EGYETEMES REGÉNYTÁR
A tartodi medvehajtás
Regény
Irta
Malonyay Dezső
Budapest
Singer és Wolfner kiadása
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5433-98-6 (online)
MEK-13436
...Gloria victis!
Az is lehetne a regényünk címe: Gituci, - mert így hívták azt a sápadt szép leányt, akinek a szíve, halálra riasztott, szerelmes szegény szíve, itt vergődik majd előttünk, mint a vércse karmai közé került fehér galamb.
Lehetne címünk a borongósabb Ködszakadás is, - mivel éppen azt akarom elmesélni, mi történt ott a székely havasok közt, a tartodi vadászkastélyban, egy októberi péntek délutánján, szombat virradóra, ködereszkedéstől hajnali ködszakadásig...
I.
...Hát október, péntek délután, négy óra tájt s alacsony, fehér rongyokban mászkáló köd az egész vidéken.
Egy-egy foszlány megakadt a fenyő-nénikék ölében, mintha ők teregették volna be, gondosan, jó korán bokor unokáikat a közeledő tél elől.
Köd, ameddig csak ellátni. Le, a Firtoshegy aljáig, ahol Tündér Ilona kővé vált szekere áll, teli köd-teherrel az is; valaha azon a szekéren jártak ki, holdvilágos ezüst éjszakákon, szerel- mes mulatozásra, a Firtos vár tündérei, de egyszer ott feledkeztek a csókolódzásban hajnali kakasszó után, - akkor dermedt kősziklává szekerük s most a köd terpeszkedik benne. Amott, északnak, ködben a korondi Hollókő, amit útközben ejtettek el Tartod, a rossz tündér cseléd- jei, amikor tömérdek vasrudakon hozták gonosz asszonyuk parancsára, hogy Firtos, a jó tün- dér várára zúdítsák. Ködben az Asztag-hegy is, ahová asztagba hordták valaha a háromszéki haramiák, a rablott prédát, de a jó Isten kővé változtatta kincseiket s ami arany volt, abból sárga penészgomba nő azóta a kő oldalán és medve telel a kővé vált karbunkulusok barlang- jában.
Négy napja, nem tágít a köd. Délben bokáig ér, délután kötésig taposnak benne a hajtók s elcammoghat a medve is alatta.
Köd a vadászkastély előtt is, a tartodi fensikon, ahová ő méltósága, bizáki és bajmóci, korond- vári Gyél Ábris, illetve az ő felesége, a méltóságos asszony, valóságos palotát építtetett vadász- kastélynak tavaly, amikor a felség, egy igazi angol princ, megigérte Gitucinak, Gyél Ábrisék fogadott leányának, egy keringő után, hogy eljön Tartodra, az októberi medvehajtásra.
- Mégis, - mondotta Gyél Ábris, - jó no, hogy az a leány úgy megtanult angolul! Elég sokba került az embernek.
- Egyéb hasznát se vettem még eddig, - szólt a méltóságos asszony, aki husz esztendővel fiatalabb az uránál s grófné is lehetett volna, de hát Gyél Ábrishoz ment feleségül.
- Szegény Ábris! Olyan jó ember! - mondogatja igen gyakran azóta és annyi jóindulattal a méltóságos asszony.
Van vagy kétszázezer forint évi jövedelme s olyan jó ember! És a felesége urat nevelt belőle.
Mennyit vesződött vele!... Szegény Ábris, - hát álmodta ő valaha, hogy egyszer majd egy felség, egy igazi princ vadászik nála!?... És kilenc gróf, öt báró legyen a tartodi hajtásban, a többi méltóságos urakat nem is számítva!?... Szegény Ábris! Olyan jó ember!
- Ha ugyan eljön!? - tamáskodott Gyél Ábris. - Az ilyen nagy urak sokat összebeszélnek!
Nem lehet tőlük számon kérni. Az ember csak költségbe veri magát, aztán tessék! Mert hát nem mondom, ha igazán eljönne hát még csak hagyján... De...
Amíg ő így tanakodott, a felesége fölépíttette, ott a zordon őserdő közepén azt a palotás vadászkastélyt, amilyen senkinek sincs Erdélyben.
- Hát iszen nem mondom,- dünnyögött, nagyokat topogva Gyél Ábris, - ezt ugyan megnézheti akármiféle princ! Otthon se lát külömbet, abban az Angliában mint az én vadászkastélyom.
Tenger pénz, annyi szent, de az ember reszkirozhat valamit! Csak aztán eljöjjön...
Ezt a komornyikjának mondta, mert a felesége komornyikot is tartott neki. János volt a komornyik neve, a méltóságos asszony azonban azt kívánta, hogy Johann-nak hívják. Így hívta tehát Gyél Ábris is. Ki nem állhatta Johannt.
- Minek az ilyen?... Hogy legyen, aki lopja az ember drága szivarjait! Aki árulkodjék az emberre! Fizetett ellenség a házban. Egyébre.
Hát még az a két morva bükszenspanner, meg az a főispánpofáju maître d’hôtel, akit egyene- sen Angliából hozatott az asszony és a sok beretvált lakáj, akik, mint a vigyorgó buldogg, úgy néznek az emberre, a drága pénziért!... Ez mind annak az angol princnek! És a sok ruha az asszonynak, a leánynak! A sok fene ceremónia, komédia, meg istennyila, mert nincs egy becsületes kanapé, amire bátran leheveredhetnék az ember a saját tulajdon vadászkastélyában, mind olyan drága szarvasbőrrel van behúzva! A karosszékek, mint az ülőfürdőkádak.
- Már most csak arra vagyok még kiváncsi: eljön-e? Nevetném bezzeg ha nem jönne!...
Megmondtam én előre, hogy az ilyen nagyurak csak olyanok mind. Van itt elég potya-gróf, de neki felség kell, pedig beszélni is alig tud vele az ember angolul. Én megmondtam!
Meg, de csak a Johannak, továbbá egyik vendégének, a familia állandó vendégének: a kamarásnak és legföljebb Gitucinak. A feleségének nem szólt.
- Csinálja, ahogy neki tetszik! Én nem szólok bele. Nekem hagyjatok békét a hercegetekkel.
Csak lessétek! Azt ugyan leshetitek!
És leste ő is. Kétségbeesik, ha kárbavész a sok költség, de részint megörült volna, ha felsül a felesége az angol princével.
Pedig eljött, a felség, itt van!
Négy napja eszik, iszik, alszik, azt mondják alszik még künt a standon is, egyszer-egyszer mosolyog a szép leányra, ennyi az egész.
- Érdemes volt ezért!... Az ember négy nap óta azt se tudja már, melyik lábára álljon.
Koccintani se mer vele az ember. Este még ráadásul elnyeri a pénzeteket. Majd a végin még ezek is tőlem kérnek kölcsön. Könnyü grófnak lenni, de hol a pénz!?... Meg ez a bitang köd!
Nincs medve a hajtásban. Hát mit tehetek én róla! Talán azt is én vegyek nekik?...
Csakugyan, három napig nem került medve a cső elé s a felség kedvetlen volt.
Negyedik nap, ezen a pénteken, déltájt, az erdőmester felüzent a kastélyba, hogy készítsék a ravatalt, három medve van a hajtásban.
Most rakják a kastély előtt, a ravatalt.
Johann intézkedik. Körülötte az inasok, néhány vén móc hordja a fenyőgalyat, különös, szinte kísérteties, amint ott mozgolódnak, derékig a ködben Suttogva beszélnek, csak Johann káromkodik, olyan bátran, mintha nem is hercegi vendég vadásznék a környéken.
A kastély csöndes, akárha az is teli volna nyirkos, nehéz köddel. A széles följáró lépcsőn egy lélek sincs; ahol a hatodik lépcsőfok az előcsarnok bejárása elé ér, ott a tágas erkély s ott sincs senki; az erkélyről, félemeletnyi magasságban, széles tornác övezi a kastélyt, - ott se, sehol senki. Az összes ablakok betéve. És körül, éppen ilyen csöndes, ilyen kihalt a fenyves renge- teg. Közvetetlenül a kastély balszárnya mellett völgynek lejt a fönsik, hogy vagy ötszáz lépés- nyire ismét hegynek emelkedjék. Az ösvény azon a hegyoldalon kanyarodik elé a havasok közül.
Egy csomó ember mozgolódik a ködben, azon az ösvényen, de olyan zajtalanul, - talán csak nem a medvét hozzák? Nem, mert az kürtszóval jár, így hagyta meg a megállapított ceremó- niák során a méltóságos asszony.
Közelednek. Útközben egyszerre eltünnek a völgyben, hogy aztán lassan, mintha a ködön csúsznának, kerüljenek a kastély elé.
- Hát az miféle népség? - haragszik rájuk, már jó előre, Johann.
Pedig hoznak, fenyőágakból összetákolt alkalmatosságon cipelnek valami nehezet. Egy embert.
- A vén Juont tépte össze a medve, - jön előre a hírrel, egy hajtó.
- Istenem! Atyám! Szent Isten! - jajgat már a halott mellett egy fehérnép is. Tépi a haját, mennél közelebb érnek, annál szaporábban síránkozik s mellette kocog három kis gyerek, mezítláb, csak egy pendely rajtuk.
- No, csak csöndesebben! - förmed rájuk Johann.
A fehérnép nem tágít. Még keservesebben jajgat. Most se jajgathatna!
- Mi lesz belőlünk?! Szentséges atyám, mi lesz most mi velünk!... Üssenek agyon már engem is! Csapják agyon ezeket a gyerekeket is! - és a gyerekekre támad: - Hát ti?!... Mintha nem is az apátok lett volna? Mit szipogtok itt?!... Nem tudtok becsületesen sírni?... (A gyerekek még riadtabban bújtak anyjuk mellé.) Mehetünk koldulni! Gyühettek majd koldulni velem.
Két vén hajtó megállt a medveravatal mellett s letették a halottat. Szeliden, nem is zökkent.
Mellé rogyott a fehérnép, megragadta, csókolta az ura kérges kezét. Véres volt az is.
- Még meleg a keze neki!... Te ember! Te ember!... Egy forintér’!
