Móra Ferenc levelei Supka Gézához
Közismert barátságukat levelezésük hangja bensőségesen villantja fel. Supka Géza nem- csak megőrizte Móra Ferenc minden levelét, lapját, följegyzését, hanem közvetlenül Móra ha- lála után gondosan, időbeli sorrendben rövid emlékeztetőt készített tartalmukról, s azt cím- szavakban mind a levelek borítékján, mind pedig az általa ceruzával sűrűn teleírt négy papírla- pon lajstromba foglalta. Újabb két oldalon Móra emberi alakját megvilágítandó, csoportok- ba gyűjti a különféle levelek rokon vonatkozású, egymásra utaló részleteit; ezek jellegéről fo- galmat adnak az alábbi címek: Móra szerénysége, anyagi ügyei, közérzete, őszinte vélemé- nyei, hajszolt élete, könyvei, humora, népszerűsége, jubileuma, betegsége, halálérzete. Supka Gézának ilyen volt a munkamódszere, s ez egyrészt segít eligazodni a Móra-levelek között, másrészt az eltávozott barát egyéniségét, terveit és írói világát elevenen megörökíti — úgy aho- gyan ez a levelek tükrében megnyilatkozott.
A Literatura 1934. április 1-i számában napvilágot is látott első beszámolója „Móra Fe- renc fidibuszai" címmel. Itt azonban nemcsak a levelekről tudósított/hanem megismerkedé- sük, barátságuk kezdete és története is helyet kapott az írásban — őszinte vallomásként:
„szent ámulattal figyeltem ezt a csodát" — írta Móra pályájának magasba íveléséről —,
„olyan páratlan irodalmi pályafutás (...) aminőre Mórának félegyházi szomszédja, bizonyos Petőfi Sándor írói karrierje óta kevés példa esett a magyar glóbus fölött." Büszke volt rá, hogy ehhez lapja, a Világ is hozzájárult, állandó publikálási lehetőséget biztosítva.
A leveleket — mint írja — „kegyelettel megőriztem — persze anélkül, hogy írójuk tudott volna róluk, mert hiszen akkor aligha maradtak volna ennyire közvetlenek, emberiek, tehát szépek". Móra ezeken az olykor papírszeletnyi fidibuszokon „sírta el minden baját-búját — folytatja Supka —, rajtuk mondotta el a nyilvánosság elé nem kívánkozó magánvéleményeit emberekről, dolgok folyásáról, bennök ragyogott fel a legközvetlenebbül Móra isteni adomá- nya: a könnyesen csillogó humor".
Hitet tett egy olyan ember mellett, aki ugyan széles olvasótáborában eddig alig látott mér- tékű népszerűségre tett szert, de a felső körök előtt mindig gyanús volt. Cikkét Móra humánu- mát, egyéniségét megjelenítve fejezi be: „csakugyan jó ember volt mindhalálig: még a halálá- val sem akart senkinek kellemetlenséget okozni. Csak éppen szörnyű bánatot okozott minden- kinek, aki csak valaha is egyetlen sor írását olvasta, ki csak egyszer is hallotta beszélni, aki csak kicsit is közel állott hozzá."
Ezt követően a levelek hosszú ideig nem jutottak napvilágra, sőt a világháború zűrzavara meglétüket is kétségessé tette. Most, 1983 őszén, kéziratainak rendezése kapcsán, közel ötven évi csönd után kerültek elő a Supka-hagyatékból. Az első levél 1918. július 2-án, az utolsó 1934. január 31-én, nyolc nappal Móra halála előtt keltezett. Az írások zömében az 1922—1933 közötti tizenkét évre esnek.
Móra Ferenc írását nem könnyű megfejteni; rendezett, javítás nélküli sorokban rótta be- tűit, azonban igen apró és egyéni megformálással. Olvasásába egy ízben mép Supka Géza bics- kája is beletörött — pedig hát ő régészként sok megfejthetetlennek vélt betűvetésnek is nyit- jára jött gyakran —, most azonban Mórától a korrektúra miatt sürgős választ kért s kapott is egyetlen szóra nézve:
— Kedves Gézám, amikor ezt írtam, még ketten tudtuk, az Isten meg én. Most már csak eggyen tudják!
