• Nem Talált Eredményt

Mégis a Jézuska hozza!...

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Mégis a Jézuska hozza!..."

Copied!
5
0
0

Teljes szövegt

(1)

Flórának ajánlom.

A nyolc-tízéves gyermekeket fenyegető veszélyek között a skarláton, diftérián, kanyarón kívül egy lelki válságot is számon kell tartani: a kará- csonyi kiábrándulást. A Gondviselés olyan szívóssá tette az embert, annyi lehetőséget adott neki a megújulásra, hogy évek múlva kicsinylő mosollyal tekint vissza erre a csalódásra s csak akkor értékeli megint érdeme szerint, mikor mint szülő, ismét a másik oldalról, szeretett gyermeke szemszögéből tekinti. Akkor aztán roppant gonddal, kedves és megható csalafintasággal küzd az iskolába gyűlt gyermektömeg hatása ellen, amely kárörvendő kajánsággal akarja megrövidíteni az ő gyermekének karácsonyi boldogsá- gát is. A szerető szívű édesanya mindent megtesz, hogy messze kitolja Karácsonyország határait, — olyan messzire, hogy az ő kicsinye, akármilyen éles is a szeme, még csak ne is sejthesse, hogy a látóhatáron túl rideg, tár- gyias világ kezdődik s hogy valamikor neki is át kell lépnie e rideg világ sorompóit. A többiek — a határon már túlkerült gyermekek s meggondo- latlan felnőttek — viszont baljós okulárét csempésznek a gyermek szemére, hogy túllásson a kristálygömb fénytörő falain, — de ha túllát, j a j neki: az egész ragyogó gömb szétpattan s minden szürke lesz, üres és k e s e r ű . . .

Azontúl, az elkövetkező csalódások idején — pedig sok ilyen csalódás következik egymásután az ember életében — mintha mindegyik annak az elsőnek az új kiadása lenne csupán. A serdülő gyermek válsága, a múló fiatalság válsága, a szerelem válságai s annyi más, gyakran bizony szomorú kimenetelű fordulat idején, mintha mindig egy-egy karácsonyfa gyertyái húnynának ki körülöttünk, — vagy változnának élettelen villanykör- tékké. Mintha minden lelki nyomorúságunk kezdete ez az első seb lenne ...

És talán csakugyan az is? Talán minden későbbi bajunk enyhébb le- folyású lehetne, ha ezt az első sebet — orvosi szóval: — „kikezeltük"

volna? Ha gondoskodtunk volna arról, hogy azt a sebet minél későbben kapja a gyermek lelke — akkor, amikor már erős —, s aztán, ha mégis csak meg kell kapnia, hegedjen be az a seb annyira, amennyire itt e földön seb behegedhet.

Kedves testvéreim, tudom én jól, hogy a csalódásokra is szükség van.

Hogy el ne bízzuk magunkat, hogy el ne szakadjunk az élet valóságától, hogy ne melegedjünk olyan nagyon bele e világ pihés v á n k o s a i b a . . . Tud- juk mi ezt jól, éppen elégszer halljuk a földi élet megkeményedett szívű vagy „okosan elfásult" tekintélyeitől. És mégis azt hisszük, hogy az igazi nagy, a lényeges illúziókat meg kell őriznünk s a tisztalelkű, erős ember lelki háztartásában csak a lényegtelen, a díszítő illúziókat veszthetjük el veszély nélkül. Karácsonyról nem mondhatunk le s ha az érte vívott küz- delemben sebet kapunk, ne hanyagoljuk el: emberfeletti gonddal és erő- feszítéssel gyógyítsuk be, mert ha tökéletlenül forr hössze, minden érin- tésre újra felszakad és megrontja egész életünket.

Azoknak a kedvéért, akik nem emlékeznek vissza arra, hogy mit vesz- tettek gyermekéveik Karácsonyában, tegyünk itt tanúságot a rég elaludt, drága lázról, amely heteket, talán hónapokat töltött meg látomással és forrósággal, úgy, hogy Karácsony után egyszerre kihalt lett körülöttünk a

* Kérjük népművelő kartársainkat, hogy ezt az előadást apró gyermekek előtt ne használják fel! A szerk.

