B E R D E MÁRIA
VIZEN HOLD
HALADAT KIADÁSA CLUJ-KOIOZSYÁU
1 9 2 4
LIBRIS
FRANCISCI
JOHANNIS
BERDE MÁRIA
VIZEN HOLD
H c4 L c4 D Á S K I c4 V Á S <A K O L O Z S V Á R
1 9 2 3.
Minden jog a kiadó vállalaté.
NYOMATOTT A LAPKIADÓ ÉS NYOMDAI MŰINTÉZET RT.
KOLOZSVÁR
A
z arannyal áttört függöny lyukacsaín vibráló tűket szúrt a nap a párnába, hogy felrebbent rá az alvó*Pillanatokig még hanyatt lustálkodott. Átm enet
nélkül vetette fel m agát. Az éjjeliszekrényen felhányta a gyöngybetétes hajtűket. A drága holm ik alól mocsokkal ita
tott cafatszélü könyvet rángatott ki, és felhúzott térdén sebe
sen lapozni kezdte.
„Vizeken járn i: hatalom . Vízen h o ld : sápadt férharc.“
Mereven szétömlő sugárkoronával, emberarcú hold volt az igéhez nyom tatva. M ellbetalálva az értelmetlenségtől, vissza
esett a párnákra. A pozsgás férfínépre gondolt, a jól evő, ívó, nótás, vírtusos gazdanépre, amely a házukat dongta.
M ióta csak hazajött az előkelő messziségből. Egészen, amíg a legjobbképünek igent mondott.
M átkájára siklott a gondolata. H olnapután a karján fog felébredni. - Irigyeltnek, szüleöröm gyerm eknek érezte ma
gát pillanatra, de ez a boldogság olyan sima volt, hogy nyom ban tovább iram odott rajta a gondolatig: m a van az utolsó h a jn a l! — K ünn a verebek ritmikus monotóniában csírregtek s egy távoli szobából a k ak u k k négyet üzent.
K íhágott az ágyból, lerázta hálóíngét és nagy tiszta
sággal, de nagyon sietve tette m agát rendbe. Közben a fo
lyosóra is k iford ult: lovaglódresszért, ostorért. Á tvágott az udvarón, az istállóig.
- 3 -
Pörge lovászlegény várta, a felkantározott lovat fogta már,
— Köszönöm, Andris*
Felvágott a lóra*
— De m aga m a itthon marad*
S hogy m utassa: nem haragból, a keblébe nyúlt és m egkínálta a cigarettatárcájából*
K em ényen, bolondul kívágtatott*
Az utolsó hajnal. K i merné őt m a m egbüntetni ? M ióta lovon ült — pedig a járással tanulta együtt — erre vágyott.
Júniusi hajnalon, egyesegycdüí, hófehér paripával belerobogní egy gyémánthálós, vírágbapírkadt lóheretáblába* Rohanni, ro h a n n i: ki a hétköznapból, a puha megszokott örömökből*
Szerteszíkrázott alatta, körötte a szétrugott sok fiatal virág. S a gyönyörű kíméletlenségben érezte a lá n y : hogy váltódik át benne a hajnali borzongás lüktető forróságra*
Szemét bezárta, hogy összecsapjon felette a jó* Sápadt vetü- let az éjszakából, lelkén átesett a k é p :
♦ • . vízen hold*
M egrántotta a lovat* M úzsa nén* zsellérháza ott rózsa- színlett jobb kézt, a még hajnalszínü napfényben*
A hajnali vendég zavart hozott* Egy kis tizenháromcsz- tendőske ült a keritetlen udvaron* Sebten takarta le azt a valamit, am in a szeggel kivert rám án dolgozott* Csak a durva, színes szőrfonálgombolyagok gurultak öléből a földre, ahogy kézcsókra igyekezett*
— Ez nekem lesz — érezte meg Laní*
M úzsa nén' kifutott a pitvarajtóba és hasonmód csókok
kal esett a kisasszony kezének* M agas küszöbön át alacsony gerendázat alá kísérte be*
A m akulátlan elsőházban, rikító képek, mennyezetig érő párnacsuppok alatt töröltek széket a kisasszonynak*
— D rága kisasszony ♦ *. szép, hogy mégegyszer e ljö n . ♦ ♦
— 4
Kicsi Múzsa, hozz ham ar a káposztás vakaróból — most sült, ebbe a percbe ♦. ♦
A leány ellanyhulva, az asztalon átnyújtotta a karját*
— Múzsa nén*, álmodtam* M intha kék vizen tükröződő teliholdba néztem volna * * * m it mondasz, mit jelenthet ?
— Sze' kerítettem vót a kisasszonynak álm oskönyvet Abba nem áll ?
— A zt m o n d ja : vízen hold jelent sápadt férfíarcot
— M árpedig az urfí piros és kerek, m int a jólsült cipó*
— Es azért mégis fontos, am it az ember esküvője előtt álmodik*
Kicsit szorongva nézett az asszony gondbamerült arcába*
— Sápadt férfíarc* ♦♦ higgye el Múzsa nénnek, aki a kisasszony nászának idejét is megjósolta, hogy csak férfit jelent, nem éppeg mindjárt sápadtat is* A drága, szépséges urht, akivel én a kisasszonynak boldog felvirradást kívánok*
K önny ugrott ki az öreg szemből, orcája ráncai közzé*
— Gondolod, Múzsa nén' ? — A kkor jó, m egnyug
szom* — Mi az kicsi M úzsa? N em , nem tudok én most e n n i! Isten áldjon, Múzsa n é n \ Beméssz ma ?
— N yolcra rendelt bé a méltósága*
— Múzsa nén', el ne árulj* Én most feljebb nyargalok, a M agúra tetejéig*
— Meddig ? — És az öreg, m intha benne két szó össze
verődnék, megrázkódott*
— M ost m ár csak nem fogja rám anyám , hogy a vízbe fúlhatok* Kicsi korom óta odavágytam, s egyetlen egyszer vittek el az erdészéiig*
— N e menjen, kisasszony kedves* N em , igazán ne*
Hallgasson az öreg dajkára, és ne menjen * * * annyi szép út van egyébfelé ♦ ♦ ♦
— Ejnye, Múzsa nén', örökóta hiszem, hogy a M agu- - 5 ~
fán túl kezdődik a Tündérország. Egy menyasszony csak odaérhet már, hogy benézhessen a T ündérországba!
Kacagott és m ár re p ü lt Lepattant róla az asszony utána- lelkendezése.
Zengett a szél, zuhogott a napfény, illatok karikáztak körülötte. Erdószélre ért. Idáig járt valaha. — Rózsaszín;
meleg kis emlék mosolygott meg b enn e: két földi rózsa- bimbót látott itt akkor, a bokrok alatt hasaltak . . .
Az erdő. M ost ébredt, fríssenmosdott szellő sétál a fák között, folyton csókolózík, folyton sugdos. M intha csak kapóra jövő vendéget hízelegne körül.
Végre a tető. Erdőkondor, hepehupás végtelenség, mind feljebb, feljebb hágó. Az égbe festve aquarellgyöngéd kéksé
gekben az Érchegység cakkokkal felfelé állított csípkeszalagja*
Most m ár látta. Most már eíkom olyult Még csak a vizet. . . Itt az ér. O tt léptetett lefelé* az ezüst járószalagon.
A tó. K övér nefelejtsek adták hírül először. Kékségük egybeveszett a víztükör színével. A túlsó part elé egy előre- dült nyírfa karézott. Laní nézte a vízbe fürödni szállt eget, és átverte a félelem. Mindig félt, nagy titkokat érzett a vizek fenekén.
Szeme kitágult, rövid nyöszörgés szakadt le ajakáról. — Felfordítva, halaványbronz üstökével errefelé, a vízen egy sápadt férfíarc lebegett. Szétpattant a jajtól és álom lehetne, ha nem zörrenne még most is a túlsó part sűrűje, mint menekülő szarvasbíka gyors és kem ény iram ától. — Ez a furcsa zörej egy sápadt emléket élet színeivel tölt meg . . „ A k k o r. . . a két kis együtthasaló rózsabokor ♦ ♦. Istenem.
A hogy a bokrok alá k u k u c sk ált: hosszuujju, kídurvultan is sápadt kezecske nyúlt a virágok után, de ahogy ő érin
tette, visszakapódott scbten, és valami tovasurrant, csak gyengébb, őzíkébb verdeséssel, m int ez itt, most.
- é -
O lyan ijesztően drága pillanat volt ez akkor, hogy most is beléfelejtkezett, és elejtette a m á t Csak a tetőre érve, kapcsolta álm át a mai jelenéssel, s a jelenést a hajdani kezecskével. A gyermekélmény utolsó lohbanatai sebten gyultak ki benne : ♦ ♦. a kexecskéről fecsegett Múzsa nén'nek a tűz m ellett; sietve, korán m entek haxa, és axután hiába muxsikált, soha többet*
M ost búcsút pillantva a tájra, ismét látta, m ár elfeküd- tebben, a túlsó oldalon a messzihuzódó fátylat, amit leszáll
takor hajnali ködnek, most m állott füstnek n é z ett * T u d ta, hogy most nem haza fog menni. Az erdő orgia
ként felzendülő életében gyors ügetésre szorította Szitakö tőt Vissza, M úzsa nén'hez, aki utánakiabált ♦ ♦ ♦ M úzsa nén' m ár bement az udvarba. Kicsi Múzsa végkép elárulta m agát.
