GÖRÖMBEI ANDRÁS
Sinka István novellái
i
Sinka István verseinek keserű lázadása folytatódik prózai írásaiban, az expresz- szionista szabad verseket alig választja el a csattanóra épített történetek szuggesztív szándékú prózájától egy-két árnyalat. Legjellegzetesebb novellái balladáival tartanak testvérrokonságot. Mégis, mintha a versek koncentrált lázadó világa rétegezettebb volna a prózai darabokban. Az író nemcsak a fájdalomra rezonál, teljesebben m u - tatja fel a pásztorvilágot, megírja ennek a világnak a teljes tudatát, világképét.
Nemcsak a sorsára és vágyaira figyel, hanem azt is számba veszi, hogy mivel csitítja fájdalmát és tehetetlen indulatait a puszták embere. A belülről látott és megélt pásztorsors indulatokat teremt, ezek forrósága világítja be Sinka versvilágát. Prózai írásaiban is ez a meghatározó, de ezekben nem mindig a fájdalom a műképző erő, hanem az objektívebb, meditatívabb szemlélet felmutatja ennek a tudatvilágnak rétegezettségét. Az indulatoknak így egy szelídebb népmesei változata is gazdagon tárulkozik föl. Kétféleképpen is. Egyrészt nem mindig osztálymeghatározottságú sorskérdésekről van szó, hanem egy-egy jellem vagy helyzet szeretettel körülölelt, általános élettanulságokat üzenő humoros bemutatása révén (Szlinya és a kakuk;
Gitye; Fú a szél; Varnyú és az öt úr; Böjti Péter áldomása). A Szlinya és a kakuk kedves, szórakoztató, időtöltő anekdota a botcsinálta tót legényről, akit felbosszant egy kakukk, mert az önérzetes, de nem kevésbé ostoba legényke azt véli hallani, hogy a kakukk őt csúfolja. Megpróbálja hát leütni kalapjával a szemtelen madarat, és „itt kezdődött el aztán a Szlinya viszontagsága". A madár elszállt, a kalap le- gurult a hegyoldalon a faluba, Szlinya pedig eltéved a sok hegy és falu között, s végül már a . kalap sem érdekli, csak valamiképpen kitaláljon a labirintusból.
A Gitye epikai lehetősége több ennél, a történet magja többféle utat villant fel, mélyén ott van a határmenti ember kiszolgáltatottsága, de a tragikus magot csak éppen fölvillantja az író, utána mikszáthi módon anekdotába futtatja a történetet, amikor szomorúságba fordulhatna a cselekmény, anekdotikus fordulattal („Ekkor olyan dolog történt, amire sem Gitye, sem a granicsárok nem gondoltak.") megérkezik a természet népmesei segítsége: a ló beletapos egy vaddarázs fészkébe, Gitye elmene- kül, a granicsárokon pedig ugyancsak bosszút állnak a darazsak. A történet humo- ros ízét fokozza, hogy a csattanós záróképben Gitye szemével látjuk a két grani- csárt, amint nagyokat szökve forognak és táncolnak a határon, puskájukat is föld- höz verve viaskodnak a darazsakkal. Az ilyen típusú anekdotikus történetek mögött ott érezzük a derűs, kívülálló elbeszélőt, aki maga is élvezi a történetet. Ironikusan mosolyog mindkét félen, Gitye sem viselkedett hősként, de az ő fejét vakaró sopán- kodását, fokászkodását Szent Vazulhoz, a kiszolgáltatottak szeretete vonja be a hu- mor színeivel. Szemben az önkényeskedő granicsárokat megcsúfoló természeti bosz- szúval. A Fú a szélben a hatalmának határait méregető ostoba úr a szélnek is injekciót adat, hogy csendesedjék le, a természetnek és a parasztoknak egyaránt parancsolni szeretne, de képtelen ötletei között éppúgy nevetségessé válik, mint a
másik novellában az öt úr Varnyúval szemben. A Fú a szél és a Varnyú és az öt űr alapötlete a hatalmukat fitogtató urak és az egyszerű parasztok, pásztorok világá- nak ellentétére épül, de ez a szembenállás felületi dolgokban mutatkozik meg, nem éleződik ki, mélységei nem tárulkoznak föl, hanem kacagásba oldódnak, az ítélkezés, egyértelmű, de hősök nincsenek, mert oly kicsi a tét. A humor éle az író szíve szerinti embereit is éri, a szegény Böjti Pétert is, aki amikor végre egy kis földhöz jut, talán nagyobb áldomást tart, mint a föld ára, vagy Sillyét is, akit csak addig, szeretett a felesége, amíg nagyobb állásban levő partnerre nem talált (Böjti Péter- áldomása; A pocak). Az egyszerű pásztorember kemény önérzetessége éppúgy ter- mészeti adottság, mint magányban okosodott furfangja, önbecsülése nemcsak az úrii ellenfelekkel szemben szólal meg, törvény az a hasonszőrű társak között is. A sér- tést az idő sem tudja kimosni a sorsán tépelődő pásztoremberből. Feledtető élmé- nyei ritkán adódnak, magányában számtalanszor meghányja-veti sérelmeit. Bosszú- állásra keményedik a lélek. Csakhogy ennek is ritkán van ideje. Az anekdotikus, típusú Sinka-novellák egyik legsikerültebbje, a Móricz Barbárokjára emlékeztető.
