TORNAI JÓZSEF
Régi vallomás Szabó Lőrincről*
Szabó Lőrinc kegyetlen költő.
A m i k o r először olvastam, a költészetben számomra szentségtelen sorai ütöttek meg. De bármilyen idegen is volt, tetszett a nyelvkezelése; megéreztem, hogy így mennyire megragadja a valóságot.
Nagy költőknek egészen k ü l ö n , sajátos világuk van, amelyet senkiével sem lehet összetéveszteni. Szabó Lőrinc m a g a teremtette világa m a i b b és borzalmasabb, söté- tebb és tragikusabb, m i n t sok kortársáé. Eleve elvesztett harcok dulakodása, ször- n y ű zűrzavara hangzik ki verseiből. K é t apokaliptikus sereg éjszakai küzdelme, öldöklése és zuhanásai. Erő és kétségbeesés. A magyar költészetben csak Vörös- m a r t y , V a j d a és A d y az elődei. Főleg Vajda. K í v ü l e csak V a j d a írt keményebb
sorokat a kiábrándultság megdicsőítésére. És csak V a j d a olvasztotta olyan erővel költeményekké megfigyeléseit, m i n t ő. Szabó Lőrincre semmi sem olyan jellemző, mint az anyaföld és az anyag imádata, mégis szellemi költő. Versei a n n a k a lélek- nek történetéről szólnak, aki m i n d e n eddigi gondolatot megismert és a m a g a mód- ján m i n d e n t végiggondolt. Éppen úgy megkereste az emberi ész határait a költészet- ben, m i n t K a n t a filozófiában, összes verseinek ezt a címet lehetne a d n i : A tiszta anyag kritikája, vagy: A tiszta természet kritikája.
Költeményein, kötetein m i n t bűvös fonál h ú z ó d i k végig a kutatás.
M i n d i g az élet távlatait kutatta az érdektelen szemlélő elfogulatlanságával. Ver- seinek t ú l n y o m ó többségét a z ö n m a g á v a l folytatott, késhegyig m e n ő viták alkotják.
Olvasmányai és szinte kórosan érzékeny természete segítik ebben. M i n d e n r e fölüti a fejét. Olyan gondolat, l á t v á n y vagy élmény, a m i másban — m é g művészben is — csak percnyi, villanásnyi gondolatot v á l t ki, benne hosszú elmélkedések, következ- tetések és látomások sorát.
Szomjas, álmodozó agya előtt évről évre jobban lelepleződik a világ, az élet: a szörnyeteg. A „Föld, erdő, isten" klasszikusan pogány és higgadt vándorát felváltja az ingerült, átkozódó és reményét vesztett rab. Szabó Lőrinc rájön, hogy „az igaz- ság csak idegállapot", a törvények bilincsek, amelyek a gyávákat z á r j á k el az élet elől, és nincs túlvilág, és őt csúnyán becsapták. A világon n e m lehet segíteni, mert a világon n e m is segíthet senki, semmi.
A nagy felmérés után, amellyel a tárgyilagosság fényénél megvizsgálja, m i is a valóság m i n d a b b ó l , a m i t az emberek tisztelnek és őriznek, ahhoz a tengerészhez hasonlít, a k i a h a j ó m i n d e n vitorláját és műszerét a tengerbe dobta. Tudatosan és az igazság i n d u l a t á b a n elvet m i n d e n emberi hagyományt, erkölcsöt és eszményt.
Pőre és tagadó. Soha még sötétebb reménytelenséget! Pedig hogy r i m á n k o d i k : -•
De szeretném, ha volna Isten, Valamikor felháborított ha volna s úgy volria, ahogy a hazugság, valamikor, a fák vannak, s ha itt közöttünk nevettem és azt magyaráztam, röpködnének az angyalok... hogy csak a féreg van s a por,
valamikor hit volt csatázni a hit ábrándképeivel...
Győztem, s most a győztes igazság kietlensége rémít el!
* Ez az írásom 1952-ben készült.
