szemle „Vígasztaló valótlanságok”
Az elsodort falu szemléletmódjáról
Szabó Dezső nagy visszhangot kiváltó regénye, Az elsodort falu 1919 májusában jelent meg, még a
tanácsköztársaság idején. Különösen a fiatalok körében fejtett ki nagy hatást1, az induló népi írók például rendre úgy emlékeznek
olvasására, mint szellemi tájékozódásuk egyik meghatározó eseményére.2 Miért válthatott ilyen fontos orientációs ponttá ez a
kötet? A megjelenés időpontján túl milyen okok játszottak közre abban, hogy egyfajta kultusz alakult ki körülötte?
A
fenti kérdéskörből most egyetlen problémára összpontosítom vizsgálódásaimat:milyen mértékben vett részt e nem mindennapi hatás létrejöttében a regényben megfogalmazódó nézetrendszer újszerűsége, belső koherenciája, s milyen mérték- ben a történelmi szituáció, illetve a megszólalás modalitása. Némiképp tovább élezve a kérdésfelvetést: a háborús trauma sokkhatása és az agitatív hangoltságú beszédmód híján, ha úgy tetszik, a kifejtett gondolatok saját jogán is jelentős szellemi teljesítményként tart- ható-e számon az az ideológiai építmény, amely a regény középpontját alkotja? Beteljesí- ti-e a könyv szerzőjének azt a szándékát, hogy egyfajta új szemléletmódnak a kezdeménye- zője legyen, új távlatokat nyisson a magyar társadalom és a szellemi élet számára, képes-e megfelelni annak a sokat hangoztatott igényének, hogy a „valótlan vágyálmok” korszaka után, tényleges társadalmi alternatívát kínáljon? Teljesíti-e azt a programot, melyet a regényben Böjthe János így fogalmaz meg: „A háború megkergetett minket, s a magyar utol fogja érni korát.” (441. o.)3 Tekinthető-e az egykori politikai horizonthoz mérve kor- szerű konzervativizmusnak az a program, amelyet a regény megfogalmaz?
Álláspontom a fenti kérdésekben egyértelmű és meglehetősen kategorikus: Az elso- dort falu szövegéből kiolvasható ideológia már megjelenésének idején sem újszerű, nem koherens s tulajdonképpen saját elvárásaival is ellentmondásba kerül.4 Szabó Dezső regényének szemléletbeli centrumát a vitalizmus elmélete alkotja. Az élet elvont fogal- mának ez a szinte vallásos rajongással övezett teóriája valószínűleg leginkább Nietzsche hatásának tulajdonítható, de más jól ismert irányzatok is átszínezik, mint például a szoci- áldarwinizmus vagy a dekadencia. Bár a vitalizmus szerepe nem tekinthető egyértelműen negatívnak Szabó Dezső gondolkodásában, hiszen a háború határozott elutasítása is rész- ben erre vezethető vissza, e teória mitologikus karaktere alapvetően rányomja bélyegét a regény szemléletmódjára, ami már önmagában lehetetlenné teszi egy reális társadalmi program megfogalmazását. E vitalista felfogás értelmében az élet és a halál küzdelemben áll egymással mind az egyes ember, mind a nemzet személyiségének mélyén. Ebben a mélyen rejlő, a regényben gyakran ösztönösnek nevezett szférában dől el az egyén és a nemzet sorsa. Ami az élet és a halál vitáját az élet javára billentheti, nem más, mint az akarat. Ez magyarázza meg az akarat – egyébként ugyancsak leginkább Nietzschét idéző – kultuszát a regényben. Az elementáris életakarat a cselekvésben ölt testet, innen ered a tett és az erő misztifikálása. Ebbe a felvázolt sémába illeszthetők be a Szabó Dezső-féle elmélet további alkotóelemei.