(2)

világ; úgy éreztük, hogy túlhaladtunk egy csúcson s most siklunk lefelé a fényből a s ö t é t s é g b e . . . A csodát vártuk biztos reménykedéssel, hiszen Karácsony az a dátumra időzött csoda volt, a jósolt, a törvényszerű, a sze- líd csoda, amely hogy ne tartson bizonytalanságban, édes könyörületességgel engedte magát bűnbeesett ősszüleink napjához, Adám és Éva estéjéhez kötni, mint a betlehemi jámbor tehénke a kis Jézus jászolához.

Mikulás napja volt az előszobája a szent estének. Mintha a jó Jézus a gyermekek idegeit akarta volna csöndes előrelátással hozzászoktatni a különben alig bírható feszültséghez. Kis csodával előkészíteni bennünket a nagyra, a felülmúlhatatlanra, a csaknem elviselhetetlenül édesre. Tudtuk, hogy szüleink bele vannak avatva az elkövetkezendőkbe, de ezt természe- tesnek vettük. N e m volt-e apánk Isten főpapja a mi számunkra és Édes- anyánk az Isten anyjának földi kiadása, ketten együtt a Tudás és a Szere- tet? El lehetett volna képzelni, hogy ők ne beszélgessenek néha az angya- lokkal azokon a titokzatos délutáni sétákon, ahova mi nem mehettünk velük, de nem is akartunk, mert attól féltünk volna, hogy megzavarjuk ezeket az égi kollokviumokat, amelyekbe egy kissé bele volt keverve a játékkereskedő és a karácsonyfaárus mítoszi személye is.

A kis Jézus ezekben a hetekben egy óriási tündérvilág nagyon tevé- keny középpontja lett: állandó tárgyalásban ezer meg ezter szülővel, sőt nagynénivel, nagybácsival, keresztszülővel, s mindazokkal az, üzletekkel, amelyekben „égi" boldogságok lehetőségei voltak felhalmozva s amelyekre szintén kiült a karácsonyi láz: duzzadtak a szépségtől, s forróak voltak a hozzájuk tapadó vágyaktól, a bennük nyüzsgő, derült arcú embertömeg- t ő l . . . S amellett a Jézuska feladata volt beosztani az angvalvontatású szánok millióit, amelyek a kellő időben suhannak be az ablakokon és tökéletes postásmunkát végeznek. Óriási elfoglaltság, amire Isten kis gyermekét mil- lió meg millió ártatlan gyermektársának rajongó vágyai ösztökélhették.

A mi izgalmunkat le is vezette, de fokozta is a magunk elfoglaltsága.

A hálának tettekben kell majd megnyilvánulnia — mondták a tapasztal- tabbak —, s a Jézuskának is szüleinken keresztül fejezhetjük ki hálánkat, szüleink előtt kell kitennünk magunkért. Készültek a kézimunkák, dűltek a rajzpapirosra a fantasztikus festmények, kis emberek nagy buzgalommal magoltak sokszor bizony nem nekik való verseket, amelyekben túlsók volt

az R betű és az ismeretlen szó. A zongora mellett kipirult arcú, cérnahangú kis művész'ek tanulták be a karácsonyi éneket vagy a Thern Károly kedvelt magyar hatkezesét, aminek legtöbb akadálya nem maga a darab volt.

hanem az, hogy hogyan fér el a zongora előtt a három gyermek?!

Utólag nem könnyű megérteni, hogyan fogadta el a gyermeki értelem a karácsonyi mítosz látszólagos következetlenségeit: azt, hogy boltos kell a csodához, vagy hogy pénz is kell hozzá és hogy a jómódú gyermekek maguk is adtak karácsonyi ajándékot szegényebb játszótársaiknak. De az a tény, hogy még a következetlenség sem pusztíthatta el a karácsonyi reménységet: olyan forró, erős volt ez, mint a „Credo quia absurdum"

tétele. A hitnek semmi sem lehetetlen és a hit vigyáz önmagára. Az a hit, hogy Karácsonykor a csoda önt el bennünket, minden kritikát megsemmi- sített. Akinek méltóztatik csodát tenni velünk, az tudja, mit miért tesz:

bizonyosan minden úgy jó, ahogy teszi. Ebben mind megnyugodtunk.

