FEKETE GYULA
A kormánypolitika mint a jövő ellenzéke*
Egy parlamenti bizottság 1988-ban az újságbeli tudósítás szerint arról tárgyalt, hogy: „a problémákat hosszú ideig a jövő terhére oldotta meg az ország, s a terheknek mindig a következő nemzedékekre hárítása" elviselhe- tetlen helyzetbe hozta a mai ifjúságot. A problémák ma már „a társadalmi újratermelési folyamat általános zavaraként jelentkeznek." „A teljesítmény- elvű bérezés hibái miatt megingott a tanulás társadalmi indítékrendszere. A szellemi kapacitás »szűkített újratermelése« folyik." „Az önerőre hagyatott fiatalok első lakáshoz jutása szinte reménytelen." „ . . . A prognózis szerint 2020-ra 800 ezerrel csökken az ország népessége, mert a családok anyagi helyzete nem teszi lehetővé a szükséges reprodukciót."
A húsz—huszonöt évvel korábbi, akkor még kiátkozott figyelmeztetések ma már a Parlamentben visszhangzanak — ez is valami. Noha — látni fog- juk — a szükségesnél mérhetetlenül kevesebb.
Népesedési helyzetünk a legkedvezőtlenebb a világon — vajon ebből vissza lehet következtetni arra, hogy a gyermeket, a családot, a jövő beru- házásait, megalapozását illető politikánk is a legkedvezőtlenebb volt?
Bárhová nyúlunk, ennek a tüneteibe ütközünk.
A „magyar csodáról" szólva másutt utaltam már rá, hogy a jövő beru- házásainak igen fontos elemében, az oktatás-művelődés költségvetési ellát- mányában, beruházásaiban és mérhető eredményeiben hogyan szorultunk Európa sereghajtó posztjára.
Újságcikkből: „Világszerte nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmak fej- lettségét a szellemi munka részaránya és színvonala határozza meg." A fej- lett európai országokban két-háromszor akkora a felsőoktatás hallgatóinak a száma, mint nálunk. „Ha az egyetemek nappali tagozatain tanulók fajlagos értékeit vetjük össze, akkor a különbség még nagyobb: ötöd-hatodannyi hall- gatónk van, mint a fejlett ipari országoknak." „ . . . Ha megdupláznánk a nappali tagozatos egyetemi hallgatók számát, akkor is még mindig csak fele- annyi diákunk lenne, mint a 7,5 milliós lélekszámú Ausztriának."
Nem csak térbeli szomszédságunkhoz kedvezőtlen az összehasonlítás, idő- beli szomszédságunkhoz, saját múltunkhoz viszonyítva is: Klebelsberg korá- ban 9,5%-kal részesedett az oktatás-művelődés a költségvetésből, mostanában 4,5%-kal részesedik. Ez a számadat Európában a legkisebbek közül való — ha
* Részlet a Magvető számára készülő Véreim, magyar kannibálok! c. kötetből
nem épp a legkisebb —, s önmagában is teljes bizonyossággal vészjelzi: itt kizsákmányolják a jövőt!
S a művelődés, a kultúra minden részterületén — úgyszintén. A médiák összpontosított, mindennapos reklámjával — úgy is, mint a hatalmi mani- puláció fő eszköze — igen-igen előtérbe kerül a pillanat művészete, a főként jelen érvényű szórakoztató ipar. S elhanyagolják, igen-igen háttérbe szorít- ják a nagy távlatú irodalmat, művészeteket, tudományt. Zuhatagban árad a kultúrmocsok, naponta elmossa, pusztítja az évezredes talajban gyökerező kultúrflórát — végképp pótolhatatlanul.
„Nem épülnek meg régóta várt intézmények, nem fejlődik a kulturális termékek előállítása, terjesztése, s mind nagyobb társadalmi aránytalanságok keletkeznek a kultúra fogyasztásában, a művelődésben" — olvasom, de hi- szen a már meglévő intézmények is ritkulnak, nagyüzemek sorvasztják, ki- lakoltatják a könyvtárakat, pénzzé teszik a művelődési otthont, a szociális, sport-, üdültetési intézményeket. Csak az kell, ami pillanatnyilag kifizetődik, aminek a haszna évről évre könyvelhető!
