AHET POLITIKAI ÉS IRODALMI SZEMLE.

Teljes szövegt

(1)

YII. évfolyam.

HEGJELEN MINDEN VASÁRNAP.

E l ő f i z e t é s i f e l t é t e l e k : E g é s z évre... frt 10.—

Félévre » 5 . — Negyedévre..., » 2.50

Egyes szám ára 20 kr.

1896. 47/360. szám.

AHET

P O L I T I K A I É S I R O D A L M I S Z E M L E .

S Z E R K E S Z T I K I S S J Ó Z S E F .

Szerkesztőség és kiadóhivatal1

B U D A P E S T , VII. ker., Erzsébet-körut 6. sz.

H i r d e t é s e k f e l v é t e l e u g y a n o t t .

Kéziratok nem adatnak vissza.

— ' Budapest, november hó 22.

K r ó n i k a .

A k a c z é r ó k r ó l .

nov. 20.

Azonban (igy kezdené Bartha Miklós) egyben nincs igaza a Nemzetnek. Ellenben (igy folytatná) igaza van a németnek. Mert kormánypárti -újság, újságíró s publi- czista kettő' között választhat.. Vagy lemond arról a gyö- nyörűségről, hogy az ország határain tűi is elolvassák, mint a kormány nézeteinek, Ítéleteinek és szándékainak letéteményesét: s ekkor lehet független, férfias, szókimondó, kérlelhetetlen, őszinte, meg nem alkuvó és határozott, szabad szája ize szerint. Vagy letesz arról az elégtételről, hogy a hon határain belül is akadjon olvasója, s ekkor teljesen beleolvadhat abba a nem alacsonyrendü, nem megvetendő, nem férfiatlan, sőt némely körülmények közt tiszteletreméltóan kényes, nehéz és áldozattal járó föl- adatába, hogy (manapság már nélkülözhetetlen) eszköze leszen a kormánya taktikájának. Amely perczben egy félhivatalos újság azt mondja, hogy lehet eset, amelyben az ő politikája nem kvadrál a kormányéval, abban a perczben megszűnt félhivatalos lenni. A Gajári Ödön minapi önérzetes czikkelye óta például a Nemzetet annak tekinteni nem lehet; a Nemzet lehet a szabadelvű politika lapja, lehet a szabadelvű párté, de nem lehet a kormányé

— aminthogy kormánynak egyáltalában nem lehet olyan lapja, amely nem a kormány politikáját képviseli, hanem valamely élén álló politikusét, legyen bár e politikus a kormánynak legfanatikusabb hive is. A Gajári ur szép kijelentése, hogy a magyar publiczistákat dróton rángatni nem lehet, nagyon szép, elmés és férfias kijelentés ugyan, de baj volna, ha igaz volna. Mert ez azt jelentené, hogy a magyar kormánynak egyszer s mindenkorra le kell mondania a modern politika egyik legerősebb, legélesebb, legbiztosabb fegyveréről, a sajtóról.

Ez az állítás tán egy kissé megdöbbentő, de mégis igaz. Az oka nagyon egyszerű: az az egyszerű ok, hogy kormány sosem beszélhet olyan• nyíltan, őszintén és tekintetek nélkül, mint a magán ember; s vannak olyan nyilvánvaló valóságok, amiket a világon mindenki elmond- hat, csak éppen hivatalos személy nem. Teszem Franczia- országban mindenki elmondhátja, hogy a németet utálja, de Hanoteaux ur, a külügyminiszter bizonyára óvakodik az ilyen kijelentéstől, mert ez fölér egy hadizenettel, Ha

Hanoteaux ur az ő politikája czéljaira szükségesnek ítélné is, hogy ez a nézet Francziaországban elterjedjen s meg- tudja az egész világ, hogy Francziaország igy gondolkozik:

ezt a nézetét hirdettetheti az ő összes politikai barátjaival, emellett izgattathat minden újságban, csak éppen abban az egyben nem, amelyről köztudomásu, hogy a franczia külügyminisztérium félhivatalosa. Mert ha ebben tenné, a német kormánynak joga volna megkérdezni: az a fél- hivatalos valóban az ő nézeteit tolmácsolja-e, s Hanoteaux urnák, ha csak háborút nem akar, vérző szivvel kellene megtagadnia az ő leghívebb hivét. Sőt tovább megyek : ha valami uton módon kisülne, hogy a független franczia újságokba is az ő utján kerültek ama támadások, Hano - teaux urnák le kéne mondania, s a kiváló diplomata vissza- vonulhatna a birtokaira, Morvaországba vagy a holdba.

Vagy hogy a példáinkkal itthon maradjunk: Szokolay Kornél urnák, a külső ügyek e kiváló ismerőjének, lehet az a nézete, hogy a német politikánál hunczutabbat és hamisabbat ő keveset látott. Ez a nézet a hármas- szövetség elvével nem ellenkezik, és Szokolay ur ezt meg- írhatná minden újságban, csak éppen a Fremdenblattban nem, amely a Goluchowski ur félhivatalosa képpen ismeretes, mert a monarchia külügyminisztere békeidőben egy barát- ságos állam kormánya politikájáról igy nem nyilatkozhat.

S végre: Hegedűs Sándor urnák lehet az a hite — s ó , mily igaza van vele! — hogy az osztrák politika minden hitványságainak az osztrák kormány az oka, s az osztrák magyarellenes elemek nem volnának olyan erősek, ha az osztrák kormány velük össze nem játszana. Ez a kép- viselő ur hatvanhetes és dualista beivel nem ellenkezik ; meg is Írhatja ezt a képviselő ur mindenütt — A Hét is boldogan ajánlaná föl néki a hasábjait — csak egy újságba nem volt szabad ezt irnia, a Nemzetbe, nem legalább addig, a mig ez újságot a magyar miniszterelnök újságjának tekin- tették. Mert a magyar miniszterelnök az osztrákot ilyen súlyos váddal még akkor sem illetheti, ha az tizszer ugy rá is szolgált, mint krapülinski és vaslapski gróf Badeni Káz- mér, Ausztriának jelenleg való miniszterelnöke. Csak ugy, mint ahogy gróf Badeni sem vallhatta a maga meggyő- ződésének az osztrák újságok ama dumm aber pfiffig megfigyelését, hogy báró Bánffy a kossuthismust vezeti ostromra a duális alap ellen. Amelyikük azt teszi, az mehet: az egyik Dobokába szászokat szeliditeni, másik Galicziába választásokat csinálni.

Mindez pedig azért van igy, mert a politikát nem- csak az elvek teszik, hanem a módok is, nemcsak a ezé- tok teszik, hanem az eszközök is, nemcsak az iránya

l

(2)

-810 teszi, hanem a taktikája is; — a politikát általában, s különösen a kormányok politikáját; s épp a kormány poli- tikája elé (nem pusztán a Bánffy-kormányt értem) a leg- több nehézséget nem az elvi ellenségek gördítik, mert ezekkel könnyen végezhet, hanem azok az elvtársak, a kik a módok, az eszközök s a taktika dolgában a kor- mányt vagy meg nem értik vagy vele egyet nem érte- nek, s a kiket azért el nem lökhet magától, mert hiszen valakire csak kell támaszkodnia. A ki valamely kormányt csak az elvei dolgában támogat, az hive ama kormány elveinek, de nem a politikájának, s avval a kormány csi- nálhat katekizmust, de nem politikát. Ilyen érzésű és nézetű képviselők összesége lehet csoport, a melyre a kormány számithat, de nem párt, a melyre támaszkodhat;

a melylyel lehet alkotmányosan vegetálni, mint ahogy vegetált Taaffe, de nem lehet parlamentárisan kormá- nyozni, mint ahogy kormányzott Tisza. Hiszen ha csak elvekről van szó: számos nagy elv dolgában a nemzeti párt s a néppárt egy nézetet vall a szabadelvű párttal;

mit szólana ez a szabadelvű párt, ha az ő miniszter- elnökük ezekkel vurstlizna fort, von Fali zu Fali a la Taaffe és Badeni?

Mindezekből ne következtessék kérem, hogy nem vallom én is azt, a mit Hegedűs ur, s hogy engem a kiegyezés ügyének mai állása valami különösképpen elbá- jolna. Nem s ha ma liberális képviselő volnék, föl világo- sítást kérnék a kormánytól, s ha meg nem adnák, kilépnék a pártból. Amint ha kormánypárti képviselő volnék, azt is megkérdezném báró Bánffytól: A báró ur jogosnak itélte a Badeni ur kérdését — s igaz is volt. De nem gondolja, hogy a magyar miniszterelnöknek is joga volna, sőt talán kötelessége is, megkérdezni az osztrák minisz- terelnöktől: vájjon a félhivatalosnak mondott Reichswehr valóban az-e? s gróf ur áll-e az újságnak amaz állítása mögött, hogy én a kossuthizmussal paktálok a dualizmus ellen? ha igen, hajlandó-e visszavonulni Lembergbe s ha nem, fölhatalmaz-e, hogy én ezt a magyar parlamentben kijelentsem ?

