Tolsztojról : a plebejus humanizmus Tolsztoj esztétikájában

Tolsztojról

A plebejus humanizmus Tolsztoj esztétikájában

Irta Lukács György

K

„saját osztályszempontjából tudja Tolsztoj esztétikai nézeteit még alaposabban félreértették, mint művészetét. Tolsztoj' írásait mű- vészeti kérdésekről általában, az egész művészet elleni állásfogla- lásként fogták fel. Ugy véleked- tek, hogy Tolsztoj minden művé-

szi tevékenységet épúgy elítél, mint annak idején Plató. Ez a félreértés egyrészt nem véletlen, mert Tolsztoj kritikájának szá- mos vonása, amiről a továbbiak- ban még beszélni fogunk, alkal- mas volt ilyen félreértés előidé- zésére, másrészt azonban ez a félreértés nem akadályozta meg Tolsztoj művészetről szóló írá- sainak mély hatását, sőt itt-ott egyenesen előidézője volt annak.

Mert mennél tovább haladt előre a művészeti formák felbomlása a kapitalizmusban, mennél in- kább mesterkéltté váltak ezek

és az emberiség nagy problémái- tól mennél inkább elszakadtak

az egymást gyorsan felváltó mű- vészeti irányok, annál mélyebb- re hatolt a polgári intelligencia legjobb részében az elégedetlen- ség általában az egész művészet- tel. A kapitalista rendszer kul- túrájának romantikus ellenzői igen gyakran eljutottak odáig, hogy a művészetet, mint üres formajátékot, mint egy haszon- talan foglalkozást, amely csak az élvezetet, de nem az emberiség nagy céljait szolgálja, teljesen elvetették. Az ilyenfajta irány- zatok természetesen hivatkoz- hattak a tolsztoji művészetkritika bizonyos elemeire. Minden ilyen felfogás azonban félreismeri a tolsztoji kritika igazi irányzatát.

Tolsztoj kritikája a jelen' deka- dens ál-művészetet akarja elpusz- títani; nem általában a művészet ellen harcol, hanem, ellenkező- leg, ezzel az ál-művészettel foly- ton szembeállítja az igazi, va- lódi, nagy és népies művészetet.

Tolsztoj kritikája tehát a mo- dern polgári művészet kritikája.

Ennek a kritikának a kiinduló- pontja, spontan-materialista mó- don, egyszerű. Tolsztoj felteszi a kérdést: kinek és ki csinálja ezt a művészetet? Válasza így hang- zik: a művészet az uralkodó osz- tály henyélői számára készül. A dolgozó nép milliós tömegei egy- általán nem tudják, hogy ilyen művészet létezik; és ha tud- nának is róla, ehhez a művészet-

Jrodalom, 2

•18 Lukács György: Tolsztojról hez érzelmileg nem férhetnek

hozzá. Es Tolsztoj igen draszti- kus és ironikus realizmussal is- mételten leírja, hogyan hozzák létre ennek a művészetnek tech- nikai raffináltságát olyan embe- rek, akik az uralkodó osztály ki- zsákmányolt munkásai és 1 akik számára a művészeti tevékenység éppen oly lealacsonyító munka, mint az uralkodó paraziták egyéb szükségleteinek a kielégí- tése.

D

ennek a ténynek a meg- állapításánál. Ellenkező-- leg: kivizsgálja azokat a szellemi és lelki deformációkat, amelye- ken a művész, még a meggyőző- déses és tehetséges művész is, át- esik, ha kénytelen a kizsákmá- nyoló osztály eme szükségleteit kiszolgálni, vagy ha az általános parazitizmus ideológiájának ha- tása alá kerül. Tolsztoj abban látja a veszélyt, hogy a művészet elveszti a kapcsolatot az élet nagy problémáival. Maupiassant műveinek orosz fordításához írott előszavában Tolsztoj a va- lósághoz való igazi művészi vi- szony következő kritériumait ál- lítja fel; „Ezek: először a szerző- nek helyes, vagyis morális viszo- nya_ tárgyához; másodszor a ki- fejezés világossága, vagyis a forma szépsége — a kettő azo- nos; és harmadszor őszinteség, vagyis őszinte szeretet vagy gyű- lölet azzal szemben, amit a mű- vész alkot". A művésznek ez a lényeges viszonya a maga tevé- kenységéhez, amely a társadalmi valósághoz való viszonyának a következménye, Tolsztoj szerint,

