Hoppál Bulcsú
Scruton konzervativizmusa
A szemantikai higiénia kívánalma
1Scruton’s Conservatism
The Requirement of Semantic Hygiene
Összefoglalás
A konzervatív szerzők, így Roger Scruton is, hangsúlyozzák a konzervativizmus abszt- rakcióellenességét. Az elemzés célja bizonyítani, hogy a konzervativizmus egyik köz- ponti tétele, az absztrakció elvetése kiegészítésre szorul. Rámutat arra is, hogy aho- gyan többféle konzervativizmusfelfogás, ugyanúgy többféle absztrakciófogalom is létezik. Az írás amellett érvel, hogy a konzervativizmus öndefiníciós késztetéseiben a (filozófiai) absztrakció és megalapozás klasszikus felfogását találhatjuk.
Kulcsszavak: Roger Scruton, konzervativizmus, absztrakció, társadalom, filozófia Summary
Conservative authors, such as Roger Scruton, lay emphasis on the refusal of abstrac- tion. In the paper I argue that the central thesis of conservatism, the refusal of ab- straction, needs to be completed. In the first step of my argumentation I show that there are various conceptions of abstraction. In the second step I argue that in the self-definitions of conservative thinkers a classical understanding of (philosophical) abstraction and foundation can be observed.
Keywords: Roger Scruton, conservatism, abstraction, society, philosophy
Hoppál Bulcsú, egyetemi adjunktus, Nemzeti Közszolgálati Egyetem (hoppal.bulcsu@uni-nke.hu).
A konzervativizmusról sokféleképpen beszélhetünk. Ez a sor sokak számára ismerős le- het, mert visszhangozza a filozófiatörténetnek azt a toposzát, amely a lét (to ón) sokféle interpretációjára utal. A létről sokféleképpen beszélhetünk, görögül így szól, ahogy Arisztotelész írta a Metafizikában: to ón legetai pollakos.2 Ez a gondolat Arisztotelész és gyakorlatilag az egész nyugati filozófia (mert én minden analitikus érv ellenében klasz- szikus módon, létfilozófiának fogom fel a nyugati bölcseletet) sarokköve. Ez lesz az az eszme, amely a görög filozófia kezdeteitől kezdve fantasztikus karriert fog befutni az elkövetkezendő több mint kétezer évben, mert ennek mentén fogjuk megkülönböz- tetni az Istent és a világot, a végest és a végtelent, a megfoghatót és a megfoghatatlant, a világit és a vallásit, az esetlegest a szükségszerűtől, ennek mentén alakul ki az analo- gia entis skolasztikus gondolata, és, ha hitetünk Heideggernek, ez lesz az a gondolat, melyet ha megértünk, leszünk képesek valódi filozófiai gondolkodásra. Heidegger íté- lete azonban lesújtó, szerinte inkább voltak többségben olyanok a bölcselet történeté- ben, akik vagy félreértették, vagy meg sem értették az analogia entis fogalmát. Ahogyan a létről sokféleképpen beszélhetünk, ugyanúgy a konzervativizmust is sokféleképpen értelmezhetjük, élhetjük meg, alakíthatunk ki belőle politikai konzervativizmust, ideológiákat, vagy – és ez is hozzátartozik a lehetséges interpretációk halmazához – tagadhatjuk annak lényegi mivoltát, létét. Vajon megállja-e a helyét az összehasonlítás?
A konzervativizmus önmeghatározásának szinte a konzervativizmussal egyidős vitá- ja szintén ezt látszik alátámasztani. A magukat konzervatívnak nevező bölcselők mind a mai napig a legkomolyabb intellektuális erőfeszítéseket teszik, hogy megértessék saját álláspontjukat. Scruton sem viselkedik másként. Az 1984-ben megjelent Meaning of Conservatism című könyvében kilenc fő- és kilencvenhárom altételben fejti ki véle- ményét a konzervativizmusról. A kérdés, vajon egy konzervatív bölcselő mennyiben magyarázhatja saját álláspontját, a magyarázkodás, mint olyan, mennyiben lehet egyál- talán konzervatív attitűd? Ezt a sajátos konzervatív helyzetet megvilágíthatja, ha felleb- bentünk pár jelenetet egy rokontudomány történetéből. A vallástudomány (szintén a 19. század szellemi terméke) korai nagy művelői szinte kivétel nélkül empirikus vallási anyagot gyűjtöttek, vallási anyagból indultak ki, és ennek az anyagnak a rendszerezése nyomán vontak le következtetéseket. Max Müller a Védákat fordította le németre, és jutott arra a következtetésre, hogy a Védák ősibb és ez által igazabb kinyilatkoztatás, mint a kereszténység, Jakob Bachofen pedig minden prehisztorikus antropológiai for- rást összeszedett, és jelentette ki, hogy az apajogú társadalmat megelőzte egy ősibb, anyajogú társadalom. Hiába dolgoztak azonban történeti anyagon a vallástudomány korai kutatói, szinte azonnal metodológiai vitákba bonyolódtak. A 19. századtól kezd- ve fellángoltak azok a viták, amelyek mind a mai napig meghatározzák a valláskutatás tudománymódszertani bizonytalanságát: a történészi beállítottságúak tagadják az el- vont eszmék kialakításának a lehetőségét, és azok, akik esszencialista módon fogják fel a vallás jelenségeit, értelmetlennek minősítik a történeti anyagon való munkálkodást, sőt, a kognitivista irányzatok teljesen új utat jelöltek ki: gyakorlatilag minden vallási jelenséget az agy fizikai-kémiai működéséhez kötnek, abból eredeztetik. A kognitív vallástudomány – saját állítása szerint – már nem dolgozik történeti alapon, és a bio- logikumhoz nem köthető elméletek-magyarázatok alkalmazását visszautasítja. Holott
tudnunk kell, hogy ezek az irányzatok minden metodológiai különbözőségeik ellené- re egyben megegyeznek: fogalmakat alkotnak, absztrahálnak, és elvont gondolataik mentén alakítják ki álláspontjukat, s teszik mindezt azért, mert tudományt (scientia) művelnek.3 A vallástudomány mai módszertani szétesettségében is van valami közös, amit lehet, hogy bizonyos irányzatok tagadnak, de tagadásuk performatív ellentmon- dás: tagadásukkal – módszertanilag – azt állítják, amit tárgyszerűen tagadni akartak.