„Erkölcsi tartalékainkat, nemzeti jövőnket éljük fel" — olvasom. — Mert
„a kultúrát, a tudományt mérhetetlenül lebecsülő gazdasági-pénzügyi fel- fogás továbbra is akadályozhatja azt az elmozdulást, melyet a »termelő szféra«
állami támogatásának töredékéből el lehetne érni."
S kártételeinek is — töredékéből. Naponta 105 milliós veszteséggel járt a fehérvári Ikarus leállítása a nagyipari lobby belső vitái miatt. Egyetlen nap ráfizetésével elháríthatták volna a szépirodalmi könyvkiadás fojtogató csődjét.
Naisbitt úgy véli: az Egyesült Államokban fölismerték már a közelre nézés — a rövidlátás — veszedelmeit. „A rövid távú szemlélettől a hosszú távúra való áttérés során átalakul szemléletmódunk az oktatás és a foglal- koztatás kérdésével kapcsolatban is. Az egész életen át tartó tanulás gon- dolata már jelenleg is az oktatás rövid távú megközelítése helyébe lép, amelynek az volt a lényege, hogy az emberek iskolába járnak, diplomát szereznek, és ezzel kész." „A hosszú távú perspektíva annak szükségét jelez- heti, hogy vissza kell térni az általános műveltséget adó oktatás gondolatá- hoz. Ha túlzottan előtérbe kerül a specializálódás, arra ébredhetünk, hogy szakismereteink hosszú távon elavultakká válnak."
Nálunk is előtérbe került a közelre néző specializálódás.
A Kádár—Aczél-korszak kormánypárti politikája minden téren egyben következetes ellenzéke a jövőnek.
Az újratermelés két fő tényezőjét, mely szétválaszthatatlan összefonódá- sában élteti a társadalmat, ez a politika olyannyira szétválasztotta, szembe is állította egymással: a javak jelen érdekű újratermelésének alárendelve az élet újratermelését.
S egyebekben is: a jelen érdeknek a távlati érdeket.
Például: a jövő javára könyvelt amortizációt fölélte, elhasználta, s ez- által megrabolta az utód nemzedéket.
Például: a kamatokat az inflációs ráta alá szorította hosszú idő óta:
évente tízmilliárdokkal vámolta meg ezáltal a jövőt.
Például: képtelenül magas, 20 százalékot is elérő örökösödési és átírási
illetékekkel gátolta a szabad mozgást, a termelési szerkezetváltást, korszerű- södést. (Vö.: a szabad költözködést gátló feudalizmusban is a házingatlan értékének csak tíz százalékát követelhette meg a földesúr.)
Például: a hírhedett telekrendelet, a Kádár-féle MSZMP Pol. Biz. egyik emlékezetes műve, amely cinikusan gyermek- és családellenes határozattal — nyilvánosan! az egész lezüllesztett sajtó egyetértésével! — annál inkább meg- nyirbálta az állampolgár jogait, minél népesebb család tagja volt.
Például: a hivatalos szélhámoskodás a gyermekholmik drágítására.
A KNEB 1972-ben mintegy a felét vizsgálta a gyermekholmit gyártó üze- meknek, s megállapította: kb. 900 millió dotációt kapnak (erről születtek a vezércikkek, a politika túlcsorduló gyermekszeretetét dicsfénybe vonók), ám ugyanezen gyermekholmik után 1500 millió forgalmi adót fizetnek (erről vi- szont nem született vezércikk).
Eszerint csak hagyományait ápolta a hivatalbeli gyerekgyűlölet, amikor 1988 januárjában „átárazta" a gyermekholmikat. Például: Kombi bébiágy ára 1680 Ft-ról 5200 Ft-ra, Mini-maxi etető 367 Ft-ról 1140 Ft-ra, Zsuzsi csecsemő- ágy 660 Ft-ról 2040 Ft-ra, hálós járóka 295 Ft-ról 1140 Ft-ra, pelenka 14,10- ről 33,20 Ft-ra emelkedett.
Sok esetben a gyermekholmi ára jóval drágább lett, mint az azonos anyagú, azonos modellű, de nagyobb méretű felnőttruha, -cipő. A Kereske- delmi Szemle összegezte az ötéves korig feltétlenül szükséges bébiholmik árát; az eredmény: 1987-ben 5133 Ft 50 fillér, 1988-ban: 9466 Ft 80 fillér.
