SORS-
ÉRINTÉS
Amatőr költők antológiája
2013
A borító Dezső Ilona Anna: Lelkem temploma című alkotásának felhasználásával készült.
Tipográfia: Baranyai Attila Nyelvi lektor: Sz. Gábor Ágnes
(http://www.iropult.hu)
ISBN 978-963-08-6886-0
© Vizuális Pedagógiai Műhely Bt.
Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy a részletek reprodukálásának jogát!
Megrendelési cím:
Baranyai Attila
8263. Badacsonytördemic, Római út 84.
E-mail: megrendeles@verslista.hu
Tartalomjegyzék
TARTALOMJEGYZÉK ... 3
SORS ... 9
Golán Angéla Gabriella: Babi néni ... 10
Golán Angéla Gabriella: Családi emlékek ... 16
Tóth-Hekkel Arany: Kettős érzelem ... 19
Havas Klára: Sorskerék ... 19
Jártó Róza: Kékmadár ... 24
Dobrosi Andrea: Anya ... 28
Dobrosi Andrea: Sodródom, vagyok ... 29
Dobrosi Andrea: Tovább ... 29
Dobrosi Andrea: Úton ... 30
Dobrosi Andrea: Nagyapának ... 30
Dobrosi Andrea: Végül úgyis ... 31
Dobrosi Andrea: X úr ... 31
Gősi Vali: Semmibe hajló ... 32
Gősi Vali: A pipacs haláltánca ... 32
Gősi Vali: Sorsom lettél ... 33
Gősi Vali: Hiányból szakítod ... 33
Gősi Vali: Áldanám ... 34
Gősi Vali: Sors-redők ... 35
Bodó Csiba Gizella: Jelek ... 36
Torma Zsuzsanna: Apám hagyatéka – visszaemlékezés I. ... 36
Torma Zsuzsanna: Apám hagyatéka – visszaemlékezés II. ... 40
Torma Zsuzsanna: Megtalálni a munkában a valamikor játék hangulatát ... 43
Torma Zsuzsanna: Nem hullott minden az ölembe ... 45
Torma Zsuzsanna: Nótázott az én apám is ... 47
P. Borbély Katalin: Álmodj ... 48
Estók Márta: Jó reggelt, Anna! ... 51
Estók Márta: Minden nap ... 52
Estók Márta: Új Orpheusok ... 53
Polgár Balázs: Másvilág ... 54
Polgár Balázs: Kettő perc néma gyász ... 63
Köl Róbert: Kifáradva ... 64
Szepesi Zsuzsanna: Magadban… ... 65
Szepesi Zsuzsanna: Magányban ... 66
Dobosi Valéria: Ünnep után ... 66
Dobosi Valéria: Az összetört szív ... 67
Dobosi Valéria: Kísértetek ... 67
Dobosi Valéria: Özvegy menyasszony ... 68
Dobosi Valéria: Távkapcsolat ... 68
Tóthné Földesi Ilona: Éhes gyermek ... 69
Tóthné Földesi Ilona: Hajléktalan ... 69
Tóthné Földesi Ilona: Utcakép ... 70
Tóthné Földesi Ilona: Zárt ajtók mögött ... 71
Toboz Lilla: Test idegen... 71
Riba Ildikó: Ne mondd... 72
Riba Ildikó: Rozsdaszín szavak ... 73
Ságiné Szűcs Klára: Mozdonyszőke ... 73
Éva Lambrozett: Holnap talán ... 78
Éva Lambrozett: Tenyeremből esznek ... 79
Éva Lambrozett: A gyékénykosaras ... 79
Kis Krisztián Bálint: Álmok ... 80
Kis Krisztián Bálint: Fogyó sorok ... 81
Kis Krisztián Bálint: Az álmok ereje ... 82
Longhera: Örökség /Júdás csókja/ ... 82
Longhera: Április 11. / József Attilának... 83
Longhera: Nyomortól tátong a világ ... 84
Longhera: A jelen komfortérzése... 85
Longhera: X az ennediken ... 87
Flautner István György: Festett galaxis ... 88
Flautner István György: Temetetlen mondatok ... 99
Fazekas Imre Pál: Hajléktalanul ... 100
Fazekas Imre Pál: Sorsunk örök fényei... 103
Fazekas Imre Pál: Sorsodat gyökerestül ... 104
Fazekas Imre Pál: A koldusnyomort ... 104
Fazekas Imre Pál: Vers ... 105
Boros Ildikó: Ki érti? ... 105
Boros Ildikó: Hajléktalan ... 106
Boros Ildikó: Változás ... 107
Kovács József Tibor: Megtisztító tavasz jövel ... 107
László Edit: Édesanya ... 108
Szabó György Menyhért: Látomás ... 109
Mysty Kata: Zsákutca – harc ... 109
Mysty Kata: Ha úgy érzed... ... 110
Mysty Kata: Papírcsíkokba roncsolt sorok ... 110
Kamarás Klára: Az új kutya vallomása ... 110
Kamarás Klára: Végre egy nagy szerelem… ... 115
Gősi Vali: Ülj mellém! ... 118
ÉRINTÉS ... 123
Keszy-Harmath Dániel: Majális Adyligeten ... 124
Éva Lambrozett: Révedés ... 124
Éva Lambrozett: Rebbenések ... 125
Berta Gabriella: Különös éj ... 126
Bodó Csiba Gizella: Holnap lehullanak ... 126
Bodó Csiba Gizella: Ébredés ... 127
Bodó Csiba Gizella: A „megérintetthez” ... 127
F. Bodó Imre: Don-kanyar – 1943. január 12. ... 129
F. Bodó Imre: Advent 1960 ... 135
Nagy-Eged Boldizsár: Régesrég ... 138
Szabó Edit Irma: Évforduló ... 140
Szabó Edit Irma: Tenyérnyomat ... 141
Csordás Barbara: Képek ... 141
Csordás Barbara: Tisztán látlak még ... 142
Csordás Barbara: Voltak pillanatok ... 143
Csordás Barbara: Te voltál ... 144
Poós Gergely: A lélek halála ... 145
Gősi Vali: Szeretnélek ... 156
Gősi Vali: Végül ... 156
Gősi Vali: Ébredés ... 157
Gősi Vali: Szó-virág... 158
Kühne Katalin: Együttlét ... 158
Laszlo Oliver: Alagút ... 160
Estók Márta: Mosolyra fakasztó ... 163
Polgár Balázs: Ezen az éjszakán ... 165
Polgár Balázs: Rózsák ... 166
Polgár Balázs: Hívná még… ... 167
Tóthné Földesi Ilona: Csodára várva ... 167
Tóthné Földesi Ilona: Hiányzol ... 168
Tóthné Földesi Ilona: Halk vonó ... 169
Tóthné Földesi Ilona: Meddő próbálkozás ... 169
Könyves Tóth Enikő: Vallomás ... 169
Szepesi Zsuzsanna: Hozzád tartozva ... 170
Longhera: Őszi elégia ... 171
Longhera: Zöldell már ... 172
Ujhelyi Tibor: Tavaszi érintés ... 173
Ujhelyi Tibor: A csend érintése ... 174
Boda Zsófia Borbála (Buksi): Érintés ... 174
A Barátok Verslista kiadványai
kedvezményes – önköltségi – áron megrendelhetők a megrendeles@verslista.hu e-mailcímen!
SORS
Golán Angéla Gabriella: Babi néni
A mi romos „palotánkban“ különböző korú és származású emberek éltek. Közéjük tartozott Babi néni is, a mi nagy- nagynénikénk – vagy egyszerűen a nagypapám lánytestvére –, aki egy mellékszárnyban lakozott, az ő (nekem akkor száz
„darabnak” tűnő) macskáival együtt.
Babi néni kicsi és vékony volt, de egykori szépségének jelei nem hervadtak le teljesen az arcáról. Ő, felszabadítva önmagát mindenféle konvencionális kényszer alól, forró nyári napokon egy lenge hálóingben vagy kombinéban járt, még akkor is, amikor a dolgai a városba szólították. A lábán – maga által gyöngyökkel hímzett – convens-t hordott, amelyeknek a belső oldalát azonban a bütykei miatt kihasította.
Babi néni a városban nap mint nap szóbeszédbe keveredett, melyet gyermeki naivitásomnak köszönhetően, nem érthettem meg. Persze azért volt már annyi eszem, hogy ezzel kapcsolat- ban kérdések merüljenek fel bennem. Azonban az életem első hat évében nekem Babi néni viselkedése a normalitást jelentet- te, hiszen így ismertem meg, és szociális nyomás még nem ér- te el tudatomat.
Babi néni, amint kérdéseimre nekem a család elmondta, tragi- kus események következtében elvesztette az ép eszét!
