"Vígasztaló valótlanságok" : az elsodort falu szemléletmódjáról

Teljes szövegt

(1)

szemle „Vígasztaló valótlanságok”

Az elsodort falu szemléletmódjáról

Szabó Dezső nagy visszhangot kiváltó regénye, Az elsodort falu 1919 májusában jelent meg, még a

tanácsköztársaság idején. Különösen a fiatalok körében fejtett ki nagy hatást1, az induló népi írók például rendre úgy emlékeznek

olvasására, mint szellemi tájékozódásuk egyik meghatározó eseményére.2 Miért válthatott ilyen fontos orientációs ponttá ez a

kötet? A megjelenés időpontján túl milyen okok játszottak közre abban, hogy egyfajta kultusz alakult ki körülötte?

A

 fenti kérdéskörből most egyetlen problémára összpontosítom vizsgálódásaimat: 

milyen mértékben vett részt e nem mindennapi hatás létrejöttében a regényben megfogalmazódó nézetrendszer újszerűsége, belső koherenciája, s milyen mérték- ben a történelmi szituáció, illetve a megszólalás modalitása. Némiképp tovább élezve a  kérdésfelvetést: a háborús trauma sokkhatása és az agitatív hangoltságú beszédmód híján,  ha úgy tetszik, a kifejtett gondolatok saját jogán is jelentős szellemi teljesítményként tart- ható-e számon az az ideológiai építmény, amely a regény középpontját alkotja? Beteljesí- ti-e a könyv szerzőjének azt a szándékát, hogy egyfajta új szemléletmódnak a kezdeménye- zője legyen, új távlatokat nyisson a magyar társadalom és a szellemi élet számára, képes-e  megfelelni annak a sokat hangoztatott igényének, hogy a „valótlan vágyálmok” korszaka  után,  tényleges  társadalmi  alternatívát  kínáljon?  Teljesíti-e  azt  a  programot,  melyet  a  regényben Böjthe János így fogalmaz meg: „A háború megkergetett minket, s a magyar  utol fogja érni korát.” (441. o.)3 Tekinthető-e az egykori politikai horizonthoz mérve kor- szerű konzervativizmusnak az a program, amelyet a regény megfogalmaz?

Álláspontom a fenti kérdésekben egyértelmű és meglehetősen kategorikus: Az elso- dort falu szövegéből kiolvasható ideológia már megjelenésének idején sem újszerű, nem  koherens s tulajdonképpen saját elvárásaival is ellentmondásba kerül.4  Szabó  Dezső  regényének szemléletbeli centrumát a vitalizmus elmélete alkotja. Az élet elvont fogal- mának ez a szinte vallásos rajongással övezett teóriája valószínűleg leginkább Nietzsche  hatásának tulajdonítható, de más jól ismert irányzatok is átszínezik, mint például a szoci- áldarwinizmus vagy a dekadencia. Bár a vitalizmus szerepe nem tekinthető egyértelműen  negatívnak Szabó Dezső gondolkodásában, hiszen a háború határozott elutasítása is rész- ben erre vezethető vissza, e teória mitologikus karaktere alapvetően rányomja bélyegét  a regény szemléletmódjára, ami már önmagában lehetetlenné teszi egy reális társadalmi program megfogalmazását. E vitalista felfogás értelmében az élet és a halál küzdelemben áll egymással mind az egyes ember, mind a nemzet személyiségének mélyén. Ebben a mélyen rejlő, a regényben gyakran ösztönösnek nevezett szférában dől el az egyén és a  nemzet sorsa. Ami az élet és a halál vitáját az élet javára billentheti, nem más, mint az akarat. Ez magyarázza meg az akarat – egyébként ugyancsak leginkább Nietzschét idéző  – kultuszát a regényben. Az elementáris életakarat a cselekvésben ölt testet, innen ered a tett és az erő misztifikálása. Ebbe a felvázolt sémába illeszthetők be a Szabó Dezső-féle  elmélet további alkotóelemei.

