2002. október 117
„Hát ádiõ aranykor”
KOVÁCS ANDRÁS FERENC: ARANYOS VITÉZI ÓRÁK (VERSEK, 1998–2001)
Még a folyóiratokban verseit olvasóknak is szolgálhat némi meglepetéssel Kovács András Ferenc új kötete, mert e versek egymás mellé sorolva láthatóvá és egyértel- művé tesznek olyan tendenciákat is, melyek az egyes műveket kevésbé határozzák meg, ám a könyv szövegeinek többségét képesek bekapcsolni egy átfogó és összehan- golt líraelképzelésbe. A kontextus gondos kidolgozása tehát szinte minden esetben in- formációtöbblettel látja el a műveket, így segítve elő bizonyos alakzatok megfelelő ér- vényesülését.
Két ilyen kérdésben fogalmazható meg az Aranyos vitézi órák sajátossága. Megítélé- sem szerint mindkettő kapcsolatban van a Kovács András Ferenc-recepció bizonyos ál- lításaival és ennek a költészetnek a saját poétikai mozgásterét állandóan tudatosító el- járásaival. Elsőként: a Goya-életmű illusztrációszerű alkalmazása, mely e kulturálisan telített költészetbe kódolt olvasói szereplehetőségek bővítéseként is értelmezhető.
A sorozatok (Caprichos, Desastres, Disparates) egyes darabjainak applikálása korántsem véletlenszerű az adott oldalon, sokkal inkább az európai festészet nagy témáit és kapcsolt ikonográfiájukat radikálisan megújító irónikus-groteszk attitűd átörökítése zajlik. Valóban érdekes, ahogyan a vizuális analógiák felfrissítik ezt a „verset verssel”
modusában fogant, a szöveghagyomány felülírásába rögzült beszédmódot. Ekkor jogo- san vetődhet fel, hogy a kép-szöveg összefüggések kérdésében az idődimenzió milyen struktúrákban gondolható el, ugyanis nem lényegtelen, hogy a Goya-művek valóban előzetesen szervezték a szövegek narratív sémáit, vagy pedig véletlenszerű, motivikus találkozások mentén alakult ki a könyv album jellege. (Kibédi Varga Áron rendszeré- ben mindezt a másodlagos tárgyi szintű viszonyok halmazába sorolja, Ld.: Kép Feno- mén Valóság, Kijárat, Bp., 1997, 302.) Másodjára: ez az ironikus megközelítés magya- rázza a kötetcímben is megjelenő „arany” szintagma szemantikai-formai potenciáljai- nak az asszociatív kimerítés felé törekvő felidézését is. A motívum változatai minde- nekelőtt az irodalmi mű időbeliségének prob- lémájához fűződnek. Az „arany” szó alulstili- záló jelentésváltozatai hivatottak reprezen- tálni a hagyomány jelenkoriságának borgesi elképzelését, melyet a kötet eleji Palimpszesz- tus és palinódia című kisesszé vagy versmagya- rázat terjeszt elő és legitimál. Az invokáció funkcióját is betöltő Babits Mihályhoz címzett vers minimális eltérésekkel másolja le Babits Arany Jánoshoz írott korai szonettjét. Az au- toritás ilyen ironikus megkérdőjelezése (hi-
Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2002 106 oldal
118 tiszatáj
szen Babits versét „visszacímzi” Babitsnak) több szempontból érintkezik a fentebbi megállapításokkal: egyrészt itt jelentésessé válik a szerzői név (Arany János) transzfor- mációja, mert a vezetéknevet alkotó főnévi/melléknévi alapszó mobilitását a tradíció mobilitásával hozza összefüggésbe. Másrészt a lírai én azon modern formációit utasítja el, melyek az énelbeszélő szubjektív-humán horizontjainak megjelenítésében érde- keltek, s helyette egy markánsan jelzett szakmai-költői szubjektum jelenléte szervezi a versbeszédet. Ugyancsak rámutat a vers arra, hogy ez a poétika miképpen áldozza fel a személyiség nyelvi önépítésének koncepcióját a stiláris eredetiségeszmény látványos