De én most nem erről szólok, hanem igazán elvi dologról: félhivatalos újság meddig mehet el ? Azt tar- tom, egy lépéssel sem tovább, mint a kormány. Ideje volna, hogy ezt végre elismerjék, s hamis szeméremből a félhivatalosok ne viselkednének ugy, mintha jakobinusok volnának. S ideje volna végre fölvetni a kérdést: hát szégyen félhivatalosnak lenni, hogy ezt minálunk letagad- ják? Szégyenli a Standard, hogy az angol kormány fél- hivatalosa, szégyenli a Norddeutsche Allgemeine Zeitung hogy a németé? Minálunk kormánypárti ember s pláne kormánypárti iró azzal a zavart mosolygással járkál az emberek közt, mint a házas ember az agglegények klub- jában. Hát szégyen kormánypártinak lenni? Hát meg- alázó gondolat, hogy az én meggyőződésem rendelkezik most a hatalom eszközeivel ? Hát a kormány nem ma- gyar? Hát a kormány nem ennek a hazának a kormá- nya? Hát az ő nézetei nem lehetnek helyesek, az ő esz- közei nem lehetnek tisztességesek, az ő taktikája nem lehet czélravezető ? Ez a fölfogás szakasztott olyan, mint az a naiv büszkeség, melylyel a czivis megcsalja a kincs-

tárt s kidobja az adóvégrehajtót, — s mindkettő egykép- pen ama szomorú idők maradéka, mikor a kormányunk ellenség volt, s adót nem fizetni passzív resszisztenczia számba ment. S azt sem látom át, független és férfias ember mért ne csinálhatna félhivatalos lapot. Hát teszem az államtitkár mind csupa rabszolga és eunuch? (Mit szólna ehhez Gromon Dezső?) S a félhivatalos ujságiró nem tehet-e éppúgy, mint az államtitkár: hogy, ha a nézetei bármiben is eltérnek a kormányétól, ott hagyja az állását, s visszavonul a. kevésbbé exponált közkatonák közzé? Hogy az ellenzék ugy tesz, mintha igy gondol- kozna, azt értem; az ellenzéknek minden fegyverre joga van. De hogy maguk a kormánypártiak is afféle sárga foltnak érzik a keblükön az ő kormánypártiságukat, s a hamis férfiasság vendég-szakállát eresztik föléje, hogy eltakarják, az már igazán rabszolga- szemérem; olyan, mint mikor a szegény zsidó sértésnek vette, ha rámondták, hogy zsidó. Kormánynak, amely egy országot képvisel, a legitim viszony biztos erejére van szüksége, s nem él meg a rokonlelkek kaczérkodásából. Különösen nem fér- fiakéból, akik természet szerint nem kaczérkodhatnak vele mással, mint a — hogy is mondja Heine? — a képviselői

üléseikkel. . Dixi.

Stella maris.*

Gyászba borult egek, Háborgó tengerek Csillaga, Mária!

Hozzád fohászkodunk, Feléd sóhajtozunk Szeplőtlen szűz anya.

Süvöltő felhők közt Nyugodtan tündökölsz

Tiszta, szép csillagunk — Mig hazánk hajóját

Viharok csapkodják S hozzád sir jajszavunk.

Boldogasszony anyánk, Mennyei patronánk,

Légy velünk! Légy velünk!

Sok kiáltásunkra Siess oltalmunkra, — Ha néni jösz: elveszünk ! Nagy szived fényével, Lelked békéjével Hajolj a viharra!

Egi trónusodból Csillagos lakodból Tekints a magyarra !

*A Kurucz Nótákból.

(3)

811 Viharon, vészen át

íme, fölzúg hozzád Nyomorunk jajszava:

Segitsd meg nemzeted, Háborgó tengerek

Csillaga, Mária!

Endrődi Sándor.

Ismerőseim.

I r t a : S I P U L U S Z .

I. Ő pukkad.

Egy izben (sötét novemberi délután volt) a kávé- házban ültem, s az angol lapokat olvastam. Unalmas fog- lalkozás, mert angolul egy árva betűt se tudok. Aki angolul nem tud és mégis ángol lapokat olvas, az bolond,

— mondja a nyájas olvasó. Nem ugy van, nyájas olvasó:

azért olvastam az angol lapokat, mert a szomszéd asztal-- nál egy ur bosszankodott emiatt. Ez az ur irigy termé- szetű fráter volt és fekete kávét ivott hozzá. Minden dél- után két órakor belépett a kávéházba, s mindig ugyan- azon asztal mellé ült. Én már akkor régen a szomszéd- ban ültem, asztalomon az angol lapok Csimborasszojával.

Mikor ő megérkezett, a legnagyobb buzgalommal merül- tem az angol lapok böngészésébe, s nem haboztam néha a nyelvemmel csettenteni, mintha valami különösen Ízletes falatra akadtam volna. Kívánatossá .tudtam tenni az angol lapok olvasását, a szomszédom pedig majd megpukkadt mérgében.

A föntebb emiitett novemberi délután az irigy szom- széd átszól hozzám;

— Nem mesélne nekem egy kicsit, hogy mi van azokban az angol lapokban?

Meghökkentem.

— Kíváncsi rá?

— Nagyon.

— Tessék, átengedem valamennyit.

Megvetőleg mosolygott.

— Csakhogy nem tudok ám angolul.

— Az baj.

— Nehéz nyelv?

— Roppant nehéz.

Az idegen az asztalra ütött mérgében.

— S ha meggondolom, hogy ez a nyelv nekem anyanyelvem lehetne! — mondá fogcsikorgatva.

— Hogy-hogy?

— Nagyatyám sült angol volt.

— Ön tehát az angol sültek családjából származik ? Ez érdekes.

Az idegen lehorgasztotta a fejét.

— Atyám már csak fél angolosan volt megsülve...

én pedig...

— Ön pedig teljesen sületlen.

— Ugy van. Nemde világos?

— Nagyon világos, de nem értem.

— Nagyatyám mint angol,: nyelvmester jött be Magyarországba és itt lassanként eímagyarosodtunk. Any- nyira eímagyarosodtunk, hogy én most már német nyelv- leczkékbó'l tartom fenn magamat. Őseim nyelvéből semmit se tudok.

— Bizony kérem, ez nagyon fájhat az őseinek.^

— Tudja mit? Megtanítom németül, tanitson meg engem angolul.

— Nem tehetem.

. — Miért ?

— Mert engem szívességből tanított meg egy bará- tom. Jóformán ajándékba kaptam tőle az angol nyelvet.

Beláthatja, hogy ilyen körülmények közt nem adhatom tovább.

Az idegen boszusan nézett rám.

— Hát akkor menjen más asztalhoz az angol lap- jaival.

— Miért? Én itt egészén jól érzem magamat. Ha ön bosszankodik, menjen ön odább..

— Legalább mondja meg, mi van az angol lapokban ? Meghökkentem. Mi is van most ? November. Mi van novemberben? Köd. Hol van a legtöbb köd? Londonban.

Meg vagyok mentve.

— A ködről irnak sokat, — feleltem fagyos nyuga- lommal.

— Mi a ménküt Írhatnak a ködről?

— Ön ugy látszik nem tudja, hogy az ön tágabb hazájában a köd miiyen óriási szerepet játszik ?

— De tudom. Olvastam a Lidércz-naptárban.

— Nos akkor mit kérdi? Tudhatja, hogy mikor Londonban köd van, akkor megszűnik minden közlekedés, mert nem lehet látni semmit. A kocsik összeütköznek, a járókelők egymásnak mennek, a gyengébb emberek össze- lapítva, halva rogynak össze.

— Mitől?

— Nem birják el a köd súlyát, mely gyakran öt-hat ki'ométernyire terjed fölfelé.

— Ezt nem olvastam a Lidércz-Naptárban ?

— Megtalálja a Protestáns Képes Arvaházi Naptár- ban. Egy szóval, ha köd van Londonban, öt-hatezer embert agyonnyomnak, elgázolnak naponta.

— Rettentő!

— Nem is beszélve azokról, akik a ködben eltéved- nek és sohse találnak haza.

— Borzasztó!

— Azokról se beszélve, akik a Themsébe potyog- nak, nem vévén észre a folyamot.

— Iszonyú! Kezdek örvendeni, hogy nagyatyám elhagyta Angliát. Mennyivel jobb ezt az angol lapokból olvasni Budapesten. Csak legalább tudnék angolul!

Befejeztem a ködről tartott előadásomat és leeresz- tettem a függönyt, vagyis a Timest a kezembe vettem.

Az angolok ivadéka morogva vonult vissza a saját asztalához.

II. Én pukkadok.

Másnap az idegen szép szőke asszonynyal jeleni még a rendes asztalánál.

Nem voltam képes a rendes játék megcsinálására.

A halom angol lap ott állt mellettem, de nem tudtam hozzá nyúlni annyira elbámultam a szép asszony látásán.

Az idegen gúnyos mosolygással tekintett rám. És tekintete mintha azt kérdezte volna: Nos, mi kellemesebb ? Angol lapokat olvasni, vagy pedig egy ilyen szép asszony- nyal fekete kávézni?