A konzervativizmus definíciós kísérletei is hasonló ívet jelenítenek meg. Jelen eset- ben csak két klasszikus próbálkozást emelek ki, és vetem össze Scruton elképzelésével.
Elemzésem célja az lesz, hogy bizonyítsam: a konzervativizmus egyik központi tétele, az absztrakció elvetése kiegészítésre szorul. A rövid eszmefuttatás másik bizonyítandó tétele, hogy a politikatudomány nagy fejezetei között nagyon ritka vagy egyáltalán nem is létezik olyan, ami tiszta eszmeként nyilvánulhatna meg. A két tétel (az absztrakció- és tisztaságtétel) között nagyon komoly feszültség található. Ez egy olyan paradoxon, amely az egész politikatudomány történetét végigkövette, és jellegzetessége, hogy csak szigorú filozófiai nézőpontú – azaz véleményem szerint konzervatív – szemlélő volt képes erre a feszültségre rátapintani. Ezzel azt is implikálom, hogy a politikatudomány (és a politika!) művelői bizony sok esetben illetékességi körük leglényegesebb témáját nem szólaltatják meg.
Amikor konzervativizmusról beszélünk, tudnunk kell, hogy ennek az ideológiá- nak a története tulajdonképpen nem tekint vissza hosszú múltra. Mint tudjuk, egy eszme történetére való hivatkozás – legalábbis a konzervatívok szerint – nem jeleníti meg magának az eszmének a tulajdonképpeni tartalmát. Általában a konzervatívok azt mondják, hogy egy jelenség történetiségének a hangsúlyozása nem mondja el a jelenség lényegét. Ez a fajta hozzáállás is azt támasztja alá, hogy a konzervativizmus mindig is törekedett egyfajta önmaga által adott definícióra. A konzervativizmus „tör- ténete” ilyen szempontból érdekes. Noha az 1790-ben megjelent művével (Reflections on the Revolution in France) Edmund Burke-öt tartják a konzervativizmus ősatyjának, a konzervativizmus kifejezést legelőször a tulajdonképpeni értelmében lord Hugh Ce- cil használta a Conservativism című könyvében (Hugh, 1912), de a hatvanas évekig, ameddig Barry Goldwater és hívei el nem kezdték magukat konzervatívnak nevezni, nem volt egyértelmű, hogy melyik jelenséget is jelöljük, melyik névvel.4 Az amerikai neokonzervatívok a több évtizedes konzervatív érlelődés első nagy sikerének Ronald Reagan 1980-as elnökké választását gondolták. Az elnök többé-kevésbé megmaradt politikai konzervatívnak, sőt tulajdonképpen ő lett „a” konzervatív elnök, mivel kö- vetkezetes antikommunista politikája miatt sokan neki tulajdonítják a kelet-európai rendszerváltozások előkészítését, a kommunizmus bukását. Szigorúan véve más követ- kezetes konzervatív karaktert nem tudunk Reagan esetében megemlíteni. Az amerikai konzervativizmus az Obama-éra után tele volt nagy reményekkel. A konzervatívok vá- rakozásai Donald Trump esetében részben már a megválasztás utáni napokban sem- mivé váltak, részben idővel maguk pártoltak el az elnöktől, mely folyamat most is tart.
A konzervativizmus történetét tehát – még akkor is, ha volt mérhető idő, amely- ben hatalmon voltak – végigkíséri az önrekonstrukció ódiuma: mindig valamivel szemben, sőt, múltba tekintő módon visszamenőleg határozták meg magukat. Maga
Burke is mintegy rekonstruálja a francia forradalom eszméivel feltételesen szembe- helyezkedő – brit – konzervatív álláspontot. A konzervatív gondolkodók központi tétele a modernitás elvetése. Még akkor is, ha a modernitást messze a múltba nyúló szellemi áramlatokra vezetik vissza, a konzervativizmus, úgy látszik, nem függetlenít- hető a modernitás jelen idejű koordinátarendszerétől. A konzervativizmus ilyen érte- lemben egy ellenreakció, a modernitás keretein belül értelmezhető. Mégsem monda- nám azt, hogy a konzervativizmus minden iránya csakis modern szellemi hagyomány, egy egyszerű revival. Meggyőződésem, hogy a konzervativizmusnak vannak olyan ágai (lásd alább), amelyek valódi filozófiák, s mint ilyenek, folyamatosan jelen voltak az emberiség bölcselettörténetében, nem elveszett korok újramelegített eszméi, hanem valódi survivalek.
Úgy vélem, nyugodtan kijelenthetjük, a megfogalmazások eltérése miatt is, hogy legalábbis többfajta konzervativizmusról kell beszélnünk a második világháború után.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne olyan konzervatív irányzat, amely ne állna közel az eredeti burke-i elgondolásokhoz – már ha Burke-öt tartjuk a mércének. Ez azonban azt is jelenti, hogy vannak olyan konzervativizmusok is, amelyek szigorú érte- lemben nagyon eltérnek a mainstream konzervativizmushagyománytól. Ilyen például az én értékelésemben a neokonzervativizmus és a liberális konzervativizmus.5 Roger Scruton konzervativizmusa viszont megjeleníti a klasszikus konzervatívidea főbb pont- jait. Ezt a klasszikus irányzatot tartom a leginkább koherensnek és a leginkább hagyo- mánykövetőnek, és ez az, amelyet a külső szemlélő „a konzervatívnak” ismer. Ez az a konzervativizmusfelfogás, amelyet Andreas Kinneging „platonista” vagy „filozófiai”
konzervativizmusnak nevez (Kinneging, 2018). Véleménye szerint az 1830-as évektől a második világháborúig tart ez a korszak, és ez az, amit időnként tradicionalizmus- nak vagy antimodernizmusnak is hívunk (Kinneging, 2018:5). Kinneging amellett ér- vel, hogy a platonista konzervativizmus „absztraktabb és filozofikusabb, mint elődjei”
(Kinneging, 2018:7). Argumentációjának kiindulási pontját adja az a belátás, hogy a platonista konzervatívok a társadalom szerkezetének tekintetében az erényes elitek szükségessége mellett teszik le a voksukat. A vallás általában, és leginkább a keresztény- ség, nem elsősorban magánügy, hanem a közjó és a béke fenntartásának fő támasza.