E levelek között tallózva, az évfordulói emlékezés jegyében, azok közlésére gondoltunk, amelyek Móra Ferenc kivételesen meleg humánumáról és műveinek születéséről adnak képet.
FÉJA ENDRE
Sz. 1923. II. 25—26.
Kedves Gézám!
Beteg vagyok, már hogy influenzás, mert kiadósabb nyavalyára nem érek rá, legalább fél napra itthon kell maradnom, — így jutok abba a szerencsés helyzetbe, hogy neked vagy há- rom leveledre, Purjesznek legalább annyi üzenetére végre válaszolhatok. Hidd el, pajtás, nem vagyok én se rendetlen ember, se szeretetlen; még csak azt se mondhatnám, hogy a levélírástól iszonyodom, — csak rettentően elkínzott gályarab vagyok, akinek meg kell betegednie, hogy egyet szusszanhasson.
Pajtás, készülj el rá, hogy ez a levél hosszú szusszanás lesz: elmondom benne, hogyan élek. Ez tesz a felelet sokszoros hivogatásotokra.
Tudod, hogy nekem sokféle foglalkozásom van, sajnos, egyik se megélhetésre való. Reg- gel 9-től este 8-ig múzeumőr és könyvtárőr is vagyok. Az én intézetemet igazgatni sokkal ko- molyabb dolog, mint a Nemzeti Múzeumot. Az olvasóteremben 40000, a múzeumban 70—80000 ember fordul meg évenként, s vagyunk ehhez a tömeghez tisztviselők hárman és szolgák négyen. (Magamat mind a két státusba beszámítván.) Én a hivatalban egy levelezőla- pot se tudok megírni, ami nem hivatalos, annyi a hivatalos végeznivalóm. Hát még az embe- rek, akik nem hivatalosan a nyakamba ülnek. Egyrészt a destruktív jóbarátok, akik ide jön- nek felejtkezni, másrészt a konstruktív méltóságos urak, akik ide járnak be káromkodni.
Mert a legkonstruktívebb lélek fenekén is destrukció bujkál, s az itt ökrendezi ki magát az én igazgatói szobámban, mert tudja, hogy innen nem hallik ki semmi s hogy itt megértő lélekre talál. Még az alsóvárosi paraszt vezérek is bejárnak hozzám szót érteni. Magam se tudom ma- gyarázatát adni, miért vagyok én ilyen orákulum, — azt hiszem, azért gyilkolnak mindezek a bizalmukkal, mert soha senkitől nem kérek semmit, de mindenkinek adok, ami tőlem telik.
Félek, nem jóságból, hanem együgyűségből és gyámoltalanságból.
No most már következik az este, úgy hajnali két óráig. Hetenkint 3 vezércikk a Szeged- nek, meg egy tárca. Meg a múzeumbarátok ügyei, meg a Dugonics-Társaság, meg minden egyéb nyakamba lőcsölt kultúrnyavalya, amitől tulajdonképp senkinek semmi haszna. Mind- ezekhez ezen a télen egy új foglalkozási ág járult s ebben a Világ, illetve Supka Géza igen lu- das. Az az egy-két tárca, amit kiparancsolsz belőlem, úgy látszik, feltűnt a vidéki városban.
(Nyilván a maguk együgyű hangjára ismertek bennük.) Sok levelet kapott alulírott ifjú, amelyben írásra serkentik ismeretlen honfiúk és honleányok, sőt Makóra meghívtak, hogy tartanék e fajta dolgokról felolvasást. Hát ezt nem vállaltam, mivelhogy írni nem értem rá, hanem tartottam Petőfiről olyan szabadelőadást, hogy hatása alatt a kialkudott honoráriu- mot 15 000 k-ról mindjárt felemelték 25 OOO-re. Persze nem arról beszéltem, hogy ki volt Pető- fi, hanem arról, hogy kik vagyunk mi, az isten utolsó nációja.
Bámulatos, hogy a humor ostyájában milyen keserű gorombaságokat bevesz a legkonzer- vatívabb publikum is s még hálás is érte. Ezt abból látom, hogy azóta még egyszer visszahívtak Makóra. Vásárhelyre pedig már negyedszer megyek a jövő héten. Különben a Tiszántúlt már össze vissza destruáltam (Szentes, Gyula, Orosháza stb.) s most Kecskemétre készülök, koc- káztatva azt, hogy műsoron kívüli számot is fogok produkálni. [...]
