A SZÉKELY KÉRDÉS
Az Urunk születése utáni 895. esztendő őszén a havasalföldi síkságról egy lovassereg nyomult a Keleti-Kárpátok hegyi patakjainak völgyein át a Maros és Olt felső folyásáig. Leventének, Árpád fiának a hadereje volt ez, mely a bizánciak szövetségében végigküzdött bolgár hadjárat után hú- zódott erre, míg az etelközi hazában otthonmaradtak Árpád vezetésével észak felé menekültek, majd délnyugatnak fordulva a Vereckei hágón ereszkedtek le a Felső-Tisza forrásterületére. Ezzel a kettős, átkaroló moz- dulattal — ime már több mint ezer esztendőre — meghatározták annak a területnek sorsát, melyet a honfoglalók és leszármazóik Erdélynek nevez- tek el. A mai kutatások világánál bizonyos, hogy Erdélyben két magyar törzs telepedett le a honfoglaláskor. Az egyik, a Kende-törzs Dés, Kolozs és Torda, a Szamos, Aranyos és Maros középső folyásának vidékére. A má- sik, a Gyulák törzsének szállásföldje a Tisza-Maros szöge volt, bár e törzs egyes nemzetségének telepei a Maros két partján kb. Gyulafehérvár vo- naláig lenyúltak. Az a tény, hogy a magyar törzsszövetségnek ez az egyik leghatalmasabb egysége, a Gyulák törzse a tulajdonképeni Erdély földjé- ből aránylag kis területet szállt meg, a mellett bizonyít, hogy előretolt tele- peik más, már ott lévő, ősibb szállásbirtokokba ütköztek. Ezt az ősibb szál- lásföldet a két Küküllő vidékére, a mai Székelyföldtől nyugatra, de a Ma- rostól keletre kell helyeznünk. A többi terület egyelőre szándékosan üresen hagyott, elvadított határvidék, gvepü és gyepüelve maradt. Amint a gyepük egyre keletebbre tolódtak, ők is előbbre nyomultak, s így húzód- tak be Háromszékbe és különösen Csík magas medencéibe, sőt még a Kár- pátokon túl futó folyócskák, a Tatros és Ojtoz völgyébe is.
S hogy az erdélyi honfoglalás aránylag könnyű volt és Levente seregé- nek átvonulása mindjárt a honfoglalás előtt, még 895 őszén megtörténhe- tett, ez nemcsak azt bizonyítja, hogy ez a terület hosszú idő, az avar biro- dalom bukása óta majdnem gazdátlan volt, hanem azt is, hogy az említett ősi szállásföldet bíró nép — bizonytalan eredetű török néptöredék — ön- kéntesen csatlakozott a felvonuló magyarsághoz.
A székely kérdésben a történettudomány mindmáig nem tudta kimon- dani a döntő szót. Annyi azonban bizonyos, hogy a székelyek nem az or- szág különböző vidékeiről átszivárgott magyar telepesek. Vsi intézményeik, jogviszonyaik, főként pedig vérségi szervezetük azt bizonyítják, hogy Erdély földjét zárt tömegben szállták meg, s nem későbbi királyaink telepítették őket oda. Hogy hazánk területén már a honfoglalás előtt is itt voltak, a mellett — mint láttuk — a honfoglalás katonai mozdulatai és a Kende- és Gyula-törzsek földrajzi elhelyezkedése tanúskodnak. Már XI. századi hagyományaink Attila népének és hazánk honfoglalás előtti lakóinak tar-
300
tották őket. Ez a tudat nem alakulhatott volna ki minden alap nélkül.
