JULES VERNE.
fordította :
ZEMPLÉNI P. GYULA.
BUDAPEST, 1901.
EISIL.EZR G. K I A 13 A S A.
SZLV-UTCZA 43.
A FEKETE INDIÁK.
ELSŐ FEJEZET.
Két, egymásnak ellentmondó levél.
Starr J. R. urnak
Edinburgh Canongate, 30.
„Ha James Starr ur oly szives akar lenni és holnap az aberfoyle-i szénaknákhoz, a Dochart- bánya, Yaron tárnához elfárad, ott egy rendkívül érdekes hirt fog hallani.
„James Starr urat a nap folyamán a vasút nál Harry Ford Callander, Simon Fordnak, a haj
dani főaknaügyelőnek fia fogja várni.
„Titoktartás kéretik!“
így szólt a levél, melyet James Starr 18 . . deczember 13-án, korán reggel kapott és melyen a postabélyeg „Aberfoyle, Stirling grófság, Skóczia“
felírást viselt.
Kíváncsisága hatalmasan feltámadt. Arranem is gondolt, hogy ez csak tévútra vezetés, misztifi- káczió lehetne. Évek hosszú sora óta ismerte már Ford Simont,ahajdani művezetőt Aberfoylebányái ban, melyeknek élén ő mint műszaki igazgató —
6
vagy mint „wiewer“, mint az angolok mondják — állt húsz éven keresztül.
James Starr ép erőteljes szervezetű férfi volt, kit ötvenöt éves kora daczára bátran lehe
tett volna negyvenesnek tartani. Edinburgh egy régi, tekintélyes családjából származott és annak egyik legkiválóbb tagja volt. Művei becsületére váltak a mérnökök érdemes testületének, kik az Egyesült királyság földalatti részét Condiffban épúgy, mint Newcastleban, valamint Skóczia alsóbb grófságaiban kiaknázták. Aberfoyle titok
zatos szénbányáinak mélyében, mely Albaa tárnái határán Stirling grófság egy részét foglalta el, James Starr mindenütt tisztelettel említett nevet vívott ki magának és itt töltötte el élete java részét. Azonkívül elnöke volt a „Skócziai régiség
kutató társaság“nak, a Royal-Institution egyik leg tevékenyebb tagja és az Edinburg Review-ben is gyakran figyelemreméltó czikkei jelentek meg.
Egyszóval, ö azokhoz a gyakorlati tudósokhoz tartozott, kiknek Anglia felvirágzását, gazdagságát köszönheti és ö magas rangot foglalt is el Skó czia ősrégi fővárosában, mely úgy anyagi, mint szellemi tekintetben megérdemli az „északi Athén"
elnevezését, melylyel felruháztatott.
Tudvalevő dolog, hogy az angolok az ő ter
jedelmes szénbányáik jelzésére igen jellemző el
nevezést találtak. „ Fekete Indiákénak nevezik
ezeket és ez az India bizonyára még sokkal töb bel járult Nagybritannia meglepő gazdagságához, mint Keletindia. Napról-napra ott egész serege dolgozik a bányászoknak, hogy Britannia alvilágá
ból a szenet, a fekete gyémántokat, hozzák a fel
színre, azt a nagyfontosságu tüzelő szert, mely az iparnak nélkülözhetetlen életfeltételévé vált.
Akkoriban az az időpont, melyet a szénerek kimerülése tekintetében megjövendöltek, még a távol jövőbe esett és senki sem gondolt a be
állható hiányra, a mikor még két világrésznek szénkészlete várta a kiaknáztatást. A különféle czélra szolgáló gyárakat, a mozdonyokat és moz gonyokat, gőzhajókat, gázgyárakat stb. nem fenye gette még a veszély, hogy az ásványszerü tüzelő szerek elfogyhatnának. Az utóbbi évek fogyasztása azonban oly óriási mérveket öltött, hogy az egyes bányák már legvékonyabb ereikben is kimerültek.
Hasztalan fúrták és kutatták most az elhagyott tárnákat és az azelőtt oly jövedelmező föld elár vult bányáit.
Ép ilyenek voltak a viszonyok Aberfoyle bányáiban is.
Tíz évvel ezelőtt az utolsó szénhordókocsi az utolsó tonna szenet hozta fel napvilágrae telepből.
A mélység összes szerszámait és anyagkészletét, a tárnák vágányain haladó és az erőmüvi szállí tásra szolgáló gépeket, a kis szekereket, a
8
földalatti vasúti kocsikat, a szállító kosarakat és ládákat, a levegő felfrissítésére szolgáló készülé keket — egyszóval mindent, a mi a föld gyom
rában a bányamívelésre alkalmaztatott, kihordták és halomra rakták a tárnákon kívül. A kimerült széntelep egy óriási nagyságú masztodon hullájá hoz hasonlított, melyből minden életszervet kiszed
tek, csak a csontvázat hagyva meg.
Abbólaz anyagkészletből csak néhány hosszú létra maradt meg, melyek a bányákba való bejá rást a Yarow-tárnán át közvetítették. A munkák szünetelése óta kizárólag csak ezen keresztül le hetett a Dohart-bánya tárnáihoz eljutni.
Külsőleg még csak a napi munkálatok védel mére emelt épületek jelentették a nevezett bánya tárnáinak helyeit, melyek most teljesen elpusztul tak és époly elhagyatottak voltak, mint a szom széd bányák, melyek együttesen képezték Auber- foyle széntelepeit.
Szomorú nap volt az, a melyiken utolszor jöttek ki a bányászok a tárnákból, a hol annyi éven át éltek és dolgoztak.
James Starr mérnök a munkások ezreit, a szénbányák tevékeny és bátor lakóit maga körül gyűjtötte össze. Az ásók, szekértolók, felügyelők, töltögetők, ácsok, útépítők, kocsivezetők, osztályo zok, kovácsok,lakatosok, férfiak, nők és gyermekek, a föld felett és föld alatt működő munkások mind
egybegyűltek a Dodhart-bánya nagy udvarán, me lyet azelőtt a bányamű szénkészlete töltött be.
A derék emberek, kiket most a létért való küzdelem gondjai szerteszórnak az egész világon, kik oly sok éven át, nemzedékről-nemzedékre, az ősi Aberfoyle-ban éltek, itt várnak most, hogy mi
előtt e helyett elhagyják még,meghallgassák mérnö
kük búcsúzó szavait. A társaság jutalomkép a folyó év jövedelmét juttatta a munkásoknak. Alapjában véve ez nem volt sok, mertaz üzem költségei majd nem felérték a hozadék jövedelmével, de azért mégis módot nyújtott nekik arra, hogy addig el élhessenek valamikép, mig vagy a szomszéd szén müvekben, vagy a mezőgazdaságnál, vagy a gróf ság műhelyeiben alkalmazást kapnak.
James Starr ott áll a tágas fészer ajtójában, melynek fedele alatt a hatalmas hajtógépek oly hosszú ideig működtek.
Ford Simon, a Dochart-bánya főfelügyelője,ki akkoriban ötven éves volt és még többen a mű vezetők közül, félkört képeztek körülte.
James Starr levette kalapját, a bányászok pedig fővegeiket kezükben tartva, mélyen hall gattak.
E búcsújelenet megható, de egyúttal nagy
szerű volt.
„Barátaim, kezdé a mérnök, a válás órája ütött számunkra. Nem leszünk ugyan ezentúl sem
10
oly hosszú időn át egyesítettek a közös mun kálkodásban, kimerültek. A leggondosabb kuta
tások a legcsekélyebb leletet sem eredményezték és a Dochart-bányából kikerült az utolsó szén
darabka is! “
Szavai magyarázatául James Staar egy darab szenet mutatott a bányászoknak, mely a szállító kocsiban maradt hátra.
„Ez a széndarabka, barátaim, szólt aztán tovább, az utolsó vértestecskéhez hasonlít, mely hajdanában Aberfoyle ereiben keringett! Ez okból meg is fogjuk azt őrizni, épugy mint az első szén
darabot, mely ezelőtt százötven évvel került ki Aberfoyle bányáiból. E két széndarab közt a munkaerőnek sok nemzedéke váltotta fel egymást! Most vége mindennek! Ez utolsó szavak, melyeket mérnökötök intéz hozzátok, a búcsú szavai. Éltete ket e bányából tengettétek, mely kezeitek alatt kimerült. A munka kemény volt ugyan, de azért rátok nézve nem volt haszontalan. Nagy családunk oszolni készül és alig képzelhető, hogy ennek szerteszórt tagjai még valaha úgy összekerülhetné
nek, mint ma. De azért sohse feledjétek, hogy oly sok évet éltünk együtt és hogy Aberfoyle bányászainak becsületbeli kötelességük marad, hogy kölcsönösen támogassák egymást. Volt elöljáróitok is mindenkor tudatában lesznek e kötelességüknek.
A kik együtt dolgoztak, soha sem lehetnek teljesen
idegenek egymásra nézve. Ezentúl is figyelemmel fogunk benneteket kisérni és bárhova fordultok is mint becsületes emberek, ajánlataink mindenkor kisérni fognak. Isten áldjon meg tehát, barátaim, vezéreljen benneteket az ég!"