Két juhász ezt a lelkiséget, ezt a pásztorbecsületet és népmesei rafináltságot együtt, hozza. A rövid novella a pusztai világ egész mentalitását tárja fel. A kitűnő indí- tás a pusztai találkozás végletek között feszengő bizonytalanságát jeleníti meg. Tá- volról méregetik itt először az emberek egymást, ritkák a találkozások, olykor he- tekig embert sem lát a magányos pásztor. Méregeti hát a közeledőt az ősi élet- ösztön indulatai szerint: barátkozni kell-e vele, vagy leütni. Barát lesz, vagy ellen- ség? Olyan ősi mélyvilág ez, hogy szinte a szólásmódok értelmét lehet magyarázni rajta. A primitív viszonyok között élő ember hajdan, az idők elején még azért, fogott kezet a másikkal, hogy meggyőződjék arról, nem fegyver van-e a közeledő, kezében. Így közelít itt is egymáshoz két pásztor, de ők régi ellenfelek: Bence Jóska szűrét kitették ott, ahol a Koszor Janiét bevették. Sűrűsödik a novella atmoszférája,, a feszültséget rövid leíró betétek fokozzák: „ . . . N a , igen, ballagott hát egymásfelé a két juhász Darvas-éren. A birkák legeltek. A nap délutánba hajlott s a tücskök, villanásszerűen pattantak fel az elvirágzott tallón." Ez az intenzitást fokozó termé- szeti aláfestés olyanná teszi az atmoszférát, mintha csak ez a két ember volna a.
világon, s most döntenék el a világtörténelmet. Ez a Barbárok világa. A találko- záskor a napokra kitolódó pótcselekvés már-már azt a látszatot kelti, hogy ezúttal kivételt tesz a pásztortörvény. Pedig csak a fondorlat készül. S itt oldja az író a Barbárok világát az anekdota felé: Harmadnapon a két juhász vásárt játszik a bosszúvágyát kitűnően leplező Bence ajánlatára, s ekkor a lobbanó indulat a saját törvényei szerint tesz igazságot, és még a védekezésre is van megszégyenítő, nép- mesei módon emlékeztető szó: „— Hisz országos vásárban v a g y u n k . . . Ki a fene tuggya, hogy ki ütött le ebben a nagy sűrűsigben." A novella egész világa ezt a megoldást sugallta, a szerkezet ökonomikusán efelé építkezett, a mű külön világa, teljes, a sugallott törvény életesen érvényesül, a világban a harmónia helyreállt.
A népmese, a naiv művészet törvénye ez. Pogány és ószövetségi „szemet szemért,, fogat fogért" ridegségét a népmesei furfang enyhíti.
Sinka István igazi népmesei indíttatású hőse azonban Tamási Áron Ábelének és Tersánszky Kakuk Marcijának pásztor rokona, a leleményes és furfangos Fütyöri.
A népmesék igazságosztó „legkisebb fiának" testvére. Egyéniségének formálódását nem követhetjük nyomon, miként az Ábelét, formáló élményeiről szó sem esik.
Felnőtt korában, kalandjainak közepette találkozunk vele először, de korántsem olyan botcsinálta figura, mint Kakuk Marci. Nem olyan mély érzésű, sokat szen- vedő, mint Ábel, de legalább annyira furfangos. Tizenkét rövid történet szól róla, hat a Harmincnyolc vadalmában (1939), hat pedig az Eltűnik a hóri domb (1961) című kötetben jelent meg, de az utolsók is legkésőbb 1945-ből valók. Az. elbeszélő*
aspektus változatos, az elbeszélő olykor jóbarátjaként ad számot cselekedeteiről, máskor maga is hallomásból tudja a történetet, vagy Fütyöri mesélte el neki, de van olyan történet is, melynek az elbeszélő az áldozata. A tizenkét történetből mint mozaikkockákból épül fel Fütyöri világa. A népmesék csodatevő fiának indul. Csa-
•varos eszű, roppantul szegény és nagyon árva. Csodás eszközök segítségével akar .rendet teremteni maga körül. Vasfüvet keres, mert arról az a hír járja, hogy min-
•den ajtó kinyílik előtte, s aki a bőre alá varrja, az még a börtönből is kiszabadul...
.Népmesei módon, egy dongó segítségével meg is találja a vasfüvet, de szörnyen pórul jár vele, majdnem belehal a varázsolási kísérletbe. Mindenki beszéli szégyenét
•.(Fütyöri vasfüvet léi). Ez az első Fütyöri-történet. Az irracionális próbálkozás, a
•csodatevés kudarcot vallott. Ilyesmivel nem is kísérletezik többet Fütyöri, hanem .józan és furfangos eszét hívja segítségül, meg azt, hogy a természetnek olyan .ismerője, mint senki más. Az emberek gondolkodásmódját régen kitapasztalta, így aztán nem lehet komoly ellenfele. Megszégyeníti a csendőröket, lelövet velük egy .szamarat önmaga helyett. Addig ő ellopja a magyar urak szép lovait. Ez a leggya- .koribb módszere: tévútra futtatja a nyomozást, s addig ő megszerzi magának a -legértékesebbet. A történetek komikumát legtöbbször az adja, hogy ellenfeleinek ad
valamit, hogy míg azok a kevésnek örülnek, addig ő a sokat elvegye tőlük, s azok megszégyenülten egymásnak essenek (Fütyörit felkeltik az erdőn; Hét vadász; Mikor a kakukk dalol). Fütyöri furfangosságát mutatja, hogy ezek a történetek legtöbb- .ször egész építmények. Vagy előre kigondolja, kiszámítja a cselekedetek minden .mozzanatát, vagy közben adódó ötletei adnak új, még változatosabb irányt a bonyo-
•dalmaknak (Mikor a kakukk dalol). Baja legtöbbször urakkal, ispánokkal, kaszná- xokkal és csendőrökkel van, de nem nagyon válogat. Nem a szegény népet meg- .segítő romantikus betyárhős ő, hanem a saját hasznára dolgozó csavargó legény, aki,
ha kedve szottyan, meglopja a csikósokat, juhászokat egyaránt. Az ilyen történetek azonban sohasem a pásztorok rovására hozzák a csattanót, hanem Fütyöri hallatlan .ügyességét hangsúlyozzák (Fütyöri vásárra megy; Lovas ember égtájakkal igazodik).
