• Nem Talált Eredményt

Fiatal történészek írásai

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Fiatal történészek írásai"

Copied!
98
0
0

Teljes szövegt

(1)

6

M k

Fiatal

történészek

írásai

(2)

tiszatáj

I R O D A L M I É S K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: ILIA MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: A N N U S JÖZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Elő- fizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) köz- vetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.

74-2025 — Szegedi Nyomda

(3)

Tartalom

XXVIII. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM 1974. JÚNIUS

SZABAD GYÖRGY: A történész felelősségéről 3 FODOR ISTVÁN: Üt a Kárpátokig (őstörténeti jegyze-

tek az újabb eredményekről) 8 TÓTH ISTVÁN: A hamisítványtól az eredetiig (Egy

elveszett Mithras-relief emléke egy szőnyi hamisít-

ványon) 18 SOLYMOSI LÁSZLÓ: Középkori végrendeleteink for-

rásértékéről 26 NAGY JÓZSEF ZSIGMOND: Egy labanc főúr halála

1704-ben 30 GERGELY ANDRÁS: A „rendszeres bizottsági munká-

latok" szerepe a magyar reformmozgalom kibonta-

kozásában 37 MISKOLCZY AMBRUS: George Barit a román—magyar

szövetségért 1848-ban 42 VELIKY JÁNOS: A századközép Petőfi-képe 47

ANDERLE ÁDÁM: Indiánkérdés — nemzetté válás

(Peru a csendes-óceáni háború után) 53 DÉNES IVÁN ZOLTÁN: Egy „dezilluzionálás" önellent-

mondásai 60 VIDA ISTVÁN: A felszabadulás utáni politikai átréteg-

ződés kérdéséhez 66 FRANK TIBOR: A régi Erdély — brit szemmel 77

JESZENSZKY GÉZA: C. A. Macartney és a magyar

történelem 79

SZEMLE

MAKK FERENC: Kristó Gyula: Csák Máté tartományúri

hatalma 83 NAGY JÓZSEF ZSIGMOND: Egy újabb kapcsolattörté-

neti kötet (Hopp Lajos: A Rákóczi-emigráció Len-

gyelországban) 85

í o

L^. - ?

(4)

H E I S Z L E R V I L M O S : Neéas, Ctibor: A B a l k á n és a cseh

politika 87

KELET-EURÓPAI NÉZŐ

Csehszlovákia — Tallózás a Tvorbában (Kiss Gy. Csaba) 89

Lengyelország — Színházi élet (Spiró György) 91 R o m á n i a — Magyar művek románul (Gálfalvi György) 93

Szovjetunió — Ü j versek (Benedek A n d r á s ) 95

Szerkesztői asztal 96

ILLUSZTRÁCIÓ

Dér István rajzai a 65., 82. és a 88. oldalon Kiss Attila' rajza a 96. oldalon

Vígh István rajzai a 17., 25., 29. és az 52. oldalon

(5)

SZABAD GYÖRGY

A történész felelősségéről

Felelősségről szólva az ember csak a maga számára megfogalmazott köve- telményekről beszélhet, megválaszolatlanul hagyva azt, mennyiben osztják vé- leményét mások, akárcsak nemzedéktársai is. A magunk számára felállított követelmények majdani kritikájára, s ami még fontosabb, tényleges realizálá- suk megítélésére az a nemzedék hivatott, amely képes lesz áttekinteni pályánk egészét, s meg is teszi, ha érdemesnek tartja rá. Az a nagyon is ígéretes fiatal történésznemzedék, amelynek egy kis csoportja szólal meg e folyóiratszámban, de amelynek hasonlóan tehetséges tagjai folyóiratszámok sorát tölthetnének meg egyenértékű tanulmányaikkal, megérdemli az őszinteséget ebben a nehéz kérdéskörben is. Az őszinteséget, ami egyetlen mentsége lehet a szelíden ki- erőszakolt alábbi vallomás gyarlóságainak.

A történész felelőssége az alapkövetelményt tekintve azonos minden más tudományág művelőjével. Ha lenne hasonló tekintélyű esküformulája a tudo- mányos kutatóknak, mint az orvosoktól az élet megőrzésének szolgálatát ki- búvót nem ismerve megkövetelő hippokratészi eskü, úgy az a tudományosan igaz minél teljesebb megközelítésére és az érte folytatott küzdelem eredmé- nyeinek közkinccsé tételére kötelezné a fogadalom tévőt. Szakmájától függet- lenül a tudomány minden munkásától így is megkívánhatja e kimondatlan fogadalom normáinak érvényesítését az eredményeivel élő kortárs nemzedék és az eljövendő is, amelyet örökségként illet meg a továbblépés lehetőségét biztosító tisztes alap, az, hogy ne kelljen mindent újrakezdenie, merjen, mer- hessen elődeinek hagyatékára is építkezni.

A történész (valamennyi történeti szaktudomány művelőjét ideértve) nem érheti be ennyivel. Nemcsak az élő és az eljövendő nemzedékek iránt tartozik felelősséggel, hanem a némaságba hanyatlottak iránt is. És ez a felelősség — megítélésem szerint — nem kerül ellentmondásba a történelem szaktudományi érdekeinek szolgálatával, éppen ellenkezőleg: teljes összhangban van vele. Ez pedig azt is jelenti, hogy az etikai követelmények érvényesítése nem a munka előtti és a munka utáni fohászkodás módján kívánatos, hanem a tudományos munkafolyamat integráns elemeként.

Van történész, aki a levéltári raktárba lépve csak az általa előre megfogal-

mazott kérdések megválaszolására felhasználható anyagtömeget lát a hevede-

rek közé szorított iratkötegek soraiban (nem is szólva arról a „történészről",

aki az előre megfogalmazott válaszok kikeresésére alkalmasat). De van olyan

történész, aki érzékeli a valaha élt, most neki kiszolgáltatott nemzedékek ¿ér-

lelését is:, hallgassa meg üzenetüket, fejtse meg, értelmezze életük tartalmát, tisztázza szerepüket abban a folyamatban, aminek történelem a neve, s amely egyedül tart kapcsolatot a régen volt és az eljövendő között halhatatlan!tva a

halandót, ha van történész, aki az irracionalitás kiürülő túlvilága helyett a

kollektív emlékezés racionális világában biztosít helyet a számára. (Megakadt

(6)

a tollam. Minden bizonnyal „túlfeszülten" fogalmaztam. De ez a vallomás olyantól származik, aki azért is vált a mulandóság oly konok ellenfelévé, aki az elmúlással folytatott örök emberi küzdelemben azért is látja olyan vég- telenül fontosnak a felelőssége tudatában dolgozó történész szerepét, mert elég közvetlenül tapasztalta a halál értelmetlenségét és annak a keservét, mint avathat a gyűlölet és a feledés „ismeretlen katonává" önmagánál többre tar- tottakat.)

A mulandóság elleni küzdelem, a múlt iránti kötelezettség lerovásának ez az aktív formája korántsem jelentheti csupán egyes személyek emlékének megörökítését, hanem még sokkal inkább annak a törekvésnek az érvényesí- tését, hogy ne legyen nemzedék, ne legyen a természettel vívott mindennapos küzdelem seregeitől a kulturális értékeket gyarapítók gárdájáig olyan társa- dalmi erő, de ne legyen olyan terület, országrész, emberi sorsoknak olyan érdemi színtere, amely korszakosan feledésre ítéltessék, vagy a történész üze- nethozó funkciójának ellátatlansága folytán arra, hogy sztereotip kérdésekre adott válaszok szűk keretei közt sematizálódjék, ami hajdan az élet valósága és értelme volt. S e ponton nagyon is közvetlenül mutatkozik az etikai és a szaktudományi követelmények egybeesése, hiszen a történész (értve most és a továbbiakban is a vállalt feladattól függően a személyt és a megszemélyesített történészkollektívát egyaránt), tudománya immanens érdekeinek sérelme nél- kül ugyancsak nem elégedhet meg a prekoncepciós fogantatású kérdésekre a forrásanyagból merített válaszokkal. A tudománynak is mulaszthatatlan szük- sége van az egykoriak üzenetére, a kiemelkedő személyiségekére és a mély- ben maradottakéra egyaránt, az egykori gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai érvényesülés lehetőségeire alapozódó teljesítménykülönbségek okait kutatva nemcsak a fényhez jutott, hanem az árnyékban maradt területekére is.

A történésznek — úgy .vélem — éppen akkor, ha tudománya funkcióját és lehetőségeit a legkorszerűbben fogja fel, kell ráébrednie annak igazára, hogy feladata nem építkezés a múlt köveiből, hanem a múltbeli épületek rekonstruá- lása, nem valamiféle modell visszasugárzása, hanem a szerves keletkezésű képződmények rekonstruálása. Ehhez pedig a kérdezőként nyert válaszok nem elegendők, hiszen minden kérdés a kérdező korához és személyiségéhez kötö- zött, hanem mellőzhetetlenül szükséges a történeti valóság közvetlenebb meg- szólaltatása és megnyilatkozásainak maximális érzékenységgel történő regiszt- rálása — némileg képletesen szólva —, az üzenetet felfogó és közvetítő funkció ellátása is.

Shakespeare egész életművének legkeserűbb kijelentését a Yorick kopo- nyájának üres szemgödrébe tekintő Hamlettel mondatja: „To what base uses we may return, Horatio!", aminek Aranytól származó fordítása („Minő aljas célokra használhatnak még bennünket, Horatio!") nem is egészen éri el a halál utáni kiszolgáltatottság miatti eredeti fájdalomkiáltás mélységét. A történész minden szakmai felkészültségére, hivatástudatára, erkölcsi felelősségérzetére, s

— nem ritkán — minden bátorságára szüksége van, hogy egyfelől maga ne éljen vissza a halottak kiszolgáltatottságával, másfelől tőle telhetőleg szembe- szálljon az esetleges ilyen visszaélési kísérletekkel. Vonatkozik ez éppen úgy az egyes személyek, mint a társadalmi és a politikai erők mozgásának az ábrá- zolására. A szakmai és az erkölcsi követelmények e téren is szétválaszthatat- lanul fonódnak egybe.