— Szép asszonynyal kávézni, — felelte az én tekin- tetem. .

— Irigyel ugy-e? kérdé az ő tekintete.

— Irigyellek, — táviratozták az én -szemeim.

— Ez többet ér a ködnél ? Mi ? hunyorgott ő némán.

— Ez többet ér a napfénynél is,. — pislogtam visz- sza néma hódolattal.

A nyomorult elérte czélját: az angol lapokat nem élveztem többé és szivemet pusztán a dühös irigység töl- tötte el.

Egyszerre az idegen oda hajolt hozzám:

2*

(4)

n 812

— Nőm, — monda kaján mosolylyal.

— Örvendek, — feleltem udvariasan és meghajtot- tam magamat ő nagysága előtt.

Ő nagysága kedves fejbiczczenéssel • válaszolt.

— Ön az az angol ugy-e, akiről férjem beszélt?

— Nem vagyok angol, de az Oxfordi egyetemen tanultam.

— Az oxfordi egyetemen? Hisz ön akkor nagyon művelt ember lehet.

— Őszintén megvallva: nagyon művelt vagyok.

— Mily kellemes lehet az 1

— Higyje el nagysád, nem olyan kellemes, mint önök gondolják. A művelt ember számára nincs tiszta élvezet, mert mindig kritizál . . . És aztán egy szép asz- szony a legműveltebb embert is a feje tetejére állitja.

Az asszony édesen mosolygott. Még pedig rám mosolygott édesen. Aki egy idegen emberre igy tud moso- lyogni, az nem szeretheti a férjét.

— Nagysád nagyon hasonlít azokhoz az angol höl- gyekhez, akiket eddig ösmertem. Nem angol származású ?

— De igen.

— Ah! És hol született?

— Jungbunzlauban.

— Ah! Ah!

— Meglepi önt?

— Nem. Engem nem lep meg semmi. De megjegy- zem, hogy az angolok ritkán szoktak Jungbunzlauban születni.

— Meg kell tudnia, hogy nekem ugyanaz a tör- ténetem, ami a férjemnek. Nagyapám oda költözött ki Angliából.

— Mily okosan tette!

— Ki tudja? szólt az asszony elmerengve, — talán most India alkirálya volna.

— Ne higyje, nagysád. Nagyon kevés angollal tör- ténik ilyesmi. Az indiai alkirályokra nézve ki van mondva a numerus clausus. Egyszerre csak egy ember lehet India alkirálya.

III. Megpukkadtam.

A férj felállt.

— Bocsánat. Leczkére kell mennem. Egy óra múlva visszatérek. Várjon meg itt, Ellen.

A bamba elment. Itt hagyta a szép asszonyt és miért? Miért? Hogy magyarokat német nyelvre oktasson.

Ilyenek a férjek!

Az asszony rövid tekintetet vetett a férje után, azután hosszú tekintetet vetett reám. Jó mathematikus vagyok:

a rövid tekintetet azonnal kivontam a hosszúból és a mara- dékot biztatásnak tekintettem.

— Milyen asszonynak tart engem ? kérdé az asszony lágy hangon.

— Karakteres asszonynak.

— Mit ért karakteres asszony alatt?

— Karakteres asszony alatt értem az olyan asszonyt, aki követni meri hajlamait és nem habozik- megcsalni az urát . . .

(Ez afféle szimbolisztikus definiczió volt.) Az asszony lesütötte a szemét.

— Nem vagyok karakteres asszony, de...

— De?

— De gondolkozni fogok afelett, amit ön mondott.

Hanem...

— Hanem?

— Egy feltétel alatt.

— Nos? *

— Szeretnék az uramnak egy nagy, kellemes, örven- detes meglepetést szerezni, s ezt az ön segítségével aka- rom elérni.

— Parancsoljon.

— Márczius hetedikén lesz a férjemnek a nevenapja.

Tanítson meg engem addig titokban angolul.

Halálsápadt lettem. Letörültem a hideg verejtéket a homlokomról. A tálczán levő hat pohár vizet mind felhají- tottam. Azután megtört hangon szóltam:

— Asszonyom, én mosolyogva teszem magamat anyagilag tönkre, ha ugy kívánja.

— Ó kérem.

— Én kettős öngyilkosságot követek el önnel, ha parancsolja.

— De uram!

— Elmegyek önnel Indiába és visszaveszem ősei alkirályi trónját.

— De kérem.

— Angolul azonban nem taníthatom meg.

— Ön visszautasít? szólt az asszony fájdalmasan.

— Vissza.

—- Miért? .

— Mert nem tudok angolul.

És lassú léptekkel, melyek egy gyorsan dobogó szivet hordoztak, eltávoztam.

A fekete orvos.

Prudhommeokká lettünk mindnyájan. Mert az ilyen döbbenet butit, mint a fejet érő ökölcsapás. Közhelyeket mondtunk és közhelyeket gondoltunk. Erkölcsi nihilizmus, morál insanity, aktiv istentelenség. De ezekkel a szavak- kal nem értünk tovább a Frau Annánál, aki a kalap- utczában, a harmadik házban, csapkodja a kezét :

— Awer a Hausherr, awer a Hausherr!

Hiába, bennünk is csak a házmesterné ethikája működik legerősebben. A Hausherr, a Hausherr a ret- tenetes, a megfoghatatlan, az ostobitó. A többi rendes dolog. Valahányszor elszaladtunk Váczra, egy kis állam- fogházat leülni, jelentkezéskor mindig láttunk az igazgató- ság irodájában egynehány daróczruhás embert, aki az íróasztaloknál körmölt és jöttünkre spanyolfalat rögtönzött maga körül a nagy marhabőrhátu könyvekből. Azaz hogy volt olyan is, aki egykedvűen forditolta felénk sárga arczáját. Ezek a. magasrangú birók, alispánok, fiskálisok, szóval diplomás emberek, akik loptak. Loptak, mert nem volt nekik, vagy nem volt elég. Ez egészen természetes dolog. És az is természetes, mikor a kaszinói nagyurat meg a képviselőt paklizááon érik a zöld asztalnál, a vil- lamos lámpák alatt, mint a huszonegyező komfortáblis kocsist a Stand trágyaládáján. Ezeknek is mind sürgős szüksége volt egy kis pénzecskére. Tökéletesen érthetők azok a gentlemanjeink is, akikről mindnyájan tudjuk, hogy gazemberek, szegény gazemberek; és mikor chrysanthe- mumos frakkban berobognak a földszintre és csapkodják a zártszéket, Barna Dóri hátul az alczimeken gondolkozik;

mert őket alczimes tudósítás illeti majd meg.

Ebben a dologban nem az előkelő, tudós, szeretetre- méltó gavallér bukása képesztett el bennünket; hiszen az közönséges dolog. Panama. Amilyen Európában legalább is minden napra esik egy, Lissabontól Nizsnij-Novgoro- dig. De a Hausherr, a Hatisherr! Hiába; mégis csak a Frau Anna. a kalap-utczai orákulom, az okos asszony.

Az .találta fején a szöget.

És ezt a Hausherrt nem értjük mi, akik idestova husz esztendeje barátkoztunk azzal az emberrel. Nem

zorult rá, nem volt vele kénytelen! Miért tette hát ? Ezek z együgyűségek forognak elménkben szüntelenül. És

égis ugy látszik, hogy ezek az együgyűségek kevésbbé yügyűek a morális bölcselkedésnél. Okot, valami elhinni-

(5)

1896.

valót keresünk a képtelenségben. PJs megint csak Prud- hommeok vagyunk, mikor száz apró részletből megszer- kesztjük magunknak azt az alakot az »uj alapon« és — vaticinium post eventum — azt dörmögjük: »Hm, sejteni lehetett volna, hogy ez nem kóser ember.«

Pedig semmi, de semmi rosszat nem tudtunk róla.

Kivéve azt az egy esetet, a Kaczander-félét. Az csúnya dolog volt. A doktor, alig hogy megszerezte diplomáját, mindjárt asszistens akart lenni a második anatómiai ka- thedránál; és ez csak úgy volt lehetséges, ha a hivata- loskodó asszisztenst, dr. Kaczandert, kitúrja. Belekötött a jámbor anatómusba, aztán maga mellé véve egy jó mar-

kos baromorvost, fütykössel rohanta meg a bonczoló- asztalnál és aznap nyilt teret közlött a Pesti Naplóban, felszólítva dr. Kaczandert, hogy a botozás közben elszakadt nadrágjáért vegyen föl nála öt forint kártérítést. A sértett ember csak azt az elégtételt nyerte, hogy az esküdtszék egyhangúlag elitélte a nyílttéri közlés szerzőjet. De dr.

Kaczander mégis csak lehetetlenné vált az anatómiai intézetben. Elvesztette állását, elbujdosott. Helyére pedig a támadó lépett, miután kiülte Váczon a kéthavi sajtó- fogságot. És jelesül asszisztenskedett egynehány eszten- deig. Rút história volt az, a sajtó is sokat foglalkozott vele. De mi, a kellemes doktor barátai, lassankint meg- alkudtunk magunkkal. Ej, még sem történhetett az a dolog egészen ugy, olyan ridegen, ahogy a jury elé került.