A magyart pusztuló fajként állítja elénk a regény, míg a világháborút a rá leselkedő  halálnak legelementárisabb megnyilvánulásaként jeleníti meg. Ennek a pusztulás-gon-

(2)

Gintli Tibor: „Vígasztaló valótlanságok”

dolatnak a hátterét a nemzethalál víziójának reformkori toposza, illetve a dekadencia hanyatlás-hangulata adja. A pusztulás-tudatot támogatja a fajok küzdelmében történő  alulmaradás szociáldarwinista képzete is: a magyar az életerősebb, pragmatikusabb gon- dolkodású etnikumok között kiszolgáltatott helyzetbe került, közel áll ahhoz, hogy alul maradjon a létért folytatott küzdelemben, az idegenek a történelem „örök balekjét” már  létében veszélyeztetik. Ebből a mechanikus biológiai analógiából erednek Szabó Dezső  legmakacsabb téveszméi, ez vezet a műveiben megnyilvánuló xenofóbiához és antisze- mitizmushoz. Ugyancsak ennek a ’bellum omnium contra omnes’ elvnek a következmé- nye a szabad versenynek és a szinonimájaként kezelt demokráciának az elutasítása, mivel Szabó Dezső látlelete szerint a magyarság még nem eléggé erős a többi fajjal folytatott  küzdelemre. A generációkon át öröklődő terheltség, a naturalista irodalom kedvelt klisé- je egyébként ugyancsak feltűnik a pusztulás kiváltó okainak eklektikus katalógusában. 

A falusi értelmiség leépülésének rajzában nagy teret kap az alkoholizmus, az ideggyen- geség és a terheltség más formáinak bemutatása.

A halál legyőzésének garanciája Az elsodort falu megközelítésében az akaratban rejlik.

Ennek a meggyőződésnek a következménye a regény egyik furcsa megoldása: Böjthe  János szinte egymaga képesnek mutatkozik arra, hogy faját új életre keltse. Ha nincs másra szükség, csupán az akarat gesztusára, hogy egy új élet horizontja táruljon föl a magyarság előtt, elegendő példát adni az akarat érvényre juttatására. Ez a voluntarizmus  az, amely a Szabó Dezső-i szemléletmód egyik sarkpontja: az akarat, ha elég erős, tetté  válik, s mindez megteremti egy új élet lehetőségét. Bár aligha vonható kétségbe, hogy a  társadalmi átalakulások történetében a lélektani összetevők is fontos szerepet játszanak,  az akarat jelentőségének ilyen túlhangsúlyozása mégis eleve irreálissá teszi Az elsodort falu társadalmi programját. A regény nem sokat bíbelődik azzal, hogy valamilyen konk- rét társadalmi programot fogalmazzon meg. Böjthe János példáján majd az egész faj megtanul akarni, cselekedni, s ez elegendő is  az „új honfoglaláshoz”. A hős mitikus  alakjában testet ölt a faj géniusza: ha önmaga képes megvalósítani életcélját, ezzel népét  is életre delejezi. A nemzetet mintegy megtestesítő epikus hős alakja ugyancsak régi  toposz: a romantikus irodalom rekvizítumai közül való, azzal a nem kis különbséggel,  hogy a magyar romantika irodalma soha nem kísérelte meg az irodalmi fikciót ilyen  direkt módon valós társadalmi programként megjeleníteni.  Szabó Dezső agitatív  epi- kája ezzel szemben az irodalomnak úgy tulajdonít közvetlen társadalmi funkciót, hogy negligálja az irodalmi szöveg metaforikus karakterét, azt a tulajdonságát, hogy világra vonatkoztatása a publicisztikával vagy a politikai szónoklattal ellentétben csakis közve- tett lehet.

A Szabó Dezső-féle cselekvő irodalom eredendően társadalmi tettként értelmezi önma- gát, így ami a fikció világában megtörténhet, az lejátszódhat a társadalmi valóság keretei  között is. Ebből a nézőpontból úgy tűnhet, ha Böjthe János sorsát az elbeszélés képes úgy  alakítani, hogy a hős megtalálja az új életre vezető utat, már nincs is szükség részlete- sen kidolgozott, gazdaság- és társadalompolitikailag világosan értelmezhető programra. 