Nemcsak az emberek eszén jár túl, a kutyák természetrajzát sem könyvből tanulta.
Nemcsak azt tudja, hogy a vacsorát főző csikósok nem látnak a tűz mellől a sö- tétbe, hanem azt is, hogy ilyenkor a kutyák figyelme is a bográcsra összpontosul.
-Ásóval megy hát lovat lopni, mert az éhes kutyák a dolgozó emberre nem nagyon ügyelnek, így lassan magához szelídítheti azokat. Majd pedig a lopott ló hátán oda .rúgtat a csikósokhoz érdeklődni, nem láttak-e erre egy sárga lovat, ö k sajnálkoz-
nak, Fütyöri pedig jó éjszakát kíván (Lovas ember égtájakkal igazodik). Fütyöri többször a váradi börtönben találja magát, de leleményessége még ott is lehetővé teszi, hogy az őt ért sérelmekért bosszút álljon (Fütyöri Váradon). Fütyörinek ugyanis az a legerősebb jellemvonása, hogy sérelmet senkitől sem tűr el. Előbb- utóbb módját ejti a visszafizetésnek, akár szerelmi históriáról van szó (Termékeny nyár), akár csak kihasználták (Hét vadász) vagy elárulták (Fütyöri Váradon). Az ő
••eszén túljárni senkinek sem sikerül; esetleg néhány percre vagy órára látszólag, hogy aztán annál szembetűnőbb legyen Fütyöri diadala, ellenfelének szégyene, bün- tetése (A simonkerekei fütyölés). A Fütyöri-történetek magja a független és szabad
•élet vágya, valamiféle emberi teljességigény, egyenértékűség-vágy. Ezt a törekvést a legszelídebb tréfás népmesék módján anekdotikus stílusban, beszélgető, játékos köz- vetlenséggel fejezi ki az író. A történetek megképződését egyenlő arányban moti- válja ez az igazságosztó szándék és a játékos mesélő kedv, az ötletek és tréfák
•elősorolásának öröme. Ezért nincs Fütyöri alakjának történetisége, ezért a pillanat- nyi produkciója a fontos, indulatait, lelkivilágát nem ismerjük, könnyed biztonságát -az adja, hogy mindig módja van sorsát irányítani. Nincsenek meghatározottságai,
nincsenek gátjai. A Sinka-novellák sötét, balladás hangoltságú, visszaszorítottságban és tehetetlenségben vergődő nagyobb csoportjának mesei vigaszt hozó ellendarabjai
•ezek a történetek. Fütyöri pedig a Sinka-hősök kegyetlen sorsának ellenpontozója, akinek alakját és történeteit azért álmodta meg a nép és az író, hogy keserű sor- sával legalább a játék szintjén diadalmasan perlekedjen. A Harmincnyolc vadalma jellegzetes Sinka-novellái prózai balladák. Ezekben nem a könnyedség és játékosság felé oldódik a novella, hanem az irracionális felé tágul a történet. Valóság és láto- más, realitás és álomvilág mosódik össze azoknak az egyszerű embereknek a tuda- tában, akiknek sorsáról, életéről ezek az írások szólnak. Ezek az életek pedig sem-
mibe vesző tragédiák. A történetek iránya az átokszerű társadalmi kiszolgáltatottság módozatait mutatja. Sinka István novellaművészete a fájdalom és kivetettség rajzá- ban érte el első csúcsait. Népmeséink, népballadáink gyakori irracionális motívumát használja fel az író Lomb Péter sorsának expresszív bemutatására: a hős álmot lát mindig, amikor övéi bajba kerülnek. A népi szürrealizmus gyakran visszatérő eleme ez a látomás, melynek a jelentése párhuzamos a képi látvánnyal: a pusztulást mutatja mindkettő. Az ismétlődő látomás adja meg a mű struktúrájának balladai ritmusát. A mű világa irracionális törvényszerűségeknek engedelmeskedik, a kiváltó motívum, az okozatrendszer azonban nagyon is reális és evilági. Lomb Pétert sze- génysége taszítja olyan kivetett sorsra, melyben megbomlik a reális világkép (Lomb Péter fehér szekere). A Góg Eszter visszapillant elkoptatott ötlettel indul, az író, aki ezekben a szociális töltésű novellákban önéletrajzi elemekből felismerhetően, áttétel nélkül maga a pásztor Sinka István — véletlenül megtalálja Góg Eszterke naplóját.
A szaggatott feljegyzések azonban ismét balladává rendeződnek, a naplót a végső kétségbeesés íratta az öngyilkosságra készülő árva kis cselédlánnyal. A mozaikokból iszonyú sors világlik ki, olyan, amelyik láttán a halál elérhető közelsége megváltás.
A közelgő nihil megnyugvásként hat. A novella a halál választásával lázító. Góg Eszterke sötét világát a kiskocsis fel-felvillanó képe csak elviselhetetlenebbé teszi, hiszen az árva kislánynak a szerelemhez sincs joga. A Holt folyó művészi értékét a keretként ránehezedő keresett költőiség csökkenti, maga a központi történet azon- ban hibátlan. A tehetetlen pusztulás motivált rajza az egyedi esetnek általános érvényt ad, a zárókép itt is a halál. Alig van a novellák e típusában olyan, amelyik ne értelmetlen pusztulás képeivel zárulna. Elnyomottak és elnyomók világa áll szemben egymással, az erőviszonyok eleve eldöntöttek. Csupán a módozatok mások.