A mi doktorunknak is lehetett valami igaza. Mert ha nem volt, miért fedezte őt egy kiváló professzor és az egész egyetemi tanács; hogyan nyerhette volna el az asszisztens bizalmi állását, ha csakugyan a legdurvább kenyérelcsi- karás, amit véghez vitt?

Mellette szólt egész szerény, udvarias, szelid valója is. Nem, mégis valami szörnyű súlyos injuriának kellett történnie, ami kihozta a sodrából ezt az örökké kedvesen mosolygó, gyöngéd melódiás hangon beszélő, csendes, jó fiatal embert. Nem kutattuk, elfeledtük azt az affairet. És örültünk, ha találkoztunk a szeretetreméltó doktorral. Az utczán, a vendéglőben is mindig az a kellemesen csevegő, rólunk aggódva gondoskodó orvos volt, aki a kórágynál vagy a vívóteremben. Szinte azt mondom, jól esett, mikor varrta a bőrünket. Mosolygása ugy hatott, mint a cocáin : nem csípett a tű szúrása. Gyönyörűség volt vitatkozni vele: nincs-e holmi hibácska a szivünk billentyűje körül.

Élveztük a belénk szuggerált vigaszt. Szerettük érezni a rajtunk uralkodó erőt, mint ahogy a klinikák hisztériás női kívánják a hipnotizálást. A mi szemünkben erős ember minden pap, minden fiskális, minden orvos. Haj, mennyi titok van rájuk bizva, mily koldusmeztelenségben látják a világot és mely anatómusai a léleknek! Kivált az orvosok.

Elbujhatunk mi firkálok, akik csak a papirosunkra mázolt téntaembereket ismerjük és azokat se jól.

Énbelém látni nem valami nehéz dolog. Csupán czigánylegény vagyok és átlátszó. Hogy ez a doktor engemet apróra ismer, meg se rémitett és hogy kicsinyli élhetetlen naivságomat, nem bántott. De mindig valami félelemforma kerülgetett, mikor láttam, hogy a doktor a nálam sokkal bonyodalmasabb szerkezetű embereknek is bele tud pillantani a veséjébe. És miközben figyel és tel- jes erejével dolgozik, akkor is mindig csak ugy, olyan

simán mosolyog, mint mikor rám néz. Elgondoltam ma- gamban : hm, furcsa lehet az, mikor nem mosolyog ez a doktor.

Rejtelmes ember volt; határozottan rejtelmes ember.

Dehát melyik orvos nem az többé-kevésbbé ? Ez a rej- telmesség kellék az élet komédiájában. Most száz eszten- deje még parókát és talárt viseltek a doktorok. Ma a paróka egy kis kellemes fontoskodás, a talár derült zár- kózottság. Azok a jó fiatal doktorkák, a kik bohéme-es- kednek és őszinték, pácziensek nélkül szűkölködnek, sőt

a smokság gyászos hire nehezedik rájok. Ej, ez az én jó pajtásom, ha nem is olvasta Grácián Oraculo manual- ját, ügyes diplomatája az életnek. Alkalmasint többet mutat abból, a mi nincs, mint abból, a mi van. Hátha nem is olyan igen erős.

Ez mindig abban a kis régi, belvárosi fogadóban jutott az eszembe, a hova évekig jártunk egy asztalhoz.

Itt ütközött ki az én doktoromból az, a ki egy csöppet sem rejtelmes, egy csöppet sem érdekes: a spíszburger.

Délben mindig nagy sebbel-lobbal jött és ment, mint a kinek temérdek sok a dolga. Hát ez már a rendes dok- tor-tempó. Hirtelen kibujt elegáns felöltőjéből, megevett egy tányér levest, aztán mohón bekapott egy nagy al- mát vagy körtét. Nevettük ezt a furcsa szokását; ő meg mosolygott: »Egy helyre megy, a sorrend mellékes.«

Aztán pompás étvágygyal megevett valami husocskát, leöblítette egy félmeszely vizes borral, két krajczárt ha- gyott az asztalon és szaladt. Vasárnaponkint már körül- ményesebb volt az ebédje. Pecsenyét, sőt néha holmi édességet is »fergunolt« magának, kivételt nem ismerő következetességgel. Vasárnap! A spíszburger! Ezt a nagy

»snasszériát« éveken át sokan figyeltük meg, asztaltársai, és mulattunk rajta.

Ma már libabőr fut végig a hátamon, mikor erre a vasárnapi pecsenyére gondolok. Ez a hallatlan zsugori- ságba nyit perspektívát. Szent isten, hátha az a leves u'án felfalt gyümölcs is csak arra való volt, hogy étvágy- rontó legyen; mert tiz deka hus a fiziologia szerint elég ebédre, de kellemetlen, ha éhség marad mellette. Ha ebédre, vacsorára hivtuk, sohasem maradt el és feltű- nően sokat evett, ivott. Sőt még szivarra is gyújtott, a mit máskor nem tett soha. És most eszembe jut, hogy én azon az emberen sohasem láttam uj ruhát. Elegánsul öltözött, de észre lehetett venni, hogy kabátja nem jó, csak jól gondozott. Szeretett panaszkodni, hogy Budapes- ten a házi ur szegény ember, annyi rajta a teher. Csiz- madia boltja már egy fertály óta üresen áll, bizogpfrj^

Szépen berendezett lakásán látszott, hogy csupa kinf|fiii£r

bői nem használja. Takaróvászon födött minden szőnjpF get, minden bútort. Nem fűttetett annak rendje szerint.

Egy deczemberi este, emlékszem, téli kabáttal és czilin- deresen tárgyaltam vele órákig, olyan farkasorditó volt a szalonja. Asztalán hevert az egész fiatal irodalom, kezdve a szegény Reviczky Gyulán, dedikált kötetekben. író- és zsurnaliszta-páczienseitől, a kiket valósággal keresett, nem fogadott el egyébb honoráriumot. De a lekötelezett újság- írókat szabadkozást nem tűrő nyájassággal vitte rá, hogy egyengessék útját a tiszti főorvosi hivatal felé. Ez volt legfőbb vágya. Apró-cseprő, semmi dolgokat nagyra fujt föl és rávett bennünket, járatlanokat, hogy a tiszti főor- vost egyre csipkedjük. Valóságos szuggerálás volt ez; és mi csak akkor szabadultunk föl az igézet alól, mikor igen jó, igen okos embereink figyelmeztettek másnap, hogy

támadásunk csupa lappália és dr. Gebhardtnak van igaza.

Az újságírónak még a magamforma legnaivabbja is beleszokik az efféle kis ármánykodásokba. Ej, lehet-e más- képpen? Mikor a primadonna udvarol nekünk, talán nem is azt kéri, hogy őt dicsérjük, hanem hogy a konkurren- sét üssük. És ugyanezt cselekszi a politikus, a művész és mindenki. Ártatlan dolog ez. Ugyan kitől lehet meg- tagadni egy — rossz szót? És a mi kedves doktorunk olyan meggyőzően, olyan szeretetreméltóan tudta kérni, nem is ép egyenesen. Néha persze elgondoltam: teringette, mégse tiszta sor ez! És eszembe jutott a mosolygó dok- tor, mikor nem mosolyog. De isten a tanúm, nem hit- tem, hogy ez az ember rossz ember. Kapaszkodó, szereti a pénzt, alkalmasint nem is igen válogatós és ez az ő nyájas, sima képe, mindig a legudvariasabb formákban

(6)

-814 mozgó, édeskés beszéde a politikájához tartozó fegyver- zet ; de nem rossz ember.

Most aztán, én Prudhomme, rekonstruálom az ala- kot ezekből a ma tiz napja még elmosódó, ma már rikitó vonásokból és azt hazudom magamban: értem! Ez a fekete orvos, a ki a világban csak azt a holt, irgalomra nem méltó emberanyagot látta, a ki az anatómián forgott ezrével a kezén. Nincsen se jó, se rossz. Nincsen boldog- ság, nincsen szerelem, sőt egy tál becsületes étel is csak vasárnap van. Mert nem futja a pénzből; mert a pénz sohasem lehet elég. Hát szerezni kell. A hogyan nem kérdés. És könnyű szerezni, ha nem muszáj válo- gatni a módját. És van abban valami ádáz bohózatos- ság: igy megcsúfolni ezt a szamár világot; meg, a saját konvenczioival: Róbert Macaire nem ilyen mulatságos. Az szökött rab és hamis rajta minden: a neve csinált, a frakkja álöltözet, az érdemjelei csupa fakova. Emez köz- tiszteletű polgár és igaz mindene: patrícziusi neve, gaval- léri frakkja, melyet joggal visel és kitüntetéssel szerzett diplomája. És nem kéntelen a végső esetre töltött légha- jót tartogatni, mint a nagy Róbert. Őt sohasem kaphat- ják rajta semmin. Ha auskultálás közben kilop a beteg asszony füléből egy boutont és meglátják: a kedves, a bohó doktor tréfája volt. Milyen szeretetreméltóság, hogy ily mukákkal is szórakoztatni' akarja a páczienst! Ha nem látják meg: a szobaleány Mária-Nostrára kerül. Szóval ez mathemathikai bizonyosságu praktika. És mely kaján gyönyöiüség este, leeresztett kárpitok mellett, zárt ajtó mögött, elővenni a halott szekrényéből elragadt gyémán- tot és megcsillogtatni a magányos gyertya .fényében, szem- mel inni a hét izzó szin sziporkázását!. Hej drágalátos kő! Nincs nála semmi keményebb a mindenségben. Ha nincs-e? Hát ez a sziv? Ez ellentállóbb mindennél, ez győzedelmeskedik az egész buta, vak, siket világon, min- den kába konvenczióján, egész csinált rendjén; mert oly hitvány, semmi és tehetetlen minden, mint egy döglött patkány, akin végig megy a kerék,' ha akad egy_ erős ember és azt mondja: nincs, nincs, semmi sincs. És az az erős ember akkor felkaczagott — fel kellett kaczag- nia — győzedelmesen, kevélyen és leköpte ezt a nyo- morult bolondságot, a magát eszesnek csúfoló társas állat ostoba csordáját.

