T A N U L M Á N Y
DEME LÁSZLÓ
KINEK IS FOGALMAZUNK?
Látszólag talán mesterkélt, vagy éppen fölösleges is az a kérdés, a m e l y e t i t t címként felvetettem. Hogy kinek fogalmazunk? A válasz roppant egyszerűnek l á t - szik: a z író az olvasónak, a ¡beszélő a hallgatónak. A m o d e m k o m m u n i k á c i ó k u t a t á s nem felfedezte, csak megerősítette azt, amit nagyon régen t u d u n k : hogy a fogal- mazásnak — mint szövegalkotásnak — minden' v á l f a j á b a n , sőt m i n d e n k o n k r é t ese- tében társas célja v a n : a magunk kifejezésén t ú l a m a g u n k megértetése. A szöveg a kommunikáció közege. Az a feladata, ¡hogy gondolatainkat (s n e m kevésbé é r - zelmeinket, akaratunkat), melyek agyunk-idegrendszerünk-pszichénk zárt világá- ban, másoknak érzékelhetetlenül létrejönnek, e kinyilvánítás, kivetítés, m e g j e l e n í t é s ú t j á n érzékileg megfoghatóvá tegye.
1. A képlet t e h á t így áll: az író az olvasónak, a beszélő a hallgatónak f o g a l - maz. A kettős osztódás n e m véletlen: írás és élőbeszéd a gondolatok közvetítésének ma m á r lényegében egyenlő rangú, egyenlő fontosságú két m ó d j a . De közülük az első látási, azaz vizuális, a második meg hallási, azaz akusztikai ingerré varázsolja á külvilág számára a m i belső világunknak egy darabját. Azaz m á s - m á s é r z é k - területen működik mindkettő, s hatásterületük m a már nagyjából egyenlő rangú.
Ám ez az egyenrangúságuk nem olyan régi: a z emberiség fejlődése során százezer élvekig az eredeti, a hangos f o r m a volt az egyedüli, s m é g később i s sokáig a z uralkodó. Az írás úgy született, és sokáig úgy élt csak, m i n t az élőbeszéd rögzíté- sét, tartósítását szolgáló másodlagos forma; segédeszköz, mely magát a szövegal- kotást nem befolyásolta alapvetően módjában, természetében.
De hányszor voltunk m á r a fejlődés során tanúi olyan folyamatnak, hogy a z ú j forma elkezdett visszahatni a tartalomra! Nos, i t t is ez történt. S e z a fejlődés lassan oda vezetett, hogy •ma m á r minden f e j l e t t írásbeliséggel bíró társadalomban, érezhetően m á s a beszélt és más az írott szöveg stílusa, f o r m á j a ; — m e r t m á s o k a követelményei és a lehetőségei megalkotásuknak is, megértésüknek is.
Mik közöttük á leglényegesebb eltérések? A szóhasználatiakról m á r t r é f á k is vannak. Hogy nehéz á m a magyar nyelv, m e r t a m i t burgonyá-nak írnak, a z t krumpli-nak ejtik, amit gyógyszertár-nak írnak, azt patiká-nak ejtik; és így to- vább. Írott stílusunkban noha a megengedő, mivel az ok-okozati viszony jelölő- eszköze; beszédben inkább azt használjuk: bár, illetőleg: mert. Mondani m a g a m is így szoktam: „a házba vagyok", „a szobába üldögélek"; de írásba egyiküket s e m adnám, ott a „házban" meg a „szobában" az ide illő forma. (S lám, most m a g a m sem vagyok biztos: írásba adunk-e valamit, vagy írásban a d j u k ; mivel ezt m o n - daná szoktuk, de leírni ritkán!) — De ezek n e m szerkezeti különbségek, csak elem- használatiak; s a megszokásból adódnak, n e m a k é t m ű f a j belső természetéből. Néz- zük csak azokat az eltéréseket most, amelyeket a kommunikációs helyzet kétféle- sége magyaráz, sőt: diktál!