Besenyők, úzok, kúnok, bolgárok is telepedtek be szórványosan, sőt na- gyobb tömegekben is már a X. század vége óta, és ezeket sohasem mondta senki öslakóknak. Hegyvidéki elhelyezkedésük is azt bizonyítja, amit ha- gyományaink mondanak, hogy az avar birodalom bukása után az ellenük támadt idegen népek nyomása elöl húzódtak beljebb erdős-hegyes hazá- jukba, ahol igen alkalmas területet találtak a vadászfoglalkozáshoz. Aziránt ugyanis semmi kétség nincsen, hogy ilyen vadászattal foglalkozó onogur néptöredéknek kell tartanunk őket, mert nyelvi áthasonulásuk a szintén onogur magyarokhoz gyorsan bekövetkezett.
Más nyomok meg azt mutatják, hogy a honfoglaló magyarsággal egy- időben jöttek be, s előbb Biharban, a Szamos és Berettyó közén teleped- tek meg és onnan húzódtak át a X—XI. században erdélyi hazájukba, ahol a keleti határvédelem feladata hárult rajok. Ha ez az eset áll fenn, akkor pedig az egy nagy finnugor — a Megyer — és a 6—8 kisebb török törzsből álló magyarság egyik ilyen törökös töredék-törzsének kell őket tekinte-
nünk, s ekkor még a honfoglalás előtt, kb. az V. században csatlakoztak a magyarsághoz. Bennük több a törökös, kaukázusi, keleti faji sajátság, mint a finnugor, tehát balti és a szintén törökös, kaukázusi elemekből ösz- szetevödött többi magyarban, s ez magyarázza, hogy megkülönböztették őket amazoktól. Minden egyéb, gepida, kabar, bolgár-eszegel, főként pedig az oláh származásra vonatkozó állítás, bármely oldalról jöjjön is, esetleg tetszetős vagy célzatos, de mindenesetre tudománytalan mese.
A fajtörténeti kutatások legújabb eredményei szerint a székelység több rasszból tevődik össze. A csikiek között feltűnő a sok hosszúkás ko- ponyaalak, ami dinári és északi típust mutat; viszont az udvarhelyiek kö- zött igen gyakori a széles, t\övid koponyaalak, vagyis a kaukázusi jelleg.
Az eddigi fajvizsgálatokból az derül ki, hogy bár a csíki, udvarhelyi és háromszéki székelység között lényeges különbségek vannak, de általános- ságban a leggyakoribb a kaukázusi, finomult mongoloid típus: a széles, lapos arccsontok, a barnás arcszín és a ferde, mongolos szemek. Márpedig éppen ez az uralkodó, főtípus a húnok, az avarok és a honfoglaló magyar- ság között is. Embertani alapon tehát ugyanazokkal a faji tulajdonságok- kal rendelkeznek, mint a honfoglaló magyarok, csak valamivel több bennük a keleti, kaukázusi, törökös vonás. Viszont az is jellemző, hogy ezek a faji tulajdonságok a mai magyarságban éppen azokon a területeken a leg- szembetűnőbbek, amelyeken a székelyekkel rokon nyelvi sajátságok is ta- pasztalhatók, azaz a Dunántúl és a Felvidék egyes részein, ahol az avarok maradékait sejthetjük, itt. ahol a régi magyarság a legkevésbbé pusztult ki a török századpk alatt.
Akár egy időben jöttek be őseinkkel, akár korábban letelepedett hún vagy avar maradványok, a lényeg az, hogy fajilag és lelkileg is velünk ro- konok, egy tőről valók vagyunk, s lakóhelyüket maguk foglalták el, mert vérségi származáson alapuló nemzetségi jogon és nem a későbbi települé- seket jellemző királyi birtokadományozás jogán bírták földjüket.
Az erdélyi honfoglalásra vonatkozó különböző adatokat összefoglalva, azt kell mondanunk, hogy a magyarság ezt a területet is éppen úgy, mint az ország többi részét, ha szórványos megszállással is, a maga hatalmi kö- réhez csatolta. A földrajzilag egységes ország területén megszállt törzse-
ket, keletieket, nyugatiakat, központi elhelyezkedésüeket egyaránt Árpád fejedelem bölcsesége és vitézsége egyesítette néppé, s müvét a X. századi anarchisztikus, bomlási folyamatok leküzdésével nagy utódja, Szent István fejezte be és ezerévre szóló történeti adottsággá tette. Mint kisebb töre- déktörzs, avagy mint legkésőbb csatlakozott elem, az általános nomád gya- korlatnak megfelelően szállásföldjén határvédő szolgálatot teljesített.