Úgy eltátotta a száját a második látogatáson, hogy le se fedte a bogozását.
Lani kiült mellé, a tornácgrádicsra.
— Kicsi Múzsa, jártál te m ár a M agurán ?
— É n ?
Úgy elbámult, m intha azt kérdeznék, megjárta-e Am e
rikát.
— H á t nagyanyád?
— Ő igen • . azt hiszem .♦ ameddig bírta a lába. De ne
kün k nem kell fa. Ád az udvar, eleget.
— H á t ki járt a faluból?
— K ránca, a bolond nyédra.
. ♦ ♦ Negyvenfogu, férfiszomju cigány fenevad. A k is asszony összerezzent.
— É s . , mit mond K ránca, k ik laknak a rra ?
— A M utujék.
— Kicsoda ?
— A M utuj az anyjával.
- K ik á to k a M utujék ?
Kicsi Múzsa megrázta a fejét, vörös lett és nem pillan
tott fel*
— K ránca ismeri őket?
A hang kicsit rekedt volt*
— Azt m ondják, a M utuj lelökte K ráncát, hogy kék volt a hom loka, ahogy a kőbe verte*
— M iért?
— N em tudom*
Most nem váltott szint és őszintén vetette fel két, ki
fakult nefelejtsre hasonlító parasztlányka-szemét*
Ezersok bóbitás lóherevirág halt forró halált a paták alatt* A hogy feltetszett az udvarház, zöldbehuzódó sárgafehér hom lokával, az ambítus egyszerű, ünnepélyes oszlopsorával, a falut tartó dombkaréj zölddel elkülőnözőtt kellősközepén, úgy tetszett Laninak : hosszú álomból ébredt m a rá erre a képre, az otthonéra, m elynek m a más a poétikum a, a titok
zatossága, m int eddig* N em édes, utolsó zugig jólismert fészek, a biztonságnak az a réve, melyként az intézetbe intett felé: fantáziabizsergető legenda-tanya ez a ház, ez a tájék, valami bujdosík itten — előle?
— Vizen hold ♦ ♦ ♦ lebegett át rajta és összekoccant a durva sz ó v al: a M utuj ♦ *.
És a koccanás gyenge borzadással futotta meg a lelkét*
Lassitott, hangulatjátékul adva m agát, úgy léptetett fel a kastély mögé, a messzi, hátul épitett istállókhoz*
Á tadta a lovat és befordult az összeborulva nevelt gesz
tenyesorba*
O lyan volt az, mint a világoszöld, áttetsző templomhajó*
Gereblyézték az utat, a kertész egy rakom ány virágot tolt befelé a kétkerekű kocsikán* Az udvarház dongott a sürgő örömtől*
8 —
Lani lekerült a sütőházba*
— Itt vagy M úzsa nén' ?
Az egyik kemenceszájba bujt asszony nagybam arosan előtápászkodott*
— Istálom, a szőtetésnél van*
Laní bement a másik földalatti terembe* Sorban ültek ott a parasztleányok, menyecskék az osztovátákban* M ind
egyig neki készült a csillogó vászon, a tarka szőnyegek*
— M úzsa n é n '!
— Lelkem . ♦ ♦
Szokatlan nyugtalansággal ugrott fel az asszony*
— Eridj, szólj anyám nak, hogy rosszul érzem m agam at és megkensz* V árlak a folyókásban*
Csakugyan sápadt volt*
A folyókásszoba volt a legcsendesebb zug a házban.
H átra, kert felé nyílt az ablaka, és sohase tűzte a nap, azért tartották előtte a naptól hervadó virágokat*
Lehevert*
— Csak anyám ne jönne*
De feljött, Múzsával* Kicsit kizavartnak hatott, de anyai kötelességében eljárónak*
— Mi baja M elaníe ? kérdezte előkelő gyöngédséggel*
— Kicsit fáj a fejem* Elmúlik*
— Kilencre jár gyermekem* N em kellett volna kílova- golnía* Fanirtan fog hatni*
Alig érintve, m egcírógatta leánya homlokát*
Laniról közömbösen peregtek le a válogatott szavak, melyek csak azóta kerültek forgalomba, hogy — most őt éve — édesapja m egh alt A boldogult egyszerű szójárásu ember volt, és zavarba jö tt ha körülötte túlságosan kellem- kedtek*
— Tizenegyre legyen comme il faut* Antitól sürgöny
— y —
jött, hogy m a reggel elindult A kocsik most mennek az állo
másra* Nagybácsi a papnál és a jegyzőnél van* — Legyen csak n y u g o d t gyermekem, minden szépen megy* De m aga se felejtkezzék meg kötelességéről, hogy elragadónak kell lennie.
Egy kicsi cseléd rohant be.
— Istállóm ♦ ♦ ♦ parancsoljon jö n n i! A városi szakácsné és Ágnes nén* összevesztek* Hogy Ágnes nén' azt mondja, hogy ő is tud valam it * * *
— N a ugye, ha csak egy percre is kiveszem a láb a m at!
Fontos tárgyalásokban kisíettek*
Laní behunyta a szemét* Körűié forog ma a világ* És Ő ? M int a körben forgó korong álló közep e: nem vesz részt semmiben * * ♦ Nem csak te tte l: a leikével sem* Még tegnap este mindezzel tele volt : Anti, a kocsik, a kelengye, a sza- kácsnék, a torták, a ruhája * * *
— Múzsa nén’* N ekem nem fáj a fejem* Voltam a M agurán túl*
Az öregasszony alulról nézett a leány arcába*
— M ondtam , ne menjen a kisasszony*
— M ár voltam* És beszéltem kicsi Múzsával* A Mutujról*
Múzsa nénnek szétpattant az ajka* De nem szólt*
— M indent elmondott, vetette hazárdul a lány.
— M ár amit Ő tud*
— T udom , te többet tudsz* Mondj el te is mindent*
— M indent, kisasszony kedves* Mi mindent ? Hogy ott laknak egy vadőr házban, hogy nem is olyan szegények hozzánk képest ? A m agukéban . ülnek, szőnek, fonnak s a mézzel, a gyékénnyel is megszerzik m ár a boltból valót*
Sze' nem is engedi a fiút favágók közé az anyja, hogy egy
szer hergelték* Még a vásárokra is ő megy le a holmival, kíméli, vagy szégyelí a fiát ? A jó ég tudja*
— JQ _
— Igaz, hogy már kicsi koromban ott lak tak ?
— Régebb,
— De tudod, az borzasztó lehet, olyan egyedül lakni ott a rengetegben ♦ ♦ , Miért nem inkább itt, a falu táján ?
— N em ak art a , , , az asszony.
V alam it vísszanyelt,
— H át ezt lehet érteni, — Lani, mig ezt vetette, nem m ert az öreggel szembenézni,
— Bizony senki se keveredik szívesen a volt cselédeivel, A büszkeség, az megmarad. Aztán, a fiú is m utuj, hogy leesett vele az anyja. Parasztsorban mi annak az élete? így nem gyötrődik,
— De bántják, K ránca is b á n to tta , , , Tudom ,
— H á t az is hántás? Egy legény se bánja a K ránca hán
tását. N a , de meg is kapta a m agáét a gyalázatos, Lanín furcsa öröm bízsergett át a Kránca vereségén,
— De hogy is nem vigyázott rá az anyja?
— Elragadta a keserűség. N ag y kín az, m ikor az ember
nek kitelik a l e v e le ,,, , , , k ite lik , , , ?
Csitt, nem szabad honnant k é rd e z n i,,,
— De a bánattól is lehet, amivel v ise lte ,. M ert csuful végezte a szegény méltóságos úr,
Lani m eghökkent,
K öhíntett, hogy eltakarja arcát. Azonban M úzsában m ár megindult a kikívánkozó szó,
— A vadász kapta vót meg, nekem m agam nak m ondta, milyen erősen megcsufolta a golyó ♦ ♦ ♦ Az vót a levélbe:
„Erídj a nénédhez, a Felsőországba, majd eltart, kegyelem
ből, meg boldog is lesz, hogy neki lett igaza, hogy nem akart hozzámadní, rossz gazdához, ♦ ♦“ — N em számított a méltóságos ur a méltósága nagy büszkeségére • , , Azt se
— n —
tudhatta, hogy a méltósága reményben vagyon* H át még hogy nyom orékot hoz a világra • ♦ ♦ H á t igaza van a m éltó
ságának, hogy nem ereszti emberek közé*
— De a m ié rt--- azért nem visszataszító * * * Láttam*
— Az nem* Éppeg olyan arca vagyon, mint az öreg m éltóságának, a képen, am it cserepezéskor megtaláltál* Em lékszel? Az pedig nagy hírben állott a szépségével —
Laní elállott* Elfelejtette, hogy hamisan kártyázik és kitört*
— De Múzsa nén ♦ ♦ ♦ hát az a kép hogy került a mi hiúnkba ?