Az élőbeszédnek természetéhez tartozik, hogy szövege spontán és változtatha- tatlan. Ügy érkezik a hallgatóhoz, ahogyan a gondolat születik: kissé nyersen, d a -
rabosan, sőt nemritkán darabjaiban; a magvát elöl hordva, a többi mozzanatot ki- egészítésként .az .után. A beszélt nyelvnek legtöbb mondatára azt m o n d h a t j u k : szukcesszív mondat, mert egy tudattartalom részeit kis egységek egymásutánjában a d j a ; benne a gondolat darabjai egymást követően jelennek meg. Jellegzetes for- m á j a az ilyesféle: „A bíró az ablaknál állt, és mereven nézte a vőlegényt, a m i n t a fejébe csapja a kalapját, és elrohan." Rövid, viszonylag önálló részeknek egy- m á s u t á n j a ez, s a tagok nagyjából egyenrangúan kapcsolódnak benne.
. Az írásbeli fogalmazás m á s lehetőségekre épül. Ott a szöveg megalkotója — a toll végét rágva vagy írógépe előtt töprenkedve — magában előre-végig t u d j a gon- dolni mondatait. Még utólag is faraghat r a j l u k : kihúz, betold, átformál, alakítgat;
eltünteti a születésükkel j á r ó v a j ú d á s nyomait. Mérlegeli a részek súlyviszonyait, sűrít és alárendel, tisztára és k e r e k r e csiszolja a mondategészet. Néha túlságosan is! Ami így kikerekedik (s valóban „kerekedik", a szónak eredeti értelmében is), a z már n e m szukcesszív mondat, hanem szimultán; mert egy tudattartalom részeit hierarchikusan elrendezett egészbe építve adja. Jellegzetes f o r m á j a — tartalmilag előző példánknál m a r a d v a — az ilyen: „Az ablaknál álló bíró mereven nézte a k a l a p j á t fejébe csapva elrohanó vőlegényt." Ez a mondat megbonthatatlan egész;
részei szorosan egymáshoz — vagy épp egymásba — épülnek, és szigorúan meg- határozott helyükön állnak.
Érdemes a1 két f o r m á t egymás mellé tenni. Az első így hangzott: „A bíró az ablaknál állt, és mereven nézte a vőlegényt, amint a fejébe csapja a kalapját, és elrohan." Itt négy kerek részegység kapcsolódik egymáshoz, s közben a hallgató mindig t u d j a , hogy meddig értünk el, s mihez rakódik az, ami következik még.
Az információelmélet nyelvén azt m o n d h a t n á n k : az egyes részletekben a nyitás után 'hamar megtörténik a visszazárás, és az ú j a b b részek soros kapcsolással csat- lakoznak az .addigiakhoz. Ha ezt a formát képletezzük (az egyes szerkezeti eleme- ket egy-egy fekvő vonalkával, mélységi helyzetüket süllyesztéssel jelölve), a kö- vetkező formát k a p j u k :
4
( - - - - ) + (-)
Az első két kerek egység két főmondat, közvetlenül a beszéd szintjén, az .utolsó kettő két mellékmondat — a második főmondatnak alárendelve — közvetlenül a beszéd szintje alatt. Minden egység viszonylag zárt, s az utána következő önállóan viszi tovább a közlést. Az egyes egységeken belül minden szerkezeti elem közvet- lenül a mondat szintjén áll, szabad mondatrész. Az egész olyan, mint egy ponton- híd: a tagok n e m valami szorosan kapcsolódnak, de azért összeérnek; s minden t a - got több ponton is tart.
