T Ó T H B É L A
Kicsi világ
Naponta másfél órákat a fejemen állok. Idegenek, ha véletlenül meglátnak, nyári hajnalok nyitott ablakain át, fetrengenek a röhögéstől. Humoros nekik, két szőrös férfilábat az ég felé meresztve látni. Gyerekeim halkan suttognak egymásnak.
— Pszt, apa jógázik. Ők tudják, az életemért kucorgok kétszer naponta a nyak- szirtemre pakolva testem terheit, és fejem tetején hurcolom súlyomat sirsza szana állásban.
A szív ilyenkor pihen. A fej megtelik vérrel, hátra, befelé nézek az eszem tok- jába, fényt képzelek el, akaratom beviszem az agyamba.
Dédapám mindennap megképzik emlékeztem hívótáljában. Nagyapámat nem ismertem. Fiatalon elvitte a tüdővész. Dédapám a barátom, tanácsadóm, példa- képem. Emlékezetem kezdetei óta ott pöszmötöl, máig is a hátam mögött. Kicsit csoszog, köhécsel, s ahogy vénülök, arcom ráncaiban, mozdulataimban fölismerem őt. Kutatom kilétét.
Jánoshidán parasztnak született, Jászberényben bognárnak szabadult. A céh- világ utolsó lobbanataiban vette kezébe a vándorbotot, s két nyelven kiállított Wan- derbuchját. Első lapján az állt: Isten áldja a tisztes ipart!
Komolyan vette. Neuhausban dongát vágott, Pilsenben hordót csinált. Dolgozott Berlinben a hadiszerek és tűzoltólétrák gyárában. Párizsban a könnyű kibitkák, kétkerekű homokfutók és üveges hintók legjobb üzemében tüsténkedett.
Legszívesebben párizsi éveire gondolt, s tavaszonként a kertben ásni kezdtük a rügyező fák alját. Vagy nyitottuk a szőlőt. Ilyenkor föltolta bélelt micijét, mesélni kezdett.
— A harmadik évben már bizalmi voltam, a hintógyárban. Sokat nem prog- ramoztunk, nem szerette a gazda. Hanem egyszer bérkövetelése támadt a műhely- nek. Na, magyar, mondták a baltások a gyűlésen, hát állj elő a kívánságunkkal.
Előálltam. A mester úgy kivágott, a lábam se érte a földet. Azonnali hatállyal elbocsátottak.
Százan faragtak abban a műhelyben, búcsúzásul annyi emberrel nem foghat- tam kezet, fölálltam a faragótőkémre, s úgy intettem nekik. Erre fölegyenesedett a műhely, s százan énekelték nekem a Marseillaise-t.
De ha mi ásunk, s a közeli toronyban éppen a delet húzzák, leveszi bélelt mi- cijét, elmormolja az úrangyalát. Reggel is az első harangra. És este. Ha közben kocsmában éri a harang, akár féldecizés közben, kezében megáll a kis üveg. Három üdvözlégy, három miatyánk, ebből van az úrangyala. Utána következhet a törköly- pálinka.
— A sok sisera idegent, ha megunták a párizsiak, összeszedték. Épp azokba a rácsocs szekerekbe, amiket mi sikerítettünk a híres francia rendőrségnek. Elhurcol- tak bennünket más országok határára. Az olaszokhoz, németekhez. Mikor kire ha- ragudtak, azokhoz a szomszédokhoz lökdelték át az idegeneket.
10
— Dédapám végül egy aradi kocsigyárban dolgozott, onnan csalta ki báró Urbán Péter uradalmi bognárnak.
Nagyobb álma akkoriban nem is lehetett egy facér bögnárlegénynek. Reggel négy órakor ébresztőt csöngettek neki is, mint a többi cselédnek, s este nyolckor újra, hogy vége a munkának.
A bárónak felnőtt fiai voltak, köztük Andorka, a legfiatalabb egész telekre az uradalomba zárva. Az aranyos, váltót hamisított az apja nevére.' Kártyázott, mula- tott, amihez a zsebpénz kevésnek bizonyult, megtanulta az apja nevét aláírni. Ez akkora bűn volt, száműzetés járt érte.
A tél unalom egy ilyen majorban. Hó, varjúkárogás, disznóvisítás, lónyerítés.
Friss havak, szánkózás, magányos vadászgatások, és ötvenkét szobás kastély. A fiatal úr a műhelyeket járta, s naphosszat beszélgetett a bognárral. Franciául.
— De hát nagyapám, miről tudott maga beszélni a báróval?
— Párizsról, a kocsikról, lovakról, kocsmákról, kurvákról. Ez már csak elég közös téma!