A kisemmizettek olykor már lázadni sem képesek, csak nyomtalanul pusztulnak.
Máskor emberségük nemcsak a megadó és tehetetlen jóságban nyilvánul meg, ha- nem abban is, hogy a megaláztatások mértéke betelik, s a hősök robbanó keserűsége megkísérli az igazságtevést. Mindig morális győzelemmel, de mindig végleges pusz- tulással. A két kiengesztelhetetlenül szemben álló világot és törvényeiket a Paprikás krumpli című novella mutatja fel legmagasabb művészi szinten. Más törvények rendezik ezeket a világokat. A történet in medias res kezdődik, a szokásos sinkai lírai-elmélkedő intonáció itt sem marad el, de itt nem anekdotikus küldetése van, hanem a cselédhős sorsát, életérzését motiválja. Az egyszerű ember és a természet közelségének költői rajza már a mű során később kibomló írói állásfoglalást su- gallja. Máté ugyanis nem azért éjszakázik az árokparton, hogy a becézgetőn ráhajló füvek alól meglesse az éjféli idő titkait, hanem mert „ember lett, megtanult perelni, és megtanulta az Isten szétágazó titkait". Ezeknek a legmélyebb Sinka-novelláknak a kulcsszavai: a vád, lázadás, igazságért való perlekedés. A Máté-szerű megrugdalt hősök azért fényesednek-magasodnak istenivé, mert van bennük emberi méltóság, amely emberi törvényeket állít szembe a másik világ zsarnokságával. Mátét elcsap- ták, mert föllázadt a krumpliért. A novella balladás homályba rejti eme lázadás konkrétságát, de a cím sejteti, hogy élelemről, elemi szükségletről van szó. A lírai nyitókép is ezt sugallta: „az ember is Isten önmagáért és piszokban és a szidalmak- ban jutó darab kenyérért". Mátéban méltóság és elemi kényszer küzd, bocsánat- kérésre szánja el magát hosszan fontolgatott szavakkal. Az intéző ázonban féregnek nevezi, és megüti. Itt végképp szétpattan a határ, ezt a csendőröktől sem tűri el.
Élete árán sem. Az intézőt könnyedén a falhoz penderíti. Nemcsak erkölcsileg, de fizikailag is föléje nő. A novella egyik szálán Máté nő mind magasabbra, ezt köl- tőileg is fokozza a történeten túl a félénk cselédlány szerepe, aki előbb menekülésre biztatja Mátét, majd pedig az egész társaság ellenében melléje szegődik, és „hihe- tetlen hittel" bízik abban, hogy visszatér bele az élet. Szimbolikussá nő ez a záró- jelenet: a tiszta emberi lázadás legyőzhetetlenségét sugallja. A másik oldalon for- dított az ív: minél többen gyülekeznek Máté ellenségei, annál jobban megmutat- kozik világuk embertelen gyarlósága. Az intéző még azt a füvet is sajnálja, amelyet a hontalan Máté letaposott. A csendőrök pedig az ellenállásra szuronnyal válaszol-
nak. A kötet jellegét megadó novellák világa általában ezt a szemben álló kettőssé- get mutatja, de az ellenállás módozatai mások. A lírikus ismerszik fel azáltal is, hogy a novellákban az érzelmi töltés erős. Ezzel harmóniában van a társadalmi meghatározottság is: a realitás keretei között az író nem rajzolhat igazságtevő pa- raszti hősöket az úri osztály erőszakával szemben, csupán morális magasabbrendű- ségüket igazolhatja. Ez a tehetetlenség líraivá hangolja a darabokat, másrészt gyak- ran találkozunk emberfeletti jóságú bosszúálló parasztokkal. Sinka István azt is érzékelteti ezekben a darabokban, hogy a jóság szükségképpen választott harci esz- köz is, mert félelem is motiválja. A szegény elnyomott nem mer indulatai szerint igazságot tenni, mert tudja, hogy többszörösen bosszút állnak rajta és övéin. Más- részt erkölcsileg magasabb rendű: azért fenyeget halállal, hogy belátásra bírja ellen- ségét, megölni azonban nem tudja, erkölcsi erői visszafogják ettől a lépéstől. Juon, az elcsapott és megalázott béres elhatározza, hogy megöli János urat, de az író érzékeli, hogy az efféle bosszúállásnak túl kevés a társadalmi érvénye, így mesébe- balladába hajlítja a történetet. Juon megsajnálja a cigányoktól halálra rémült urat, s a bosszúállás helyett védelmére kel, életét áldozza megalázójáért. Sinka István abszolút reménytelennek, kiúttalannak látja a kisemmizettek életét, a változás egyetlen lehetőségét a lázadásban találja meg, de ennek a lázadásnak nem látja a módját. így aztán csak a jogos indulatokat mutathatja fel. Hiába határozza el a véresre vert cseléd, hogy megnyúz egy zsarnok intézőt, csak addig jut el, hogy a kocsi aljára kötve megáztatja egy kicsit a folyóban. A halálra rémült ember min- dent ígér már. Ezzel be is teljesedett az igazságtevés, a cseléd felmutatta, hogy mindig az erősebb törvénye él. Megkegyelmez, de nem az ígérgetések miatt.