lefokozásával. A hagyományos alanyi költészet az álneves- vagy szereplíra körébe szorul vissza (Ld.: a Lázáry René Sándor-, Jack Cole-, Caius Licinius Calvus- vagy legújabban a Csakcsöndzöng Cángráng-gjacó-oeuvre). A saját néven megjelenő versek azonban a nyelvi megelőzöttség felmutatásával tüntetnek, olvasójukat így a „gyanús befogadás” fenntartásában erősítik meg a tradícióval folytatott dialógus teljes feltérké- pezésének lehetetlenségét sugallva. Az intertextuális elemekkel telített versekben az el- beszélő helyzete gyakran bizonytalan, labilis, hiszen az éncentrumú elbeszélés a válasz- tott előszövegek kiegyenlítésében érdekelt. Az így létrejövő hang feloldódik a reflexió- ban, s maga inkább egy mozaiktudatú, végletesen textuális, az értelmezés összerendező tevékenységének kiszolgáltatott persona. A referenciális olvasat ilyen erőteljes elhárí- tásának a következménye, hogy e poétikán belül bármely, a recepció által sürgetett irányváltás értelmezhetetlen, hiszen a verset nyelvi műalkotásként felfogó, a megszóla- lás diszkurzivitásának felfüggeszthetetlenségét kizárólag nyelvi szubjektumokban meg- valósító líra elmozdulása újabb, implikált szereplehetőségek felé való nyitásként lenne értékelhető.
A kötetkompozíció egyik központi darabja, a Don Francisco Madridban című, há- rom szonettből álló együttes további példákkal szolgálhat a Kovács András Ferenc-líra eddig említett jellemzőire. A szöveg által hordozott információk, kulturális összefüg- gések úgy befolyásolják a versek „gyanús befogadását”, hogy az egyetlen konstans-ki- zárólagos olvasatban képtelen nyugvópontra jutni. A kései Góngora-költészet, illetve Goya munkássága egyszerre válnak lehetséges előképekké, s így az értelmezések kro- nológiai-poétikai egyenetlensége egy állandóan ingadozó létmódú, önmagát csak szö- vegszerű jelzésekben prezentáló elbeszélőt valószínűsít. A főcím és az alcímek viszo- nyában rejlő potenciális többértelműség pedig tartósan mozgásban tartja a szonettek elköteleződő értelemkonstrukcióit. A Don Francisco Madridban, mint főcím, tartal- mazhatja a kötetben többször figurává tett szerzői nevet (pl.: Az überullesbadeni sertés- vész, Csakcsöndzöng Cángráng-gjacó félszáz dalai), és ilyenformán a Messzebb… Mesz- szebb… Babits-parafrázisával rokon vállalkozásként (mint „utazási vers”) tűnik elénk.
Így a Disparates, illetve a La Quinta del Sordo a szemlélődő szerző Bildgedicht-jeként konkrétan kijelöli a szöveg által nyelvileg reprezentált vizuális valóságdarabot. Ennél- fogva a versek olvasójának a toposzok eredetét az adott képzőművészeti tárgy ikonog- ráfiájában kell feltalálni. Az első vers, a Nuevas Soledades címével azonban a Góngora- költészet felelevenítésére utal, mikor a kötet bevett metódusának a mintájára (pl.:
Késey Ady. Fragmentum, Kavafisz ismeretlen verseiből) a szöveguniverzum ismeretlen, de létező darabjának közreadójaként (egy Góngora-szonett variánsként) ugyancsak re- dukálja a szerzői megnyilatkozás személyességét. A spanyol nyelvű megnevezés jól modellezi az ilyen típusú szövegműködést, hiszen az eredeti jelölőben koncentrálódó multifunkcionalitást (Ld.: 1. Góngora-mű; 2. Hagyományos spanyol szövegforma;
3. „Új magányosságok”) már az egyik alapvető interpretációs aktus, a fordítás is
2002. október 119
megbontja. A „Hányódom itt, én, Francisco de Goya” sor pedig a versteret kitágítja a klasszikus szerepvers biográfiai értelmezésének irányába is.