Van-e értelme ennek a sátáni tagadásnak, a n n a k a tudásnak, amely a z életről csak gonoszat, k i á b r á n d í t ó t tanít? Szabó Lőrinc olyan, m i n t a túlérzékeny műszer, amely egyoldalú adatokat szolgáltat a világról. A v i l á g nemcsak rossz €s n e m c s a k kétségbeejtő. Igaz viszont, hogy ha rámondjuk, a k k o r olyan lesz! Szabó L ő r i n c kény- szeríti a valóságot, hogy olyan kegyetlen, vak és véres legyen, a m i l y e n n e k ő l á t j a :
„lepratábor és harctér".
Pedig Szabó Lőrinc szeret élni.
M á r korai verseiben ott v a n az átható erejű szeretet a föld, a m i n d n y á j u n k n a k testet és táplálékot adó földanya iránt. Tanításának összegezése n e m későbbi ver- seiben és nem a n n y i r a az ú j nyelvezetű Tücsökzenében, utolsó előtti versciklusában születik meg, h a n e m m á r m á s o d i k kötetében, a Kalibánban. Sokkal többet, egész filozófiájára vonatkozóan sokkal többet — m i n t a Misztikus hódolatban — később sem mondott. Legföljebb ennek vonta le vagy látta m e g összes következtetését. A d y hatalmas életlátását — Egyiptom irtózatos keménységű hitét érezni ebben a h i m - nuszban :
És mintha ma teremtett volna Isten új vagyok s mégis régi, mint a föld, mert sorsomat véred táplálja, minden bölcsesség őse, áldott Anyaföld!
Szabó Lőrinc legfőbb erőssége a szerkesztőkészség. A négystrófás k ö l t e m é n y b e n , amely négysorú és fél keresztrímű, a második és a z utolsó sor r í m e m i n d v é g i g a föld — a föld. A m i m a g á b a n tulajdonképpen el is jelentékteleníthetné a z egész verset, de a végén az ember szívéig csendül a fölemelő befejező r í m : A n y a f ö l d . Ez az, ami véges-végig megmaradt a k ö l t ő n e k ; a m i b e m i n d v é g i g belekapasz- kodik, akárhogy h u l l n a k le róla az eszmények és hitek. M e r t n e m a f ö l d b ő l let- tünk-e és n e m a föld tanít-e, és nem a föld az élet, a h a l á l : egyszóval az itteni és a túlvilág? Shelley is azt m o n d j a a „Mont B l a n c " - b a n :
... A föld e meztelen teteje, ahova felpillantok, e hegyek nevelik a szellemet.
Különbség is v a n a két szemlélet között, mert Shelley a M o n t B l a n c b a n , a föld e fenséges p o n t j á b a n i n k á b b , sőt azt hiszem, teljesen, jelképet, megtestesülést l á t , m í g Szabó Lőrinc m a g á t a földet, minden értelmezés n é l k ü l az anyagi természetet tartja istenének, testvérének és eszményének. A régiek, az ó- és középkoriak tudat- lanságuknál fogva voltak pogányok, ő a tudás pogánya. Hogy ezt a pogányságot, ezt a kultúralevetkőzöttséget jellemezhessem, idéznem kellene az egész Istár c í m ű köl- teményt. E harsogó, tiszta, állati érzékiséget! E b b e n a versben teljes hevével csap meg Szabó L ő r i n c második igenlő mondanivalója; a m á s o d i k gyökér, a m i m é g meg- maradt az egész Fa kidöntése u t á n : a szerelem. De m i l y e n szerelem ez:
Szerelem, állat, földünk sötét érzékisége, vad ösztöneink tündér Kálibánja!...
minden virágot összetiporsz, te vihar, zápor, förtelem te föld, te asszony, alkotó érzékiség: Istár, gyönyörű, virágtestű barom!