Ez a búcsúzás mélyen vésődött a derék em berek sziveibe. Csak lassankint és egymás után, mintha nem szívesen engednének a vaskényszer nek, távoztak a tágas udvarból. James Starr körül mindignagyobb és nagyobb letta csend. A Dochart- bánya felé vezető fekete út még egyszer vissz hangzott a bányászok lépéseitől, aztánnéma csend váltotta fel a mozgalmas életet, mely azelőtt az aberfoylei bányamüvekben uralkodott.
Csak egyetlen ember maradt James Starr mellett.
Ford Simon volt a főfelügyelő, mellette még egy tizenöt éves ifjú állt, az ő Harry nevű fia, ki már több éve működött a tárnában.
James Starr és Ford Simon ismerték és köl csönösen becsülték egymást.
„Isten veled Simon, mondá a főmérnök.
— Isten áldja meg, James ur, válaszolt a fő mászó, vagy inkább engedje mondanom: viszont
látásra !
— Igen, igen, Simon, ismétlé James Starr.
Hisz ön tudja, hogy mindig fogok örvendeni, ha
12
találkozom önnel és elcseveghetünk Aberfoyle elmúlt szép időiről.
— Tudom, James ur.
— Edinburghi házam mindignyitvaállönelőtt.
— Ó, az nagyon messze van, az az Edin burgh! felelt afőfelügyelő, fejét csóválva; nagyon messze van a docharti bányától.
— Messze, Simon ? hát hol szándékozik ön lakni ?
— Itt, ezen a helyen, James ur; a bánya müvet, régi táplálónkat nem fogjuk elhagyni azért, mert segélyforrásai kiapadtak. Feleségem, fiam és én, mi csak beosztjukmajd valahogy, hogy a tár
nához hívek maradjunk.
— Isten áldja meg, Simon, felelt a mérnök, ki alig tudott meghatottságán uralkodni.
— Nem úgy! még egyszer mondom, nem Isten velünk, hanem a viszontlátásra, Simon és James szavára, mi még Aberfoyle-ben találkozni fogunk!a
A mérnök nem akartaa főfelügyelőt ez utolsó reményétől megfosztani. Megölelte az ifjú Harryt, ki nagy, és izgatottságtól ragyogó szemeit ráme
resztette. Utolszor szorított kezet Ford Simonnal és aztán eltávozott a bányamű udvaráról.
Az itt elmondottak már tiz évvel ezelőtt történtek; de a főfelügyelő kifejezett óhajtása
daczára, hogy öt viszontlássa, James Starr sohasem hallott többet felöle.
Azelválásigenhosszúideje múltán,kapta most Ford Simontól azt a levelet, mely felhívta, hogy késedelem nélkül induljon el az aberfoyle-i bánya
telepek felé.
Egy öt érdeklő rendkívüli hir? Mi lehet az? A Dochart-bánya, a Yarow-tárna! Mily emlékeket idéznek fel ezek az ő lelkében! Ó, mégis csak szép idő volt az, a munka és küzdelem ideje, mér
nöki működések, életének legszebb ideje!
James Starr újra és újra átfutotta a levelet.
Sajnálta, hogy Ford Simon nem irt még pár sort hozzá, szinte haragudott rá e lakonikus rövidség miatt.
Lehetséges volna,hogy az öreg főaknafelügyelő mégis felfedezett volna egy uj, kiaknázásra érde
mes szénréteget? Nem, bizonyára az nem lehet! James Starr visszaemlékezett arra, hogy mily gondosan kutatták át Aberfoyle összes bányáit, mi
előtt a munkálatokat végkép beszüntették. Ő maga intézte az utolsó fúrási kísérleteket, a nélkül, hogy uj rétegre talált volnaa legbehatóbb kiakná
zás által elértéktelenitett talajban. Még azt is megkísértették, hogy a kőszén alatt néha meg levő, úgynevezett vörös devoni homokkő alatt el terülő kőzetréteget megbolygattak,de sajnos, ennek sem volt eredménye. James Starr tehát a bánya-
14
művet azzal a biztos meggyőződéssel hagyta el, hogy az már egy parányi tüzelőanyagot sem tar talmaz.
„Nem lehet, ismétlé magában gyakran, nem lehet! Hogy isvolna feltehető, hogyFord Simonfel találja azt, a mi akkoriban az én leggazdagabb kutatásaim elől is elrejtőzött? De az öreg főfel
ügyelőnek tudnia kell, hogy engem csak egy dolog érdekelhet ésmégis ez a titokzatos meghívás,hogy a Dochart-bányához jöjjek!" . . .
James Starr mindig visszatért erre.
Másrészt Ford Simont ügyes bányásznak ismerte, a kiben tagadhatatlanul megvolt az üzleti ösztön. Azon idő óta, a mikor Aberfoylet elhagyták, nem látták többé és mit sem hallott arról, hogy mi lett az öregből. Nem tudta volna meg mondani, hogy az mivel foglalkozik, vagy hogy feleségével és fiával hol lakik. A mit ő tudott, csak e meghívásra szorítkozott a Yarow-tárnába és arra a közlésre, hogy Harry, Ford Simon fia, a holnapi nap folyamán, a callanderi pályaháznál várni fogja. Nyilván tehát a Dochart-bánya meg látogatásáról van itt szó.
„Elmegyek, elmegyek!" mondá James Starr, ki mindinkább izgatottabb lett.
A derék mérnök úgyis azokhoz a szenvedé lyes emberekhez tartozott, kiknek agyuk éppúgy forr mindig, mint a tűz fölé akasztott bögre.
Vannak oly fejek, melyekben az eszmék mindig felpezsdülnek és vannak ismét mások, melyekben csak lassan főnek. Ma kétségkívül az előbbiekhez tartozott James Starr.
Ekkor hirteleniben egynagyon váratlan dolog történt. A hideg vizcsepphez hasonlított ez, mely egy pillanatra lehütötte az egyikében felszálló összes gőzöket.
Esti hat óra felé James Starr inasa egy második levelet nyújtott át neki.
Ez egy meglehetősen durva borítékba volt betéve, melynek czimirása elárulta az írás mester ségében nem igen jártas kezet.
James Starr feltépte a borítékot. Csak egy kis darab, az idők folyamán elsárgultpapirdarabka volt benne, mely kétségkívül egy, már régóta nem használt jegyzőkönyvből került ki.
E papirlapocskán csak a következő mondat volt olvasható:
„Starr mérnöknek szükségtelen fáradnia, mert Ford Simon levele időközben tárgytalanná vált".
Ez a levél nem volt aláírva.
MÁSODIK FEJEZET.
Útközben.
James Starr gondolatmenete egyszerre meg
szakadt, a mint ezt a második, az elsőnek teljesen ellentmondó levelet megkapta és elolvasta.
16
„Mit jelentsen ez?“ kérdezte magában.
James Starr újra kezébe vette a félig elté pett borítékot, melyen épugy, mint a másikon, Aberfoyle postabélyege volt, tehát mindenesetre Stirlinggrófságugyanazonrészéböl származott.Hogy ezt a levelet nem a vénbányász irta, az kétségkivüli.
E második levél Írója azonban ismeri a főmászó titkát,merthatározottan megerőtleníti a mérnökhöz érkezett meghívást,hogy aYarow-tárnához menjen.
Igaz volnaaz, hogy az első közlemény tárgy
talanná vált? Azt akarják csak meggátolni, hogy James Starr akár bizonyos czélból, akár czéltala- nul oda ne fáradjon ? Avagy itt az a gonosz szán dék forog fenn, hogy Ford Simon terve meghiu- sittassék ?
Ezek a gondolatok támadtak fel James Starr lelkében, a mint a dolog felett tűnődött. A két levélnek ellentétes tartalma azonban csak annál inkábbösztönözte, hogy a Dochart-bányához elmen
jen. Még ha az egész meghívás csak elbolonditásnak bizonyul is,czélszerübbnek tartja,hogy ottszerezzen magának bizonyosságot e tekintetben. E mellett mindig hajlandó volt, hogy az első levélnek inkább higyjen, mint a másodiknak, — azaz, oly ember meghívásában, mint az öreg Ford Simon, többet bízzék, mint névtelen ellenfele ellenmondó sorainak.
„Ép azért, mert elhatározásomat befolyásolni
igyekszik, Ford Simon értesítése különös érdekű lehet! Holnap, alkalmas időben, ott leszek a kitű
zött helyen!“
Estefelé James Starr megtette az utazásra szükséges előkészületeket. Miután ottmaradása több napra is kiterjedhet, Sir W. Elphistont, a Royal Institution elnökét levélben értesítette, hogy a társaság legközelebbi ülésében, akadályoztatása folytán nem fog részt vehetni. Két-három másik ügytől is felmentette magát, melyek még e héten vették igénybe. Miután végül inasát utasította, hogy utazóböröndjét rendbehozza, az ügy követ keztében talán nagyobb izgatottság közt lefeküdt.
Másnap reggel öt órakor James Starr már felkelt, jó melegen felöltözött, mert hideg eső esett és elhagyta a Danongate-utczában levő há
zat, hogy Granten-piczben a gőzhajóra szálljon, mely három óra alatt felmegy a Forthan egész Stirling.