A magyart pusztuló fajként állítja elénk a regény, míg a világháborút a rá leselkedő halálnak legelementárisabb megnyilvánulásaként jeleníti meg. Ennek a pusztulás-gon-
Gintli Tibor: „Vígasztaló valótlanságok”
dolatnak a hátterét a nemzethalál víziójának reformkori toposza, illetve a dekadencia hanyatlás-hangulata adja. A pusztulás-tudatot támogatja a fajok küzdelmében történő alulmaradás szociáldarwinista képzete is: a magyar az életerősebb, pragmatikusabb gon- dolkodású etnikumok között kiszolgáltatott helyzetbe került, közel áll ahhoz, hogy alul maradjon a létért folytatott küzdelemben, az idegenek a történelem „örök balekjét” már létében veszélyeztetik. Ebből a mechanikus biológiai analógiából erednek Szabó Dezső legmakacsabb téveszméi, ez vezet a műveiben megnyilvánuló xenofóbiához és antisze- mitizmushoz. Ugyancsak ennek a ’bellum omnium contra omnes’ elvnek a következmé- nye a szabad versenynek és a szinonimájaként kezelt demokráciának az elutasítása, mivel Szabó Dezső látlelete szerint a magyarság még nem eléggé erős a többi fajjal folytatott küzdelemre. A generációkon át öröklődő terheltség, a naturalista irodalom kedvelt klisé- je egyébként ugyancsak feltűnik a pusztulás kiváltó okainak eklektikus katalógusában.
A falusi értelmiség leépülésének rajzában nagy teret kap az alkoholizmus, az ideggyen- geség és a terheltség más formáinak bemutatása.
A halál legyőzésének garanciája Az elsodort falu megközelítésében az akaratban rejlik.
Ennek a meggyőződésnek a következménye a regény egyik furcsa megoldása: Böjthe János szinte egymaga képesnek mutatkozik arra, hogy faját új életre keltse. Ha nincs másra szükség, csupán az akarat gesztusára, hogy egy új élet horizontja táruljon föl a magyarság előtt, elegendő példát adni az akarat érvényre juttatására. Ez a voluntarizmus az, amely a Szabó Dezső-i szemléletmód egyik sarkpontja: az akarat, ha elég erős, tetté válik, s mindez megteremti egy új élet lehetőségét. Bár aligha vonható kétségbe, hogy a társadalmi átalakulások történetében a lélektani összetevők is fontos szerepet játszanak, az akarat jelentőségének ilyen túlhangsúlyozása mégis eleve irreálissá teszi Az elsodort falu társadalmi programját. A regény nem sokat bíbelődik azzal, hogy valamilyen konk- rét társadalmi programot fogalmazzon meg. Böjthe János példáján majd az egész faj megtanul akarni, cselekedni, s ez elegendő is az „új honfoglaláshoz”. A hős mitikus alakjában testet ölt a faj géniusza: ha önmaga képes megvalósítani életcélját, ezzel népét is életre delejezi. A nemzetet mintegy megtestesítő epikus hős alakja ugyancsak régi toposz: a romantikus irodalom rekvizítumai közül való, azzal a nem kis különbséggel, hogy a magyar romantika irodalma soha nem kísérelte meg az irodalmi fikciót ilyen direkt módon valós társadalmi programként megjeleníteni. Szabó Dezső agitatív epi- kája ezzel szemben az irodalomnak úgy tulajdonít közvetlen társadalmi funkciót, hogy negligálja az irodalmi szöveg metaforikus karakterét, azt a tulajdonságát, hogy világra vonatkoztatása a publicisztikával vagy a politikai szónoklattal ellentétben csakis közve- tett lehet.
A Szabó Dezső-féle cselekvő irodalom eredendően társadalmi tettként értelmezi önma- gát, így ami a fikció világában megtörténhet, az lejátszódhat a társadalmi valóság keretei között is. Ebből a nézőpontból úgy tűnhet, ha Böjthe János sorsát az elbeszélés képes úgy alakítani, hogy a hős megtalálja az új életre vezető utat, már nincs is szükség részlete- sen kidolgozott, gazdaság- és társadalompolitikailag világosan értelmezhető programra.