Vajon nem szembesítjük-e Szabó Dezső regényét a műfajtól idegen elvárásokkal, amikor  határozottabban körvonalazott akcióprogramot kérünk rajta számon? Véleményem sze- rint nem, mivel Az elsodort falu műfajiságának egyik leginkább előtérbe állított aspek- tusa a társadalmi regényé, melyhez erőteljes agitatív szándék kapcsolódik: váljanak tetté  a műben megfogalmazott elvek. Az elbeszélői szerep ilyen alakítása mellett joggal vár- ható el annak a programnak a vázolása, amelynek megvalósítására a regény mozgósítani igyekszik olvasóit. Ezen a téren azonban kevés konkrétummal szolgál a könyv. Böjthe János külföldi tanulmányai után hazatér a falujába gazdálkodni, életprogramjává teszi, hogy a parasztságban alapozza meg magát. A regény határozottan állítja, hogy a paraszt- ság az igazi magyarság, s a Böjthe-féle gazdálkodó dzsentrin kívül minden társadalmi réteg idegen. E leegyszerűsítő és kirekesztő tendenciájú azonosítás romantikus eredetét 

(3)

Iskolakultúra 2012/9 nem takarhatja el az a tény, hogy Magyar- országon a polgárság mind a középkorban, mind az ipari forradalom kibontakozása idején többségében nem magyar etnikumú.

A népben felfedezni az eredetet, a romlatlan ősforrást  a  romantikus  irodalom  közhelye,  ahogy szintén romantikus toposz a magyar kultúra  sajátszerűségének  garanciáját  a  nemzeti karakter kibomlásában látni, mint ahogy a nemzet-jellemtan is a romantikus individuum-kultusz következménye.

A regény tehát a magyar jövő garanciáját  a faluban látja, ami történelmi szempontból nézve igencsak kétséges elképzelés5, hiszen Európa gazdaságilag sikeres államaiban az ipari forradalom ideje óta a lakosság egyre kisebb  hányada  állítja  elő  a  mezőgazdasá- gi javaknak mind nagyobb mennyiségét.

Az sem világos, hogy a falusi, földművelő  életmód miként fogja felkészíteni a szabad versenyre a magyarságot, hogyan ébreszti fel a faj vállalkozó kedvét, hogy átvegye a vezető  szerepet  az  ipar  és  a  kereskedelem  bonyolításában.  Ezen  a  téren  a  különböző  szöveghelyeken megfogalmazódó elkép- zelések ellenmondásosnak mutatkoznak.

Farkas Miklós, a regény pusztuló író zse- nije, Böjthe János barátja az egyik alkalom- mal azt hangoztatja, bele kell iktatni „ebbe  az ember-anakronizmusba a demokráciát, hogy életes dühvel rohanjon kereskedőnek,  bankárnak, újságírónak, politikusnak, gyá- rosnak,  katonának,  művésznek,  s  ha  már  kell, hogy legyen, uzsorásnak, csalónak, de kihasznált és megcsalt sohase legyen.” (112.

o.) Ezen a szöveghelyen a szabad verseny- hez való alkalmazkodás jelenik meg túlélési stratégiaként. Másutt ugyanez a Farkas Miklós a szabad verseny felszámolásában látja a megoldást: „A szabad verseny átkos, gyilkos, dögletes demokráciája ellen kell meg- kezdeni a keresztes háborút.” (311. o.) Egyben azt a követelést fogalmazza meg a zsidó- sággal szemben, hogy „[Ő]k maguk irtsák ki a fajból a szabad verseny sakálmorálját.” 