Az egész tél ezzel telt.
Én nem irigyeltem dédapámat. Csak kívántam a sorsát. Hogy olyan erős, balta- bíró, franciául is picsi-pacsizni tudó legyek, mint ő.
Szilvát búzáért áruló románokkal a nyelvükön beszélt.
— Csé fács, frátyé?
A tótoknak is lökött egész litániára való kedvességet.
Apám öröksége: a hajlam a tüdővészre. Ezért lett erdész. Előbb csak kerülője, csőszölője az alsótanyai homoki ültetvényeknek, azután értője, tudója, végül véd- kerület-vezetője. Olyan tízezer holdnyi erdő, a Ruki, a Rivó meg a többi, az ő tud- tával susogott, rügyezett, lombozott, ágazott.
Az erdő tüzelőt, ennivaló vadat, s asszonyt termett apámnak. Én már ültetett erdő lombjain át láttam az első eget. Anyámat ismertem a csönddel együtt. A ho- mok meg az erdei avar messzihallóvá teszi az embert. A fantázia meg az erdő nyiladékain át is kijár a messzire pántlikázó országutakra, s ebben már dédapám fogta a kezem.
Az erdő úgy hajtotta apám udvarára a pénzt, ahogy szigorú telek hajtják az éhes őzcsordákat. A pénz szeret oda menni, ahol már van belőle. A szegénytől el- gurul. De anyám is értett a pénzhez. <5 fogni tudta, szerette nagyon. Szerette a kezébe venni, s ki nem adni. Ez is kiváló erény. Van asszony, kinek két fillér legyen a kezében, négyet elkölt belőle, annyira süti a markát. Anyám, nem hiába rozskenyéren neveledett, szívós, szigorú életre szokott nőszemély volt. Átokházán böcsülni kellett a vant. A kicsit. S a kicsit fialtatni kell. Hát ő fialtatta. Lett is pálinkafőzde. Ahogy csurgott belőle a pálinka, pénz csurgott abból. Ház lett Sze- geden. Az erdő mellett, apám a FUTURÁ-t is elvállalta. Vette a bort, gyapjút meg a rozsot. Abból is csurgott a pénz. Fatelepet vásárolt Szegeden. Börtönből 18, év után szabadult politikai volt benne a depós. Az tudott száz nyelvet. S közeli barátja volt apámnak. Éjszakákon át rádión fülelték a világot. Moszkvát meg Londont.
Attól vaddisznósörtés kalapban járt, vállán úgy ült a kétcsövű puska, mint fácánnak a farkatolla. Természetes, nyílt, megnyerő modorú ember volt, örökké nevetett a világra. És magabiztos, talán mert sem lopni, sem gazemberkedni nem kénytelenedett. A pénz úgy könyörögte be magát husángkerítéses udvarunkba, ahogy némely estéken fáradt kalugyerek kértek éjszakai szállást az istállópadlásra.
Nem félt az éjszakai erdőkben, pedig az sötétebb a búzaföldek éjszakájánál.
S baljóslatú csöndök ülnek benne, egy ág reccsenése ágyú dörgésével fölér.
Háború volt, annak is a vége, amikor én kezdtem odafigyelni. Jugóból átjártak a partizánok. A „gázdát" keresték mindig. Ügy jöttek, hogy járatosak voltak. Pá- linkát vittek, vezetéklovak nyeregkápájára csatolva. És fizettek. ígérték a fizetés mellé, ha baja lesz, sóhajtson, akkor jönnek segíteni. Nem sóhajtott. Nem volt rá oka.
11
A matszjászana gyakorlat lebegtetően megnyugtatja az izmokat, idegeket. Tu- lajdonképpen ez a halfekvés. Az emberi tartás teljesen elernyed benne. Lótusz, fél- lótusz könnyű ülésből három-négy jógi sóhajtás után legalkalmasabb erre a pózra hajolni. Ilyenkor jól összpontosít az ember, s a képek, mint fényképező hívótálban a pozitívok, úgy sietnek elő.
Tőlem nem titkolta apám meg a politikus, hogy v á r j a Ivánékat. Ök könnyedén ivánozták az oroszokat. Annyit beszéltek róluk, hétéves voltam, én is csak azt les- tem, vártam, hogy miért nem jönnek.