A családi legenda szerint könnyelmű ifjúságában szép lassan elherdálta a valaha nem is olyan kis vagyonát, hogy ez által az önmaga és számtalan udvarlója költséges életmódját a margit- szigeti Nagyszállóban finanszírozni tudja. Legutolsó vagyon- tárgya egy kecske volt, amit a felszabadító orosz katonák el- koboztak. Végül kicsapongó életformáját ezzel a kijelentéssel fejezte be:…az oroszok úgyis mindent elvettek volna! – és minden további kertelés és szégyenérzet nélkül beállt a mar- gitszigeti Nagyszálló konyhájába mosogató lánynak. Ott is maradt munkaviszonyban, hiszen a feltörő proletár társadalom magasabb fokú állásra nem tartotta felhasználhatónak a Ma- gyarországon maradt úrilányokat, mígnem a mi kis „palotánk“
kényelmes, egyszobás lakása be nem fogadta.
Babi néni azonban továbbra sem állt a lustaság mesterével ba- rátságban! Úgy gondolta, ha az állam gondoskodik róla, hát neki is adnia kell ezért valamit cserébe. Így kezdte el a husza- dik század legális börtöneinek, a panelházaknak a lépcsőházait egy belső sugallatra, szabad akaratából takarítani.
Babi néni e mellett a gyökereit sem feledte. S néha még – egy illúzió erejéig – megvalósította álmait az elmúlt zsíros évek- ből, amint egy aranyturbánnal a fején, egy művészien megte- kert hófehér lepedőben és feltűnően szépen kifestve, itt-ott egy a városunkat látogató politikai delegáció vendégei közé keve- redett. Az, hogy feltűnt volna, ritkaságnak számított, hiszen öt nyelvet beszélt, és a magas fokú viselkedés formalitása sem volt idegen számára. De ez csak természetes egy élő grófkis- asszonynak, aki „excellent” nevelésben részesült. S eközben a hazai és külföldi delegációk tagjai mind úgy vélték, hogy Babi néni a másik csoporthoz tartozik, s ezért senki sem merte őt a valójában neki járó helyre kiutasítani.
De Babi néninek más érdekes „dolgai“ is voltak. Közéjük tar- tozott, hogy langyos tavaszi napokon, azzal a kijelentéssel, hogy a reumáját kúrálja, a csalánba hemperedett. Eme viselke- dése nővéremnek tett egy jó szolgálatot, amikor egy nyaklán- cát, amelyet mint a szeme fényét vigyázta, elvesztett. Babi né- ni lelkesen indult a kincskeresésre a kb. egy méteres csalánok között, ahol a láncot meg is találta.
De télen sem lehetett Babi nénit arról lebeszélni, hogy gon- doskodjon az egészségéről. Szokása szerint oly sűrűn fürdött hóban, mint tehette s mindezt azért, hogy a bőre rózsaszínje ne fakuljon ki! Itt az is megemlítendő, hogy ebben az időben Babi néni már életének a hatodik évtizedét is túllépte.
De Babi néni a neveléssel kapcsolatban is speciális képessé- gekkel rendelkezett. Ezt be is bizonyította, ha néha-néha ránk, a három sátángyerekre vigyázott. Ez abban nyilvánult meg, hogy miután már amúgy is fájdalmat okoztunk magunknak,
amit hangosan a tudtára akartunk hozni, ráadásként még egy verésben is részesített minket. Babi néni nem fenyegetett, kia- bált vagy teketóriázott, egyszerűen csak cselekedett!
Még emlékszem egy pár epizódra…
Itt megjegyzem, hogy a húgom, aki a pottyantós vécé mellett található szemétdombtól – éppúgy, mint mi, a nővérei – fasz- cinálva volt, szabadidejében ott kutatott valami után, amit ké- sőbb aztán a maga kénye-kedve szerint felhasználhatott.
Így történt egy szép nyári napon, hogy húgom leesett a hintá- ról, amit hangos jajveszékeléssel rögtön a szomszédok és Babi néni tudtára szeretett volna hozni. Így üvöltését potenciálisan növelve, össze is szalasztotta őket. Babi néni látta, amint a hú- gom véres fejjel rohan lefelé a dombról, és önmaga is sokkos állapotba esett. Kiabálva kérte a szemtanúkat, szaladjon valaki egy orvost hívni, amire azonban (érthetetlensége ellenére) senki sem lépett akcióba.
Babi néni a pániktól és rövidlátó szemeitől elvakultan, csak akkor vette észre, hogy a húgom nem vérzik, hanem egy a szemétdombon talált vörös rúzzsal kente be magát harci fes- tésképpen, amikor már előtte állt. A visítás csak a térdén szer- zett horzsolódásoknak volt köszönhető.
Babi néni – egy pillanatra türelmét vesztvén – se szó, se beszéd, pardont nem ismerő megfenyítésben részesítette a húgomat.
De máskor a józan eszünkre is próbált apellálni Babi néni.
Ilyenkor elmagyarázta, hogy „baj lesz“, ha valamit megte- szünk, amit ő megtiltott. De a „baj“ eléggé tág fogalom, s az is előfordult, hogy mi valami teljesen mást értettünk rajta, mint ő. Így például megtiltotta, hogy felmásszunk a létrán, ami a verandáról a padlásra vezetett, ahol apánk galambdúca volt ta- lálható.
Itt megjegyezném, hogy a szüleink sűrűn hagytak minket ma- gunkra azzal a kijelentéssel, hogy „a galambokat mennek etet- ni“. Ezek az etetések minduntalan a késő esti órákba nyúltak, s
voltak napok, amikor majdnem reggelig tartottak. Ebből az okból kifolyólag tudatták velünk, hogy az etetés leforgása alatt valamely más lakó tart majd minket szemmel.
Történt egyszer, hogy a húgom mégis rátért a tiltott útra, mivel az este folyamán, amikor szüleim ismét galambot etettek, va- lamely okból kifolyólag úgy érezte, hogy a nővérei által igaz- ságtalanság érte. Ezt szerette volna tudatni szüleinkkel, akik mint tudjuk, csakis a galambdúcban lehettek. Így kimászott az ablakon, és felmászott a létrán. Felfelé minden rendben ment, de lefelé megakadt, és pánikszerű rohamot kapva, hangosan óbégatni kezdett. Erre kiszaladt Babi néni, aki látva húgom kínját, felszólította őt a létra mihamarabb elhagyására. Ez pe- dig abba a fatális történésbe torkollott, hogy a húgom, aki Babi nénitől való ijedségében hátrakapta a fejét, elvesztette egyen- súlyát, és nagyot nyekkenve földet ért.
Babi néni erre felkapta vinnyogó húgomat. Végignézte, hogy minden porcikája egyben van-e? Amikor a nyomozás kiderí- tette, hogy a húgomnak egy kis zúzódáson és horzsolódáson kívül semmi baja, fogta, és jól eltángálta.
Eközben én azon gondolkodtam, hogy Babi néni mire gondolt vajon a jóslása alatt említett „baj“ szónál, a leesésre vagy a ve- résre? Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy ez telje- sen mindegy. A lényeg, hogy a jóslat bevált, és ettől kezdve még differenciáltabb tisztelettel tekintettem nagy-nagynéném személyére.
De Babi néninek egy játékos oldala is volt, amely akkor mu- tatkozott meg, amikor minket egy-egy giliszta- vagy csiga gyorsasági, avagy a ház mögötti patakban, a lábszárunkkal va- ló piócagyűjtési versenyre bátorított. A sikló kézzel való fogá- sa sem tartozott megvetni való elfoglaltságnak, s ehhez sze- gődtek még némi, más szemében talán furcsának tűnő, szabad- idős foglalatosságok, mint például a gyümölcsmag-célba- köpés, a bolhahajsza a házhoz szegődött kóbor kutyákon vagy a mezítlábas tarlófutás.
Emellett igyekezett a tudásunkat is növelni, amint a természet kisebb-nagyobb titkait borító fátylat próbálta előttünk felleb- benteni. Így nyitott szájjal és kerek szemmel hallgattuk, ami- kor elmondta, miért kell két hozzánk szegődött kutyát egy vö- dör víz segítségével szétválasztani. Babi néni úgy vélte, egy gyerek nem lehet túl fiatal vagy érzékeny ahhoz, hogy az élet realitásával legyen konfrontálva.
De egy napon, egy sajnálatos tragikus esemény véget vetett Babi néni irántunk való gondoskodásának. Valójában volt már bennünk annyi empátia, hogy megértsük: Babi néninek a szíve nagy részében az ő általa istenként tisztelt, vak kandúrja lako- zik. Annyi eszünk azonban mégsem akadt, hogy eme gyengéd érzelmeit kis lábacskáinkkal ne tiporjuk. Unalmunk elűzése- képpen történt ugyanis egyszer, hogy ezt a macskát egy vödör alá rejtettük. Amikor Babi néni a pánikba esett állatot szólon- gatta, a vödör nyávogva és imbolyogva útnak indult az udvar- ban. Babi néni rohant segítséget nyújtani, de a kandúr ekkor úgy megijedt, hogy a szemétdomb felé fordult, amely mellett egy vízzel telített árok rejtőzött. Miután az árokban landolt, sokkszerű állapotában és csuromvizesen úgy döntött, jobb el- hagynia ezt a macskaellenes birtokot. Babi néni napokig szó- longatta szegény jószágot, s mikor már senki sem hitte, hogy valaha visszatér, megbocsátón visszaérkezett.
