MILAN RŰFUS6
Ö S Z I B A L L A D A
A csurgókról már hideg víz csepeg, sötét távolban sziszeg az alkony.
Szél sepri fel az alacsony eget, véres seprűvel sepri fel halkan, mint udvart, hol október hajnalán megriadt bárány sírt keservesen, hogy éles késsel elmetszett nyakán száját az ősz vörösre fesse be.
A nap merevül. Az est óvatos, az utakat dehogy illeti lábbal.
Rájuk durván foltokat harmatoz csillagjainak sárga sugarával.
Csend a földnek s az égnek odafönt.
Az ajkamhoz juh sírása száradt, Az apró hold, mely mint a róka rőt, szürcsölve kortyint a tóból párat.
S T R Ó F Á K
Elolvastak s mondták: szomorú.
Nélküled virradt meg mindörökre.
Könnyfakasztó lantodra, fiú,
nincs szükségünk, csupán az örömre.
A gyűlölet kemény igazát írd ólomba: ez a béke rendje.
A költő a virágzó hazát tiszta szó-haranggal ünnepelje.
Számban habzik forró áradat, sötét vonóm egyszerre nehéz lett.
Egy elveszett szócska fojtogat:
Nem k e l l e k . . . Nos jó van így is. Élek.
Fütyüljön csak magában az ősz,
C M I L Á N R Ü F U S
1957-ben m e g j e l e n t e l s ő k ö t e t é b e n a k r i t i k a a s z o c i a l i s t a s z l o v á k k ö l t é s z e t f e j l ő d é s é n e k ú j j e g y e i t á l l a p i t o t t a m e g . V e r s e i n e k s a j á t o s v o n á s a , h o g y a b e n n ü k k i f e j e z e t t s z o m o - r ú s á g , a s z o r o n g á s é s a g g o d a l o m n e m a z e g y é n i ú t v e s z t é s b ő l e r e d , h a n e m m é l y e n s z o c i á l i s g y ö k e r ű . A r s p o e t i c á j a s z e r i n t a k ö l t é s z e t m i n d i g a z e r k ö l c s é s a z i g a z s á g d o l g a . M é l y f e l e l ő s s é g e t é r e z a z e m b e r i s é g j ö v ő j é é r t , a m e l y e t m e g k e l l v é d e n i a z a t o m h á b o r ú k a t a s z t r ó f á j á t ó l . ( F o r d í t á s o k : S t r ó f á k — E ö r s i I s t v á n , ö s z i b a l l a d a — F ü g e d i E l e k . )
mellemből a rím sírásként tör fel.
Bennem, nehéz szárnyú dal köröz, nem bízom már senkire örömmel.
Magam előtt nem sunyíthatok.
A sekélyről fájdalmat ne zengjek.
E dalokban más könnye ragyog.
Számon mások sebe, idegen seb.
Béke — s csend e kiáltás körül.
És a csendben felugat a fegyver.
A szó körül vak düh tömörül.
Soha így még nem gyűlölt az ember.
Ezért röpül versem nehezen.
Sírás kése a szárnyába vágott.
Ezért oly halálos-bús szemem, míg nézi e nyers kínú világot.
Nem k e l l e k . . . J ó . . . Mások j ö j j e n e k . . . Szebb ívű lesz tán a dalok röpte.
De míg gaztettekre könny pereg, s hullat vetnek a meszesgödörbe, mindörökre sírok, reszketek.
S ha alacsony ajtónkban halál lehel rám a vacogó szelekben, mint a vadnak, kit golyó talál, megfagy talán sebemen a nyelvem.
IVAN K U P E C7
N E J Ö J J F E L É M , B E A T R I C E
Ne jöjj felém, halott Beatrice, ne közelíts az én kezemhez,
tenyerem kérges, durva, hihetetlen.
A kénköves poklot érintettem
itt a földön, a lúgos életet. Nem a menny számára termett, nem éterikus gyönyörökre, hanem hogy érdes sziklát, durva követ tapintson.
Ezüstös ösvényeket a ködből az élő szerelem jön felém, íme, egem és poklom, az élet fája.
7 I V A N K U P E C
L í r i k u s é s e s s z é i s t a . K ö l t ő i p á l y á j a a n e g y v e n e s é v e k e l e j é n i n d u l t . A f e l s z a b a d u l á s u t á n á t m e n e t i l e g c s ö k k e n t a l k o t ó k e d v e , s c s a k 1955-ben j e l e n t k e z e t t v e r s k ö t e t t e l . A z o k k ö z é t a r t o z i k , a k i k a m o d e r n s z l o v á k l í r á t n e m a h a n g u l a t f e s t é s v a g y a l e í r á s I r á n y á - b a n k í v á n j á k f e j l e s z t e n i , h a n e m a k o r s z e r ű s é g ú t j á t a g o n d o l a t i s á g b a n , a z I n t e l l e k t u á l i s k ö l t é s z e t b e n k e r e s i k . S z l o v á k i r o d a l m i k ö r ö k b e n é l é n k v i s s z h a n g o t k e l t e t t n é h á n y é v e m e g j e l e n t e s s z é k ö t e t e , f ő k é n t a b e n n e k ö z ö l t P e t ő f i - t a n u l m á n y m i a t t . ( F o r d í t á s : N e J ö j j f e l é m , B e a t r i c e — B á b i T i b o r . )
256