Az egyik hajtó, a két vén közül, a nyirott bajuszu, odaszólt neki:
- Annak ugyan óbégathatsz.
Johann, már a tekintély kedviért is, mindegyre haragudott. Legalább a hajtókra. A másik vént szidta:
- Ti meg elszaladtatok? Persze! Ilyen népség!
- Igenis, - mondotta alázatosan, szép csöndesen, az öreg s vakargatta a tarkóját, - mi meg elszaladtunk, instállom. Igenis. Az ember mit csináljon még többet, egy forintér’... A medvét, instállom, azt nem jó elhibázni. Mer’ a medve olyan! Az volt a parancs: mi hajtsuk a medvét.
Mi hajtottuk. Egy forint nagy péz!... Éppeg odahajtottuk, ahová parancsolva volt. A princnek.
Úgy ment, mint a bárány. Már itt minket ismernek a medvék... Sohase bántjuk mi egymást.
De hát, instállom, nem lehet attól se zokon venni, a medvétől... Éppen mint a szegény ember.
Egyszerre agyon kell csapni, mer’ aztán harap. Nem hagyja magát, ő se, szegény!... Csak hát, annyi szent, ha én a medvének lettem volna - -
Elhallgatott. Mintha a torkán akadt volna a szó s attól köhécselne.
- Mit köszörülöd a torkod? - szidta a könyörtelen Johann.
- Mondd meg hát neki! - biztatta társát a nyírott bajuszu.
A másik vén, hát megmondta, bólintgatva hozzá:
- Csak jó annak, aki úr. A medve se azt bántja, instállom alásan. A világér’ se azt.
- Befogod a szád! - förmedt rá Johann.
- Befogom. Igenis. Már befogtam.
És odébb kullogott, a halott felé s megállt mellette, fejtől.
- Mintha tudná, mit beszél, ez a barom, - gondolta Johann. A nyirott bajuszu rándított egyet foltos kozsókján s a fehérnépet biztatta:
- Te meg jajgass hangosabban! - s biztatta a halott mellett ácsorgó asszonyokat is: - Óbégas- satok ti is!
Nem a, nagyon csöndesen voltak. Egy kukk se hallatszott.
Johann is kényelmetlenül kezdte érezni magát.
- No! Most hát kotródjatok innen! Szaporán!
- Igenis. Mi kotródunk instállom, - engedelmeskedett a vénebbik hajtó. Megköpte a markát s nyúlt a halott alá helyezett két rúd után. - Szaporán. Igenis. Mi már most kotródunk innen.
A másik is nekikészülődött. Ekkor lépett ki a kastély erkélyére Gyél Ábris.
- A méltóságos úr! - suttogott egyik vén asszony, aki mellett egy üde termetü, karcsu leány állott. A leánya.
- Istenem, atyám! - rítt nyomban, nagyon keservesen a halott felesége. - Mi lesz belőlünk?!
- Csak fújjad, - dörmögött a nyirott bajuszu, - vetnek majd néhány garast, koporsóra.
- No! Mi az már megint? - szólt le rájuk Gyél Ábris.
Johann oda se hederintett rá, nógatta el a kastély elől a csőcseléket: - Szaporán! szaporán!
- Medvét hoztak? - kérdezte a méltóságos úr, de már akkor jajgatott Juonné, a halott felesége:
- Üssenek agyon engem is! Csapják agyon ezeket a gyerekeket is...
- Hát azt mi lelte?
Johann rászánta magát, hogy feleljen a gazdájának.
- Széttépte az urát a medve.
- Csak nem! - csudálkozott Gyél Ábris. Olyanforma mozdulatot tett, mintha vissza akarna sietni a kastélyba.
Hogy éppen most jött ki... Pénz kell ezeknek is, az már bizonyos!
A vénebbik hajtó magyarázta neki:
- A Juont, instállom. Egyszeribe lehúzta a fejéről a bőrt. Mint a sipkát.
- No tessék! Meghalt a Juon?
- Meghiszem azt, - morgott a nyirott bajuszu.
- A felség látta? - kérdezte rémülten Gyél Ábris.
- Dehogy látta, könyörgöm, - nyugtatta meg őt a vénebbik.
- Hál’ Istennek Mit szólt volna a feleségem...
- Pedig éppen ő hibázott a medvére, az a princ, attól lett olyan dühös.
- A medve?
- Hát ki?... Úgy volt, instálom, - ereszkedett a szónak a vén székely, - hogy mi hajtottuk a medvét. Éppeg odahajtottuk, ahová parancsolva volt. A princnek. Úgy ment, mint a bárány.
Már itt minket ismernek a medvék - -
Johann unta a dolgot, közbevágott: - Soha se bántjátok egymást. Ezt már hallottuk, - és odaszólt a gazdájához: - Adni kell nekik néhány forintot!
- Mennyit? - kérdezte Johanntól a méltóságos úr halkan s a tárcája után nyult. De lassan nyult!
- Harminc forint elég lesz neki?
Johann vállat vont.
- Majd kér még, ha nem elég... Elég lesz neki huszonöt forint is... Mikor lát az ilyen nép huszonöt forintot, - tanakodott a méltóságos úr. - Mennél többet ád nekik az ember, annál többet követelnek. Itt van ez a tíz forint. Majd ad nekik még a feleségem is. Hol az az asszony?
Gyél Ábris meglengette, hogy mindenki lássa, aztán az asszony markába nyomta a tíz pengőt.
Hogy milyen szemtelenül fitymálta az a nyirott bajuszu azt a tizest!
- Majd kaptok még, - igérte a méltóságos úr.
- Majd ad a princ is, - mondta a nyírott bajuszu. - Várjuk meg itt.
- Az kellene még, egyéb se! - ijedt meg Gyél Ábris. - Micsoda arcátlan fickó ez?
- Hát akkor ki fizet?
Johann elmosolyodott s rászólt a hajtóra:
- Fogd be a szád, te!
De az nem hagyta a jussát.
- Egy esett marháér’, akit a medve összetép, háromszor annyi jár. Az ember mégis csak ember, ha szegény is.
Gyél Ábris egy ötöst akart a markába nyomni, hogy ne járjon tovább a szája.
- Engem nem bántott a medve! - szólt a szemtelen. Juonné felé intett: - Annak adja az úr! - és szonika hátat fordított a méltóságos úrnak.
Juonné bezzeg kezet csókolt az ötösért. Egy vén asszony sopánkodott, hogy milyen jól járt!...
Az a leány, az az üde termetü, karcsu leány, egészen közel jött a pénzhez. Gyél Ábrisnak is szemet szúrt, megcirógatta: - Téged, hogy hínak, édes leányom?
A vén asszony felelt helyette. Milyen készségesen!
- Kati, instállom. Most lesz tizenhat esztendős, karácsonyra. Az én leányom, a Kati!
- No, Kati? No! - biztatta a leányt a nyírott bajuszu. - Mehetünk. E má’ nem a mi dolgunk, - és nyúlt a rúd után, a halott alá. - Mi a medvét hajtjuk az uraknak. Gyerünk!
- A’ majd többet kap, - bólintott a vénebbik is, a leány felé.
És indultak a halottal. Juonné jajgatott. Mentek a többiek is. A leány is ment, de vissza- tekintett. Mentek, mentek, le a völgynek, beljebb, minél beljebb a ködbe.
II.
Ő pedig, - bizáki és bajmóci, korondvári Gyél Ábris, a szegény Ábris, aki olyan jó ember s akiből a felesége urat nevelt, - a torkiglakott hízó sovárgásával nézett a szép parasztleány után. Úgy csücsörödött a szája, olyan falánkul dülledt ki a szeme, szinte csurrant a nyála. Ő máskor is, mindig, mindent úgy nézett, mint a telhetetlen bendőjü ember az ennivalót. Torkig van már, egy falat bele nem férne, de még enne, mindent elenne más elől, ételt, pénzt, fehér- népet... Az egész emberen legjellemzőbb a száj; homlok nincs, szem nem számít, csak a száj, csupa száj az arc és potroh az egész alak; mozdulatai azok a kapzsi mozdulatok, amiket a gyomor irányít s holott nem mozdul, látszik rajta, hogy emészt. Ő már inkább csak emészt.
- Csinos leány! - szólt lomhán.
Johann bólintott.
- Eh! egyik olyan, mint a másik, - biztatta magát a jó ember. - Elég az embernek a maga baja.
Majd a guta üti meg az embert úgyis, ettől a sok komédiától.
A guta! Ó, attól nagyon félt Gyél Ábris. Mert akkor vége mindennek, a sok pénz az asszonyé lesz!
És a Gyél-familiában hagyományos a guta. Ahelyett az ötszál arany búzakalász helyett, amit Ábris apja vásárolt a bizáki és bajmóci és korondvári címerbe (egy-egy százezer pengő min- denik előnév!), ősibb jussal szimbolizálhatták volna a gutát. Például, egy túltömött s kihasadt buzászsák, vagy egy kis hörcsög, amelyik agyonfalta magát.
Ábris apját, a milliomos bérlőt, aki fél Erdélyt árendálta, a guta ütötte meg a hetvenes évek- ben, amikor a bécsi krah elvitte másfélmillióját; a guta végzett a nagyapjával is, azzal a derék mosonyi sváb gazdával, aki papucsban s gatyában kuporgatta a Gyél-familia első ezreseit. (A familiát akkor még Gellernek hívták.) A tradiciók nem nyúlnak tovább, de ne kételkedjünk, hogy ahány Geller élt valaha, azt mind a guta kerülgetné, ha látnák, mennyi drága pénzébe kerül Ábris utódjuknak az ő méltóságos volta. Hja! így jár az, akiből urat nevel a felesége.
Ábrisban, annak idején, meg lett volna minden arravalóság, hogy jó zsugori, élelmes, kapzsi árendást formáljon belőle az apja s megkaparintsa Erdély másik felét is. De hát az öreg svábot is utólérte a nagy vagyongyűjtők végzete, elkábult a saját vagyonától, olyasmihez fogott, amihez nem értett: úr akart lenni s azt akarta, hogy úr legyen a fia is mindenáron, de inkább mégse túlságos drágán. Erdélyben jutányosabb az uraság. Sok mágnás adósa volt az öreg svábnak, akik adósabbjai voltak, azok jobban megtűrték maguk közt az Ábris gyereket.