M úzsa átlátott a kártyán* Egyszerre begubózott*
— M it tudom én ♦ ♦ ♦ eísze, ahogy elszegényedtek, elad
ták nektek * * •
— H ogy eldugjuk a hiúba, egy faládába ?
M inden átrohant a leányon* Egy öreg kocsis, aki vigyor
gott, mikor anyját méltóságolta* A kinek ostorral vágott volt apja az arcába* A kőcímer a kapu felett, ami olyan újnak tetszett a kőbálványok kopottságához képest* A kínos per
patvar, h a rövid vakációin a parasztasszonyokkal szóbaállott*
A lányok, az intézetben* Sohasen^ voltak teljes őszinteséggel*
Valam it éreztettek vele* K íváltképen az errevaló m agyar kisasszonykák* S az anyja* Ö t, aki fényes intézetben neve
lődött, aki látott és tudott, bántotta régebb sokmínden*
Szinte elfúlt eme, most egy értelemmel egybesorakozó képek rátorlódó özönében* Csak idő m úlva mozdult*
Ölébe könyökölt Múzsának*
— M iért hazudtok nekem ? — könyőrgött*
— Szent Isten * *« a kisasszonynak ? Ennyit tudunk, ennyit szólunk * * *
— N em igaz, M úzsa nén'* — De nem faggatlak, nem kínozlak, Szép tőled, hogy velünk * *. anyám m al tartasz*
- Í2 -
Aztán ti ♦ ♦ ♦ T i mind ügy féltek anyám tól ♦ .• De ma az én napom van* A siratómé ♦ ♦ ♦ Múzsa nén*, T e m ondtad egy
szer, mi a férjhezmenés* Szolgálni menni s a bérünket is vinni ♦ ♦ ♦
— Édes Istenem, T e, én csak. a szegény lányokról szóltam úgy* A kisasszonyra csak a nagy gyönyörűség vár*
\ — Eddig én is hittem* — Dehát, úgy legyen szeren
csés a te kicsi Múzsád a házasságban, ahogy te m a nem árulkodsz utánam* Eridj anyámhoz* M ondd, hogy tizenegyig hagyjanak békét* Alszom*
Az ajtóból az öreg visszafordult*,
— M it akar a kisasszony * * * mit is akar ?
— Most m ár nem mondom meg*
Az öreg léptek elfogytak a tornác lépcsőin* Laní még várt* H a elárulja, az anyja berohan*
Ö t perc múlva hajadonfővel óvakodott ki az istállókhoz*
— Andris* Gyorsan*
V ágta a levegőt*
N em volt félóra s kíhágtatta a tetőt* A füstöt már nem látta sehol ♦ ♦ ♦ Merre menjen ? Az utat csak a tóig tudta*
O lyan ismeretlen neki itt a járás, m intha messze idegenben*
Mégis bizott* Az erdő, amely hajnali leszálltakor földi szépségnek tetszett, most újra tele volt titokzattal, akár gyer
mekkorában* M inden bokor mögül rávillanhatott az a kes
keny, egyszinfehér arc, a sok-sok, rendetlen/ szinte asszo
nyban hosszú hajüstökével*
Meg kell kerülnie a vizet, (hisz feneketlen), és vissza kell találnia a túlsó parton odáig, ahonnan a vizbeli kép élővalójának mása vetődhetett* A víz fölé kanyarodó nyír vezette* Sarló volt ott, a káka közt, a parton felejtve* De aztán csak fárasztó erre-arra veszés, kémkedő lombnyítás következett* Ideje és szinte türelme fogyott, mikor végre az
- 13 —
erdőkből oly hívogatón köszöntő, elnyújtott nyári kakasszó vágott feléje* Elindult rajta*
Korhadó, de folyton tákolt kerítés mögül bám ult elő az alacsony faház* Egyik oldalán úgy felhágott a repkény, hogy fává nőve vetekedett a kéménnyel* Az elkerített részen, a repkényes oldal alatt, jómódból hozott, apróra korcsosult virágok : szegfűk, violák lobogtak a tapaszos m éhkasok előtt*
Az ajtó nyitva állt, s az ajtó felett, görbe szegekkel felsze
gezve két kopott kőcímer, egyikből le is volt pattanva egy darab* A tágas, tüzhelyes szobában* mely nagy kortyokban szíttá magába a levegőt: nem volt senki*
Lani visszafordult az udvarról, lovát megkötötte az erdő legszélső fájához* M aga leült a kapufélfához*
M inden, m intha mese volna* Egy régi, régi, titkos sej
telemfonál, am in elindult m ám a, és ami ídevezet, a renge- tegbclí házikóhoz* Fáj benne a gyanú, és m ég is: apró resz- ketésekkel bízsergetí, hogy az élet mégsem az a sima, egy
szerű, könnyensíkerült boldogság, ami tegnap v o lt A szívé
ben, mint fejet felütő bimbó, duzzadozott a csodaáhitás*
Belelankadt a várakozás fátyolos mámorába* M ikor a szemét félálomból felvetette, a kertbe látott. N ála alig idő
sebb, majdnem meztelen férfi járkált a félvad gyümölcsfák alatt* N éh a lehajolt, és a sarlóval füvet vágott, néha felnyúlt, és letépett egy-egy szem cseresznyét* Izomzata finom játékot játszott halvány bőre alatt, szíkraszín haja előre-hátra esett*
M ost felemelte a fűnyalábot és az udvarba fordult* M ost megpillantotta a lovat, a szeme gyermekesen tágult* Aztán jött, egyre közelebb* Tekintette ráesett a leányra, m int az eleven elámulás, riadalom és szinte fájdalom*
És a finom iskolákat járt kisasszony, a magán ezreket viselő, zavarba jött a félmeztelen nyom orult előtt. N em a meztelensége m iatt, hiszen azt nem is fogta fel. Még az se
- 14
érintette tudatát, hogy ex a fiatalember ♦ . ♦ csak mikor m aga megszólalt vajami kim agyarázást, szinte bocsánatké
rést akarva — — — akkor döbben rá az ajakhoz emelt és aztán m egrázott kéz borzalmas jelentésére*
Miért is jött ide ? * *' * mit lehet itt kezdenie, tennie ? A fiatalember m ár befordult a házba, — a küszöb előtt hagyta a fűnyalábot — és egy perc múlva háziszőtt, még ki riem puhult kenderingben tért vissza, a kezében palatáb
lát hozott* Leült a küszöbfára és im i kezdett:
„Szólj hozzám, mindenre tudok felelni"*
Laní torkába görcs állott*
Percig szót se szólt* A z tá n :
— Miért futottál el m a előlem ? A fiatalember sebesen i r t :
„M ert aki beszélni tud, az bántani akar"*
— Azt hiszed gonoszság hozott ide ?
„M iért jöttél?"
— T udni akarom , kicsoda v ag y ?
„A nyám m o n d ta : én abban az ágyban fogantattam , amelyikben később te születtél*"
Lani elpirult* Nem a szavak meztelenségétől* Zavara halk szégyenbe kezdett fordulni*
— M iért jöttetek el onnan ? '
„A nyám az apádat átkozza érte. De anyádat még job
ban átkozza*"
— H ogyan jöttetek ide ?
„A nyám m o n d ta : két gyűrűvel, két aranykarikának az árával."
— És az én apámék ♦ ♦ ♦ hogy jutottak oda ?
„A nyám m ondta: csaló sáfársággal."
Laní fel akart ugrani* De ahogy a fiatalember arcába nézett, annak egyetlen izmában sem ült bántani akarás*
— 15 —
N yugodt volt, szinte derűs, mint akinek fogalma sínes sza
vainak súlyáról. M ondja a más baját, ami nem neki fáj és szinte örül, hogy valakivel cseveghet, aki meghallgatja.
És nem azért jött ő id e : megtudni mindent ?
— Miért nem költöztök másfelé ?
„A nyám mondja : mi vagyunk itt a földnek lelkíísmerete/*
Laní ósszerándult, A palatábla épen betelt, — Félelmes és szomorú asszony lépett közíbük, A szeme alatt a bőrén két fehér folt volt, a könnyek szívták. Kivette, szinte rán
totta a táblát a öu kezéből és átfutotta. Szeme haragot szik
rázott, de aztán más fényt váltott a szikra.
Eltörülte az írást,
— Anzelm, mondta nyugalom m al, miért bántod a kis
asszonyt ? Kísérd a szobánkba, ahogyan illik,
A fiú szeme szelíd szégyenkezéssel sütődött le. De m intha anyját nem értené,
A tágas, alacsony szoba furcsa m űhelyt m utatott. Volt benne szövőszék, rokka, gyalupad, szegényes kis könyvtár a polcon és mindenféle szerszám, valami ócska fegyverek is, A lakók magakészítette dolgait egy-egy agyonfoltozott, finom- eredetű holmi tarkázta. Egy arannyal átszőtt, foszladozó ab
rosz ötlött fel különöskép a lánynak.