A pénzügyi lobby a szükségleti cikkeknél alkalmazható legmagasabb ált.
forgalmiadó-kulcsot — 25%-ot — terhelt rá a gyermekruházati cikkekre, a gyermekbútorokra, az iskolaszerekre, miközben jóval alacsonyabb adókul- csot kapott a bulvárlap, a fodrászat, sőt nullára szállították le pl. a külföldi túrák, társasutazások, a vadásztöltény adókulcsát...
No de: minél inkább megadóztatják a gyermeknevelést, annál inkább megemelheti az állam az ún. „szociális juttatásokat". Olcsó szemfényvesztés
— első rápillantásra. De vizsgáljuk csak meg közelebbről, s kiderül, milyen kártékony eszmét rejt magában. Minél inkább igyekszik a szülő, annál töb- bet csikar el tőle az adóhivatal, és amit az igyekvőktől elcsikartak, azokhoz juttatják el, akik a kisujjukat sem mozdították a gyermekükért.
Tehát a lumpenek járnak jól.
Nivellál a pénzügyi lobby, igyekszik leszoktatni az állampolgárokat ar- ról, hogy a családjukért többet dolgozzanak.
Komplex adópolitika — nemcsak arra van gondja, hogy gyerekeink szá- jából kiverje a kenyeret — a lelket is mérgezi.
S íme egy példa a közvélemény mérgezésére 1988 júliusából: a százforin- tos családipótlék-emelésre hivatkozva drágították a cigarettát, a s ö r t . . .
Részletek egy feljegyzésből, melyet 1987 májusában — az akkori leg- felsőbb döntő fórum — az MSZMP Politikai Bizottságának minden tagja megkapott:
„A személyi jövedelemadó tervezete oly mértékben család- és gyerek- ellenes, hogy ennyire nyíltan antiszociális adóztatásra nincs példa a világon.
Vezérszólamként használták a tervezet készítői: »Ne keverjük össze az adóz- tatást a szociálpolitikával!« De egyetlen olyan példát sem mondhatnak a civilizált világból, ahol ne »kevernék«, sőt ne építenék össze: ahol az eltar-
tottak számára ennyire nem volnának tekintettel. Hiszen másként el sem képzelhető az igazságos, a teherbíráshoz alkalmazkodó adózás!..."
Részletes számításokat közölt ezek után a feljegyzés: már egyetlen gyer- mek igen szűken számított (évi 36 ezer Ft) létminimumát 8700 Ft adó ter- heli. Másik számítás: egy hatgyermekes apa elérte, hogy rengeteg külön- munka árán családja a létminimumnak megfelelő színvonalon él, most az anya és a hat gyermek létminimumát 93 ezer 700 Ft adóval sújtaná az adóterv.
„Ez lenne a világtörténelem legmagasabb gyerekadója."
„Utánpótlásunk három évtizede sorvad, helyzetünk e tekintetben leg- rosszabb a világon... Gyermekadó bevezetése a mi helyzetünkben — nem- zeti öngyilkosság."
Nos, a Politikai Bizottság a nemzeti öngyilkosságra szavazott. S utána az Országgyűlés is, kilencvenegynéhány százalékos többséggel!
Dr. Fekete Gyula tanulmányából: „Az adóreform a gyermekes családo- kat lényegesen hátrányosabban érintette, mint általában a társadalmat..."
„A csak keresetből és családi pótlékból élő gyermekes szülők fogyasztási le- hetősége dupla olyan mértékben csökken (18-19%-kal), mint a csak kereset- ből (reálbérből) élő népességé (8—10%-kal)."
„A személyi jövedelemadó az alábbi területen súlyosbította a szociális problémákat: gyermekes családok (kb. egymillió-százezer család), több gyer- mek nevelése miatt háztartásban dolgozó anyák családjai (kb. 50 ezer család), csonka családok (kb. 205 ezer család), idős hozzátartozókról rendszeresen gondoskodó családok (kb. 500 ezer család), munkanélkülieket eltartó csalá- dok (kb. 20 ezer család), súlyosabb mozgássérülteket ápoló családok (kb. 60 ezer család). Az adózás egyértelműen kinyilvánított szándéka az, hogy mű- ködése során nem lehet tekintettel a teherbíró képességre, túladóztatás ese- tén szociális intézményekhez kell fordulni."
íme, újabb ostobaság-világrekordunk: a fiskus-bürokrata gondolkozásé.