- Olyan jó fiu, szegény!
Nevették, csufolták, heccelték, de tudták, hogy sok pénze van az apjának. A szerencsétlen soha meg nem tanult urasan költeni, de azért költött s eleinte úr szeretett volna lenni ő is. Az apja vett volna neki feleséget is, akármilyen drágát, csak igazi kontesz legyen, de ez már bajo- sabban ment. Azokban a familiákban, akik a legadósabbjai voltak, nem volt eladó kontesz, a többiek pedig... Mégis, zsenáns dolog az ilyesmi s egy kicsit sietett is vele az öreg sváb, mert vénült a fia és kezdett hízni, kezdett benne érvényesülni a néhai Geller-temperamentum.
Jó lesz hát egy bárónő is!
Az se akadt, olyan sebtiben.
De éppen akkor farsangoltattak Kolozsvárt egy gyönyörü szép leányt, a csákigorbói Bezdédy Zsazsát, akinek az anyja született Szent-Katolnai bárónő volt; szegények, veszedelmesen
szegények, de atyafiságban a legjobb familiákkal. Zsazsába szerelmes volt valamennyi úrfi, egy király is feleségül vehette volna. Egy király igen - s talán az úrfiak között is akadt volna idővel, aki elmeri venni feleségül, hozomány nélkül, de a mamák úgy megijedtek a gyönyörü leánytól, hogy négy hét alatt feleségül adták inkább a sváb fiához, Gyél Ábrishoz.
És Zsazsa urat nevelt belőle. Mennyit vesződött vele!
Erdélybe csak nyaralni járnak, Pesten van a méltóságos asszony háztartása s csudákat tudnak róla otthon az erdélyiek, akik Pesten járva, nála szálltak meg.
- Édesem! - beszélte Kolozsvárt egyik dáma, - én csak annyit mondhatok, hogy két hétig ültem Zsazsáéknál (sohasem Gyélék, mindig csak Zsazsáék), de azalatt a két hét alatt kilincs nem volt a kezemben. Csak egyet pillants, angyalom, már ott az inas.
- Hát az ura?
- Bent van már a kaszinóban. Olyan jó ember szegény!...
Ő pedig, aki olyan jó ember szegény, vadászkastélya előtt, az ereszkedő ködben, tappog most és panaszkodik Johannak, a komornyikjának, aki a medveravatalt rakatja.
- Ennyi komédia! A guta üti meg az embert! Bánom, hogy rég el nem adtam ezt az egész erdőséget! Az embernek csak lopják a fáját! Tíz éve egy garas hasznot nem láttam belőle.
Amióta a feleségem azt vette a fejibe, hogy nekünk itt medvevadászat kell!... Persze! hogy ide csődíthesse a világot!... Fizethetem a medvékért a sok kárt ennek a haruc népségnek! Akinek esett marhája van, azt bezzeg az én medvéim tépték össze! Azt én fizetem!... Medvének meg híre sincs ilyenkor!... Csak a sok vendég. Egyik-másik úgy hepciáskodik, mintha én lennék itt a vendég. Ki az úr itt, azt szeretném én tudni?!... Mi?
Johann szivarra gyujtott s leült egy fenyőtönkre, úgy nézte, hogy cipelik a galyakat, egész fenyőfákat a ravatalra.
- Méltóságos úr nem gyujt rá? - szólt gazdájához és szivarral kinálta.
A szemtelen! - gondolta a jó ember, - bizonyosan tőlem lopta azt a szivart is... És elfogadta Johanntól a szivart, rágyujtott. Tüzet is Johann adott neki, odatartotta, csakúgy ülve, égő szivarját.
A jó ember leült egy másik fenyőtönkre s beszélgettek. A vendégekről.
- Egyik, az a félvállu Radlen báró, nem ment ki a hajtásra ma se, - gyanakodott Johann.
Azt, éppen azt, ki nem állhatta a jó ember.
- Egész nap nem mozdul a szobájából. Befüttetett, bundában ül a kályha mellett, - pletykázott Johann. - Pipázik. Valami infámis angol dohányt szí, kurta száru kis pipából. Megivott már egy palack szilvóriumot és öt üveg szódavizet.
- Keveri? - kérdezte a jó ember.
- Keveri. Vizes pohárból issza.
A jó ember azon gondolkozott, hogy ezt neki is meg kellene próbálnia. Szilvórium szóda- vízzel, vizes pohárból!
- Kellemetlen fráter. Nem tudom, mit akar vele a feleségem, hogy úgy kényezteti?
Johann se tudta, hogy mit akar Radlen báróval a méltóságos asszony.
- Nem vettél észre semmit? - kérdezte komornyikjától, igen bizalmasan, a jó ember.
- Még nem, - mondta a komornyik. - Annyi bizonyos, hogy különös. A kamarás úgy kerülgeti mint ördög a tömjénfüstöt. Valamit érez. Ma, amikor azt hallotta, hogy a báró megint nem megy ki a hajtásra, itthon maradt ő is.
- Ha észrevennél valamit...
- Majd szólok. Kiállhatatlan goromba fráter.
- Nem hálnék vele egy szobában, sok pénzzel. Kész haramia formája van.
- Pedig se elül, se hátul semmi, - fitymálta az illetőt Johann. - Csak parancsolgatni tud az embernek. Maholnap ez is nálunk ragad, mint a kamarás.
- No, arról ugyan jót állok!
Johann vállat vont. A kamarás jött ki a kastélyból, sietve s az erkélyről kiáltotta:
- Johann!
Johann egyszerüen nem hallotta. Hadd kiabáljon! A kamarás megpillantotta a jó embert.
- A feleségedtől jövök, éppen téged kereslek!... Johann, maga nem tud felelni, amikor hívom?!
- Tessék parancsolni.
De mielőtt parancsolhatott volna neki valamit a kamarás, sarkon fordult s otthagyta őt a gazdájával.
- Csinosan viselik magukat a cselédeid!
- Megszokhattad öt év óta, - válaszolt barátjának egykedvüen, a jó ember. - Mi baja a feleségemnek megint? Mit akartok velem?
- Jöjj föl, kérlek, fontos beszédem volna veled, édes öregem.
- Hagyjatok nekem békét.
De azért ment.
Ment s elgondolta, hogy ezen az ingyenélőn is ideje volna már túladni... Bizonyosan megint pénz kell ennek is, hogy kártyázhassék estére, amikor a többi vendég a bakkarához ül.
A kamarás öt esztendő előtt került a familiába.
Boholti Bord Ádám.
Boholti Bord Ádám, - aranykulcsos kamarás, amely rangot, tudvalévőleg, a felség adomá- nyozza azon nemes származásuaknak, akik az ősi próbát leteszik, legalább huszonnégy évesek s megfelelő vagyonnal rendelkeznek, - díszjelvényük: aranyrojton függő aranykulcs.
Boholti Bord Ádám is ilyen méltóság.
Huszonnégy éves korában, amikor még megfelelő vagyonnal rendelkezett, az ősi próbát hibátlanul letette, mert nagyon nemes származásu ő, apai s anyai ágon egyformán, - ennyije, ősei, ma is mind megvannak még, mivelhogy azokat se bakkarán, se a lóversenytéren elveszteni nem lehet. A többi azonban, maga az aranyrojton függő aranykulcs is elkallódott és boholti Bord Ádám vendég, kedves, hasznavehető vendég.
Öt esztendő óta a Zsazsáék vendége, kocsisával s két lovával együtt.
A dolog históriája a következő:
Amikor Boholton, az ősi Bord-portán már csak a családi kripta volt az Ádámé, a többit pedig, azt a néhány ezer holdat vagy százötven hitelező ráncigálta alóla, - Ádám egyet gondolt, befogatott sárga vadászbricskájába négy lovat, a négy legfiatalabbat, jó matschless-puskáját, egy rend frakkot, egy rend smokingot s a hozzávalót (mert hátha tánc is lesz vacsora után!), föl a kasba, vagy öt szivartárcát is dugott a bőröndbe és áthajtott Metesdre, Havadyékhoz, ahol két eladó leányt táncoltattak akkoriban s éppen körvadászat is volt. Pompásan mulatott Havadyéknál öt napig, ő rendezte a kört s a négyeseket. Metesdről Bölkénybe hajtott át Dobróczyékhoz, ott csak vadásztak. Bölkényből Kismődre, az Osztroczy-portára; az eső el- rontotta a vadászatot, beszorultak az ebédlőbe s Ádámnak pehje volt, ott váltották be az utolsó ezresét és a négy csikóból is ott vesztett el kettőt.
Már most ügyelni kell! - gondolta Ádám, mialatt Zsazsáékhoz hajtott, két lóval. Nem kergette a lovait, mert mi lesz, ha megsántulnak, mielőtt beérne...
Egészen jó kondicióban érkeztek.
- Mi ujság, Ádika? - kérdezte őt a méltóságos asszony.
Ádika zsákszámra hozta az ujságot. Hogy ki kurizál a Havady-lányoknak, ki kurizál Dobróczynénak, három úrfi hogy epekedik az Osztroczy portán és a többi.
- Meddig marad nálunk? Lássa fölkisérhetne bennünket Pestre, - marasztotta őt már előre a szép Zsazsa. - Ha ugyan nincs egyéb dolga?
A kamarásnak éppen nem volt egyéb dolga akkor s azóta sem, öt esztendő óta.
Így lett ő belőle a Zsazsáék kamarása.
Sok vidám négyest rendezett náluk s egyébként is sok hasznát vették. Gitucit például ő taní- totta meg keringőzni s kurizált mindenkinek, aki gavallér hijján volt. (Lórikának is, az ájtatos Lórikának, akiről mindjárt mesélünk többet is.)
Soha a Zsazsáék kamarását senki kedvetlennek nem látta és nincs olyan fehérnép a világon, akinek ő szépet ne tudott volna mondani. Mindenki szerette, amit az is bizonyít, hogy mint említettük, csak négy-öt szivartárcával indult vendégnek Boholtról s ma már vagy másfélszáz címeresnél címeresebb szivartárca hentereg a pesti szobájában, Zsazsáék palotájában. Az egy bizáki-bajmóci-korondvári címer hiányzik a gyüjteményéből, csak Gyél Ábristól nem kapott soha szivartárcát ajándékba.