Ez a filozofikusság-platonikusság megnyilvánul abban is, ahogy ez az irányzat az indi- vidualizmus ellen érvel: a társadalom nem személyek atomjaiból épül fel, hanem or- ganikus közösségekből, mindenekelőtt a családokból. Talán még erősebb a bölcseleti vonal ennél az eszmeiségnél abban a tekintetben, hogy visszanyúl a filozófiai erénytan (ami természeténél fogva szókratista-platonista!) legjobb hagyományaihoz: a(z) (jó) élet értelme nem bizonyos vágyak kielégítése, hanem az odaadás, önfeláldozás, fegye- lem, lemondás, kötelességek végrehajtásának a megvalósítása (Kinneging, 2018:7).
Ezek bizony egytől egyik erények és értékek, és ha elsőre nem is látjuk, mind-mind megtalálják a helyüket a kardinális erények között.
Hasonló eredményekre jutott a konzervativizmusdefiníció tekintetében Leo Strauss és Eric Voegelin is. Voegelin azonban a pozitivizmust bírálva jutott el arra a gondolatra, hogy a politikatudománynak csak a klasszikus, görög, platóni-arisztotelészi felfogása és módszere lesz képes arra, hogy a pozitivizmus által tönkretett tudományt
és tudományos szemléletet újra helyreállítsa (lásd bővebben Egedy, 2015:12–16). Ez az új szemlélet értelemszerűen egy nagyon klasszikus konzervativizmusfogalmat is jelent.
Lássuk az összehasonlításunk első kiindulási pontját, Mannheim Károly konzerva- tivizmusfelfogását.
Mannheim Károly (Karl Mannheim) a konzervativizmust hat pontban jellemzi.
Először is, Mannheim szerint a „konzervatívok az észt a történelem, az élet és a nem- zet fogalmával helyettesítették”. A második mannheimi definíciós pont utal kora tudo- mányfogalmának elégtelenségére, mely mindent racionálisan fog fel. Ezzel szemben Mannheim szerint a konzervativizmus a valóság irracionalitását vallja. Harmadik pont- ként megint a liberalizmust veszi célba: szerinte az „egyetemes érvényesség liberális igényére az individualitás problémájának […] radikális felvetése a konzervatív válasz”.
További jellemzője a konzervativizmusnak, amely által különbözik a liberalizmustól, a társadalom mint szervezet politikai valóságként való elismerése. Az ötödik pont egy metodológiai megfontolás: Mannheim szerint a valóság és a társadalom önmagában fönnálló egységek. Az individualizmus nem veszi figyelembe ezt az egységet, holott az egész „nem azonos részeinek puszta összegével”. A valóság meghaladja egyes ré- tegei minőségét. Ez az eszme különösképpen is az államelméletben lesz majd döntő jelentőségű. Mannheim hatodik pontja a történelemszemlélet organikus voltát húzza alá: a konzervativizmus a történelmet nem a fizikai-newtoni értelemben magyarázza, hanem – és ezért hegeli konzervatív Mannheim elmélete – a történelemben kibonta- kozó értelem és értelmesség organikusságán belül (Mannheim, 1971:175–176). Míg Mezei Balázs szerint a hatodik pont az ötödik kibontása (Mezei, 2016:128), az én ér- telmezésem szerint Mannheim itt megint a valóság transzcendens jellegére utal, azaz, vallásosan értelmezi azt.
Kirk híres, The Conservative Mind. From Burke to Eliot című művében hat pontban gyűjti össze a konzervativizmus főbb ismérveit. Ebben az esetben is annak a megfigye- lésére invitálok mindenkit, hogy vegye észre, milyen, a szó pozitív értelmében vett, dogmatikusan, azaz tiszta, elvonatkoztatott fogalmakban gondolkodik Kirk, ami nota bene bizonyos konzervatív szerzők szerint nem lehet valódi jellemzője a konzervativiz- musnak.6 Kirk hat pontja a következő:
1. A konzervativizmus vallásos szemlélet, ami azt jelenti, hogy a kon zervatív hisz a tőle független, transzcendentális rend ben, ezért a politikai problémák mé lyén vallási és erkölcsi kérdéseket érzé kel, ily módon az igazi politika célja a lelkeket uraló igazság megragadása és alkalmazása.
2. A konzervativizmus nem nivellál, nem standardizál. A konzervatív elutasítja az uniformizálást, mindenféle politikai és erkölcsi egalitarianizmust, az utilitarianizmust és a léte zők egyetlen – nagyon sokszor lebutított – néző- és értékelőpontra való redu- kálását.
3. A marxizmus egyik fő tétele a történelemben, a történelem végén megvalósuló osztály nélküli társadalom. Szemben az osz tály nélküli társadalom fikciójával, a kon- zervatív hisz abban, hogy a társadalomban természetszerűen rétegek (és nem mes- terséges osztályok) vannak jelen. Kirk meglátása szerint, ha a ter mészetes megkülön- böztetéseket meg szüntetjük, akkor „oligarchák töltik ki az űrt”. Az Isten és a törvény
előtti egyenlőséget a konzervatív is helyesli, de a feltételek egyenlősége a szolgálatban és az uralomban való egyenlő séget jelenti. Az emberek nem egyformák, hanem a(z) (emberi) méltóságuk egyforma.