Vajon nem szembesítjük-e Szabó Dezső regényét a műfajtól idegen elvárásokkal, amikor határozottabban körvonalazott akcióprogramot kérünk rajta számon? Véleményem sze- rint nem, mivel Az elsodort falu műfajiságának egyik leginkább előtérbe állított aspek- tusa a társadalmi regényé, melyhez erőteljes agitatív szándék kapcsolódik: váljanak tetté a műben megfogalmazott elvek. Az elbeszélői szerep ilyen alakítása mellett joggal vár- ható el annak a programnak a vázolása, amelynek megvalósítására a regény mozgósítani igyekszik olvasóit. Ezen a téren azonban kevés konkrétummal szolgál a könyv. Böjthe János külföldi tanulmányai után hazatér a falujába gazdálkodni, életprogramjává teszi, hogy a parasztságban alapozza meg magát. A regény határozottan állítja, hogy a paraszt- ság az igazi magyarság, s a Böjthe-féle gazdálkodó dzsentrin kívül minden társadalmi réteg idegen. E leegyszerűsítő és kirekesztő tendenciájú azonosítás romantikus eredetét
Iskolakultúra 2012/9 nem takarhatja el az a tény, hogy Magyar- országon a polgárság mind a középkorban, mind az ipari forradalom kibontakozása idején többségében nem magyar etnikumú.
A népben felfedezni az eredetet, a romlatlan ősforrást a romantikus irodalom közhelye, ahogy szintén romantikus toposz a magyar kultúra sajátszerűségének garanciáját a nemzeti karakter kibomlásában látni, mint ahogy a nemzet-jellemtan is a romantikus individuum-kultusz következménye.
A regény tehát a magyar jövő garanciáját a faluban látja, ami történelmi szempontból nézve igencsak kétséges elképzelés5, hiszen Európa gazdaságilag sikeres államaiban az ipari forradalom ideje óta a lakosság egyre kisebb hányada állítja elő a mezőgazdasá- gi javaknak mind nagyobb mennyiségét.
Az sem világos, hogy a falusi, földművelő életmód miként fogja felkészíteni a szabad versenyre a magyarságot, hogyan ébreszti fel a faj vállalkozó kedvét, hogy átvegye a vezető szerepet az ipar és a kereskedelem bonyolításában. Ezen a téren a különböző szöveghelyeken megfogalmazódó elkép- zelések ellenmondásosnak mutatkoznak.
Farkas Miklós, a regény pusztuló író zse- nije, Böjthe János barátja az egyik alkalom- mal azt hangoztatja, bele kell iktatni „ebbe az ember-anakronizmusba a demokráciát, hogy életes dühvel rohanjon kereskedőnek, bankárnak, újságírónak, politikusnak, gyá- rosnak, katonának, művésznek, s ha már kell, hogy legyen, uzsorásnak, csalónak, de kihasznált és megcsalt sohase legyen.” (112.
o.) Ezen a szöveghelyen a szabad verseny- hez való alkalmazkodás jelenik meg túlélési stratégiaként. Másutt ugyanez a Farkas Miklós a szabad verseny felszámolásában látja a megoldást: „A szabad verseny átkos, gyilkos, dögletes demokráciája ellen kell meg- kezdeni a keresztes háborút.” (311. o.) Egyben azt a követelést fogalmazza meg a zsidó- sággal szemben, hogy „[Ő]k maguk irtsák ki a fajból a szabad verseny sakálmorálját.”