A másik változat egészen m á s szerkezetű. Az így hangzott: „Az ablaknál álló bíró mereven nézte a k a l a p j á t fejébe csapva elrohanó vőlegényt." Ebben nincsenek lineárisan egymáshoz kapcsolódó részegységek. Az egész mondat egyetlen végig- feszülő ív, a nyitástól a visszazárásig. A képlete ilyen volna:
Mondatszinten álló pillér mindössze négy van benne: „a . . . bíró mereven nézte a . . . vőlegényt". Ami- erre ráépül, ami e csontvázra húsként rárakódik, a z viszont mind a mondat szintje alatt lóg. Ezért könnyen elsikkadhat, elröppenhet az ú j a b b támpontra várakozás feszültségében anélkül, hogy tartalmával-súlyával a címzett agyáig é m e .
Az írott szöveg olvasóját azonban ez talán n e m is zavarja túlságosan. Szemünk
— az olvasási gyakorlat mai fokán — m á r előre átfogja a távolságot két mondat- kezdő nagybetű között, s így öntudatlanul is felkészülünk a mondat terjedelmére.
Sőt: a benne foglalt vesszők száma — vagy hiánya — jelzi ösztöneinknek m é g a belső tagoltság — vagy tagolatlanság — mértékét is. Az olvasó tehát egy szemvil- lanással — m o n d j u k így — „ráhangolódik" a f o r m a i eszközök által előre jelzett szerkezeti forma felfejtésére, s ezen keresztül a t a r t a l o m megértésére. így ellen- súlyozódik a z olvasás során az írott szövegnek egy lényeges hátránya-, vesztesége az élőbeszédbelivel szemben. Az, hogy ebből hiányoznak az értelmezést és színe- zést szolgáló hangeszközök — a hangsúly, a hanglejtés, a ibeszédtempó és a szü- net —, s így a plasztikusabb élőszóval szemben az írás bizony egysíkú. Á m a s z e m - n e k szól, és a z — ¡mint láttuk — némi gyakorlottság a l a p j á n sok m i n d e n t e l ő r e jelez.
2. Nos tehát, hogyan is hangzott magától adódó válaszunk? — Az író az olva- sónak fogalmaz, a beszélő a hallgatónak. Azt láttuk: a k é t szövegalkotási f o r m a valóban más-más lehetőségeket rejt, a megformálásra is, a visszafejtésre is. S így a kettő más és más szövegtípust enged, sőt kíván ahhoz, hogy a közlés, a gondo- latátadás sikeres legyen.
Igen ám! Csakhogy n a p j a i n k b a n — a rádió, a televízió, s m á s oldalról: a nyil- vános beszédre ösztönző közéleti demokratizmus korszakában — ez a nagyon egy- szerű képlet bonyolultabbá vált a fent jelzettnél. Egyre gyakoribb ugyanis, ¡hogy az „író" — vagyis aki ír — n e m olvasónak ¡fogalmaz, ¡hanem — hallgatónak. Azaz:
írott szövegeink egyre többször jutnak olyan sorsra, hogy k i kell lépniük eredeti közegükből, természetes hatássíkjukból: a címzetthez n e m látási ingerekként j u t - nak el, m i n t olvasóhoz, h a n e m -hallási ingerékként, m i n t hallgatóhoz. Előadásokat, felszólalásokat, ünnepi köszöntőket, politikai ¡beszédeket közéletünkben is egyre többször ínunk meg és olvasunk fel; a televízióban elég gyakran, a r á d i ó b a n m e g döntő többségben leírt szöveg a hallgatóra való akusztikus ráhatás alapja.
De ez .azt jelenti: a szövegalkotás m ó d j a meg az átadás f o r m á j a mind t ö b b a l - kalommal kerül -ma ellentmondásba egymással!