A szentistváni monarchia megalakulásakor már ilyen helyzetben voltak, s a királyság ebben meg is hagyta őket, s ezért a XI—XIII. századi fejlődé- sük a királyi vármegyei szervezettől függetlenül alakult, továbbra is külön katonai szervezetben éltek, a székelyispán parancsolt felettük és az igaz- ságszolgáltatásban sem tartoztak az erdélyi vajda 7 megyéjének bírósága alá. A székelyispán ellenőrizte és vezette a székelyek haderejét, gyako- rolta az igazságszolgáltatási jogokat. Csak később, a XV. század második felében egyesítették egykézben a hadvezetést, amikor az erdélyi vajda ren-
desen a székelyispán tisztét is viselte, de ezt katonai okok, a török elleni védekezés tették szükségessé. A székelység még 1301-ben is fizette külön adóját, tehát nem voltak még meg magyarországi nemesi jogaik, holott az ország többi részén ekkor már a királyi vármegyéket a nemesi vármegyék váltották fel; de már előbb, a XIII. század közepén olyan jogokkal rendel- keztek, amelyek az ő nemesi állásuk elismertetéséhez vezettek. Pl. nem voltak kötelesek meghatározott létszámú harcost kiállítani, hanem „a ki- rályi família tagjaihoz hasonlóan „per se et personaliter" követték az ural- kodót", azaz önként és személyesen. Ezeknek a kiváltságoknak a
birtokában később ők is, mint a vármegyéken belül szervezkedő magyar ne- messég, kivívták adómentességüket, csupán a régi ökörajándékra voltak kötelezve, megszabott alkalmakkor, mint még majd látni fogjuk.
Ezen a közjogi kereten belül a maguk ősi nemzetségi életét élték.
Ez az élet és ennek további fejlődése teljesen hasonló a magyaréhoz, csak legfeljebb kisebb, szűkebb keretben mozgott és szegényebb, mostohább gazdasági viszonyok között folyhatott. A székely társadalom kisebbített.
— Hóman Bálint úgy mondja, hogy „falusias jellegű — képmása a magyar nemesi társadalomnak". A nemzetiségi megtelepülés miben sem különbö-
zött a többiekétől, amely — a legrégibb nyomok szerint — hét szállásbir- tokra, székre oszlott. Eredetileg Maros-, Udvarhely-, Sepsi-, Kézdi-, Orbai- (ez a három utóbbi később Háromszék neve alatt egyesült), Csik- és
Gyergyószék. Ez a hét szék a szász kerületi beosztás hatását mutatja, leg- alábbis későbbi, kialakult formájában, s a korábbi nemzetségi hadnagyok, az ú. n. szálláskapitányok helyébe léptek ekkor a székkapitányok, a hét
szék önkormányzatában pedig a székülő-bírák, továbbá az esküdtbírói tisz- tet gyakorló seniorok, „öregek", tanácsurak. S mivel ez a tisztviselő-arisz- tokrácia csaknem mindig ugyanazokból a vagyonosabb családokból került ki, azért fokozatosan születési arisztokráciává alakult át. A tisztségüket jelentő címek, mint primipilus (maior primipili — a vezércsapat had-
nagya) továbbá a senior (tanácsúr) leszármazottjaikra is átszálltak, s az elöljáróknak, gazdagoknak, előkelőknek nevezett egész társadalmi réteg osztályneveivé lettek, megkülönböztetésül a nagyobb tömegű közszékelyek alacsonyabb osztályától. Miként a magyar középbirtokos nemesek és hű- béres vitézek osztályával történt, itt is, a székelyek esetében az előkelőb- beknek elszegényedett ivadékai és a szegényebb rétegnek tehetősebb tagjai
302
idővel egymásra találtak, egy színvonalra értek és összeolvadtak, kisbir- tokos középosztállyá alakultak. A hadszervezetben ezek lovasszolgálatra voltak kötelezve. Nevükben az előkelőbb örökséget, a primipilus, a lófő- székely, míg az előbbiek, az arisztokrácia tagjai a főember, primőr nevet viselték. A belső magyarországi állapotokkal összehasonlítva, a fő- emberek és lófők osztálya pontosan megfelel a főnemesi és köznemesi osz- tálynak, de természetesen a vagyoni és társadalmi különbözőségek nem voltak olyan szembetünőek, mint a gazdagabb társadalmakban. Főember és lófő között csak három nyil föld, azaz három telek volt a vagyoni határ.