A mint James Starr a Canongaten végigment, talán most először történt meg vele, hogy Holy- roodra, a skócziai hajdani regens palotájára nem is ügyelt. Kapuja alatt nem vette észre az őrt, ki ott állt régi skót jelmezében, a zöld, rövid kabát
ban, koczkás shawlban ésa czombjáig leérő hosszu- szörü kecskebundában. Rár nagy tisztelője volt WalterScottnak, mint a régi Caledonia minden igaz fia, ma még sem méltatta egyetlen tekintetre sem
A Fekete Indiák. 2
18
a vendégfogadót, a hol Waverlay volt megszállva és a hová a szabó azt a hires hadiruhát hozta neki, melyet özvegy Flochné oly naiv módon meg bámult. Nem üdvözölte azt a kis terecskét sem, melyen a hegyi skótok, a trónkövetelő győzelme után és azt koczkáztatva, hogy Flora Mac Tont agyonlövik, puskáikat elsütötték. Az út közepén a börtön órája mutogatta szomorú időmutatólapját; csak ezt nézte meg, meggyőződést szerzendö, hogy az indulás idejét elnem mulasztja.Nelher-Bow-ban sem nézte John Miron-nak, a nagy reformátornak a házát, ki egyetlen férfi volt, a kit Stuart Mária mosolygása el nem csábított. A High-Street, az általánosan ismert utczánkeresztül menve, melynek pontos leírását az abbéregéjében lehet megtalálni, a Bridge-street óriási hidja felé fordult, mely Edin
burgh három dombját egymással összeköti.
Pár perczczel később a „General-railway"
pályaházához ért és egy félórával később a vona ton Nemhavenbe jutott el, a Leith-től egy mér
földre eső csinos halászfalucskába, mely Edinburgh kikötőjét képezi. Az emelkedő dagály ellepte ott a feketés, kavicsos partot. A hullámok nyaldosták a czölöpökre épített és lánczokkal megerősített öbölgátakat. Erről balra ringott egy hajócska azok közül, melyek a Fanthan, Edinburgh és Strilingh közt a közlekedést közvetítik ésmelyek rendesen a Gran- ten-pierhez (czölöphöz) vannak hozzálánczolva.
E pillanatban a „Prince de Galles" kémé
nyéből-fekete füstfelhők szálltak fel és a kazánból sisteregve zudult ki a felesleges gőz. A csengetyü- szó hallatára, mely csak néhányat billent az utolsó utazók is a hajóra igyekeztek. Ott tolongott egy
másközt a sok kereskedő, bérlő, cseléd, szolga, mely utóbbiakat rövid nadrágjukról, hosszú felső
kabátjaikról és a nyakuk köré font keskeny fehér sávról lehetett felismerni.
James Starr nem az utolsó volt, a ki beszállt.
Könnyedén ugrott a „Prince de Galles" fedélze
tére. Bár sűrűn esett, az utasok egyike sem gon
dolt arra, hogy a gőzhajó szalonjában keressen menedéket.Mindannyian mozdulatlanul ülve marad
tak, utazó takaróikba és köpenyeikbe jól beburko- lódzva; néhányan időnkint a gines vagy whiskis üvegből húztak egy kis sziverősítőt, a mit azon a vidéken „benső nevelésnek" szokás nevezni. Utol
sót jelzett a csengetyü, a kötelet elbocsátották és a
„Prince de Galles" néhány óvatosmozdulattal kieve
zett a kisöbölből, mely a tengerhullámai ellenvédte.
„Firt of Forth"-nak hívják azt a tengerágat, mely északonFife grófság, nyugaton pedig Lilinth- gow, Edinburgh és Haddington közt elnyúlik.
Ideömlik a Forth, a jelentéktelen folyó, mely a Themséhez vagy Merseyhez hasonlóan nagyonmély és a Ben-Lomond nyugati lejtőjéről leereszkedve, a Kincardine tengerbe ömlik.
2*
Gratin-piertől az öböl végéig igen rövid lenne az ut, ha az a körülmény, hogy mindkét parton ismételten ki kell kötni, nem okozna nagy kerülő
ket. Városok, falvak és egyes földbirtokok tüne- deznek fel a Forth partjai, a termékeny talaj buja növényzete közt. James Starr az eső ellen meg
védve állt a kapitány hídja alatt, mely az egyik kerékköpenytől a másikig nyúlik el és látszólag egy cseppet sem fáradott, hogy lásson valamit a környékből, melyet az eső ferdeirányu cseppjei úgyis elmostak félig-meddig. Inkább arra ügyelt, hogy valamely utazó figyelmét ne terelje magára.
A második levél írója talán szintén itt van a gőz hajón, bár a mérnök nem észlelt semmi gyanús pillantást.
Miután a „Prince de Galles" elhagyta Gron- ton-piert, a Sout- és North-Queensferry két erő
sen kiszögellő földnyelve által alkotott szoroson áthaladva, a túlsóoldalnak fordult, a hol aFort egy tófélét képez, melyen száz tonnás tartalmú hajók is járhatnak. A háttér ködkörében, néhány szaka
dozott helyen, a Sranpian-hegyek hófedte csúcsai tünedeztek fel a láthatáron.
A gőzhajó nemsokára elhagyta Aberdom falut, valamint az egy 12-ik század romjai által ékített Colm-szigetet, a Barnbourge-kastély marad ványait, úgyszintén Donibristlet is, a hol Murray kormányzó vejét meggyilkolták — és végül a meg-
erősített Garvin-szigetet. Átszelte Queensferry mellett a keskeny viziutat, balról elhagyta a Rosty-várat, a hol egykoron a Stuartok egy ága székelt, kikhez Cromwell anyja csatlakozott, — elhaladt Blecknesz-castle mellett, mely az alkot mány egy szakasza értelmében, mindig védelmi állapotban van és megérintette a kicsiny Charles
ton kikötő rakodópartjait, melyek kiviteli helyét képezik a Lord-Elgin bánya mészköveinek. Végre Crombic-pointállomását jelezte a„Prince de Galles"
csengetyüje.
Az idő nagyon rossz volt. A hűvös szél által verdesett eső nedves felhőkbe oszlott szét, melyek forgószél gyanánt repültek tova.
James Starr kissé nyugtalan volt. Ford Simon fia a helyszínén lesz-e a mint megígérte? Azt tapasztalásból tudta, hogy a mély szénbányák egy
forma nyugalmához szokott munkásokkevésbbé tü
relmesek a légköri csapódások iránt, mint a föld felszínén dolgozók és földmívesek. Callandertől Dochart-bányáig és Yarow-tárnáig jókora négy mérföldet lehetett számítani. Az öreg főmászó fia esetleg ott ragadt, vagy pedig a rossz idő miatt elkésett. Ehhez járult még az a gondolat, hogy hiszen a második levél épenséggel hatályon kívül helyezte az elsőt, a mely körülmény még inkább növelte aggodalmát.
Mind a mellett szívósan ragaszkodott elha-
tarozásához, hogy az esetben, ha Simon Harry a vonat megérkezésénél Callanderben nem várná öt, egyedül fog a Dochart-bányáig, sőt ha szükségesnek látszik, még Aberfoyle-ig is elmenni. Ott aztán remélhette, hogy valami hirt hall Ford Simon felöl és megtudja azt is, hogy a vén főmászó hol lakik jelenleg.
Ezalatt a „Prince de Galles" még mindig nagy hullámokat vert fel lapátocskáival. A két partról most már semmit sem lehetett látni, sem Crombie falut, sem Torrybownt vagy Torryhouset, sem Newmillst, vagy Carridenhouset, sem Kirhy- ranget és Salt-Panst, mert ezek úgy, mint Bow- nesz és Grangemouth jelentéktelen kikötői, melyek a clydai csatorna torkolatánál fekszenek, eltűntek a nedves ködben. Hasonlókép Cubrosz, a régi vár és apátságnak romjai, Citeaux, Kincardine az ő hajógyáraival, a hol a gőzös ki is kötött. Ayroth- Castle 13. századbeli négyszegletes tornyával, Clarkmann a Bouec Róbert részére épitett kas télyával, a folytonosan szakadó eső miatt úgy szólván láthatatlan maradt.
A „Prince de Galles" Alloan öbölgátjánál kikötött, hol néhány utas kiszállt. James Starr egy kis szorongást érzett szivében, a mikor tiz év után ismét elhaladt a kis város előtt, mely mintegy nagyfontosságu széntelep központja még ma is roppant sok munkásnak ad kenyeret. Kép-
zeletében leszállt a föld alá, a hol a bányászok csákánya még mindig kellő sikerrel túrja a kin cseket. Alloan bányái, melyek legközelebbi szom szédai az aberfoyle-iaknak, még mindig gazda gítják a grófságot, mig a határos, már több éve kimerült tárnákban egyetlen egy munkásnak sem akad dolga.
Midőn a gőzös elhagyta Alloat, fáradsággal kel
lett a sok ív alatt elhaladnia és a sok fordulatot megkerülnie, melyet itt a Forth, tizenkilencz mér- földnyire befut. Egy pillanatra feltűntek Cambus Kenneth apátság romjai, melyek a XII. századba vezethetők vissza. Aztán a Stirling! várhoz és a hasonló nevű királyipalotához értek; innen a két híd által beövezett Forth az árboczos hajók által már nem járható.
Alig kötött ki a „Prince de Galles" a mér
nök már kint is termett a parton. Öt perczczel később a stirlingi pályaházhoz ért és egy óra múlva már a vonatról szállt ki Callanderben, mely igen nagy falu a Leith balpartján.