(311. o.) Fontos megjegyezni, hogy Az elsodort falu esetében nem látszik érvényesnek az a narratológiai megfontolás, amely az elbeszélő és az alak fókuszának eltérő voltára  figyelmeztet. Ahogy arra már sok értelmezője felhívta figyelmet: Szabó Dezső átbeszél  mitikus alakjain6, így Farkas Miklós szólama nem csupán a narrátor nézőpontjáról nem  választható le, hanem a szerzőéről sem. Nemcsak Farkas Miklós szólama, de a regény  egésze sem ad határozott választ arra a kérdésre, hogy a nagy tett, amely a magyarságot felemeli, a szabad versenyből való kivonulásként vagy éppen ellenkezőleg, annak meg- hódításaként képzelendő el. A földhöz való visszatérés programja inkább az előbbire  utal, míg Böjthe János egynémely ravasznak beállított húzása, amely Schönberger bánya- vállalatának a falut érintő terveit hivatott keresztülhúzni, az utóbbi változathoz áll közel.

A regény egyik középpontba állí- tott témája, ahogy arra már többször utaltam, irodalom és társadalmi „valóság” viszonya.

Ennek megfelelően a cselek- ményben a falubeli történések mellett hasonló kifejtettséget kap a fővárosi irodalmi élet pamflet- szerű ábrázolása. A modern iro- dalom szatirikus megjelenítését a 19. századi irodalmi hagyo- mány heves kritikája egészíti ki.

Ez utóbbira az elbeszélés több- nyire a pusztuló, halálba hanyatló szereplők jellemzése- kor talál alkalmat. Farcády tisz- teletes családjának és általában

a falusi értelmiségnek a menta- litását, világszemléletét az elbe- szélő rendre irodalmi olvasmá- nyaikkal hozza összefüggésbe.

Az életképtelennek láttatott figu- rák a romantikus irodalom hatása alatt állnak, mely ilyen módon e pusztulás egyik kiváltó

okaként jelenik meg a regényben.

(4)

Gintli Tibor: „Vígasztaló valótlanságok”

Elsősorban Jókai és Victor Hugo művei tűnnek fel negatív színben, de Petőfi Apostola is az állandóan visszatérő negatív példák közé tartozik, sőt − bár kevésbé nyilvánvalóan 

− Vörösmarty és Madách művészetére is ilyen árnyék vetül. A romantikus irodalomnak  ezek az emblematikus életművei azért vívják ki az elbeszélő ellenszenvét, mert annak a  nemzeti önszemléletnek a megtestesülését látja bennük, mely öncsalásra épül, és pusz- tuláshoz vezet. Folytonosan a valótlanság vádja merül fel a 19. századi irodalomnak ezzel a meghatározó vonulatával szemben. Farcády anyjának jellemzésekor például az alábbi kitételeket olvashatjuk: „végtelen, abszolút valótlanságra volt szüksége ennek az  asszonynak”, „átvette tőle [ti. férjétől] politikai rajongásának puffogó mitológiáját” (33. 

o.), „Victor Hugo és Jókai voltak az élethez visszakötő evangélium, a megtartó valótlan- ság” vagy: „egész életén át alvajárója volt a romantikus mitológiának.” (34. o.). Farcády  folyton „beteg romantikus eposzt” (63. o.) képzeleg és emelkedett tragikus víziók átélé- sében tetszeleg. A rajongás, a hamis idealizmus, a megszépítő eszményítés és a pusztulás  nagyszabású voltában kéjelgő nemzeti önszemléletet tápláló irodalom kerül a vádlottak  padjára, tegyük hozzá: igencsak egyoldalúan értékelve az említett szerzők életművét. 

A rajongás és metafizikai alapú idealizmus felerősíti a nemzeti jellem fogyatékosságait. 