Aligha szükséges e követelmények ismételgetése. így csak éppenséggel

utalok rá, mennyire kerülendő a történelmi erők és' alakok torzító felidézésé-

nek minden formája, az árnyékolás, illetve a görögtűzbe borítás, a heroizálás

és a deheroizálás éppen úgy, mint a szűkkeblű kirekesztés, illetve a fedezék-

ként, álarcként használás, a kisajátítás aktuális célok szolgálatára, vagy a

tudományos általánosítás valós szükségletének ürügyén a társadalomtörténeti

alapozást, a politikai mozgás tényleges értelmezésének lehetőségét tönkretétellel

fenyegető hamis homogenizálás. A tilalomfáknak ez a sora nem érinthetetlenné

(7)

akarja tenni a múltat, csak figyelmeztetni a halottak világával való kapcsolat- teremtés íratlan normáira.

A felelősségteljes kapcsolattartás a múlttal korántsem kárhoztatja a tör- téntek puszta regisztrálására a historikust, éppen ellenkezőleg, arra ösztönzi, foglaljon állást, mondjon ítéletet. ítéletet, amelynek az indoklása legyen a tudományos és az erkölcsi felelősség vonatkozásában a lehetséges mértékig feddhetetlen, de amely ugyanakkor ne legyen fellebbezhetetlen. Olyan legyen, hogy a tovább lépő történészek a megközelítés jobb eszközeinek, a szempont- gazdagabb mérlegelés lehetőségeinek a birtokában, de ugyanakkor az előttük jártak világos állásfoglalásának ismeretében jelenthessék be — ha indokoltnak találják — a perújrafelvétel szükségességét.

A számon tartó és példává emelő ítélkezésnek a tudatformáló jelentősé- gét a haladó fejlődésmenet érvényesülésének előmozdítása szempontjából aligha lehet túlbecsülni. A „történelmi példa" nevelő erejének hite és reménye hagyo- mányos. Jól fejezte ezt ki klasszikusokon edzett tömörségével és tisztaságával Berzsenyi Dániel: „Élni s halni tanuljatok!" Mégsem csupán a hagyományból, még kevésbé naiv pedagógiai optimizmusból, hanem mindenekelőtt az erkölcsi normákat meghatározó, természetesen viszonylag igen lassan érvényesülő valós tényezők átalakulási tendenciájának megfigyeléséből származik az a remény- ségem (amit már más alkalommal is kifejeztem), hogy a transzcendentális íté- letmondás hitén túllépő modern ember fokozatosan a történelmi ítéletmondás igénylőjévé válik.' A történettudomány pedig regisztráló és elemző lehetőségei- nek eddig nem ismert feldúsulása folytán technikailag egyre inkább képessé e funkció betöltésére is. Hiszen sokkal kétségesebbé teszi a hajdani retrográd cselekedetek sikeres lappangatását, mint bármikor korábban, azt pedig nagyon is bizonytalanná, sőt majdnem lehetetlenné, hogy a sírbaszállóval végképp meg- semmisüljön mindannak a nyoma, amit szívesen enyésztetne el pályája emlé- keiből. Ugyanakkor az ítéletmondásra is vállalkozó és arra erkölcsileg képes történettudomány e funkciójának szakszerű és felelős érvényesítése révén tá- maszt nyújthat a maradéktalan megsemmisülés félelmével szemben. Biztosít- hatja az egyént önmagában és közösségalkotó tényezőként is arról, hogy — nem ritkán közvetlenül is, de közvetve feltétlenül — a hivatásához méltóan funkcionáló történettudomány által értelmezett törekvései és cselekedeteinek számba vett eredményei révén emlékét tovább éltetik a majdani nemzedékek.

Arany János, a szelíd költő 1848—49-ben nemcsak harci dalokkal buzdí- totta önvédelemre nemzetét, hanem arra utalva, hogy „előttünk a példa a történetkönyvben" megírta Magyarország történetét is „dióhéjba szorítva", mégpedig „Mik voltunk? mivé leszünk?" kettős kérdéssé formált mozgósító címmel. Aligha kétséges, azért tette ezt, mert megértette, mennyire megköve- teli a kritikus pillanat, hogy egyén és közösség az éppen meglábolt útdarab helyét a nagy vándorútban, az éppen megélt ívszakaszét a nagy ívben érzé- kelni tudja. A mozgás felgyorsulása s vele kölcsönhatásban a tudatosság álta- lános szintjének kétségtelen emelkedése, a távlatok racionálisabb érzékelésé- nek lehetősége és ennek folytán is nagyobb vonzása hovatovább a rendkívüli helyett állandó szükségletté teszi az eligazodást az idő történetileg megraga- dott dimenziójában.

Korunkban mindezekből következően a történész funkciója kiszélesedőben

van, s ha szakszerűen és felelősségteljesen végzi a munkáját, megnövekszik a

hitele is. Átalakuló világunkban gyökerező felismerések tanúsíthatják a fele-

lősségteljesen funkcionáló történész tudatformáló szerepének mind jelentősebbé

válását. A szintkülönbségek érzékelése például a turisztika és a tömegkommu-

nikációs eszközök révén korunk egyik legnagyobb közélménye. A történész

szakember közreműködése alighanem nélkülözhetetlen annak megértetésében,

mit lehet egy adott település, terület, ország vagy régió viszonylagos elmara-

dottságából, illetve előretöréséből a történelmi előzményeknek betudni, és mit,

mennyit más tényezőknek. Nagyon is összefügg ezzel a történész felelősség-

(8)

teljes szerepe általában a realitásigény uralkodóvá tételében a közgondolkodás szintjén és érvényesítésében a helyzetmegítélések során, nem kevéssé az alter- natívák tekintetbevételével kialakítandó döntések meghozatalában. Azért érde- mel ez utóbbi külön kiemelést, mert megtörténhet, hogy a történelmi tényezők meghatározó szerepét helyesen hangsúlyozó történész a haladó fejlődésmenet érvényesülésének éppen az alternatívák figyelembevételével kapcsolatos tanul- ságait mellőzi, s így „az adottságok" abszolutizálásával akarva-akaratlan fata- lista passzivitásra, az objektív erők által szabott pályán sodródásra késztet.

Mert ezt teszi, amint azt már más alkalommal is fejtegettem, ha mellőzi annak megértetését, hogy a történelmi meghatározók által kicövekelt porondon egyé- nek és közösségek számára — a múlt tanúságtétele szerint is — mód nyílik, hogy aktivitásukkal befolyást gyakoroljanak az objektív tényezők érvényesü- lésére, sőt velük kölcsönhatásba jutva közvetve új és új, a haladás történelmi perspektíváival összhangban mind szélesebb, mind magasabb szintű porondok formálódására is.

Minden mesterséggel bíró embernek, így a tudomány minden munkásának, a történésznek is elsőrangú feladata az utódnevelés. A történész felelőssége e téren a fennálló (vitatható, mennyiben szerencsés) munkamegosztásnak meg- felelően nagyon is eltérő. Nyilvánvaló, hogy a szakismereti alapelemek elsajá- tításának lehetővé tételéért és a kívánatos magatartásformák elfogadtatásáért a legnagyobb felelősség az oktatás, kivált a felsőoktatás irányítóit és tanári gárdáját terheli. De ez a felelősség korántsem kizárólagos. A történészkollek- tíva egészének tudományos produkciója messzemenően érezteti hatását a tör- ténészképzésben. A művekben manifesztálódó tényleges tudományos teljesít- mény az értékek befogadására ösztönzött utánpótlás nevelésében kiemelkedő, sőt páratlan jelentőséggel bír. Nem kevéssé emiatt is, ha a gyakorlatban azok- nak a szakszerűségi követelményeknek és — az önkorrekció vállalásától az álláspontváltoztatás okainak kötelező magyarázatán át a polémiáknak a be- csületes megvívásáig — azoknak a tudományetikai normáknak a megsértőit is megilletheti ,,a történész" olykor nagyon is kiemelt rangja, amelyeknek a meg- tartását — további kérdés, hogy milyen következetességgel — tanárai a kép- zésben részesülőtől megkövetelnek, a visszahatás súlyos következményűvé válik, s könnyen illúzióvá a tudományos utánpótlás igényessé formálásának a reménye.

A tudományág és fontosnak tartott funkciója folytán a közösség iránti történészfelelősség nem merülhet ki a jövő szakembergárdája alapképzésének a biztosításában, de még az etikai követelményekkel ellentétes magatartás- formák kiiktatásában sem. Érvényesülnie kell a fiatal diplomás kibontakozási lehetőségeinek biztosításában az egyetem utáni években, a postgraduális idő- szakban, amely akkor tölti be hivatását, ha a képességek bizonyításának opti- málisan szabaddá és hatékonnyá tett periódusaként ékelődik a legjobb vál- tozatában is kiküszöbölhetetlenül kötöttebb rendszerű alapképzés és a tudomá- nyos alkotóműhelyek hierarchiájának merevebb világa közé. Az idősebb nem- zedék felelősségén, mondhatni önmegtartóztató felelősségén múlik, hogy a fia- tal kutató jelölt mentesüljön csoportok, irányzatok, személyiségek lecsatlakoz- tató nyomásától, legyen módja mind a kötődésre, mind a Íémairányítók, kon- zultánsok váltogatására is. Ezzel szoros összefüggésben jelentkező követelmény, hogy nyíljék lehetősége közreműködni kooperációra és munkamegosztásra épülő kollektív vállalkozásokban, mégpedig a mások teljesítményében felolvadó segédmunka vállalására szorítástól megkímélve, az önálló eredmények fel- mutatásának biztosított lehetőségével és ugyanakkor — a továbblépés feltéte- leként — kibújást nem engedő kötelezettségével is.