(311. o.) Fontos megjegyezni, hogy Az elsodort falu esetében nem látszik érvényesnek az a narratológiai megfontolás, amely az elbeszélő és az alak fókuszának eltérő voltára figyelmeztet. Ahogy arra már sok értelmezője felhívta figyelmet: Szabó Dezső átbeszél mitikus alakjain6, így Farkas Miklós szólama nem csupán a narrátor nézőpontjáról nem választható le, hanem a szerzőéről sem. Nemcsak Farkas Miklós szólama, de a regény egésze sem ad határozott választ arra a kérdésre, hogy a nagy tett, amely a magyarságot felemeli, a szabad versenyből való kivonulásként vagy éppen ellenkezőleg, annak meg- hódításaként képzelendő el. A földhöz való visszatérés programja inkább az előbbire utal, míg Böjthe János egynémely ravasznak beállított húzása, amely Schönberger bánya- vállalatának a falut érintő terveit hivatott keresztülhúzni, az utóbbi változathoz áll közel.
A regény egyik középpontba állí- tott témája, ahogy arra már többször utaltam, irodalom és társadalmi „valóság” viszonya.
Ennek megfelelően a cselek- ményben a falubeli történések mellett hasonló kifejtettséget kap a fővárosi irodalmi élet pamflet- szerű ábrázolása. A modern iro- dalom szatirikus megjelenítését a 19. századi irodalmi hagyo- mány heves kritikája egészíti ki.
Ez utóbbira az elbeszélés több- nyire a pusztuló, halálba hanyatló szereplők jellemzése- kor talál alkalmat. Farcády tisz- teletes családjának és általában
a falusi értelmiségnek a menta- litását, világszemléletét az elbe- szélő rendre irodalmi olvasmá- nyaikkal hozza összefüggésbe.
Az életképtelennek láttatott figu- rák a romantikus irodalom hatása alatt állnak, mely ilyen módon e pusztulás egyik kiváltó
okaként jelenik meg a regényben.
Gintli Tibor: „Vígasztaló valótlanságok”
Elsősorban Jókai és Victor Hugo művei tűnnek fel negatív színben, de Petőfi Apostola is az állandóan visszatérő negatív példák közé tartozik, sőt − bár kevésbé nyilvánvalóan
− Vörösmarty és Madách művészetére is ilyen árnyék vetül. A romantikus irodalomnak ezek az emblematikus életművei azért vívják ki az elbeszélő ellenszenvét, mert annak a nemzeti önszemléletnek a megtestesülését látja bennük, mely öncsalásra épül, és pusz- tuláshoz vezet. Folytonosan a valótlanság vádja merül fel a 19. századi irodalomnak ezzel a meghatározó vonulatával szemben. Farcády anyjának jellemzésekor például az alábbi kitételeket olvashatjuk: „végtelen, abszolút valótlanságra volt szüksége ennek az asszonynak”, „átvette tőle [ti. férjétől] politikai rajongásának puffogó mitológiáját” (33.
o.), „Victor Hugo és Jókai voltak az élethez visszakötő evangélium, a megtartó valótlan- ság” vagy: „egész életén át alvajárója volt a romantikus mitológiának.” (34. o.). Farcády folyton „beteg romantikus eposzt” (63. o.) képzeleg és emelkedett tragikus víziók átélé- sében tetszeleg. A rajongás, a hamis idealizmus, a megszépítő eszményítés és a pusztulás nagyszabású voltában kéjelgő nemzeti önszemléletet tápláló irodalom kerül a vádlottak padjára, tegyük hozzá: igencsak egyoldalúan értékelve az említett szerzők életművét.
A rajongás és metafizikai alapú idealizmus felerősíti a nemzeti jellem fogyatékosságait.