Ott, a pályaház előtt egy fiatal ember vára
kozott, ki azonnal a mérnök elé sietett.
Harry volt, Ford Simon fia.
HARMADIK FEJEZET.
Az Egyesült-Királyság földalatti világa.
Hogy a következő dolgokat megérthessük, nagyon czélszerü, ha akőszénképződés történetét, legalább kivonatosan, elmondjuk.
Abban a geológiai korszakban, a mikor a földgömb még alakulófélben volt, sürü légkör vette azt körül, melyben a sok vízgőz mellett kiváltkép igen sok volt a szénsav. E gőztömegek lassankint diloviani esőzések alakjában csapódtak le és oly erővel rohantak, mintha millió milliárd szódavizes üvegből erednének. Mindenesetre roppant szénsav
dús folyadék volt az, mely akkoriban elözönlött, a még félig puha talajon, mely folytonosan, részint viharos, részint lassanmuló átalakulásokat szenve dett, a mikor azt, alig összesűrűsödött állagában a nap külső melege, valamint a bolygó központi tüze egyaránt hevitette. A benső melegség akkoriban még nem torlódott össze oly határozottan a föld golyó központjában. A kevésbbé vastag és még csak megkeményedett földkéreg likacsain át kipárolog
hatott; ez magyarázza meg a hajdankornak azt az óriási buja növényzetét, milyen már csak a Vénu
szon és Merkúron lehet, a naptól való csekélyebb távolságuk folytán.
Aszárazulatnak akkoriban még nem határo zottan kimért talaját rengeteg erdőségek lepték el. A növényvilág táplálására olyannyira szükséges szénsav bőségben volt meg. Az összes növények fák alakjában nőttek fel, — káposzta és fűnemű növények akkoriban még nem léteztek. A virágot nem hajtó, gyümölcsöt nem termő, meglehetősen egyhangú faóriások mindenütt összetorlódtak, de élőlénynek nem nyújthattak volna akkor táplálékot.
A földnek elébb jobban megkellett érnie, hogy az állatvilág kifejlődése lehetségessé váljék.
Az antidluviami erdőkben az edényes kry- ptogramok osztálya volt a leginkább uralkodó.
Calamitek, faszerü dobozkalászok változatai, lepi- dodenronok,óriási, huszonöt-harmincz méter magas
ságú és a törzs aljában egyméter vastag lycopidiák, páfrányok, bámulatos nagyságú sigillariák, milye nekből mintapéldányokat találtak St.-Etienne bá nyáiban — csupa óriási növényzet, melyekrokon utódait most csak lakott földünk növényvilágának legelsöbb osztályaiban találjuk fel, — ezek voltak a fajokba ugyan szegény, de fejlődésükben nagy
szerű képviselői a növényvilágnak, mely kizárólag ama honnak őserdőit képezték.
E fák egyébként egy végtelenlagunafélében, az édes és sós viz vegyülékében gyökereztek.
Mohón használták a belégzésre még alkalmatlan légkör szénsavát, úgy, hogy azt lehetett mondani,
arra voltak hivatva, hogy azokat a kőszén alakjá ban, a föld belsejében ártalmatlanná tegyék.
Akkoriban volt a földrengések, a talaj rémitő megrázkódtatásának kora, a mi ismét a benső for rongások és plutói munka eredményének vehető, melyek a földfelületnek még bizonytalan körvo
nalait gyakran és hirtelen megváltoztatták. Emel kedések keletkeztek, melyek később hegyekké vál
tak; örvények, mélyedések, hasadékok nyíltak, a későbbi óczeánok medrei. A mellett még egész erdőterületek sülyedtek a földbe, inig vagy meg
állhattak a már keményebb ősgránit rétegen vagy pedig összetorlódásuk által, magukban sűrűsödtek össze, igen nehezen elmozdítható egészszé.
A föld bensejénekgeológiai alakulata ugyanis a következő rendszert tünteti fel: Legalól találjuk a palaezoí vagy prima formácziót(genis,gránit stb.), melyek felső rétegeiben, az úgynevezett vörösfelső- részekben a kőszén van megtelepedve. Ezt követi a mesozoi vagy másodrendűalakulat (tarkahomok
kövei, kagylómészszelstb.); legfelül van a kaenorai vagy tertiaer alakulat és végül a quaeternaer, a régibb és ujabb alluviák területe.
A földnek abban a zsengekorában a meder által még nem korlátolt és a bőséges párolgásál
tal mindenüvé elterjedt viz lerohant a még alig képződött sziklákról és lemosott pala-, homok- és mészköveket ragadott magával. Ezek a tőzegiszap-
erdők felett ülepedtek meg és azokataz elemeket képezték, melyek a kőszénrétegeket elborították.
Idővel — de persze itt mindig millió évekről van szó — e rétegek megkeményedtek és az elsülyedt erdők egész tömegét, puddigkövek, palák, szilárd vagy porladozó homokkövek, homok és kavics sűrű pánczélával borították el.
Mi történt hát abban az óriási üregekben, a hol a növényvilág alapanyaga a különböző mély ségekben összehalmozódott? Valóságos vegyi mű
velet, a desztillácziónak egy neme ment végbe.
Ama növénytermények minden szénenye összegyűlt benne és lassankint abból keletkezeti a kőszén kétszeres behatása alatt annak a nyomásnak és annak a rendkívül magas hőfoknak, melyek ama időkben, a föld bensejének szomszédos tüze folytán keletkeztek.
E lassú, de ellenállhatatlan visszahatások következtében igy támadt egyik birodalom a másik helyén. A növények ásványokká alakultak át.
Minden, a mi életét az elsőnapok táplálékbőségé nek köszönhette. A különféle, amaz óriási, nem teljesen elváltozott növénytömegekbe zárt anyagok képmásukat lenyomták más, gyorsabbanmegkemé
nyedett terményekre, melyek ezeket,hydrauli nyo mógép gyanánt, kiszámíthatatlan nagy erővel szo rították össze. Egyidejűleg keletkeztek a még pu
hább kőszénrétegekben ama gyöngéd, „bámulatos
28
finomsággal rajzolt" lenyomatai a kagylós állatok nak, zoophyteknek,tengericsillagoknak,polypoknak, spiriferáknak, sőt még a viz által lemosott halaknak és gyíkoknak.*
A szénrétegek keletkezésénél, úgy látszik, hogy az azokra nehezedő nyomás játszta a legbe
folyásosabb szerepet. Nagyon valószínű, hogy ennek fokától függött a különböző kőszénfajoknak képző
dése, melyek most általunk elfogyasztalak. így a föld legmélyebb rétegeiben az anthracit jelenik meg, mely úgyszólván teljes híjával van minden folyékony anyagnak, de ép ezért legbővebben ren delkezik a szénéleggel. A legmagasabb fekvések
ben ellenben a lignit és a korhadó fa lép fel, melyek sokkal kisebb százalékokban tartalmazzák a szénéleget. E két szélső réteg közt, a nyomás fokához képest, mely a lerakodásra nehezedett, a grafitot, a zsíros és száraz kőszenet lehet találni.
Aza feltevés isjogosult, hogy a tőzegrétegek csak a kellő nyomás hidegefolytán nem alakultak áttovább.
* Ide tartozik annak a megjegyzése, hogy mindazon növények, melyeknek lenyomatát lehet itt-ott találni, ma már csak az egyenlítő vidékein fordulnak elő. Ebből sokan a me
legnek akkoriban az egész földön történt egyenlő szétosztá
sára következtetnek, akár a meleg vizáramlataiból, akár pedig annak a porhanyós földkérgen történt átszivárgásából szárma
zott az. így lehet megérteni azt, hogy szénrétegek a' föld
kerekség minden szélességi foka alatt találhatók.
A kőszén eredete tehát a földnek bármely részébe találjuk is azt, mindent összevonva, a következő lehet: a geológiai korszakban nagy kiter jedésű erdőknek elsülyedése a föld kérgébe, — aztán megásványosodása a növényanyagnak a nyo más hatása és a meleg, valamint a szénsavnak egyidejű befolyása alatt.
A máskülönben oly bőkezű természet azon
ban nem pusztított el elegendő erdőt, hogy több ezer évre terjedő fogyasztás fedezését biztosítsa — a kőszén egyszer el fog fogyni, ez kétségkívül áll.
Az egész világ gépei egyszerre szünetelni lesznek kénytelenek, ha a szénnek más fűtőanyaggal való helyettesítése nem sikerül. Közelebb, vagy távo labb időkben nem lesznek már másutt széntelepek, mint a melyeket Grönlandban, vagy a Baffin-öböl örökös jégréteg temet el és a melynek kiaknázá sára, természetesen gondolni is alig lehet. Ez az elkerülhetetlen sors! Amerikának a Nagy-Sóstó, az Orogan közelében, Kaliforniában lévő és most még oly bőtermésü széntelepei egykoron igen kevés anyagot fognak nyújtani. Ugyanez az eset állfenn majd a Cap-Breton, a St. Laurent, Alleghamy, Per sylvánia, Virginia, Illinais, Indiana és Missouri telepeiben. Bárha Amerika szénbösége a föld ösz- szes többi részeinek készletét tízszeresen felül
múlja, az évszázadok nem fognak úgy elmúlni, hogy az iparnak nevezett ezerfejü szörnyetege
a föld utolsó köszéndarabkáját is el ne nyelte volna.