Gyékényszékkel kínálták,
♦ • , Vájjon nem felejtett el köszönni az asszonynak ? Igaz, hiszen kezet csókolt. M iért is csókolt kezet ? Úgy jött akkor , ♦ ,
— Remélem, a kisasszony nem vette kom olyan Anzelm irkafirkáit,
— N em tudom, mit mondjak rájuk. O ly furcsa az ne
kem , , ♦ megérti asszonyom, ha megmondom önnek miért jöttem, Alm ot láttam , vízen holdat s ez az álom nem hagyott nyugtot nekem.
- 16 —
Elmondott mindent Őszintén* N em vette észre, hogy nő az asszony a mese a la tt H ogy duzzad a besülyedt mellkasa, Hogy tágul a szeme, színesedik kífakult arcbőre*
O lyan jó volt panaszolni valakinek, aki a glóriánál szebb bajrengeteg alól mindent felívó szemmel tapad szó
öntő ajakára* M ikor a mondanivaló végéhez ért, hogyan talált ide, átnyújtotta két esdeklő karját az asszonyig*
Anzelm egy intésre valamivel előbb kiment*
— O asszonyom* M ondja meg, mit vétettem Ö nök el
len* En holnap ♦ ♦ ♦ elutazom * * . csak a télen jövünk vísz- sza* Szeretnék békült szíveket hagyni magam után*
Az utolsó szavakat bizonytalanul ejtette* Valam i mást szeretett volna mondani, de még csak sejtelme sem volt, mit*
Az asszony váltakozó arckífejezéssel nézett hQÍ ölbe, hol a leányra* M intha minden szavát mérlegre dobná elébb és mégsem volt higgadt, hanem m agát nagy erővel tartóztató*
Felállott, megfogta Laní állát és mélyen ásta tekintetét a leányéba*
— Gyermekem* M iért tagadnám most m ár? M inden igaz, am it gyanít* De én azokat nem hányom a kegyed szem ére! Csak egy fájjon kegyednek a sírig : az, ami A n- zelmen e se tt! M ert az én szegény gyermekem akkor nyo- morodott meg, ♦ ♦ ♦ a létráról estem le vele ♦ ♦ ♦ am ikor a cí
mereket baltával lecsaptam * * ♦ M ert azt nem lehet p énzen . ♦ ♦ A zokat úgy hoztam a hónom alatt * * ♦ s őt ♦ ♦ ♦ a szívem alatt * * * erre a darabka földre ♦ • ♦ amit a véremen is m eg
tartottam volna ♦ ♦ ♦
Az asszony reszketett* D üh és fájdalom rázták*
Laní fekete szégyenben hajtotta le a fejét* De hirtelen fe lk a p ta :
— Asszonyom ♦ ♦ ♦ m ondta álomban ítélkező hangon, hiszen akkor ♦ ♦ ♦ önök ♦ ♦ ♦ mind a hárm an ♦ ♦ ♦ bűnösök ♦ ♦ ♦
- Í7 -
A z asszony felugrott, m intha megcsípték volna.
— M indhárm an ♦ ♦ ♦ igen. A fia sorsában ♦ ♦ ♦
Az asszony összecsuklott. Ez az ütés, ez talált. Kim ondta húsz esztendő éjszakáinak kim ondatlan vádját.
— En azzal a két ♦ ♦ ♦ egy kalap alatt ♦ . ♦ M ost majdnem sírt.
Laní lázas, remegő m ozdulattal lépett hozzá.
— Ki tehetne itt jóvá valam it ? Egyedül ♦ ♦ ♦ egye.
dűl . . . én.
Kérőn, vigasztalón repkedtek könnyel fényezett pillan
tásai.
Az asszony szájaszéle megkeseredett, szinte gúnyba. De Laní mítse látott, csak a cseresznyéskosárral visszatérő fia
talembert, ahogy eííbejön s szinte letérdel, hogy m egkínál
hassa őt.
Az asszony felfogta Laní elragadtatott pillantását és egy még ijesztőbb vonás lopakodott a szája köré.
— Anzelm megérdemli, hogy kegyed jóindulattal legyen hozzája. O , — milyen furcsa, — mindig vonzódott kegyedhez.
Laní ezt nem értette, sem a hang hír télén jött lágyságát.
— O sokszor látta kegyedet, m ár m int gyermek, később is, ahogyan lovagolt ♦ . ♦ Es hazajött és egy füzetbe —
Idáig a fiú zavar nélkül bólintott az anya szavához, szinte boldogan, hogy mindez a lány tudom ására juthat. De csudálkozott is: hiszen az eddig kárhoztatta az álmait. Az utolsó szónál aztán anyja elébe lépett, összetette a kezét, úgy könyörgött hozzá a szemével.
— Jó, hallgatok, végezett az anya elégedetten az egész jelenettel.'
Laní, bár nem tudta, miről lehet szó tovább, nagy, tiszta tekinteteket váltott a fiatalemberrel, m intha kincseket csereberélnének.
— 18 —
Fölkelt, minden olyan világos lett benne bent és a mo
solyától kívül is, kereken*
— Asszonyom, m ondta egyszerűen* Anzelm mától fogva * * * az én ♦ ♦ ♦
Megakadt*
— Testvérem ♦ ♦ ♦ úgy m intha csak az én apám nak, anyám nak volna a gyermeke* — Én most * * * nekem ma van a síratóestém* N em m egyek úgy férjhez, hogy ezt az ígéretet ki ne csikarjam az anyámtól* Éjfélkor, h a vége m in
dennek, Anzelm várjon rám ott, ahol az ut az erdőbe fordul*
És én akkor meghozom a hírt*
— Éjfélkor — ?
— Igen, amikor a vendégektől eljöhetek, felelte Laní ártatlanul* M ert aztán holnap .nincs egy perc időm ♦ ♦ .
Az asszony arcába fürkészett a lánynak*
Anzelm zavartnak tetszett* Iménti ragyogó ámulása Laní utolsó beszédei után kom olyságra szelídült*
K iléptek az udvarra*
— A lovat, Anzelm*
A fiatalember engedelmesen vezette elő Szitakötőt*
Lanín átfutott valami* Mindig testvérre vágyott* Most a búcsúnál a felbuzgó öröm, a hirtelen meggazdagulás érzése arra késztette, hogy megcsókolta Anzelm halántékát, mert a hom lokát nem érte fel*
Az asszony m intha megnyúlt volna* Laní nem értette a tekintetét, mely m intha messzi, most nyíló perspektívákba tágulna*
— Anzelm le fogja kísérni kegyedet, amíg kegyed biz
tos az útban*
— A kkor én sem ülök addig fel*
Lassan léptek, m ögöttük a ló* Cseppet nem volt furcsa már Lanínak, hogy nem tudnak beszélgetni*
_ J9 —
H át a bubái feleltek hajdan ? És a lovai, a kutyái
— szenvedélyes barátai — m ostan? És nem értik egymást?
N em boldog velük? Hiszen, ha egésznapra jött a vőlegény, titkon kí-kíszökött hozzájuk. — Most előhozta első talál
kozásukat, ott a lapuló parlagi rózsáknál. R agyogó emlé
kezéssel mosolygott a fiú. B ó líntg ato tt: emlékszik, emlékszik*
M ikor a tó átcsíllant a fákon, Laní megköszönte a kí
séretet. Sietnie kell, lóra kell ülnie. Anzelm odanyujtotta a hom lokát, hogy Laní csókolja meg.
♦ ♦ . Azt hitte, hogy ez a szokásos elköszönés ? V agy drága, szerzett jognak tekintette ?
Laní mélyen meghatva indult hazafelé. A jövendőre gondolt. Ezzel a szelíd testvérrel együtt. Szabad lesz hozzá gyöngédnek lenni. Segíteni öt, hogy szép, gazdag emberi életet élhessen. Hiszen nem zúgolódik, olyan egészen, m intha tudna boldog lenni. Majd utazni viszik, milyen kedves lesz, ámuló gyermekszemének tündérvílágokat m utogatni! — Még arra is gondolt, hol fog lakni Anzelm az anyjával. M ajd kítataroztatja nekik a „régi házat4*, ahol most nem lakik*
senki, amiből vendégszobákat szántak,
♦ . ♦ Fent a vadőrházban nem lelte helyét az asszony
— N em Anzelm, nem ! Rázd ki fejedből a bolondsá
got ! — intette a megtérő fiút. N em mondom, ez lehet, hogy nem az anyja, de te, az ők kegyelméből! N ekem egyéb kell: szemet szemért! M a éjszaka —
Behúzta a fiát a házba.
Laní pedig, a boldogság tejfehér tengerén úszott haza
felé. Soha, soha nem érezte m agát többet az önzetlen h a r
mónia e tiszta hullámain, amelyek e percekben verték körül.