56
N e m is csak a szerelemről, azaz nemcsak a mi emberi szerelmünkről van itt szó, h a n e m az egész világ: „föld, tenger, ég" szeretkezéséről: romlásáról és újra- születéséről. Milyen sűrített a kifejezés az egész versvonulaton végig, és mekkorát csattan, m i n t az üstdob, az utolsó szólam: „Istár, gyönyörű, virágtestű b a r o m ! " Ret- tegésbe roskadó m o n d a t : bár, n e m hiszünk m á r Istárban, a babilóniaiak rémes ter- mékenység istenében. A szerelem és az iszony, a gyönyör és a természettel való egybeolvadás később is ugyanaz m a r a d Szabó Lőrincben, a m i m á r ekkor: „érzékiség, vezényszó, tűzvész, irgalmas kábítószer". A z egyetlen magafeledés, a valóságos ön- k í v ü l e t : a lélek kiégetése. Ö éppen ellenkező irányban halad, m i n t a keresztények:
a z átszellemiesítés helyett az anyag legérintetlenebb, legsötétebb b u r k a i b a ! Fekete égboltú és kegyetlen ez a szerelem. Nincs a végletes önszeretetnek poko- l i b b példája, m i n t a Semmiért egészen! Mégis, alig van nagyobb, Szabó Lőrinc-ibb vers; olyan tömény és a n n y i r a az ő sziklaomlás r o b a j ú lelkét eláruló. A z ember az indulat lefegyverző hatására el is veszti a fejét, habzsolja az istenkísértő fék- telenséget, önbálványozást: elhiszi, hogy a költőnek igaza van. Hogy egyik ember áldozati bárányává, akarattalan gépévé teheti a másikat, mert k ü l ö n b e n „két önzés kettős p á r b a j a " a szerelem is. (Hát legyen i n k á b b egyé?)
A vers egyik kortársköltemény ellenpontja. Egyik hasonlóképpen megkínzott, modern és t ú l f i n o m u l t agy termékének a szakasztott ellentéte! Olyan lélek ellen- téte, a k i nemhogy zsarnok, h a n e m egyenrangú társ sem tud lenni a világ szétdara- boltsága miatt. A k i nem attól fél, hogyha ad, rabbá válik, h a n e m az f á j neki, hogy m i n d e n törekvésünk ellenére sem t u d u n k egymásnak testvérei lenni! Szabó Lőrinc a m a g á é n a k követeli azt, akit szeret; Tóth Á r p á d f ö l a j á n l j a a szívét, csakhogy h i á b a ; és ez a f á j d a l o m , az árvaság, az ember világűrméretű m a g á n y á n a k keserű- sége szerénnyé tesz önhittség és magunkbafeledkezés helyett.
Ch jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Öh, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát s köztünk a roppant jeges űr lakik!
így, ilyen távolról, még elfogadhatatlanabb Szabó Lőrinc „sicut cadaver" szerelme.
Ezek u t á n nem is csodálható, hogy egy másik versében bevallja titkos követelését:
„ H a l j meg, h a meghalok!" H i á b a , látja, hogy ez irtóztató, nem t u d j a elviselni a gondolatot, hogy még másnak is ö r ü l j ö n , akit ő szeret!
M i n t szó volt róla: ő ellenkező irányba halad, amikor szeret: a lelki beteljesülés helyett a testi felé, és tulajdonképpen a szerelemről ez a kendőzetlen mondani- valója. Az, hogy a nő és férfi kapcsolatának nincs különösebb együtthatója. A két nem közti szeretet semmi m á s : csak szeretkezés! Az, a m i t a z érzékek a d n a k : a hús gyönyöre! A többi képzelet! Igaz, hogyha a föld, a matéria az anyánk, teremtőnk, akkor a szerelem is csak testi lehet. Megnyugszik ebben a gondolatban, de a m a g a különös m ó d j á n légiessé csavarja ezt is, mert úgy érzi, hogy a n e m i egyesülés által azonosulhatunk leginkább az egész világgal: így ismerhetjük m e g az élet és anyag titkait.
Vagyis Szabó Lőrinc a testi szerelemben menedéket talál az egész élet mocskos- sága ellen; a „piszka" ellen (kedvenc szava), és ezzel mégis nagy eszményi, szellemi magasságba emeli.
Ugyanígy tesz a költészettel is, a végső és örök életforrással: az anyagról beszél benne, és egyszer csak feldereng szavai mögött a Túlsó part.
Költészetének legfőbb értéke, hogy olykor sikerül hangot adnia a kimondhatat- lannak. M i k o r olvasom, úgy érzem, n e m ismertem soha m á s költőt.
Sötét és súlyos ez a költészet, m i n t a föld, amelyről mindvégig • szól. H a Ady
„kipányvázott csikónak" érezte a lelkét, az övét fekete bivalyhoz lehetne hasonlítani.