Az első pillanatban -azt gondolhatnánk: ez t a l á n n e m is olyan nagy b a j . Hiszen a felolvasás során -megjelennek az élőbeszéd értelmező és színező eszközei — a hangsúly, a hanglejtés, a beszédtempó, a szünet —, s a z egysíkú írott szöveget visszabontják plasztikusra, többdimenziósra. S e z igaz is. Á m d e attól az írott szö- veg még n e m válik beszéltté, csak — felolvasottá. S azt l á t t u k : írás és beszéd k ö - zött szövegalkotásbeli különbség is van. S az írott típusú szöveg felolvasva is a z marad, a „-hangos áttétel" magát a szövegformát n e m változtatja meg. Pedig — ez kiderült fentebb — itt n e m is csak a k é t kommunikációs alapforma szövegszerke- zeti eltérései a lényegesek, hanem — s bizony n e m kevésbé — az is, hogy a hall- gatónak mások a szövegigényei, m i n t a z olvasónak.
Különösén áll ez a m i nyelvünkre! A magyart a z jellemzi, hogy alárendeléskor a megszorító elem eléje kerül a megszorítottalak. Figyeljük csak ezt a sort: „a gye- rekek", „a szaladó gyerekek", „az iskolába szaladó gyerekek", „az elkésve iskolába szaladó gyerekek". Mindegyik f o r m á b a n a gyerekek az adott rész magva, azzal kapaszkodik -meg a szerkezet a mondat szintjén. De egyre több — és egyre m é l y e b - ben mondatszint alá szorított — előzetes információt kell függően tárolnunk, m í g elérünk-felérün-k hozzá. Tegyük csak egy ilyen -mondatba: „Sok balesetet okoznak az elkésve iskolába szaladó gyerekek." Mindjárt érezhető, hogy a közlésnek felső szintű folyama az első rész után megszakad. A „Sok balesetet o k o z n a k . . . " folyta- tása függőben imarad, nincs visszazárás, míg csak a gyerekek rész ki n e m b u k k a n az őt megelőző bővítmények homályából. — Itt ilyen a képlet:
( _ , - " _ , - ) •
J I
Mennyivel könnyebb az oroszban! Ott legtöbbször elöl áll a pillér, a támpont, s utána is fokozatos mélyüléssel 'kapcsolódnak a kiegészítő információk. Vegyünk egy egyszerű kis példát: „ygapHHKOB, paőoTaBnrax Ha nocTpofiKe acejie3HOfi aoporn, npe- MH30BaiiH." Ennek ilyen a szerkezete:
1
I
S hogy hangzik ugyanez magyarul? írott stílusunkban így: „A vasút építé- sén dolgozó élmunkásokat kitüntették". Képlete:
I
A magyar szerkezet a mélyben kezdődik itt; illetőleg a kezdés után a mélybe zuhan a z előbbi (a „Sok balesetet...) példában. De honnan tudná a hallgató, hogy melyik mélységben termett, hányadik pincébe is zuhant hirtelen! Ö támpontra, visszakapcsolódásra vár. S ennek feszültségében g y a k r a n elsikkad, figyelmen kívül m a r a d az előre türemlett bővítménysor. Mondtuk; és mégsem m o n d t u n k a hall- gatónak semmit. Ez különösen akkor baj, ha' lényeges, fontos részeket szorítottunk bővítménnyé, mert azok alárendelt helyzetükben bizony n e m informálnak haté- konyan. — Mennyivel nyomatékosabb, nevelőbb például korábbi mondatunk így felépítve: „Sóik balesetet okoznak azok a gyerekek, akik elkésve szaladnak az is- koláiba". Itt a két önállósított egységnek szinte minden részlete a maga mondatá- nak felső szintjén áll:
S a két forma között n e m is csak az a különbség, hogy az utóbbiban h a m a - rabb megtörténik a visszazárás, meg hogy az előremutatás (azok a...) segítségével már az első egységben jelezzük a másodiknak kapcsolódási helyét és módját. Ami ugyanolyan fontos: hogy ez a tagoltabb megoldás jobban is színezhető, m i n t a zsúfoltabbik. Nézzük az első változatot: a n n a k dallama szükségszerűen laposabb, egyhangúbb. Főleg azért, mert a mondat elején megkezdett — nem is túl. magas — hangnemet a megszakításkor le kell nyomni, hogy az előre vetett bővítménysort átívelhessük. S közben még azt sem nagyon tudni, hogy a gyerekek szó elé hal- mozott részek 'közül melyiket hangsúlyozzuk erősebben a többinél. S ráadásul a bővítménysor előtt, az okoznak rész után, még szünetet is kell tartani, hogy neki- készüljünk az átíveléshez szükséges — hangerő- és hangmagasságbeli — l e s ü l - lyesztésnek-
Akárhogy vesszük is: az „írott" fogalmazású f o r m a szürke, monoton felolva- sásra késztet. S — próbáljuk csak k i — ráadásul m é g időigényesebb is, m i n t a z oldottabb változat, amelyik jobban színezhető, könnyebben érthető, sőt a k á r - g y o r - sítható is. — Sok .hírszerkesztő magyarázza zsúfoló szövegszerkesztésmódját azzal, hogy kevés a híradási idő, röviden kell fogalmaznia. Az a t a n á c s u n k : a k k o r s e
„sorra" fogalmazzon, hanem inkább „másodpercre": a kisebb kerek egységekből felépített, de túlzott mélységektől és túlfeszített ívektől m e n t e s szöveg n a g y o b b kilengésekkel és tempóval is világos, érthető marad. Egy ilyen általános modorvál- tás tehetné mai, túlzottan „informáló" — s ezért sokszor a f ü l e k mellett e l s u h a n ó
— híradási és közéleti stílusunkat „kommunikatívabbá", azaz embertől e m b e r h e z szólóbbá.
3. A túlzsúfolás és túlfeszítés .persze az olvasónak s e m öröm; de a hallgatónak egyenest kínszenvedés. Ott röpköd a füle ¡mellett az információ, és ő — T a n t a - luszként — gyakran csak foszlányokat t u d elkapni belőle. Vizsgáljuk csak t o v á b b a problémát valóságosan elhangzott rádiószövegeken!
Egy kommentárból idézem úgy, ahogy — magnetofonszalagról, jó néhányszori lehallgatás után — leírtam: „Másrészt — nehogy a politikai rendezés é r d e k é b e n tett, és a történtek miatt bizonyos fokig háttérbe szorult politikai erőfeszítések le- kerüljenek a napirendről — az Egyesült Arab Köztársaság ú j kezdeményezésekkel lép fel a nemzetközi porondon is." Olvasva ez a m o n d a t ¡hibátlan, értelmes, ért- hető, jó. De rádióbemondó legyen a talpán, aki ezt jól súlypontozva, igazán „kom- munikatív" módon fel t u d j á olvasni; és főleg: a r a n y é r e m m e l kitüntetett rádióhall- gató az, aki ezt az első hallásra meg t u d j a érteni, át t u d j a fogni.
Pedig a rádiózásban csak „első hallás" van, semmiféle „második hallás" n i n - csen. Az olvasó megteheti — ha megteszi —, hogy ú j r a k e z d i a megfejtést, ha bele- gabalyodott a szövegbe. A hallgatónak azonban nincs semmiféle kontroll-lehetősé- ge. Ö csak töprenghet r a j t a , hogy mit is hallott; s közben megszakad s z á m á r a a mondanivaló lánca, elröppen a f ü l e mellett a folytatás.
Nézzük csak meg az imént idézett mondatot! H a képleteznénk, ugrándozó m é l y - ségek és feszített ívek jellemeznék. Legfőbb jellegzetessége, hogy az elején „kinyit"
ugyan, de rögtön meg is szakítja a f ő gondolatot egy vaskos közbevetéssel, m e l y maga is igen zsúfolt megformálású, s csak a m o n d a t vége f e l é j u t el a visszazá- ráshoz, folytatva még egy rövid toldással. Hallgatónak fogalmazva, talán így h a n - gozhatna inkább". „Másrészt a z Egyesült Arab Köztársaság ú j kezdeményezésekkel lép fel a nemzetközi porondon is, nehogy lekerüljenek a napirendről azok a p o - litikai erőfeszítések, amelyeket maga a politikai rendezés érdekében tett, d e a történtek bizonyos fokig háttérbe szorítottak."