Nem így Babi néni! Ő elfordult tőlünk, és többé nem volt haj- landó ránk vigyázni, bár anyánk ez után az eset után megtaní- tott minket arra, hogy soha többé ne vetemedjünk ily galád cselekedetre.
Sajnálom, hogy ezt már nem tudtuk neki bebizonyítani!
Ez volt az utolsó nyarunk a buja kerttel körülvett „rompalotá- ban“, amely nekem a biztonságot jelentette. Talán Babi néni is megbocsátott volna, ha nem költöztünk el. Később még több- ször feltettem magamnak a kérdést, hogy korai gyermekko- runk butaságai gonoszságnak számítottak-e, amiért minket, Ádám és Éva példáját követve, kizártak a paradicsomból.
Nekem ekkor kezdődtek az élet nehézségei, s eleinte nem is gondoltam rá, hogy megálljak vele beszélgetni, ha néha a vá- rosban láttam. Az általános iskolai éveimben szégyelltem, hogy közeli rokonságban állunk, s igyekeztem, hogy ezt senki meg ne tudja.
Később ez már nem számított, s ha láttam, váltottunk néhány mondatot. Ekkor már elég idősnek számított, s ha az utcán ta- lálkoztunk, az anyámnak vélt. Soha nem hagyta ki a lehetősé- get, hogy érdeklődjön a három angyalian szép és jól nevelt gyermekem felől. Eleinte még próbáltam elmondani neki, hogy én nem az anyám vagyok, de ő csak legyintett. Így hagy- tam, hadd békéljen meg a gondolattal, miszerint én ismerem az örök fiatalság elixírjének a titkát, s többet nem ellenkeztem ve- le, hiszen úgysem hitte el a hazugságot, hogy én az anyám lá- nya vagyok. De ez is elmúlt!
Most, majdnem negyven év távlatából, a dolgok másképpen mutatkoznak meg, s ha Babi nénire gondolok, hát látom az őt körülvevő különös szomorúságot. Gyermekkoromban még nem értettem, de sokszor láttam, amint hatalmas kertünk va- lamely vad zugában önmagába réved. S nem egyszer beszélt hangosan, csak úgy, magában. Valójában azt sem tudom, hogy boldog vagy elégedett volt-e, mert sohasem kérdeztem, de ne- kem valami meleg és derűs kisugárzás halványlik, ha reá gon- dolok. S a titok, amit magával hordozott, a mai napig ott lebeg emlékeim foszlányaiban, s a család is csak felnőtt koromban lebbentette meg az azt takaró fátylat!
Úgy mesélték, hogy Babi néni egy nagyon szép és tehetséges lány volt, aki gyönyörűen zongorázott, de tehetsége egyben az átka is volt. Nap mint nap gyakoroltatták, s a nagyapja, bár igen szerette, szigorúan vigyázta, hogy a játéka hibátlan le- gyen. Ha vétett, verésben részesítették. Nagyapja perfekcionálni akarta beszédét, járását, szépségét, s a lehetősé- gek, amelyeket a társadalmi életben neki nyújtani szeretett volna, végül is a börtönévé váltak.
Nagyapja halála után nem kívánt mást, mint megismerni a va- ló életet! Végre élni a maga „fazonja” szerint. Az elnyomás, amelyben neveltetése során részesült, a naivitás hálójával szőt- te őt körül. Így történt, hogy egy nős férfi karjaiba keveredett, aki naivitását kihasználva teherbe ejtette. Egy válás és egy új házasság nem tartozott ennek az embernek a szándékai közé, így a megszületett gyermeket is elvéve tőle, egyszerűen kilé- pett Babi néni életéből.
Babi néni feledni kívánta ezt a csalódást, s erre nem látott más kiutat, mint a flörtölést: élni az élet kínálta lehetőségekkel. Így a margitszigeti Nagyszállóba költözött.
Nem, Babi néni nem volt bolond, mint mások állították! Ő – mai szemmel – innovatívnak számított, amit a nyárspolgárság a maga sznobizmusával nem volt képes felismerni. S én azóta már többször feltettem magamnak a kérdést, hogy az általam ismertek közül vajon nem ő-e az egyedüli ember, akinek sike- rült megmenekülnie a mi világunk abszurditásaitól…
Golán Angéla Gabriella: Családi emlékek Én így emlékszem:
alig múltam tizenkét éves, mikor egy árnyas erdőben ajkamra lehelték az első csókot. Az év a tavaszi napsugárban szépnek ígérkezett, s szívembe lassan beköltözött a kíváncsiság a másik nem rejtélyei iránt.
Egy nyári estén egy fiú megérintette szívem, s én vágytam a folytatásra... Bár vágyam nem teljesült, derűsen telt az idő.
Csak néha figyeltem fel a sugdolózásra s a csendre, mely be- léptemkor uralta a lakásunkat. De ki tulajdonít ilyesminek je- lentőséget, mikor egy lány észreveszi, hogy már nem is csak egy kislány... S bár még nem teljesen nő, de a tükörbe nézve látja, hogy már nem rút kiskacsa, s a bimbó kifakadni készül.
Az ősz lassan, lappangva jelentkezett. A lakást elcseréltük egy kis nyári lakra. A fák zöldje színesre váltott. A napsugár még adott némi meleget, és a nyári fiút feledve megnyugodott a szívem. Az őszi lét borongós hangulata tartott hatalmában...
A változás szomorított, s mégis: egy új életre nyitott kapunak gondoltam...
Akkor még nem tudtam, hogy az új kapu bilincsekkel zár majd el a világtól!
Szüleim bizalmának egyre merészebb megnyilvánulásai elhi- tették velem, hogy észrevették a felnőttségemet, és a bizal- muk: egyenrangúságom jele. Így telt el az október, s a végére úgy láttam, már annyira bíznak bennem, hogy a húgommal va- ló egyedülléteimet egy egész hétvégére ki merték terjeszteni...
A hétvége elmúlt, s bizalom helyett kérdések merültek fel! Hol vannak? De a kérdést csak csend és félelmek sora követte. Az idő múlt, s a keresés eredménytelen maradt.
Emlékezetem szerint csak napok múltán jött a hír. A telefon hangosan berregett, és nem is hallottam a túloldal szavait!
Mégis tudtam, éreztem, hogy hétvégi egyedüllétem nem a bi- zalom, hanem az elhagyás jelképe lett. Az ősz szomorúságom tükreként télre váltott, s a korai hó rideg takaróként borította a táj mellett a szívemet is hófehér, halotti lepelbe...
Anyám úgy emlékszik:
a politikai és gazdasági helyzet egyre jobban ránehezedett a népre. Apám, aki bejárta Nyugatot, nem hagyott fel az érvelés- sel, miszerint ott az élet csak jobb, csak szabadabb lehet.
Anyám, aki már látta már Nagy Britannia utcáit, nem szabad- kozhatott ellene...
Teste és lelke megtört. Három munkahely és apám számlálha- tatlan szerelmi kalandja akarat nélkülivé tették. Hiába a vá- gyakkal teli álmok egy új életről a Haza határain belül. Hiába
az igyekezet egy jobb jövő felé, amikor mások sziklákat gör- getnek a megteendő útra. Hiába a remény, ha a támasz inga- tag! Sok vízcsepp sziklát repeszt. Hiába...
A nővérem csak arra emlékszik:
izgatottan lépett a kaland útjára. A messzi Nyugat – unalmas, szürke árnyalatok helyett – színes neonfényekkel hívta… Őt a szabad élet, a messzi, idegen tájak várták.
S mit veszített: testvéreket, barátokat, nyelvet és hazát? De ka- pott egy átmenti kis szobát, mely őt magányba zárta. Némasá- got, mert nem értette a szót! Egy idegen mentalitást s végül egy másik perspektívát, ha nem is vált valóra!... De ő hitte, s végül is elhitette önmagával!
A húgom nem tud emlékezni.
Apám már emlékezni sem akar.
***
A családi út, melyre mindenki másképpen emlékszik, megma- radt mindannyiunk fejében és szívében. Csak beszélni nem tudtunk róla. S végül az is mind-mind más, amit valamennyien érzünk és gondolunk arról a három évről, melyet szétszakadva éltünk meg.
Miután a család ismét eggyé válhatott, csendbe burkolóztak ezek az évek. Az egymáshoz találás nehéz, hosszú útnak mu- tatkozott! Nem tudom, miként éreznek a többiek, de nekem itt az emlékezetem valahol csak homályba hatol.
Ami nekem maradt:
a kutatás valami megfoghatatlan után, s az identitás kételye. A szétvetettség kínja és az érzés, hogy az útnak, amelyre kilök- tek, a vége láthatatlan! Még nem vagyok itt, és már ott sem vagyok. Néha-néha visszafordulok, és érzem, arrafelé van az
otthonom, s akkor egy pár lépést megteszek abba az irányba.
De végül is az út közepén járok már évek óta ide-oda, s célba sosem jutok!