Főember az lehetett, akinek legkevesebb három telek után osztottak földet a falusi közösség földjéből. Aki pedig saját lován szállt hadba, az mind lófő volt, s velük szemben a közszékelyeket gyálogosoknak, később puská- soknak nevezték. A közszékelyek, mint a magyar familiáriusok, a módo- sabb, előkelőbb székelyeket szolgálták, s akinek volt, az a maga kis föld- jén, belső telkén gazdálkodott. Az 1552. évi hivatalos jelentés szerint, mely a székely társadalom szervezetét ismerteti, a főemberek a bárók, patríciu- sok, a lófők a lovagrendüek, a többiek a köznép, bár ez utóbbiak is mind nemesek. Közös kötelezettségeik természete is nemesi szabadságukat jut- tatja kifejezésre, mert a hűségen és katonai szolgálaton kívül egyedüli ter- hük a király koronázásakor, első házasságakor és elsőszülött fia világra- jövetelekor a minden telektől beszolgáltatott ökörajándék volt. Ez az ú. n.
„ökörsütés" az egykori önkéntes csatlakozás emlékeként a mindenkori király, királyné és trónörökös iránt való hódolat jele.
A hét szék önkormányzatában mind a három osztály egyenlő jogokkal vett részt, csak amikor a XV. században a felsőbb osztályok a szegényedő közszékelyek elnyomását megkísérelték, ezek e miatt felkeltek, aminek következtében az 1466. évi egyesség pontosan meghatározza, hogy a hét széken belül a 12 székülő esküdt közül nyolcat mindig a közszékelyek kö- zül kell választani. Rajtuk kívül már a XIV. század vége óta ott találhatók még az ú. n. földönlakók, tehát a székely birtokosok földjére települt jobbágy székelyek és máshonnan bevándorolt földmívesek, akik nem tar- toztak a székely nemességhez. Ezeknek a száma folyton szaporodván, a XVI. században a szegényedő közszékelyekkel olvadtak egybe, s velük együtt a közszékelyek nagyrésze is jobbágysorba jutott. Ugyanis ezek a vérségi kapcsok, amelyek a székely falvakat és népeket századokon át ösz- szetartották, a XV. és XVI. század folyamán kezdtek szétszakadozni, amikor az örökséget venni lehetett, s akinek pénze volt, az nemcsak bir- tokot, hanem kapitányi, székbírói és esküdti hivatalt is vásárolhatott.
A pénz hatalma lehetővé tette így tehát a kevesek uralmát, ez pedig eltün- tette a régi székely szabadságot és egyenlőséget, mert a közszékelység ez ellen hiába védekezett akár örökös panaszkodással, akár fegyveres fel- keléssel, a fejlődés ott is olyan volt, mint az ország többi részén: vár- megyei irányú. A volt királyi vármegyékből a nemesség önkormányzatává alakult nemesi vármegyéken belül a korábban különféle szabadságokkal rendelkező szolgáló népek fokozatosan egyetlen jobbágyosztályba szorul- tak, míg a nemesi jogok és földesúri kiváltságok teljesen biztosíttattak.