Ez a forma négy alapegységre, négy tagmondatra: elosztva tartalmazza azt, a m i az eredetiben kettőbe zsúfolódott össze. A viszonylag lezárt, k e r e k részek száma megkétszereződött; az „emészthetőséget" ez m á r önmagában is segítené. De m é g inkább az, hogy most m i n d j á r t az első részben kikerekedik a lényeg: a f ő m o n - danivaló, az információs súly a legelső tagmondatban a visszazárásig jut. A ¡má- sodik rövid — és lényegében ismét csak lezárt — magyarázatot tartalmaz, egy t o - vábbmutató (azok a...) résszel is ellátva. E részben az állítmány előbbre hozása még a kis egységen belül is segíti a hallgatót támpontot találni. A m á s o d i k tag- mondatból kimutató elem ellensúlyozza azt, hogy a h a r m a d i k és negyedik egység alárendelt, tehát egy szinttel lejjebb áll az eddigieknél. A h a r m a d i k b a n a maga szó beiktatása lehetővé teszi, hogy szerkezete á negyedikével párhuzamossá ala- kuljon, s így e kettőt az arányosság is összetartja.
P r ó b á l j u k csak meg: a két változat közül melyik színezhető jobban m o n d a t - fonetikai eszközökkel, melyik érthetőbb az első hallásra', s melyiknek t e m p ó j a gyor- sítható az érthetőség veszélyeztetése nélkül! — Olykor szidjuk a rádiót,' hogy akusztikuma szürke, sablonos, színtelen; szinte úgy érezzük: minden férfi és 'min- den női bemondója egyazon sablon szerint beszél. Nos: a sablonosságot a szöveg sugallja, sőt kényszeríti rá a felolvasóra A szöveg, amely legtöbbször gondos is,
ponstjos is; — csak épp a hallgatóra való tekintet nélkül fogalmazódott meg. (A fogalmazódott igealaknak személytelen jellege szinte szimbólum is lehetne itt.)
Hát még ha a felolvasandó szöveg nem is olyan hibátlan! Akkor azután igazán tág t e r e van a félreértésnek, félreértelmezésnek. Sohasem felejtem el például azt, hogy nem sokkal felszabadulásunk után •— sok szó esett akkoriban arról, hogy ú j értelmiséget kell kinevelnünk, s ezért a régi értelmiségiékben megingott a bizton- ságérzet — egyik, akkor vezető. politikusunk, hogyan akarta megnyugtatni a fel- zaklatott kedélyeket: Erre hivatott m o n d a t a így indult: „A szocializmus n e m a régi értelmiség félreszorítását, h a n e m . . . " S már folytattam is m a g a m b a n : „ . . . h a n e m a z új értelmiség félreszorítását..."; s m á r bele is zavarodtam, s a valódi folytatás elzúgott a fülem mellett. Máig sem tudnám, hogyan fejeződött ez be, ha másnap a z újságban el nem olvasom: „ . . . n e m a régi értelmiség félreszorítását, hanem ép- p e n felfrissítését kívánja."
Nos, engem a felolvasó politikus csapott be, őt meg a saját szövege. Mert h a miáír így írta le ezt a mondatot, akkor legalább a hangsúlyozással kellett volna helyreütnie a hibát, ilyenformán: „A szocializmus nem a régi értelmiség félreszo- rítását, hanem éppen felfrissítését kívánja." De az igazi jó megoldás az lett volna, h a maga a szövegezés jól polarizált, ha az ellentétpár mindkét tagját átfogó közös részt („a régi értelmiség") n e m sikkasztja bele a pár első tagjába, 'hanem kiemeli;
s így n e m azt tagadja, amit nem akar, h a n e m azt tagadja, amit a k a r ; azaz ha így fogalmaz: „A szocializmus a régi értelmiségnek nem félreszorítását, hanem éppen felfrissítését 'kívánja."