E sztereotip nemzet-jellemtan szerint a magyar eredendően passzív elszenvedője mind- annak, ami vele történik, s csak a hirtelen felbuzdulás ragadtatja cselekvésre. Szabó Dezső a háború kitörését fogadó eufóriát is ennek a karakternek tulajdonítja: „a sötét  halál előtt leborult a nép” (191. o.), magával ragadta „sodró szele egy tragikus rajon- gásnak”, mely „a meggyilkolt királyfi tragikus víziójáról” beszélt. A rajongás és a hamis  idealizmus kritikája akár a reálpolitika és a józanság követelményét is jelenthetné. Szabó Dezső  azonban  korántsem  Kemény  Zsigmondnak,  a Rajongók  szerzőjének  irodalmi  örökségéhez kapcsolódik. A tragikus, halálba vezető rajongás helyett egyfajta győzelem- re hivatott rajongást sugalmaz, sőt követel egy „új fanatizmus” igényének megfogalma- zásával. A régi, érvénytelennek nyilvánított mitológia helyett új, szerinte az élet valósá- gában gyökerező mitológiát akar teremteni. Ennek az új mitológiának a megkülönböztető  jegye a korábbival szemben két vonásában jelölhető meg. Egyrészt a parasztság, illetve  a magyarság jelenbeli helyzetét kritikusan – hozzátehetjük: a naturalista ábrázolásmód  sémáinak megfelelően – láttatja. Másrészt a passzivitásra csábító önelégültséggel, illetve  a tragikus pátosszal az élet, az erő és a tett mítoszát állítja szembe. Ez a mítosz a vita- lizmusban gyökerezik, s mint ilyen a túlvilágra vonatkozó hit elutasítása és a jelenvaló test felmagasztalása ellenére maga is metafizikai konstrukció. A „vágyott valótlanság” 

kifejezés éppen ezért legalább olyan mértékben vonatkoztatható e mítosz tartalmára, mint a sokat kritizált 19. századi nemzeti önszemléletre. Ahogy Szabó Dezsőre is áll az  a jellemzés, amelyet Farcádyról olvashatunk a regényben: „nyerítő vad mondatokban  lovagolt be a vigasztaló valótlanságok világába” (419. o.).

Milyen valóságfedezetet állít a regény a mítosz mögé? Egyrészt az akarat aktusát,  melyet Böjthe János testesít meg. Bár az akarat szerepét hangsúlyozó szemléletnek akár  pozitív  hatás  is  tulajdonítható,  amennyiben  a  megszólított  közösség  felelőssé- gére apellál önnön sorsának alakításában, éppen mitikus felnagyítása, mindent lebíró omnipotenciájának állítása teremti újjá a hamis illúziók világát. Pusztán az akarat aligha elégséges ugyanis egy közösség sorsának érdemi befolyásolására, ha hiányzik mellőle a körülmények, a szituáció körültekintő felmérése és a reális cselekvési prog- ram. Mindezek híján csupán emocionális tartalmat kap az akarat mindenható erejét hangsúlyozó  vízió.  Szabó  Dezső  gondolkodói  magatartásának  nagy  paradoxona  ez: 

írásmódja,  társadalmi  eszméi  alapvetően  indulati  töltetűek,  nem  a  higgadt  analízis,  hanem a szenvedélyes érzelmi kitörések irányítják. Egykorú hatásának talán éppen ez az egyik magyarázata. Extatikus elragadtatásokra és egzaltált dühkitörésekre azonban  bajos reális társadalmi programot alapozni, ahogy a sulykolt anti-intellektualizmus sem segíti elő ennek felvázolását.

(5)

Iskolakultúra 2012/9 A heroikus győzelmi mítosz másik fedezetéül a regény a nemzet-jellemtan jól bevált  sztereotip szemléletmódjához folyamodik. Ennek értelmében a magyarság maga a rejtett őserő, mely csupán cél híján tengődik tétlenül, de mihelyt értelmes célt talál, géniusza  győzelmes tettekben nyilatkozik meg. Mint látható, Szabó Dezső regénye éppen abban a  vonásában osztozik a kritizált romantikus hagyománnyal, melyet a leginkább kárhozta- tott vele kapcsolatban: a valóságtól elszakadó, patetikus mitológiában.7 Itt megjegyezhet- jük, hogy még az életigenlő vitalista metafizika szemléletmódjának képviseletében sem  teljesen konzekvens a regény. Böjthe János egyik átélt beszédben előadott monológja  ugyanis éppen olyan apokaliptikus pusztulásvíziót vázol fel, amilyet a regény lapjain lépten-nyomon kritizál az elbeszélő: „Egy új mitológia magyar Herkulese lesz […] És ha  nem lehet s föld, anyag és emberek elfordulnak fajától, mint egy vak Sámson egy végső  forradalomba viharozza erejét, lerázza a fenntartó oszlopokat, s pusztuljon a megrabolt faj és azok, akik örökén osztozkodnak.” (434. o.)