A hiány tehát az előadottak szerint első sorban az óvilágban lesz érezhető. Abesszíniában, a Zambesi mellett,Mosambiqueban, Madagaskárban igen dús telepei vannak még ugyan az ásvány szerű fűtőanyagnak; rendszereskiaknázásuk azon ban a legnagyobb nehézségekbe ütközik. China, Cochinchina, Birmania, Japán és Közép-Ázsia bányái elég hamar fognak kiürülni. Az angolok bizonyára teljesen kifosztogatják a szénerekben oly nagyon bővelkedő ausztráliai talajt, még mielőtt elfogyna az Egyesült-Királyságnak szénkészlete.
Abban az időben azonban Európának a legvégsőig kimerített széntelepeit már bizonyára régóta nem fogják művelni.
A földön levő széntelepek felderített nagy ságáról a következő számadatok nyújtanak felvi lágosítást. Szénben a leggazdagabb föld Észak- Amerika 30,000.000 hektár szénbányával, utána Anglia következik 1,570.000 hektárral; Franczia- ország 350.000, Porosz- és Szászország 300.000, Belgium, Spanyolország és Ausztria-Magyarország egyenkint 150.000 hektárral rendelkezik; Orosz
országban, Chinában és Indiában szintén sok a széntelep. Az évi termelés a folyó évtizedben átlag kitett: Angliában 104,781.451 tonnát; Poroszor szágban 22,731.532 tonnát; Francziaországban
12,804.100 tonnát; Belgiumban 12,758.822 tonnát;
Ausztria-Magyarországban6,081.736 tonnát; Szász országban 2.871,633 tonnát; egész Európában 167,243.000 tonnát. Amerika ehhez átlagkörülbelül 26.000,000, Ausztrália 788,000, Ázsia 558,000 tonnával járult, összesen egy fél milliárd forintnál is valamivel nagyobb értékéhez.
Európában tehát Nagy-Británnia nyújtja a legtöbb , szenet. Irland kivételével, mely úgyszólván teljesen nélkülözi ezt az ásványszerü égő anyagot, óriási, de azért mégis kimeríthető kéngazdagsággal rendelkezik. Az egyes telepek legjelentékenyebbje a new-castle-i, mely Northumberland egész alsó részét elfoglalja, évenkéntmintegy harmincz millió tonnát termel, a mi az angol fogyasztásnak egy harmadával felér és harmadfélszer annyi, mint Francziaország össztermelése. A gallesi telep, mely Cardiffban, Swanseában és Newportban egy egész sereg bányászt gyűjtött össze, évente tiz millió tonnát szolgáltatnak e területnek nagyon keresett termeléséből. A kissé távolabb eső belső részen York, Lancaster, Derby és Stafford grófságok telepei aknáztatnak ki, melyek kevéssé bőtermésüek ugyan, de azért mégis nagy jelentőségűek. Végül Glasgowés Edinburgh közt, Skócziának azon részé ben. a melyben az azt környező két tenger oly mélyen belenyúl, egyike a legnagyobb terjedelmű széntelepeknek található. Mind e széntelepek, mind
már említettük, közel egy millió hatszázezer hek
tárnyi területet lepnek el és éventeszinte hihetetlen mennyiségű, körülbelül százöt millió tonnát szol gáltatnak a fekete tüzelő anyagból.
Mindezek daczára azonban a kereskedelem és ipar szükségletei oly óriási szaporodással fenye
getnek, hogy egykoron e bő forrásoknakis ki kell apadniok. A keresztény időszámítás harmadik évezrede még nem fog elmúlni, a mikor a bányász keze Európában kiürítette már azon raktárakat, melyekben, hogy egy kedvelt hasonlattal éljünk,
„a föld első napjainak napmelege" van halomra rakva.*
Ép az időtájt, a mikor a mi elbeszélésünk folyik, a skót széntelepeknek egyik legjelentéke nyebb része a túlságosan gyors kiaknázás folytán kimerült. Az Edinburgh és Glasgow közt elterülő, tiz-tizenkét mérföld széles darabon történt ez és Aberfoyle bányáit érte a sors, melyeknek műszaki vezetője, mint azt már tudjuk, hesszu időn át James Starr volt.
* A folyton fokozódó szénfogyasztás alapján kiszámí
tották, hogy Európa ásványnemü tüzelő anyagai elfogynak majd :
Francziaországban 1140 év múltán Angliában .... 800 „ Belgiumban ... 750 „ Németországban . 300 „
800 750
Amerikának persze 500 millió tonna termelése mellett 6000 esztendőre lenne elegendő készlete.
E tárnákban és erekben már tiz éve szüne
tel a munka. Uj ereket nem találtak, bár a fúrási kísérleteket ezerötszáz, sőt kétezer lábnyi mély ségig is folytatták és a mikor aztán James Starr visszavonult, azt azzal a meggyőződéssel tette, hogy a legkisebb erecske is, annak legvégsőbb nyúlványáig, kiaknáztatok.
Ily körülmények közt nyilvánvaló dolog az, hogy egy uj, szenet tartalmazó rétegnek feltalálása Angliaalvilágában roppant jelentőségteljeseseményt képezett volna. Simon Fordnak érintett közleménye vájjon ily leletre vonatkozik-e? Ezt a kérdést James Starr azzal a titkos óhajtással tette fel, hogy mielőbb megerősítve lenne.
Ama gazdag Fekete Indiának egy másik pontjába hívják talán, hogy működését újból meg
kezdje? Ö ezt örömmel remélte.
A második levél persze nagyon is elterelte gondolatait az első irányától, de azért erre kevesebb súlyt fektetett most. A főmászó fia itt van és a kijelölt helyen várta öt. A névtelen levélnek tehát semmikép sem lehetett komolyabb jelentősége.
A mint a mérnök kiszállt, a fiatal ember odalépett hozzá:
— Te vagy Ford Harry? kérdé tőle James Starr, minden bevezetés nélkül.
—■ Igen, Starr ur.
A Fekete Indiák.
34
— Bizony, alig ismertelek volna meg fiam!
Milyen derék szál ember lett a fiúból tiz év alatt.
— De én azonnal felismertem, felelt az ifjú bányász. Egy cseppet sem változott meg ön, Starr ur, még mindig olyan, mint a milyen volt a bucsuzás napján,a mikor engem a Dochart-bánya előtt megölelt! Ó, az ilyesmit nem egy könnyen feledi el az ember.
— Mindenekelőtt tedd fel sapkádat, Harry, figyelmeztette öt a mérnök; patakokban ömlik az eső és az udvariasságot nem kell a nátháig kiter
jeszteni.
— Betérnénk talán egyelőre valahová, Starr ur? kérdé Harry Gord.
— Nem, Harry. Időnk kimért. Előrelátható
lag egész nap fog esni és én sietek. Induljunk.
— A mint parancsolja,felelt a fiatalember.
— Mondd csak, Harry, atyád jól van?
— Teljesen jól, Starr ur.
— És anyád?
— Anyám is.
— Bizonyára atyád irt nekem, hogyaYarow- tárnánál találkozzam vele?
— Nem, a levelet én Írtam.
— De Ford Simon egy másik üzenetet kül
dött nekem, melyben arrólatalálkozásróllemondott?
— Ó nem, bizonyára nem! felelt a fiatal bányász.
— Jól van! szólt James Starr és egyelőre egy szóval sem említette többé a második levelet.
— Később aztán újra megszólalt:
— Meg tudnád-e nekem mondani, hogy a derék, öreg Simonnak mi közlendője lehet ré
szemre ? kérdé a fiatal embertől.
— Atyámfentartotta magának, hogy ezt csak ő maga fogja megtenni.
— Te azonban tudod?
— Igen.
— Nos, Harry, nem kutatok tovább. Előre tehát; sietek, hogy Ford Simonnal beszélhessek.
De nézd csak, most jut eszembe, hol is lakik ő ?
— A bányában.
— Hogyan? A Dochart-bányában?
— Igen is, Starr ur, felelt Harry Ford.
— Családod tehát nem távozott el a szén
telepről a munkálatok beszüntetése óta?
— Egy napra sem,Starr ur. Ön ismeri atyá mat. Ott akar meghalni, a hola napvilágot először meglátta!
— Értelek, Harry .... igen, igen, tudom ! Születési helye a bánya és nem akarta elhagyni.
És jól érzitek magatokat ott? ... .
— Bizonyára, Starr ur, mert nagyon szeret
jük egymást és csak igen kevés szükségletünkvan.
— Ez nagyon szép, Harry, szólt a mérnök.
Induljunk hát!
3*
36
James Starr, a fiatal ember kíséretében, végig ment Callander utczáin.
Tiz perczczel később már kiértek a városból.
NEGYEDIK FEJEZET.
A Dochart-bánya.
Harry Ford nagy, erőteljes, jól megtermett, huszonötéves fiatal ember volt. Többi társaitól már kora ifjúságában is nagyon megkülönböztette öt komoly arczkifejezése és gondolkozó magatar
tása. Szabályos vonásai, nagy, szelíd szemei, dús és barnába játszó haja, szeretetreméltó modora, minden a lavlauderek tökéletes mintaképévé, azaz az alföldi skótok legjobb képviselőjévé tette öt. A szénbányákban folytatott kemény munka már zsenge korában megedzette és ő nemcsak hü bajtárs, de tiszta, romlatlan természet is volt.