A jövő iránti felelősség a tudományos alapozottságé kísérletezés feltéte-

leinek a biztosítását és a vele potenciálisan együtt járó tévedés lehetőségének

tudomásulvételét is megkívánja, sőt az utóbbi becsületes megvallása esetén

szakszerűen bemutatott tanulságai tudományos teljesítményként számontartá-

(9)

sát is feltétlenül szükségessé teszi. A tudomány éppen felelőssége folytán nem cserélheti fel soha a bizonyítást a mégoly csillogó ötlettel sem. De az igaz meg- közelítésének módjában, a vizsgálandó terület megválasztásában, a kérdések újrafogalmazásában, a bizonyítás eszközkészletének megújításában és alkal- mazásában a maximális rugalmasságra van szüksége. Ezért is minden kutató és legkivált a fiatal számára a tévedés kockázatát — a fentiek értelmében — vállaló, felelős kísérletezés lehetőségének a biztosítása elengedhetetlen. Az, hogy Rabelais-val mondhassa: „je m'en vais chercher un grand peut-être"

(„egy nagy talán keresésére indulok"), és útra is kelhessen.

Mindez persze feltételezi, hogy a fiatal kutatónemzedék is felelősen éljen

megnövekedett lehetőségeivel. A túlterhelés veszedelme elől ne a tehermentes- ség olykor nagyon is könnyen „kibulizható", de ernyesztő kényelmébe húzód- jék, hanem jól megválasztott feladatok ellátásával gyarapítsa képességeit. Ne várja el, hogy az előző nemzedék teherhordó öszvérként, vagy helikopter piló- tájaként vigye fel a már ismert szint magasáig, s neki már csak a „szűz"

hegycsúcs megmászása maradjon minden addigi teljesítményt eleve meghaladó feladatként, hanem vállalkozzék az előtte jártak tapasztalatainak és kudarcai- nak ismeretében a tudomány egész hegyének a meghódítására. Ha igazán ma- gasra akar jutni, akkor fel kell ismernie, hogy korántsem az izolált eredmény az igazán értékes a tudomány s kivált a történettudomány számára, hanem az, amelyik a hozzávezető út ismertté tételével párosul.

A fiatal kutatónemzedék jól teszi, ha elhárítja az epigonizmust, de felelőt- lenül jár el, ha nem vállalja a kínálkozó örökség valós elemeit. Bírálata, ami- vel a kialakultat illeti, a kapottat fogadja, ne legyen történetietlen, ne reduká- lódjék a későbben a színre lépettnek csak a természettől nyert bölcsességére, hanem alapozódjék az előző nemzedékek lehetőségkereteinek tényleges isme- retét feltételező viszonyításra is. Hárítsa el a nemzedékek mindig leegyszerűsítő homogenizálására alapozó „nemzedéki ellentétek" primitív csapdáit. Ne a ko- rábbi nemzedékektől való szenzációhajhász elhatárolódásban lássa elsődleges feladatát (annál kevésbé, mert az érdemi választóvonal sohasem a nemzedékek között húzódik), hanem a korábbi, differenciáltságukban szemlélt nemzedékek által elért teljesítmény meghaladásában, a tudomány nemzedékeket átívelő feladatainak minden korábbinál szakszerűbb és felelősségteljesebb szolgá- latában.

S mert a formálódó fiatal történésznemzedék fellépése azzal biztat, hogy

képes lesz egyszer a már elért érdemi meghaladására, talán van oka az előző

nemzedéknek az oly sokban indokolt önkritika némi önmegnyugtatással társí-

tására. Ha óvatosan is, ha fönntartásosan is, de reménykedhet benne, hogy a

végnapon elmondhatja önmagáról: teljesített valamit minden nemzedéknek a

haladást biztosító alapfeladatából, önmagánál jobbat, messzebbre jutót nevelt.

(10)

FODOR ISTVÁN

Út a Kárpátokig

ŐSTÖRTÉNETI JEGYZETEK AZ ÚJABB EREDMÉNYEKRŐL

Mostanában egyre gyakrabban ad h í r t a sajtó és a r á d i ó olyan eszmecserékről, ahol n é p ü n k őstörténetének kérdéseiről vitáznak a szakemberek, vagy éppen vala- melyik kutató ú j a b b eredményeiről számolnak be. E híradásokból is kiérezhető, h o g y megélénkültek azok a m u n k á l a t o k , melyeknek célja t ö r t é n e l m ü n k legkorábbi sza- kaszainak jobb megismerése, örvendetes jelenségnek t a r t h a t j u k ezt, hiszen a z el- m ú l t negyedszázadban történetírásunk meglehetősen mostohán b á n t ezzel a kor- szakkal, pedig a n n a k r e n d k í v ü l i fontosságát egyetlen, felelősséggel gondolkodó tör- ténész sem vitatta, s az sem volt kétséges, hogy m i n d e n b i z o n n y a l ezen a területen a legtöbb még a tennivalónk, ö n m a g á b a n azonban a fokozott figyelem m é g n e m biztosíték arra, hogy jelentős m é r t é k ű előrehaladás v á r h a t ó ezen a téren. A meg- oldásra v á r ó kérdések száma csak a b b a n az esetben csökkenthető jelentősen, h a a z eddiginél több forrásértékű adattal a tarsolyunkban k e z d ü n k hozzá ő s t ö r t é n e t ü n k fehér foltjainak felszámolásához. M á r p e d i g az írott k ú t f ő k jelentős g y a r a p o d á s á b a n aligha bizakodhatunk, b á r a forráskritikai kutatások lehetőségeit természetesen n e m a k a r j u k lebecsülni. A z utóbbi két-három évtizedben egy ú j t u d o m á n y s z a k m i n d gyakrabban szól bele az őstörténeti disputákba, s szava évről évre hangosabb, h i s z e n forrásanyagát á l l a n d ó a n növelni tudja. E z a szakterület a régészet.

A z „ásó t u d o m á n y a " elsősorban azoknak a r é g m ú l t k o r o k n a k a tárgyi hagya- tékát vizsgálja, melyek történetéről az írott k ú t f ő k még n e m igazítanak b e n n ü n k e t útba, vagy pedig csak r e n d k í v ü l gyér híradásokkal rendelkezünk. A m a g y a r s á g néppé válásának története tehát jórészt e t u d o m á n y tárgykörébe tartozik, h i s z e n elődeink első írásos említései a honfoglalás körüli időszakban fogalmazódtak. M i v e l azonban azt kétségkívül t u d j u k , hogy n é p ü n k n e m őshonos a K á r p á t - m e d e n c é b e n , h a n e m ide csak 896-ban költözött be, felmerül őstörténetünk régészeti módszerekkel történő vizsgálatának legnehezebb kérdése, nevezetesen az, hogy hol is keressük távoli őseink tárgyi hagyatékát a X . század előtt.

E bonyolult kérdésre a régészet egyedül n e m t u d feleletet adni. H o n f o g l a l ó i n k emlékanyagának pontos megfelelőit ugyanis h i á b a keressük Kelet-Európa és Á z s i a óriási, területein. A n y a g i műveltségük változásának m i n d e n fontosabb m o z z a n a t á t kellene ehhez ismernünk, a m i t ő l m a még távol vagyunk. M i n d e d d i g csupán egy-két.

olyan műveltségbeli elemet sikerült n y o m o n követni az U r á l vidékéig — a h o l az:

ősmagyarság lakóhelye lehetett és ahol m a is f i n n u g o r roken n é p e i n k é l n e k — , melyek a csak rendkívül lassan átalakuló, hagyományőrző h i t v i l á g tárgyi megjele- nítési f o r m á i voltak. (Az eddigi legfontosabb eredmény, hogy a h o n f o g l a l ó k n á l fel- lelt ezüst halotti szemfedők szinte pontos mását t a l á l t u k meg legközelebbi n y e l v - rokonainknak — az obi-ugoroknak — egyik V I I I — X I . századi temetőjében.) E g y é r eredmények azonban m a még semmiképpen nem elegendőek ahhoz, hogy a X . szá- zadi magyar emlékanyagot visszafelé követve m e g j e l ö l j ü k az ősmagyarság k o r á b b i szálláshelyeit. A régészet helyzete azonban mégsem reménytelen, hiszen a meg- oldás felé vezető úton a t u d o m á n y o k egész seregének t á m o g a t á s á r a s z á m í t h a t . (Nyelvészet, néprajz, embertan, történeti földrajz, történeti á l l a t t a n stb.) Ezen tudo- m á n y o k segítségével pedig m á r nagy valószínűséggel k ö r v o n a l a z h a t ó k a régi szállás- területek. Így aztán n e m visszafelé nyomozva kell k ö v e t n ü n k őseink tárgyi emlé- keit, h a n e m az igen korai — a többi szakterülettel közösen — meglelt szálat kell.

tovább gombolyítanunk az évezredek labirintusában egészen a honfoglalásig.