A Szeged-et nem hagyhatom, a Szeged mellé még a Világ-ot is vállalni nem bírom s így sajnos, míg valami változás nem történik, csak szabad portyázónak kukkanthatok be néha hozzátok. Ha kitavaszodik és a vidéki kultúrláz és Móra-divat megszűnik, akkor legalább egy cikket kaptok tőlem hetenként. (A Fiath-tárcához már szedegetem az anyagokat, rendkívül érdekes dolgokat találtam.) Addig is, ha rám parancsoltok egy-két témát, amit nekem valónak éreztek, kiszorítom valahogy, mert én ilyen rabszolga természet vagyok, akinek mindig paran- csolni kell. A Kultúra is úgy parancsolt rám tavaly, hogy írjak nekik regényt s úgy látom, nem 60
bánta meg. (Notabene, már mégis csak megkérdem, hátha tudod, miért nem ismertette a Világ A festő halálát ? T. i. én tőlem is sokan kérdik s én nem tudok egyébbel felelni, minthogy bizo- nyára lustaságból, vagy feledékenységből. Mégis bosszant egy kicsit, hogy míg várakozásom ellenére a konstruktív sajtó szinte kellemetlenül melegen fogadta, a mi oldalunkon, a Népsza- vát kivéve, minden lap agyonhallgatta. Úgy nézem, legközelebb muszáj lesz konzervatív re- gényt írnom, hogy a Világ is észrevegye.)
Végre még egy kérést, kedves Gézám. Én a Világot aránylag ritkán látom, mert a szer- kesztőségbe nem járok, számonként megvenni pedig hol időm, hol pénzem nincs, rendesen egyik se. Alásan kérlek, intézd el, hogy indítsák meg nekem a lapot, a Somogyi-könyvtár cí- mére, mert úgy talán kevesebb vész el belőle. Nem okvetlenül tiszteletpéldányul kérem, azt se bánom, ha legközelebb levonja a kiadóhivatal az előfizetést a honoráriumból. Mégis szeret- nék napról-napra kontaktusban lenni veletek, már csak azért is, hogy úgy ne járjak, mint Horváth Mihály leveleivel. Van t. i. nálam vagy húsz svájci levele, kiadatlanok és ismeretlenek s írni akartam róluk az emigrációs ciklusba. Akkor hallom azután, hogy már volt egy Horváth Mihály tárcátok.
Azt hiszem, két héten belül a végére érsz ennek a levélnek, — nagyon kérlek, akkor majd add át meleg köszöntésemet főszerkesztőnknek és bocsánatodat utalványozd ki nekem. Foga- dom életem jobbulását: soha többet ilyen hosszú levelet nem írok. Tudd meg különben, hogy ez nevezetes levél (hulljon le a tíz körme a cenzornak, ha felbontja): életemben az első, amit szemüvegesen írtam. De úgy nézem, azt írást ez se javítja!
Ferenc
2.
Szeged, 1924. IX. 9—10.
Kedves Gézám!
Mea culpa, mea maxima culpa...
Drága jó embereknél töltöttem a nyaram Makón,' de nem tett jót nekem, hogy annyira szerettek. Annyira meghízlaltak, hogy egész dagadt fiú lett belőlem s olyan, mintha lelkileg is elhájasodtam volna. Amúgy is olyan helyhez kötött állat vagyok, akinek hetek kellenek, hogy az új istállót megszokja s nekem most Szeged ilyen új istálló. Az fene, gályapad s nehéz megint bele szoknom, sőt az idén nehezebb, mint eddig bármikor volt.
Aztán meg annyi váratlan hivatalos nyavalya szakadt rám hat heti távollét után nyugal- mazott ezredesek elhelyezésétől kezdve a kolibritömésig, hogy nem találom meg köztük maga- mat. Ezt a levelet is már a múlt héten ígértem, tegnap bele is fogtam, itt a közepén abbama- radt s most minden felől magamra kellett zárni az ajtókat, hogy befejezhessem.