Részint atyja által vezettetve, részint saját vágya által űzetve, mindig figyelmesendolgozott és isme reteket tudott gyűjteni, úgyhogy abban a korban, a mikor a legtöbb ember még inaskodik, ő már másokat tanított, a mi annál nagyobb jelentőséggel bir oly országban, a hol a kifejlett közoktatás
ügyi állapotok folytán csak igen kevés a tudatlan ember. Habár az első években a csákánynem igen került ki Harry kezéből, a fiatal bányász mégis szert tudott tenni a további ismeretekre, melyek
a szénbányák hierarchiájába való beléphetésre ké pesítették és kétségkívül föaknaügyelői minőségben lett volna atyja utódává a Dochart-bányában, ha nem kellett volna ott a munkát beszüntetni.
James Starr igen jó gyalogos volt, de azért vezetőjét csak úgy volt képes követni, hogy az meglassította lépéseit. Az eső most már kissé szűnni kezdett. A nagy cseppek szétmállottak, mielőtt a földet érték. Most már tulajdonkép csak nehéz páratömegeket űzött a friss szellő a föld felületén végig.
Harry Ford és James Starr — a fiatal ember a mérnök könnyű málháját is vitte -- körül
belül egy mérföldre haladtak a sokat kanyarodó és elhajló folyó balpartján, aztán pedig egy gyalogösvényre tértek, mely nagy és az esőcsep
pektől csurgó fák közt nyúlt el. Kétfelöl, a beke
rített majorságok körül, rétek és legelők zöldeltek.
Egyes nyájak legelték Skóczia mély fekvésű tájá nak örökzöld füvét. Jobbára szarvatlan tehenek és selyemfmomságu gyapjas kis juhok voltak, melyek szinte a gyermekek játékszerei közt feltalálható apró juhocskákhoz hasonlítottak. Juhászt, pásztort nem lehetett látni, bizonyára az eső elől menekültek be valahová, de a „Colly", az Egyesült-Királyság e vidékének különleges és ébersége folytán híres kutyája, szorgalmasan futkosott a gazdáira bízott állatok körül.
A Yarow-tárna körülbelül négy mérföldre volt Callandertől. James Starrban, mialatt kitar
tással haladt tovább, különös érzelmek támadtak.
Attól a naptól fogva, a mikor Aberfoyle bányáiból az utolsó tonna kőszenet felrakták a glasgowi vasút kocsijaira, ezt a vidéket nem látta többé.
Most a földmívelés foglalta el helyét a régi, sok kal zajosabb, sokkal mozgalmasabb iparnak. Az ellentét annál feltűnőbb volt most télen, a mikor a földmunkálatok úgyszólván teljesen pihentek.
Azelőtt a bányásznép élénkítette a tájat az év minden szakában, a föld felett és a föld alatt.
Éjjel és nappal itt rakatoltak a nehéz szénkocsik.
A most már elrohadt talpfák alatt eltemetett vágányok a kocsik terhe alatt recsegtek. Már csak köves, agyagos utakat lehet találni, a hol azelőtt a lóvasutak jártak ki a bányából. James Starrnak úgy tetszett, mintha pusztaságban járna.
A mérnök szomorkodva nézett körül. Megállt, hogy lélegzetet vegyen. Hallgatódzott. A gőzgépek távoli füttyeitől és lihegő szuszogásától most már nem rendül meg a levegő. A szemhatáron sehol- sem vegyül el az iparosok által oly szívesen ész
lelt fekete gőz az ég sűrű fellegeivel. Henger-, vagy gulaalaku magas kürtő nem löveli füst oszlopait a bányamű mellett, melyből ő maga is táplálékát nyeri; szelep nincs, melyen elhasznált
gőzt lehelné ki a levegőbe. Tisztább most a föld, melyet azelőtt a szénpor feketített be, de James Starr szemei ezt nem igen tudták megszokni.
A mint a mérnök megállt, Harry Ford sem ment tovább. Az ifjú bányász szótlanul várt. Na
gyon jól érezte, hogy mi dúlhat most a mérnök bensejében és osztozott e fájdalmas érzésekben — ő, a szénbányák gyermeke, kinek egész ifjúsága a föld mélyében telt el.
„Valóban, Harry, kezdé James Starr, itt ugyan
csakmegváltozottminden.És mégis... annak bekel- lett következnie,hogy a szénkincsek egyszer elfogy nak. Te fájdalommal emlékszel arra az időkre!
— Óh igen, bizonyára Starr ur, felelt Harry Ford. Kemény volt a munka, de azért érdekes, mint a harcz.
— Helyesen mondod, fiam! Örökös küzdés volt, harcz a tárnaomlás, atűz, a vizáradás, a rob banó lég veszélyeivel, melyek villámként sújtják áldozataikat! Bátrankellettott szembeszállnimind
ezekkel! Igazad van, harcz volt, örökké izgal mas élet!
— Az Alloabeli bányászoknak jobb sors jutott ki, mint az aberfoyleiaknak, Starr ur.
— Igen Harry, felelte a mérnök.
— Valóban sajnálatos, szólt a fiatal ember folytatólag, hogy az egész földteke nem áll csupa
40
kőszénből! Ez aztán legalább elegendő lenne egy pár millió esztendőre!
— ügy van Harry, de azért meg kell adnunk, hogy a természet igen bölcsen cselekedett, hogy bolygónkat kiválóan homokkőből, m észből és grá
nitból, azaz eléghetetlen anyagokból teremtette.
— Csak nem akarja ezzel Starr ur azt mon
dani, hogy az emberek végül az egész földet feltüzelték volna? . . .
— Pedig úgy lett volna, fiam, felelt a mér
nök. A föld az utolsó részecskéig a mozdonyok, mozgonyok, gőzhajók és gázgyárak kazánjaiba ván doroltak volna lassankint és igy a világ okvet
lenül elpusztult volna e gazdálkodás mellett.
— No ettől sem kell már tartani, Starr ur, de azért a kőszén talán még gyorsabban fog egy
kor elfogyni, mint a hogy a statisztikusok ma kiszámítják.
— Kétségkívül Harry, és nézetem szerint Anglia nagyon helytelenül cselekszik, hogy tüzelő anyagát más nemzetek pénzéért felcseréli.
— ügy van, szólt Harry.
— Nagyon jól tudom, mondá most amérnök folytatólag, hogy az erőmütan és a világosság még nem mondta ki az utolsó szót és hogy ezt a két erőt egykoron nagyon előnyösen fogják még ki aknázni. De bármint álljon is a dolog, a kőszén a legkényelmesebb tüzelöszer és az iparnak legkülön-
félébb szükségleteit látja el. Kár, hogy az emberek nem termelhetik újra. Ha a föld felületének erdői a melegség és a viz behatása alatt folyton megújulnak is, a föld bensejének farétegeinél ez az eset nem fordulhat elő és bolygónk valószinüleg sohasem lesz többé ama feltételek birtokában, melyek ezek képződésére elkerülhetetlenül szük
ségesek."
James Starr és kísérője igy beszélgetett foly
tonosan, mialatt derekasan haladtak előre. Egy órávalazután, hogy Gallandert elhagyták, a Dochart- bányához érkeztek.
Még alegközönyösebb és a legkevésbbé sem érdekelt embert is kellemetlenül érintette volna az elhagyott müvek szomorú képe. Már csak a vár maradt meg abból, a mi valaha volt.
Néhány elmaradt fa által környezett, eléggé terjedelmes négyszögön még mindig az ásvány
nemű tüzelöszérnek pora fedte a talajt, de szén
darabok nem hevertekmár seholsem. Elhordták és elhasználtak már itt mindent.
Egy alacsony dombon még állott egy terje delmes több emeletes épület, melyen a nap és eső folytatta pusztító munkáját. Felette egy nagy vas
kereket látni, alatta az óriási dobokat, melyek körül hajdanában a kötelek csavarodtak, melyek a széntartályokat szállították a magasba.
Az alsórészben, most márdüledezőhelyiségek-
42
ben a gépek voltak elhelyezve, melyeknek vas- és rézalkatrészei oly fényesen ragyogtakazelőtt. Itt-ott néhány törmelék és rom hevert a földön az eltöre
dezett és lassankint mohtól ellepett gerendák közt.
Maradványai az egyensulyzóknak, melyekben a szívógépek tengelyei voltak erősítve, — megrepe
dezett és piszokkal tele hengerágyak, fogatlan hajtókerekek, kifordult hintakészletek, a mászó
létrák egyes fokai, melyek úgy maradtak a leve gőben, mintegy ichtosaurus hátgerinczének szilánk
jai, — egy félig romba dőlt viadukt felett elve zető vágányok, melyeket még két-három czölöp támogatott, — lóvasúti vágányok, melyek már az üres kocsik terhét is alig bírták volna el — ezt a szomorú látványt nyújtotta ma a Dochart- bánya.