— ... Jézusom, sóhajtott tegnapelőtt egy jó lélek, mit szenvedhet az az ember a börtönben! Az a szégyen, az a kin, az a kétségbeesés!

Egyik sem. Csak a százszor gyötrelmesebb: a düh.

Hogy mégis van valami, egy erő, a mely külömb nála, mert leverte. Mi a neve ? Igazság, rend, természeti tör- vény, isten ? Nem hiszem, hogy keresgélné, mikor éjszaka a párnába vájja fejét és rázza, rázza, hogy zsibbadjon az agya veleje és legalább, egy perczig ne érezze gyehennai tortúráját, a verembe esett vad ádáz dühét.

Tegez.

A csengettyű.

A szerencse pajkos, fürge gyermek ; Jó kedvében lármát csap, becsenget Boltozatos nagy kapu alatt;

De mire a vén kapu kitárul Reád csak a mély sötétség bámul ; 0 már régen, régen, elszaladt.

S a boldogság ! — az egy csendes álom : Ül szerényen hófehér párnádon,

Esdekelve nyújt feléd kezet, De te csak a szerencsére vágyói, Csengettyű szól, lesietsz az ágyról : S mind a kettő eltűnt, elveszelt.

Katona Ernő.

Új képviselők.

Igen sok régi, országos hirű képviselő maradt ki s temérdek uj ember jutott mandátumhoz. Temérdek uj ember, akinek ismeretlen nevét olvasván, önkéntelenül fölcseng emlékezetünkben a verssor:

Vajh' ki ő és merre van. hazája ?

Ettől a temérdek ismeretlen névtől ma meghőköl az egész ország. De ebben a meghőkölésben nincs igaz- ság. Először azért nincs, mert hisz az országon magán mult, hogy kiket küld a parlamentbe. Nincs tehát az országnak jussa hozzá, hogy ájuldozzon a saját válasz- tottjai láttára. Másodszor, tessék elhinni, hogy átlagosan minden parlament egyforma. Ezek a ma még ismeretlen képviselők egy-két év múlva csak olyan ismertek lesznek, mint voltak a régiek, akik közül akkorra sokat már el is felejtünk. A kvótát ezek többsége csakúgy fel fogja 35°/0-ra emelni, mint ahogy felemelné azok többsége, akik kibuktak. A hazát pedig az ellenzék szerint nálunk min- den parlamenti többség mindig elárulja. Szerencsénkre azonban, egyik sem liferálja.

S ezenfelül nem is minden uj ember ismeretlen ember. Jutottak be a házba olyan ujak is, akik a meg- bízó levélen kívül a közvéleménynek tehetségükbe vetett bizalmára és reménykedésére szintén, mint jogezimre hivat- kozhatnak, midőn a törvényhozó testületben helyet fog lalnak.

Négy ilyen, a javából való uj képviselőt mutat ma be A. Hét.

A legnépszerűebb és legismertebb köztük Herczeg Ferencz, a kitűnő novella-iró, akit szülő városa a derék sváb Versecz küldölt a házba. Magas irói qualitások magukban véve még nem bizonyságok arra, hogy a illető, aki ezekkel diszeskedik, jó politikus is leend. De speczialiter Herczeg Ferencz irói qualitásai olyanok, hogy azokból következtetve igaza lehet Versecznek.

Az erős, tiszta, ítéletes polgári józan-ész dominál Herczeg Ferencz Írásaiban. Őt a politikában sem kell a lelkes, bohó csapongásoktól félteni. Jellemző az ő tánto- rithatlan józanságára, hogy bár irodalmi megszületése óta folytonosan a legélesebben ellenzéki újság szerkesztő- ségében él, környezete minden' hatásának és befolyásának szilárdul ellenállva, kormánypárti képviselővé fejlődött.

Heltai Ferencz, bárha nem novellákat, hanem köz- gazdasági czikkeket ir, sokban hasoniit hozzá. Ez is igen határozott, kemény akaratú ész-ember. Heltait barátai tréfásan teutonnak hivják, mert vaskos, hatalmas okos- ságában van valami a Tacitus magasztalta ős német erőből. Herczeget pedig irigyei svábnak csúfolják a háta mögött.

Ez a két erős ember még miniszter is lesz, ha akar.

Herczeg nem fog akarni, bölcsen tudván, hogy a minisz- terség reá nézve nem carriére.

Végh Artúr azonban, alkalom adtán, miniszter lesz, akár akar, akár nem. Okos ember, tanult ember, derék ember, kiválóan kedves ember, gazdag ember s még hozzá ősrégi, sok összeköttetéssel biró, magyar gentry

(7)

-815 családból származik. Szóval ur. Só't több ennél: gentle- man, még pedig literary gentleman. Nemcsak a szalo- nokban, hanem a könyvtárában is igen előkelő társaság- hoz szokott. Igen sokat és szépet olvas s nagyon jól ir.

Csak nem régiben jelent meg egy vaskos kötet a tanul- mányaiból, mely széles irodalmi, politikai és közgazdasági látköréről tanúskodik. Ha mindehhez még hozzá vetjük azt is, hogy Végh Artúr erdélyi ember, senki sem fog azon csudálkozni, hogy őt a mostani politikai pályakez- dők közt a miniszterségre, legrosszabb esetben az állam- titkárságra praedestináltak első sorába helyezzük.

Rátkay László nem veszi kisebbítésnek, ha neki nem jósolunk a politikában ilyen fényes jövőt. Hiszen ő költő és Kossuth-párti. Felhő Klári Írója a lelkesedésnek, a szózatos gerjedelemnek embere. Ennek köszönheti azt is, hogy bejutott a parlamentbe. Megválasztása még a kevés szép választás közé tartozott, abban a baromvásár- szerü sivárságban, mely az országos választások szemlélése közben undorította a finomabb érzésű embert. Rátkay pusztán a népies szó naiv erejével egy dúsgazdag nép- párti grófot buktatott meg, aki rengeteg pénzzel s ren- geteg papi meg gazdatiszti apparátussal mindenáron kép- viselő akart lenni.

Ha csak ennyi maradna is a politikai pályán Rátkay László összes sikere, ez is elég, hogy holtig büszke lehessen reája.

P r o f i l o k .

• Tanulmány Crackanthorpe Hubert Hajótörés ezimü művéből.

(Folytatás.)

2.

Lili vizsla szemekkel kutatta mindenfelé; egy izben azt képzelte ott áll a vonat legvégén és egy szolgával értekezik. Kétségbeesetten tört magának utat odáig a sokaságon keresztül és ime egy idegennel állott szemközt.

Ezután vonat nem érkezett délutáni öt óráig, egy még későbbi pedig félnyolczkor este.

Lili tehetetlenségében a • folyampartnak irányozta fáradt lépteit. Az eső alighogy elállt.

Nagy zörgéssel gördültek az omnibuszok a pocso- lyákon keresztül, szerte fröcscsentvén a sarat, ellenben a bérkocsik a járda mentén koczogtak. Egy pár kiéhezett pofájú siheder az esti lapok tartalmát ordítozta. Két virág- árus lány, meg egy czipőpántlikát áruló öreg egy eresz alatt húzódtak meg.

A nedves fényű járdán föl és le hullámzott a lucs- kos, pocsékos tömeg. Lilire senki sem vetett ügyet, leg- följebb _ hogy hébe-hóba meglökdösték

És ez a sok idegen alak, ennek a tarka zsibongó hadnak folytonos mozgása ugy elszédítette, hogy a gyomra kezdett émelyegni.

És ekkor tudatára • ébredt annak, hogy teljesen el van hagyatva

* * *

Az öt órai vonat, majd a hét órai vonat sorra meg- érkezett.

Móriczot egyik se hozta. A legutolsó vonatnak kilencz óra husz perczkor kellett érkeznie.