A novella kitüntető esztétikai értéke a tömör drámai párbeszéd, mely a paraszt hallgatag határozottságával szégyeníti meg az intézőt, aki nem tud más kate- góriákban gondolkodni sem, mint a megvesztegetés álságaiban (Bagi levág egy szál vesszőt). Az igazságtalanság és a pusztító nagy indulat nemcsak a két világ szembe- állítását megrajzoló novellákban vezet balladai tragédiákhoz, hanem a parasztság belső világának kegyetlenségére is fényt vet. A Köd hőse saját zsarnok apósa ellen lázad, visszafogottan, önpusztító tragédiába hajlón. Nemcsak a, létalatti szegénység világának pusztai ridegsége — irodalomban szemlélve: móriczi mélységei — novella- képző erők, hanem ennek a világnak gyermeki melegsége, meghittsége is. A Hét krajcár bánatoldó játékossága és szomorúságba forduló derűje is hitelesen szólal meg a Daloló éhség és a Kis fények nagy árnyékok alatt című novellákban. A mó- riczi hang itt a még primitívebb világ reális sajátosságaként a tündérezés, a semmi- ből való teremtés felé színesedik tovább. A gyermeki látásmód, fogalmak helyett képekben való gondolkodás szerves része ennek a világnak, sajátos költőiséget ad neki, hangulati skáláját úgy frissíti, színesíti, hogy tragédiás mélységei is meg- maradjanak.
Sinka mélyen megélve, megszenvedve, belülről mutatja fel a legelesettebbek világát. így természetes, hogy nemcsak szociális indulataikat, izzó vadságukat és gyermeki játékosságukat, tisztaságukat látja, hanem minden ízében ismeri mitikus, irracionális félelmeiket, hiedelmeiket is. Novelláinak külön típusát alkotják ezek a mitikus, babonás történetek (Kis felleg nő az ég alján; Virágfüzés; Kun Mári babo- nája; Jégeső). A világ az irracionális szférával bővül beláthatatlanná, de hangsú- lyoznunk kell, hogy ez nem Sinka István irracionalizmusa, hanem az általa be- mutatott világ szerves része. Ö maga kívül áll ezen a mitikus körön, mások hite- ként mutatja fel. Éppen ezért strukturálisan is kétszintűek ezek a novellák: egyik oldalon a néprajz számára kincsesbányát ígérőn sorakoznak a hiedelemvilág tárgyi elemei, a másik szinten viszont mindig lelepleződik a nép ilyen jellegű hiedelmeit kihasználó, ezekkel visszaélő öregasszony. A betegség oka csak rontás lehet, a gyógy- mód pedig különös szertartás: „füst megyen a rontás ellen" a fűből, fából; virágból főzött gyógyszer pedig az álom ellen. Fontos ám a tizenkét gyertya meg a bájoló szöveg is (Virágfőzés). Kun Mári „vénbanya" pedig ahhoz ért, hogy a szerelmesek egymásra találjanak. A szép fehérvászon pendelyért megígéri a legénynek a lányt.
A legénynek figyelmet elterelő, látszólag fontos tanácsokat ad: „ . . . most hazamisz, Boncos Imre s ijfél előtt eljössz; hozzál ú j cserépszilkében piros bort, de ne zsidóiul.
Olyan mizzel legyen keverve, ami faodvában termett. Hozol egy tiszta új olaj- mécset, rézigővel; egy rózsavesszőt két rózsával, magadra eccermosott fehir inget vegyél, meg oszt ettől a perctől fogva csak arra a jányra gondolj. — Na, eriggy nagyfiam, dóga van Kun Mári nénédnek." A dolga persze nem valami varázsolás, hanem egyszerű rafinéria: elmegy a lányhoz, tudja, hogy az éppen elveszett pende- lyét siratja, és megdöbben attól, hogy a varázshatalmú Kun Mári már ezt is tudja.
Könnyen kötélnek áll hát, hiszen igen szíve szerint való legény Boncos Imre. Egyéb vágya sincs, mint hogy az övé lehessen. A novella egyszerű, szembesítő építkezése már itt leleplezte a vénbanya tudását, de a harmadik fejezetben természetesen el- játssza még Boncos Imrével a szertartást, meg is kapja érte a szép ruhát, hogy aztán a záróképben majd az egymásra talált boldog fiatalok ajándékozzák meg. Kun Mári abból él, hogy a nép tele van hiedelmekkel és félelmekkel. Az ilyen irracio- nális félelmeket erősítik a történetekben periodikusan visszatérő bájoló énekszöve- gek, melyek igazi költői remeklések, és az ilyen típusú novellák sajátos hangulatát megadó, jellegzetes szerkezeti elemek egyszerre:
Lássátok nyári csillagok:
Kun Mári lelke, mint az illat, két keze, mint őszi virág, száll jelétek és néz jelétek,
— a jövendő nagy jényes kulcsát
adjátok gyorsan ide hát... s
(Kun Mári babonája)
Kun Mári babonája is meggyőzően mutatja, hogy mítoszfosztók ezek a novellák — miként Sinka István balladái is —, nem pedig mítoszt táplálók. Vannak olyan tör- ténetek is, amelyek nemcsak az olvasó előtt leplezik le a csaló bűvölőket és tálto- sokat, hanem partnereik, kívánt áldozataik előtt is. Ilyenkor menthetetlen pusztulás a sorsuk (Jégeső; Kis jelleg nő az ég alján). Ez utóbbi darabok már a mitikus világ- kép sorsát, megszűnésének útját mutatják, hiszen bizonyítják, hogy érvénye csak azok számára van, akik hisznek benne, s azok is csak szenvednek tőle. E novellák legszebb értéke az archaikus és mitikus atmoszféra s az ezt mozgásba hozó rafinéria összeszövése és leleplezése.