A tárnanyilás kövezett széle, melynek téglái elcsúsztak helyükből, eltűnt a burjánzó fü és dudva alatt. Itt-ott fel lehetett ugyan mégismerni egy-egy szállító-szekrény nyomait és a helyet, a hol egykor a szenet rakták le, hogy aztán nagyság és minő ség szerint osztályozzák. Közel ehhez dézsák töre dékei hevertek, egy-egy darabka, rég hozzájuk fűzött lánczczal, óriási gerendák részei, egy meg repedt kazán bádoglemezei, meggörbült szivattyu- rudak, hosszú egyensúlyozok a légtárnák nyílásai felett, a szél hatása alatt megrezdülö gyalog
járók, keskeny, a léptek alatt megingó hidacs-
kák, megrepedt falak, félig betört bádogfedél
zetek, melyek az előtt a faragott köböl készült kémények felett alkalmaztattak, úgy hogy ezek a pótló pánczélok folytán uj szerkezetű ágyúkhoz hasonlítottak, melyek alsó részét aczélgyűrűk védik.
Mindez az elhagyatottság képét tüntette fel, a nyo
mor, a szomorúság képét, milyent a várak kőrom jainál, vagy a bevett erdők maradványainál sem lehet ily nagy mértékben észlelni.
„Rémséges pusztulás!" mondá James Starr, egy pillantást vetve a fiatal emberre, ki nem felelt.
Mindketten odamentek a Yarow-tárna pajta fedele alá, a hol a létrák még leértek a bánya fenekéig.
A mérnök lehajolt a tárna nyílására.
Azelőtt itt hallani lehetett a hatalmas ventil
látorok által beszivott levegő éles fütyülését, most csak szédítő mélység tátongott.
James Starr és Harry Ford ráléptek a létra első fokára.
Abban az időben, a mikor itt még dolgoztak, különféle nagy művészettelkészített gépek működ tek Aberfoyle több tárnájának üzemeiben; szállító dézsák, önműködőszállatóernyőkkel, melyek favágá
nyok közt simultak tova, függő létrák,úgynevezett
„ Enginemen“-ek, melyeken egyszerű, ide-oda moz
gás által, a bányászok minden veszély nélkülme
hettek le és minden fáradozás nélkül juthattak fel.
E tökéletesített készüléket persze a munka beszüntetése óta eltávolították. A Yarow-tárnában már csak egy hosszú létrasor maradt meg, melynek egyes részei, ötven-ötven lábnyi távolban, hüllő forma beékelések általvoltakelválasztva. Harmincz, szakadatlanul egymásután következő létrán végig mászva, a legmélyebb tárna talpáig lehetettjutni, egyezerötszáz lábnyi mélységben. A Dochart-bányá- ból a föld színére más uton nem lehetett kijutni.
A levegő a Yarow-tárnában, több altárnának egy magasabban eső tárnanyilással való összekötte tése utján ujul meg; e megfordított lopótökön keresztül persze a mélyebb levegő mindig az utol sóból szállt fel és a mélyebben esőnyílás közben-
jöttével pótoltatott.
„Követlek, fiam, mondá a mérnök és intett a fiatal embernek, hogy csak menjen előre.
— A mint parancsolja, Starr ur.
— Megvan a lámpád?
— Persze hogy megvan ! bárcsak az a bizton ságilámpa lenne, melyet azelőttkellett használnunk!
— Nos igen, mondá James Starr, bányarob
banástól már most nem igen kell tartanunk."
Harryegy egyszerű olajlámpácskát vett kezébe és meggyujtotta a kanóczát. A minden széntől meg fosztott bányákban a szénéleg már össze nem gyűl
hetett. Robbanástól tehát nem kellett tartani és azért szükségtelennek látszott a lángnak azzal a
sodronyhálózattal való körülvétele, mely máskülön
ben arra van hivatva, hogy az éghető széngázok nak a lámpán kívül történhető meggyuladását meg gátolja. A márakkoriban oly nagy mértékben meg
javított Davy-féle biztonsági lámpát már nem hasz
nálták itt. Hogy veszély nem forgott fenn, ennek oka abban rejlett, hogy a veszély okozója a Dochart-bánya hajdani kincse, szinte nem léte zett már.
Harry lement a legfelső létra első fokain.
James Starr nyomban követte öt. Nemsokáramély sötétségbe jutottak, melyet a lámpa picziny lángja csak alig enyhített. Az ifjú bányász feje felett tartotta a lámpát, hogy a mérnöknek igy jobban világítson.
A mérnök és kísérője már körülbelül tiz létrán mentek le a szokásos bányászlépésekkel.
James Starr, a mennyire ezta bágyadt fény mellett megtehette, figyelmesen nézte a tárna falait, melyek belső támaszai még elég jó karban voltak, bár itt-ott már a rothadás jelei mutat
koztak.
A tizenötödik résznél, fele utón tehát pilla natra megálltak.
„Az én lábaim bizony már nem oly erősek, mint a tieid,fiam, mondáa mérnök nagyon lihegve, de azért csak elvisznek valahogy.
— Ön kitűnő egészségnek örvend, Starr ur,
válaszolt Harry, nálam nem csuda a könnyű járás, miután oly sok időt töltöttem a bányákban.
— Igazad van, Harry. A mikor én is még csak húsz éves voltam, könnyedén mentem le egé
szen a bánya fenekére. De menjünk tovább."
Deépen, amintazalább vezető hágcsóraakar tak lépni, a tárna mélyéből egy hangot lehetett hallani. Mindinkább dagadó hullámként hatolt fel és mindinkább hallhatóbbá vált.
„Nos, ki jön ott? kérdé a mérnök, vissza
tartva Harryt.
— Nem tudom, felelt a fiatal bányász.
— Nem az apád hangja?
— Nem, bizonyára nem az, Starr ur.
— Valami szomszédé talán? . . .
— Nincs szomszédunk, a tárnában egyedül, egészen egyedül vagyunk ott.
— Jól van, akkor elébb hadd haladjon el a tolakodó, szólt James Starr. Bányásztörvény sze rint a lefelé menők tartoznak kitérni azoknak, kik felfelé igyekeznek."
Mindketten megálltak most és vártak.
A hang most már tisztán és bámulatos módon érthetően kivált, mintha egy kitűnő, hangvezetö téren haladna keresztül és nemsokára egy ismert skót népdal néhány verse jutott el az ifjú bányász füléig.
„Dal a tavakról! kiáltott Harry. Csodálkoz nám, ha nem Jack Ryon lenne az énekes.
— Ki az a Jack Ryon, a ki oly pompásan énekel? kérdé James Starr.
— Régi baj társam a bányákból", felelt Harry.
Lehajolt kissé a létrán.
„Hé, Jack! kiáltott le.
— Te vagy, Harry? hangzott alulról; várj rám, jövök."
Nemsokára újra felhangzott a dal.
Pár perczczel később a fénykúpban, melyet a lámpa vetett lefelé, egy huszonöt éves, nyílt arczu, mosolygószemű, szökehaju, elevenarczkifeje- zésü fiatal ember tűnt fel, ki nemsokára a tizen ötödik létra hágcsóját elérte.
Azonnal megragadta Harry kezét és szívélyes kézszoritással üdvözölte őt.
„Óh, nagyon örülök, hogy még találkozom veledI mondá. Szent Mungóraesküszöm,ha tudtam volna, hogy te ma felmentéi a földszinére, én megtakaríthattam volna ezt a mászkálást a Yarow- tárnában.
— Nézd, James Starr ur, szólt Harry, lám páját a még félig homályban álló mérnök felé fordítva.
— Starr ur, szólt Jack Ryon, a mi mér
nök urunk, bizony már meg sem ismertem volna.
48
A mióta nem vagyok többé a bányákban, szemeim elszoktak attól, hogy a félhomályban lássanak.
— Én pedig nagyon jól emlékszem egy jó kedvű legénykére, ki akkoriban mindig vígan éne
kelt. Persze, hogy azóta tiz év múlt már el, fiam;
de te voltál az, ugy-e?
— ügy van Starr ur. Habár más most a foglalkozásom, de azért jó kedvem a régi. Nevetni, dalolni mindig jobb és okosabb dolog, mint sirni és jajveszékelni!
— Igazad van Jack Ryon — de mit csinálsz, a mióta az üzem szünetel?
— Ott dolgozom a melrosei majorságban, Irwine közelében, Renfeew grófságban, körülbelül negyven mérföldre innen. A csákányt sokkal könnyebben kezeltem annak idejében, mint most az ásót és a kapát. És aztán a régi bányában annyi volt a visszhang, és nótáimat sokkal szeb
ben adták vissza, mint azok ott fent! ... A régi tárnát akarja látogatásával megtisztelni, Starr ur?
— Ugy van, Jack, felelt a mérnök.
— Akkor hát nem tartóztatom . . .
— De mond csak, Jack, kérdé Harry, mi hozott téged ma a mi telepünkre?
— Meg akartalak látogatni, felelt Jack Ryon, és az irwinei Clans ünnepére akartalakmeghívni.
Hisz tudod, én Piper* vagyok a községben. Lesz táncz és nótázás!
— Köszönöm, Jack, de lehetetlen el mennem.
— Lehetetlen ?
— Ugyvan! Starr ur látogatása hosszabbra nyúlhat el és nekem a mérnök urat vissza is kell kisérnem Callanderba.