Lili fásultan maga elé bámult. Egész nap alig evett valamit és teljesen ki volt merülve. Fájdalmakat is érzett,

de még nem tudta, hogy az éhség szokott igy jelentkezni.

Hogy mi lesz ő belőle, ha Móricz meg nem érkezik, arra gondolni se mert.

Végre! •

Most jönnie kellett!!

Nem volt ereje elébe menni, de szinte a lelkével nézte az utasokat, kik a korláton belül kerültek.

Valahára ez ő!

És valóban Móricz sietett feléje, hanem az arczki- fejezése mintha más lett volna, mint amilyennek Lili várta.

V.

Móricz hevesen fölugrott a reggeliző asztal mellől és föltárta az ablakot, hogy kinézhessen.

Lenn a parton az utczai nép nyüzsgött.

Az ablakon át kékes-szürke lenge szivarfüst szaba- dult ég felé, kívülről a reggeli napfény özönlött be és megaranyozta a leány alakját, ki mellett egy újság hevert érintetlenül a pamlagon, mig ő hosszú, sötét pillái alól lopva Móriczot leste.

A szobában egy óra ketyegett csöndes egykedvű- séggel Móricz tüntetőleg erőlködött, hogy valamit fütyö- résszen.

Néhány perez előtt hangosan perlekedtek, ő és Lili.

Nem először esett meg, pedig még csak három napja, hogy együtt valának.

Móricz, mialatt szemeit czéltalanul jártatta a ház- tetők sokasága felett, azon töprengett, hogy tudtak olyan lényegtelen kicsiségen összezördülni!

Ez fájt neki főként és hiába kutatta okát azon vá- ratlan átalakulásnak, mely Lili lelkében véghez ment, nem tudott nyitjára akadni. .

Eddig a lány és nénje közti viszálkodást nem vette kbhiolyan, habár boszankodott miatta és Lilit- határozot-

tan hibáztatta.

De gondtalanul akarta élvezni boldogságát és nem avatkozott semmibe, annál is inkább, mert Lili otthoni világától ösztönszerűleg idegenkedett.

A Móricz megérkezése után való éjet együtt töltöt- ték ; olyan természetesnek látszott. Mégis Móricz egy pil- lanatig habozott, mint a kit valami sejtelem szorongat.

Reggel Lili egyszerre csak felült ágyában és szökése tör- ténetét kezdte előadni.

Móricz idegesen hallgatta. A lány felindulását otrom- bának vagy legalább is indokolatlannak találta. Talán azt képzelte, hogy a lány a mit tett, iránta való szerelemből tette. Lám csalódott. De azért boszuságát magába fojtotta és mozdulatlanul fekve, titkon szörnyűködve hallgatta a mesét. Lilinek eközben minden arczizma rángatódzott és szemeiben uj, vad szenvedély csillogott.

Meggyónt apróra mindent-

Móricz ugy szerette volna kérni: mondja, hogy ha- zudott, hogy mindez nem igaz. És később is, ha csak .rágondolt, a szive azt mondta, Lili nem cselekedte

ezt meg.

Csak az a nézés, az a vad nézés meg ne győzte volna, hogy mégis igaz! És evvel vége szakadt szivében a régi, játszi, gyermek-szerelemnek- Lili, az ő Lilije, a ki még félig gyermek és félig.nő; a kit oly öntudatlannak, oly szelesnek ismert, kissé makranezosnak, . néha álmodozó komolynak, de mindenkor nőiesnek, bájosnak: ez az édes gyermek-leány immár nem volt többé.

Asszony lett és az utóbbi napok eseményeinek beha- tása alatt fölszabadult az eddig titkon szunnyadó szen- vedélyes természete, szilaj vére égni kezdett és a lány tehetetlenül engedett e szilaj vér minden sugallatának.

(8)

816 Szeszélyes- lett, izgatott, néha vad, hogy aztán a megbá- nás legforróbb könnyeit hullassa és mindehhez még oly fokú érzékiség járult, melynek láttára a férfi megdöbbent és megzavarodott.

És cscdálatoskép, mikor egy nappal előbb szóba hozta, hogy a hét végén egybekelhetnének, a lány kité- rőleg felelt és egyszeriben másra terelte a beszédet.

A férfi elfordult az ablaktól, hogy ellökhesse a czi- garettáját és azon vette észre magát, hogy Lili már ott leselkedik a háta megett. Milyen nesztelenül tudott oda surrani!

Két kis kezét vállára rakta és édes hangon mondá:

»Édes Móricz adj egy csókot és ne haragudj már rám!«

Kevés vártatva Móricz azt mondá a lánynak :

— Holnap vissza fogunk térni Guilfordba. Szabad- ságom lejár és meghosszabbítani nem áll módomban.

Egyébként tenger sok tenni valónk is lesz. Lakást kell keresni, cseléd után nézni, meg a jó Isten tudja mi min- den ? Te addig ellehetsz Neutonéknál, pár nap alatt re- ménylem végzünk, akkor vissza jövünk ide megesküdni Ezt a szobát egyelőre megtartom, azon esetre, ha szükség lenne rá.

Mogorván felelt a lány:

— Nem akarok vissza menni Guilfordba, utálom azt a helyet.

—: De kicsikém, legyen eszed! A minek meg kell lenni, annak meg kell lenni.

— Menj vissza te magad. Én itt foglak várni.

Móriczot már-már elfutotta a harag, de megfékezte magát, belátta, hogy hirtelenséggel nem fog birni ezzel a gyerekkel. Inkább szép szóra fogta a dolgot. Kezdett neki mesélni egy kedves, kicsi, vörösfedelű házról a város szélén, melyet ő kettejük számára már rég kinézett. A lány oly közönyösen vette, hogy torkára forrott a szó.

— Lilikém, szentem, hát téged ez mit sem érdekel ? Tétovázva jött a válasz.

— Azt hiszem, sohasem fogok én oda visszamenni.

— De hát ott kell, hogy éljünk, kedvesem! Még- ha áthelyeztetném magamat, az is sok időbe kerülne.

Kinos szünet állt be. a lány idegesen tépdeste az ujságpapirost.

— És meddig leszel oda? kérdé Végre.

— Ma szerda van. Ha holnap reggel indulnék, pén- tek estére vagy legkésőbb szombat reggelre vissza kerül- nék. De hát te mit fogsz itt egyes-egyedül csinálni az alatt ?

— Magam sem tudom. Csak annyit tudok, hogy Guilfordba^ többé vissza nem mehetek, Nem mehetek.

— És ha már házasok leszünk?

— Akkor talán — talán akkor más lesz, mondá mélázva.

Ekkor Móricz átkarolta, leültette maga mellé a di- vánra és kimondhatatlan gyöngédséggel szólott hozzá:

Lilim, édes kis szerelmem, mi lelt téged ? Valld meg nekem, már nem szeretsz többé ? vagy bánt valami ? szólj édes, kicsi asszonykám. Láthatod, mily gyötrelem nekem téged itt hagyni egyes egyedül.

— Nem tudom Móricz, mi lelt ? Csak annyit tudok, hogy nagyon nyomorultnak érzem magamat. Bolond tán- czot jár velem a világ, félek, hogy még valami baj fog' érni. Csak egyedül szeretnék lenni — nagyon szeretnék egyedül lenni.

VI.

Nyolczat ütött az óra.

A vendéglői étteremben bábeli zűrzavar uralkodott.

Zúgott a sok hangos szó, az evőeszközök csörömpöltek.

— Imádom ezt a zajt, e sok népet! szólt Lili elra- gadtatva. Móricz, nézze csak, ki az ott? ugy tesz, mintha ismerné magát.

A terem közepe táján egy óriás termetű, barna arczu férfi támaszkodott egy oszlophoz. Az arcza, kikeményí- tett, patyolat inggalérjához képest szinte rezesbarna volt és olyan, mintha bronzból lenne öntve. Szemöldei bozon- tosak valának, bajusza tömött, koromfekete és az ajkai vérpirosak. Nagy alakja az egész tömegből kivált és mint- egy dominálta a termet.

Egyébként közönyösen jártatta szemeit az étke- zőkön.

— Azt a férfit gondolod, ott az oszlop tövében ? kérdé Móricz felelelképen.

— Igen!

— Ismerem, futólag. Safford Adriennek hivják.

Akarsz még levest?

És tovább evett.

Safford akkor éppen oda pillantott és olyan fleg- matikus szemérmetlenséggel méregette őket, hogy szinte kihivó volt. Lili lesütötte szemeit és kenyérmorzsákat csi- pegetett. De nem soká birt a kísértésnek ellenállni, hogy lopva föl ne pislantson.

Most már egészen közel volt hozzájuk az a nagy férfi, de háttal állt. Kezeit zsebre rakta és a hóna alatt szorongatta puha kalapját.

— Móricz, nézze csak, nincs neki helye...

— Nincs helye — kinek?

— Annak a nagy embernek — Saffordnak. Mond- hatná neki, hogy üljön le oda maga mellé.

A szemközt levő tükör beárulta Lilinek, hogy az a nagy ember hallotta az ő szavait.