- Untig elég, hogy az én szivarjaimmal gyúrja azt a menykő sok üres tárcát, - mondotta a jó ember.
Így hát egészen rendben volt Zsazsáék kamarásának a dolga, ha az idén közbe nem jön valami.
Jól ismervén a helyzetet, a kamarás olyan formán spekulált, hogy ő szépen elvendégeskedik Zsazsáéknál még két-három évig s akkor, - ha időközben más nem akad, pedig már aligha akad, úgy megszokták a kurizálását, - feleségül veszi majd Zsazsáék fogadott leányát, Gitucit.
Jó leány az (a kamarás tudja), akármit beszéljenek róla. Zsazsáék valamit csak adnak a leány- nyal! Már hiuságból is. Utóvégre, az utcára nem lökhetik. Az összeköttetés pedig megmarad s ő, a kamarás, biztosítva lesz öreg napjaira.
...Ne tessék menten azt hinni, hogy valami komisz fráter ez a kis kamarás. Ó, dehogy! Nem kell mindjárt haragudni az emberekre. Ez, például, ha soha el nem fogy a pénze, perfekt gavallér haláláig, s így is, éppen az a baja csak, hogy a gavallérságnál (ló, puska, asszony) egyébhez sem értvén, élni akart mégis. Van olyan póruljárt ember, aki nem tudja eltalálni a kellő pillanatot, amikor még volna ereje főbe lőni magát. Mit tehet ő arról, hogy aztán az alatt
az öt év alatt, mint vendég, azt tapasztalta, hogy az embernek élni kell, kell s mivel úgy nem élhet az ember, ahogy akarna, hát él az ember ahogy lehet. A helyzete szerint, ugy-e?...
A helyzet pedig, Zsazsáéknál, a következő:
A jó ember ki nem állhatja a szép asszonyt s a szép asszony utálja a jó embert. De élniök kell nékik is, - mivel úgy nem élhetnek, ahogy akarnak, hát élnek, ahogy lehet. Örökösödési szer- ződés van közöttük, aki túléli a másikat, azé a vagyon: kétszázezer forint évi jövedelem. Csak így adták a csákigorbói Bezdédy Zsazsát, akinek az anyja született Szent-Katolnay bárónő volt, az öreg sváb fiához, holott grófné is lehetett volna s még mindig lehetne, ha ő éli túl a jó embert. Mert így a társaságban, örökké kényelmetlen a Zsazsáék helyzete. Erdélyben még teszi, de Pesten! Erdélyben kétszázezer forint évi jövedelem mellett még csak elcsúszik az a jámbor sváb, - de Pesten, a bécsi arisztokráciáról nem is szólva, finyásabb a társaság. Zsazsa ma is elsápad, ha eszébe jut, micsoda kínnal szerezte be az urát a kaszinóba.
Az urak elfogadták azonnal a szép Zsazsa meghivását, de a dámák inkább csak névjegyet hagytak s utóbb az urak is szívesebben vették, ha vadászatra, mint például most, medve- hajtásra szólt a meghivás.
Irigyelt gavallérjain kivül irigylésreméltó ötletei is voltak a szép asszonynak; egy-egy alka- lommal kapitulációra szorította az egész pesti társaságot. Legjelesebb manőverje a delegátu- sok meghódítása volt: a jóembert megválasztatta képviselőnek, bevitte a delegációba s most nyolc éve, amikor a delegáció Pesten ülésezett, a szép Zsazsa olyan estélyt rendezett, hogy maga Metternich hercegnő is megirigyelhette. 11, mond tizenegy osztrák delegátus lett akkor este szerelmes a szép asszonyba, aki így igen tekintélyes politikai befolyáshoz jutott Bécsben.
A delegátusok változtak idővel, ő azonban mindvégig megőrizte pozicióját.
- Könnyü neki, az én pénzemen! - vetette a jóember s panaszolta széltiben, hogy hatvanezer forintjába áll a delegáció. Pedig csak harmincba került neki, de nyilván az asszonyt becsülte a másik harmincra.
E tekintélyes politikai befolyás révén jutott tavaly a szép asszony a Bécsben időző angol fenség - egy igazi princ! - látogatásához. Megint estély. (Az én pénzemen! - panaszkodott a jóember.) Az estélyen említette a fenség, hogy ő szívesen lőne medvét Erdélyben és azt sem palástolta a fenség, hogy tetszését föltünően megnyerte Gituci is.
A szép asszony tavaly már nem állhatta Gitucit. Nyakára nőtt a leány és nyugtalanítóan megszépült. A szép asszony eleinte csak unta, hogy az urak olyan érdeklődve kérdezősködnek a leány után, amikor a leány nincs mellette, utóbb izgatta, idegessé tette, hogy milyen mohón nézik az urak, hogy milyen szívesen foglalkoznak vele. És kénytelen volt magának bevallani, hogy csakugyan szép, nagyon szép az a fruska! És ettől kezdve, apránkint, észrevette annak a szép leánynak minden hibáját, észre, hogy közönséges kacér teremtés, léha, mint egy varró- leány, nincs benne semmi race, hajlandó minden flirtre, alig bír a vérével, de egy csöpp szíve sincs, senkit nem szeret, szeszélyes, makacs, ravasz, képmutató és kiszámíthatatlan; csak a tükre, azt szereti, magát szereti csak... Minden, minden olyan hibát meglátott benne, amit egy negyven felé járó, szerelmes hiu asszony okvetetlenül, vércseszemmel meglát egy húszesz- tendős, szerelmes szép leányban, ha... De erről még korán volna szólanunk.
A fenség említette, hogy ő szívesen lőne medvét, - és tetszését feltünően megnyerte Gituci.
Tehát: Gituci hívja meg a fenséget Zsazsáékhoz, például Tartodra, medvehajtásra. Majd pukkadnának az erdélyiek!
A szép asszony, Lórikának (az ájtatos Lórikának, akiről mindjárt mesélünk többet is) említette:
- Az a leány előhozhatná ma este még a princnek, hogy az őszszel medvehajtást rendezek Tartodon.
- Oh, Istenem, megemlítem én, édesem, a princnek, ha parancsolod.
Zsazsa megcirógatta Lórikát.
- No, a kedvedért bizonyosan eljönne, de mégis helyesebb, ha az a leány szól neki. Tudod, angyalom, mi nem tehetjük ki magunkat esetleges visszautasításnak. A leány az fecseghet. Ha nékünk kitérő választ ád, azt mindjárt magyarázgatná az egész világ.
- Ó, Istenem, milyen tapintatos vagy te, édes angyalom, - dicsérte tapintatos barátnőjét az ájtatos Lórika, aki végtelenül, szüntelenül, mindenért csudálta a jó, a szép, az okos Zsazsát.
És Lórika a kamaráshoz fordult:
- Lássa, édesem, én nem merek kérni Gitucitól semmit. A jó Isten tudja, énhozzám olyan bizalmatlan az a gyönyörü gyermek, pedig én...
- Pedig maga, Lórika, annyit imádkozik érte! - áhítatoskodott a kis kamarás. - Hát mi kell Gitucitól? Szentelt víz a flakonjába? Neki az nincs, az nekem van.
Lórika kis hijján keresztet nem vetett, ott a dohányzó ajtaja előtt.
- Meglássa, Ádika, egyszer még megbünteti magát az ilyen beszédért a jó Isten.
A kis kamarás töredelmes arcot vágott s bűnbánólag szippantott a szivarján.
- Igaza van, Lórika, már a szivarom se szelel úgy! Mit tegyek? - kérdezte súgva, mintha gyónna.
- Gituci megemlíthetné a fenségnek, hogy az őszszel medvehajtás lesz Tartodon.
- Maga rendezi, Lórika? - kérdezte még halkabban, még ájtatosabban, még gyónóbb hangon a kamarás. - Ó! szólok, én nagyon szólok Gitucinak, hogy ő szóljon a fenségnek. Istenem!
bárcsak örülne a fenség, ha majd Gituci megemlíti neki!... Bízzunk az egekben, Lórika, és reméljük a legjobbat. Zsazsa is imádkozik ügyünkért, ugye?
- Ó! - mondá hirtelen Lórika, - Zsazsát ne csúfolja. Zsazsa áldott lélek. Nekem csak az fáj, hogy Gituci, szegény, nem érti, mennyire javát akarja neki Zsazsa.
- Már az igaz! Imádkozzék érette, Lórika, hogy a jó Isten világosítsa föl elméjét.
A kis kamarás odakerült Gitucihoz. Egy rakás gavallér kurizált neki; mögötte állt Deégh Imre, olyan meredten, komolyan, csak éppen az alabárd hiányzik a kezéből. A kis kamarás ő hozzá folyamodott, roppant hódolattal:
- Ha lennél kegyes egy percnyi kihallgatást eszközölni ki számomra!
Deégh Imre elmosolyodott s bejelentette Gitucinak:
- Boholti Bord Ádám ő méltósága, Zsazsáék kamarása egy percnyi kihallgatásért esedezik.
- Jöhet! - parancsolta Gituci.
Bizony, nincs az a trónuson ülő királynő, aki méltóságosabban utasította volna alabárdosát.
- Titkos megbizással, szolgálati ügyben, - jelentette, mélyen bókolva, a kis kamarás.
Gituci elmosolyodott. Kecsesen, - de milyen királynő tud lenni! - intett az uraknak, hogy vonuljanak hátrébb s Deégh Imrének, hogy maradhat.
- Hallom! - s intett a kis kamarásnak, hogy előterjesztheti megbizását. Az kezdte:
- Az anyakirálynő és az Egek nevében...
Gituci elkacagta magát, a kamarás keresztet vetett.
- Mit akar Lórika?
- Lórika, ó egek, nyilván csak azt akarja, amit az anyakirálynő akar. Az őszszel medvehajtás lesz Tartodon.
- És?
- Azon jól föstene egy fenség.