Az adóhivatal megvámolja a létminimumot, elveszi az élethez legszüksége- sebbet is, elvben a szociálpolitikának ezt vissza kellene térítenie. Akkor volna rá pénze, ha a társadalmi minimumból elcsikart milliárdokat az adóhivatal teljes összegben átutalná a szociálpolitikának. Csakhogy teljes összegű át- utalásról szó sem lehet, hiszen az adóapparátus és a szociálpolitikai appará- tus fenntartása igen sokba kerül, akár önköltségen számolva is.
Nem elhanyagolható összegek oda-vissza adminisztrációjáról van ám szó!
Gondoljuk el: 1988-ban a társadalmi minimumnak mintegy harmadrészét megadóztatták. (Ez is világrekord.)
Mellesleg: az adózási-pénzügyi politika fennen hangoztatott rendező elve a korszerűség, a hatékonyság, a piac; értékrendjét ezekhez igazítva alakítja ki. S ezt az értékrendet mindenestül a jelenérdek élteti. Ha ennek a pénz- ügyi-gazdasági csőlátásnak, ennek a vaksi jelenérdeknek a társadalmi léte- zés-megmaradás főtörvényét alárendeljük, csakis pusztulás lehet a következ- ménye.
Mint köztudott: alárendeltük.
(A közvélemény félrevezetését célozták azok a pénzügyi eszmefuttatá- sok, melyek úgy állították be: a jövedelemátcsoportosítás a gyermekes csa- ládok javára történik. Ez hazugságnak is túlzó, hiszen a gyermeket nevelő családok fogyasztáscsökkenése átlagosan 20—25 százalékos volt, a gyermeket
nem nevelőké 9 százalékos. A pénzügyminiszter a Parlament előtt fejtette ki:
nincs fedezet a gyermekes családok gondjain enyhítő családi pótlék növelé- sére. Holott csupán a dotációk megszűnése és a forgalmi adó emelése kb.
havi 600 Ft-os családipótlék-emelést tenne lehetővé. Ehhez hozzájárul még a személyi jövedelemadó igen jelentős összege, amelyet mintegy gyerekadóként a gyermeknevelési költségekre vetettek ki.)
Sületlenségrekordjaink közül még egy: a tartásdíjat is megadóztatják, éspedig annak a jövedelméhez számítva, aki nem rendelkezik vele, tehát:
aki fizeti. Magyarázata lehet ennek az az elvtelen fiskus spekuláció: maga- sabb kulccsal adózik az, akitől levonják a tartásdíjat, mint az, akinek átutal- ják. (Végtére, ha már elfogadtatták a magyar Parlament fejbólintó jánosai- val, hogy a gyermeknevelést keményen meg kell adóztatni, teljesen logikus a tartásdíj megadóztatása. Itt is ugyanúgy a gyermeknek járó létminimumot vámolja meg — nyilvánvaló törvénysértéssel, de kibicel hozzá minden lé- tező hatalom —, zsákmányolja ki az adóhivatal, mint a családbeli jövede- lemnél.)
A személyi jövedelemadó természetesen jövedelemelvonás, csökkenti az életszínvonalat. Kitűnő alkalom volna arra az ilyen adórendszer bevezetése, hogy mérsékelje az igazságtalan aránytalanságokat a jövedelemelosztásban.
Ez az adórendszer épp ellenkezőleg: növelte az aránytalanságokat, az igaz- ságtalanságokat, úgyszólván szándékosan, hiszen bőven kaptak figyelmeztetést az adórendszer kidolgozói a szűk körű, előzetes vitákban. Mégis az adó beve- zetése az elviselhetetlenig növelte a gyermekes családok addig is nyomasztó hátrányait, még inkább terheli a családalapító, pályakezdő fiatalokat. Ricardo 200 éves törvényéhez képest meredek visszalépés: a munkaerő távlati újrater- melésének — a gyermeknevelésnek — a költségeit fölös jövedelemként meg- adóztatja, s a lakhatás-lakásszerzés költségeit meg el sem ismeri, mondván:
az „nem várható el sem a minimális bértől, de még az átlagbértől sem".