Többször láttuk az eddigiekben: a szöveg, a mondat eleje kinyit, előre jelez.
A jóé jól, a rosszé rosszul. A ¡hallgató önkéntelenül ráhangolódik valamilyen irányú folytatásra; s a továbbiak megértése szempontjából nem mindegy: milyenre. Ha a nyitó rész jó irányba viszi, a visszazárás könnyű és természetes. Ha nem, akkor kész a rövidzárlat: a kommunkációs lánc megszakad.
Gyakori az ilyen defektus a tárggyal. Nézzünk csak ilyeneket: „Állandóan ke- rülgetnünk kellett a cementet, építési anyagokat szállító teherautókat." A kerül- getnünk egy tárgyi rész iránti várakozást kelt a hallgatóban. Meg is érkezik a ce- mentet meg az anyagokat; s a hallgató képzetében szanaszét heverő cementkúpok és téglahalmok jelennék meg, köztük bukdácsoló riporterrel. Aztán m á r nem tud mit kezdeni a folytatással, ¡hiába é r ü n k később az igazi tárgyig. — Ugyanez a prob- léma itt is: „Egyszerre megpillantotta a f e h é r bárányfelhőket figyelő társaság kö- zepén álló fiatal nőt." A téves visszazárás h a m a r megtörténik; azután kezdődhet a visszabontás, .újrakapcsolás; — hány mondat zúg el közben a fülek mellett meg-
értetlenül! • Nem ritkább a becsapásnak másik f o r m á j a ; amely nyelvtanilag n e m is hibáz-
tatható, csak kommunikációs szemszögből félrevezető. Jellegzetes esetei: „Akkor érke- zett meg Kádár János, az egyszerre pártfőtitkári és miniszterelnöki posztot betöltő politikus hozzánk intézett levele." Az első rész alapján a hallgató Kádár Jánost v á r j a személyesen, s miikor a levelét k a p j a helyette, m á r nincs nyitott csatornája a visszazáráshoz. Ilyen ez is: „A holnap nyíló kiállításra megérkezett Eötvös Loránd, a nagy fizikus, szinte valamennyi műszere."
Pedig nem sok hiányzott egyik esetben ¡sem. Csak egy kis figyelmesség, némi tekintet a hallgatóra. Az előbbiekben talán korábbi visszazárás és mellékmondatos hozzátoldás (pl. „Állandóan kerülgetnünk kellett a teherautókat, a m e l y e k . . . " ) ; az utóbbiakban m é g az sem, csak egy kis előrejelzés (így: „Akkor érkezett meg Kádár Jánosnak, a . . . p o l i t i k u s n a k . . . levele"). — Ha a szövegalkotást nem pusztán a m a - gunk kifejezésének tekintjük, hanem a 'másokra hatás, a tartalomátvitei eszközének;
ha n e m pusztán „magunk felől" fogalmazunk, hanem egyben „a hallgató felé";
akkor sok veszély elkerülhető. Nem is részszabályokat kell ismernünk, csak a' kom- munikációs alaphelyzetet; n e m ' i s a grammatikára kell többet gondolnunk az eddi- ginél, csak a bennünket terhelő társadalmi felelősségre.
4. Lelki szemeimmel szinte látom az olvasót m o s t : micsoda k á r ö r v e n d ő egyet- értéssel mosolyog a rádiósok és tévések köreire irányuló itteni leckéztetésen. Pedig e r r e semmi oka sincsen: az elmondottak őrá is vonatkoznak. Ma m á r m i n d a n n y i a n szónokok vagyunk; kisebb-nagyobb nyilvánosságnak szánt — s eléje is k e r ü l ő — szövegeknek (még felelőtlenül is felelős) alkotói. „Más k á r á n t a n u l a z okos": a m i t itt másokon számon kértem, bizony magunknak is megszívlelendő intés.