- Egy igazi princ! - kacagott még egyre Gituci. - Az, aki velem táncolja a következő keringőt.
- Éppen jókor.
- Mert? - s Gituci fölállt.
- „Mert Gituci megemlíthetné a fenségnek, hogy az őszszel medvehajtás lesz Tartodon!” - mondta a kamarás, halkan, ájtatosan, gyónó hangon, mintha Lórika mondaná.
A leány arca kigyuladt, pirult a válla is, az a kis liliomfehérség, ami kebléből látszott a ki- vágott ruhaderék csipkéi közt, rózsássá pirult az is, elpirult talán egész teste. És Deégh Imrére nézett. Aki jól megügyeli, az észrevehette, hogy akkor, egy pillanatig, egészen kicsi, ijedt leányos volt a nézése és mintha segedelemért könyörgött volna. Egy pillanatig! Mintha azt várta volna, hogy ölbe kapja valaki s menti, viszi ki innen, ahol ég már a tető... Deégh Imre állt, meredten, komolyan, csak éppen az alabárd hiányzott a kezéből.
A leány elkacagta magát s adta a királynőt megint. Magasra emelt fővel, mint a trónusról, kegyesen utasította a kis kamarást:
- Értesítheti megbizóit: Gituci megemlíti a fenségnek, hogy az őszszel medvehajtás lesz Tartodon.
A fenség ritka kegyes kedvében volt, négyszer lejtette körül Gitucival a termet s a túrok közt karonfogvást sétált vele. Úgy kacagtak, olyan fesztelenül s derülten társalogtak, mintha egymás mellett állott volna egykor a bölcsőjük az angol udvarban.
Pedig hát a Gituci bölcsője nem is az angol udvarban ringott, mint azt tudták s nyomban, bár illő diszkrécióval, meg is sugták egymásnak akkor este a Zsazsáék hölgyvendégei.
- Nos? - kérdezte a keringő után a kis kamarás.
- Rendben van, - mondta neki Gituci s Deégh Imre is hallotta. - Minden rendben van, kedves kis kamarásunk. Értesítheti megbizóit, ki is hirdethetik: a princ ott lesz a tartodi medve- hajtáson!
- Megigérte?
A leány vállat vont. Hát persze! Hogyne igérte volna!
- Hogyan csinálta?
- Nagyon egyszerüen, - beszélte vidáman a leány. - Megkérdeztem: akar-e fenséged medvét lőni? Akar. Hát akkor jöjjön Tartodra.
- És ő mit szólt? - kérdezte komolyan Deégh Imre.
- Ő?!... - Egy pillanatig elhallgatott, habozott a szép leány. Nagyot lélegzett s bátran, kacagva mondta:
- Azt kérdezte rendez-vous ez? Will that be a rendez-vous?
- És ön mit felelt? - kérdezte csakoly komolyan Deégh Imre.
- A fenségnek!? Egy igazi princnek!? Mit feleltem volna!? Megbizóim utasításához híven azt feleltem... Azt feleltem: igen! Yes, sire!
A kamarást küldte:
- Menjen hát. Várják nagyon.
Aztán Deégh Imrét biztatta, egyre vidámabban:
- Menjen, vigye maga is nekik az örömhírt. A princ Tartodon lesz!... Nézze, maga nem jönne el a hajtásra?... Akarja, meghívom magát is!... Nos? kérdezze hát szépen: Will that be a rendez-vous?... Yes! yes my dear!...
Reszketett, de az arca ragyogott, mint aki alig bír az örömével.
- Kérem, mit csinál? - figyelmeztette Deégh és olyan szomoru volt.
- Én!? Hát örülök! Nem látja, milyen boldog vagyok!?
Halkan, részvéttel mondta a férfi:
- Szerencsétlen.
- Mit sajnál engem?! Most december, októberig nyolc hónap. Még nyolc hónap!... Addig legalább van kenyerem. Nem lökhetnek ki innen. (Kacagott.) Különben nem lesz princ a tartodi hajtáshoz. Aztán pedig... Reménylem, gondoskodik rólam az angol udvar.
- Félbolond.
- Dehogy! Egész. Eh! - s kihívó fejmozdulattal tekintett körül. Őt nézte mindenki. - Akar velem táncolni?... Azaz, menjen, kérdje meg az anyakirálynőt, kivel táncoljak? Szabad-e most magával táncolnom?
- Szerencsétlen...
- Mondtam már, ne sajnálgasson engem. Egy pohár pezsgőt akarok inni.
És volt ereje, mosolyogva menni végig a termen. Deégh Imre attól félt, hogy összeesik, úgy reszketett a karján, vagy sírva fakad. Ó dehogy!
Edzett, hatalmas erejü leány Gituci.
Igen, de hát tulajdonképpen, ki ez a Gituci?
Az nem bizonyos.
Elsősorban ő maga sem tudja. Nem tudja Gyél Ábris sem és Zsazsa sincs vele tisztában, amióta jobban gondolkozni kezdett rajta.
Az egyetlen Lórika, az ájtatos, aki talán tudja, de ő megesküdött egy haldokló barátnőjének, - s ez volt a Gituci édesanyja, - hogy soha el nem árulja a titkot és inkább meghal, semhogy esküjét megszegné.
Mi hát csak annyit mondhatunk, amennyit tudunk. Valóságos regény. Zsazsának is éppen ez tetszett a dologban eleinte.
Lórika és Zsazsa jó pajtások voltak kisleány korukban. Örök barátságot és hűséget esküdtek egymásnak a Zsazsáék gorbói kertjében a málnabokrok közt egy elrejtett helyen. Lórika is szép volt és senki se gondolta volna, hogy később annyit fog imádkozni. Lórika, pláne, született bárónő is volt, a család azonban csak olyan szegény, mint a Bezdédyek, a Zsazsáék familiája. Lórika sok románt olvasott: magyar, német s franciából németre fordított románokat és már tizenhároméves korában elhatározta, hogy ő szerelmi bánatában szomoru és nagyon boldogtalan lesz teljes életében. Már tizenhároméves korában szerelmes volt. Egy ideálba! Az
ideálhoz hű maradt, csak... izé... Mindjárt megmagyarázom. Valami olyanforma volt ez a Lórika ideálja, mint az a fából csinált kézformáju kapta, amin a keztyűt takarítják szappannal, benzinnel. Igen sok ócska keztyűt ki lehet takarítani rajta. Lórika ha szép férfit látott, ha valami hősről hallott vagy olvasott könyvben, ujságban, az menten az ő ideál kaptájára került és sóhajtásaival, könyeivel takarította. Így néhány év alatt megfordultak azon a kaptán a kolozsvári Márton-féle egész kölcsönkönyvtár magyar, német s franciából németre fordított Berend Ivánjai és beau-ténébreuxi; a kolozsvári Nemzeti Színház hős színészei; az urak, akik díjat nyertek a kolozsvári lóversenyeken; a képviselőház jelesebb szónokai (akikről vezér- cikket írt az ujság) pártkülönbség nélkül; és egy jegyző is egyszer, de ő csak akkor, amikor már meghalt. Ez a jegyző - csak olyan egyszerü, de becsületes polgári szülőktől származott, szegény - Gorbón volt jegyző; eleven korában semmiesetre sem ismerte őt Lórika bárónő, de főbelőtte magát s hátrahagyott levelében megírta, hogy reménytelen szerelme viszi őt sírjá- ba... Lórikának megdobbant a szíve. Gyászolta lelkében a jegyzőt.
Ugyancsak egy német románból értesült, hogy vannak „alapítványhölgyek” Bécsben, Prágá- ban, Brünnben, Grácban, Innsbruckban... Hogy ez érdekes, előkelő intézeteknek tagjai csak olyan nemes származásu hölgyek lehetnek, akik - éppen mint az aranykulcsos kamarások - az őspróbát le tudják tenni. Hogyne! Hisz Lórikának is hibátlanul mind meg voltak a kellő ősei!... És milyen szép, érdekes, előkelő egy alapítványhölgy! Fölvételük ünnepélyesen tör- ténik; az intézetben alapszabályszerü javadalmat élveznek; alapítványi jelvényt, lovagkeztyűt viselnek s ünnepélyes alkalmakkor ünnepi öltözetet; udvarképesek, egyrangban állanak a kamarások feleségével és noha mindnyájan hajadonok, „asszony”-nak címeztetnek... Férjhez nem lehet menni, de hisz’ ez éppen Lórikának való, aki szerelmi bánatában szomoru és nagyon boldogtalan akar lenni teljes életében!
Összefogott az atyafiság s úgy lett, ahogy Lórika óhajtotta: Lórika ünnepélyesen bekerült a prágai Hradsinba és ott is bizonyosan igen sok románt olvasott.
Zsazsa már asszony volt és a pesti palotája is be volt rendezve, - egy este megérkezett Lórika
„asszony”. Megérkezett és nem utazott vissza többé a prágai Hradsinba.
Sápadt volt és ájtatos. Két flakon volt a zsebében. Az egyik flakonban angol-só ibolya parfömben, a másik flakonban szenteltvíz.
Egész éjszaka beszélgettek.
Lórika elmesélte Zsazsának egy barátnője történetét, aki nagyon szerencsétlen volt és meg- halt. Lórika barátnője igen előkelő dáma volt, Prágában szeretett meg egy száműzött francia királypárti nemest, aki...
De Zsazsának meg kellett előbb esküdni, hogy soha, soha egy szót se szól erről senkinek és Zsazsa megesküdött.
Hát: az a francia nemes nagyon közel állott a francia trónhoz. Annyira közel, hogy... Elég az hozzá, hogy erről nem szabad tudnia senkinek! A francia nemes imádta Lórika barátnőjét, de feleségül nem vehette. Lórika barátnője föláldozta magát szerelmének. Ó! a szerelem!... A francia nemes élt-halt Lórika barátnőjiért s kész lett volna örökre elbujdosni és élni vele boldogan, valami polgári álnév alatt, távol a világ zajától, elrejtőzve, messze idegenben. De ezt az áldozatot Lórika barátnője nem akarta elfogadni. Egy egész nemzet érdeke, a francia királypártiak minden reménysége volt akkor Lórika barátnője kezében. Lórika barátnője nem habozott...