E sztereotip nemzet-jellemtan szerint a magyar eredendően passzív elszenvedője mind- annak, ami vele történik, s csak a hirtelen felbuzdulás ragadtatja cselekvésre. Szabó Dezső a háború kitörését fogadó eufóriát is ennek a karakternek tulajdonítja: „a sötét halál előtt leborult a nép” (191. o.), magával ragadta „sodró szele egy tragikus rajon- gásnak”, mely „a meggyilkolt királyfi tragikus víziójáról” beszélt. A rajongás és a hamis idealizmus kritikája akár a reálpolitika és a józanság követelményét is jelenthetné. Szabó Dezső azonban korántsem Kemény Zsigmondnak, a Rajongók szerzőjének irodalmi örökségéhez kapcsolódik. A tragikus, halálba vezető rajongás helyett egyfajta győzelem- re hivatott rajongást sugalmaz, sőt követel egy „új fanatizmus” igényének megfogalma- zásával. A régi, érvénytelennek nyilvánított mitológia helyett új, szerinte az élet valósá- gában gyökerező mitológiát akar teremteni. Ennek az új mitológiának a megkülönböztető jegye a korábbival szemben két vonásában jelölhető meg. Egyrészt a parasztság, illetve a magyarság jelenbeli helyzetét kritikusan – hozzátehetjük: a naturalista ábrázolásmód sémáinak megfelelően – láttatja. Másrészt a passzivitásra csábító önelégültséggel, illetve a tragikus pátosszal az élet, az erő és a tett mítoszát állítja szembe. Ez a mítosz a vita- lizmusban gyökerezik, s mint ilyen a túlvilágra vonatkozó hit elutasítása és a jelenvaló test felmagasztalása ellenére maga is metafizikai konstrukció. A „vágyott valótlanság”
kifejezés éppen ezért legalább olyan mértékben vonatkoztatható e mítosz tartalmára, mint a sokat kritizált 19. századi nemzeti önszemléletre. Ahogy Szabó Dezsőre is áll az a jellemzés, amelyet Farcádyról olvashatunk a regényben: „nyerítő vad mondatokban lovagolt be a vigasztaló valótlanságok világába” (419. o.).
Milyen valóságfedezetet állít a regény a mítosz mögé? Egyrészt az akarat aktusát, melyet Böjthe János testesít meg. Bár az akarat szerepét hangsúlyozó szemléletnek akár pozitív hatás is tulajdonítható, amennyiben a megszólított közösség felelőssé- gére apellál önnön sorsának alakításában, éppen mitikus felnagyítása, mindent lebíró omnipotenciájának állítása teremti újjá a hamis illúziók világát. Pusztán az akarat aligha elégséges ugyanis egy közösség sorsának érdemi befolyásolására, ha hiányzik mellőle a körülmények, a szituáció körültekintő felmérése és a reális cselekvési prog- ram. Mindezek híján csupán emocionális tartalmat kap az akarat mindenható erejét hangsúlyozó vízió. Szabó Dezső gondolkodói magatartásának nagy paradoxona ez:
írásmódja, társadalmi eszméi alapvetően indulati töltetűek, nem a higgadt analízis, hanem a szenvedélyes érzelmi kitörések irányítják. Egykorú hatásának talán éppen ez az egyik magyarázata. Extatikus elragadtatásokra és egzaltált dühkitörésekre azonban bajos reális társadalmi programot alapozni, ahogy a sulykolt anti-intellektualizmus sem segíti elő ennek felvázolását.
Iskolakultúra 2012/9 A heroikus győzelmi mítosz másik fedezetéül a regény a nemzet-jellemtan jól bevált sztereotip szemléletmódjához folyamodik. Ennek értelmében a magyarság maga a rejtett őserő, mely csupán cél híján tengődik tétlenül, de mihelyt értelmes célt talál, géniusza győzelmes tettekben nyilatkozik meg. Mint látható, Szabó Dezső regénye éppen abban a vonásában osztozik a kritizált romantikus hagyománnyal, melyet a leginkább kárhozta- tott vele kapcsolatban: a valóságtól elszakadó, patetikus mitológiában.7 Itt megjegyezhet- jük, hogy még az életigenlő vitalista metafizika szemléletmódjának képviseletében sem teljesen konzekvens a regény. Böjthe János egyik átélt beszédben előadott monológja ugyanis éppen olyan apokaliptikus pusztulásvíziót vázol fel, amilyet a regény lapjain lépten-nyomon kritizál az elbeszélő: „Egy új mitológia magyar Herkulese lesz […] És ha nem lehet s föld, anyag és emberek elfordulnak fajától, mint egy vak Sámson egy végső forradalomba viharozza erejét, lerázza a fenntartó oszlopokat, s pusztuljon a megrabolt faj és azok, akik örökén osztozkodnak.” (434. o.)