De ahogy közeledett, a fehérség kezdett sötétbe torkolni.
Anyja hatalm a messzi sugárzott ki a ház köré. Az udvarház lihegett az élettől. R obogtak fel a kocsik az ambítus kőgrá-
- 20 —
dícsa elé* M áskor az anyja vendégfogadásnál ott állt a leg
felső lépcsőfokon* Most csak a nagybácsi igyekezett mindent úgy lebonyolítani, ahogy nénjétől l á t ta : méltósággal egye- sített szívességgel*
Laní hátrakerült, benézett a folyókás ablakán* Késő*
A nyja a szoba közepén állott és felejtve a tónust, majdnem a haját tépte és m agának fojtottan k iab ált:
— A lunátíkus * ♦ ♦ a szélkelep * * ♦ hol az istenben kószál ? Laní belépett* Gyorsan, kényszerítve magát* N ehogy később ne merjen és azzal menthesse m agát, hogy nem fér az anyjához*
— Tó, hogy talállak — ejtette fakó hangon*
— Az Isten szent szerelm ére! A fogadásnál Gyuri bol- dogtalankodík, a nappaliban senki sincs a vendégekkel! * ♦ ♦ A ntit eszi a sértés, hogy nem szaladt elébe a lépcsőn* S az a n y ja ! Meglehet a véleménye !
— Anyám* N ekem fontosabb dolgom van veled :
— Mi van most fontosabb! ?
— M egmondom egy perc alatt*
De tapogatózott, tom pította a kifejezéseket* És szépen, kedvesen próbált beszélni arról, aki úgy megérdemelné a jobb sorsot*
Az anya lassan fuvódott fel, mint egy rettentő méregre ingerelt madár*
— H azudik, hazudik ♦ ♦ ♦ Hazudsz * * ♦ te is hazudsz*
— A nyám , lágyult el Laní, hát akkor mond el te, ho
gyan volt I Anyám nem érted te azt, hogy én ilyen teher
rel telkemen ♦ ♦ ♦ templomba nem mehetek, esküvőre*
Zokogás rázta*
— H ogy volt ? H ogy volt ? Pesten telelt Öméltósága, nyáron a tengerben áztatta m agát, amíg én neki szereztem ♦ ♦ ♦ apád nekik szerzett * * ♦ amíg bolond volt h o z z á ! Szépség-
- 21 -
versenyeket nyert, az ura ló -díjak at! — Hogy csufolkodtak, hogy m eg aláztak ! Állva, levett kalappal beszéltették apádat, nekem csak ízentek, mint a cselédnek! Pedig hát nemes leány voltam, vagy micsoda ? H á t ! Azt mondom egy szép n a p : megfogom én a dolog végét m agam nak is ! K apartunk, kuporgattunk, keresk edtün k ! Emlékszel, szegény a p á d ra ! Sze csak azóta éltünk igazán urímód, hogy ő behunyta a szemét ! Még a francíáném is szúrta a szemét, hogy féltette a garast* Pedig hát az én eszem után gyűlt* De azt m o n d ta : ha m ár valaki hasznát veszi, vegye a leányom ♦ ♦ ♦ igen, igen, neked gyűjtöttük, s most te gyanúsítasz, ahelyett, hogy a szerződéseket kérnéd, amikből kitetszik, hogy egy gombos
tűig ♦ ♦ ♦ s hogy én, én most adoptáljam ♦ ♦ ♦ mit szólna az urad, az örökös társhoz 1 A sógorhoz, a mutujhoz, a világ- csúfjához !
Laní sápadtan, szikrázó szemmel meredt az anyjára*
Még ilyen levetkőzve soha sem látta* S ha nem is volt köztük benső kapcsolódás : a gyerekí glóriát ő is megfonta anyja fejére* M o s t: M intha eddig soha se látta volna igaz képében, m intha most ismerne rá ♦ ♦ ♦
És ő ennek tárta fel imént a forró gyengédséget, a m 1 benne a fehér, fényes fiú iránt lobbot v e te tt! Ennek aki azt az égbekiáltó koldus nevet döfi a szegénybe, — nem, nem azt akarta sebezni — a lánya szívébe*
Hídegrázós, rémült kiábrándulással, megsemmisüléssel rogyott a heverőre*
— Elég * * ♦ anyám*
Érezte a durvaság erejét, mely apját is annyiszor megfojtotta*
— Öltözzön!
Szinte tántorogva, mint ütés alatt lépett a tükörig a lány*
N agy ajtót csapott az anya* De Laní aztán a tükörből látta, hogy lesetí a tornácról*
22 -
Pedig nem gondolt engedetlenségre a lány*
Éppen belélökött, keresztül a szívfájdalmán, ez önvád*
M it is tett ő m ám a? Elindult anyja ellenségeinek szaván*
Ó rák hosszáig feketén látta őt, mielőtt megkérdezte volna — — De ha büntelen az anyja, ha terheletlen lélekkel szállt ko
porsóba az apja — ---M egint emlékek teperték el lassan felelevenkedő hitét*
♦ ♦ ♦ A málladozó, viharvert kripta a park felett, a szőlő
aljban ♦ ♦ ♦ H a beléje lesett, szép, idegen nevek tetszettek fel a koporsótzáró kőlapokon* Igaz volt, vagy álmodta, hogy egyszer anyja követelte apjától, hogy vakarják le az írá
sokat? S hogy apja, aki csendes ember volt, kiabált, hogy ő nem istentelen? H át miért, m ért kellett?
Hogy még azt se tudhassa, hogy nem laktak itt időtlen idők óta*
M úzsa érte jött* Az öregasszony, bár egy szó se esett előtte, érzett valamit, de csak alázattal várta Laní bizalmát*
Laní nem szólt, mit tudta ó, hányadán van m agam a
gával is?
Tétován, ráébredőn ment végig a szobákon*
M inden beszélt ma hozzá: monogrammos, már előké
szített porcellánok a kredenceken* A drága könyvek a szá
zados üvegszekrényekben* Az aranyvarrottas függöny mellbe
vágta, — az egész, rakott ház ♦ ♦ *
A szó már a harm adik szobáig zsongott elíbe* Anti sötét képpel kelt fel a likőr mellől* A vendégek különösen erőltetett arcokat vágtak* Ez a mezőségí vőlegényrokonság észrevette, hogy a közvetlen vidék „társasága44 elmaradt*
És aztán, miféle menyasszony ez ? N em fut elíbe anyósának, aki, ha nincs is olyan módban, de a fiút ad jal Ugylátszík, kényeskedő* Pedíghát tartsa szerencséjének, hogy ilyen név alá kerül a vagyon* A vagyon* Az szép, szó sincs róla* Anti
- 23 -
beülhet Ez a sértett megelégedés ült ki az anyós orcáján is*
Szeretetnélkülí melegséggel csókolta meg a m enyérem enendőt
A nap egyelőre simán te lt Lant úgy mozgott az em
berek s minden között, m intha vízen járna* Más elsülyedne a körülm ények hínárjában, ő lassan lebegni k ezd ett N agy, fehér vihar gomolygott fel benne s az*yítte*
Délután elcíkkant az első fehér villám* A parkban sétáltak*
Szinte sértő volt, ahogy Antival folyton különhagyták* M in
dig irtózott az ilyen alkalom adástól> A szerelmet csak meg- lesetlen, senkitől nem is álm odott pillanatok megvalósulásá
nak szerette volna* H a úgy lehetne, a sok cécó nélkül*
Egy labdarózsa buvóutban Anti meg akarta csókolni*
Leplezetlenül; mohón* Ez a m ár szabad és mégis dugott egybeveszés megfagyasztotta Lanít* Lefutott a gerincén, m int egy törvény, hogy ez nem lehet* Szégyenkezve futott ki a buvóutból és szerette volna azt a férfírokont megütni, aki m índentudóan rámosolygott*
A kerti uzsonnánál lopva nézett A n tira : virágzó volt és egy fiatal asszony-vendégük a kezét kapkodta Lanínak, hogy irigyellek, te ! — És nem gondolt-e ő is régebb arra, hogy a lányok bizonyára csinosnak találnák és irigyelnék érte ? És nem várta-e ő m aga ezt a beteljesülést, nem azzal ébredt ma, hogy holnapután* És most ♦ ♦ ♦ az a fehér csók bujdosík benne, ami egy szép növény szeplőtlen megérinté
sével hatott rá*
Csak egy kicsit m agára maradni, eszmélni, tisztába jö n n i!
Vacsora előtt megszökött, bezárkózott*
Lehetséges, hogy az a csók ezí a csókot kizárja ? Hiszen ha az nem testvéri csók lett volna, hogy is merte volna ő, aki mégiscsak szemérmes volt mindig, a fiatalember zordon anyja előtt adni ? — M ért csúszik az most fehér falként ajka és eme csók, a piros habzsolás közé ?
- 24 -
Csak mert mitsem ért el az anyjánál. Mert furdalja a lélek a teljesedő piros boldogság beváltásában, hogy nem tett semmit érte, akit ma szívben, Ígéretben testvérének szentelt.