Tóth-Hekkel Arany: Kettős érzelem Változón caplat időkerekünk
Forgandón ingázik a mutató Örömpecsét vésete kegyes sors Sugaraival nyújtózik lelkünk Lényünk irányítótornya agyunk Vagyunk szerteágazó érzelem skálán Ravasz járvány kegyetlenre váltván Árnyakat látván sötétbe konyul Hulló hamu kormosra maszatol Hatványozódva énünkbe vackol Torkot markol kegyes és kegyetlen Kettős érzelem másítva vássa Csábujjas ágait életfánknak
Írt-íratlan sors, van-nincs kegyelem
Havas Klára: Sorskerék
Az emberi élet legszebb, legfelhőtlenebb szakasza a gyermek- kor. Főleg, ha valaki vidéken nő fel. A puszta és a falu közötti hatalmas terület kifogyhatatlan tárháza a játékoknak. A fák, bokrok bújócskát, a rét fogócskát, a Lapos-tó fürdést kínál.
Nem volt ez igazi tó, csak amolyan kacsaúsztató pocsolya. Se- kély vízében bátran fürödhetett a legkisebb gyerek is. Nyáron kiváltképp, amikor lecsökken az amúgy is kevés víz, és a sáros lében úgy dagonyáztunk, akár a kismalacok.
Volt egy leánypajtásunk, aki sosem tartott velünk, akármilyen jó mókát is eszeltünk ki. Szilvási Magdának hívták, és a falu legmódosabb gazdájának egyetlen gyermeke volt. Kijött ugyan a játszóhelyre, de csak ült az árnyékon, énekelgetett, dúdolga- tott, vagy furcsa tánclépéseket próbált a fák alatt.
– Színésznő lesz – suttogtuk a háta mögött –, azt mondta, szí- niiskolába íratja az apja Pestre!
Színésznőt mi még nemigen láttunk. Néha járt csak a faluban egy-egy vándor színtársulat vagy cirkusz. De vidéken is kez- dett akkor már elterjedni a mozi. Vasárnaponként mindenki könyörgött a szüleinek, hogy vigyék be Debrecenbe a délutáni előadásra. Magdának nem kellett kérni sem, ő minden héten ott ült, és tágra nyílt szemmel bámulta a vetítővásznat. Dol- goznia, napszámba járnia nem kellett, csak a birtok igazgatá- sába kellett volna beletanulnia, de ahhoz egyáltalán nem érzett kedvet. Mikor nagylány lett, mindennaposak voltak a könyör- gések, a veszekedések a Szilvási házban.
– Eresszen, édesapám Pestre, a színiiskolába! – nyaggatta az apját naphosszat.
Tóni bácsi eleinte tréfára vette, hóbortnak tartotta, de később már nagyon mérges lett, ha csak szóba is került az iskola.
Egyszer azonban vége szakadt a türelmének. Akkor is órák óta tartott már a sírás-rívás, amikor rávágott az asztalra:
– Hát jó. Kapsz egy havi megélhetést és lakhatást Pesten.
A többi a te dolgod. Én csak akkor áldozok többet, ha bebizo- nyítod, hogy van tehetséged hozzá, és tényleg komolyan gon- dolod. –
– De édesapám! – pityeredett el ismét a lány – egy hónap ke- vés, még alig kezdődik el az iskola, hogyan bizonyítsak? Meg aztán, ha csak megélhetésre ad pénzt, hol a tandíj? –
– Megmondtam, szót se többet! – kiáltott haragosan az öreg, azzal összepakolták Magda holmiját, és hajnalban felültették a Pesti vonatra.
Két hétig nem hallottak felőle semmit, amikor jött egy képeslap:
„Jó egészségben vagyok, amit maguknak is szívből kívánok.
Szerető lányuk: Magda”
Ennyi, és nem több. Újabb két hét telt el, amikor ismét kopo- gott a postás. Megint képeslap jött „Tisztelt Szilvási Antal ré- szére”. A szöveg ugyanaz volt, mint azelőtt: „Jó egészségben vagyok, amit maguknak is szívből kívánok. Szerető lányuk:
Magda”
– Bőbeszédűbb is lehetett volna – csóválta a fejét Tóni bácsi –, de hát mindegy, úgyis lejárt az egy hónap, jönnie kell haza. – De Magda nem jött. Jött helyette azonban valaki más. A déli vonatról lila fodros ruhás, vörös kontyú, nagykalapos hölgy szállt le. Divatos napernyőjét az ott álldogáló vasutas mellének bökte, és rikácsoló, sipító hangon tudakozódott Szilvásiék háza felől. Olyan feltűnő jelenség volt, hogy pár perc múlva az egész falu tudta, milyen különös látogatója lesz Tóni bácsiéknak.
– Maga Szilvási gazda? – szegezte az öregnek a kérdést –, mert ha maga, hát fizessen ízibe! Egy hónapi lakbérrel tartozik nekem az a híres lánya! Amikor fizetni kellett volna, eltűnt, mint a füst! Még jó, hogy előtte megmondta a falu nevét, meg az apjáét, így legalább bízhatom a gazdai becsületében! Mert arra volt esze, hogy kocsin vitesse magát a színházba oda- vissza minden este, de fizetni a lakhatásért, azt már nem!
Olyan csodát csinált, úgy rikoltozott, visított, hogy már az ösz- szes szomszéd ott leskelődött, és a nyakukat nyújtogatták a ke- rítés felett.
Tóni bácsi nem szerette a pletykát, a botrányt, hát kifizette a hatalmas összeget, amit a nő kért, és csendesen azt mondta:
– Menjen innen, nagysága, megkapta már a pénzét, takarodjon az udvaromból ezzel a nagy hanggal! –
A nő elvonult ugyan, de még az utca végén is hangzott éles ri- koltozása, ahogy szidja az „ingyenélő művészkisasszonyt”.
Pár nap múlva ismét képeslap érkezett: „Egészségben vagyok, amit maguknak is szívből kívánok. Szerető lányuk: Magda”
– Nem értem – hüledezett Tóni bácsi –, mi lehet azzal a lánnyal?
Értetlensége csak fokozódott, amikor Magda két hét múlva sem érkezett meg.
Látogató viszont jött. Ezúttal idős, sovány öregasszony nyitot- ta be a kaput, kezében megszámlálhatatlanul sok kosár, meg
mindenféle bugyor. Ősz haja takarosan elrendezve, szabadon hagyta ráncos arcát. A hangja is szelíd, csendes volt.
– Kérni jöttem, gazduram – kezdte –, kérni, ami az enyém.
Szegény özvegyasszony vagyok, szobakiadással meg kofálko- dással keresem a kenyeremet. Nem tehetem én meg kérem, hogy ingyen tartsak valakit egy hónapig.
Tóni bácsi rögtön sejtette, hogy miről van szó. Egymást ker- gették a gondolatai, és csak állt némán. Az öregasszony más- képp értelmezte a hallgatást, és feljebb emelte csendes hangját.
– Mert tudok én másképp is beszélni! Van még olyan úr, aki meghallgatja a szegény özvegyet, akit megkárosítottak!
– Fogja jó asszony a pénzét – sóhajtott csendesen Szilvási gazda –, nem oka maga semminek –, és kikísérte az öregasszonyt.
Két hét múlva újabb képeslap érkezett.
„Egészséges vagyok, amit maguknak is szívből kívánok. Sze- rető lányuk: Magda.”
– Nahát! Most aztán elég! – kiáltotta Tóni bácsi. – Ha ennek a hónapnak a végén sem jön meg a lány, utazok Pestre! Majd én kiderítem, mi történik ott! Majd én a végére járok, hova megy ez a rengeteg pénz!
Erre azonban nem került sor, mert a tervezett utazás előtti nap ismét látogatót kaptak.
Nagy hasú, potrohos úr szállt le a falu állomásán. Lábán bőr- csizma, fején fekete kalap, szája felett hatalmas bajusz. Öblös, mély hangján már a peronon elkezdte az ordítást:
– Van valaki ebben a porfészekben, aki elvisz kocsin Szilvásiékhoz? Elegem van a gyaloglásból, utazásból, főleg ilyen népek miatt! –
A ház elé érve szinte bedöntötte az ajtó, és hatalmas hangon ismét ordítani kezdett:
– Jöjjön elő, Szilvási Antal, vagy a csendőrökkel húzatom elő!
Tóni bácsi törvénytisztelő ember volt, és nem szerette, ha csendőrt emlegetnek vele kapcsolatban, mérgesen válaszolt hát.
– Itt vagyok! Mit akar tőlem az úr?
– Hogy mit akarok? – bömbölte. – A pénzemet! Amit lelakott, leevett, és kölcsönkért az a céda lánya! Háztulajdonos vagyok
én, házak, szobák kiadásával foglalkozok, nem cifra színész- nőpalánták léha életének a finánszérolásával! Fizessen kend ízibe, mert megismerheti a hatalmam erejét!
Az öreg a harmadik idegennek is elővette hát az erszényét, ki- fizette a pénzt, de közben keserveset sóhajtott.
„Magda, Magda, kerülnél csak még egyszer a kezem közé, megtudnád, mit tennék veled!”