Eredeti kérdésfeltevésünkre visszatérve a regény egykorú hallatlan népszerűségének lehetséges okai közül egy világosan körvonalazódott: az agitáló által is mélyen átélt populista retorika.8 Ennek lényegét abban látom, hogy ez a beszédmód gyakran reális problémákat vet fel − jelen esetben ilyen a parasztság társadalmi helyzete −, ezekre a társadalmi gondokra azonban korántsem józan, racionális, hanem alapvetően egzaltált, túlfűtött érzelmi válaszokat ad, melyeket igyekszik reális alternatívaként feltüntetni.
Ennek az emocionális „politizálásnak” az eszköztárában a véglegetek szembeállítása, a sarkítás és a leegyszerűsítés a legfontosabb kellékek. Ez a retorika igyekszik elhitetni, hogy minden társadalmi probléma megoldását megtalálta egyetlen egyszerű formulában.
A sokkoló társadalmi krízis után mindazoknak, akik a kábult ország csodát váró, cso- dában reménykedő részéhez tartoztak, kell-e ennél vonzóbb ígéret? Amit ráadásul az is vonzóvá tesz, hogy az önkritika hangjánál sokkal erősebben hangzik fel benne a mások, az idegenek felelősségét felemlegető vád. Kétségtelen, hogy a nagy kudarcok után a leg- népszerűbb szerep az áldozaté.
Irodalom
Féja Géza (2002): Szabó Dezső. In: Az elsodort író.
In memoriam Szabó Dezső. Nap Kiadó, Budapest.
Fülep Lajos (é. n.): Szabó Dezső regénye. http://epa.
oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm
Gombos Gyula (1975): Szabó Dezső. Püski Kiadó, New York.
Juhász Gyula (2002): Szabó Dezsőhöz. In: Az elso- dort író. In memoriam Szabó Dezső. Nap Kiadó, Budapest.
Keresztury Dezső (2002): Az új magyar irodalom útjai. In: Az elsodort író. In memoriam Szabó Dezső.
Nap Kiadó, Budapest.
Nagy Péter (1964): Szabó Dezső. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1964, 234.
Németh László (2002): Szabó Dezső. In: Az elsodort író. In memoriam Szabó Dezső. Nap Kiadó, Buda- pest.
Jegyzetek
(1) Két egyetemi lap – az Ifjak szava és a Gondo- lat – lelkes, elismerő cikket közöl a regényről (Nagy, 1964, 234. o.).
(2) Féja Géza (2002, 251. o.) például még 1943- ban is lelkesen méltatja a könyv revelatív erejét. Ez a viszony az új írógeneráció és Szabó Dezső között azonban korántsem volt ennyire egynemű, Németh László (2002, 166. o.) 1928-as visszaemlékezésébe például már nagyon disszonáns hangok vegyülnek:
„18. és 24. évem közt Szabó Dezső-párti és Szabó Dezső-ellenes szakaszokra tudom az életem osztani.”
(3) Itt és az alábbiakban a következő kiadásra hivat- kozom: Szabó Dezső, Az elsodort falu, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1989.
(4) Fent már idézett cikkében Németh László (2002, 175. o.) is hasonló kritikai észrevételeket fogalmaz meg: „ Kevés új eszmét termelt s az átvetteket is
Gintli Tibor: „Vígasztaló valótlanságok”
kihántotta egyéni garanciájukból: a zöld gallyat bun- kóvá egyszerűsítette s a fémből kalapácsot csinált.”
(5) Ezt a szempontot Juhász Gyula (2002, 111. o.) nyílt levélként közreadott regénykritikája már 1919- ban felveti: „Kedves kollégám a letiport magyarság féltésében és a jövendő akarásában a haladás, a fejlő- dés útja nem a faluba vezet.”