Ugyanez történt a szabad székely földön is, amint a 80—90 primor-csa- lád, a lófőkkel együtt, jobbágysorba szorította a 7—8000 szabad székely családot. Ezért nem maradhatott fenn most már továbbra az ökörsütés,
mint kizárólagos adóforma és ezért nem lépett a székelység szorosabb kapcsolatba a vármegyei nemességgel, amely természetesen csak pártol•
hatta a primorok és lófők földesúri hatalmának kifejlődését. Viszont an- nak a titka is ebben rejlik, hogy sohasem akartak elszakadni a magyar királyságtól, mert a közszékelységnek, fenyegetett helyzetében egyedül a király volt pártfogója. Panaszaik és óhajaik mindenkor a királyi udvarba szálltak.
Társadalmi tagozódásuk az 1562-i fegyveres felkelés leverése utáni segesvári gyűlés végzései alapján teljes egyenlőséget mutat a magyar vármegyékével. „Az főnépek — mondja az artikulus — az ő főségekben, és az lófejek az ő lófőségökben, minden széken szabadon éljenek, úgy, mint a nemesség az ő nemességekben; az földin-lakókat, kiket jó igaz- sággal bírnak, úgy, mint a nemesség bírják az ő jobbágyokat, ők is job- bágyul bírják, kik a rovásnak idején több községgel együtt megrótassa- nak." így tehát a közszabadok most már törvény szerint is jobbágysorba kerültek és a földesúri szolgáltatások mellett az állami terheket is visel- ték, a főemberek és lófők pedig nemesi sorba emelkedtek, s ami nemesi jog volt, az mind rájuk szállt. A közszékelyek legnagyobbrészt királyi, fejedelmi jobbágyokká lettek s csak kisebb részük került a főemberek hatalma alá, de ez az arányszám a fejedelmi birtokadományozás követ- keztében mindinkább eltolódott a magánbirtokosok javára. Az alsó szé- kely rétegeknek eme megkötésére irányuló törekvés nem a nemesség és jobbágyság helyi érdekű viszálykodása, hanem ennél jóval több: bele- torkollott a magyar rendi társadalom rétegződésének nagy folyamatába.
A fejedelmi korban, Bocskai és Bethlen Gábor idejében, papiroson helyreállott ugyan a régi székely szabadság, a valóságban azonban ekkor is tovább tartott a szabad székelyek eljobbágyosodása, sőt a háborús idők alatt a súlyos hadkötelezettség alól való menekülésül sokan önként is jobbágyságra adták magukat. Pl. Udvarhely székben 1602 és 1614 között a jobbágyság száma ötszörösére emelkedett, a szabadoké pedig 60%-ról 11-re csökkent. Bethlen uralkodása alatt javultak valamit a viszonyok, de a megindult folyamat menetét ő is csak lassítani tudta, végkép meg- állítani nem. A fejedelmi kor egyébként is időleges, a török korszak tra- gikus fordulatának volt az eredménye s amint ez megszűnt, tehát a török kiűzése után, miként az egész országban, a jogok és életformák eléggé kiegyensúlyozatlanok voltak s nem feleltek meg az újkori európai kívá- nalmaknak, mert az 1848-ig fennmaradt rendiség, mint a középkorvégi magyar alkotmány maradványa, időszerűtlen, elavult állami, gazdasági és társadalmi berendezkedettséget őrzött, míg csak az új 48-as törvények meg nem szüntették. Az ezután következő megyei beosztás pedig a külön- állás utolsó nyomát is eltörölte, de még mindig lappangó feszültséget ha- gyott a székely élet mélyén, melynek teljes és egészséges kisimítása most vár reánk.