Különösen a nyelvtudomány eredményei jelentősek. Nemcsak n y e l v ü n k r o k o n - 8

(11)

ságának tisztázását köszönhetjük nyelvészeinknek, h a n e m őstörténetünk számos je- lentős kérdésére is feleletet a d t a k a m a g y a r nyelv ősi rétegeinek megvallatása ú t j á n . A finnugor népek legkorábbi lakóhelyének meghatározásában is leginkább az ő eredményeikre támaszkodhatunk. Régészeti szempontból jelenleg H a j d ú Péter el- gondolása látszik legelfogadhatóbbnak, amely szerint az uráli, illetve finnugor nyelvcsaládba tartozó népek ősei mintegy 5-6 ezer évvel ezelőtt az U r á l hegység és az O b folyó alsó szakasza közti területen éltek. Ehhez igen közel á l l a szovjet régé- szek körében m a m á r általánosan elfogadott elmélet, amely az i. e. I V — I I I . évezredi, az U r á l és K á m a vidékét m a g á b a foglaló régészeti műveltséget a még együtt élő finnugorok emlékanyagának tartja. A jelenleg rendelkezésünkre álló adatok alapján tehát az a legvalószínűbb következtetés, hogy az Urál mindkét oldala és a Káma- vidék volt a finnugor népek őshazája. (Emellett igen valószínűnek látszik, hogy az i. e. IV. évezredben zömmel az Uraitól keletre eső vidékeken éltek, a Káma völgyét csak későbben — az i. e. I I I . évezred elején — népesítették be. Itt jegyezzük még meg, hogy általános felfogás szerint a finnugor őshazán azt a területet értjük, ahol a finnugor népek elődei a szétválást közvetlenül megelőző időszakban éltek.) E n n e k a területnek a régészeti leleteit kell tehát alaposabban szemügyre v e n n ü n k , és segít- ségükkel felrajzolnunk e népek műveltségi és gazdasági viszonyait az egyes idő- szakokban. H a ugyanis ezeket az általános kérdéseket tisztázni t u d j u k , a k k o r az ősmagyarság történetére vonatkozóan is igen sok értékes adathoz j u t h a t u n k , még akkor is, h a jelenleg n e m t u d j u k pontosan megjelölni távoli őseink lakóhelyét.

Hiszen a z illető terület, vagy földrajzi zóna egészén ható fejlődési törvényszerűségek n á l u k is érvényesültek. A finnugor régészet, melynek megalapítója a h a z á j á b a n hosszú időre követők n é l k ü l m a r a d t f i n n A. M. Tallgren (1885—1945) volt, csak a z utóbbi 20-25 évben v á l t az őstörténetkutatás valóban jelentős ágazatává. Eredmé- nyeit persze m i n d i g egybe kell v e t n ü n k a többi tudományszak biztosnak látszó megállapításaival, hiszen az őstörténet fontos kérdéseit egyetlen szakterület sem képes ö n á l l ó a n megválaszolni. A régészeti kutatás egyik legnehezebben megoldható p r o b l é m á j a — s ez az őstörténetkutatás szempontjából különösen fontos — a lelet- anyag népességhez „kötése", tehát a n n a k megállapítása, hogy egy vizsgált korszak- b a n az illető területen milyen nyelvű lakosság élt. Ebben a kérdésben van a régé- szet leginkább a rokon t u d o m á n y o k segítségére utalva. A finnugor népek esetében azonban viszonylag könnyebb helyzetben van, mivel rokon népeink egy részének gazdasági és társadalmi fejlődése bizonyos kedvezőtlen körülmények hatására meg- rekedt vagy jelentős mértékben lelassult korai történelmük valamely szakaszán. így műveltségük igen sok archaikus elemet őrzött meg, egészen a X I X — X X . századig.

Példaként említhetjük, hogy egy feltárt X V I I — X V I I I . századi obi-ugor temetőből1

olyan viseleti tárgyak kerültek elő, melyeket m á r az időszámításunk kezdete k ö r ü l i időben is viseltek e népek elődei. A z ilyen esetekben tehát az anyagi műveltség folytonosságának ú t j á n a késői időszakból k i i n d u l v a biztosan e l j u t h a t u n k a régi.

korokba. Ez a magyarázata annak, hogy a finnugor régészet meglehetősen nagy biz- tonsággal k i t u d j a m u t a t n i e népek jelentős részének lakóhelyét az őstörténeti ko- rokban. (A magyarság esetében éppen azért n e m j á r h a t ó a visszafelé nyomozás útja,, mert az ősmagyarok gazdasági és társadalmi fejlődése töretlen vonalú volt, s a régi műveltségi elemeket jórészt ú j a k váltották fel.)

A régészeti leletek objektivitása sok esetben ad biztos eligazítást őstörténetünk eddig vitás kérdéseiben. M e n n y i vitát kavart például földművelésünk, állattartásunk,, vagy fémművességünk ősiségének kérdése! Szókincsünk tanúsága és a néprajzi meg- figyelések n e m adtak egyértelmű feleletet. De aligha tűr ellenvetést a biztosan kel- tezhető leletegyüttessel előkerült növényi mag, állatcsont, vagy egy vas ekepapucs.

M á r p e d i g elég sok ilyen perdöntő lelettel rendelkezünk m a m á r azokról a vidékek- ről, ahol az ősmagyarság bölcsője ringott. A z alábbiakban n é h á n y olyan ú j a b b ered- m é n y r ő l teszünk rövid említést, melyek k i m u n k á l á s á b a n a régészet elsőrendűen, fontos szerepet játszott.

(12)

N é p ü n k k ö z t u d a t á b a n k o r á b b a n igen sok szempontból téves kép a l a k u l t k i a honfoglaló magyarságról. A díszes öltözékben p o m p á z ó lovas vitézekkel azonosítani az ú j hazát foglaló népet — h a m i s történeti i l l ú z i ó volt csupán. A n y á j a i k m e l l e t t m é l á z ó pásztorok nosztalgiát ébresztő képe sem á l l közelebb a valósághoz. Egy kizárólag legeltető állattartással foglalkozó, á l l a n d ó a n hadakozó népesség ugyanis sokáig n e m tarthatta volna fenn m a g á t , mint ahogy ezt a h u n o k vagy az a v a r o k sorsa példázza. Lehetetlenség feltételeznünk, hogy G é z a és I s t v á n szinte a s e m m i b ő l alkotta meg a térség egyik legerősebb korafeudális á l l a m á t , és fél évszázad alatt a büszke pásztorokat engedelmes parasztokká szelídíthették. X — X I . századi történel- m ü n k alakulását csak úgy értékelhetjük helyesen, ha az előzmények hosszú lánco- latát is hozzákapcsoljuk. A k k o r pedig kétségtelenné válik, hogy a Kárpát-meden- cébe érkező magyarság igen fejlett állattartó és f ö l d m ű v e l ő gazdálkodást folytatott, társadalmi fejlettsége pedig az államszervezet csíráit hordta m a g á b a n . D e kövessük sorjában e történelmi életút m a még csak igen h a l v á n y a n kirajzolódó főbb á l l o m á s a i t . A z i. e. I V — I I I . évezredben az U r á l hegység m i n d k é t o l d a l á n élő f i n n u g o r s á g létalapját a halászat és vadászat alkotta, melynek feltételei igen kedvezőek voltak ezen a területen. Gazdasági előrehaladásuknak azonban ez csak az egyik f ő moz- gató ereje volt. A m á s i k a déli, a Közép-Ázsia felé m u t a t ó kapcsolataikban hatá- rozható meg. Különösen az Arai-vidéki fejlett ú j k ő k o r i k u l t ú r a felől érték a finn- ugorokat erős hatások. Erről t a n ú s k o d n a k kőeszközeik és legkorábbi agyagedényeik.' Kétségtelen, hogy edényművességük kialakulását déli szomszédaiknak köszönhették.

A z i. e. I I I . évezred végén felbomlik az addig többé-kevésbé egységes f i n n u g o r közösség, a m i t nemcsak a nyelvészeti, hanem a régészeti adatok a l a p j á n is figye- lemmel kísérhetünk. A V o l g a — K á m a vidékéről h a t a l m a s lendületű n y u g a t i i r á n y ú vándorlás veszi kezdetét, amely a Volga felső folyása egész területének megszállása u t á n csak a B a l t i k u m szomszédságában j u t nyugvópontra. E népességben — mely- nek tárgyi hagyatékát a régészet nyelvén voloszovói műveltségnek nevezzük — a későbbi volgai és balti f i n n e k elődeit láthatjuk. A permiek elődei b i z o n y á r a a K á m a m e n t é n éltek. A z obi-ugorok és magyarok elődeit m a g á b a foglaló u g o r kö- zösség pedig m i n d e n bizonnyal az U r á l keleti o l d a l á n levő területsávot l a k t a , a m i a régészet módszereivel is igazolható. Különösen értékesek s z á m u n k r a ebben a tekintetben azok az újkőkori u r á l i sziklarajzok, melyeknek m o t í v u m a i t egyaránt m e g t a l á l h a t j u k az obi-ugorok ősi és m a i művészetében is.