Móricz pedig hátulról megveregette a vállát. Kezet fogtak, a kölcsönös ismerkedés következett, ezalatt Lili megfigyeléseket tett.

Szemöldei szokatlanul szélesek valának ennek a Saffordnak és bika nyakán kidagadtak az erek. Mikor pedig ránézett csillogó, fekete szemeivel, e hosszantartó, erős nézéstől a kis lány égő rózsapirossá változott. Aztán megeredt a beszélgetés. A férfinak mély hangja volt és kissé vontatva ejté a szót. De Lili felét se hallotta annak amit mond. Safford az asztalkendővel babrált és Lili a kezeit nézte; fehérek és gömbölyűek voltak, szinte női- esek és a körmei gondosan csucsivbe voltak vágva.

Másnap Móricz rosszkedvűen ébredt és a reggeli alatt is hallgatag volt. Lili ellenben ideges jó kedvet színlelt. A válás percze közelgett, a hangulat mindig feszültebb lett.

Mindkettőnek egy dolgon járt az esze, de uralkod- tak magukon. Csak mikor már a vasútnál voltak, és föl alá járkálva várakoztak, akkor Móricz nem birta tovább.

Az utolsó perczben kitört belőle. Félre fordította arczát, melyet a fájdalom torzított el és rekedt, szenvedélyes han- gon kezdett könyörögni Lilinek, hogy vele menjen.

Hanem a lány meg nem indult.

Sőt. —

Ránézett a férfira, megfigyelte minden mozdulatát és egyszerre valóságos ellenszenv fogta el iránta. Olyan nevetséges volt igy ez az ember és nevetséges volt, melyet kimutatott, az a hő szerelem.

Haragudott rá és kaczagni szeretett volna rajta.

(9)

817

• A férfi tán megfejtette, mi megy véghez a leány lelkében, mert elhallgatott.

E perczben a portás fölzárta az ajtót és ő szó nélkül fölkapaszkodott a vonatra.

És eltűnt Lili szemei elől.

A leány pedig ment a városba kószálni. Kirakatok előtt ácsorogni, végig betűzni minden feliratot és mosolygó arczczal nézni szeme közé az embereknek.

Vásárolt ís holmi apró-cseprő haszontalanságot, ha éppen megtettszett, vagy csak azért, mert volt nála pénz, amit Móricz adott.

Végre kifüledve, porosan vissza érkezett a hotelbe.

Azon mód le is vetette magát a divánra és elkezdett ábrándozni. Sok furcsa gondolat jött ment agyában.

Vissza emlékezett, hogy látott koborlásai közt egy sárgahajú asszonyt hanyagul düleszkedni elegáns fogat- jában. Azután egy rőt szakálú rendőrt, kitől megkérdezte merre menjen? Meg egy igen sovány, kopott külsejű embert, aki olyan furcsán bámult rá és még sok egyebet, ami most mind eszébe jutott És örvendezett arany petyes fátyolénak és a hamis gyöngyökkel kirakott melitűnek, hogy vélük olyan jó vásárt csinált.

Majd új kép jött.

Safford bronczszinű arcza, dudoros, vérmes ajkai és gömbölyű, fehér kezei. Egészen tisztán vélte látni a ven- déglő középső oszlopához támaszkodva.

Azután Móricz is megjelent képzeletének színpadján.

A két férfi az ő birhatásáért versengett.

Móricz meg-megcsukló hangon, könnytelt szemek- kel, a másik hidegen, nyugodtan mint valami életre kelt szobor..

És körös-körűi az emberek zajongtak : melyik szereti jobban? melyik szereti jobban?

Safford mondá: én ! és meleg lágy kezeivel megfogta a lány arczocskáját és a piros, fényes ajkak lehunyódó szemeit csókolgatták.

VII.

Egyszerre ok nélkül fölriadt álmodozásából Lili.

Tekintete Saffordra esett. Egy perczig ezt csupán álma folytatásának vélte. Látja, -hiszen már előbb is látta.

Hanem aztán fölocsudott és ijedtében a szive megdobbant.

Saftord ott ült egy széken mintha lovon ülne. Széles hátával fölfogta a világosságot és látszólag mélyen el volt merülve az utcza szemlélésében.-

Lili csak ámult annyi otthoniasság láttára.

Hogy került ide ?

így telt el néhány másodpercz, ekkor a férfi, ki Lilinek külömben háttal volt fordulva, megmozdította a széket, mint aki föl akar kelni. Lili ösztönszerűleg, villám- gyorsan lecsukta pilláit és ugy tett mintha aludnék.

A férfi tényleg oda jött hozzá és pedig oly közei, hogy arczát érte lélekzete, de a lány — habár szive

hevesen dobogott, megse moczczant.

Erre amaz ismét eltávolodott és nehéz léptei alatt rengett a padló.

Egy darabig csönd lett a szobában. Tán eiment?

villánt meg a kis Lili agyában, ám akkor a kilincs nyi- korgását okvetetlenül hallotta volna.

Bajos dolog volt ily izgatott lelki állapotban, kíván- csiságtól égve sötét bizonytalanságban vesztegelni. Egy perczig csak küzködött, azután óvatosan felnyitotta szemeit.

Tekintetük találkozott.

— Amondó vagyok, aki jobban nem ért a tettetés- hez, inkább hagyna föl vele.

Fehér fogai csak ugy villogtak mosolygó ajkai közt.

(Folytatjuk.)

FÉLMÚLT IDŐKBŐL.

Három a táncz . . .

Anyáink még most is sóhajtva emlegetik: Nem volt több olyan daliás legény, olvan snajdig csárdástán- ezos mint a szegény Keglevich Béla, akire csak a napokban borult rá az egres-kátai kripta szomorú homálya.

Hej! mikor ő a hires Európa-bálok idején Orczy Saroltával kiállt a pikétre, görcsöt kapott a Sárközy ujja a sok hogy volt-tói és még a legöregebb urak is előjöttek a kártyaszobából, s vissza álmodva saját bol- dog ifjuságukat, viharos tapsban törtek ki.

Nem táncz volt az már, de valódi poézis, a déli- bábos róna, a kutgémes puszták, pásztorfurulyától visz- hangzó, kerek ákáczerdők poézise.

Keglevich Bela volt tulajdonképeni megteremtője a modernebb, szaloncsárdásnak, s a néhány évtized előtti báli tudósitók, nevét arany tollal jegyezték be a farsan- gok évkönyveibe.

Volt Keglevich Bélában valami ős-zamatu, igazi magyar véna,, egy kis szalon Mokánybercziség, néhány csöp a Keglevich Miklós véréből, aki külömben nem.

atyja, mint néhány lap tévesen irta, de nagybátyja volt Béla grófnak, Keglevich Gábor, egykori tárnokmester és neje, szlavniczai Sándor Mathild grófnő fiának.

Mikor Keglevich Béla ifjúvá serdült, akkor a magyar ember csak a tánczával, no meg a pitykés mándlijával tüntethetett és hegedűszó meg boros pohár mellett vigadt sirva. Mikor 1859-ben, az olasz csatatereken csúfos vere- séget szenvedtek az osztrák fegyverek, nálunk is szaba- dabb szellő kezdett lengedezni. Demonstráltak mindenfelé és mindenben. Színházban, utczán, báltermekben, a me- gyékben restóráczióról beszéltek és a czigány már pró- bálgatta a régi követválasztási nótát:

. . Jaj de drága ez a hur — Megfizeti az az ur . . .

Különösen Hevesben, Borsodban, a két hires ellen- zéki vármegyében folyt a mulatozás derűre, borura és a nóta, de még a szó is mindegyre hangosabb lelt ebben az országban, a melyről báró Bach Sándor, a minden- ható miniszter még csak nem régen is azt mondta, hogy pusztán geográfiái fogalom.

Hétországra szóló dáridóval ülték meg ebben a hajnalderengéshez hasonló korszakban Gyula napját a Gyöngyös mellett lévő Rédén, a # * # kastélyban.

Nagyon mulatós vidék volt ez akkor, és középpont különösen Rédén, meg Gyöngyösön, az özvegy Szápáry József grófné kastélya volt, amelynek kapuja ősi magya- ros vendégszeretettel éjjel-nappal tárva nyitva állt a ven- dégnek. Egymásután kanyarodtak be most is a rédei áká- ezosba a négyes, meg ötös fogatok, hozva a vidék ifjú- ságát, és a háziúr * * * Gyula, alig győzte a parolázást, meg a Hozott Isten őcsém-et.

Orczyak, Almássyak, Fáyak, Malatinszkyak, Mocsá- ryak, Brezovayak a megye ifjúságának szine-virága, feszes attilában, sarkantyusan, darutollas kalappal a halán- tékon, félhold formára bekanyaritott, bodros frizurával.

Orczy Félix elhozta magával Keglevich .Bélát is, az akkori fiatalság bálványát, szeme fényét, aki itt is egy- szeribe a társaság középpontja lett. • •

Az egész országban tudták, hogy 1859 őszén, a pesti Kazinczy-ünnepély alkalmából, ő öltötte föl először a magyar viseletet, és ezért bizonyos nimbusz'vette körül az Antinous külsejű, karcsú, szőke grófot, akit imádott az asszony és becsült a férfi.