Irtózatos eredendő nehézkessége és konok szenvedélyessége miatt. A z élet nyers, szinte durva valósága érdekli m i n d i g és m i n d e n b e n , majdhogynem naturalista mó-
don. (Ezt megfigyelhetjük a b b a n is, miket fordított „ A romlás v i r á g a i b ó l " ; pl. A dö- göt). M á r a „Föld, erdő, istenben" ilyen képet t a l á l u n k :
. . . É p ott mennek a
jámbor tehenek, meg a vén bika — nézd csak: időnkint hogy megrázza ringó nehéz szarvát és nagy, sötét heréit.
„A föld csírái", melyekről A barbár tanítványban beszél, a Tücsökzenében m á r pompázó, szinte légiesen k ö n n y ű virágok: de az a n y a g és az anyatermészet m e z t e l e n valósága t á p l á l j a még m i n d i g őket s legfeljebb a szavak r ö p ü l n e k fölfelé, a „fény- szárnyú szavak". Ebben van művészetének csodája: a k i a „roncsok, iszonyatok"
delejes i m á d ó j a ; a m i n t m a g á r ó l m o n d j a : ez a „Torzonborz, fekete, á l l a t " — a n g y a l i szárnyalásává igézi a nyelvet. És a nyelvvel együtt a gondolatot, az érzéseket, az egész mindenséges életet. A legnyersebb valóság i r á n t i v o n z a l m a n e m jelenti a szellem tagadását. Csak éppen az ellenkező i r á n y b a n a k a r j a megtalálni. J ó p é l d á j a ennek a magatartásnak a Materializmus. A szokott tétel után, mely szerint, m i n - dent az anyagtól kapunk, a vers hirtelen ezzel a megválaszolhatatlan kérdéssel l o b b a n k i :
mért dolgozik, mondjátok meg, miért:
miért dolgozik a test a lélekért?
Nyelve a leghétköznapibb nyelv, amelyen v a l a h a is a lélekről és v i l á g r ó l be- széltek. A z t m o n d h a t n á m , Petőfi f i n n y á s volt hozzá képest. H a a h a z a i viszonyok engednék, Villonig m e n n e el a legvaskosabb nyelvhasználatban. Nagy ú j d o n s á g a , hogy n e m undorodik semmiféle úgynevezett prózai szótól. Igaza van. ö n e m Babits.
Neki n e m kell a nyelvvel is a lélek magasztosságát vigyázni. N e m szereti a szavak elegyéniesítését sem, m i n t Arany, Ady, Tóth Á r p á d . Csak a legelfogadottabb szó- a l a k o k k a l él. Éppen a törvényen k í v ü l helyezett prózai kifejezésekkel csinál költé- szetet. Ebben csak József Attila forradalmibb nála. Így a z t á n nyelve h i g g a d t és világos, m i n t v a l a m i természetrajz. Ez a z újdonság: a költői szavak valóságos kike- rülése szürkévé tehetné verseit. Pedig színesebbek, ízesebbek — m e r t a valósággal terhesek — , m i n t a megszokás torzította ész elsőre gondolná. E n n e k a stílusnak csúcsa — a z egyik talán legszebb Szabó Lőrinc-vers — a Különbéke. H o l itt az Ele- fántcsonttorony? És micsoda ú j — pedig hétköznapi szavakból kovácsolt — rím- technika! Az, a m i a Tücsökzenében éri el „csúcspontját" :
... egyre jobban birom az évek förtelmeit
és az idő és a közöny már fertőtlenít...
A Tücsökzene beláthatatlan fejlődés még a legjobb régi versekhez képest is.
A valóság itt még i n k á b b érezhetővé, érinthetővé válik, és a szürke h a m u n y e l v is fölparázslik. A rímtechnika pedig eléri a már e l ő b b kitűzött célt: az asszonánc leg- végső lehetőségeit. Szabó Lőrinc szakít a z eddigi nyelvkezeléssel is: m e r ő válogatás mellett és helyett ú j szavakat ötvöz. Ezek és m o n d a t a i n a k a sorokon átkígyózó frissesége első olvasásra azt a z illúziót ébresztik, hogy először olvasunk m a g y a r u l . A z o k b a n a költeményekben a legvonzóbb, ahol az élő természetről: f á k r ó l , kó- rókról, m a d a r a k r ó l beszél. B e n n ü k t u d legjobban megnyugodni. S a költészet is, lelkének ez a túlsó partról illatot szóró virága, az az állapot:
ami álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete,