Ma már bizony nem lehetne felidézni ezeknek a napoknak s különö- sen ezeknek az estéknek, ennek a lélekben, vérben, idegben fokozódva ter-

(3)

jengő láznak édességét: minden erősítette: a karácsonyi sütemények illata, a hókristályok formája, a fenyőfák bevonulása fenyőtlen városokba, fal- vakba és főkép a sok meghitt beszélgetés a szülőkkel lámpaoltás után, régi karácsonyokról, az ő gyermekkorukról, ami mintha a miénk lett volna valami távoli, de biztos örökösödési törvény értelmében. S a karácsonyi mesék! — Dickensé vagy Benedek Eleké, mindegy! — a csoda irodalmi le- nyomatai, gyermekek ártalmatlan izgatószerei, amelyektől látomásaink még szebbek, még sejtelmesebbek lettek. A szülők titokzatos arca, boldog mosolya, gyakori félrevonulásuk a másik szobába s hirtelen elhallgatásaik, amikor ránk pillantottak.

Aztán az utolsó napok — a bezárt szoba, amely a mesék titokzatos tizenharmadik szobájával tartott rokonságot —, a belőle kihangzó csodá- latos zörejek, üvegpengés, törpecsengő alig hallható csilingelése, angyalok mezitlábának lépései a vastag szőnyegen (talán virágos pázsitot terítettek az eljövendő csodafa köré?), rejtélyes dobozok koppanása, halk suttogások, amikben minden lehet, s ha szüleink hangját ismernők fel, abban sem lenne semmi különös, hiszen együtt kell dolgozniuk az angyalokkal a mi érde- künkben . . . A kulcslyukon és az ajtó alatt kiáradó fény (ó, a vak is látja, hogy nem olyan, mint máskor!), a tomjénes illat (talán fenyőillat, de nem is hasonlít a városi parkban levő ezüstfenyők előkelő és közömbös illatá- hoz!) s az a „valami", ami a levegőben van, körülöttünk és áthatja minden lélekzetvételünket, a nap minden percét, az éjtszaka minden v á g y á t . . .

Végül a nagy délután. Kibámulás a lezárt szobával ellentétes ablakon a ködbe »agy a hóba, ahol kósza fények játszanak s sejtetik vagy rejte- getik az angyalszánokat. Alaposan nem lehet megállapítani, milvenek, már- csak azért sem, mert sok a dolgunk, — annyi a dolgunk! Befejezni az utolsó öltéseket az ajándékon, megtanulni a felköszöntő utolsó rímeit, töménte- lenszer eljátszani a karácsonyi darabot, összesúgni a betlehemező társak- kal, s főkép: tömérdek időt fecsérelni félig tett dolgokkal, félig gondolt ter- vekkel. Mindenki fáradt, amikor az idegek nagy megpróbáltatása követke- zik. Elhangzik az imádság s vele megkezdődik a Csoda. A nagyszülők, el- halt testvérkék kétségtelenül velünk vannak a szobában, a sötétpiros mé- cses imbolygó lángja kirajzolja sápadt arcukat. Érezzük, hogy áldást oszta- nak s beleolvadnak a Jézus jövetelének nagy fényébe. Megszólal a csen- gettyű, kitárul a bezárt ajtó, fény, fény, fény ömlik kifelé s átszellemül tőle a beözönlő család. A ráncok közét is betölti ez a fény: ifjúságot ír minden arcra, ifjú tüzet lop minden szembe. A fa tetején angyal rózsaszíne moso- lyog, mintegy a továbbsiető kis Jézus helytartója, szerényen és mégis ön- tudatosan. A fa alatt papiros Betlehem (évről-évre visszahozza a Jézuska) emlékeztet az első szent estre. Imádság újra, itt, a csoda fénykörének köze- pén, ahol a Kisded lényéből még bizonyára nagyon sok lebeg. A gyertyák fénye és illata parancsolóan bizonyítja, hogy mindez nem e világból való;

ezüst és arany üveggömbök verik vissza a fényt s sokszorozzák meg a tün- dérvilági hangulatot. A fa alatt, fehér lepedőn ajándékok biztosítják a gyermekeket arról, hogy ez olyan álom, amiből nem kell felébredniük.

. . . Ez ellen a csoda ellen indít hadat a rosszindulat és a kíváncsiság.

Az ember nem tud boldog lenni. Csak elképzelni tudja a boldogságot, előre vagy utána, túlkorán és túlkésőn. A boldogság csak irány, nem állapot. S bár ez a karácsonyi csoda az emberi szív legfőbb orvossága, mégis hagyja, hogy erejét vessze.

(4)

Kedves testvéreim próbáljuk meg, hátha meg lehet tartani a csodát?

Hátha rá lehet kényszeríteni az Urat, hogy — az Írás szerint — megáldjon bennünket. Azaz, hogy újra meg újra visszatérjen.