— No, de nézd csak Harry, hisz az ünnep még csak egy hét múlva lesz. Addig, úgy hiszem, semmiesetre sem fog Starr ur látogatása elnyúlni és akkor aztán mi sem tarthat vissza.
— Fogadd el, Harry, szólt a mérnök, fogadd el bajtársod meghívását.
— Nosjól van, hát eljövök, Jack, mondáHarry, egy hét múlva az ünnepnél találkozunk, Irwineban.
— Egy hét múlva, el ne feledd, válaszolt Jack Ryan. Isten veled, Harry, Isten önnel, Starr ur!
Nagyon örülök, hogy ismét láthattam egyszer és hogy barátaimnak is hozhatok valami hirt e talál
kozás felöl. Nem feledkezett még meg önről sen- kisem, mérnök ur.
— Én is szívesen emlékszem még minden
kire, szólt James Starr.
— Köszönöm ezta többiek nevében is, felelt Jack Ryan.
* Pipernek hívják Skócziában a dudásokat.
A Fekete Indiák. 4
— Isten veled, Jack! monda Harry és még egyszer kezet szorított gyermekkori barátjával.
Jack Ryan nemsokára dalolva tűnt el a tárna felső részében, hol a lámpa fénye is elmosódott.
Negyedórával később James Starr és Harry szerencsésen lejutottak az utolsó létrán is és a bánya legalsó részének talajára léptek.
A kicsiny, gömbölyű terület körül, mely a Yarow-tárna alapját képezte, sugáralakban áradt szét többrendbeli tárna, a szénakna utolsó termő erei. Ezek behatoltak a pala- és homokkőrétegekbe és részben hatalmas gerendákkal voltak alá
támasztva, részben a porhanyós földben voltak kikövezve. Egynéhányat közülök más folyosók nyers és üres köveivel tömtek be. Itt-ott ha talmas kőpillérek támogatták a boltozatot, mely felett a tertiaer és quaternaer földrétegek nehe
zedtek.
Most mély sötétség honolt e folyosókon, melye
ket hajdanában a bányászok lámpái világítottak meg, vagy a villamos fény, mely az üzem utolsó éveiben már itt is alkalmaztatott. De a sötét tár
nák nemvisszhangzanak többéa vágányokon recsegő apró kocsik zajától, alégszelepek heves lökéseitől, a targonczatolók hangjaitól, a lovak és öszvérek nyerítéseitől, csákányosok ütéseitől, a robbanások mennydörgésszerű zajától, amely akkor áll be, mikor e mélységben repe>ztós,4örténik.
— Nem pihenne egy keveset, Starr ur? kérdé a fiatal ember.
— Nem fiam, felelt a mérnök, mielőbb az öreg Simon telepén szeretnék lenni.
— Akkor hát kövessen, Starr ur, vezetni fogom, bár azt hiszem, hogy az utat e sötét tévesz- töben még egyedül is megtudná találni.
— Kétségkívül, a régi bánya egész tervét látom még magam előtt.
Harry előrement és magasan tartotta a lám pát, hogy a mérnök útját jobban megvilágítsa.
A magastárna majdnem egy hatalmas domb mellék hajójához hasonlított. Az elhaladók lábai beleüt
köztek a vágányok talpfáiba, melyek még az üzem idejéből maradtak meg.
Alig mentek ötven lépést, egy hatalmas kő csapott le ép James Starr előtt.
— Vigyázzon, Starr ur! kiáltott Harry, meg ragadva a mérnök karját.
— Csak egy meglazult kő volt, Harry.
A régi rétegek itt felettünk nem ép a legerőseb
bek, és . . .
— Starr ur, felelt Harry, nekem úgy tetszett, mintha azt a követ dobták volna . . . emberi kéz dobta volna!
— Dobták? kérdé James Starr, mit akarsz ezzel mondani?
— Semmit, semmit... Starr ur, felelt Harry
52
kitéröleg, de arcza elborult és tekintetévelasötét földön igyekezettkeresztülhatolni. Menjünk tovább.
Támaszkodjék karomra és ne féljen, hogy félre lép.
— Itt vagyok, Harry!
Tovább mentek, de Harry ismételten vissza nézett és a lámpa fényét oda irányította a sötét tárna felé.
— Czélnál leszük nemsokára? kérdé a mérnök.
— Legfölebb tiz percz múlva.
— Jól van.
— De mégis különös, dörmögött Harry, most először történt velem ilyesmi. Hogyannak a kőnek is ép abban a pillanatban kellett leesnie, a mikor ott elhaladtunk!
— Puszta véletlen volt, Harry.
— Véletlen . . . gondolta magában a fiatal ember kétkedöleg. Igen ... véletlen.
Harry megállt. Hallgatódzott.
— Mi bajod Harry? kérdé a mérnök.
— Mintha lépéseket hallanék mögöttünk, felelt a fiatal ember és még feszültebben figyelt.
Kis idő múlva igy szólt:
— Nem, mégis csalódtam. Támaszkodjék jól rám. Starr ur, bot gyanánt használjon engem . . .
— No, te megbízható bot vagy, Harry, szólt James Starr közbe, de mégis csak a legderekabb ficzkó vagy a világon !
Szótlanul haladtak végig mindketten a sötét folyosón.
Harry ismételten visszafordult, hogy vagy egy távoli neszt lessen, vagy pedig valami fény- sugárt észleljen.
De mögötte sötét és csöndes maradt minden.
ÖTÖDIK FEJEZET.
A Ford-család.
Tíz perczczel később kijutottak végre a fő tárnából.
Az ifjú bányász és kísérője egy tisztáshoz értek, ha ugyan szabad e névvel nevezni azt a nagy, sötét üreget, mely azonban a nap fényét még sem nélkülözte teljesen. Egy elhagyatott, a felső föld
rétegeket egészen átható tárnán keresztül egy sovány fénysugárka a mélységbe iseljutott. Ugyané tárna segélyével és utján ujult meg a Dochart- bánya levegője is, miután a benső rész melegebb levegője e magasba vezető kürtön keresztül áram
lott el.
Valami kis levegő és fény tehátmég a nagy halmazban összetorlódott palakövezeten keresztülis eljutott e tisztásig.
Ugyan e helyen azelőtt hatalmas, a Dochart- bánya üzeméhez tartozó gépek működtek ;— most már tiz év óta Ford Simon és családja tanyázik a
földalatti palaszikláktól kivájt lakásban, melyet az öreg főmászó előszeretettel nevez „telepének".
Egy kis vagyon birtokában, melyet hosszú munkáséletének köszönhetett, Ford Simon a nap fényében, a derült, mosolygó fák alatt bármely városban is elélhetett volna; ő és az övéi azonban előnyösebbnek vélték, ha el nem hagyják a bánya müvet, a hol egybehangzó gondolataikkalés érzel meikkel igen jól megfértek. Igen, Skóczia földje
alatt ezerötszáz lábnyi mélységbe sülyesztett tele
pük nagyon tetszett nekik. Eltekintve minden egyébtől, itt már az államkincstár képviselője^ a
„Stentmaters" sem igen látogathatta őket, a ki a terhes fejadót szokta behajtani.
Abban az időben Ford Simon, a Dochart- bánya öreg főmászója, még tűrhetően viselte hatvan éve terhét. Nagy, erős, jól megtermett lévén, akerület legjobb „Sawney" *-ének is bevált, kik aztán Highlanderek ezredéinek a legszálasabb ujonczokat szolgáltatják.
Ford Simon egy régi bányászcsaládból szár
mazott, melynek törzsfája visszanyulik a legelső időkig, a mikor Skóczia széntelepeinek kiaknázását megkezdték.
Nem kutatva a régiségtan segélyével, hogy a görögök és a rómaiak ismerték-e márakőszenet,
* „Sawney “ az igazi skót, mint a hogy John Bull az angol és Padd az irlandi.
hogy a kínaiak már a keresztény időszámítás előtt használták-e szénkincseiket; nem fürkészve azt, hogy az ásványnemü tüzelőszer franczia elne vezését (houille) Heuilles nevű kovácstól nyerte-e, ki a tizenkettedik században Belgiumban élt, mégis határozottsággal lehetállítani, hogy Nagy-Britannia kőszéntelepei voltak azok, a hol rendszeres mű velés legelőször kifejlett. Hóditó Vilmos már a ti zennegyedik században fegyvertársai közt osztotta fel new-castlei bányáinak termelését. A tizenhar
madik századból továbbá egy, III. Henrik által kiállított engedélyokmány létezik „a tengeri szén"
kitörésére. Ugyanezen század vége felé már Skó- czia és Galles kerület széntelepei is emlittetnek.
Abban az időben szálltak Ford Simon ősei a caledoniai föld belsejébe, hogy azt aztán apáról fiúra átszármaztatva, soha többé el ne hagyják.
Mindnyájan egyszerű munkások voltak csak és gályarabok gyanánt a köszéntöréshez voltak kötve.
Még az a nézet is el van terjedve, hogy a szén müvek bányászai ép úgy, mint amaz idő sófözöi, valódi rabszolgák voltak. Ez a felfogás Skócziában még a tizennyolczadik században is annyira elter jedt volt, hogy a trónkövetelők harczai alatt attól féltek, hogy Newcastle húszezer bányásza, szabad
sága kivívása érdekében fellázadhatna — miután nem hitték, hogy szabadok.
De legyen bármint is, Ford Simon bizonyos