Egy évig éltek boldogan, Prágában.
- Ó, Zsazsa, édesem! - zokogott akkor éjszaka Lórika, - nem is tudod te azt elképzelni, mennyire szerették ők egymást. Lopva, titokban, bújva az irigy világ elől, gyakran talál-
koztak. A francia nemes zokogott barátnőm keblén, hazáját, vagyonát, mindent, mindent képes lett volna föláldozni érte... Hidd el, Zsazsa! Amikor elszunnyadt, álmában is barátnőm nevét suttogta. És mindig egy töltött revolver volt az éjjeli szekrényen. Ha azt álmodnám, mondotta barátnőmnek a francia nemes, hogy te hűtelen vagy hozzám, agyonlőnélek és utána szíven lőném magamat is...
Rejtegetett, titkolt boldogságukat megirigyelte az ádáz sors. A francia nemesnek távoznia kellett Prágából.
- Ó, Zsazsa, édesem! - zokogott akkor éjszaka Lórika, - ha ezt megtudná valaki!... Távoznia kellett, menekülni volt kénytelen, az udvar adta tudtára, hogy osztrák területen többé nem maradhat. Nagy politikai bonyodalmak támadtak volna. Mennie kellett. Mint az üldözött vad...
A francia nemes búcsút vett Lórika barátnőjétől és elbújdosott.
Ó, Zsazsa édesem! - zokogott akkor éjszaka, Lórika, - a szíved hasadt volna meg, ha te azt látod... Soha, soha senkinek se szabad megtudni: hogy kié az a kis leány... Én megesküdtem barátnőmnek, halálos ágyán, hogy soha el nem árulom a titkot és én inkább meghalok, semhogy eskümet megszegném...
Az a kis leány, a francia nemes és Lórika barátnőjének kis leánya, aki a francia nemes mene- külése után született Prágában, - az Gituci.
Amikor már bizonyos volt, hogy Lórika nem utazik vissza többé a prágai Hradsinba, Zsazsá- nak nemes ötlete támadt, meg Lórika is sokat sírt, sokat imádkozott, - Zsazsa megkérdezte Lórikát:
- Szép az a leány?
- Angyal!
- Hát akkor ide kell hozni!
Háromesztendős volt akkor a kis Margit. Nagyon szép. Igazán, mint az a könyöklő angyalka, Rafael képén. Zsazsa nem győzte eleget csókolni. A Gituci nevet is ő találta neki.
- Csak az kár, hogy nem szőke, - mondta Zsazsa.
Gituci ugyanis fekete haju volt, pedig a szőke babát jobban lehet öltöztetni. Lórika segített a dolgon, valami igen jó, ártatlan szerrel, - aminek a receptjét egy nagyon előkelő alapítvány- hölgytől kapta, szintén Prágában, - szőke lett Gituci és szőke volt tízesztendős koráig.
Gyél Ábris, a jó ember, dünnyögött eleinte, hogy: még csak ez hiányzott! mintha nem volna ugyis mire költeni a sok drága pénzt! már a gyerekeket is külföldről hozatják a nyakára! - utóbb neki is megtetszett a kis leány, csak azt szerette volna tudni, hogy miféle?... Ezt azon- ban nem mondták meg neki s apránkint, a többi komédiával együtt, ezt is megszokta és amikor a leányka tetszett mindenkinek, igen szívesen vette, ha azzal gyanusították, hogy az ő gyermeke.
Persze hogy az enyim! - gondolta magában, - az én pénzemen nevelik!
Amikor nagyon haragudott a feleségére, titokban meg-megigérte a kis Gitucinak:
- Ha sokat boszant, a tied lesz mindenem, örökbe fogadlak.
Azt persze nem tudta a gyerek, hogy csak a szája jár a jó embernek, hogy örökösödési szerződés van a jó ember és a szép asszony között. Idővel azonban megtudta ezt is, megtudott sok mindent, megtudott mindent s aszerint viselte magát. Tudta: néki szépnek, hercig babynak kell lennie, hogy szeresse Zsazsa-mama; imádkozni Lórika-néni tanította; Ábris apa azt
szerette, ha árulkodik Zsazsa-mamára; a többire pedig megtanították az urak, akik a szép asszonynak kurizáltak, a cselédek, az angol és francia nevelőnők, a ház barátnői, megtanította az, amit látott s hallott a családban és amit jól meg tudott látni és meg tudott hallani az éles- eszü gyermek.
Ami pedig még hiányzott volna a neveléséből, azt kiegészítette idővel, jó korán, - a kamarás.
Még nem volt tizenhároméves a leányka - s már kevésbbé érdekelte a szép asszonyt, már fekete volt a haja, - amikor betelepedett említett két lovával s kocsisával, Zsazsáékhoz a kamarás.
Legelébb is táncolni tanította Gitucit s persze, önkéntelenül, kurizált is neki. (Mondtuk már, hogy ez a vériben volt a kamarásnak.) A leányka remekül keringőzött s természetesen, a kamarás lett az első ideálja.
A kamarás szép verseket mondott a leánykának és roppantul mulattatta, hogy milyen ábrán- dosan hallgatta őt a szép kis baba... Nem is olyan kicsi már! Nagy fekete szeme úgy ragyog, tüzel, olyan fényes, mintha parázs izzanék a lelkében... És néha, amikor megriad, - milyen szerelmes félénkséggel pirul, süti le tekintetét és bujik szem elől... Egészen kedves!
Egyszer, egy keringőzés után, remegve nehezedett a leányka a kamarás karjára s halkan, félve, mégis mosolyogva mondta:
- Kérem... írjon nekem egyszer egy levelet... Úgy szeretnék egy levelet kapni!
A kamarás majd elkacagta magát. De ez is olyan kedves volt!
Hát írt Gitucinak, egy ártatlan, bolond kis levelet, olyanfélét, amilyet a boholti tiszttartó leányának írt valaha, diákkorában, amikor még nem merte volna kimondani se, leírni se:
szeretem. Ügyelt, hogy ne legyen a levélben semmi, amiért esetleg összeszidhatná a szép asszony, ha véletlenül az ő kezébe kerül a levél.
Gituci azt kivánta, hogy a levelet Lórika munkakosarába helyezze el a kamarás. (A munka- kosár a szalonban állott, díszes volt s Lórika amellé ült ebéd után, de belé sohasem nyúlt.) Gituci is odatette a választ. Bezzeg ő le merte írni „szeretem”.
Terringette, kis békája, - gondolta a kamarás, - ez ugyan nem sokat teketóriázik...
Ezután leveleztek. A kamarás kénytelen volt betekinteni a kaszinó könyvtárába s ott keres- tetett olyan könyvet, amiben jócskán legyen szerelem!... A könyvtáros előkereste neki a Karthauzit. Hej, de hosszu mondatok!... A kamarás a rövidebbek közül válogatott Gitucinak.
Aztán voltak megbeszélt jeleik. Amikor Gituci végigsimította balkezével a homlokát, az azt jelentette: levél van a munka-kosárban. Stb. stb.
Bolondság, de az a legbolondabb, hogy egyszer csak a kis kamarás olyanformát érzett, mint diákkorában, amikor szerelmes lett a boholti tiszttartó leányába. Akkor ő akarta megszöktetni a leányt, - most, kis hijja, hogy el nem galoppirozta magát Gituci kedvéért.
Komolyan, egész izgalmas délután volt az!
Vagy három hétig nem tett a leányka levelet a munkakosárba s úgy viselte magát, mintha nem is ő volna, aki valaha levelezett a kamarással. Egy délután, - karácsony délutánján, - benyit a kamarás szobájába a leányka.
Megáll az ajtó előtt. Sápadt, izgatott és minden magyarázat, minden bevezetés nélkül, sebesen, egy lélegzetre, azt mondja:
- Ma este lesz a karácsonyfa. Én nem akarok itt senkitől semmit. Én nem akarok itt kezet csókolni senkinek. Engem ne cirógasson meg itt senki. El akarok menni innen. Sohase akarok ide visszajönni. Soha! soha! soha! Kérem, maga szeret, vigyen el engem innen. Még ma!
- De, Gituci!... Mi lelte magát? Legyen okos kis leány! - ijedt meg a kamarás.
- Én nem vagyok kis leány. Én sohase voltam kis leány.
- De - -
Idegesen, igazán, mint egy szenvedélyes, elkeseredett asszony, fölkapta fejét s lángoló szem- mel kérdezte:
- Igen? vagy nem!?
- Ugyan!... Mit képzel? - és a kamarás dadogott, ő nem tudta, hogy mit feleljen a leánykának, ő ijedt meg tőle.
Az pedig sarkon fordult és kiment.
Este, a parádés karácsonyfa mellett, örvendező, boldog arcu baba volt. Kapott sok ajándékot és kezet csókolt a szép asszonynak és Lórikának és a jó ember megcirógatta az arcát, - és aztán soha többé levelet nem tett a munkakosárba, soha a kis kamarás nem érezte, hogy keringőzés közben reszketne a leányka karja.
Tavaly, egy kerti mulatságon, a kamarás elérkezettnek látta az időt, hogy fölvegyék az elejtett fonalat.
- Gituci, - szólt a leánynak, - én azt tapasztalom, hogy szerelmes kezdek lenni magába.
- Hálátlan foglalkozás, barátom. Lásson valami egyébhez.
És egyet kacagott, jóizűen, mint akinek valami roppant csiklandós ötlete támadt.
- Nézze, Ádika! Az jutott eszembe, hányszor kezdhetett már maga szerelmes lenni!? Emlék- szik még, amikor nekem jegyzeteket csinált a Karthauziból? „Örök imádattal”... „imádatal” - mert maga egy t-vel írta. Emlékszik... Mindegy. Maga volt az első ideálom. Lássa... Mondja, Ádika, miért nem szöktetett meg akkor maga engem?
Hát ezt mi lelte? - tünődött a kamarás és komolyan gondolkozni kezdett, még pedig nyomban ott, azon a kerti mulatságon; annyira megdöbbentette, hogy az a leány nem hajlandó szerelmes lenni ő belé.