Mert: kinek is fogalmazunk ihát? Azt láttuk: írásban is egyre gyakrabban a h a l l - gatónak. Á m akkor legyünk r á fokozottan tekintettel. S n e is csak a rádiós m u n k á - ban, hanem a közélet m i n d e n n a p j a i b a n is: beszámolók, köszöntők, felszólalások és egyebek megírásakor! L á t j u k : a hallgatóhoz a szöveg lineárisan, d a r a b j a i b a n érke- zik, sokszor előrejelzés nélkül. A d j u n k hát támpontot, mihelyt lehet; a d j u n k minél h a m a r a b b lezárt s egymáshoz lineárisan kapcsolt k e r é k k i s egységeket! így szöve- günk átvinni segít gondolatainkat; amúgy viszont csak — elrejtem.
Azt a kérdést pedig — úgy gondolom — már fölösleges is volna föltennem, hogy a fogalmazásnak a kettő közül melyik az igazi célja!
KAPOSI MÄRTON
LUKÁCS GYÖRGY ÚTJA A MARXIZMUSHOZ*
A nemrég elhunyt nagy marxista filozófus így jellemezte Marxhoz vezető, illetve részben m á r Marx gondolatainak jegyében j á r t intellektuális ú t j á n a k é r t e l m é t és jelentőségét 1933-ban, amikor ennek a még bosszú időn át t a r t ó ú t n a k a legnehezebb és egyéni továbbfejlődése szempontjából legdöntőbb szakaszát m á r megtette: „Ügy vélem, ihogy abban a korszakban, amely Marx fellépését követi, a Marxhoz való viszony tisztázása központi problémájává kell hogy legyen minden gondolkodónak, aki egyáltalában komolyan' veszi m a g á t ; hogy az a m ó d é s a z a fok, amelyben el- s a j á t í t j a Marx módszereit és eredményeit, határozza meg r a n g j á t az emberiség fejlő- désében. Ez a fejlődés osztály jellegűen meghatározott. De e z a meghatározás s e m merev, hanem' dialektikus: az osztályok h a r c á b a n való állásfoglalásunk messze- menően meghatározza azt, hogyan é s ¡milyen f o k o n s a j á t í t j u k el a marxizmust, m á s - részt viszont ennek a z elsajátításnak minden- elmélyítése elősegíti a proletariátus életével és gyakorlatával való egybeforrásunkat és ezáltal — visszahatóan — elő- segíti Marx tanításaihoz való viszonyunk elmélyítését."
Az a Márkus György szerkesztésében megjelent kétkötetes válogatás, amely t ö b b m i n t ezeroldalnyi terjedelmével még a tizedrészét sem teszi ki a legkoncentráltab- b a n világnézeti jellegű Lukács-művek szövegeinek, ezért a „Marx tanításaihoz való viszony elmélyítése" folyamatának csak a legfontosabb állomásairól villanthat fel egy-egy képet, többnyire a reprezentatív m ű v e k legjellemzőbb részleteinek k r o n o - lógiai sorrendben való közreadása formájában.
A Lukács filozófiai fejlődését dokumentálni hivatott, d e t ö b b m á s szempontból is lényeges és sokak által igényelt válogatással kapcsolatiban a z egyik — i n k á b b csak formális — kérdés az, hogy valóban a legjellemzőbb filozófiai szövegeket t a r - talmazza-e; a másik — és ez a valóban tartalmi probléma —, hogy m i l y e n életmű rajzolódik ki bennük, hogyan viszonyul Lukács marxizmusa Marxhoz?
• Lukács György: Utam Marxhoz (Magvető, 1971.)