N em tud boldog lenni, amíg ő n y o m o ru lt Csengetett.
K ét perc múlva szemben állott anyjával.
Az asszonyból terjedt a düh, mint a meleg süt a ke
mencéről.
És mégis, finomkodott még.
— Gyermekem — Antit ki kell békítení. Csak m aga lehet az oka, hogy nincs jókedvében !
— N ekem talán jókedvem le h e t. . ♦ anyám .
— H áládatlan ! Miért ne lenne ma jókedve ? H át mikor, kinek ? Az életemet tettem rá, hogy nagy kisasszony, nagy uríasszony legyen, s most elrontja a’ legszebb életünnepünket!
Ezt érdemli egy jó anya a leánya síratóján ♦ ♦ ♦
— Igen, anyám . T e mindig jó v o ltá l. . . ha engedelmes
kedtünk — engedelmeskedtem —
— Úgy kisasszony ?! — D ^így, így kell nekem ! Velem- mel együtt minden jó bolond a n y á n a k ! Még a vőlegényedet is a szádba repítettem !
Laní összerándult a durva beszédtől.
— Épen azért, anyám . M indent készen kaptam , szeret
nék én is tenni valami jót, nemcsak kapni.
— S ezt úgy, hogy elhíszed, tovább üzöd-füzöd az anyád
ról szőtt Rágalm akat!
Laní lesütötte a szemét, hogy ki merje m o n d an i:
— Anyám . . . ha te büntelen volnál ♦ ♦ . nem titkoltál volna semmit előlem. Én nem a rágalm azóknak, én most a magam sugalm aínak —
Az anyát velőbe szúrta a szó.
— Sugalom l ♦ ♦ ♦ H át csak sugalmazz m agadnak, ülj
— 25
össze a sugalmaíddal, de nekem hagyj békét, nekem járasd le tisztességgel a lakodalmad, mikor m ár ide csődült a világ*
Lani összeszedődött*
— Én pedig anyám — tudd meg, — nem megyek ad
dig férjhez, amíg meg nem ígéred —
Az anyja kísárgult* - K i mer itt követelni, ahol a férfi is hallgatni tanult ?
Felemelte a kezét*
Ez a mozdulat keserű erőt öntött Laníba* Ismerte ő ezt a kezet így is, gyermekkorából, amíg m egtanult hajolni* De most, a mai napon ?
Kényszerítette m agát, hogy szemébenézzen*
— És ha én, ma este * * * az asztalnál fogok * * * mindent kikiáltani ?
Az anya ugrott, m int tigris* Begörbültek az ujjaí, meg
ragadta a leány nyakát*
— Azt nem teszed ! Azt nem mered ♦ ♦ ♦ nem fogod te n n i!
Vagy tedd, tedd, mocskold be apádat, haló porában, anyá
dat a síratódon, te Istentől elrugaszkodott, te ! De én ♦ ♦ ♦
— Apám — ő * * ő nekem megbocsátna, apám ♦ ♦ szegény*
— Az ő kövít fúvód, mindig is azt tetted, de én* * én*♦
A förtelmes esküt, amit az anya m ondott, hogy soha, soha, és ha megszakad is: Lani nem hallotta*
M egrázkódott és tágult pupillával bám ult bele valamibe*
M intha szélmalomharcot vívna, m intha imént hazug szót ejtett volna, ostobát, hiábavalót —
De miért tűnik a botrány ostobának?
Most még nem tudta* És akarta a botrányt*
Szót se szólt többet* Öltözni kezdett, mert estére friss fehér ruhát parancsolt rá az anyja, s a hajába egy fehér kaméliát hozott fel a kertész* — A tükör előtt vette észre, hogy egy piros csepp fut el a nyakán* Az anya körmétől*
— 26 —
M egtörülte és keblébe csúsztatta a zsebkendőt* Érezte: ez a ft vércsepp mindenhez felbátorít* M ert ha szívben nem is, ki
felé eddig még mindig vereségben m aradt —
Az anya nem hagyta többet magára* Kíkísérte vacsorá
hoz és vércseszemmel kísérte minden ajaknyítását* — És Laní halogatta a percet* Miért? M iért? Anyjától féltíben — ? Ó , hiszen le fogja torkolni, az ő szavai mindig igaznak csen
genek, csak a ki bentről** De azért mégis, utolsóig kell menni — M ár sokan súgták, hogy nem írígylík Antit* Ez a lány holdkóros* Sápadt és messzi járó lelkű*
* A pompával felhordott rengeteg étel alatt is dér ült a társaságon* Csak akkor enyhült a hangulat, mikor a m ula
tós menyecske, aki irigyelte Lanít, zongorához ült* Kezdő
dött az az éneklés, amelynél mindenkinek az a gondja, hogy saját hangja külön kítündököljön* A kis menyecske — régi pajtás, talán több is — ostromolta Antit, hogy terceljen*
De a férfi sötét arccal ült meg egy karszékben és Lanít figyelte* Anyósa melléült* *
— Valam it kérdeznem kell, mama*
— És nekem valamit közölnöm*
Á tm entek az úgynevezett irodába, egy barátságtalan te
rembe, ahol régi kredencekben, alm áríomokban a tömeg
edény, asztalnemű és mindenféle szerszám-holmi á llo tt Itt fogadták a sáros, poróslábu munkásnépet is, kihallgatásra*
Csak itt lehetett nyugodt a házi a vendégektől*
Bent tovább zsibongott a szó és a muzsika*
Bár mindenki megfogadta, hogy ma korán elteszí m a
gát holnapra, már elpengett a féltízenkettő* Laní futni érezte m aga alól az időt —
T o rk á t szorította a kényszer* És körülnézett: hátha van itt egy arc, amelyik felé m ondhatja rettentő mondanivalóját?
De itt ezek mind úgy kíénekelték, kibeszélték, kíélvez- - 27 -
ték dolgaikat, egész, önm agáktól dagadó m agukat — m in
dent úgy, ahogy van ♦ ♦ ahogy látszik —
... senkiről se néz itt le, hogy Lanínak igazat adna*
Csak botrány lesi;, és nagy szégyenbemaradás.
A szívén nagy, bátortalan tanácstalanság ment át*
Es m ég is: úgy tetszett, elmulaszthatatlan, hogy valami történjék, ami gátnak vesse m agát a simán robogó anyai elvégezés elé*
Anti és az anya visszatértek* A vőlegényen jókedv ütött át* Egyenest a zongorához ment és belesercentette hangját a többíébe* Az anya Lanííg kedveskedte m agát, — a lány az éneklők m ögött ült és rántott a köntösén*
— Szökjék egy percre az irodába*
M aga visszahúzódott és az írodaajtó mellett ülve várta, hogy aztán utánamenjen*
De Lani nem mozdult*
— N em fog visszaengedni ♦ ♦ ♦
Miért érezte most e percben, hogy anyja hamisságot akar vele ? Megrázta a szégyen*
— Először szólnom kell*
H ogy keserítse, vadítsa m agát, A ntira szegezte a szemét*
Anti kíhevült arccal énekelt* M ár nem volt haragos* M intha tetszene neki a leány vadsága, mikor már úgyis biztosan az övé* Elképzelte a szelídítést*
* ♦ ♦ Ahogy szinte kaján fölénnyel veti reá most már a szemét* A kivágásra, a keble felett —
A, megsebezni —
De ahogy próbált felemelkedni — Gégéje megbénult, a lába is*
Anyja ? — Nem*
Álmodott ? Anti vállán át az ablakig ért a szeme* Egy szomorú, világot neméríő arc fénylett be az üvegen. A
— 28 —
jelenés eltűnt, mint a koldus, ha m egkapta ajá n d é k á t Csak a vádtalan száj égett még a leány e lő tt: melyen, mint a élek vakablakán, soha ki nem fog repülni a kalodába zárt megnyilatkozás.
És egyszerre érezte, hogy ez már nem szánalom, amivel az idegen nyom orúságnak szoktunk adózni, a hálával k e v e rt:
hogy a kereszt a másé. H ogy ez eleven saját-fájdalom, drága adó, amit a m agunk dédelgetett keresztjének szente
lünk ístápul, amit ha le nem róhatunk : szétmarcangolódunk.
A m inek szolgálatába állunk, amit elviselünk, mint testünk- íelkünk önnön fényeit, fogyatkozásait.
K önny sietett át a szemén.
M int mikor elmúlik egy kínos roham :
Nehéz, fényességes kíjelentődés esett meg benne. Háíyog- talanul látta, mi a lehetetlen és mi a kikerülhetetlen.
Szinte illetlenül gyorsan köszönt el.
De nem mindegy most m ár ? N em méltányosság a vendégekkel, ha minél kevesebb ideig áltatódnak ?
Az anya nyájasan m entegette:
— Csak menjen, holnapra szép legyen.
M egjött hát az ostoba. M agába szállt. V agy — mást főz ? De legalább a mai este meg van mentve* S a holnap írja is elkészült már.