Mint a cica, amelyik a farkára kötött gombolyag után kapkod s nem tudja elkapni, olyan kis körben, olyan furcsán ugrándoztak a kamarás gondolatai is, amikor, néha, komolyan gondol- kozott. Hja, nem igen volt ő szokva az ilyen munkához s ha egyszer-egyszer, olykor, véletlenül, sikerült elcsípnie azt a gombolyagot, elszomorodott, éppen mint a cica, amelyiknek a farkáról ugrándozás közben lemaradt a gombolyag.
Például, most is!
Ni! hát már így bánnak velem? - ugrott a kis kamarás első komoly gondolata. - Még ez a leány is!... Ennyire megvénültem volna!?... Eh! bizonyosan szerelmes valakibe... Majd ki- ábrándul. Bárányhimlő... Hozománya nincs... De kibe? Itt mindenkivel csak olyan félvállról beszél, mint én velem...
Így töprengve, elszontyorodva lődörgött a tennis ground felé, ahol a szép asszony s udvara mulatott.
- Ádika! - szólt rá Gituci, - ki az? - s csak arrafelé intett, ahol a szép asszonynak kurizáltak sokan.
Különös, de a kis kamarás menten tudta, hogy Gituci kire kiváncsi.
Egy magas, karcsu fiatalember állott Zsazsa mellett, ott állott már vagy másfél óra óta s egy csöppet se hasonlított a többi urakhoz. Ruhájának a szabása sem volt olyan korrektül angol, kissé vidékies és feszes az egész ember. De nobilis, méltóságos magatartásu, csupa race és olyan nyugodt, mint Van-Dyck szőke lordjai, például az ingujjas Richemond herceg.
- Az!?... Deégh Imre. Az új gárdista. Kis-Küküllő vármegye küldte Zsazsa udvarába palléro- zódni.
Mert tudniillik, hogy nemcsak a néhai szép királyasszony, Mária Terézia volt jó szívvel a magyar nemes ifjak sorsa iránt, elrendelvén, hogy két-két daliás legényt küldjenek palléro- zódni a bécsi udvarba a magyar vármegyék (és az ifjaknak, néhány ábrándos pennaforgatót leszámítva, szép dolguk volt Bécsben), de némileg hasonló instituciót szervezett Erdélyben a szép Zsazsa is. Egy-egy daliás gárdista, hol ebből, hol amabból az erdélyi vármegyéből, rendesen volt az udvarában és mindenik megcsinálta a maga karrierjét. Említettük már, milyen szilárd volt a szép asszony politikai poziciója. Gárdistái, egyik előbb, másik utóbb, előkelő hivatalt kaptak, egyikből főispán is lett. (Az én pénzemen! - panaszkodott Johannak az installáció lakomája után Gyél Ábris, a jó ember, mert ő írt alá az illetőnek egy váltót a főispáni installáció költségeire.)
A kis kamarás szokatlan buzgalommal magyarázta Gitucinak az új gárdista pedigréjét.
- A kifogyhatatlan gorbói atyafiság szállította, valahonnan Dicső-Szent-Márton környékéről, ahol annyi a nagy jegenyefa. Van ezeknek is vagy tizenkettő. A Deégh jegenyék igen híresek Kis-Küküllő vármegyében... Hivatal kell neki vagy feleség. Majd Zsazsa gondoskodik róla.
- Hozza ide.
A kamarás engedelmeskedett. Karonfogta Deégh Imrét s bemutatta Gitucinak. Az úton figyelmeztette:
- Vigyázz magadra! Ennek a leánynak több esze van, mint az egész vármegyédnek. Hozo- mánya azonban nincs.
A fiatalember nem mosolygott a kamarás tréfáján, nem is felelt rá. Provinciális tisztesség- tudással hajolt meg a leány előtt s várta, hogy kérdezzen tőle valamit.
Azon a kötekedő hangon, ahogy mindenkivel, így szólt hozzá Gituci:
- Mondja csak, maguk ott Kis-Küküllőben, ahol azok a híres Deégh-jegenyék vannak, maguk ott nem szoktak bemutatkozni a házikisasszonynak?
Az a szép szál ember elpirult, mint egy leány. De azért szembe nézett. Soha olyan nyugodt, becsületes, bátor nézést! És a hang is, milyen komoly, férfias!
- De igen, - felelt a leánynak, - a háziasszony szokott bennünket bemutatni a leányának.
- Én csak olyan fogadott, jobban mondva olyan idefogadott leánya vagyok a háziasszonynak.
Tudja?
- Tudom.
- No lám! Helyes. Talán azt is tudja már, hogy nekem nincsen hozományom?
- Tudom.
- Bravó! - kötekedett Gituci s a kamarás felé intett. - Ádika informálta?
- Igen, - felelt Deégh Imre és elmosolyodott. Gyönyörü fehér fogait lehetetlen volt észre nem venni.
- Így tehát eszeágában sincs esetleg engem is feleségül kérni?
- Nincs.
- Kezet rá! Jó barátok lehetünk!
És kezet nyújtott. A fiatal ember tiszteletteljesen adott kezet, csak egy kicsit módosított Gituci mondásán:
- Jó pajtások, ha megengedi.
- Meg én! megengedem!
Hogy milyen kemény, acélos a keze!...
- A barátságát már lefoglalták? Biztosította magának a háziasszony?
Szinte megütődve tekintett a leányra a fiatalember.
- Kis-Küküllőben, ugy-e, a házikisasszonyok nem ilyen szabadszájuak?
- Nem.
- Majd nálunk hozzászokik. Nézze csak! Keresi a háziasszony. Új párti kezdődik. Tud jól tenniszezni?
- Sohase játszottam még.
- Boldogtalan! És maga főispán akar lenni?
- Eszem ágába sincs.
- Pedig az lesz. Majd meglássa.
- Nem értem.
- Meg fogja érteni.
A fiatalember köszönt s ment vissza, a szép asszonyhoz, tenniszezni.
Gituci, egy pillanatig hallgatott, utána tekintett... A kis kamarás ott maradt mellette. Valamit mondott. A leány ajka egyet rándult, összevont szemöldökkel mérte végig a kis embert s elkacagta magát.
- Mit kacag, Gituci?
- Magát. Meg magamat...
A kis kamarás azután is sokat gondolkozott még akkor délután, azon a kerti mulatságon.
Alkonyat felé, amikor pirulni kezdtek az aranytallérok, amiket a nap hintett a pázsitra a hársfa- leveleken keresztül, amikor már mindenki jól érezte magát Zsazsáék kertjében s a dámák is belényugodtak, hogy megint Zsazsa ruhája a legszebb és legdrágább („Ezer pengő, mint egy krajcár!” - töprengett a jó ember), - alkonyat felé határozottan megsértette Gituci a kis kamarást.
- Ádika! - szólt hozzá, mert mindegyre a sarkában volt, - látta maga már a színházban A szegény ifju történetét?
- Nagyon szép darab. Láttam.
- Szép, olyan jó ríkatós. Hát én azt el akarom játszani most, itthon. Menjen, keresse meg s hozza ide nekem azt a dicső-szent-mártoni „szegény ifjut”.
- Nekem mi lesz a szerepem?
- Semmi. Egyelőre nincs magára szükségem, Ádika. Legföljebb... maga lesz a kecskepásztor.
Ugyan ne vágjon olyan savanyu arcot. Magának nem jól áll a szomorúság. Mindjárt látszik, hogy már elmult negyvenöt éves... Csitt!... Elég szép tőlem, hogy csak negyvenötöt mondok.
Menjen! Várom az ifjut.
Ádika neheztelt, de hozta Deégh Imrét.
A leány mintha komolyabb lett volna, mint szokása.
- Jöjjön, béküljünk ki!
- Hát összevesztünk? - kérdezte a fiatalember.
Gituci karonfogta, hívta sétálni, a kert vége felé, ahol dombnak emelkedett a talaj s a domb oldalába volt építve a remek pálmaház. A pálmaházból cseppkövekből rakott barlangszerü folyosó vezetett a domb tetején lévő terászra. A szép asszony a bajor király kertjében látott ilyen pálmaházat („Vesztemre!” - vallotta a jó ember) s éppen úgy rendeztette be, olyan poétikus lugasnak, a terászt is. A pálmabokrok közt nyíló barlang bejárásánál stílszerüen rozsdás rácskapu volt, aki azt bezárta maga után, az zavartalanul lehetett a terászon.
A kertben már égtek a lampionok a hársfalombok közt, a virágágyak közé színes villamos körték voltak elrejtve, a zenekar Aidából játszott s hogy még tündéribb legyen, a hold is éppen a kert fölött járt.
Gituci a világért se kacagott volna, mindegyre komoly maradt, - vezette lassan, hangulatosan a „szegény ifjút” a pálmaház felé.
- Szép ez itt, ugy-e!... De én fogadni mernék, nem jól érzi magát itt!?
Olyan szelid, majdnem szomoru volt a leány hangja.
- És most arra gondol... Mondja, kérem, mire gondol most?
- Igazán nem gondolok semmire.
- Vajjon!?... Hát majd én megmondom. Arra gondol: milyen léha, milyen üres nép ebben a tündéri környezetben!
A fiatalember megállt s érdeklődve tekintett a leányra.
- Igaz? - kérdezte Gituci.
Deégh nem felelt.
- És azt gondolja: egy okos szót nem hallottam egész délután, mit csinálok én itt!? minek jöttem én ide?!... Igaz?
Deégh erre sem felelt.
- Mindenki mást gondol, mint amit érez, mást mond s egyebet csinál. Én idegen vagyok köztük! És... Mondja kérem (hogy milyen testvéri, meleg hangon tudott beszélni az a kis boszorkány s milyen komoly volt!), nem neheztel meg, ha mindent megmondok, amit maga gondol?
- Kérem, mondja csak.
- És mégis bántja valami, amit restel azonban önmaga előtt is. Bántja, hogy különb ember ezeknél, de ezeknek több a pénzük... Lássa! Mégis megneheztelt!
Deégh intett, hogy: nem.
- Hát akkor miért bocsátotta el a karomat?
- Gondolkozásának a módja lepett meg. Hogy juthat eszébe ilyesmi egy fiatal leánynak?