Ekkor azonban csoda történt. Az úr hasa hirtelen meglappadt, kalapja az ágyra repült, bajusza eltűnt, az ormótlan csizmákból két vékony fehér lábacska került elő, az öblös, mély hang pe- dig Magda csipogó hangjává változott:
– Hát mit tenne, édesapám? Talán gratulálna, és örülne, amiért ilyen tehetséges színésznő lesz a lányából? Maga mondta, hogy tehetséggel kell megszereznem a tandíjra valót, de arról nem volt szó, hogy magánál nem próbálkozhatok! Együtt van már az iskola ára! Irány Pest, a művészvilág!
Tóni bácsi azonmód elájult. Mire felmosták, és pihent egy ki- csit, már ebédhez terítettek. A feleségét azonban bizalmatlanul méregette:
– Te! Miért voltál végig olyan nyugodt? Még csak nem is izgul- tál, káráltál, mint ahogy máskor szoktál. Tán tudtál mindenről?
– Persze hogy tudtam – mosolygott az asszony –, egy anya szívét nem lehet becsapni. Megismertem a szemét a lányom- nak már az első nagyságánál, nincs ilyen másnak, senkinek a kerek világon! De úgy gondoltam, nem szólok, nem engem kell meggyőznie, hanem kendet!
Így történt, hogy Magda elvégezte az iskolát, és híres színész- nő lett Pesten. Büszke volt rá az egész falu. De a politika sze- lei rossz irányból kezdek fújni, és egészen Amerikáig repítet- ték Magdát. Soha többet nem látták sem a szülei, sem más. El- telt tíz év, majd húsz, de a megöregedett, megrokkant házaspár nem adta fel a reményt. A birtokot rég intéző irányította, ők maguk már nem is foglalkoztak semmivel, csak vártak, egyre vártak. Ha megtudták, hogy furcsa idegen szállt le a vonatról, megdobbant a szívük: Magda! De nem. Mindig csalódni kel- lett. Aztán egyszer csak…
Huszonöt év múlva, egy nyári napon, fiatal nő nyitotta be a kertkaput. Rengeteg csomag, bőrönd volt nála, alig bírta húzni magát befele. Szilvásiné nagyot sikoltott:
– Magda! Hát megjöttél? Nem változtál semmit! – és ölelte, csókolta a nőt, aki teljesen a lánya vonásait viselte, és aki ne- vetve viszonozta az üdvözlést:
– Emma vagyok, nagyanyám. Magda, az édesanyám a halálos ágyán meghagyta: ha ő meghal, jöjjek vissza Magyarországra, és nézzem meg, mi lett magukkal. A levelek mindig felbontat- lanul jöttek vissza, jönni mi meg nem tudtunk, de most már itt vagyok, és el sem megyek többé. A színház édesanyám világa volt, engem nem vonz. Gazdálkodni akarok, az az én életem.
Azt pedig csak öregapámtól tanulhatom meg, úgyhogy ne kés- lekedjünk, induljunk a határba, hadd kezdjem meg minél előbb a tanulást!
A sors kereke tehát körbefordult oda, ahonnan elindult.
A nagygazda egyetlen leszármazottja vette át a gazdaságot.
Hogy kimaradt közben egy láncszem? Volt egy kis döccenés?
Észre sem vette a nagy történelmi fogaskerék. Vagy ha igen, nem gondolt mást, mint az ősi igazság:
Mindenkinek az a hazája, ahol a boldogságát, az álmait megta- lálja.
Jártó Róza: Kékmadár
Hatalmas vihar csapott le a városra. A dörgéssel és sűrű vil- lámlásokkal tarkított átláthatatlan vízfüggöny látványa rémü- lettel töltötte meg szívemet. Első emeleti lakásom ablakában állva bámultam az esőt.
– Még pár perc, és indulnom kell – gondoltam.
Önkéntelenül az asztalra kikészített esernyőre néztem. Hát ez most nem sokat segít. Tudtam, hogy még ki sem nyithatom, úgyis kitépné kezemből a szél. Eszembe jutott, hogy a szek- rény aljában, a kidobandó holmik között van az esőköpenyem.
Kapkodva elővettem. Magamra ráncigálva indultam a busz-
hoz. Abban reménykedtem, hogy az eső miatt késve fog ér- kezni. Leérve a földszintre jobbra-balra való köszönések köz- ben vágtam át magam a lakótársakon, akik az eső elálltát vár- ták. Én, mindenesetre elindultam.
A megállóban a szokásosnál jóval többen voltak. Nem is fér- tem a fedett rész alá. A szatyrom a karomra téve, a kezemmel próbáltam az esőköpenyt összefogni, hogy valamelyest védve legyek az esőtől. Akkor egy férfi állt elém. Így a hátamat a megálló védte, elől meg a férfi takart ki a zuhé elől. Egyre többen lettünk. Épp arrébb akartam lépni, hogy másnak is jus- son hely, mikor odaszólt a férfi.
–.Maradj – csak ennyit mondott.
Akár meg is ijedhettem volna. Valamiért mégis éreztem, hogy biztonságban vagyok. A férfi mellettem benyúlva, kezével a megálló oldalához támaszkodott. A várakozó tömeg meg szé- pen a kinyújtott karhoz nyomott. Éreztem a hevesen verő szív- dobbanást. Éreztem a felém áradó vágyat. Éreztem a biztatást, hogy ne félj, itt vagyok, megvédelek. Téged. Áradt felém az üzenet. Így hát álltam, de mit is tehettem volna mást.
– Na, most jól sarokba vagyok szorítva – gondoltam.
Fejemet, engedve a nyomásnak, a karjára hajtottam. Irgalmat- lanul jó érzés kerített a hatalmába. Ötödik éve éltem egyedül a lányaimmal. Ez idő alatt ez az első, amikor egy férfi a karjá- ban tartott. Hát ki akartam élvezni minden percét. Szép volt a férfi, nagyon szép. Sötét, hullámos haj keretezte markáns ar- cát, a szeme olyan, olyan mogyoróbarna, mosolygós. A karjá- ból áradt a férfiasság. Igazából ilyen szép fickót nem is láttam, legfeljebb a moziban a filmvásznon. A pillanatból több perc lett, és még mindig így álltunk. Vártam, hogy mikor vált át a kedves arc, csúfolódóra, hisz akaratlanul is kiült az arcomra az egész lelkem.
Éreztem, ahogy a tömeg megváltozik. Tudtam, ez azt jelenti, itt a busz. Vége a pillanatnak. Ez is elszállt. Magamban szépen elbúcsúztam tőle, megköszönve a sorsnak ezt a szép pár per- cet. Egy kis időre csupán, de valakinek én voltam a fontos.
Megpróbálva sodródni a tömeggel fejem a busz felé fordítot-
tam. Legnagyobb elképedésemre a férfi a két karját óvón ki- tárva, lökött az ajtó felé. Így elsők között sikerült fellépnem a lépcsőn és lehuppannom az üres, szélső ülésre. Ez meg, egyik lábával belépve az ülés és az előttem levő ülés hátoldala közé, oda állt mellém. Azt lent is láttam, hogy vállas, de jó magas is volt a férfi.
Na, nem! Ez egy gyönyörű férfi! Ennek én, nem tetszhetek!
Harminchat éves vagyok, elvált, plusz két gyerek, tele adós- sággal. Meg kövér is vagyok, meg kócos.
Itt valami nem stimmel, jelzett a józanész. Befordult a jármű a munkásszálló előtti megállóhoz. Simogató kezet éreztem ar- comon. A világ legcsodásabb hangja kívánt nekem további jó utat. Hát nemcsak a további két megállónyi út volt jó, de az egész napom. Alig vártam a tizenhat órát. A vihar elszállt, a jóllakott természet, minden báját bemutatva, ragyogott. Ilyen szép napon előfordult, hogy gyalog mentem haza, hogy mo- zogjak egy kicsit az egész napos ülőmunka után.
Most a buszt választottam. Éles kanyar után ért a jármű a munkásszálló megállójához. Ott volt. Állt. Élesen vizslatta az utasokat. Az utolsó pillanatban látott meg. Már csukódott az ajtó, de ő felugrott.
– Kösz’ – szólt oda a buszvezetőnek.
Belepirultam az izgalomba, a várakozásba. A másik oldalon, az ablak melletti egyik ülés szabad volt. Leült. Áthajolva hoz- zám odaszólt, hogy a Táncsics utcai megállóban szállunk le.
Szerintem még a lábamon a kisujj is elpirult, olyan piros let- tem. Máig sem értem, hogy mi bénított meg. Többek állítása szerint is okos, megfontolt, komoly, tanult nő vagyok. Csak három betűt, az n-et az e-t és az m-et kellett volna kimonda- nom: n e m. De nem. Leszálltam a Táncsics utcai megállóban.
Ő is. Innentől elvesztem. Volt madárcsicsergés, volt kikelet, volt minden szép és jó, még harsona is, csak józanész nem volt. Számomra innentől csak két időszak létezett. Tamás előt- ti és Tamás utáni. Természetesen, a Tamás előtti időszak volt az, ami elvesztette minden jelentőségét. Pár nappal az egész további életemet befolyásoló és meghatározó találkozás után
hívatott főnököm. Félretéve a rá oly jellemző udvarias, kedves, megértő hangnemet, nyersen közölte, hogy csalódott bennem, de nagyon.