Piacgazdálkodó demokráciákban az adó többnyire az első számú vita- téma a pártok között, a választók között, a közéleti gondok sorában. A kor- mányzat adóztatási szándékait és étvágyát igencsak mérsékelik a nyilvános viták, kivált a választások előtt, nálunk viszont úgyszólván nincs beleszólása az állampolgárnak az adóztatásba — nincs tehát ellenőrzés, fék, kontroll, amely a fiskus mohóságot valamelyest mérsékelné. Az illetékes miniszter- elnök-helyettes kijelenti: az adózás nem képezheti vita tárgyát a kormány és az állampolgárok között. Ha demokráciában élnénk, az illetékes minisz- terelnök-helyettesnek igen gyorsan be kellett volna adnia a lemondását. De minthogy nem demokráciában élünk, határtalan nálunk az adóztatási étvágy.
Megadóztatják az adót is.
Például: a társadalombiztosítási járulék. Beletartozik az adóalapba, noha levonják, a dolgozó nem is látja, majd, mint nyugdíjat, újra csak besorolják az adóalapba. Akkor is, ha netán többletmunkát vállal a nyugdíjas.
Megadóztatják nálunk a mínusz kamatot is. Magasabb az inflációs ráta, mint bármely kamatláb — közgazdasági számítások szerint 1987-ben 37 mil- liárdot fizettek rá az állampolgárok az inflációra —, a betétek tehát vásárló- értéküket sem őrzik meg, a kamatuk mínusz érték — de azt is pluszban adóztatják. (Megtéríti a bank, de a hitelre szorulók amúgy is súlyos terheit növeli a kamatadó.)
Mi vezettük be Európában elsőnek a családi pótlék rendszerét (1912),
mi szüntettük meg elsőnek (1987), sőt a pótléknál is jóval több a drágulás meg a gyerekadó. Jogi képtelenségek árán azt a jövedelemrészt is adóztatva, amely nem a keresőt illeti, hanem — peresíthetően! — a családbeli eltar- tottakat.
A Nagycsaládosok Országos Egyesülete segélykiáltásában olvasom: „A társadalom, s vele a gazdaság önfelszámolásához vezethet az a politika, amely a gyermekes családok felét, a gyermekeknek legalább a kétharmadát a létminimum szintje alá kényszeríti, amely rövidlátó módon intézkedéseivel egyre sorvasztja a családok gyermekvállalási lehetőségeit."
A képviselőket — kiket képviselnek?? — nem hatotta meg a segélykiál- tás. Az Országgyűlés reform (!!) ad hoc bizottsága, miközben a nyugdíjasok számára 120 ezer forintig adómentességet javasolt (igazán nem irigylem), a gyermekek dolgában úgy döntött, hogy az igen zsugorin kiszámolt 36 ezer forintos évi létminimumjukat továbbra is keményen meg kell adóztatni!
Erre már belém sül a szó, átadom József Attilának:
Az erőszak bűvöletében mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk!
LEVENDEL LÁSZLÓ
Népi kollégiumi varázs
Évfordulók, emlékezések. Űjra és újra elhalasztott évfordulók, néma és elnémított emlékezések. 1956 szeptemberében a kollégiumi vezetők találkozá- sán megfogadtuk: nem hagyjuk elveszni mozgalmunk megharcolt, megszen- vedett értékeit. Az 1956 november 4-ére meghirdetett újabb találkozó máris elmaradt. Kardos László megtörhetetlen ember- és életszeretetének sugárzását közvetlenül csak évek múlva érezhettem. A börtönből szabadulva megkere- sett, és beszélgetésünk közben megdöbbenten figyeltem gondolkodását: min- dent ott akart folytatni, ahol abbahagyta. Minden érdekelte, és magáról, börtönéveiről nem beszélt. Ezt mondtam is, mire ő azt felelte: — Ne felejtsd el, hogy időközben megéltem életem legboldogabb napját, az ítélethirdetést:
életfogytiglanra ítéltek!
Ez Kardos Laci!? Vagy lehet, hogy ez a fényes szelek nemzedékének élet- esszenciája? Végül is a kollégiumi emlékek, élmények jól letaposott, ledön- gölt talaját a Nékosz-dokumentumgyűjtemény 1970-ben kezdődő munkálatai lazították fel. Szóval megint csak Kardos Laci hite, életre szóló nyugtalan- sága. A harmincéves évfordulóra készülve, Laci biztatására 1976 tavaszán megírtam a szegedi Apáthy István Medikus Kollégium indulását, háttérben a szegedi egyetemi mozgalommal. Nagyon örült az írásnak Laci, de csak- hamar rájöttünk, ennek közlésére — terjedelme és tartalma miatt — nem