A z U r á l és az attól keletre eső területsáv leletanyagát kell tehát szemügyre v e n n ü n k , h a az ugorság történetének sok homályos p o n t j a k ö z ü l n é h á n y a t tisztázni akarunk. (Az ugor kor időrendje a kutatások jelenlegi állása szerint n a g y j á b ó l az i. e. I I I . évezred vége és az i. e. I. évezred eleje közti időszakra tehető.) A feltárá- sok eredményei azt igazolják, hogy az említett déli kapcsolatok ebben az i d ő b e n sem szakadtak meg, s az ugorok gazdasági előrehaladásának legfontosabb i n d í t é k a i t ezekben a délről j ö v ő i m p u l z u s o k b a n láthatjuk. N e m kétséges p é l d á u l , hogy a ter- mészeti gazdálkodásról (halászat, vadászat) a termelő gazdálkodásra v a l ó óriási jelentőségű áttérést az ugorok önállóan nem valósíthatták meg, mert az á l t a l u k lakott területen n e m voltak háziasításra alkalmas v a d o n élő állatok. A z állattartást is, a földművelést is déli szomszédaiktól t a n u l t á k . A régészet adatai m a m á r választ a d n a k arra is, hogy m i k o r ment végbe ez a f o r r a d a l m i jelentőségű gazdál- kodási váltás. A termelő ágazatok az i. e. II. évezred első felében j u t h a t t a k túl- súlyba a halászat és vadászat felett. Az előkerült állatcsontok azt t a n ú s í t j á k , hogy az ugorok főként lovat, tehenet és' j u h o t tenyésztettek. A földművelés ismeretéről az örlőkövek, sarlók és búzamagok leletei vallanak. (Az ú j a b b kutatások azt igazol- ják, hogy a földművelés és állattartás nagyjából egyidőben a l a k u l t ki, s e két ágazat kölcsönösen feltételezi egymást. A z Engels által vallott h á r m a s fokozatú fejlődés elméletét tehát — vadászat ->- állattartás földművelés — az ú j a b b ada- tok fényében módosítanunk kell.) A z i. e. II. évezred közepétől s z á m o l h a t u n k a l ó hátasként való alkalmazásával. Ezt az előkerült csontból készült zablatagok és a megjelenő lovastemetkezések igazolják.

.10

(13)

A z i. e. I I . évezredben tehát az ugorok földművelő-állattartó gazdálkodással rendelkeztek, s adataink a l a p j á n bizonyítva l á t j u k , hogy különösen lótartásuk volt jelentős. Erről egyébként szókészletünk ugor kori elemei is tanúskodnak. (A „ló",

„nyereg", „fék" és valószínűleg az „ostor" szavunk, v a l a m i n t a „másodfű ló" és

„harmadfű ló" kifejezések, melyek megfelelőit az obi-ugor nyelvekben is megtalál- juk.) A z obi-ugor népköltészet és népszokások elődeik h a j d a n i lótartásának számos emlékét n a p j a i n k i g megőrizték. Ezek a gyökerek kétségtelenül az ugor korba nyúl- nak vissza, a m i k o r az obi-ugorok és a magyarok ősei az Uráltól keletre eső ligetes steppe z ó n á j á b a n még nagyjából közös h a z á b a n éltek.

Fémművességünk kezdeti szálainak követése is az ugor korba visz bennünket, körülbelül abba az időszakba, a m i k o r termelőgazdálkodásunk első csírái is meg- figyelhetők. A z ugorság a fémek előállítását szintén déli szomszédaitól sajátította el, az i. e. I I . évezred elején, mely a régészetben a bronzkor kezdetét jelenti. Fém- művességük szárba szökkenését az évezred közepe körüli időszakra tehetjük, innen veszi kezdetét a későbbi híres uráli bronzművesség. Ennek fontos feltétele volt az Urál nyersanyagban v a l ó gazdagsága, v a l a m i n t az a körülmény, hogy a Nyugat- Szibériában élő ugorokat szoros kapcsolatok fűzték a közép-ázsiai és a l t á j i fém- művesekhez, a k i k t ő l ónt szerezhettek a bronzöntéshez. (Az eddigi vizsgálatok szerint ugyanis sem a K a u k á z u s b a n , sem az U r á l b a n nincs ón, ebben csak a közép-ázsiai és altaji lelőhelyek bővelkednek. Ezért a kaukázusi vagy a kelet-európai fémműve- sek ebben az időben készítményeiket arzénos bronzból állították elő. A jobb minő- ségű ó n t a r t a l m ú bronztárgyak csak az említett keleti lelőhelyek körzetében készül- tek.) Az ugorság bronzkori fémművességéről a legutóbbi időkig meglehetősen kevés biztos adattal rendelkeztünk, mivel tervszerű ásatások ezen a területen korábban alig voltak. Régóta ismertek azonban Kelet-Európában az i. e. X V I — X I V . századra keltezhető, művészi kivitelű bronztárgyak (kések, lándzsák, tokosbalták stb.), me- lyeket két legfontosabb lelőhelyük u t á n „szejma-turbinói" bronzoknak neveztek el.

Ezek gyártási központja mindeddig tisztázatlan volt, azt viszont m á r régen meg- állapították, hogy nem a K á m a és Volga vidékén élő lakosság készítette őket, akik- nek településein és sírjaiban előkerültek. A legutóbbi nyugat-szibériai ásatások a l k a l m á v a l derült fény erre a rejtélyre. Nemrég Omszk város környékén egy igen jelentős bronzművességi központra b u k k a n t a k , ahol megtalálták a szejma-turbinói bronztárgyak öntőmintáit, v a l a m i n t egy sor művészi kivitelű bronzeszközt. E leletek előkerülése u t á n biztosra vehető, hogy ennek a fémművességi központnak a termé- kei terjedtek el a kelet-európai finnugor népeknél. A z t is nagyon valószínűnek tart- hatjuk, hogy készítőik az ezen a területen élő ugorok voltak, s az ő kereskedőik j u t t a t t á k el őket nyugati rokonaikhoz. Ez az U r á l o n á t n y ú l ó kapcsolat egyébként nemcsak a bronztárgyak esetében m u t a t h a t ó ki, h a n e m m á r a legkorábbi időszaktól kezdődően kitapintható. A Káma-vidék lakói az U r á l o n túlról szerezték be első agyagedényeiket, s valószínűleg termelőgazdálkodásuk kialakulásában is sokat kö- szönhetnek keleti rokonaiknak. (Érdekes jelenség, hogy az említett fémeszközök készítőik gazdaságáról is sok érdekes adalékkal gyarapítják ismereteinket. K é t kés- nyélen például felszerszámozott lovakat m i n t á z t a k meg az egykori ugor mesterek.

Ennél m i sem bizonyítja jobban a lótartásuk fejlettségéről mondottakat.)

A z ugor közösség nagyjából az i. e. I. évezred elején bomlott fel, azaz az obi- ugorok és a magyarok elődei ekkor v á l t a k el egymástól. Ez időtől beszélhetünk ö n á l l ó magyar nyelvről és az ö n á l l ó ősmagyar népről (helyesebben: etnikumról).

A kutatások az utóbbi időben e szétválás egy igen érdekes gazdasági természetű i n d í t é k á r a h í v t á k fel a figyelmet. Ebben az időben egy igen száraz időjárási perió- dus figyelhető meg a jelzett területen, melynek következtében az éghajlati zónák h a t á r a i északabbra tolódtak. A z a terület tehát, ahol az ugorság lakott, alkalmat- l a n n á vált a komplex földművelő-állattartó gazdálkodásra, mivel földjeik kiszárad- tak, ő k m a g u k a száraz steppe övezetébe kerültek. A nehézségek áthidalására két ú t kínálkozott: vagy követik északra vonulva a komplex gazdálkodásra alkalmas területet, vagy pedig alkalmazkodnak az ú j életföldrajzi viszonyokhoz. A z előbbi megoldást választották az obi-ugorok elődei, a k i k az O b alsó folyásának mellékére

(14)
(15)

vándoroltak (nyomukat a régészet is eléggé jól t u d j a követni), az utóbbit pedig az ősmagyarok, a k i k . a l k a l m a z k o d t a k a megváltozott körülményekhez. Ez az alkal- mazkodás pedig a legeltető, n o m á d állattartásra való áttérés volt. Ez azt jelentette, hogy földművelésük jelentősen háttérbe szorult. A z említett éghajlati változás volt a közvetlen oka annak, hogy ebben az időben a lovas n o m a d i z m u s óriási területe- ken a l a k u l t ki. A z új, az adott korban jobb életfeltételeket biztosító gazdálkodási m ó d r a áttérő népek közt t a l á l j u k az ősmagyarságot is.

N é h á n y évszázaddal később jóval hűvösebb és csapadékosabb időjárási periódus köszöntött be, melynek következtében az éghajlati zónák jelentősen délre tolódtak.

Ekkor kerültek az obi-ugorok a tajga övezetébe, ahol gazdálkodásuk fejlődése egé- szen más irányt vett. A magyarság ebben az időben valószínűleg délebbre, m a j d nyugatabbra vándorolt. Feltehető, hogy az időszámításunk kezdete k ö r ü l i időben m á r nagyjából a m a i Baskíria területén t a l á l j u k őket, melyet a középkori utazók M a g n a H u n g a r i á n a k (Nagy-Magyarországnak) neveztek, és ahol J u l i a n u s barát 1235—36-ban rátalált a régi szálláshelyen maradt magyarokra. Gazdálkodásukat minden bizonnyal f é l n o m á d n a k h a t á r o z h a t j u k meg, tehát a legeltető állattartás mellett a földművelésnek is igen jelentős szerepe volt. Valószínű, hogy a I I I — V . század k ö r ü l megismerkedtek az ekés földműveléssel, ugyanis ebből az időből ismert az első ekepapucs a K á m a vidékéről.