a modern művészetben mindin- kább veszendőbe megy. Még Mau- passant-nál is, akit pedig Tol- sztoj rendkívül tehetségesírónak tart, megállapítja az új művészet hamis tendenciáját. Ez a hamis tendencia abban a helytelen

felfogásban nyilatkozik meg,

„hógy egy műremekhez nemcsak felesleges tisztán tudni, mi he- lyes és mi hamis, hanem ellen- kezőleg, a művésznek mellőznie kell az összes morális kérdése- ket, mert ez a mellőzés művészi előny. E szerint a teória szerint a művésznek szabad és muszáj is megírnia azt, ami az életben igaz, ami tényleg van, ami szép és ami ezért a művésznek tetszik vagy még azt is, ami a „tudo- mány" számára anyagul szolgál- hat; de nem a művész dolga, hogy azzal törődjék, mi erköl- csös vagy erkölcstelen, mi he- lyes vagy helytelen".

Tolsztoj szerint ez a helytelen vélemény még tehetséges művé- szeknél is onnan származik, hogy a művészet megszűnt az egész nép ügye lenni. Ujabb időben a művészet semmittevő paraziták élvezeti cikkévé lett. A művészi tevékenység pedig egy elkülö- nült foglalkozássá, ezeknek az igényeknek a kielégítésére. Es Tolsztoj éles elmével leplezi le, melyek a művészet számára en- nek a szakmaszerűségnek egyre hátrányosabb következményei: a

formák üres virtuozitása, fölös- leges, nem a lényeget kifejező részletek kidolgozása, a felszínes életjelenségek fotografikus után- zása, az élet nagy problémáihoz való érzék elvesztése. Ennek kö- vetkeztében a művészet tartalma

elszegényedik. „De azok az érzel- mek, amelyeket a szórakozás vágya szül... nemcsak csekély- számúak, hanem már régóta is- mertek és ábrázoltak... A hatal- masak és gazdagok érzelmei, akik a kenyérkereső munkát nem ismerik, sokkal szegényesebbek, sokkal korlátoltabbak és sokkal jelentéktelenebbek, mint a dolgozó

nép érzelmei. A mi köreinkből való emberek, esztétikusok, ren- desen az ellenkezőjét hiszik. Em- lékszem, hogy Goncsarov, az író, egy igen okos és művelt ember, de tetőtől talpig városi és esz- téta, akkor, amikor Turgenyev

„Egy vadász naplója" megjelent, azt mondta nekem, hogy ezután már nincs mit írni a parasztélet- ről. A téma ki van merítve. Ez- zel szemben a felsőbb osztályok konfliktusai és szerelmi intri&ái írói szempontból kimeríthetetle- nek".

Tolsztoj nemcsak ez ellen a fel- fogás ellen harcol, nemcsak a munkás élet nagy gazdagságát és a paraziták életének egyhangúsá- gát bizonyítja, hanem ezzel a problémával összefüggésben azt is megmutatja, hogy a modern idő művészete, éppen a nagy és döntő problémák szempontjából, mélyebben áll, mint a régi idők igazán nagy, igazán népszerű mű- vészete. Bebizonyítja, hogy a rész- letek gazdagsága csak a belső sze- génység kitűnő kendőzése és hogy a régi költőknek — Tolsztoj a József-legenda példáját hozza fel

az ótestamentomból — a maguk nagyszerű egyszerűségükben és érthetőségükben nem volt szük- ségük ilyen részletekre. „Es így vált ez a történet mindenki szá-

mára hozzáférhetővé; ez a mese, mely minden nemzet, és osztály emberét, az ifjat és a vént egy- aránt meghatja, mind a mai na- pig élő maradt és még évezrede- kig élni fog. De ha a mi időnk legjobb elbeszéléseiből eltávolít- juk a részleteket — mi marad belőlük? Ezért lehetetlen a mo- dern irodalomban olyan művek- re mutatni, amelyek tényleg meg- felelnek az univerzalizmus köve- telményének. Ezeket a műveket nagy mértékben az rontotta el, amit általában „realizmusnak"

nevezünk, amit azonban sokkal inkább művészeti „provincializ- musnak kellene nevezni".

M I

amelyben a tolsztoji világfelfo- gás reakciós fele világosan és pregnánsan jut kifejezésre. Per- sze a tolsztoji esztétikának ezt az oldalát kritizálni igen könnyű.