4. Az emberi méltóság, a tulajdon és a szabad ság szorosan összetartozik, mert ha különválnak, Leviatán, azaz a nagyhatalmú állam lesz a mindenek feletti úr. A társa- dalomban természetes rétegek vannak, melyek adott esetben mintegy vezethetik egy ország gazdaságát. A gazdasági kiegyenlítődés nem szolgálja a gazdasági növekedést.
Ez gyakorlatilag a második pont gazdasági kifejtése.
5. A konzervativizmus egyfajta filozófiai antropológia is. A konzervatív jobban hisz a szokásban, konvencióban és a régiek bölcsességé ben, mint a mai „okoskodókban, számítgatókban és ökonómusokban”, ami kor az ember anarchisztikus készteté seinek megfékezéséről van szó.
6. A konzervatív mind az ember, mind pedig a társadalom életében elveti a gyors változás eszméjét. Az elhamarkodott változtatások nem a progressziót szolgálják.
A társadalom nak változni kell, mert az észszerű válto zás a társadalom fennmaradásá- nak az eszköze, a politikusnak azonban még a gondviselést is figyelembe kell ven nie, mert a politikus legfőbb erénye az okos belátás (Kirk, 1986).7
A The Essence of Conservatism című művében Kirk tíz pontban fogalmazza meg a konzervativizmus lényegét. Itt is kiemeli, hogy vannak egyetemes erkölcsi törvények, melyek irányítása alatt áll az ember, mely erkölcsi törvények a nemzetekre is érvénye- sek. Amiben egyértelműen eltér, az a nőiség és férfiség jelenségeinek a személyiség megéléséhez való kapcsolása. Ahogy Kirk írja: „Az igazságosság azt jelenti, hogy min- den férfinak és nőnek megvan a joga ahhoz, ami a sajátja – ami a legjobban illik a saját természetéhez, amit képessége és tisztessége révén kiérdemel, a magántulajdonhoz és a személyiséghez.” Bevezeti tehát a természeti törvény hagyományát a konzervatív kánonba, sőt, a kilencedik pontban arról beszél, hogy a „konzervatív tudja, hogy sem a férfi, sem a nő, [és ebből következőleg] sem a politikai intézmények nem lehetnek sohasem tökéletesek” (Kirk, 1957). Azért érdekes ez a kijelentés, mert itt Kirk megint egy filozófiai mozdulatot tesz: a társadalmi valóságot visszavezeti a természeti törvény által meghatározott emberi természetre, azaz, a társadalmi jelenségeknek filozófiai és – végső soron, ha az első pontot is figyelembe vesszük, amely mindent Istenre, a végső valóságra vezet vissza – teológiai antropológiai alapot ad.
Az összehasonlítás alapja azonban nem lehet csupán Kirk és Mannheim kapcsola- tainak feltárása. A kiindulási pontunk az „ősforrás”, Burke kell hogy legyen. Burke és Mannheim esetében elmondhatjuk, hogy mindketten hangsúlyozzák a hagyomány, az isteni gondviselés, az emberről mint személyről való beszédmód fontosságát.
Burke-nél azonban hiányzik az emberi ész organikus koncepciója. Az összehason- lítást nehezíti, hogy valójában Burke empirista és analitikus gondolkodó volt, erre utal Mezei Balázs is (Mezei, 2016:129), és mint ilyen távol állt a valóság transzcen- dens magyarázatától. Mannheimre viszont a fenomenológia legkiválóbb alakjai vol- tak hatással (Edmund Husserl, Martin Heidegger, Max Scheler), akik viszont vala- miféleképpen mind összekötötték filozófiájukat az isteni valóság megismerésének szükségességével.8
Ha továbbmegyünk az összehasonlításban, akkor azt vehetjük észre, hogy minden egyezésük ellenére Mannheim német filozófiai hátterű terminológiát használ, míg Kirk Burke-höz nyúl vissza, valószínűleg nem csak nyelvi egyezés okán. Amikor Mann- heimnél azt olvassuk – nyilván Max Scheler hatására –, hogy az ember személy, ami kizárja a gépies racionalizmust, Kirknél ez csak részben jelenik meg. Míg Mannheim foglalkozik a történelemmel, és a jövőre nyitottként értelmezi – ez megint a német filozófiai háttér eredménye lehet –, addig Kirknél ez a téma nem igazán jelenik meg.
Érdekes, hogy míg Mannheim az ész dinamikus volta mellett érvel, addig Kirk szerint az emberi ész egyfajta erkölcsi jelleggel bír.
A Mannheim–Kirk összehasonlítást Mezei Balázs is megteszi (Mezei, 2016:131), ő azonban nem vonja le a végső következtetést – talán azért, mert végső soron ő az egye- zéseket erősnek találja –, hogy a két gondolkodó közötti eltérések túlmennek egy böl- cseleti iskola tagjainak rivalizálásából eredő egyszerű eltéréseknél, ezek bizony nagyon komoly diszkrepanciák. Holott a mai világ nagyon vágyik egy igazi konzervativizmusra.
Vágyik azért, mert a rossz filozófiákból elege van, a rosszul megvalósított politikai ideo- lógiákból pedig még inkább. A kérdés az, hogy mit várhatunk el egy olyan filozófiai, tehát elméleti elképzeléstől, amelynek már az alapelveiben sem egyeznek meg.