– Tudod te egyáltalán, hogy ki ez a Tamás?! – harsogta, leg- nagyobb elképedésemre.
– Tamás egy b ű n ö z ő! – lihegte megvetéssel az arcomba.
Egy szót sem tudtam kinyögni, miközben minden vér kiszaladt az arcomból. Erőmből csak arra tellett, hogy pár nap szabad- ságot kérjek.
Lakásomban, mert pár napi kapcsolat után oda költöztettem a munkásszállóról, Tamás fogadott. A konyhából jött elém, kis köténnyel a derekán. Ragyogó rend a lakásban, még a lányok szobájában is. A konyhából felséges illat szállt felém. Rám nézve láttam rajta: tudja, hogy eljött a pillanat a vallomástétel- re. Az a gyönyörű, nagydarab ember remegve ment a bőrönd- jéhez. Kinyitotta, és kivett egy vastag borítékot. Abban volt a bűne írásba foglalva, amit a Magyar Népköztársaság nevében egy év és hat hónap börtönnel „jutalmaztak”. Leülve a fotelba, olvasásba fogtam. Még hallottam az ajtó csukódását. Most nem érdekelt. A sorsom volt a kezemben. Ezek a sorok mond- ják meg, hogy hogyan tovább. Elolvastam a bírósági ítéletet, egyszer, kétszer, háromszor, sokszor.
A lényeg az volt, hogy aznap, életében először, berúgott, majd beavatkozott egy rendőri intézkedésbe, amit abban az állapot- ban túlzónak talált, és rendőröket ütött meg, nagyon. Innentől bűnöző!
Rám a munkahelyen hatalmas karrier várt. Engem jelöltek csoportvezetőnek. Döntenem kellett. Arról, hogy jól vagy rosszul döntöttem-e, megoszlanak a vélemények. Egyik olda- lon vannak az ismerősök, az ismeretlenek, a munkatársak, a barátok, akik állítják, hogy fatális tévedés volt egy ekkora kar- riert eldobni egy bűnözőért. Másik oldalon voltam én és a két lány, a családom, akiknek az életét megváltoztatta Tamás. A kedvességével, a szeretetével, a családról való mindenekelőtti gondolkodásával és a viselkedésével.
Ha a most huszonhárom éves Tamás fiamra nézek, aki velem már tíz éve kénytelen félárvaként élni, tudom, hogy ha ez a döntés tévedés volt is, nem az én tévedésem.
Dobrosi Andrea: Anya
Enged, vigyáz, megbocsát, űzi élet fintorát,
veled sír, veled nevet,
tudja, mi jó, mert szeret, fájdalmát eltagadja,
de sosem hagy magadra, keze közel, rejtve ölel, vele erő,
vele jel, elsimít,
megvigasztal, estéd jó, szép a hajnal, melléd ül, panasz nélkül, imád, veled kibékül, küzd keményen, szomorún,
el nem fárad, győz a bún, magától eléd rohan, belül mindig boldogan, meg sose un, ki nem hal, tőle ered néma dal, hiába futsz előle, megtalál, lelked őre, a távolból elér, lángol, jóság terül a lángból, kitárt szíve betakar, szeretne, de nem akar, elfed, óv, szenved, remél, öröme vagy, te a fény, te a nap a szürkületben, szélbe száll, s haja lebben.
Dobrosi Andrea: Sodródom, vagyok Magyar honba vegyítve, Pesten, Budán, sodródom őseim és jövőm után.
Anyám hordozott, az apám elkísért, ki erre téved, a sors gödrébe lép.
Hogy mit adok, mit kaptam s miért, titok talán. De egy biztos, hinni áhítok, elérni száz apró fényt, csodát. Hiszen vágyam, mint pókszövet leng át íriszen, hálóz. Versek? Örök szerelemcsírák, majd csak akkor nem írok, ha írni árt.
Addig is viszem szívem, vagy szívem hajt előre, talány. Az Isten, kibe dalt
írt, dúdolni hívta, hát énekelnék.
Vagyok, ki szavakból komponál zenét.
Dobrosi Andrea: Tovább Mit mért nekem az árus?
– nem tudhatom –
sors-osztó kezén bámulatom hiába mered.
Piactéri ködben kétszer sorban állva az ember még türelmetlenebb!
Titkokat a szem bár meglesne rég, – tudhatom –
törvény elől menekülni dőreség.
Jussom helye, ideje egyszer utolér.
Így vagy úgy;
az óra egyformán ketyeg mindenkinek, bárhogy boldogul.
Anyám igene az én igenem, szavát nem hátráltathatom, – nem –
Mit mért nekem az árus: elviselem.
Dobrosi Andrea: Úton Az autó fékezhetetlenül haladt, őt maradásra hívta az út.
Talán élni akart még, sőt könyörgött is, hogy aki felveszi, ne dobja tovább.
Közben a dudák csak szóltak, szóltak, kikerülték rendre a kerekek, –
talán ők is élni akartak,
hisz az ülésen minden előkelőbb, s a könyörgések is fékezhetetlenek...
De állj... most menthetnék a menthetőt.
Két ember kiszáll... menjen?
Nem muszáj... mégis csaholt, mialatt a platón szűkölt a szél, csontjaiban remegett a múlt, a kín, hogy újra jön a tél.
Dobrosi Andrea: Nagyapának Kérges kezed megedzette a munka, de sosem volt időd fölös panaszra.
Törődtél. Sorsod szó nélkül tűrted el.
Ha adtál, örömöd magába gyűrt, emel mába is. Rég szőtte hálód rám veted, szentté mormolom egyre csak nevedet.
Áldalak. Lennék hasonmásod nagyon.
Vígan énekelhetnénk vasárnapon, nekünk zengve fel orgona. Kenyered rám morzsálhatna, mit bánom, hogy szelted azt. Úgy várom én, csak megkínálj, megint marassz, hívjál újra el, mint rendszerint.
Vesd a dunyhát, takarjon be tenálad, kályhatüzem szítsd, adj a fahasábnak.
Magasságod, mint villám, hasíthat is.
Vásznad lennék. Fesd rám arcod, mint Matisse.
Dobrosi Andrea: Végül úgyis A nagy folyó, sziklaszirttel, kaviccsal, magába ránt egyszer, lubickolni csal, s ott az ár, az örvény. Kínok ölelnek a parthoz, a hullám olykor közel vet, máskor meg vígan távolodsz, iszapot ér lábad, lépted feszül, a talajhoz tér gondtalan. Ezt szereted, panaszkodni, ha fáj s csupán lebegsz. A bú maroknyi álca bár a szemnek, de felnagyítod untalan. Rád horgot dobnak, kampó kifog majdan, s a víz nélküled folyik tovább.
Rémálmod ez, meglátsz valami rostát, s kétkedő maradsz. Ezért építs hidat, e lét magából végül úgyis kirak.
Dobrosi Andrea: X úr X úr 1/2 5-re húzza az órát, Mint minden este.
Muszáj. Dolgozik. Még. Egy darabig.
Így reggelente,
Már készülődik, várja a műhely, Blokkolóóra.
X úr nem késhet, feltűnő lenne,- Főnöke szólna.
Az pedig... főnök, és ő csak X úr.
Így korán fekszik.
Muszáj. Elfárad. Még. Egy darabig.
Ha el nem küldik.
De addig újból húzza az órát, Húzza az orrát.
Az pedig tele. De ő csak X úr.
Ki gondolhat rá?
Gősi Vali: Semmibe hajló Álmodtam néha szépeket,
de ködben elúszó fényre-ébredések fakasztottak mindig újra keserű, csalódottság-szürke könnyeket.
Kértem kegyelmet százezerszer sírva, esdekelve,
vádló miértjeimre nincs válasz azóta sem.
Mégis, néha még
kapaszkodom semmibe hajló álmaimba, és fojtott indulattal kérdezem: miért hagyott remények nélkül a hatalmasnak, jóságosnak hitt Isten?
Gősi Vali: A pipacs haláltánca P irosló fényárban élhetted I rgalomból nyert létedet.
P ajkosan hajlongsz – siralomtáncban:
A lig rezzenő szirmaid ráncban.
C inkos halállal elsimulsz,
S írodon harmatkönny – földre hullsz.
Gősi Vali: Sorsom lettél Tenyerednek
hűs rejtélye bársony-melege
meghittsége hosszú hűséged erénye hallgatásod néma vétke feloldozás szép estéken karjaidban ölelésben
folyton termő szerelem sorsom lettél:
kegyelem!