Kevés művészi értéket hordoznak az anekdotikus típussal közeli rokonságot tartó történeti tárgyú, archaizáló történetek (Kondások; Fehér ökrök a gázlón; Egy óros borral a Sárjaluért, A kard énekese). Nem véletlen, hogy később, a művészi tudatosság erősödésekor ennek a típusnak nem találjuk folytatását.
Harmincnyolc vadalma az első novellás kötet címe. Nagyon találóan. Nem le- csiszolt, hibátlanná faragott írások ezek, hanem harmincnyolc vadon nőtt gyümölcs a természetesség minden bájával és eredetiségével. Egy világ ösztönös, faragatlan szépségű megfogalmazása. Nem az egységes művészi átformáltság, hanem a népköl- tészet világához való közelség, a lírai részvét és a lázadó indulat harmóniája a sa- játos jegyük. A történetek zordonságát a legtöbbször túlcsorduló expresszionista jel- legű, de olykor szinte szecessziós természetfestés ellensúlyozza: „Fölöttük egy öreg szilvafa vetett árnyat. Mellettük tökinda nőtt kövér levelekkel és nagy, sárga virá- gokkal, mint a csengő. A virágokon dongók dúskáltak; egy napraforgó csüngette le tányérját arrébb; két lepke birkózott messzebb a tájban. Csend volt és termőn és puhán énekelt a nyár." Ember és táj olyannyira összeforrott itt, hogy az efféle természetfestő betét szinte elmaradhatatlan a novellákban, éppúgy mint a rövid magyarázó kitérők, a fővonulathoz szorosan kapcsolódó összefoglaló epizódok. A bi- hari tájjal összefonódott történetek, életsorsok mindig ízes, Nagyszalonta környéki tájnyelven szólalnak meg, olykor a határmenti kétnyelvűség is motiváló eszköz.
II
A Harmincnyolc vadalma kötet a sokszínű -változatok ellenére világképében és művészíségében egyaránt egységesnek mondható. A próza népköltészetibb, archaiku- sabb változatát képviseli. Viszonylag rövid idő termése, egységes művészi szemlélet tükre. A 45 utáni prózai életműből készült válogatás, az Eltűnik a hóri domb (1961) tematikailag is, művészileg is nagyobb változatosságot mutat, egészen más típusú próza. A 45 előtti anyagból ide sorolt Fütyöri-történetekről a megfelelő helyen szól- tunk. Az ezt az anekdotikus típust folytató másik két novella, a Mikor Gebei gulyás volt és a Balla Sándor egyik szavát másikba őti is mutatja a próza szembeötlő jel- legváltozását: a történet érdekessége és tanulságos üzenete helyén vidám jellemrajz áll. Nem a direkt mondanivaló, hanem a jellem árnyalt bemutatása a művészi cél.
A tudatosabb művészi szemlélet érvényesülése elsősorban a régi témájú novellákban figyelhető meg, mert ezekben összehasonlíthatóan előttünk áll az ú j vonás: a na- gyobb gondolati erő, a zártabb kompozíció, az egyszerűbb, stilizálatlanabb vagy irodalmibb nyelv. „A sinkai képzelet látomásokkal, jelenésekkel gazdag világa egy- szerűsödött hát, s a biblikus sóvárgás, az elképzelt életforma agyonmitizált világa sem kísért" — írja a kötet egyik kritikusa. Az emléktémák lényegükre egyszerű- södve élnek az íróban, a távlat visszafogja a lírai részvét túláradását. A Három öreg időkihagyásos, két lényegi képet egymás mellé állító kompozíciója egy osztály múlt- beli sorsát a legbeszédesebb ponton fogja meg. Amíg dolgozni bír a cseléd, addig van helye, utána senki nem törődik vele. A hetvenesztendős béresnek széttaposta a lábát a bivaly. Ötödnap mert csak előállni az uraság elé immár gyógyíthatatlanul elfekélyesedett sebbel. Hárman vannak már ilyen nyomorultak a majorban, felesé- geik meghaltak, gyermekeiket elpusztította a háború, energiájukat, életerejüket az utolsó cseppig az uraságért szórták el. A lélekben lejátszódó történéseket egy-két szóval teljes mélységükig képes feltárni az író. A párbeszéd világokat szembesítő drámai tömörsége csak a lényeget mutatja fel, de azt hibátlan pontossággal. A sze- rencsétlen ember azt kutatja, milyen munkára lenne még képes, de nincs kegyelem:
„Amit mondtam: mondtam. Köszönjön kend, oszt mehet!" A novella második része késő őszi időben játszódik. Három öregember, „egy féllábú, egy másfél lábú és egy csonkakezű" megy élettől búcsúzón a homokbányába, és magukra omlasztják a ho- mokot, „úgy temetkeztek el, mint sok ezer évvel ezelőtt meghalt sumér királyok".