A gyermekes szülők javarészét fölösleges felvilágosítanunk arról, hogy mit kell tenniük, ő k újra élik a csodát kis gyermekeikben. S ez majdnem ugyanaz a boldogság, mint az első, ha más is az összetétele.

Én ismerek olyan szülőket is, akik gyermekeik számára is vissza tudták hódítani a karácsonyi csodát. Azt mondották nekik: „Lássátok, gyerekek, a két magyarázat közt nincs is nagy különbség. A karácsonyfát, az ajándékot mindenképen a kis Jézus hozza. Hiszen ő teszi lehetővé, hogy örömet okozhassunk egymásnak s hogy fokozzuk ezt az örömet a meg- lepetéssel. ö ad .anyagi javakat, vagy ha nem, legalább szeretetet, ötletes- séget, hogy az ö születése napján, a szeretet örök ünnepén éreztessük, mire képes a szeretet."

A gyermekek bizonyára ezeknek a szülőknek is azt felelték: „Igen, igen, de azért mégis más ez. A régi Karácsonyban a csoda volt a fő, nem az ajándék. Akármilyen kicsi a megemlékezés külső jele, de tudjam, hogy az angyalszán áttört az üvegen s az épen maradt, és hogy a kész fát égi kezek állították be a szóba közepére s az ajándékokat istenujjak helyezték el a legtökéletesebb égi terv szerint, s a csengettyű az édes kis Jézus hangocskájának megcsendülése volt, — ez, ez minden!"

S akkor azok a szülők komolyan, mélyen a riadt gyermekszemekbe néztek s azt mondták: „Az első csalódás után eljön majd az idő, drágáim, amikor belátjátok, hogy így is történt, így is volt igaz. Mi ma is hisszük, hogy az angyalszán suhan, hogy az üveg nem törik el. hogy a fa az égben termett és hogy a csengettyű a Jézuska hangja. Még akkor is, ha földi kezek nyúlnak Feléje, hogy segítsenek Neki. Húnyjátok be a szemeiteket s gon- doljatok mélyen, nagyon mélyen mindarra, ami az életben ért benneteket, a halottakra, akiket magunk körül érzünk s akikkel minden esti imádság- ban egyesülünk, a hazátokra, amelyről érezzük (úgve, érezzük?), hogy él, mint valami csodás színpad, ahol nekünk mozognunk, szenvednünk és dia- dalmaskodnunk k e l l . . . S ha majd nagyok lesztek és a kezetek karácsony- fát díszít mások örömére, így, behúnyt szemmel hasonlítsátok össze a régi karácsonyokat az akkorival s kérdezzétek meg magatoktól: melyik volt az igazibb, a reálisabb? S akkor könnyes emlékek bugyborékolnak a lelketek- ben, valami nehéz tömeg akar leszabadulni a szívetekről, varázs törik meg rajtatok s felszakad a vallomás: Az, az a régi volt az igazi! Akkor tudtuk, hogy a Jézuska hozta! S amikor gonosz realizmus elhitette velünk hogy máshol kell keresnünk az igazságot, a régi igazság csak elsüllyedt, nem vál- tozott meg. Időnkint feltör, feltámad s így lesz utolsó percünkben is, a nagy, égi karácsonyfa mellett. Abban a mennyei fényözönben, amelyben gyermekkori fáink fényére ismerünk . . . "

Gyermekek, magyar gyermekek, ne higgyetek senkinek, csak a szíve- teknek! A vágyatoknak, a hiteteknek. A karácsonyfát a kis Jézus hozza. S csak azoknak nem hozza akik nem hisznek benne. Egyszerű az egész és tele van tanulsággal.

Felnőttek, magyar felnőttek, ha rátok borul a karácsonytalanság téli, sárga köde, hajoljatok le a szegényekhez, elhagyott gyermekekhez, nyo- morgó magyar tájakhoz és segítsetek. A karácsonyi csengő szólal meg majd a mások boldogságában, karácsonyi fény dereng majd a betlehemihez

(5)

hasonló nyomortanyákon tikörületek is. Legyen az életetek küzdelem az illúzióért. Higgyetek a költőknek, a látnokoknak, a tisztaszívűeknek, akik

be-bepillantanak a mennybe, az ádventi lelkeknek, akik hisznek Istenben, hazában, feltámadásban, a jó ügyek diadalában s a keserű kiábránduláso- kat lerázzák magukról azzal, hogy mindez csak megpróbáltatás, őszi han- gulat: de majd jön, jön a tiszta Karácsony, a havas tündérszőnyeg, a szánok karácsonyi csengése, a sár megaláztatása. S ne csak higgyetek, de harcol- jatok is azí igazságért. Mert a kis Jézus szelíd, de erős. És Isten angyalát néha küzdve kell rávennetek, hogy áldjon meg benneteket.