Gősi Vali: Hiányból szakítod eltelnek napjaid
ahogy a régi szépek de már a hiányból szakítasz
egy-egy álomképet hogy tűnt nyarak illatát színét valónak érezd és fényük közel a szívedhez érjen eltelnek napjaid ahogy a régi szépek táncolnak
gyertyafényben már nem is kérded hogyan történt nélkülük azóta ugyanaz az élet
eltelnek napjaid ahogy a régi szépek ma már hiányból szakítod
s csupán gyertyaláng-igézet az eltávozottak
szép hagyatéka:
fénymosolyukat örökké
arcodon érzed
*
“eltelnek napjaink
múlttá válnak a régi szépek de mikor fénymosolyukat visszaidézed
még a hiányban is az arcodon érzed”*
(*Utóirat: Theodor)
Gősi Vali: Áldanám (lét-ballada)
Élveztem hosszan a könnyű, tiszta létet, bársony napmelegben, ringatózva szélben, hajlongva balzsamos tengerillat-árban, termő szerelemben sarjakat fakasztva.
Langyos harmat-nektár duzzasztott, feszített, őseim, szerelmem, viharoktól védtek.
Ágaim kecsesen hódoltak a fénynek:
de, jaj, egyik túlnőtte peremét az égnek…!
Jeges hiányt rejtő, fájó örökségem, elhagyottan, árván, erőtlenül védem.
November szele sír altatót régóta, foszlik az időben Bölcseim mosolya.
Erősítsd, nagy idő, gyengülő törzsemet!
Ha lelkem hajléka árnyék is a léthez, mióta terhemmel roskadozva élek - sorvadó gyökerem talán újraéled!
Eltorzult árnyék ma korhadó, vén törzsem, de mocorog még élet árvult gyökeremben:
szeretni vágyom – s ha viszont szeretnének, görnyedő törzzsel is áldanám e létet!
Gősi Vali: Sors-redők
Ha könnyek kövültek is néma lelkemen, akár a hullámok alatt, lent, mélyen a gyöngykagyló terem:
e fájdalomkövek már apró ékkövek.
S ahogy a tenger mélyén haldokló, csöpp homokszemek mozdulnak újra élni, és apály után a napmelegben a parton fénylenek, könnyeim nyomán is
élet-gyöngyszemek élednek a bánat-csiszolta sors-redők felett:
már örökkön fénylő kincsek, ékesek, s hirdetnek szép szerelmet,
tisztát és fényeset,
üzennek reményt, és végtelen, halált elűző, örök-szép életet.
***
A SORS/ÉRINTÉS című pályázatra beérkezett összes írás megtalálható a Poéta Irodalmi Portálon: http://www.poeta.hu
Bodó Csiba Gizella: Jelek Megértem-e a jeleket?
a megküldött, megélt évezredeket. –
Fák évgyűrűit, gót hegyeket, csiga spirálját, kövült levelet, a megdermedt lávát,
a piramisokat, a csillag formáját, a pók-fonalat,
megértem-e miért keletkezett, vagy magam sem értem a nyitott tenyeret.
Ujjaim hegyét ki jelölte meg, titkos kóddal rajzolt sorsom merre megy?
A láva kihűlt, a formák beleégtek, a tenger elvonult
hagyott egy térképet, Magamat – Tehozzád addig kutatom,
míg indigód megfesti/megfejti ujjlenyomatom!
Torma Zsuzsanna: Apám hagyatéka – visszaemlékezés I.
Nem maradt más utána számomra, mint egy fénykép, amely fekete képkeretbe rakva áll a szobánkban az egyik szekrény- polcon, néhány más fénykép társaságában.
A házat – amelyben utoljára vele éltünk, férjemmel és édes- anyámmal – elhagytuk, amikor házasságkötésünk után új ház építésébe kezdtünk. Apám talán csak egyszer-kétszer jött el segíteni, a munkák nagy részét családi kalákában végeztük, egy főállású kőművessel az élen. A munka dandárja a férfiaké volt, mi, asszonyok pedig inkább az élelmet biztosítottuk szá-
mukra. De emlékszem, én magam is részt vettem a nehezebb munkálatokban, amikor már az ácsok által elkészített és fel- szögelt tetőgerendák és a lécek is a helyükre kerültek, férjem- nek adogattam felfelé a tetőcserepeket a padlástérbe.
Amikor aztán a lakhatási engedélyt is megkaptuk, akkor elő- ször elköltöztettük a cserepes virágainkat, majd a bútorzat és a konyhai-szobai eszközök nagy részét. Úgy is mondhatnám, hogy szinte menekültünk és „menekítettük” a dolgainkat arról a régi helyről az újba, hogy végre új életet tudjunk kezdeni, ré- szeges apámtól távol, békességben.
Úgy költöztünk be újonnan elkészült családi házunkba, hogy a szobáinkba a parkettát sem tudtuk lerakatni, mert nem volt rá elég pénzünk.
Apám – sajnos – szinte egész életében alkoholista életmódot folytatott, és az ivászatról nem volt hajlandó lemondani még a kényszerelvonó-kúra után sem. Az utolsó, még vele együtt töl- tött években már nagyon nehéz volt őt elviselni, hiszen csak néhanapján láthattuk józan állapotban, és a napi gondokat sem tudtuk vele soha megbeszélni. Ami keveset keresett a tsz-ben, s később a lovas kocsival végzett fuvarozással, annak nagy ré- szét elitta, sőt még az általunk összekuporgatott pénzt is felku- tatta, amit megint csak italra költött. Sokan még segítették is, hogy lerészegedhessen, amikor az elvégzett munkáját italban fizették ki, és neki már mindegy volt, hogy hoz-e pénzt a csa- ládnak, a gyermekeinek, csak az volt a fontos, hogy a szomját csillapítsa. Részegségében nem lehetett vele beszélni, s amikor másnap kijózanodott, már nem emlékezett arra, hogy mit mondott és mit cselekedett. Olyankor legtöbbször csak hallga- tott, miközben anyám újra és újra megszidta.
Apám a nevelésből sem igazán vette ki a részét, legalábbis nem szép szóval. Egyszer az asztal alá bújtam előle félelmem- ben, amikor az ostort csattogtatta, hogy megverjen. Valami
„rossz fát tehettem a tűzre”, pedig szándékosan sohasem akar- tam „kárt csinálni”. De néha akaratlanul is sikerült. Anyám, meg apám azzal dorgáltak meg minket, lányaikat, ami éppen a kezük ügyében volt. Emlékszem még a sarokban térdelésekre
is, amikor olyan nehezen sikerült a büntetés letöltése után bo- csánatot kérni, és kimondani, hogy „többet nem teszek rosz- szat”. Utólag is nagyon megalázónak tartom, mert most is úgy érzem, hogy megfelelő szóbeli dorgálással sokkal többet elér- tek volna, mint testi fenyítéssel.
A sikeres új házba költözés után apám ott maradt a régi ház- ban, és csak annyi bútorzata és felszerelése maradt, amire szüksége lehetett. Nem tartottuk egymással a kapcsolatot, a sok rossz emlék visszatartott abban, hogy felkeressem, és Ő sem keresett minket. Még az unokáit sem ismerte, csak hallo- másból, lányaim előtt az anyám mindig úgy említette, hogy a
„részeges papa”.
A szülői ház, amiből még iskoláskorunk idején elköltöztünk apánkkal és anyánkkal, még sokáig megmaradt, mert abban lakott az apám édesanyja. Apám később visszaköltözött oda, és azt a házat, amiben utoljára közösen éltünk, eladta. Ebből nekem nem lett egy fillér örökségem sem. Amikor apám édes- anyja meghalt, akkor apámat a nővére öregek otthonába köl- töztette, hiszen neki is volt családja, akire gondot kellett visel- nie, nem hiányzott neki részeges – és már egészségileg is meg- romlott – testvéröccse.
Egyszer látogattam meg apámat a kórházban, akkor is csak azért, mert az anyám azt mondta, nézzem meg, mert lehet, hogy nem találkozom vele soha többé. Valóban nem találkoz- tam vele soha többé, mert ahogy hírét vettem, az ivást még az öregek otthonában is folytatta, s annyira leromlott egészségi- leg, hogy ismételt kórházba kerülése után már egyenesen a temetőbe vitt az útja. A temetésén ott voltam, és megsirattam úgy, ahogy egy apát elsiratni lehet, hiszen azért ő sem volt a velejéig rossz, és volt sok jó tulajdonsága is. Sírtam azért is, mert belegondoltam, hogy mennyivel jobb életünk lehetett volna együtt, ha az ital nem győzedelmeskedett volna felette.
Utólag azért sajnálom, hogy nem tartottam vele a kapcsolatot, bár nem hiszem, hogy az akaratát meg tudtam volna változtat- ni, és az akkori állapotában bármit is segíteni. Hozzánk már a kezdetek kezdetén nem akart odaköltözni, ennek akkor hangot
is adott: azért nem, mert nem akar megjavulni, és lemondani az italról. Ez lett volna a feltétele annak, hogy velünk együtt az új családi házba költözzön. Anyám a tőle való nyolc évi kü- lönélés után elvált, apám személyesen meg sem jelent a tár- gyaláson. Én biztos vagyok abban, hogy józansága pillanatai- ban szégyenérzete volt, ami az italozás után már rögtön szerte- foszlott, és olyankor újra és újra eszébe jutott józan állapotá- ban az anyámtól kapott dorgálás az italozás miatt.