A novella első része motiválja a másikat. A két időszak közötti ugrás sűríti az atmoszférát, hiszen nyilvánvaló, hogy mi történt közben. A feszültséget nem bal- ladai homály és direkten megszólaló líra fokozza, hanem drámai fejlődés. Olyan ez a novella, mint egy kétfelvonásos tragédia. Saját élmény körét dolgozza fel ezekben a novellákban Sinka István, de hőseitől már bizonyos távolságot képes tartani. Mű- vészileg formálja a cselekményt, nem ragaszkodik a megtörtént esemény minden eleméhez. A Sinka első pesti évét bemutató önéletrajzi jellegű Két ember a Váci utcából önmagának és hasonlóképpen nyomorult véletlen ismerősének találkozásait rajzolja meg. Mindketten a mosoda gőzébe menekülnek, lakás híján, éjszakára, a hideg elől. Itt ismerkednek meg. A későbbi találkozás a kórházban történik, ahová az író éhhalál veszélyével került, társa pedig sorsának következményeként gyógyít- hatatlan betegséggel. A novella struktúrája a Három öregéhez hasonlatos, ok-okozati kapcsolat van a két rész között. Az önéletrajziság keretein belül tematikailag a vá- rosi proletárok élete felé tágul az írói szemlélet. A pontos, szinte szociográfiai jel- legű leírást hagyományos képi asszociációkkal lírizálja Sinka István, a balladás hang már háttérbe szorul, s inkább a lélekrajzi teljességre törekvés érzékelhető.
A háborús tematika már a Harmincnyolc vadalmában megjelent a romantikus véletlenre alapozott erősen szentimentális Bogyóka halála című novellában. A má- sodik világháború élményei ismét aktuálissá tették és kiszélesítették ezt a témát.
A fekete rigó még megőrzi a romantikus motívumot, de szociális irányban elmélyíti a történetet; az Érparti történetben is csak mellékmotívum a háború. A kötet cím- adó írása, valamint A sárga tyúk viszont a háborús tematika értékes művészi ered- ményei. Az állat vitalitása, természetes életösztöne megszégyeníti, túléli a háborús
pusztítást, s a megkeseredett embernek is ú j ösztönzést ad, munkára, cselekvésre, az-
élet értékelésére szólítja: „Ki tudja, hogy élt meg, de élt, él, és csirkéket költött, mert az a rendje az életnek. Nincs meghátrálás." Az élet költészete lengi be a n o - vellát, az emberek és az állat világa válik szét: az első részben egyformán mozgal- mas mindkettő, a jóval később játszó második fejezetben a mozdulatlanná kövült emberi világba a sárga tyúk legyőzhetetlennek minősült vitalitása visz életes moz^
dulást. Az élet legmélyebb törvényeit lesi meg itt az író, romantikus színezet nél- kül, természetes realista költői bájjal. K. Nagy Magda alapos kritikájában jól érzé- keli, hogy a címadó elbeszélés hatásában, művészi erejében a legjobb Sinka-művek.
között foglal helyet. Az is bizonyos, hogy ebben az elbeszélésben Sinka- István hatá- rozott antifasiszta állásfoglalása szólal meg, azt azonban mindenképpen tévedésnek kell minősítenünk, hogy'az ösztönösség visszatérését is jelzi ez az írás: „A primitív ember szemléletében álom és való egybe játszik, s ennek tudatában az író vagy-
azonosul hősének naiv képzeletvilágával, vagy azon felülemelkedve kritikusan kezeli azt, de felhasználja hősének jellemzésére... Sinka múltjából itt maradt prófétizmus, sámánizmus azonban nem választja szét a valódi élményt az álombélitől teljesen, s így a hajnali mese az álom szintjén nyer beteljesedést, pedig az álomba nagyon is véres valóság ékelődik." Ezzel szemben úgy véljük, hogy Sinka István alkotói mód- szerének egyik szintézisét láthatjuk itt. A legtökéletesebb lélektani realizmussal indul az elbeszélés: a juhász különös álmát a körülötte zajló események motiválják.
Nincs ébren, de tudatának egyes mezői működnek, ezért nem tudja felébredése után azonnal szétválasztani az álmot és valóságot, mert a valóság rokon azzal, amit álmában látott: felébredve is hallja az ágyúszót, melyhez az álom szürrealista logi- kája a hóri domb eltűnését kapcsolta. Az egyszerű juhász tudata meglepetésében ezt nem érti. A korábbi novellákból ismert anekdotikus íz finom árnyalata szövődhet így alakja köré, de ezt szétfoszlatja a négy német katona megjelenésével bekövet- kező eseménysor. Minden apró cselekménymozzanatnak önmagán túli jelentése is van: a juhásznak sincs elég élelme, mégis megosztaná a katonákkal, mert „emberek vagyunk". Ezzel szemben a katonák neki semmit nem hagynak, sőt az egész falkát maguk elé kapják. A brutalitás áll szemben a humanizmussal. A megcsalt juhászra,
„valami ijesztő magányosság és elhagyatottság érzése szakadt rá", a megtévesztett ember, a megtévesztett ország fájdalma. Eredendő humanizmusa ellenére ezért jut el a fegyveres ellenálláshoz, melyben a túlerővel szemben életét veszíti. A Sinka- novellákra oly jellemző lírai zárókép kettős szállal is megjelenik. A haldokló juhász agyában az álombelihez hasonlatos ragyogás villan fel, a puli pedig azon- igyekszik,, hogy az idegen katonáktól minél messzebb hajtsa az immár gazdátlan- nyájat'.