Magyarország egész lakosságáról a középkorból nem maradt fenn összeírás, de ilyen nem is készült, mert akkor az államokban sehol sem ébredt fel a vágy, hogy az alattvalókról pontos felvilágosítást szerezze- nek. Ellenben tudjuk, hogy a XV. század utolsó évtizedének két évében hány adóköteles jobbágytelket írtak össze megyénként, hiszen a porta adó- egység volt. Természetesen a porták száma nem azonos az egész jobbágy-
304
lakosság számával, és ebben nem is találhatjuk meg az adómentes szé- kelység adatait, de a meglévőkből a népesség sűrűségéről, megyénkénti megoszlásáról mindenképen megbízható felvilágosításokat kaphatunk, leg- alább is nem zárkózhatunk el bizonyos következtetések levonása elől.
Annyi bizonyos, hogy 1602-ben a székely családok száma 9654 volt, az aranyosszékiek nélkül. Mivel pedig a székelységnek a XVI. század jelen- tette a legtöbb vérveszteséget, szenvedést, pusztulást, igen valószínű, hogy a XV. század végén ennél• jóval több székely család élt. 11.000-re tehet- jük a Hunyadi Mátyás-korabeli székely családok számát. A magyar por- tákon élő családokra átlag 5—6 lelket lehet számítani, figyelembe véve a nagyobb szaporaságot, de a halálozások nagyobb számát is, ezért a szé- kelység létszámát a XV. század végén 55—60.000-re tehetjük, vagyis a honfoglalás éveiben 8—10.000en lehettek.
Ahogy a székely jogok fokozatos bomlása bekövetkezett, ugyanúgy párhuzamosan megindult az oláhok betelepülése a Székelyföldre is. Bizo- nyos, hogy az egyre szaporodó oláh falvak népe, a környező székelység- gel érintkezve, hatást gyakorolt rájuk, de kapott is tőlük; azonban vég- eredményben ez a székelyföldi oláh beszivárgás csak szórványos maradt, s bármennyi baj érte a székelyeket belső fejlődésükben és külső ellensé- gek részéről, népi egységüket mindezideig semmi sem bontotta meg, még egyes idegen elemeknek a beházasodása sem, annyira nem, hogy a román íróknak egyáltalában nincsen alapjuk arra, hogy kétségbevonják e nép tömbi egységét. Ellenben ennek a székely-oláh érintkezésnek egy másik következménye van, t. i. a már említett Tatros és Ojtoz völgyén történt átszivárgásúk révén a Keleti-Kárpátokon-túli területeken elsőknek ők va- lósították meg a civilizáltabb, kultúráltabb életformákat. Politikai, szociá- lis és kulturális fellendülést adtak az oláhságnak, s a Kárpátokon-túli vaj- daságokban, az európai értelemben vett művelődés csak akkor vált eleven erőkké, amikor az erdélyi s közte a székely hatás is, az oláhságot be- kapcsolta a XIX. század második felében Európa-szerte meginduló nem- zeti és kulturális öntudatosodás áramába, és ez a folyamat azután odaát is történeti valóságokat hozott létre. Tény, hogy más magyarországi ele- mekkel együtt a székelyek kezdték meg Moldvában a rendszeres földmí- velést, a tatrosi sóbányákat ők vették elsőknek munkába, és a román, főként a moldvai élet kialakításában mindenképen jócskán jelentős sze- repet játszottak. Egy elszegényedett székely család sarja, Lázár György, szebeni teológiai tanár alapította meg 1816-ban Bukarestben a Szent Száva nevü oláhnyelvü iskolát, ahonnan a fanarióta-görög elnyomás ellenére az oláhságnak sok elsőrangú kitűnősége került ki. A román kibontakozás után ezek a magyar-székely hatások mindinkább háttérbe szorultak, el- vesztették korábbi jelentőségüket, lassan elszigetelődtek, bár a székelység kiáramlása a román területekre ezután sem szűnt meg, mert szűkös viszo- nyaik arra kényszerítették őket, hogy idegenben nézzenek megélhetés után. A sokkal fejletlenebb oláh viszonyok között kedvezőbb érvényesü- lést találtak, mint a magyar anyaországban. A kivándorlók munkájukkal új hazájukat gazdagították, s azokat a javakat, amelyeket a magyarság száza- dokon át adott az oláhságnak, ez nagyrészt székely véreink erőfeszítéseinek