Arra kérlek, Gézám, nézzétek el ez egyszer a rendetlenségemet és nyugtasd meg Lajost2
is, hogy mindent jóvá teszek és mindent kárpótolok és írni is megint megtanulok, csak rájut- tathassak itt körülöttem mindent a maga sínjére.
A Nemesné? könyvét megkaptam s a legközelebbi közleményben már megy róla az ismer- tetés. Nagyon szívből csinálom, a könyvért is, de meg hálából is. A múlt esztendőben annyi ajándék tintát kaptunk a Müller-testvérektől4 valamelyik Világ-cikkem nyomán, hogy azt még az utódaim se győzik elírni. (Segítse az isten őket a helyembe mentül előbb.)
A regény is meglesz, Gézám, — hanem megálljunk csak, kinek köszönjem én meg az össz Világon kívül azt a nekem mért feledhetetlen cikket, mert éppen az édesanyám temetése napján jelent meg s szegénynek az lehetett a szemfedője ? Azt írd meg nekem alkalmilag, hogy
Te vagy-e a tettes (mert bűntárs vagy), — lenne némi mondanivalóm az illetőnek.5
Szívbéli szeretettel és hálával ölel:
JEGYZETEK
1 Dr. Diósszilágyi Sámuelnél, aki Makón volt kórházi főorvos, gyakran töltött hosszabb időt; meg- hitt barátok voltak.
2 Purjesz Lajos, a Világ főszerkesztője.
3 Nemes Aurélné született Müller Márta, akinek haladó szellemű magán elemi iskolája volt Budán, a Nap-hegyen.
4 A Müller-testvéreknek írószergyára volt.
5 Supka Géza írta a cikket.
3.
Kedves Gézám!
A regény nyúlt — nyúlt, mint a jó rétestészta és addig nyúlt, míg a közepén elszakadt.
Más baj nem történt vele, minthogy az egy regényből lett kettő, mivel csak az egyik kész, meg kell a cimet változtatni. Nem Szerelmi levelező lesz, hanem Hannibál föltámasztása. Az epizód-gally levált a fáról és külön fa lett belőle. Én ugyan nem hagyom elszáradni az anyafát se, megírom a Szerelmi levelezőt, valószínűleg ennek a folytatását — erős a gyanúm, hogy a Jean Christophe is így készült — de az nekem most sok is lenne, meg én se győzöm már szusszal. Most jönne a líra és akkor más ég, más levegőben, csak elszakadhatnék már innen.
A hadifogságos tanár hazajön, ír egy értesítői program értekezést a zámai csatáról, azt fejtegeti benne, hogy mi lett volna a világból, ha Hannibál győzött volna, akadémiai pálmát
vár, parlamenti interpellációt kap a „sémi világeszme propagálásáért", mivel senki a kerek vi- lágon el nem olvassa a tanulmányát, maga az interpelláló se, öngyilkos akar lenni, de a fele- sége megsúgja neki az örvendetes titkot s erre megnyugszik abban a hitben, hogy majd a fia fogja feltámasztani Hannibált, aki a civilizációt képviseli a barbár katonával, Rómával szem-
ben. — Ez a meséje Hannibál föltámasztásá-nak, a műben, azt hiszem, a legnevettetőbb és legszívfájdítóbb magyar szatírát vasaltad ki belőlem, te drága terrorista! Különben egy percig se szidtalak, mert ebben a munkámban magamnak is nagy passzióm telt és szokatlanul meg vagyok vele elégedve.
Hanem most jön aztán a neheze. Számításom szerint ez több, mint három ív, — techni- kailag mit tehettek vele? Utána a legneheze: a honorárium. Ohó, ezt nem engedem a nyaka- tokba varrni! Miután a Világ-on kívül senkivel a világon nem barátkozom, fogalmam sincs a mai napszámokról és én különben is egyedül vagyok.
Ti ketten vagytok Purjesszel, könnyebben kilimitáljátok, — én csak azt vállalom, hogy megírom, ha sokallom. Minden esetre valahogy úgy csináljátok, hogy ide érjen karácsony előtt, de maradjon belőle valami karácsony utánra is, amikor majd ráértek gondolkodni róla, hogy hova bujdossak. Éppen erre való tekintettel volna egy alázatos kérésem: hogy a farsangi kötet honoráriumával ne várjatok a könyv megjelenéséig, hanem ha lehet, még januárban ki- utalnátok. (Az anyag összeállítása munkában van. Rendezés közben akadt a kezembe a Geor- gikon s most jutott eszembe, hogy nyári szabadságom eme gyim-gyomaiért elfelejtett fizetni a
Világ. Mint ahogy én is elfelejtettem kérni. No majd máskor beszámítjuk a kulimászba. A jö- vő héten az elmaradt ráta-kéziratokkal együtt megy.)