Eredeti kérdésfeltevésünkre visszatérve a regény egykorú hallatlan népszerűségének  lehetséges okai  közül  egy  világosan  körvonalazódott:  az  agitáló  által  is mélyen  átélt  populista retorika.8 Ennek lényegét abban látom, hogy ez a beszédmód gyakran reális problémákat vet fel − jelen esetben ilyen a parasztság társadalmi helyzete −, ezekre a  társadalmi gondokra azonban korántsem józan, racionális, hanem alapvetően egzaltált,  túlfűtött  érzelmi  válaszokat  ad,  melyeket  igyekszik  reális  alternatívaként  feltüntetni. 

Ennek az emocionális „politizálásnak” az eszköztárában a véglegetek szembeállítása, a  sarkítás és a leegyszerűsítés a legfontosabb kellékek. Ez a retorika igyekszik elhitetni,  hogy minden társadalmi probléma megoldását megtalálta egyetlen egyszerű formulában. 

A sokkoló társadalmi krízis után mindazoknak, akik a kábult ország csodát váró, cso- dában reménykedő részéhez tartoztak, kell-e ennél vonzóbb ígéret? Amit ráadásul az is  vonzóvá tesz, hogy az önkritika hangjánál sokkal erősebben hangzik fel benne a mások,  az idegenek felelősségét felemlegető vád. Kétségtelen, hogy a nagy kudarcok után a leg- népszerűbb szerep az áldozaté.

Irodalom

Féja Géza (2002): Szabó Dezső. In: Az elsodort író.

In memoriam Szabó Dezső. Nap Kiadó, Budapest.

Fülep Lajos (é. n.): Szabó Dezső regénye. http://epa.

oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm

Gombos  Gyula  (1975): Szabó Dezső. Püski Kiadó, New York.

Juhász Gyula (2002): Szabó Dezsőhöz. In: Az elso- dort író. In memoriam Szabó Dezső.  Nap  Kiadó,  Budapest.

Keresztury  Dezső  (2002):  Az  új  magyar  irodalom  útjai. In: Az elsodort író. In memoriam Szabó Dezső.

Nap Kiadó, Budapest.

Nagy Péter (1964): Szabó Dezső. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1964, 234.

Németh László (2002): Szabó Dezső. In: Az elsodort író. In memoriam Szabó Dezső.  Nap  Kiadó,  Buda- pest.

Jegyzetek

(1) Két egyetemi lap – az Ifjak szava és a Gondo- lat – lelkes, elismerő cikket közöl a regényről (Nagy,  1964, 234. o.).

(2) Féja  Géza  (2002,  251.  o.)  például  még  1943- ban is lelkesen méltatja a könyv revelatív erejét. Ez a viszony az új írógeneráció és Szabó Dezső között  azonban  korántsem  volt  ennyire  egynemű,  Németh  László (2002, 166. o.) 1928-as visszaemlékezésébe például már  nagyon disszonáns hangok vegyülnek: 

„18.  és  24.  évem  közt  Szabó  Dezső-párti  és  Szabó  Dezső-ellenes szakaszokra tudom az életem osztani.”

(3) Itt és az alábbiakban a következő kiadásra hivat- kozom:  Szabó  Dezső, Az elsodort falu, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1989.

(4) Fent már idézett cikkében Németh László (2002,  175. o.) is hasonló kritikai észrevételeket fogalmaz meg:  „  Kevés  új  eszmét  termelt  s  az  átvetteket  is 

(6)

Gintli Tibor: „Vígasztaló valótlanságok”

kihántotta egyéni garanciájukból: a zöld gallyat bun- kóvá egyszerűsítette s a fémből kalapácsot csinált.”

(5) Ezt a szempontot Juhász Gyula (2002, 111. o.) nyílt levélként közreadott regénykritikája már 1919- ban felveti: „Kedves kollégám a letiport magyarság  féltésében és a jövendő akarásában a haladás, a fejlő- dés útja nem a faluba vezet.”