Későbben, feltehetően a V I I . század k ö r ü l i időben a magyarság jelentős része Baskíria területéről a Volga mentén délebbre, m a j d pedig kissé nyugat felé vette útját, s valahol a Don folyó mellékén ütötte fel szállását, a K a z á r K a g a n á t u s szom- szédságában. Ez a terület volt Levédia, a magyarság dél-oroszországi lakóhelye. Itt bolgár-török törzsek szomszédságába kerültek, akik rendkívül nagy hatást gyako- roltak gazdálkodásuk fejlődésére, a m i t a magyar nyelv bolgár-török jövevény- szavai bizonyítanak. (Például: „bika", „ökör", „tinó", „borjú", „gyapjú", „disznó",

„ártány", „tyúk", v a l a m i n t : „tarló", „búza", „árpa", „eke", „sarló", „szőlő", „bor",

„sátor" stb.) E szavak a l a p j á n ítélve hatásuk elsősorban a magyar állattartás és földművelés fejlődése szempontjából lehetett jelentős. Szókincsünk tanúságát nagy- szerűen egészítik k i és teszik szemléletessé a hatalmas méretű szovjetföldi régészeti m u n k á l a t o k eredményei. A Don-vidék V I I I — I X . századi emlékanyaga — melyet a régészeti szakirodalom szaltovói műveltségnek nevez — ugyanis arról győz meg bennünket, hogy itt ebben az időben a n o m á d és félnomád közösségek megtelepe- dési folyamata játszódott le. A folyóparti téli szállások egyre nagyobb á l l a n d ó tele- pülésekké, m a j d jelentős k é z m ű i p a r r a l és kereskedelemmel rendelkező városokká váltak. A legeltető állattartás mellett egyre nagyobb szerepet játszott az ekés föld- művelés és az istállózó állattartás, az állatok téli takarmányozása. (Aszimmetrikus, csoroszlyás nehéz ekék vasból készült alkatrészei, v a l a m i n t a széna betakarításához használt rövid kaszák kerültek elő az ásatásokon.) A m á r á l l a n d ó földművés tele- pülések lakossága kerti k u l t ú r á v a l és szőlőműveléssel is foglalkozott. A z őstörténeti kutatások főbb vonásaiban tisztázták a Don-vidék akkori l a k ó i n a k népiségi hova- tartozását is. E szerint a lakosság jelentős részét az Észak-Kaukázusból származó alánok tették ki. (Őket nevezték későbben a keleti szlávok jószo/cnak, akiknek egy néptöredéke a tatárjárás u t á n n á l u n k is megtelepedett.) Hegyvidéki h a z á j u k b ó l a 730-as években vetették k i őket az arab hódítók meg-megújuló támadásai. Ű j szál- láshelyükre a földművelés és a kerti k u l t ú r a régi hagyományait hozták magukkal, melyeket aztán bőven kamatoztattak a termékeny doni földeken. Bizonyára jelentős szerepük volt abban, hogy a szomszédos n o m á d o k közül m i n d többen tértek át az ő gazdálkodási m ó d j u k r a . De milyen népcsoporthoz tartoztak ezek a steppei legeite- t ő k ? A z igen valószínű általános feltevés szerint z ö m ü k b e n bolgár-törökök voltak, tehát a Volga-könyök vidékére és az Al-Dunához vándorolt, a m a i csuvashoz ha- sonló török nyelvet beszélő bolgárok közeli rokonai. Elsősorban tehát b e n n ü k lát- h a t j u k a mozgó állattartásról a földművelésre áttérő doni népességet. Tárgyi hagya- t é k u k — b á r jórészt még n o m á d színezetű — jól szemlélteti megtelepedésük folya- m a t á t . (Ennek egyik sokatmondó példája, hogy a m á r á l l a n d ó települések lakos- ságának egy része továbbra is n o m á d szállásokra emlékeztető, kerek alaprajzú, de

(16)

m á r földbe mélyített j u r t á k b a n lakott, melyek n y o m a i t több esetben is megfigyel- ték a régészek.)

A Don-vidéki szaltovói népesség gazdálkodását tehát a f ö l d m ű v e l ő é l e t f o r m a előretörése jellemezte. E fejlődési törvényszerűségnek pedig igen nagy szerepe lehe- tett a magyarság történetének alakulásában is. M á r u t a l t u n k rá, hogy v a l a h o l a Don-vidéken, vagy a n n a k közvetlen szomszédságában éltek ekkor őseink. Pontos szállásterületüket ugyan m a még n e m t u d j u k megjelölni — ezt elsősorban a régé- szeti kutatásoktól v á r h a t j u k —, azt azonban nagy valószínűséggel á l l í t h a t j u k , hogy az említett szaltovói műveltség valamelyik peremterületén vagy ennek szomszéd- ságában éltek. A z t is hozzátehetjük ehhez, hogy meglehetősen hosszú időt tölthet- tek itt, levédiai h a z á j u k b a n . (Az erre utaló régészeti n y o m o k k ö z ü l k ü l ö n ö s e n figyelmet érdemel, hogy itt t a n u l t á k el szomszédaiktól az Árpád-korban h a z á n k b a n általánosan elterjedt cserépüstök készítését. M á r p e d i g egy ú j edényfajta átvételéhez és meghonosításához bizonyára huzamosabb időre volt szükség.) A szaltovói terü- leteken megfigyelt, a letelepedés irányába m u t a t ó gazdasági fejlődés tehát r á j u k sem m a r a d h a t o t t hatástalan. Gazdálkodásukban bizonyára jelentősen m e g n ő t t a földművelés súlya, állattartásuk szerkezete is á t a l a k u l t (megnőtt a n o m á d o k köré- ben szinte ismeretlen baromfi- és sertéstenyésztés szerepe), megismerkedtek a kerti k u l t ú r a és a szőlőművelés s z á m u k r a korábban ismeretlen ágazatával. A régészeti kutatás eredményei tehát pontosan egybeesnek a nyelvészeti következtetésekkel, mivel bolgár-török jövevényszavaink z ö m ü k b e n éppen ezekkel a g a z d á l k o d á s i ága- zatokkal kapcsolatosak. (Jellemző például, hogy lótenyésztési t e r m i n o l ó g i á n k egyet- len jelentős bolgár-török szóval sem gyarapodott.) A z átvétel színhelye és t ö r t é n e l m i körülményei ily m ó d o n eléggé jól körvonalazhatók. Néptörténeti szempontból pedig igen nagy jelentőséget t u l a j d o n í t h a t u n k a volgai bolgárok u t ó b b i években feltárt V I I I — X . századi régészeti emlékanyagának, amely az eddig ismert kelet-európai leletek k ö z ü l a legközelebb á l l a honfoglaló magyarság X . századi tárgyi hagyaté- kához. A l i g h a lehet tehát kétséges, hogy az említett jövevényszavakat ezektől a bolgár-törököktől, illetve doni testvérnépüktől vettük át. (Emellett alapos o k u n k van a n n a k feltevésére is, hogy az említett doni a l á n o k k ö z ü l — a k i k a szaltovói műveltség északi vidékeit tartották megszállva — ebben az időszakban egyre töb- ben beszélték a nagyobb lélekszámú bolgár-törökség nyelvét. így e szavak egy részét t ő l ü k is kölcsönözhettük.) A Don-vidék k ü l ö n b ö z ő n y e l v ű és s z á r m a z á s ú nép- csoportjait a jelzett időszakban, m i n t ismeretes, a K a z á r K a g a n á t u s á l l a m a fogta össze, s kényszerítette r á j u k politikai uralmát. A k a z á r á l l a m politikai felépítmé- nye jóval fejlettebb volt, m i n t a törzsi szervezetben élő magyarság egységesülő társadalmi szervezete. A kazár szomszédság, v a l a m i n t a K a g a n á t u s t ó l v a l ó hosszabb- rövidebb ideig tartó függés ebben a tekintetben sem m ú l h a t o t t el n y o m t a l a n u l . A honfoglaláskor meglevő kettős fejedelemség (a főfejedelem kende és a fővezér gyula intézménye) m i n d e n bizonnyal kazár m i n t á r a a l a k u l t k i a magyarságnál.

Levédiában tehát nemcsak a magyarság gazdálkodása fejlődött jelentős mértékben, hanem társadalmi és politikai szervezettsége is előremutató vonásokkal gazdago- dott, amelyek az állam kialakulásának csíráit hordták magukban. I t t kezdett to- v á b b á egységes arculatot ölteni a X . századból j ó l ismert, színpompás m a g y a r mű- vészet, amely a perzsa, közép-ázsiai, kaukázusi és bizánci h a g y o m á n y o k o n a l a p u l ó elemeket sajátosan magyar ízlésben egyesítette.

A I X . század végén a közép-ázsiai arab előretörés ú j a b b n é p v á n d o r l á s t v á l t o t t ki, melynek a magyarság szempontjából a besenyők kelet-európai megjelenése volt a legfontosabb következménye. A jövevények csak fegyverrel szerezhettek itt ma- g u k n a k ú j szállásterületet. Ez lett a besenyő—magyar ellentéteknek is legfontosabb forrása. A dél-oroszországi steppevidék az állandó háborúskodások színtere lett, a m i

— függetlenül az erőviszonyoktól — n e m kedvezett a magyarság fentebb jelzett gazdasági és társadalmi előrehaladásának. T ö r t é n e t t u d o m á n y u n k b a n régebben a honfoglalást a besenyőktől és a bolgároktól elszenvedett katasztrofális vereség u t á n i menekülésnek fogták fel. Ezt az elképzelést elevenítette meg nagyszerű k ö l t ő i láto- m á s á b a n Illyés Gyula is:

(17)

S rohanni kell! Előre, bármi áron!

Tegnap megint nyomunkba lovagolt már egy had besenyő s bosszúálló bolgár.

Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon!

Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj.

A bosszúállás nem kegyelmezett.

Vének se voltak. Minden elveszett, mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár.

Egy csapat özvegy férji s egy sereg árva siheder, ez volt a magyarság?

Ez asszonyát siratta, az az anyját, így érték el a legfelső hegyet.