•20

De helytelen volna ezt az olcsó, és ma sem nem aktuális, sem nem fontos kritikát túlontúl hangsú- lyozni. Ha mégis megtennék, Tolsztoj esztétikai nézeteiben azt hagynók figyelmen kívül, ami bennük fontos és termékeny, a tolsztoji örökségnek ezzel éppen a központi kérdéseit hanyagol- nék el.

Ez a központi kérdés, vélemé- nyünk szerint, a tolsztoji eszté- tika paraszti, plebejus-humaniz- musa. Ez a kifejezés első pilla- natra kissé paradoxul hangzik, hisz a fent kimutatott tolsztoji értékelések a legélesebb ellentét- ben állnak a 18. és 19. század legjobb humanista tradícióival.

Persze az is igaz, hogy Tolsztoj itt nemcsak a felszínes szimpto- mákban, hanem a dolog lényegé- ben is vétkezik a humanizmus tradíciói ellen, szűkíti a huma- nizmus fogalmát, reakciós voná- sokat kever bele. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az esztétika tolsztoji alapvonala a humanizmus esztétikájának nagy centrális problémáihoz vezet, s hogy Tolsztoj ama kevesek közé tartozott, akik ebben a korban megkísérelték ezeket a tradíciókat a maguk módján életben tartani és sajátszerűen tovább fejlesz- teni.

Az emberi integritásnak a meg- védéséről van szó azokkal a de- formációkkal szemben, amelyek a kapitalista civilizáció szükség- szerű velejárói. Már a régi pol- gári humanizmusnak is az volt a paradox helyzete, hogy a ter- melő erők progresszív fejlődését helyeselte és egyidejűleg a kapi- talista munkamegosztást ember-

Lukács György: Tolsztojról telennek „denunciálta". (Fergu- son.)

Ez az ellentmondás, amelyet egyetlen polgári humanista — sem Schiller, sem Hegel — nem tudott megoldani, egyre fokozó- dik a kapitalizmus gazdasági fejlődése folyamán, miközben a kapitalizmus uralma kiterjed az élet minden jelensége fölé és kü- lönösen abban az időben, mikor a polgári ideológia átcsap a ma- ga apologétikus szakaszába, ami- kor a humanizmus ideáljai el- idegenednek a kapitalista élet normális menetétől. A becsületes és jelentős modern művészek en- nek megfelelően ábrázolják ezt az elidegenedést és a művészet- ben magában egy, az élettől el- idegenedett, az élettel szemben ellenséges principiumot látnak.

(Ezt mutatják Ibsen késői mű- vei.) Es ez az ideológia, már az imperialista korszak előestéjén,

a kapitalista barbárság dicsőí- tésévé fajul; művészet és filo- zófia embertelenné válnak s az újonnan feltűnő barbarizmust magasztalják. (Ezt teszi Nietz- sche.) Az imperialista életfilozó- fiának, amely ma a fasizmus- ban a legteljesebb kifejlődését érte el, az „élet" a központi ka- tegóriája. S ez az „élet": minden életellenes princípiumnak össze- foglalása, hadüzenet az emberi élet ellen, az emberi szellem el- len, mindama értékek ellen, amelyeket az emberiség sok ezredéves fejlődése teremtett.

Tolsztoj polémiája főleg ezt az elembertelenedést támadja. Per-

sze ellentámadásokkal. Tolsztoj, a gondolkodó, az agnosztikus irányzatok sokféle hatása alatt

áll, olyan tendenciák hatása alatt, amelyek az emberi értelem megismerőképessége és általá- ban az emberi értelem ellen irá- nyulnak. (Kant, Schopenhauer, buddhizmus, stb.) Es kedvenc hősei az ilyen nézeteket még túl- zottabb formában fejezik ki, így például Konstantin Levin az ér- telem „gazságáról" beszél.

M

mögött azonban szilárd a . tolsztoji esztétika alapvo- nala: a művészet legyen népi, foglalkozzék az élet ama nagy problémáival, amelyek általános- ságuknál és mélységüknél fogva mindenki számára érthetők, őriz- ze meg a formának azt a régi egyszerűségét, amely Homéroszt vagy a biblia elbeszéléseit min-

denki számára hozzáférhetővé teszi. Tolsztoj utópikusán elkép- zeli a jövőt, amikor már para- ziták a társadalomban nem lesz- nek, s ebben a jobb korban olyan művészetről álmodozik, melyet minden dolgozó sajátjává tehet, s amely éppen ezért a forma lényeges kérdéseiben magasabb fokon fog állni, mint a modernek virtuozitása a mellékes „finom- ságok" körül. Ebből a szempont- ból Tolsztoj a művészetet egy zűrzavaros káosznak látja, amely-