A 19–20. századi konzervativizmusfelfogások tehát korántsem adnak ki egy egysé- ges konzervativizmusdefiníciót. Az egységes definíció tudományos kívánalom, tulaj- donképpen nem is a csoport belső önelnevezése miatt fontos, hanem adott esetben az
„ellenérdekelt” oldalak felé való magyarázhatóság miatt. Amit viszont felmutathatna minden konzervatív, ami a közös nevező lenne a konzervativizmusok között, az tudo- mányos szempontból nem igazán értékelhető. Ez a nem sok minden talán magába foglalja a forradalmi változásokkal szembeni ellenérzést, tehát a megfontolva haladást minden kérdésben. A politikai konzervativizmus jellemzője a baloldallal szembeni el- lenérzés, de ez például a konzervativizmusra mint bölcseleti módra és a konzervati- vizmusra mint életformára egyáltalán nem igaz. Talán a 19. századi és kora 20. századi konzervatív felfogásokra egységesen jellemző volt valamiféle hit egy transzcendens valóságban, de ez a neokonzervatívokra már egyáltalán nem jellemző. Az értelmezé- sek sokszínűsége mondatja azt velünk, hogy „kifelé” ugyan van egy sajátos konzervatív iskola, és az mint ideológia könnyen megkülönböztethető más vezető ideológiáktól, de a konzervatív gondolati csoport önmagában rendkívül széttagolt, sőt, főbb pontjaik – különösen is a tradicionális konzervatívok és a neokonzervatívok közötti fő különb- ség, a vallási valóság el-, illetve el nem fogadására utalva – sokszor egymásnak ellent- mondóak.9 Ezért talán megfelelőbb, ha burke-i kirki, mannheimi, Molnár Tamás-i – és itt sorolhatnánk a végtelenségig a szerzőket – vagy scrutoni konzervativizmusokról beszélünk; így, többes számban. Még inkább elfogadhatóvá válik a javaslatom, ha fi- gyelembe vesszük, hogy végső soron Kant, Hegel is konzervatív gondolkodók voltak – mert bizony azok voltak! De ugyanígy konzervatív Platón is, és tagadhatatlanul Arisz- totelész is, és a sort a keresztény szerzőkön keresztül megint lehetne a végtelenségig nyújtani. Így talán még egyértelműbb, hogy minden erőfeszítés ellenére nincs egysé- ges koncepció, csak személyre szabott konzervativizmusokról beszélhetünk, és csak áttételesen konzervatív hagyományról.
A folyamat megértéséhez hozzátartozik az a jelenség is, hogy maga a konzervatív mainstream is megváltozott. Ma alig van konzervatív szerző vagy politikus, aki ne fo- gadná el a pluralizmust és az individualizmus (a személy személyként és nem tárgy- ként való) felfogását. Sokak konzervativizmusa abban merül ki, hogy megpróbálják az alapvetően konzervativizmusellenes modernitás e két fő jellemvonásának legalább a tompítását elérni.
A konzervativizmus mégsem egy empty signifier (üres jelölő), ahogy azt Ferdinand de Saussure nyomán Ernesto Laclau mondaná. Az üres jelölő a vallástudományban he- lyett kapott definícióhelyettesítő fogalom, Magyarországon a valláskutató Máté-Tóth András használta először a kifejezést. A modern vallástudomány tulajdonképpen két- ségbeesetten kapkod, hogy magát a vallás jelenségét definiálja. Manapság a lehető legtágabbra nyitja ennek a jelenségnek a spektrumát, és gyakorlatilag mindent vallási jelenségként kezel, amivel viszont magát a jelölőt és a jelöltet üresítette ki. A vallás egy empty signifier lett: mindenre ráhúzható és semmit sem mondó kifejezés.
Meggyőződésem azonban, hogy a definíció ilyen kitágítása inkább takar intellek- tuális bátortalanságot, mintsem a dolgokra való igazi reflexiót. Sem a vallás jelensége, sem pedig a konzervativizmus nem üres vagy kiüresített jelölő, hanem rendelkezik megismerhető lényeggel, jellegzetességekkel. A definíciós rengetegből10 való kiút megtalálásában és a konzervativizmus megmentésében talán a közelmúltban elhunyt amerikai történész, Hayden White elmélete segíthet. White a Metahistory című köny- vében kifejti, hogy a múlt tudományos feltárása szükségképpen kudarcot vall, nincs objektív történelemértelmezés.11 Amikor viszont egy történelmi jelenséget próbálunk elemezni, akkor mi alkotjuk meg magát a történelmet. A történelemértelmezés nem más, mint történelemcsinálás, vagy ha úgy tetszik, kanonizáció. White szerint nem kérhetünk számon természettudományos objektivitást ott, ahol szubjektív értékítélet zajlik. A történelem ugyanis nem két tárgy ütközésének a fizikai leírása, mely egy-két matematikai képletben szaktudományosan megfogalmazható, hanem etikai cselek- véssor, melynek értékelése – szó szerint – most és mindig is folyik. White elképze- lése röviden: nem létezik történelemtudomány, csupán történetírás (White, 1973).
Valahogy így vagyunk a konzervativizmussal is. Amikor magáról a konzervativizmusról gondolkodunk, akkor konzervativizmusértelmezést hajtunk végre, mely viszont nem más, mint a konzervativizmus jelen idejű alakítása. Visszafordítva a white-i nyelvezetre:
nem létezik politikatudományi konzervativizmus, csupán konzervatív szemlélet.12 Roger Scruton külön utat jár be a konzervatív kánonban, ahogy nagyon sokan sajátos utat jártak és járnak. A következőkben annak a külön útnak a főbb képeit sze- retném bemutatni, amelyekkel illusztrálhatjuk, milyen pontokban eredeti Scruton gondolkodása. Az ilyen munkamódszer mindig magában foglalja azt, hogy nagyon sokszor fogunk beszélni arról is, mi az, ami összeköti a mainstream konzervativizmust – mert szerintem van ilyen – a kérdéses konzervatív gondolkodóval, Scrutonnal. Scru- ton tárgyalásában tematikus egységekben érdemes gondolkodnunk, nem egy kötet vonalvezetését követnünk.