„A falka után por kavargott, s jó darabon belepte a tájat, olyannyira, hogy a por- ban eltűnt egészen a hóri domb." Régi élménykör, modern formai megoldás; kerek történet, drámai sűrítés, balladai hangoltság, széles érvényű modern mondandó-
sugallatos összeszövöttsége — valóban Sinka egyik legjobb prózai írása. Még na- gyobb művészi tudatosság, a hőstől való távolság okán nagyobb mértékű művészi absztrakció és jelentős tematikai újszerűség teszi kiemelkedővé a hasonlóképpen a lélekábrázolás tökéletességére koncentráló Utolsó ítélet című elbeszélést. A nyugal- mazott szadista törvényszéki bíró a lakását törvényszékké alakítja át, és tovább ítélkezik az emberek fölött. Egyedül végezte az egész perrendtartást, csak vádlott nem akart lenni saját ítélőszéke előtt. Kitűnő humorral és finom árnyalással m u - tatja be Sinka ezt a figurát: külsejének leírása és jelleme tökéletes párhuzamban van. Fogad egy vádlottat. Annak nem kell mást tennie, mint vállalni mindennap a<
régi aktákból előkotort bűnöket, s a szadista bíró új, szigorúbb ítéleteit. Talál is erre a szerepre egy „pesti nyomorulttá süllyedt" zsellért, aki azzal biztosítja m e g - élhetését, hogy hagyja magát elítélni. Megy is minden a rendjén, de egyszer a v á d - lott tiltakozni kezd, mert véletlenül a saját nagyapja az, akinek a bűnét magára*
kellene vállalnia. A lélektani indíttatású novella itt fordul át szigorú társadalom- bírálatba: a vádlott tiltakozik, mert tudja a tiszta igazságot. Tudja, hogy ártatlanul ítélték el a lánya becsületét védő zsellért, a bíróság hamisított aktákkal döntött a;
löldesúr javára. Addig kínoztatták a csendőrökkel, amíg bűnösnek vallotta magát.
A fogadott vádlott fellázad a szadista bíró ellen, meggyalázottnak érzi magát azok nevében is, akik helyett vállalta a vádlott szerepét. Ugyanúgy áll bosszút a bírón, mint a korábbi novellában Bagi a hasonlóképpen szadista intézőn. Az Utolsó ítélet azonban érettebb alkotás. A városi problematika felé szélesedik az Adél című el-
beszélés világa is, a vénlány kitűnő jellemrajza azonban kissé romantizált idillikus szerelemben halványodik meg, a magánakélés feladása remek ellenpontozással (húga boldog házasélete) és természetes szerelmi vágyainak motivált ébredésével meg- győzően van motiválva, éppen ezért érzünk a párhuzamosan futtatott eseményszá- lakban (Adél főbérlőjének, sőt kutyájának hasonló törekvései) fölösleges túlkom- ponáltságot, jóllehet a kutyamotívum a természet rendjének életes törvényeit kí- vánja fölmutatni Adél előtt, mintegy sugallván az ösztöneiben megsejtett és immár elfogadhatónak vélt természetes élet vállalását.
Az Eltűnik a hóri domb eddig elemzett írásai a szemlélet lassú tágulását mu- tatták. A modern művészi eszközök sikerült birtokbavételét, a korábbi, hagyomá- nyos és primitív szépségű Sinka-prózával való szintézis módozatait villantották fel.
A műképző alapélmény azonban mindig az 1945 előtti világból származott, történe- tileg nézve a második világháború volt a hozzánk legközelebb eső időpont (Eltűnik a hóri domb). A világ szélesítése és mélyítése a múltban történt. A jelen nagy fordulataival is szembe kellett azonban néznie Sinka Istvánnak. Amíg a múlt idők világában teljesen otthonosan mozog az író, a jelen mélyreható változásai meg- győzik, de „alakjait irodalmilag hitelesen nem tudta még megteremteni. Elsősorban azért, mert az írói átéltség nem elég mélyreható, hiányzik belőle az az intellektuális, absztraháló készség, amely korunk hőseinek tipizálásához elengedhetetlen" (K. Nagy Magda). Mindez Sinka István sajátos tragédiájával függ össze: 1945-öt felszabadu- lásként ünnepelte, úgy érezte, most jött el az ő ideje, jogot és emberséget kapnak a „szegény alulsó országbeli" cselédek. „Csakhogy én kiköpöm a számból már a keserű ízt, János. És aggályaim sincsenek. .. Ha valakinek van joga beszélni, akkor neked csak van!" Üzeni a lelkes biztató szavakat 1945-ben az egykori kondásnak (Levél Ág Jánosnak). De aztán a fordulat éve után megcsalatva érzi magát, és elzárkózva, nagy kételyekkel nézi az ötvenes évek eseményeit. Nem vesz részt a nagy átalakulásban, az ország ú j arcának formálásában. Fenntartásai csak az öt- venes évek legvégén oldódnak valamelyest, a teljes azonosulásig azonban érzelmileg sohasem jut el. Tényeket lát és elfogad, de csak értelmileg. Ez a szemléleti kettősség mutatkozik meg az ú j életet vállaló írásaiban. Az Érparti történet nagy, eszmeileg összegző elbeszélésnek készült, „a tanyasi szegénység munkaszeretetének bemutatá- sában már-már a Talpalatnyi földig emelkedő, elmélyült műgonddal megalkotott"
(Szekeres László) mű addig kitűnő, amíg a múltbeli időket tárgyalja. Itt az író min- den ízében pontosan motiválja a cselekményt, érzékelteti a kegyetlen élettörvénye- ket és társadalmi problémákat egyaránt, de amikor a szocialista építés korszaka következik, motivációja elszegényedik, a meggyőző ereje elhalványodik, pedig tipikus alakokat enélkül teremteni nem lehet. A Viszontlátásra pankotai juhászok az ú j életet feltérképező riportsorozat első tagjának készült, de aztán nem lett folytatása.
Múltat és jelent szembesít itt az író, a juhászok mai életével a saját bojtárélmé- nyeit állítja szembe, tényeket regisztrál, kalapot emel a jelen előtt, de alakjait most sem tudja élővé varázsolni. Tény az új, eredményei vitathatatlanok, de nosztalgiája öregesen csak a múlt köré szövődik. Idegenként jár az egykor oly ismerős tájon.