ben nincs kritériuma annak, hogy mi a helyes. Mert az ál-mű- vek technikai virtuozitásuk alap- ján gyakran látszanak m a g a - sabbrendűeknek, mint a művé- szileg hamisítatlanok. Irodalmár- nak és esztétikusnak nincs erre kritériuma, 'de egy romlatlan íz-

lésű paraszt meg tudja külön- böztetni a művészetben az igazit

a nem-igazitól, az ál-művektől.

Tolsztoj ezzel ú j r a Moliere szolgálóját tette meg a művészet bírájává. (A „Tudós nők"-ben lép fel ez a józaneszű cseléd.) A népiesség tendenciájának ez az extrém kiélezése a tolsztoji kon- cepció legmélyebb ellentmondá- sáig visz. Addig az ellentmondá- sig, amely Tolsztoj korában világtörténelmileg megoldhatat- lan volt, tehát nemcsak Tolsztoj számára személyesen. A tolsztoji felfogás ellentmondásai azonban termékenyek, a jövőbe mutató tendenciákat rejtenek magukban.

Schiller „A naiv és szentimen- tális költészetről" szóló jelentős tanulmányában szóvá teszi a moliére-i szolgálónak ezt a pro- blémáját. Azt mondja: „Moliére mint naiv költő, csakugyan beér- hette azzal, hogy cselédje döntse el, mi maradjon benne vígjáté- kaiban, mi n e m . . . De nem ta- nácsolnám, hogy Klopstock ódáit, a „Messiás"-t, az „Elveszett para- dicsom"-ot, a „Bölcs Nathan"-t és más művek legszebb részle- teit ilyen próbának vessük alá".

Schiller ezzel a későbbi polgári irodalom népiességének alapel- lenmondását fejezi ki. Ezt az el- lenmondást, mint láttuk, Tolsztoj is érzi és igyekszik megszün- tetni. Schillernek is az a nézete, hogy a „naiv" költők egyszerű és nagy művészete felette áll a mo- dern költő „szentimentális" mű- vészetének. ö nemcsak azt látja, hogy egy ilyen szubjektívistább, problematikusabb, komplikáltabb művészet keletkezése történelmi szükségszerűség, hanem azt is, hogy ez a művészet az emberi- ség fejlődése számára maradandó

•22 Lukács György: Tolsztojról értéket ad. A művészet az eredeti

népiességtől történelmileg szük- ségszerűen távolodott el, elsza- kadt saját kora népének széles ré- tegeitől — Moliére szolgálója tény-

leg megszűnt a művészet kompe- tens bírája lenni, — de nagy kép- viselői, ezen a problematikus alapon, mégis igaz, nagy művé- szetet hoztak létre, amelynek nem kell örökre népszerűtlennek ma- radnia.

H á tehát Moliére szolgálója nem is kompetens többé, ez Schil- ler és Goethe, Balzac és Sten- dhal műveinek nagyságát nem szünteti meg. Még Tolsztoj mű- veinek nagyságát sem ,(noha Tolsztoj esztétikai ítéletéből ez következnék), hisz az ő kompo- zíciójára és nyelvezetére nézve is nagyon kétséges a moliére-i szolgáló kompetenciája.

A francia forradalom és Napo- leon korszakában még lehettek Schillernek idealisztikusán túl- zott reményei a „szentimentális"

költészet jövőjét illetőleg. A pol- gári művészet általános hanyat- lása korszakában, tartalmának elszegényedése, formájának pusz- tulása idején Tolsztojnak látnia kellett, hogy ez a művészet re- ménytelen. Es ebben a helyzetben nagyon érthető""túlzás — amely^- azonban azért mégis hibás ma- rad, — hogy Tolsztoj a „szenti- mentális" művészetet lekicsinylő ítéletét a múltra is kiterjeszti, amikor a mult valódi és nagy műveit is elveti. De Tolsztoj ép- pen ezzel az egyoldalúságával helyenként mélyebben ás le a mű- vészet központi kérdései felé, mint sok jelentős korábbi eszté- tikus, aki ezt a kérdést igazsá-