- Barátom... azaz, kedves pajtás, én ugyan leány vagyok, fiatal is vagyok, de... No, várjon, mindjárt megértjük mi egymást.
A pálmaházhoz értek.
- Gyerünk föl a terászra, - ajánlotta a leány.
A stílszerűen rozsdás rácsajtó nyitva volt. A cseppköves folyosón a leány mutatta az utat.
Fönt eléjük tárult az egész kivilágított kert. Gyönyörü kép.
- Ugy-e, szép? - kérdezte Gituci. - Különben magát már figyelmeztette ma délután a házi- asszony, hogy innen pompás látványt nyujt majd a kert, amikor fölgyújták a lampionokat?
És erősen ügyelte a fiatalember arcát. Az nyugodtan felelt:
- Igen. Említette a méltóságos asszony.
Deégh Imre künt állott a terász korlátja mellett, őt a kertből is lehetett látni; Gituci nem lépett ki a lugasból.
Egy darabig hallgattak. Szép, csakugyan, poétikus volt az a magány, ott fönt, a holdvilágos terászon s lent a kert, a mulató társaság, a sétáló párok, a zene... Gituci egyszer csak elkacagja magát. Deégh Imre feléje fordul, - mi az?
- Pajtás! - mondja a leány, - képzelje, ha valaki ránkcsukta volna most azt a rozsdás rács- ajtót?!... És maga kénytelen volna innen leugrani?!... Jó három emelet!... Ügyeljen, neszt hallok! Valaki jön. Biztosítom, jön valaki.
- Csakugyan, - mondta nyugodtan a fiatalember - lépéseket hallok.
- És maga, ugy-e nem várta, hogy jöjjön valaki?
Deégh csodálkozva nézett a különös leányra. Az imént olyan komoly volt még s most mind dévajabbul csillog a szeme.
- Nem értem...
- Mibe fogadjunk, a háziasszony jön!
Csakugyan, a szép asszony lépett a terászra. Gituci vidáman, elfogulatlanul szólította meg:
- Nézze, Zsazsa mama, milyen szép a kert innen! Fölhívtam Deéghet is.
- Igen, - mondta a szép asszony, ő is olyan elfogulatlanul, - láttam, hogy itt vannak. Ügyeljen, Gituci, meg ne hűtse magát, édesem.
És leemelte válláról a saját kendőjét, egy remek, Marie-Antoinette szabásu csipkekendőt s a leány vállára terítette. Gituci kezet csókolt a gyöngéd gondoskodásért. Néhány percig beszélgettek. Gituci összeborzongott. Zsazsa mama! talán mégis, kissé hüvös van itt.
Indultak.
A barlangos, sötét folyosón, természetesen Deégh Imrét bocsátották előre.
Lent a kijárás stílszerüen rozsdás rácskapuja be volt csukva.
Deégh Imre, az ügyetlen, azt mondta:
- Tessék! valaki ránkcsukta.
Gituci majd elkacagta magát.
A szép asszony, kissé idegesen világosította föl:
- Valószínüleg mögöttem csapódott be. Ott, a kilincs alatt, ott egy kis rugó, azt kell meg- nyomni.
Deégh úgy cselekedett. Megnyomta a kis rugót s a nehéz rácskapu pompásan, zajtalanul kinyilott.
Gituci nagyon beszédes volt azután is. Hogy milyen szépen sikerült a garden-party! Hogy ő milyen boldog ma!
- Csak ügyeljen, édesem, meg ne hűtse magát, - óvta őt gyöngéden a szép asszony, akit csakhamar elfoglaltak vendégei s a leány a szótlan Deégh Imrével maradt.
Mihelyt magukra maradtak, Gituci is szótlanná vált.
Utóbb, - éppen szólni akart Deégh, - a leány eléje vágott. Sebesen, halkan:
- Furcsa!... Maga igazat mondott nekem. Maga csakugyan nem akar főispán lenni... Pedig, vigyázzon magára, mégis az lesz.
Deégh Imrével így ismerkedett meg Gituci.
Aznap este bekopogtatott a leányhoz az ájtatos Lórika. A kopogtatása is olyan halk, olyan misztikus volt s fehér hálóköntösében valóságos jelenség: mint az ég hirnöke, a régi németalföldi képeken.
Ni! - gondolta Gituci, - éppen csak a liliom hiányzik a kezéből!
A leány a tükre előtt ült. Egyszerü hálópongyolában, de fehér fátyol borítva vállára, hattyu- nyakán keskeny fekete bársonyszalag s haja olyan parádésan boglyas, mint akit nagy bálra fésülnek. Kezében a fésü, ölében egy kis fototípia.
- Mit csinál, édesem? - kérdezte lehelethalkan Lórika.
- Gyönyörködöm magamban, drágám. És önt vártam, - válaszolt Gituci. Feléje se fordult.
Egyet-egyet igazított furcsa frizuráján. - Milyen szép vagyok! Nézze, Lórika, éppen mint ez a kis kép!... Ez Gainsborough egyik híres portréja, a szép Sarah Siddons. Ma vettem észre, mennyire hasonlítok hozzá.
Odanyujtotta, a hátamögé, Lórikának a kis fototípiát.
- Csakugyan, - hagyta rá, készségesen, Lórika.
- Mintha a leánya volnék. Ugy-e?... Maga, drágám, azt akarja mondani, hogy én még szebb vagyok. Tudom. Édes, kis Gitucim, te! - s gyöngéden megcirógatta a saját szemöldökét, - szeretlek!... Milyen ügyesen megfésülködtél!
Lórikának azonban valami fontos mondandója volt. Kezdte is már:
- Én, édesem - -
- Sohase fárassza magát, drágám, - vágott szavába a víg leány s mind csak a tükörben néze- gette magát. - Mindent tudok, eszem a szívüket!... Komissió, mint rendesen. Zsazsa mama azt üzeni, hogy ma rossz voltam, hogy ma ismét illetlen voltam, hogy ma megint megfeledkeztem magamról. Jaj! - és úgy elszomorodott a hangja, - csak egy picit lenne még hosszabb a hajam, itt a halánték fölött...
Hirtelen hátrafordult, Lórika szinte megrémült tőle.
- Képzelje, Lórika, egy fiatalembert csíptem föl a kertben és el akartam csábítani!
- Gituci! Az ég szerelmére! Miket beszél!?
- Bizony! - és töredelmesen vádolta magát: - A terrászra csábítottam a gyanútlan ifjút és ott be akartam vele csukódni. Szerencsére, jött Zsazsa mama, máskülönben, az ég tudja, mi történt volna!... Az az elvetemedett ember még képes lett volna szerelmet vallani nekem... Bizony, így történt. De én most bocsánatot kérek. Soha többé nem teszem. Soha! soha! soha többé!
Igérem. Esküszöm a - -
Lórika ijedten fogta be a leány száját. De az nem hallgatott.
- Mondja meg Zsazsa mamának, drágám: soha! soha! soha többé! Ezután mindig jó leszek.
Nem engedem meg, hogy nekem szerelmet valljon az a fiatalember.
És odahajolt Lórika füléhez, úgy súgta neki:
- Fogadjunk, drágám, hogy Zsazsa mama itt hallgatózik az ajtó előtt! - s az ajtóhoz akart futni.
Lórika átölelte, nem bocsátotta. A leány meghatottan hálálkodott. - Lám, drágám, mennyire szeret maga engem! Óh, mennyire szeret! Éppen mintha a tulajdon édes leánya volnék!
És ugyanazon a meghatott, hálálkodó hangon tette hozzá:
- De azért, drágám, ne kócolja össze a Siddons-frizurámat.
A második nevezetesebb találkozásuk akkor volt Deégh Imrével, amikor Gituci meghívta az angol fönséget a tartodi medvehajtásra.
Harmadszor találkoztak a multkor, most szeptember végén, vagy tíz nappal előbb, hogy Zsazsáék Kolozsvárra s onnan Tartodra utaztak.
Csúnya szürke idő volt, már ereszkedett az őszi köd. Estefelé, hat óra tájban, a budai Albrecht- uton jött lefelé Deégh Imre. Az alagut bejárása előtt megpillant egy siető, magas, karcsu alakot, - Gituci!... Szemzett az eső, de a leánynál nem volt esernyő. Akár kergették volna, olyan sebesen ment. Nem nézett se jobbra, se balra, be, egyenest az alagut alá.
Ugyan hova szalad, ilyen egyedül, gyalog, az esőben? - gondolta s utána nézett.
Talán a kiváncsiság vitte, hogy jobban megismerje ezt a rejtelmes teremtést, akihez első találkozásuk óta vonzódott és akitől ösztönszerüleg félt, akin annyit gondolkozott s akinek az emléke folyton izgatta, nyugtalanította. Nem a kiváncsiság. Ment utána, - mint ahogy utána ugrott volna, habozás nélkül, ha azt látja, hogy a Dunába veti magát.
Különös, de bizonyosra vette, hogy most valami rendkivüli, valami végzetes fog történni.
A leány sebesen haladt előtte. Milyen gyönyörü, nemes alak! Keskeny lábacskái szürke szarvasbőr cipőben... s Deégh akaratlanul beljebb tért az alaguti gyalogjárón, hogy, mintha virág volna, a keskeny lábacskák nyomára ne hágjon... Az egész alak még magasabbnak, szebbnek, különösebbnek látszott az alagút derengő távlatában.
Hová siet?...
Nem telt belé két perc, az a nyugodt, komoly ember olyan izgatott lett, mint egy kis diák, aki ideálját kiséri. Egyben restelte, amit csinál, belépirult, de ugyanekkor végtelen keserűséggel töltötte el az a gondolat, hogy most valami tagadhatatlan csunyaságon kapja ezt a leányt. Ellen- állhatatlanul ragadja a sorsa, de kacagva löki félre azt, aki a karját akarja nyujtani. Katasztrófa lesz a vége, okvetetlenül katasztrófa, - gondolta, sokszor már, Deégh Imre és érezte, hogy neki szerep jut ebben a katasztrófában.
Már-már utána kiáltott: - Gituci, megálljon!
De hát mi köze hozzá?... Hanem azért követte.