Szeretettel hálás öreg barátotok:
Feri Sz. 1924. XII. ? (ha regényt írok, nem tudok dátumot)
62
A kisregény végül mégSem jutott el a Világhoz. Feleky Géza író-szerkesztő, — féltvén Mórát — „el- süllyesztette" a kéziratot.
1934. június 6-án így ír erről Dr. Diósszilágyi Sámuel Makóról Supka Gézának: „(...) A Hannibal feltámadása engem is igen érdekel. Szegény Feri nagyon sajnálta, hogy annak idején — amint ő hitte és mondta — Feleky Géza kezén elkallódott. Én, aki ismertem a regényt, nem olvasásból ugyan, csak Feri elmesélése alapján, azzal nyugtattam meg, hogy a regény nem veszett el, de Feleky éppen Mórára való te- kintettel még most nem merte megjelentetni, lévén annak személyei könnyen felismerhetők. (Mert hogy a regény kulcsregény, maga Móra is elismerte, sőt nagy gaudiummal nevezte meg a szereplőket Pékár Gyu- lától le Mayer szegedi igazgató úrig.) Persze Feri ezt a magyarázatot nem fogadta el, hanem szidta Fele- kyt, mint a bokrot, persze az ő káromkodásával, amitől nem lehet meghalni. Még arról is álmodozott, hogy ha egyszer egy kis szabad ideje és jó kedve lesz, újra megírja a regényt. De hát mikor volt szegény- nek szabad ideje? Jókedve is igen ritkán. Az újraírásról mindig lebeszéltem, — a második sütet mindig si- kerületlenebb — mondogattam neki, meg aztán bíztam is benne, hogy meg fog kerülni a regény. S úgy lá- tom, jól éreztem meg a dolgot, csak azt nem tudom, kinél van a regény, s melyik lapban történt róla emlí- tés (...)"
Sz. 1934. I. 31.
Kedves Gézám!
Éppen van egy fájdalomszűnős félórám s azt gondolom, abban a te számodra tán elég ol- vashatók lesznek betűim, — már Gedeon Jolán kisasszonyban nem vagyok olyan bizonyos, azért mégis csak neked címezem a levelet, hogy vagy továbbítsd, vagy kivonatold neki belátá- sod szerint.
A körül nem lehet semmi baj, hogy a kisasszony ne találna, — attól félek, az egész eszten- dőben itthon fogok ülni, nem is a kultúrpalotában, hanem a Boldogasszony s. út 13. sz. a., öt- ven lépésre a klinikától és 100-ra a fogadalmi templom kriptáitól, amelyek engem nem fognak befogadni. (Azért nem lesz belőle botrány, jó ember vagyok én, már csak azért is intézkedtem a végrendeletemben, hogy vigyenek haza a félegyházi akácok alá.) Inkább a körül lehet baj, hogy napok egész sora követi egymást, amikor egy pillanatra se szűnnek meglehetős kiismer- hetetlen, de mindig egészen kiszámíthatatlan fájdalmaim (— ventus fiat, ubi et tunc vult,' — csak éppen eszembe jut) s inkább vagyok holt, mint eleven. Tehát: ha nem sürgős természetű az ügy, akkor várjon vele a kisasszony egy-két hónapot, míg jobbra — rosszabbra (?) fordul a helyzet. Ha levélben is elintézhető, írja meg s inkább gépbe diktálom a választ. Ha azonban személyes konverzálásra lenne szüksége: akkor az elől se térek ki, jöjjön a délelőtti gyorssal s a délutánig majd csak találunk egy kis intervallum lucidumot.2 Ha másképpen nem, előkészü- lök rá kábítókkal, azoktól mindjárt okosabb ember is leszek.
Kézcsókkal, öleléssel
Feritek
1 A szél fúj, ahol és amikor akar.
2 Világos időköz.