gosabban és sokoldalúbban ítélte meg. Tolsztoj mélyebben szánt, mint maga Schiller, mert a mű- vészet népszerűségének kérdését irgalmatlan radikalizmussal te- szi az esztétika központjává és azt a kérdést, hogy a művészet összekapcsolódik-e a nép életé- vel, vagy elszakad-e tőle, nagy- szerű és bátor egyszerűséggel at- tól teszi függővé, hogy megvan-e a nagyvonalú forma lehetősége, vagy ez a lehetőség elveszett. Mi- közben a 19. század második felé- ben a népszerű művészet legtöbb képviselője vagy a romantikus reakció áldozatává lett, vagy bor- nírt és szűk provincializmusba

süllyedt, Tolsztoj, áki ebben is az . oroszországi parasztforrada- lom képviselője, a népszerűség és az igazán nagy művészet kap- csolatát hirdeti.

A tolsztoji paraszt, aki a mű- vészet kritériumait bírja és he- lyesen ítéli meg a művészetet, ebben az összefüggésben törté- nelmi összekötő szeme annak a láncnak, amely Moliére szolgáló- jától Leninnek ahhoz a szakács- nőjéhez vezet, aki az államot igazgatja.

Tolsztoj emez állásfoglalásának történelmi fontossága egyáltalán nem-csökken azáltal, hogy- kon- cepciója a népszerűségről a pa- rasztforradalom gyengéinek vo- násait is magán viseli. Ezek a gyengék főleg abban nyilatkoz- nak meg, hogy Tolsztoj a népsze- rűség és a nagy művészet közötti összefüggést helyenként túlontúl paraszti közvetlenséggel érti és ezáltal a nagy művészetnek az az öröksége, amely Tolsztoj megíté- lése szerint fennmarad, túlszűk

és túlkeskeny. A lenini szakács- nő, akit a proletárforradalom a szocialista kultúrforradalom ne- velt, a művészeti múltnak össze- hasonlíthatatlanul szélesebb ké- pét tekinti át, gazdagabban és mélyebben lát, mint a tolsztoji paraszt láthatott.

- H a fel is ismerjük a tolsztoji álláspontnak ezeket a gyengéit, melyek egy nagy, történelmileg szükségszerű népmozgalom gyen- géi voltak, mégsem zárkózhatunk el Tolsztoj paraszti-plebejus hu- manizmusának nagyszerűsége elől. Amikor „A műveltség gyü- mölcse" című vígjátékában Tanya, az egyszerű és intelligens fiatal parasztlány, élősdi uraságait, akik, csupa műveltségből, babo- nával vannak tele, primitív ra- vaszsággal az orruknál fogva ve- zeti, akkor az uralkodó osztályok belső üressége felett olyan egész- séges és győzedelmes pleb'ejusi kacaj csendül fel, mint amilyen- nel a plebejus Figaro, a francia forradalom eljövetele előtt, az arisztokrácia ürességein neve- tett.

Lehet, hogy Tolsztoj paraszti- plebejus humanizmusának kon- cepciója arról, hogy mi emberi, itt-ott szűk vagy talán bornírt is.

Mégis benne vannak igen lénye- ges vonásai az igaz humanista harcnak, amely a kapitalizmus és minden osztályuralom elem- bertelenítő hatásai ellen küzd.

Tolsztoj humanizmusa az ember integritását követeli, azt, hogy az embert megmentsük attól, hogy kizsákmányolják, hogy el- nyomják, hogy a kapitalista munkamegosztás alá görnyesz- szék; követeli, hogy az értelmes

emberi élet a valódi munkával köttessék össze. Csak akkor, ha a haladás kapitalista formájába olyan vakul beleszerettünk, mint a vulgáris szociólogusok, csak akkor lehetséges, hogy a tolsztoji oppozíciónak, amely néha el- vakult dühvel, vagy kétségbe- eséssel lép fel, .kizárólag a reak- ciós oldalait vegyük észre.

A z ÖREG HEGEL m é g porosz / _ \ királyi egyetemi tanár l A. korában is sokkal-sokkal szélesebben és mélyebben fog- ta fel ezt a kérdést. Esztétikájá- ban ezt írja Goethe és Schiller műveiről: „Érdeklődésünk és szükségletünk egy ilyen valóban individuális totalitásra és élő önállóságra nem szünhetik meg és sohasem fog megszűnni, bár- mennyire is hasznosnak és ész- szerűnek ismerjük el a kifejlett polgári és politikai élet állapo- tainak a lényegességét és fejlő- dését. Ebben az értelemben gyö- nyörködhetünk Schiller és Goe- the i f j ú szellemének abban a tö- rekvésében, hogy megkísérlik az újabb idők már létrejött viszo- nyai között a költői alakok el- veszett önállóságát újra vissza- szerezni".