(Árpád)

Ü j a b b a n azonban egyre i n k á b b tért hódít k u t a t ó i n k körében az az elgondolás, hogy a történelmünk talán legfontosabb mérföldkövét jelentő honfoglalás nem a megvert és szétszórt magyar néprészek céltalan menekülése volt, hanem e fontos eseményben jól előkészített, tudatos honszerzést kell látnunk. A honfoglalás előesté- jén a besenyőktől s a bolgároktól elszenvedett vereség korántsem volt oly súlyos, m i n t azt a krónikás erős túlzással b e á l l í t j a ; esetleg csak gyorsította az események menetét, s egyes nemzetségek valóban megsemmisítő vereséget szenvedtek. A z ese- mények fő vonalát azonban a Kárpát-medence tervszerű birtokbavétele szabta meg.

A k ü l ö n b ö z ő hadi vállalkozásokon részt vevő magyar csapatok 862-től gyakran megfordultak a p a n n ó n i a i síkságokon, s átvonulásaik a l k a l m á v a l bizonyára alapo-.

san felderítették a n n a k földrajzi, népességi és politikai viszonyait. A z életmódjuk- n a k m i n d e n szempontból k i v á l ó a n megfelelő Kárpát-medencében ebben az időben n e m volt szilárd politikai és katonai hatalom. Ezért a honfoglalás i d ő p o n t j á t is nagyszerűen választották meg az akkor m á r Etelközben élő magyarok.

A z ú j h a z á b a n megjelenő magyarságot tehát n e m valamiféle p r i m i t í v pásztor- népként kell elképzelnünk, hiszen a termelő gazdálkodás több évezredes tapaszta- latát hozták tarsolyukban, s a K á r p á t o k o n átkelvén szemük n e m a kilátástalan jövendő ködébe veszett, h a n e m az alkotó, m u n k á s élet jobb lehetőségeit kutatta.

G a z d á l k o d á s u k b a n itt a kelet-európai területeken megkezdődött fejlődés folytatódott tovább. M i n d kevesebb lett a legeltető állattartás szerepe, s egyre szaporodott föld- műves f a l v a i k száma. Társadalmuk fejlődése a Géza és István m ű v e k é n t számon tartott á l l a m a l a p í t á s b a n csúcsosodott ki. A magyarság X. századi gazdasági-társa- dalmi állapotát, a feudális magyar állam kialakulásának bonyolult folyamatát tehát csak úgy értelmezhetjük helyesen, ha a kelet-európai előzmények hosszú láncolatát is hozzákapcsoljuk, s kutatásunk határait nem zárjuk le 896-tal és a Kárpátok hegyvonulatával.

Honfoglalóink természetesen n e m lakatlan földrészre érkeztek, a Kárpát-meden- cében elsősorban avar és szláv lakosságot találtak. Régészeti kutatásunk sajnos m a m é g n e m t u d j a megbízható m ó d o n elkülöníteni ez utóbbi népességek tárgyi hagya- tékát a X . századi magyar emlékanyagtól. Kétségtelen azonban, hogy az itt talált lakosság jelentős része később beolvadt a magyar etnikumba, a többiek viszont (főként a peremterületek zárt tömegű szláv lakossága) továbbra is megőrizték népi- ségi alkatukat. (Mivel e helyütt n e m térhetünk k i részletesebben e fontos kérdésre, csak közbevetőleg e m l í t j ü k meg, hogy k i v á l ó régészünk, László G y u l a professzor m á s k é n t l á t j a a jövevény magyarság és a helyi lakosság viszonyát. Elgondolása sze- r i n t a Kárpát-medencébe 670 t á j á n beköltözött második avar h u l l á m népessége m a g y a r nyelven beszélt, a k i k z ö m ü k b e n megérték a magyar honfoglalást. Á r p á d m a g y a r j a i b a n László G y u l a török és magyar nyelvű törzseket lát, a k i k meghódí- tották az itt talált nagyobb lélekszámú népességet, és viszonylag rövid idő alatt

(18)

elmagyarosodtak. A „kettős honfoglalás" feltevését a m a g a m részéről elsősorban a következők m i a t t n e m t u d o m elfogadni: 1. Egyelőre régészeti leleteink n e m tanús- k o d n a k arról, hogy a késői avarok jelentős tömegekben megérték a honfoglalást.

2. A z őstörténeti adatok n e m valószínűsítik a kései avarok m a g y a r nyelvűségét.

3. A honfoglaló magyarok lélekszáma minden számítás szerint jelentősen f e l ü l m ú l t a az itt talált lakosságét. 4. Á r p á d honfoglalói n y e l v ü k b e n is, népiségükben is magya- rok voltak, a török n y e l v ű nemzetségek száma — eltekintve a csatlakozott h á r o m k a b a r törzstől — n e m lehetett számottevő.)

A helyben talált lakosság jelentős értékekkel gazdagította a honfoglaló magyar- ság k u l t ú r á j á t . H a t á s u k azonban korántsem volt a n n y i r a jelentős, m i n t azt koráb- ban n é h á n y történészünk és nyelvészünk feltételezte, ő k ugyanis azt b i z o n y g a t t á k , hogy termelő gazdálkodásunk és államszervezetünk szinte m i n d e n eleme a K á r p á t - medencei szlávok hatása n y o m á n a l a k u l t ki. A fentebb röviden említett őstörténeti adatok a leghatározottabban ellene szólnak ennek a feltevésnek. A helyi szlávok és a jövevény magyarok n e m a mester és tanítvány viszonyát t ü k r ö z ő gazdasági és társadalmi szinten álltak. A magyarság semmivel sem állt a fejlődés alacsonyabb

lépcsőfokán, mint új szomszédai, csupán gazdálkodási és társadalmi viszonyai, vala- m i n t művészete és hitvilága m á s színezetű volt, a m i n a l i g h a csodálkozhatunk, hi- szen az ősmagyar n é p egészen m á s földrajzi és népiségi környezetben a l a k u l t ki.

A két népesség tehát egymást kölcsönösen s egyenrangú félként gazdagította.

A fentiekben n e m kísérelhettük meg, hogy v a l a m e n n y i r e is átfogó képet nyújt- sunk az örvendetesen megélénkült őstörténeti kutatások ú j a b b eredményeiről. Né- h á n y kiragadott példa rövid felvillantásával csupán azt. k í v á n t u k szemléltetni, hogy ' n é p ü n k származásáról, ősi műveltségéről ma m á r sokkal többet t u d u n k , m i n t ami-

lyen kép erről közgondolkodásunkban kialakult. O k t a t á s u n k és n é p m ű v e l é s ü n k fontos feladatának tartjuk, hogy n é p ü n k minél szélesebb rétegeit vigye közelebb őseink életének jobb megismeréséhez, hiszen őstörténetünk kérdései n e m z e t i ön- t u d a t u n k és önismeretünk fontos részét alkotják.

I R O D A L O M

A z i t t csak i g e n r ö v i d e n é r i n t e t t k é r d é s e k k e l r é s z l e t e s e b b e n f o g l a l k o z t a m n é h á n y n e m r é g m e g j e l e n t d o l g o z a t o m b a n , a h o l a v o n a t k o z ó l e g f o n t o s a b b i r o d a l m a t i s f e l t ü n t e t t e m : Vázlatok a finnugor őstörténet régészetéből. R é g é s z e t i F ü z e t e k . Ser. I I . N o . 15. B p . , 1973.; Őstörténetünk korai szakaszainak néhány fő vonása. T ö r t é n e l m i S z e m l e , 1972., 1—2. s z á m . 1—28. 1.; Az újabb szovjetföldi régészeti kutatások és a magyar őstörténet. (A magyar őstörténet néhány művelő- déstörténeti vonatkozása.) S z a b o l c s - S z a t m á r i S z e m l e , 1973-, 2. s z á m . 102—118. 1.; Honfoglaláskori régészetünk néhány őstörténeti vonatkozásáról. F ó l i a A r c h a e o l o g i c a , X X T V . (1973), 159—176. 1.

ő s t ö r t é n e t ü n k régészeti k u t a t á s á r ó l László Gyula m u n k á i i g a z í t a n a k b e n n ü n k e t ú t b a : A magyar őstörténet régészete. M T A . I I . Oszt. K ö z l e m é n y e i , V . k ö t . 1954., 465—479. 1.; őstör- ténetünk legkorábbi s z a k a s z a i . B p . , 1961.

ő s h a z a k u t a t á s u n k l e g ú j a b b e r e d m é n y e i t H a j d ú Péter d o l g o z a t a i s u m m á z z á k : F in n o g u r i s c h e Urheimatforschung. U r a l - A l t a i s c h e J a h r b ü c h e r , 41. k ö t . W l e s b a d e n , 1969., 252—264. 1.; Hol volt az uráli őshaza? N y e l v t u d o m á n y i É r t e k e z é s e k , 40. s z á m . B p . , 1963., 128—132. 1.; Finnugor ős- t ö r t é n e t — f i n n u g o r régészet. N é p r a j z és N y e l v t u d o m á n y , X I I . k ö t . S z e g e d , 1968., 5—10. 1.; Be-

vezetés az uráli nyelvtudományba. B p . , 1966. ,.

A m a g y a r s á g dél-oroszországi t ö r t é n e t é r ő l ld.: Bartha Antal: A IX—X. századi magyar társadalom. B p . ; 1968. — A h o n f o g l a l ó m a g y a r s á g r ó l : László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. B p . ; 1944. A k u t a t á s ú j a b b e r e d m é n y e i t összegezi Dienes István: A honfoglaló magyarok.

B p . , 1972. — A h o n f o g l a l á s t ö r t é n e t é r ő l , a m a g y a r t á r s a d a l o m f e j l e t t s é g é r ő l és a m a g y a r á l l a m k i a l a k u l á s á r ó l a l a p v e t ő j e l e n t ő s é g ű e k Györffy György d o l g o z a t a i : Tanulmányok a magyar állam eredetéről. B p . , 1959.: A honfoglalásról újabb történeti kutatások tükrében. V a l ó s á g , 1973/7. 1—16. 1.