Scruton először is mindig igyekszik lefektetni a módszertani elveket. Legfőbb mód- szertani elve, hogy próbál kerülni mindenféle „elméletgyártást”, „absztrakciót”. Visz-
sza-visszatérő gondolat ez minden könyvében, s hozzátehetjük, furcsa is egy filozófiai képzettségű író esetében, aki valószínűleg a gondolkodást komolyan vevő bölcselők ezreinek tételein, elméletein rágta át magát. Bizonyos értelemben nem kellően indo- kolt ez a scrutoni alapállás, ugyanis akárhányszor is pendíti meg ezt a témát, mindig negatív módon, hol a liberalizmussal, hol a baloldalisággal szembemenően bukkan fel. „A konzervatív legfontosabb feladatának éppen a fennálló rend megőrzését tekin- ti, és a szocializmus alternatíváját a létező társadalmi rend konkrét realitásaiban keresi, nem pedig a szabadság absztrakt elképzeléseiben” (Scruton, 1995:12). Nehéz viszont elképzelni a konzervatív alapállást mondjuk a 1988–89-es évek Magyarországán, ahol tulajdonképpen a rendszerváltás környékén próbáltak a jogtalanságból jogot terem- teni. Ilyen esetekben nem tudom, milyen megindokolással kell a fennálló „rendet”
megőrizni, amikor az de facto egy jogtalan alakulat.13
Mi a konzervativizmus? című művében az absztrakciótól való averzióját sajátos feno- menológiai indoklással támasztja alá. Scruton szerint a konzervatív hagyomány nagy gondolkodói „óvakodnak elméleteket gyártani a tények ismerete előtt”, ugyanis „a konzervativizmus nem törekszik rendszeralkotásra” (Scruton, 1995:13). Ennek látszik ellentmondani azonban Scruton saját álláspontja is, amit szemantikai higiéniának nevezett. A szemantikai higiénia egyfajta fogalmi tisztaságra való törekvés, mely leg- inkább abból az igényből fakad, hogy a politikai színtéren ne lehessen az alapfogal- makat (azaz az alapelveket) eltorzítani, mondván, a mai politika nyelvét „úton-útfélen oszlásnak indult elméletek és a belőlük származó lázas ideológiák mérgezik”. Scruton itt nem feltétlenül csak a kommunizmusra gondolt, hanem talán minden 20. száza- di életidegen ideológiára, a nyelv általános kifosztására, a szemantikai bizonytalanság hatalmi érdekek alá való rendelésére. A szemantikai higiéniára való törekvés viszont a mi szemszögünkből elsősorban is fogalmak helyes használatát, tehát definiálást je- lent, amellyel – Parmenidésszel szólva – a jól kerekített igazság rendületlen szívéhez kerülünk közel. A társadalom helyes építményei – és Scruton ezt keresi – az igazságból épülnek fel. Ennek megtalálásához segít hozzá bennünket az absztrakció, a fogalomal- kotás. Azt vehetjük észre tehát, annak ellenére, hogy Scruton (de igaz ez gyakorlatilag minden platonista vagy filozófiai konzervatív gondolkodóra) expressis verbis tagadja az absztrakció, az „elméletgyártás” jogosságát, ő maga is a filozófia egyik meghatározó hagyományát folytatja: fogalmakat alkot, definiál, elvonatkoztat/absztrahál.
Scruton kilenc pontos definíciós kísérlete, de tulajdonképpen egész életműve is felfogható tehát a legszigorúbb absztrakcióra való törekvésnek: a konzervativizmus lehető legpontosabb fogalmát kell hogy megalkossuk, különben nem teljesítjük a szemantikai tisztaság követelményét. Ezt az interpretációt látszik alátámasztani Egedy Gergely is. Egedy a brit konzervativizmusról írott nagy munkájában egy fejezetet szen- tel Scrutonnak, melyben a többi konzervatív írótól való megkülönböztető jegyként Scruton esetében a konzervativizmus „dogmatikájáról” és Scrutonról mint dogmati- kusról beszél (Egedy, 2005:255–269).
A konzervatív írók absztrakcióellenességének további érve a hagyományra alapo- zódik. Burke elméletellenes volt kezdetektől fogva, mivel nézete szerint a francia for- radalom egy tiszta eszmeiség, amelyet átültettek a valóságra. Az eredmény katasztro-
fális volt! Talán ez az a burke-i hagyománytisztelet és a francia forradalom 20. századi testvérideológiáinak kudarcai, amelyek arra indítják a modern konzervatív szerzőket, hogy elvessenek mindenféle absztrakciót.
Az absztrakciótól való averziójának létezhet egy további magyarázata is, amely szin- tén a filozófiai fenomenológia korai történetéből érthető meg. A fenomenológia azért kerülte az elméletgyártást, mert alapvetően empirista hozzáállása volt: a fenomenoló- giai filozófia először leír, és a leírás és körülírás által közelít a jelenség lényegének meg- értéséhez, ami azt is jelenti, hogy semmiképpen sem dolgozhat előzetes definíciókkal, kész lényegmegértésekkel, mert azok eltorzítanák a dolog valódi megértését (lásd erről bővebben Seifert, 2009). Ilyen értelemben a scrutoni definíciós pontok is leírá- sok: a konzervativizmus lényegéhez közelítő többoldalú megvilágítások. Scruton sem definíciókkal kezdi elmélkedéseit, hanem körbejárja a jelenséget, számba veszi vala- mennyi formáját, olyanokat is, amelyek csak részben hasonlítanak rá, és adott esetben az ellentettjeiket is. A dolgok azonnali meg nem nevezése jelent egyfajta tudományos alázatot is. Ez az, ami szinte minden 19–20. századi totalitárius ideológiából hiányzott.
Sokszor mondjuk, hogy a konzervatív elveti a társadalom tervezhetőségének az eszmé- jét. Meglátásom szerint sokkal inkább arról van szó, hogy a minden előzetes gondola- tiság nélküli tervezhetőség, a torz strukturalitás elvetéséről van szó, hisz a konzervatív is nagyon sokféle struktúrában gondolkodik. A család, a nemzet, a tágabb közösség is egy-egy struktúra, azaz tervezhetőség. Hogy mi az, ami nem torz, és mi az, ami jó (ál- lamcél, erkölcsi jó stb.), a jelenség lényegfeltáró, azaz, filozófiai leírásával igazolható.