Egyszer, amikor az idősebbik lányom már nagyobbacska volt, visszatértem vele abba a régi házba, ahol születtem, és ahol az apám is született. Abban az időben ott már évek óta senki sem lakott, és nagynéném sem járt ki a városból rendbe tenni a há- zat és környékét. Csak hallomásból értesültem arról is, hogy a régi istálló tégláit a família tagjai széjjelhordták, és abból épít- keztek. Odaérve elcsodálkoztam, hogy azt a régi udvart és a házat milyen kicsinek láttam így, már felnőtt szemmel. Ami- kor kicsi voltam, a ház és annak környéke egy egész biroda- lom volt a számomra, amelynek minden szögletét, zugát bejár- tam és megismertem.
A lakóház ajtaja nem volt kulcsra bezárva, csak a nagy pajtáé, ami még megmaradt a szoba-konyhás házon kívül. Lányom- mal együtt beléptünk a nyitva hagyott ajtón, ahol a konyharész tárult elénk. Ott volt valaha a főzés, ott tartottuk a padon a vi- zesvödröt, a kézmosót és minden egyebet, ami a konyhában használatos volt. A konyhában aludtak az öregszülők, nagy- apám és nagyanyám is, amíg velük éltünk. A másik helyiség- ben, a szobában meg mi aludtunk anyámmal, apámmal és a húgommal. A konyha most üresen állt, a tetőzete beomlott, és egy nagy halomnyi papír és szemét tarkította a padlózatot.
A szobában is csak egy ócska szekrény volt, néhány egyéb, hasznavehetetlen kacat társaságában. Próbáltam az eldobott papírok közül előkotorászni olyan dolgokat, ami az apámra emlékeztetett. Régi iratokat találtam, ami számomra már nem volt fontos. De mégis találtam valamit. A kacatok között ke- resgélve leltem rá apám önkéntes tűzoltó tagsági könyvére, s
benne a fényképére, ami talán harmincnégy éves kora körül készülhetett róla a tagsági könyv dátumából ítélve. Megörül- tem neki, gondoltam, hazaviszem. Később egy fényképésznél levelezőlap nagyságú fényképet készíttettem arról a régi fény- képről.
Így lett nekem ez az örökségem tőle, meg még egy borító nél- küli, szétszakadt imakönyv is, amit szintén a papírhalom kö- zött találtam.
Akkor és ott, több mint húsz év távlatából nézve, idegennek éreztem a volt szülői házat, melynek a környéke az enyészeté lett, hiszen mindenütt magasan benőtte a gaz. A még megma- radt, öreg gyümölcsfák egy részének ágai is elöregedtek, letö- redeztek, talán azok is azért látszottak kisebbnek, mint ami- lyennek megmaradtak az emlékezetemben. Az évre és a dá- tumra már nem is emlékszem, de azt tudom, hogy tavaszodott, mert a régi virágoskertben az előző ősszel elszáradt gazok kö- zött ott sárgállottak a nárciszok, s szedtünk is belőlük egy cso- korra valót.
Torma Zsuzsanna: Apám hagyatéka – visszaemlékezés II.
Az első részből: „Nem maradt más utána számomra, mint egy fénykép, amely fekete képkeretbe rakva áll szobánkban az egyik szekrénypolcon, néhány más fénykép társaságában.”
Nem mondtam el a teljes igazságot, amikor ezeket a sorokat írtam.
Ugyanis nem csak azt a bizonyos fényképet hoztam el a régi szülőházból, a romhalmazból, a szeméthalmazból. Találtam még egy nagyon értékes dolgot. Ez egy picike könyvecske, amelynek lapjai hiányosak, megsárgultak és piszkosak. A lapok szélei gyűröttek, lapjainak sarkai „szamárfülesek”. Az akkor és ott talált fényképpel együtt ezt is elhoztam, és azóta is őrzöm.
Most újra elővettem szekrényem egyik sarkából, és próbáltam a lapok begyűrt sarkait simára igazítani. Sajnos, az eleje hi- ányzik, csak a 13. oldaltól van meg a szövege, majd folytató-
dik a 288. oldalig. Itt néhány lap hiányzik, és a 291. oldaltól folytatódik tovább a 446. oldalig, majd ismét lapok hiányoz- nak belőle. A 451. oldaltól folytatódik a 464. oldalig, és aztán nincs folytatása.
Idézet a 13. oldalról: MÁTÉ EVANGYÉLIOMA 5.6.
(Máté evangéliuma az Újszövetség első könyve)
„Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az embe- rek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutal- matok a mennyi Atyátoknál.
Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, a hogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utczákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.
Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; Hogy a te alamizsnád titkon le- gyen, és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.
És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.
Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.
És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.
Ne legyetek hát ezekhez hasonlóak: mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőbb kérnétek tőle.
Ti azért így imádkozzatok: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; És ne vígy minket a kísértésbe, de szaba- díts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen.”
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják.
Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, se a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, el nem lopják”
Szó esik még az ítéltetésről: „a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek”, szó esik a szálkáról: „Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?”
Próbálok a szentírásban foglaltak szerint élni és gondolkodni, ahogy – gondolom – rajtam kívül sokan mások is.
De nem szeretném folytatni az idézeteket, mert nagyon sok lenne! Folytatásként csak a főbb címeket sorolnám fel a 13.
oldaltól, amellyel ez a kis könyvecske kezdődik:
„Máté evangyélioma” amely folytatódik a „Márk írása szerint való szent evangyéliom”-mal, „Lukács írása szerint való szent evangyéliom”-mal, „A János írása szerint való szent evangyéliom”-mal, „Az apostolok cselekedetei”-vel, azután
„Pál apostolnak a rómaibeliekhez, a korinthusbeliekhez, a galátziabeliekhez, az efézusbeliekhez a fillippibeliekhez, a kolossébeliekhez, a thessalonikabeliekhez írott első és máso- dik levelé”-vel, Timótheushoz írt első és második levelé”-vel, Titushoz „A zsidókhoz írt levél”-lel és „Péter apostolnak kö- zönséges első és második levelé”-vel, „János apostolnak kö- zönséges első, második és harmadik levelé”-vel és „Judás apostolnak közönséges levelé”-vel. Befejezésként még van néhány lap a „János apostolnak mennyei jelenésekről való könyvé”-ből, amely véget ér a 464. oldalnál.
Gyermekkoromban csak imakönyvem volt, de emlékköny- vemmel együtt az is elkallódott. Ezért örülök, hogy ez a kis
„könyvecske” még ha hiányosan is, de megmaradt nekem, amit én apám második hagyatékának tartok azóta is. Igyek- szem sok más, érdekes olvasmányom mellett ennek a könyv- nek a lapjait is forgatni. Úgy gondolom, nem lesz haszontalan.
Torma Zsuzsanna: Megtalálni a munkában a valamikor játék hangulatát
„Hacsak lehet, játszik a gyermek. Mert végül a játék komolyo- dik munkává. Boldog ember, ki a munkájában megtalálja a va- lamikori játék hangulatát” – Sütő András
Sohasem éreztem úgy, hogy a munka játék lenne számomra, mivel már kisgyerekkoromban munkára fogtak. Elég korán kapát adtak a kezembe, hogy segítsek a felnőtteknek. Jól meg is figyelték, hogy a „gyereknek” hogyan áll a kezére a kapa nyele. Balkezes, vagy jobbkezes lesz-e. Ha lehet azt mondani, majdhogynem előbb fogtam a kapa nyelét, mint a ceruza szá- rát a kezembe. Ceruzát nemigen ismertem egészen iskolás ko- romig, ahogy mesekönyveket sem. A meséket, ha volt idejük a nagyanyáméknak vagy anyáméknak, elmondás alapján ismer- tem meg, velük együtt a népdalokat és a magyar nótákat is.
Emlékszem, hogy elégetett gyufaszál végével írtam az újság szélére azokat a nagybetűket, amiket megismertettek velem, ez kezdetben a nevem kezdőbetűiből állt. De néha akadt olyan átírótömb is, amit már nem használtak, később abba írogattam és rajzoltam, akkor már iskolásként. Akkor még nem tudtam, hogy honnan is került elő az átírótömb. Felnőtt fejjel már tu- dom, hogy apám egyik unokatestvére bérelszámoló volt a tsz- ben, és tőle származhatott. Ő volt az egyike azoknak, akik a tsz-tagok munkaegységét számították ki.
(Mire 1959-ben iskolás lettem, addigra már kialakulóban vol- tak, de 1961-re végleg „győzedelmeskedtek” a termelőszövet- kezetek az országban.)
Akkor, gyerekfejjel egy kicsit úgy éreztem, mintha én is fontos lennék, hiszen már felnőtt emberek által használt tömbbe íro- gathatok – játékosan –, mint egy leendő irodista.
Ki hitte volna, hogy egyszer valóban az leszek, és annyit íro- gathatok, hogy még bele is fáradok!
Az általános iskola elvégzése (1967) után ugyan nem sikerült egyik szakiskolába sem a felvételem a 4,6-os átlagom ellenére