Az anya és Anti a tornácon érték utói Lanít. K arjába füzködtek kétfelöl.
— Melaníe, m ondta az anya diadalmas nyájasan, Anti fiam bepanaszolta, hogy M aga ma csupa szomorúság. K ény
telen voltam bevallani a szomorúsága okát, hogy nyom orú
ságban tudva a régi gazdát, nincsen az arany szívének perc
nyi nyugalm a. Úgy gondoltuk, hogy mindennél fontosabba M aga nászának boldogsága. És ezért odaadom nekik a Lí vádíát.
— 2? —
Lanít egészén megrázta e váratlanság* Riadtan nézett a két ölelőre, akiktől egy perccel előbb oly messzi esett*
— Ötven hold, gyermekem, s a major — sok kurta nemes él kisebben*
— H agyjuk most már * * ♦ anyám*
— N em hagyjuk, dehogy hagyjuk* M agának meg kell ígérnie, hogy lemond erről az ő javukra*
Laní lehajolt egy tétova kézcsókra* Az anya azt hitte : hálacsók*
— N a és holnapra felderüljön az én kis fecském, intette Anti*
Laní megállt a küszöbön*
Milyen zűrzavaron jött ez most* Van-e joga most már *-*. ? N em kötelessége; nagy, friss pecséttel pecsételt kötelessége, holnap anyja szerint tenni ? Hitegetheti most már magát, hogy a benne imént esett kíjelentődés szerint kell jogot szolgáltatnia a kitaszítottaknak, hogy a fehér tűz csak kísé
rete égbőljött megkönyítője az ígazságtevésnek ? — Csak most érezte, csak most, hogy visszaút n y ílt: milyen fájó, az álomról lemondani — az álomról, ami boldogítana és fel
magasztalna egyszerre*
— N em látok, súgta és szinte a kezével is tapogatózott*
— Ki világosít meg ♦ ♦ ♦ ?
T udta, hogy most egy szörnyű harcot kell pár perc alatt megvívnia* És nem volt ideje, ereje hozzá m ár — az Istent várta*
A vén M úzsát a szobájában lelte*
— A méltósága hálát itt * ♦ ♦ mentegetőzött az öreg* Félti a kisasszonyt, hogy rosszul volt a reggel* M aga jött volna, de az anyatársával egy szobába tette volt m agát s most nem hagyhatja ott egyedül, úgyis paprikás már*
— Múzsa nén', szólj szíved szerint* M it szólna a falu ♦ ♦ ♦ - 30 —
az emberek, ha én a M agurán íakó urfíval ♦ • ♦ megosztanám, amim van ?
Múzsa felült a földrevetett ágyon*
— H át hiszen urfi az, de milyen igazi urfi* S ami juss szerint illeti a dolgot — szépen tenné a kisasszony, nagyon is szépen* Sokan m egáldanák érte* -4 Csak én ♦ ♦ ♦ én ♦ ♦ ♦ amilyen buta parasztságban nőttem, níégis van tudományom a földről való dologban* Az én ángyom nak is ígírt a vót gazdája, oztán ott öregedett a hitben, csúf betegségiben is ápolta, s csak megüté a gutta a gazdát s egy rokon is ki nem adta az ígértet*
— 'Mit — ne mesélgess, mit akarsz mondani ?
— H át ha igazából akarja, úgy csináltasson még hónap írást a Lívádíáról ♦ ♦ ♦
H át te erről honnan beszélsz ?
— Kisasszony kedves én hűséges vagyok, én nem mon
dok semmit, csak hogy el ne hagyja az írást*
Nehezen lehetett kikaparni az öregből a szót,
— Főbeüt a méltósága, de am ikor az asztalnem űt a présbe tettein, mert hát csak én tehetem a lábom az irodára, s sötét végibe, a nagy kredenc mellé voltam lebujva és ra
kosgattam a ruhát, de jó, hogy nem edényt, mert az h an gos, hát hallottam, mit egyezett a méltósága Anti úrral* A nti ur mérges volt, hogy a kisasszony milyen szégyen neki a násznép s az anyja előtt a keservességével, s a méltósága azt m o n d o tta: egyezzék belé Anti ur egy kis szentcsalásba*
Lívádía úgyis a hozományba tart, h a megesküdtek, Anti ur parancsol felőle, — s a nagy szerelembe úgyis elfelejti majd a kisasszony azt a földönfutó népet* V agy majd adnak ne
kik valami^ árendába, mert m arha erős a fiú, s az asszony érti a mívelést, a nyomorúság m egtanította, hát még jó lesz a földnek* Jaj, kisasszony kedves, ne reszkessen, mert meg
— 31 —
kell ígírje nekem, hogy amíg él, hallgat felőlem, a nyelve
met kitépi — — de én ♦ ♦ ♦ én * . ♦ a méltóságáért el nem kárhozhatok, pedig ha elhallgatom a csalást — benne van a Szent Levélbe, ami az égből hullt, mi vár reám tuL
Laní megfogózott, kiegyenesedett ♦ ♦ ♦ megváltódott*
— N e félj Múzsa nén'* Se magadért, se az írásért. Is
mersz te. engem*
— Igaz, lelkem, de ne haraggal csináld* A fehérnépnek esze legyen, hogy meggyőzhesse a férfit * * .
— Jó, M úzsa nén ♦ ♦ ♦ Most aludj csak* Én kimegyek még egy kicsit*
— M it akarsz most künn ?
— M it faggatsz? * Az öreg sunyin elmosolyodott*
H át fiatal* H á t egész nap m ások előtt volt* Egypár friss csók pedig elkél a nász előtt* Csak meg ne fázzék*
— Vegyen valamit m agára, kisasszony kedves . * * mo
tyogta álmosodón*
— Veszek, Múzsa nén', aludj csak* Az isten . ♦ ♦ meg
áldjon*
— De mit vegyen ? Épen csak a fehér kocsífátyla van kéznél* Kicsit botorkált, de nem a sötéttől. Elrémülés és a szívét csengettyűként íóbáló hálaadás vacogtatta* O , az anyja * * * a m átkája — az árulók* Összeesküdtek ellene, mint egy buta gyermek ellen* Bolonddá tartották*
Kem énynek érezte magát, szinte kegyetlennek, minden
kihez, egy vénasszony híán, akit ma itt hagy a házban* — De a jövő — Mire indul ? Bizonyos Anzelm felől ? Nem * * * egészen*
Megállott egy pillanatra a zöldvílágos gesztenyedómban*
Ereje elhagyta, keze összecsuklott*
- Istenem*
— 32 -
O lyan egyedül v o lt Csak a dajka áldása k ísé ri:
♦ ♦ ♦ „Sokan m egáldanák44 ♦ • ♦ Lassan lehúzta a jegygyűrűt*
Mégegyszer felnézett:
— T e tudod, hidat kell vernem, amin át nem ér anyám
— nincs más ut*
♦ ♦ ♦ Fehér ruhás nő fehér lovon vágtat, a fehér hold*
fényen* Az erdőig nyúlik a fehér holdszőnyeg*
Erősen kiválva a fekete háttérből, egy fehér szobor á llo tt Szinte csillogott, szinte hihetetlen volt, hogy ez az arc, ez a test, ez a haj valóság lehessen, hogy megindul
feléje* Z
De furcsa volt, most nem kérte a csókot* M egragadta a kantárszárat és belépett az erdőbe*
Fehér testével, lángszínü hajával, mint imbolygó fáklya, útmutatás, ment előre a fiatalember* A m akulátlan test rit
musára, mint néma zenére, léptetett a lány* És lassan, lassan telt meg a viharos boldogságnak sejtelemszerü élőérzetével;
a boldogságéval, ami felé verdestek a szárnyas leányálm ok az ífjuságraébredéskor* Áldozatos, valószinütlenül szép üd
vösség félő* — A néma erdő m intha attól zengene*
A tóhoz értek*
A fiatalember intett és a vízbe hágtak, a feneketlenbe*
-Alig ért térdig is* T ágult a világ* Elfutott kereken a föld*
Egyszer felszisszent Anzelm* Éles kőre hágott* Laní nézte* Ahogy nem is panaszolt, a tekintetével se* Ahogy félmeztelenségében nem fél a víztől, amibe ő belenézni is reszketett* Meghomályosodott a szeme és elnézte alig tart
ható szívvel a fiatalembert*
— 33 —
*— Ezé az alázatos gyermeké minden, amivel bírok*
Még a m últam szépsége is* A régi gyerm eköröm ök mind őt illették* A kastély, a lovak, a ruhám , az ékszerem, a fehérneműm * * ♦ igen, a ma víseltíg, a hercegi finomsággal, pompával ékített selyemingemig* — M inden ezé a mezítláb szíklábahágó, életből kirekesztetté, aki egy szolga fejlehajtá- sával vezet*
H a felnézne, hogy összeköszönhessen a szemével ! De nem néz fel* O lyan furcsa, olyan szomorú, bizony
talan* M intha nagy követ cipelne ♦ ♦ ♦ Az arca a reggel óta megnyúlt és elvértelenedett* És a szeme pillantása : befelé
fordulva m agam agába ♦ ♦ ♦
Laní megfogta a fiatalember vállát* N em , egy pilla
natra se tovább! T udni kell! Reszketett és szót nem talált*
A víz elsimult alattuk s a híg ezüst visszaverte szobor
csendes mindhármukat* Összetalálkozott a tekintetük* Tiszta, elszánt gyöngédséggel nézett a lány* A fiatalember nem akarta elfogadni a tekintetet. §zörnyü zavarban tétovázott * . ♦ Szenvedélyes mozdulattal megemelte a kezét és visszamuta
tott a falu irányába*
— Anzelm?