Járjatok égre emelt szemmel. Ha megbotoltok a göröngyökön, sebaj!

Azok, akik mindig a földet kutatják, az utat téveszthetik el, a nagy Irányt, s az igazán baj. Ha valaki azt erősítgeti, hogy a karácsonyi hit: mese, mosolyogjatok rá türelmesen és ingassátok a fejeteket: Nem, nem! annak, aki hisz benne, a karácsonyfát mindhalálig a kis Jézus hozza.

Hankiss János

EGYSZER ÉN IS SIETTEM . . . Nagyvárosi forgatagban, a rohanó ember-árban

Hadirokkant csettik-botlik, kínnal vonszolt bénaságban.

Valakinek útjában van. Az sietne, ö nem látja, — /Türelmetlen városlakó a rokkantra rákiáltja:

— „Mondja, lelkem, hej de ráér! Hogy lehet így ténferegni?

Nem látja, hogy utam állja? Nem tudna kissé sietni?

Hadirokkant sápadt arcán fájdalom vonaglik végig, Néma jajszó, fájóbb, mintha földtől felsikoltna égig!

Csendes szóval mondja aztán: — „Bocsánat, hogy útját álltam ...

Voltam én is épkézlábbal, akkor én is gyorsan jártam ...

Sőt, uram, egy őszi reggel én is rettentőn siettem, Izmos ifjú testemen egyenruhát, fegyvert viseltem...

Rohamra szólt a parancsunk, géppuskák kaszáltak köztünk, Gránát vijjogott az égen, aknák robbantak előttünk.

És rohantunk tűzben, vasban, észvesztetten, vért lihegve, Akkor, uram, meg lett volna a tempónkkal elégedve!...

Azután — egy kézigránát megszaggatta ifjú testem, Elvágódtam... Vérbe-fagyva úgy szedtek fel, késő esten Tán ha ott maradtam volna s hősi emlék márványába Vésték volna nevemet, most nem állnék önnek útjába!

Nem kell azért az ilyen ittmaradottakat sem kivetni, Jó uram. Én az életben nem tudok többé sietni...

Síromat így is elérem. Nem lesz nevem márványtáblán, Nem zavarok több forgalmat, így döcögve aszfalt-járdán..."

Hangos szavú városlakó szégyenülten állott félre, Megrendülve döbbent rá a rokkant harcos külsejére.

Bocsánatért rebegve megbánta már százszor tettét —

És a hős, — szelíd mosollyal, — tovább hordja bús keresztjét.

Nyíresi-Tichy Kálmán

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

Utána meg semmi jobb nincs annál, mint hogy fölébred

Bónus Tibor jó érzékkel mutatott rá arra, hogy az „aranysár- kány”-nak (mint jelképnek) „nincs rögzített értelme”; 6 már talán nem csupán azért, mert egyfelől

A monográfia arról például beszámol, hogy Illyés melyik vonat hányadik osztályán érkezett Párizsba, és ott hol, milyen füzetet vásárolt, vagy hogy még előbb a gyermeknek

Igen, a legfájdalmasabb számomra, hogy még sohasem történt velem csoda, gondolta a szociológus-rendező (csodabogyó, csodacsapat, csodadoktor, csodafegyver, csodafutó, cso-

Tehát a  diskurzusjelölők esetében nem a  szófajiság a  lénye- ges, hanem az, hogy ezek olyan lexikai, szemantikai egységek, melyek a  kijelentésre való expresszív

A kaland mindig is az ifjúsági irodalom immanens alkotóeleme volt, aho- gyan Komáromi Gabriella mondja: „Az ifjúsági próza egyenesen kalandtár.” 4 A kortárs

Később Szent-Györgyi is érvként hozta fel, hogy a vezetőjét józsef főhercegben megtaláló akadémia képtelen a megújulásra, mert így nem képvisel szellemi

In 2007, a question of the doctoral dissertation of author was that how the employees with family commitment were judged on the Hungarian labor mar- ket: there were positive