A mű kapcsán azonban a Goya-festészetnek olyan mély ismeretéről és megértéséről kell szólnunk, mely képi motívumok allegorikus kiterjesztésével válaszol a kötetet vé- gigkísérő „aranykor” problematikájára. Az első szonett a Fekete festmények talán leg- híresebb, legtöbbet értelmezett darabjának, a Saturnusnak (GW 1624) metaforikáját kölcsönzi, mikor a temporalitás természetéről szól:
„Időnk fukarlik: fattyait zabálja...
Saturnus-rágta percek, gyurmalények Serénylenek: bélsárba fúlt a lényeg.”
Az evés-rágás-emésztés folyamat mintájára elképzelt működést az Idő és Saturnus azonosítása garantálja, mely alátámasztható releváns mitológiakritikai és ikonológiai megfelelésekkel is (pl.: Földényi F. László: A lélek szakadéka – Jelenkor, 1993, 48., 51., 82.). A táplálkozás-hasonlat megszövegezésében Kovács András Ferenc él azzal a költé- szetére jellemző eljárással, mely a különböző hagyományszegmentumok összevonását úgy végzi el, hogy az szubjektíve észlelt történeti-kulturális folyamatok transzparenssé tételeként érthető. A jelen esetben az általa már másutt idézett Góngora-sorok (Ld.:
Góngora: Az élet csalárd rövidségéről) bekapcsolódhatnak pretextusként az allegória ki- építésébe. A „Hányódom itt, én, Francisco de Goya” állítmánya pedig jelentésmegosz- tással jelezheti a „bója-lét” minőségét, de kiteljesítheti az étkezés-allegóriát az öklende- zés mozzanatával, a Saturnus-recepció egyik viszatérő kérdésével. A Saturnus-tematika komplexitása megengedi, hogy innen értelmezzük a kötet erőteljes időszembesítő jel- legét, mely szövegenként megújuló probléma. Egyrészt Saturnushoz mint aranykor- szimbólumhoz tartozik az aranykor-képzetek dekonstruálásának programja. Másrészt a „Hetvenhét éve, vagy csak negyven éje” sorban a karneváli idő (szaturnália), és az azt követő időszak oppozíciójába sűríti alapvetően dualista időszemléletének sarkpontjait (húsvét – farsang; öregkor – fiatalság; jelen – „Aranyszázad” stb.).
A második szonett, a Disparates című, a kettősrendszerek közti határpozíciót rög- zíti, melyet az egyházi év nagynarratívájához kapcsolódva a húshagyókedd tematizálá- sában végez el:
„Hess, húshagyó test – elhamvadt a farsang!
Rongy maskaráknak nincsen mégse pardon, Ha hárpiás gőg tébolyog, ha szörnyek Csontkürtje zörget, s hördülő a fals hang!
Fehér maszkák hevernek Léthe-parton.
Kesernyés szájuk ős vigyorba görnyed.”
A szonett a „balgaság” felemlítésén túl eltávolodik az 1819–23 között keletkezett grafikai sorozat leírásától, és nyit a Goya-életmű tágabb régiói felé (pl.: Húshagyókedd, GW 970). A Disparates-szel párhuzamosan készülő Fekete festmények (Goya ekkor va- lóban 77 éves) eredeti helyszínét, a Süket házát emeli címébe a harmadik szonett.
A Bildgedicht-jelleg fenntartását támasztja alá a nyelv vizuális reprezentációt célzó, erő- sen leíró jellegű használata, ám az attribútumok szórványos előfordulása nem összeg- ződik egyetlen konkrét jelöletben, hanem jelzéseit a „gyanús befogadás” több irányba kötheti le (pl.: A San Isidro napi zarándoklat, GW 1626; Boszorkányszombat, GW
120 tiszatáj
1623). „Az ének árnyék” Calderónt idéző konklúziója az ünnep fogalomkörébe von poétikai következtetéseket is (Vö.: Fársángtól búcsúvétel), melyek a szignifikánsan költő- figuraként megjelenített én tekintetében a szövegek önreflexív értelmezését sürgetik.