Tolsztoj humanisztikus tiltako- zása egy sokkal mélyebb hanyat- lás idejére esik, az ember sokkal mélyebb megalázásának idejére, mint a klasszikus humanisták protestálása. Tolsztoj éppen azért kétségbeesettebb, elemibb, artiku- látlanabb, kevésbbé differenciált, mint elődei voltak. Az ő tiltako- zása azonban egyúttal bensősége- sebben és mélyebben kapcsolódik a végsőkig megalázott dolgozó

•24

tömegek valódi tiltakozásához, a parasztok tiltakozásához ember- telen életük ellen. Tolsztoj eszté- tikája, épúgy, mint művészete, előhírnöke a parasztok felkelésé- nek az 1905-ös és 1917-es forradal- makban.

A népszerűtlen, a tömeg élő éle- tétől elszakadt művészetnek tol- sztoji kritikája azonban a prole- tárforradalom oroszországi győ- zelme után sem veszítette el ak- tualitását. A művészet valódi nép- szerűsége — a v a l ó b a n nagy m ű - vészet népszerűsége — a szocia- lizmusban sem magától jön létre.

Harcolni kell érte, hozzá kell ne- velődni. Éspedig nemcsak az ol- vasónak, hogy élvezni tudja a művészi örökség jelentős műveit, hanem az írónak is, a kritikus- nak is, a művészi teoretikusnak is. A kapitalizmusnak az embe- rek öntudatában lappangó káros maradványai választanak el ben- nünket a mult nagy művészeté- től. Ez választ el bennünket a

Lukács György: Tolsztojról jelen és jövő megalkotandó nagy művészetétől is.

így támad fel napjainkban Moliére szolgálója, Tolsztoj pa- rasztja. Persze, ez a művészet népszerűségét ellenőrző paraszt vagy cseléd már nem a piszkos bérkaszárnyák vagy omladozó falusi kunyhók lázadozó plebe- jusa, hanem a szocializmus ön- tudatos dolgozója, a szocialista termelés ura. A plebejusi protes- tálok e szocialista unokája soha- sem fogja elfelejteni, hogy elő- dei tiltakozása és kritikája nél- kül sose juthatott volna hozzá az örökséghez. De ez az összetar- tozás több, mint a forradalom- történeti kegyelet. Hogy a nép- szerűség a legfontosabb művé- szi kritériuma a nagy művészét- nek, hogy a népszerűtlen művé- szetnek művészileg el kell pusz- tulnia — ez a tolsztoji esztétika plebejus humanizmusának örök- életű öröksége. •

JCovACSÓCZY MIHÁLY •— a nevet bátran elfeledhetjük, de a figura izgató és halhatatlan. Irodalmi életünkben 6 vezeti a személyeskedők, a pökhendiek, a pimaszok hadát. G az első. Töle tanulták a többiek, hogy nem kell tisztelni a tehet- séget,-jellemet, érdemet,- — támadnij személyeskedni,- -rágalmazni kell. Mindenkit bemocskolhatunk.

Izgalmas arcképgyüjteményében •—• a „Magyarkák'-ban — így ír Petőfiről:

„Ex-baka, nyugalomba lépett színész, ex-divallap segédszerkesztő és vándorköltő.

Még fiatal fiú s míg a must ki nem forr, mindig jó bort lehet belőle remélni. Addig is útravalóul hallja tőlünk, hogy a versfaragás nem költészet, a szabálytalanság nem genialitás, a vaslagosság nem művészeti ízlés". — Vörösmarty jellemzése ekként kezdődik: „Vörösmarty nénike borral koszorúzott akadémiai rendes tag.

A nagy tudomány, kivéve a szioargyárlást, nem legerősebb oldala". — Szigligetiről ezt olvashatjuk: „Mit írjunk? Szigligeti Nagy Ignáccal együtt hatalmasan azt rivalganá: csak ami pénzt hoz !"

Es igy lehet írni Kossuthról, Bajzáról, mindenkiről. Ez Kovacsóczy Mihály iskolája. Mindezt természetesen névtelenül írla. Nevével Kotzebue-fordllásait tüntette ki; húsz kötet Kotzebuet fordított.

Különben száz éve halt meg, 1846 január 13-án.