(19)

Az ő s m a g y a r s á g k i a l a k u l á s á n a k bonyolult f o l y a m a t á t elemzik Veres Péter dolgozatai:

Üjabb adatok a finnugor és magyar őstörténethez. N é p r a j z i Értesítő, 53. k ö t . Bp.( 1971. 33—56. 1.;

A magyar nép etnikai történetének vázlata. Valóság, 1972., 5. s z á m . 1—12. 1.

A „ k e t t ő s h o n f o g l a l á s " e l m é l e t é r ő l : László Gyula: Kérdések és feltevések a magyar hon- foglalásról. Valóság, 1970., 1. szám. 48—64. 1.; „A kettős honfoglalás"-ról. A r c h a e o l ó g i a i Értesítő, 1970/2. 161—190. 1.; A honfoglalókról. T a n k ö n y v k i a d ó , B p „ 1973. 66—76. 1. — Az ellenérvek rövid f e l s o r a k o z t a t á s a : Fodor István: Üj könyv a honfoglaló magyarságról. S z a b o l c s - S z a t m á r i Szemle, 1973/4. 121—122. 1.

VlGH ISTVÁN RAJZA

17

(20)

TÓTH ISTVÁN

A hamisítványtól az eredetiig

EGY ELVESZETT MITHRAS-RELIEF EMLÉKE EGY SZŐNYI HAMISÍTVÁNYON

A m ú l t század végén és e század elején a régiségek i r á n t i érdeklődés meg- növekedése Magyarországon is létrehozta a zugkereskedelmet és ennek logikus vele- j á r ó j a k é n t a műtárgyhamisítást. A r ó m a i régiségek hamisítása n á l u n k természetesen n e m öltött iparszerű méreteket, egyes fontosabb lelőhelyek v i d é k é n a z o n b a n így is jelentős s z á m ú h a m i s í t v á n y b u k k a n t fel s jutott — f ő k é n t m a g á n g y ű j t ő k közvetíté- sével — a magyar és k ü l f ö l d i m ú z e u m o k b a . Szőny és k ö r n y é k e — az a n t i k Brigetio

— egyik központja volt a r ó m a i kőemlékek h a m i s í t ó i n a k ; jellegzetes, n e m egy esetben a népművészet h a t á r á t súroló készítményeik avatatlan szemlélő s z á m á r a is világosan elkülöníthetők az eredeti r ó m a i faragványoktól. Mégis, m i n t l á t n i f o g j u k , e hamisítványok n e m tekinthetők m i n d e n esetben teljesen érdektelennek a r ó m a i kőemlékek kutatása szempontjából.

A szőnyi kőemlék-hamisítások egyik érdekes d a r a b j a a k o m a r n ó i D u n a i M ú - zeum gyűjteményében t a l á l h a t ó 20 centiméter magas és 24 centiméter széles, pri- m i t í v kidolgozású kőtábla, amely egy fantasztikus csoportozatot ábrázol. A z t , hogy a darab valóban brigetiói r ó m a i emlék nyomán készült, kétségtelenné teszi az alsó részére vésett felirat, amely a brigetiói Dolichenum egyik szoborbázisán t a l á l h a t ó felirat pontatlan másolata. Ez a k ö r ü l m é n y egyben a h a m i s í t v á n y készítésének k o r á l is meghatározza, tekintve, hogy a brigetiói D o l i c h e n u m o t 1899-ben ásta k i M i l c b Á r m i n , és a leletek 1933-ban kerültek az ásató g y ű j t e m é n y é b ő l a Nemzeti M ú z e u m b a . Mivel azonban a hamisítvány az 1918 óta Csehszlovákiához tartozó ó k o m á r o m i mú- zeumba jutott készítését m é g az I. világháború előtti évekre kell t e n n ü n k .

Első pillantásra megállapítható, hogy a hamisító a k é p megfaragásakor n e m azl a Dolichenus-szobrocskát követte, amelynek feliratát átvette, h a n e m v a l a m i l y e n m á s római emléket másolt. (Azt, hogy itt is egy r ó m a i emlék u t á n z á s á r ó l v a n szó, két- ségtelenné teszi a relief egyes részleteinek, így f ő k é p p az a l a k o k r u h á z a t á n a k szá- mos római reminiszcenciája.) Valószínűleg a Dolichenus-szobor töredékes volta, és talán a darab azonosításának megnehezítését szolgáló szándékos agyafúrtság kész- tette a hamisítót k é t k ü l ö n b ö z ő . emlék kontaminálására. A z viszont mindenesetre megállapítható, hogy a felirattal ellentétben, a Brigetióból m a ismert emlékanyag- ban egyetlen olyan darabot sem t a l á l u n k , amely a relief m i n t á j á u l szolgálhatott volna. Ebből pedig az következik, hogy a f a r a g v á n y egy azóta elpusztult (vagy valahol lappangó) brigetiói relief emlékét őrizte m e g s z á m u n k r a . Kérdés m á r m o s t , hogy a n a i v hamisítvány kínál-e olyan lehetőségeket, amelyek a l a p j á n e feltételezett m i n t a k é p érdemi vonásai rekonstruálhatók?

Vizsgálatunk alapelvéül a műtárgyhamisítások egyik legáltalánosabb jellem- vonása szolgálhat, nevezetesen az, hogy (kivételes esetektől eltekintve) a h a m i s í t ó voltaképpen másol, tehát az eredeti kompozíció lényeges elemeit készítményében megőrzi. A másolat hűségének természetesen több tényező is h a t á r t szab: m i n d e n e k - előtt és az adott esetben elsősorban a hamisító technikai felkészültsége, a változ- tatás esetleg tudatos szándéka (nehogy túlságosan hasonlítson), de legfőképp a hamisító félreértései, az egyes eredeti elemek átértelmezése. (Hangsúlyoznom kell, hogy ezek a szempontok a most vizsgált tárgyhoz hasonló naiv, m o n d h a t n i „ n é p i "

hamisítványok esetére értendők; a művészi képzettségű, „tudós" h a m i s í t v á n y o k m á s elbírálás alá tartoznak.) A torzítások és biztosra vehető félreértések olyan méretűek is lehetnek, hogy a h a m i s í t v á n y b a n csupán az eredeti tárgy emléke őrződik m e g ; á m egy-egy jól ismert provinciális-római képtípus felismeréséhez a k o m p o z í c i ó 18

(21)

alapvonalai is elégségesek lehetnek. A hamisítvány által megőrzött apróbb részletek pedig információkat nyújthatnak az eredeti emlék egyes részletkérdéseiben is.

Az alábbi vizsgálat során tehát elsősorban a hamisítványban felfedezhető ere- deti elemek felderítésére törekszem, részint a készítő félreértéseinek tisztázása, részint pedig a másolatban megőrzött eredeti részletek összeállítása segítségével.

Ehhez először is magát a hamisítványt kell alaposan szemügyre vennünk.

A kép közepén oldalnézetből egy nehezen meghatározható állatot (bika?, kos?) látunk, amely fejét a néző felé fordítja. Fején két tömpe szarv található. A kompo- zíció középső részén, az állat teste által derékig takarva egy szemközt álló szárnyas emberalakot látunk, kinyújtott jobb kezével az állat farára támaszkodva, az ellen-

kező irányba kinyújtott bal keze eltűnik az állat feje mögött. Az állat fejénél és faránál két hasonló, álló alakot látunk, az előbbi balra fordul, szárnyát mélyen lecsüggeszti, s kinyújtott kezében egy tőrt tart az állat feje fölött annak vállához.

Az állat háta mögött álló alak esetében nem állapítható meg pontosan, hogy lábai

mellett egy köpeny két szára, vagy a szárnyai csüngenek le a földig. E bal szélső

alak ruházatában feltűnő a római viselettől idegen, nadrágszerű ruhadarab. A ruhá-

zat többi részletében a római pikkelypáncél (jobb oldali figura), valamint a dúsan

redőzött tunika, illetve chiton, a mellen keresztben átvetett köpeny naiv megfor-

málású utánzata ismerhető fel. A relief jobb szélén, az állat fejénél álló alak háta

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

Nem láttuk több sikerrel biztatónak jólelkű vagy ra- vasz munkáltatók gondoskodását munkásaik anyagi, erkölcsi, szellemi szükségleteiről. Ami a hűbériség korában sem volt

S ha már itt tartunk, akkor arra is feleletet kell találnunk, hogy el ő z ő leg az emberré válás során mikor és miért alakult ki a kultúra, és az hogyan

Az akciókutatás korai időszakában megindult társadalmi tanuláshoz képest a szervezeti tanulás lényege, hogy a szervezet tagjainak olyan társas tanulása zajlik, ami nem

Az olyan tartalmak, amelyek ugyan számos vita tárgyát képezik, de a multikulturális pedagógia alapvető alkotóelemei, mint például a kölcsönösség, az interakció, a

A CLIL programban résztvevő pedagógusok szerepe és felelőssége azért is kiemelkedő, mert az egész oktatási-nevelési folyamatra kell koncentrálniuk, nem csupán az idegen

Nagy József, Józsa Krisztián, Vidákovich Tibor és Fazekasné Fenyvesi Margit (2004): Az elemi alapkész- ségek fejlődése 4–8 éves életkorban. Mozaik

A „bárhol bármikor” munkavégzésben kulcsfontosságú lehet, hogy a szervezet hogyan kezeli tudását, miként zajlik a kollé- gák közötti tudásmegosztás és a

„Én is annak idején, mikor pályakezdő korszakomban ide érkeztem az iskolába, úgy gondoltam, hogy nekem itten azzal kell foglalkoznom, hogy hogyan lehet egy jó disztichont