(6) Szabó Dezső monográfusa, Gombos Gyula (1975,  164. o.) is  így látja  ezt:  „[R]egényei  kivétel  nélkül  önvallomások is. Tele vannak lírával, szónoki kitö- résekkel, személyes vonzalommal és ellenszenvvel;

keserűséggel,  gúnnyal,  indulattal,  sokszor  minden  művészi áttétel nélkül.”

(7) Az elsodort falu nem csupán az eszmék terén mutatkozik a 19. század anakronisztikus, eklektikus folytatójának, hanem poétikai vonatkozásban is. Az expresszionisztikus  szóalkotások  ellenére  a  regény  narratív építőelemei korszerűtlenül hagyományosak,  gyakran a sokat szidott Hugo és Jókai narratív eljá- rásainak rontott változataiként hatnak. Fülep Lajos (é. n.) kritikája már korán felhívta a figyelmet erre a  jellegzetességre: „Ahogy a tartalomban a valóságlá- tásra rákerül a megváltó szándék s a vezércikk-tiráda, úgy stílusában a naturalista formákra a romantikus és bombasztikus formák. Ami nem szokatlan kom- bináció. Zolában is jó adag Victor Hugo rejlett. Ez a  fajta naturalisztikus-romantikus mismás, mely egyike a világ legszerencsétlenebb keresztezéseinek, ural- kodik végig Az elsodort falu stílusán. Szerencsétlen mismás, mert sem naturalizmusnak, sem romantiká- nak nem igazi, még kevésbé igazi az, ami a kettőből  fajzik. Lefelé: annak a naturalizmusnak az igazsága  csak a descripcióig terjed, és fölfelé: ennek a roman- tikának a romantikussága csak a nagyotmondásig.”

Az apologetikus beállítottságú monográfus, Gom- bos Gyula (1975, 163. o.) a kortárs kritikus szarkaz-

musával  ellentétben  tárgyilagosan  ír  Szabó  Dezső  regénypoétikájának  avítt  voltáról:  „Szabó  Dezső,  a  regényíró, a műfaj jellege, formája és stílusa dolgá- ban, nemigen lépett ki a tizenkilencedik századból.

[…] a huszadik századi regény tényleges úttörői nem  érdekelték. Amikor elkezdte írni regényeit, Proust első kötetei már kinn voltak, Gide is megírta néhány  könyvét, s később már Joyce is dolgozott. Ő azon- ban épp a regény terén tudott legkevésbé szabadulni a beléivódott tizenkilencedik századtól.”

(8) A népi írókhoz közel álló értelmezők közül többen  is a demagógiát jelölték meg Szabó Dezső retorikájá- nak egyik meghatározó elemeként.  Németh László  (2002, 173. o.) például így fogalmaz: „Hová vezet ez  a zseni-próféta felfogás? Az irodalmi demagógiához. 

Szabó Dezső annyit feszegette, hogy miképpen kell  a mai költőnek a szabadverseny-demagógiához ido- mulni, hogy maga is hozzá idomult. Nincs nála kiszá- mítottabb, még indulatait is hidegebben megrendező  írónk. […] Merev szellem, tehát eleve akarnok. De  még továbbfejleszti magában ezt a tettre való akar- nokságot. Hatalmi szóval végez ott, ahol érvelni kel- lene. Epét freccsent, ahol vitázni illik. Ellenfeleiből  kócbabát csinál, s úgy szúrja le őket. Ízlés és lovagi- asság nem gátolja.” Keresztury Dezső (2002, 191. o.)  hasonló megállapításokat tesz 1931-ben írt cikkében: 

„Szabó  Dezső  a  tömeghatást,  teremtő  szenvedélyei  diktatúráját akarta, s ha lázas fantáziája új irodalmunk legszuggerálóbb új magyar világképét vázolta is fel, megváltó szeretete lassanként demagógiába, harcos következetessége megalomániás marakodásokba, gazdagon áradó, merész nyelve egy féktelen tempe- ramentum üresen puffogó férfiaskodásába fulladt.”

Gintli Tibor

Ábra

Updating...

Hivatkozások

Updating...

Kapcsolódó témák :