(6) Szabó Dezső monográfusa, Gombos Gyula (1975, 164. o.) is így látja ezt: „[R]egényei kivétel nélkül önvallomások is. Tele vannak lírával, szónoki kitö- résekkel, személyes vonzalommal és ellenszenvvel;
keserűséggel, gúnnyal, indulattal, sokszor minden művészi áttétel nélkül.”
(7) Az elsodort falu nem csupán az eszmék terén mutatkozik a 19. század anakronisztikus, eklektikus folytatójának, hanem poétikai vonatkozásban is. Az expresszionisztikus szóalkotások ellenére a regény narratív építőelemei korszerűtlenül hagyományosak, gyakran a sokat szidott Hugo és Jókai narratív eljá- rásainak rontott változataiként hatnak. Fülep Lajos (é. n.) kritikája már korán felhívta a figyelmet erre a jellegzetességre: „Ahogy a tartalomban a valóságlá- tásra rákerül a megváltó szándék s a vezércikk-tiráda, úgy stílusában a naturalista formákra a romantikus és bombasztikus formák. Ami nem szokatlan kom- bináció. Zolában is jó adag Victor Hugo rejlett. Ez a fajta naturalisztikus-romantikus mismás, mely egyike a világ legszerencsétlenebb keresztezéseinek, ural- kodik végig Az elsodort falu stílusán. Szerencsétlen mismás, mert sem naturalizmusnak, sem romantiká- nak nem igazi, még kevésbé igazi az, ami a kettőből fajzik. Lefelé: annak a naturalizmusnak az igazsága csak a descripcióig terjed, és fölfelé: ennek a roman- tikának a romantikussága csak a nagyotmondásig.”
Az apologetikus beállítottságú monográfus, Gom- bos Gyula (1975, 163. o.) a kortárs kritikus szarkaz-
musával ellentétben tárgyilagosan ír Szabó Dezső regénypoétikájának avítt voltáról: „Szabó Dezső, a regényíró, a műfaj jellege, formája és stílusa dolgá- ban, nemigen lépett ki a tizenkilencedik századból.
[…] a huszadik századi regény tényleges úttörői nem érdekelték. Amikor elkezdte írni regényeit, Proust első kötetei már kinn voltak, Gide is megírta néhány könyvét, s később már Joyce is dolgozott. Ő azon- ban épp a regény terén tudott legkevésbé szabadulni a beléivódott tizenkilencedik századtól.”
(8) A népi írókhoz közel álló értelmezők közül többen is a demagógiát jelölték meg Szabó Dezső retorikájá- nak egyik meghatározó elemeként. Németh László (2002, 173. o.) például így fogalmaz: „Hová vezet ez a zseni-próféta felfogás? Az irodalmi demagógiához.
Szabó Dezső annyit feszegette, hogy miképpen kell a mai költőnek a szabadverseny-demagógiához ido- mulni, hogy maga is hozzá idomult. Nincs nála kiszá- mítottabb, még indulatait is hidegebben megrendező írónk. […] Merev szellem, tehát eleve akarnok. De még továbbfejleszti magában ezt a tettre való akar- nokságot. Hatalmi szóval végez ott, ahol érvelni kel- lene. Epét freccsent, ahol vitázni illik. Ellenfeleiből kócbabát csinál, s úgy szúrja le őket. Ízlés és lovagi- asság nem gátolja.” Keresztury Dezső (2002, 191. o.) hasonló megállapításokat tesz 1931-ben írt cikkében:
„Szabó Dezső a tömeghatást, teremtő szenvedélyei diktatúráját akarta, s ha lázas fantáziája új irodalmunk legszuggerálóbb új magyar világképét vázolta is fel, megváltó szeretete lassanként demagógiába, harcos következetessége megalomániás marakodásokba, gazdagon áradó, merész nyelve egy féktelen tempe- ramentum üresen puffogó férfiaskodásába fulladt.”
Gintli Tibor