Erősen jelen van és Scruton gondolkodásának egyik központi eleme nem is az ál- lam felépítéséről (holott ezt a tematikát várnánk), hanem sokkal inkább az eredetéről vallott elképzelése. Meggyőződésem, hogy az állam és társadalom „honnanjövésére”
irányuló kérdés kétféle megválaszolása a fő különbség a konzervatív és a liberális szer- zők között. A klasszikus liberális felfogás szerint az állam (és minden, ami vele járul) szerződés eredménye, az államot létrehozzák, azt a társadalom tagjai által megalkotott törvények irányítják, mely azt is magába foglalja, hogy bármikor megváltoztathatók a törvények. A konzervatívok számára viszont az ember államhoz való viszonyában a kulcsszó a hagyomány és a tekintély milyenségének az értelmezése, és nem csupán a felépítettség felfejtése. A megvalósuló struktúra tekintetében talán nincs is olyan jelentős különbség konzervatív és liberális között, a gyökerek kérdésében viszont már annál nagyobb, mely mutatja a nagyon mély antropológiai szakadékot a két értelme- zés között.
Az absztrakció használata figyelhető meg az állam problematikában is, még akkor is, ha Scruton udvariasan elutasítja ennek lehetőségét, mondván, a konzervatív nem adhat „örök érvényű preskripciót” az állam milyenségének tekintetében; „a fennál- ló rend megértésénél és méltányolásánál, valamint a lehetséges változások keretei- nek kijelölésénél többre törekedni nem lehetséges és nem is kívánatos” (Scruton, 1995:24). Az állam szuverenitásának a koncepciója, amit Scruton a hagyomány elve mentén elfogad, viszont egyrészt tárgyalásának módja szerint dogmatikus, másrészt már önmagában is egy absztrakció. A szuverenitásfogalom a társadalomtudományban a tiszta absztrakció, amit különböző tartalmakkal kell megtölteni, mindig is vita tárgya
volt a szerzők között. Scruton szerint az állami intézmények „egy politikai folyamat részei”, s mint ilyen, a szuverenitás is része ennek az egésznek, feladata a társadalmi konfliktusok feloldása (Scruton, 1995:24). A scrutoni elképzelés annyiban lesz kon- zervatív, amennyiben ragaszkodik ahhoz a – ki nem mondott – gondolathoz, hogy minden, így az ember közösségi léte is szilárd, megkérdőjelezhetetlen alapokon kell hogy nyugodjon. E fundamentum, „szilárd autoritású háttér” Scrutonnál az a meg- győződés, hogy az állam minden területén autoritással bíró egységek kormányoznak.
Általános konzervatív nézet, hogy az autoritás képes rendet teremteni, és fenntartani az állam gépezetében. Scruton zseniálisan érvel amellett, hogy sok liberálisnak tar- tott „jog”, társadalmi struktúra alapvetően nem liberális, azaz konzervatív gyökerű.14 A korlátozott kormányzás, a jogállamiság, az alkotmány kívánalma, az emberi jogok mind-mind abból a filozófiai-antropológiai konzervatív alapmeggyőződésből erednek, hogy az ember állami léte szigorú strukturáltságot, rendet jelent. Ezek a struktúrák nem megmásíthatók, és nem is lehet az államnak „kilógó alkatrésze”, nem lehetnek benne nem a fundamentális szerkezethez kapcsolódó elemek, mert ez az állam és az ember önfelszámolásához vezet. Ezért konkludálhat Scruton a következőképpen: „Aki a liberális elvekhez következetesen tartja magát, az gyakorlatilag konzervatív” (Scru- ton, 1995:27).
A konzervatív Scruton számára az ember állami léte bizonyítja azt a megelőző ant- ropológiai belátást, miszerint az ember alapvetően társadalmi lény, az állami lét funda- mentális alkatához tartozik, azaz, az emberi lény filozófiai alapjellemzőitől az állami lét legkifinomultabb formáiig mindenütt strukturáltság, más szóval, rend található.
Tegyük hozzá, a konzervativizmus is, mint a valóságra reflektáló viszony ezért lesz több az „úton-útfélen oszlásnak indult elméleteknél”, és lesz képes a valódi szemantikai higiéniára. A scrutoni konzervativizmus önmagában is rendszeres és rendszerszerű valódi bölcselet, mely nem engedi meg a gondolati kilengéseket.
Jegyzetek
1 A tanulmány a KÖFOP-2.1.2-VEKOP-15. „A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés” projektje keretében készült.
2 Met L, 1003b5.
3 Meggyőződésem, hogy a tudomány és filozófia mindig is együtt volt tárgyalható az európai gondolkodás- történetben. Az európai bölcselettörténet felfogható a filozófia és a tudomány viszonyának folyamatos újraértékeléseként. Hol a tudomány volt azonos a filozófiával, hol a tudomány megtagadta a filozófia illetékességi körét, de a lényeg, hogy a kettő egymást inspirálva, de folyamatosan jelen volt, és meghatá- rozta a nyugati gondolkodást.
4 Még Voegelin sem tartotta magát konzervatívnak, sőt, visszautasította a jelzőt, mondván, ő minden ideo- lógiát elvetett (lásd Egedy, 2015:29). Nota bene, ma nincs olyan szerző, aki Voegelint ne a legkonzerva- tívabb gondolkodók között tartaná számon, ha nem ő, sokak szerint, a konzervativizmus maga.
5 Illetve a konzervatív liberalizmus is idesorolandó, mely szerintem lényegesen nem tér el a liberális kon- zervativizmustól.
6 Ez az, amit Aaron McLeod, Kirk könyvének szerkesztője kánonnak nevez: „While Kirk is careful to call his work an extented essay in definition, he provides sic canons, or rules, into which he thinks Ang- lo-American conservatism can be distilled” (Kirk, 2005:5).