Az én identitásának ilyen hangsúlyos kijelölése vezethet oda, hogy ez a költészet nem tudja vagy nem akarja figyelmen kívül hagyni megszólalásának műfaji-textuális emlékezetét, előzetességstruktúráit, és ezáltal ritka pontossággal jelöli ki a befogadás első lépéseit. Az Embléma ennen magáról című vers például értelmezőjét a manieriz- mus-recepció belátásaival szembesíti, mikor idézetek, autentikus rímbokrok, illetve motívumok, szerkezeti kérdések a mintakészletként alkalmazott történeti poétikának való megfelelés és az attól való eltérés dialektikájában válnak jelentéshordozóvá.
A köteten végigvonuló aranykor-képzetek lebontását árnyalhatják azok a koncep- ciók, melyek az ahistorikus manierizmus mellett érvelnek (Ld.: K. A. F.: Csipkébűl tekert gúzs. Mentor Kiadó, 2000, 127.). A manierizmus mint antiklasszicista alterna- tíva vagy mint válságkorszakok jelzője jelentkezik ezekben az elméletekben. Ezzel összefüggésben tanulságos, hogy a Kovács András Ferenc-líra saját szereplehetőségeit rendkívül gyakran keresi a magyar alteritás manierista hagyományában. Egy flexibilis manierizmus elképzelés látens jelenléte képes feloldani e poétika posztmodernitásának és értéktelített hagyományfelfogásának ambivalenciáját, mely e kötetben rendre az időszembesítés értékszembesítő párhuzamaival egészül ki. A múlt szövegeinek nem csupán bizonyos formai-alaki elemeivel létesít kapcsolatot, hanem azokat ideológiai- eszmei komplexitásukban tárgyalja. A dialógus általában a kérdésként felfogott ha- gyomány és a válaszként tételeződő szöveg között alakul ki (Ld.: Messzebb… Mesz- szebb…, A lóvátett válaszol, Nem lesz elég, „Ember és polgár leszek…”, Ezredévi ódákok stb.), eltérően a kérdező utókor elképzelésétől.
A konkrét előszövegek strukturális felidézése letisztult-klasszikus retorikai helyze- teket hív létre (melyek megjelölése sokszor a címben is megtalálható: Invocatio ennen magához, Dicsőítő hálaének Médiából, Palatinusi gúnydal), és általában mellőzi a moder- nista esztétika spontaneitást/szituációhiányt vállaló vershelyzeteit, és ezáltal élőnyelv- hez közelítő változatait.
Ennek a feszültségekkel terhes intertextualitásnak jelképei is lehetnek az „arany”
szó költői átértékelésének módozatai. Két eltérő szövegben (Óarany óda, Aranyos vi- tézi órák) is a cím által előrejelzett jelentéshorizontok ironikus átiratát nyújtja. Ezúttal a jelölők minimális alaki transzformációja valósul meg, hiszen a kettős szófajúság ki- aknázásával mindkétszer jelentéstani szinten visz véghez bizonyos átrendeződést (Óarany óda – „Ó, arany, csurdé Danaéra csurgó…”, Aranyos vitézi órák – „Lopott arany zsebórát”). A Berzsenyi-imitációként induló Óarany óda végig fenntartja a szap- phói strófa formai konzekvenciáit, ám a mitológiai-művelődéstörténeti példatár he- lyébe idővel a nyelvjáték versszervező jelenlétét állítja. A bravúrt azonban itt és a kö- tet további verseiben is az jelenti, hogy ez a merőben szigorú, analitikus poétika dina- mikusan szervezi újra az ezredforduló lehetséges költői világképeit, és képes tartósan kiegyenlíteni a konfrontálódó tradíciók elemeit. Mindeközben pedig – a hagyomány- történésnek nemcsak deskriptív rögzítőjeként, hanem valódi résztvevőjeként színvona- las művekben létrehozza a jövő hagyományának jelenkori zálogait.