A szólni nemtudás szorongásával nézett vissza az*
♦ ♦ ♦ Vissza ♦ ♦ ♦ !!
— M iért ♦ ♦ miért?
N agy szenvedés szakadt a fiatalemberre* Szavak ostro
molták, vallomás és helyette keserű verejtékcseppek szület
tek a hom lokán Laní kapkodott lelkében a szó után, hogy kimondja, megváltsa vele*
— Gyűlölsz engem?
Anzelm karja lehanyatlott* Lehajtotta a fejét, mint egy szegény gyermek*
— 34 —
— Rosszat akartál nekem ?
A fiatalember megtört, odaborult a lányhoz, és vergő
dött* Laní simogatta boldogtalan fejét és — Anzelm — könnyezte a szót* A sí mafalu kú t fekete feneketlenéből fel
kapaszkodni akarónak kínjaival kínlódott és rettentő küzkö- déssel született meg a form átlan férfínyöszörgés* — Laní, mint a halálugrásra szánt, most tudta, bele kell m agát vet
nie abba a feneketlenbe: hogy örökre találkozzék a m ártír Némasággal* M egragadta a fiatalember állát, és másik ke
zével végígtörülte homlokát* Azzal a zsebkendővel ♦ • ♦
— Az nem igaz, Anzelm* N em ig a z ! Én tudom, én tudom, hogy te ki vagy — Anzelm, én ismerlek téged*
H ogy hatott ez a szó* A fiatalember megváltódva fel
derült* Most már ő is nyitját lelte a szónak:
♦. ♦ megfogta a leány kezét és a szívéig vitte*
Reszketve botlott rá ujja, hogy a kéz gyürütelen*
M indketten tudták most már, milyen utón mennek* K i
fényesedtek, mint két csillag*
Ezüstlovon ezüst leány, akit ezüst vízen át ezüst legény vezet* E lőttük az ezüst útm utató : a hold*
P artot érve Laní leszállóit*
— Beszélni akarok, tovább, veled*
Fejét nyom ta a szívére, és hallgatott bele tovább a do
bogó, drága végtelenségbe, ahonnan nem jött hír még sen
kiig az elsülyedten m akulátlanul megőrzött világba, ahova Laní most elindul*
A mesék fehérvírágos rengetege köszöntötte őket*
Az asszony a kapuban várt rájuk* Látta az erdőszélen szétváló símulásukat*
Laní hozzálépett és megcsókolta*
— Anzelm — csakugyan ♦ ** ♦ az én anyám ♦ ♦ ♦ fia lesz ♦ ♦ ♦ rebegte szégyenlősen*
— 35 —
— Egyébért jöttél te, m adárkám , a lépre, gondolta az asszony és csaknem felsíkoltott a kaján örömtől*
Kézenfogva lépett át a két fehér nászutas a küszöböm Az anya a fiúhoz lépett*
— . Most se szabad megmutatni ?
A könyvespolcról levett egy durva füzetet* A füzetbe dalok voltak belekottázva, melyek úgy külömböztek más da
loktól, mint a m adárének az emberi muzsikától*
Anzelm felragyogott, elővette a hegedűt és kibontotta rajta a lelkét, szabadon, egész viharban.
Laní elzsibbadt szinte a boldogság hangzivatarában*
Az asszony leste* Ahogy egy gyermek leitatását*
* * * holnap reggelig * * *
És Anzelm * * ♦ hogy szinlel * * * ő, az anyja megesküdne ♦* ♦ A hajnal elömlött* K ét lihegő asszony verte át m agát a sűrűn*
— Maradj* Itt maradj ♦ ♦ ♦ ostoba vénség*
A másik a kapuig rohant* Hála* Itt a ló* És senki se fogja észrevenni* H ogy szökéssel próbálta * ♦ ♦
M egrogyott a kapufélfánál, de megkapaszkodott* Jött a harm adik asszony, belülről* Megnőve tegnap óta, mint va
lami csodafa* Egym ásnak mentek* Szavuk kiszikkadt* Csak némán csapott össze a két gyűlölet* Csak a szemek beszél
tek* Azt m ondta az érkezőé:
— Koldus, te, a fiadat most a nyakam ba varrnád, a máséban, a megvetettében duslakodnál I
A másik azt nézte vissza:
— Bocskorosnemesből lett kasznárné ifjasszony, aki addig loptál, üzérkedtél a máséban, amíg kiloptad a szememet is ♦. ♦ hogy az én fiam a te fiad legyen ? Edd meg a pénzedet, a
- 36 -
földedet, nekem, neki egyébb kellett, a lányod fehér híre- neve kellett és m o st: nincs a lk u v á s: kirúgom , kirúgom , vi
lág csúfjává teszem !
De ezek a szavak mind nem estek.
A kunyhóbélí asszony csak m egragadta a most érkezett
nek a k e z é t Hurcolta magával. Be, a gyékénnyel borított nagy szobába, ahonnan kinyitotta az oldalkamra ajtaját.
Most fogja szívenszurní: mindenért. Még rászíszegett: c s itt!
Lábujjhegyen, vigyázd az álm ukat, ezt az álmot!
D urva lepedővel letakart szénán két fiatal test fek ü d t Foszladozó, fakult aranyvarrottas abrosz takarta el ő k e t
— Eridj oda ♦ . ♦ húzd e l . . ♦ lihegte és meglódította a jövevényt a kunyhóbélí asszony. A hajdantí gőggel.
A jövevény ronggyá semmisült, félfának ro g y o tt A kunyhóbélí odalépett és óva felemelte az arcokat fedő aranycsípkét.
Valami a szálló sugár fényivel áradt szét róluk a szobán.
O lyan mélységes, sugárzó boldogságban aludtak, m intha egymás karján túl még Isten karjában aludnának. Ölelés
ben, am it elválasztani többet nem lehet.
A nyitott ablakon bezümmögő távoli harangszó ringatta őket. Laní násznapjáé. ♦ ♦
A két asszony egymásra meredt. ítélet tö rté n t Azok a szavak m ár soha meg nem eshetnek.
Meg kell egymásnak bocsátani.
.
M * 1; * M X, 4 ' C v ‘ ‘i r í '"• * f ■
- • • . ■
*
í ! . ■ .
W ^ H 'V ■'- ’ / r V / . x .' ; ? \ V
j f - ■' ' ■ .'• •• ' ,
o : , '- A
VIRÁG AZ ERDŐN
Keresztapám, a bányanagy, kísísten v o lt H a ő azt m ondta : holnapután a Bucsíntetőn leszünk, akkor Aeolus apó tömlöcbe csukta gazfickó kölykeít és a fellegeket össze
gyúrta, kikötötte a Negoj tetejére* Mi volt ehhez képest az, hogy nemcsak a keze alá adott szolgálattevő hajdúk fénye
sítették ki a hegymászó cipőket, hogy a jeruzsálemí templom m egláthatta volna m agát bennük, hanem a kincstári tiszt
viselők asszonynépeí 2ís egymáshoz futkostak; és legfőképen keresztanyámhoz, a szelíd szerepét kissé nehezen csináló nagyasszonyhoz, hogy dehát ki mit hogyan ? A kérdésekre m ár inkább Zsuzsa néni, keresztapám csörömpölő testvér- nénje felelt* Mozsár csengett, mogyoróörlő morgott a kony
h ák előtt, kiürült a mészárszék, megtelt a kincstári jégverem*
Lovak píhentetődtek, kocsik, szekerek fényesültek* A barom é
terek szemverést kaptak* Mindez a külső izgalom volt. A belső, a lányszobák kékezüst hom ályában folyó, csak úgy vibrált valahogy a levegőben, hadítervek nem szoktak dobra ütődní* De mikor Ica, Vica vagy Cica ekkortájt kisírt szem
mel ült az asztalhoz, akkor az a hadíparancs adódott, hogy ehhez vagy ahhoz a „kész emberhez44 „kedvesnek kell lenni*44 Az ilyen tanácsnak néha lanyhább „cucurázás44 is nyoma- tékot adott, mi nagyban elősegíti a kedvességet* M ert hát az a „kócífer44 tíz év múlva lesz csak ember, az Icáknak pedig húsz éven innen férjhez kell menni, nem úgy m in t. ♦ ♦
Erre a „M ínt44-re én is furcsa szemmel néztem* Lehull
— 39