7 Az összefoglalást Lánczi András cikkének nyomán idézem. Lásd Lánczi, 2004.
8 Ami természetesen nem jelent köznapi értelemben vett vallásosságot. Itt a vallás elsősorban transzcen- dens irányultságot jelent, a világ dolgainak egy rajta kívül álló dologgal való összekötését, a végső megin- dokolásnak a bevezetését. Az isteni valóság ilyen értelmezése nem jelent feltétlenül egyfajta benne való hitet. Tulajdonképpen nem tudunk sokat ezen bölcselők személyes vallásos meggyőződéseiről. Nagyon érdekes viszont, hogy az említett filozófusok tanítványai, tehát a fenomenológia második nemzedéke már szinte egyöntetűen explicite vallásos.
9 De talán ugyanez elmondható sok más szellemtörténeti iskoláról. Ilyen például a fenomenológiai ha- gyomány. Beszélünk fenomenológiáról, arról a fenomenológiáról, ami a korai Husserlre megy vissza.
Beszélhetünk német fenomenológiáról, amit élesen megkülönböztetünk a francia irányoktól. Az egyik fenomenológiai iskola követőjének mondjuk Karol Wojtyłát, a későbbi II. János Pál pápát, ugyanakkor fenomenológiailag relevánsnak a nyíltan ateista Jean-Paul Sartre-ot. Martin Heideggert fenomenológus- nak tartja nagyon sok filozófiatörténész, holott ő soha nem vallotta magát fenomenológusnak. Továbbá egyszerre beszélünk 20. századi fenomenológiai irányzatokról, majd ezeket mintegy tagadva, egészen Platónig visszanyúlva, inkább fenomenológiai hagyományról. Mindezek ellenére a fenomenológia mint egységes bölcselet valós létét ugyanakkor nem tagadhatjuk.
10 Sőt van olyan konzervatív bölcselő is, aki szerint a konzervativizmus nem olyan jelenség, amit definiálni lehet, mert nem alapelvekkel bír, hanem a konzervativizmus, ahogy Mannheim mondaná, történeti folyamat; a konzervativizmus – Michael Oakeshott szerint – magatartás; a konzervativizmus a józan ész erkölcsi reflexiója, mondja John Kekes.
11 Megjegyzem, hogy az elmúlt kétszáz év történészei gyakran mind a természettudományos (fizikai-bioló- giai) értelemben vett pontosságot, biztosságot várták a történelemtudománytól, ami szükségképpen ku- darcra volt ítélve. Véleményem szerint a természettudományos igazság és tudomány fogalmak csak szűk keresztmetszetét adják annak, amit az igazság corpusának és a tudomány valódi birodalmának nevezünk.
12 Sok megoldás létezik, hogyan nevezzük a konzervativizmust. Egyik megoldás például Fisichelláé, ő moz- galomként definiálja (Fisichella, 2000:161–162).
13 Rendszerváltásunk legnagyobb dilemmája tulajdonképpen az volt, hogyan lehet a jogtalanságból jogot teremteni. A válaszunk és a rendszerváltó személyek válasza természetesen az, hogy sehogy. Ezért para- dox minden politikai átmenet, ahol hiányzik a mindent elsöprő, tiszta, új közéletet biztosító forradalmi változás.
14 A bírói függetlenség intézménye ilyen például, de ilyen a demokratikus választás is. Lásd Scruton, 1995:25; 27.
Felhasznált irodalom
Egedy Gergely (2005): Brit konzervatív gondolkodás és politika (XIX–XX. század). Századvég Kiadó, Budapest.
Egedy Gergely (2015): Rendtudomány és a politika új tudománya: Voegelin olvasata. In: Balogh László Levente – Nagy Levente (szerk.): Konzervatív reflexiók. Reflexiók a konzervativizmusra. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen.
Fisichella, Domenico (2000): A politikatudomány alapvonalai. Osiris Kiadó, Budapest.
Hugh, Cecil (1912): Conservatism. Williams and Norgate, London, https://archive.org/stream/conservat- ism00ceciuoft#page/234/mode/2up (Letöltés: 2018. szeptember 13.).
Kinneging, Andreas (2018): On True (and False) Conservatism. The European Conservative, No. 15, Sum- mer/Fall, www.europeanconservative.com/uploads/1/7/7/4/17743925/eurocon_15_2018_sum- mer-fall_dig.pdf.
Kirk, Russell (1957): The Essence of Conservatism. https://kirkcenter.org/politics-and-social-order/essen- ce-1957/ (Letöltés: 2018. szeptember 12.).
Kirk, Russell (1986): The Conservative Mind. From Burke to Eliot. Regnery Publishing, Chicago.
Kirk, Russell (2005): Great Conservative Minds. A Condensation of Russell Kirk’s “The Conservative Mind”.
https://archive.org/stream/RUSSELLKIRKTheConservativeMindcondensedVersion/RUSSELL%20 KIRK%20~%20The%20Conservative%20Mind%20%28condensed%20version%29#page/n1.
Lánczi András (2004): A neokonzervatív filozófia. Szombat, 16. évf., 1. sz., www.szombat.org/wp-content/
uploads/2004/01/2004_01.pdf.
Mannheim, Karl (1971): From Karl Mannheim. Edited by Kurt H. Wolff, Oxford University Press, New York.
Máté-Tóth András (2014): Vallásnézet. Korunk – Komp-Press, Kolozsvár.
Mezei Balázs (2016): Russel Kirk és Molnár Tamás kapcsolata. In: Pogrányi Lovas Miklós (szerk.): Konzerva- tív reneszánsz az Egyesült Államokban. Századvég Kiadó, Budapest, 123–150.
Scruton, Roger (1995): Mi a konzervativizmus? Osiris Kiadó, Budapest.
Scruton, Roger (2002): A konzervativizmus jelentése. Novissima Kiadó, Budapest.
Scruton, Roger (2005): A nemzetek szükségességéről. Helikon Kiadó, Budapest.
Seifert, Josef (2009): Discours des Méthodes. The Methods of Philosophy and Realist Phenomenology. Ontos Verlag, Frankfurt, https://doi.org/10.1515/9783110329179.
White, Hayden (1973): Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. John Hopkins University Press, Baltimore.