Szápáry Józsefné leánya, Sarolta, berezeg Auers- • pergnál volt. már akkor férjnél s a herczegnővel néhány

2

(10)

-818 osztrák tiszt is eljött, az akkor Gyöngyösön állomásozott dsidás ezred tisztikarából.

A házi ur nem igen örvendezett ezeknek a hívat- lan vendégeknek, de miután a régi jó időkben névnapra hivás nélkül is lehetett, sőt szokás volt menni, kénytelen kelletlen szívesen látta az osztrák hadsereg tagjait, akik mindgyárt a hölgyek körül kezdtek settenkedni.

— Sohse busuljon uram bátyám, majd kitánczolom én ezekét innen! mondá Keglevich Béla hetykén, midőn látta hogy a házi gazda ugyancsak görbe szemmel nézi az egyre leányával walczerozó báró Bülovv főhadnagyot.

És csakugyan, a gazdag vacsora végeztével, mikor a szomorodni lángitala is tüzelte már a vért, Keglevich Béla egyszerre csak kiugrott a parkett közepére és zseb- kendőjével legyintve a czigánynak, derékon kapta a házi kiasszonyt:

— Három a táncz! Rikantotta sarkantyúját össze- pengetve és elkezdte azt a lánycsalogató, asszonybolon- ditó tánczát, a mely országos hirüvé tette akkortájba a Császár-fürdő platánjait.

Hosszú volt a nóta, de nem is egy volt; — vala- mennyi szárazfában rekedt nótáját sorba vette a czigány, utoljára hagyva azt az akkortájt igen divatos nótát, hogy:

Az ajtóig meg vissza, meg vissza A gyűrűmet ad vissza —

és a melynek az a sajátsága volt, hogy soha sem ért véget, vagy jobban mondva a vége volt az eleje is.

A dsidás tisztek, akik szintén nagyon szerettek volna már tánczolni, unni kezdték a dolgot, és báró Bülow a csárdást tánczoló párok közt átfurakodva, oda- kiáltotta a czigánynak.

— Quadrille . . .

— Három a táncz! kiáltotta vissza Keglevich Béla és egy százas bankót dobott a czigánynak.

A dsidás tisztek összenéztek és most már egy idő- sebb kapitány is intett a czigánynak :

— Nem hallottad mit mondott a főhadnagy ur, Quadrille . . .

— Három a táncz . . . Makacskodott Keglevich Béla, majd Fáy Béla is utána, és csakhamar az egész nemes ifjúság:

— Három a táncz, három a táncz! Tombolták, kurjongatták, üvöltötték a neki hevült szittyák, és a czi- gány verejtékező homlokkal, gémberedő üjjál húzta tovább :

Az ajtóig meg vissza, meg vissza A gyűrűmet ad vissza.

A tisztek összenéztek. Ez egyenes inzultus. Aztán a kapitány intett, s a többi urak is, búcsúzva a házi gazdától, korai rukkolást emlegetve, csakhamar elhagyták a' kastélyt. Mikor a czigány a vonóját keresztbe tette, az öreg Pappszáz József megnézte az óráját. Teljes három óráig járta volt épen a csárdást Keglevich Béla.

— Ember vagy öcsém — szólt az öreg táblabíró a nyalka legény vállára veregetve. — Megérdemelted volna, hogy a Keglevich Miklós meg a Józsa Gyűri ide- jében élhess. — Sifli neked ez a mai világ!

— Ugy-e megmondtam, hogy kitánczolom a níme- tet... mondá Keglevich verejtékező homlokát törülgetve

és diadalmas mosolylyal nézett szét a társaságban.

... Nyugszik már ő is, egy régen letűnt kornak typi- küs alakja, annak a kornak midőn a Hazafiság a Nem- zetiségnek járta, és mikor az adó nem fizetéssel, meg a gombos mándlival tüntettünk a hazáért. Annak a kornak melynek temérdek volt a ferdesége, léhasága, de a mely- ben színarany volt a hazaszeretet, a melyben nem fecseg- tek sokat az egyenlőségről, de mindenki: ur, paraszt, zsidó és keresztény egyesült a tűrésben, várásban és bizakodó reménységben.

Vicomte Letoriére.

INNEN-ONNAN.

/

ÍJ Ne tudja a jobb, mit csinál a bal. Jókai valami igen elmés tréfát irt Ugrón Gábornak. Ugrón Gábor erre egy táv- t

irat formájára faragott bunkósbottal felelt. Mindnyájunknak fájt ez a felelet. Azért is, mert Jókai - • Jókai! De azért is, mert Jókai 73 esztendős tisztes öreg ur, aki még, akkor is kíméletet érdemel, ha elkövette a hibát, hogy tréfát űzött tréfa nem értő Ugrón Gáborral. Hanem aztán valami olyan következett, ami még jobban fájt mindnyájunknak, mint az Ugrón Gábor bun- kós távirata. Tudniillik Jókai védelmezte magát a támadás ellen. Még pedig — mivel! Azzal, hogy felsorolta korona értékben, mennyit adakozott ő már jótékony czélokra. Hát mi az, jótékony czélokra adakozni ? Hiszen azt minden bankár megteszi, még sokkal nagyobb mértékben, mint a kitűnő regény- író. Akad olyan is, aki aztán időnként szintúgy nyilvánosságra hozza adakozásait korona értékben. Nos és a jó emberek mi- ként itélik meg az ilyen dobra ütött közjótékonyságot ? Ugy, mint a mihez semmi köze a jóságnak. . Csak az az igazi jóté- konyság, melynek pusztán és kizárólag az veszi hasznát, a

" kinek adunk valamit. Mihelyt azért adunk,, hogy jótékonysá- gunkért rendjelet,'nemességet, báróságot kapjunk; vagy azért, hogy nevünk dicséretét kürtöljék a lapok; avagy azért, hogy adakozásunkat bárminő alkalommal is, magunk felhánytorgas- suk — jótékonyságunk már csak befektetés a magunk javára.

Az ilyen jótékonyságnak csupán azért nem kell magját vesz- teni, mert a gazdagok legtöbbnyire az ilyen jótékonyságra haj- landók s a szegényeknek végre a legsivárabb intenczióju ado- mány is hasznos. Hanem Jókai egyáltalán nem szorult arra, hogy jótékonyan adakozzék, akármilyen intenczióval is. Volna bár ő olyan gazdag és olyan jótékony, mint a néhai Hirsch báró, akkor sem tehetne a szegények közé szórt milliómaival annyi jót, amennyit félszázadon keresztül tett már az emberi- séggel, pazarul szórván elébe szellemének fényes kincseit. És most Jókai azt hiszi, hogy a magyar nemzet előtt igazolnia kell magát: ne higyjetek Ugrón Gábornak, hisz én már jót is cselekedtem, ennyi, meg ennyi korona értékben! . . . Valóban fáj nekünk ez a mentegetőzés, mert első tekintetre olyan szine ' van, mintha dicsekedés volna benne. • Pedig dehogy az van!

Voltaképen csak Jókai felséges naivitása és megható tulsze- rénysége van benne. Az neki eszébe sem jut, hogy hiszen ő, mint iró is, szintén valaki. Nem! Ő csupán mint jótékony czélu adakozó formál jogot az Ugrón Gáborénál irgalmasabb megitéltetésre. Tehát bocsássa meg neki Ugrón Gábor, hogy létezni mer. Hiszen adakozik !

* * *

rá Tenczer Pál szeme. Tenczer Pálról egyben egy véle- ményen van mindenki. Abban, hogy hatalmas ember ő a Terézvárosban. Gazdag és szegény, ur és hordár, keresztény és zsidó egyaránt tudja, hogy a VI. kerületben az lesz országos és városi képviselő, az lesz esküdt, lámpagyujtó, utczaseprő, kéményseprő, előljáró — és minden egyéb, a kit Tenczer Pál akar. Nagy véleménykülömbség van ellenben arra való nézvést, hogy milyen szeme van Tenczer Pálnak. Jó szeme-e, vagy rosz szeme-e ? Rövidlátó-e Tenczer Pál, vagy messzilátó ? Radocza János azt tartja, hogy messzelátó, mert neki már az Oktogon- nál köszön, ha ő kifordul a Nagymező-utczából. Sanyaró Ven- del, dijnok a VI. ker. elöljáróságnál, viszont azt tartja, hogy Tenczer Pál rövidlátó. Mert hiába emeli le Sanyaró térdig a kalapját a hatalmas férfiú előtt, az még egy lépésnyi távol- ságból sem veszi észre sem őt, sem alázatos köszöntését. A mi- niszterek, virilisták, val. bel. titk. tanácsosok- s az állami tiszt- viselők egészen az ötödik rangosztályig, mind Radocza véle- ményén vannak, hogy t. i. Tenczer Pál messzelátó. De már a

Ábra

Updating...

Hivatkozások

Updating...

Kapcsolódó témák :