köszönheti. Másik számottevő részük az anyaországban keresett boldogu- lást, és így velünk együtt a szélesmedrü, a Lajtától a Keleti-Kárpátokig és
azon túl ható magyar élet hullámai érték, verdesték a székelységet is egész történetünk folyamán. Ez az élet ezer éven át európai-keresztény életforma volt, csak mindenkor benne volt az egyéni, magyar, avagy székely színe- zet. Ez a történeti adottság pedig a különböző törzsekből nemzetté érett magyarság kultúrténye. Nincs ahistorikusabb, történetietlenebb feladat, mint a székelységet a magyar fejlődésből kiragadni és azzal szembeállí- tani. Saját mértékükkel, de mindenkor csakis a magyar egységen belül kell mérnünk azt a fajtát, mely a magyar és európai-emberi kultúrának annyi értéket adott. Tegyük lehetővé mi is, hogy tehetsége ezután is töret- lenül, zavartalanul bontakozhassék ki. Fiak Endre
VADRÓZSÁK
I Vadrózsák címmel jelent meg 1863-ban Kriza Jánosnak, a lelkes unitá- rius papköltőnek első gyűjteményes kötete, amelyben végtelen szeretettel, gondossággal és alapossággal válogatta össze a régi szép erdélyi népballa- dákat. Kriza példát mutatott sokaknak arra, hogy ezeket a Vadrózsákat a hervadástól, elhullástól hogyan kell megóvni a szellemi öröklét számára.
Rejtélyes és csodálatot keltő az a nagy formai hasonlatosság, mely a külön- böző országok balladáit összefűzi, hogy egymás szomszédságában élő nem- zetek kölcsönös kultúrhatása folytán népköltészetük is azonos motívu- mokat mutat fel, mint az egyes székely, délszláv balladákból, vagy a Mold- vába szakadt csángók ballada-témáiból láthatjuk — érthető, de meglepő a skót, bretagne-i1 és székely ballada rokonsága is. Ez a rejtélyesség talán bizonysága annak az igazságnak, hogy a költészetnek nincsenek földrajzi határai. A ballada eredetére és történetére még ma is homály borul. A nép- költészet balladaemlékei legtisztábban az európai kultúrközosség határ- szélein maradtak fenn, ahol a földrajzi és politikai viszonyok jobban ked- veztek a régi tősgyökeres alkotások fennmaradásának s a századok felett elsöprő harci viharok árja nem mosta el a népköltészet arany porszemeit.
Ilyen végvárai voltak a balladaköltészetnek Skócia, Dánia, a Balkán magas hegyvidéke, az északon fekvő Fáröer-szigetek, Bretagne és minálunk Erdély kagylója.
Eperjesi Ferenc a balladában látja a nép operáját, ahol költészet, dal, tánc és tett egyesülnek. Ez már csaknem a wagneri Gesamtkunstwerk2 el- képzelés. Gragger Róbert, aki sokat munkálkodott a magyar tudományos és irodalmi kapcsolatok elmélyítésén, „Magyar népballadák" c. tanulmányá- ban kétféle balladatípust különböztet meg: a táncolható víg-balladát és a hallgató lassút. Mind a kettő énekelhető. Ez a kétféleség benne van a magyar népiélekben, sírva vigadó magyarságunkban. Megtaláljuk egész életritmusunkban a friss — tüzes, a hallgató — borongó magyar nótákban.
Vidám csárdásunkban, ünnepélyes andalgónkban. Ezért népballadáinknak egyformán értékes a műfaji és a nemzeti jelentősége.
A ballada a népköltészet koronája. Jellemének sajátos szépsége az örökös változékonyság, mely a tenger hullámzására, a szelek járására emlé- keztet. Nagy költőzseník, mint Goethe és Arany ihletük erejével ellesték
1 Ejtsd: brötányi.
3 A költészet, zene, díszletfestés stb. egyesülése az operában.
20 I