Egy ideig azt hittem, hogy tán meg ne csalatkozzak, vágyaim világának meg- felelően jöttek. Valahogy magamban voltam a portán, apámék kívülről lakatolták rám a sumár, vagyis hasított akácléc kerítés magas kapuját. Késő délután volt, azt nem mondhatom, hogy elnéptelenedett körülöttünk a világ, mert magányos erdei ház volt ez, s körülötte mindig a csönd volt az úr. Egyszer csak jön egy fakóruhás, s mögötte még vagy öt-hat. Lesnek az udvar felé a fák közül. Hát ahogy ott sébor- gok, azt mondja a kerítés mögül egy bajszos, jámbor tekintetű: — Nyemci jeszt?
Honnét érthetném, mit mond. Tárogattam a kezem, ahogy felnőttek szokták, ha döbbenet bénítja a szájukat. Erre ő tusájával beereszti a kerítés tetején a fegy- vert, azt mondja, vazmi! S láttam, hogy a kezembe adja, fogjam, míg ő bemászik.
— Fogtam. Egyébként is volt az én kezemben puska azelőtt is. ötéves korom- ban kiloptam az apámét, és durrogtattam vele a fák közé. A felnőttek is azt csinál- ták vele, s az milyen izgalmas. Anyám sikoltozott, mikor a lövésekre kiszaladt, aztán elájult. Apám nem. Elvert, hogy csupa hurka lett a kezem szára.
— Veszed még a kezedbe a fegyvert, te pondró!
Ülök itten lótuszvirág pózban, míg gerincemhez szívom a hasam zacskóját.
Koncentrálok a csigolyáimra, a lábamra, hogy azok se hagyjanak el, amíg van miért tapossam a földet.
Talán akkor éreztem először, hogy milyen nekem való izgalom a félsz. Minde- nem zsibog, a veszély mámorító érzés.
És az Iván bácsi, ahogy bemászott a sumár kerítés tetején, nyomokat keresett az udvar homokján, padláson, pincében, egyre mondta: nyemci, nyemci; aztán a kezembe adta a gitárt. Sztreljálj! Azazhogy, lőj! Ujjamat a ravaszra tettem. Hát a malac is, még ki se nyílt a szeme, maga megtalálja a csecset, s szívja. Tudja. Hát húzom a billentyűt, míg golyó van a tárban. Fütyülve siet az égnek 70 ólomszem.
A hajam is égnek áll a gyönyörűségtől. Iván az ölébe kap. Mire anyámékat a roko- nozásból hazaveri az este, nagy barátságban ülünk Ivánnal a ház előtti kis padon, talán ettünk is éppen valamit, de ami a fontos, jóvoltából eldobhattam két kézi- gránátot. Annál pedig nagyobb élvezet nincs is a világon. Bár csak mindennap tehetném.
A kisvonatról mozgás közben leugrani se akármi. A nyakam nagyere lüktet, mire a váltókat elhagyó robogó vonatról lekapkodom a nálamnál kisebb partizá- nokat. Akkor már azok voltunk. Erdei iskolánkba hozott filmeken is láthattuk, hogy a partizánok robbantották a síneket. Készültünk, hogy majd mi is. Front után ma- radt gránátok, lövedékek egész garmadáját dugtuk el egy krumpliverembe, s egy este sebesen kötöztük patronunkat a vonat alá. Nézi apám, hová elpartizánódtunk.
Megkínált bennünket mogyoróvesszővel. Még fölrobbantjátok a világot!
Pedig akkoriban már alig találkoztam apámmal. Alsótanya polgárőrparancsnoka volt, lova állandóan nyereg alatt, s ő az Ivánokkal együtt a nyeregben. Köröm közül szalonnázott, napokig le nem jött lábáról a csizma.
A félelmesen elvackolt világból szinte most fakadtak föl az évtizedes bajok, ahogy a frontok elmúltak, s békés nagy nyugalmak szálltak ránk. Hazaért katonák rendezték családi viszonyaikat. Egy vadóc — így csúfolták Szegeden a tanyaiakat, mert nekik a férfi tanyai vadóc Pista, a nő vadóc Juliska volt. Egy vadóc haza- érkezte első félórájában szőlőkaróval csapta agyon szomszédját, aki éppen a fele- sége mellett feküdt. Polgárőr kellett oda. Az efféle dolog hatalom nélkül végbe nem mehet.
Egy másik vadóc fölgyújtotta haragos gazdájának tanyáját. A háborúnak vége, a gyújtogatásokra hirdetett statáriumoknak is. Égett a tanya. A béres nézte. A pol- gárőrség vágtatott oda. A gyújtogató maga tartotta kezét, hogy megbilincseljék.
Míg a szúrja namaszkara, vagyis napüdvözlő mozdulatba meredve filmezek agyamban, látom, hogy éltem én a bombázásokkor a háború alatt. Eleinte akár a töklevél alá elbújtam, a monoton morajok hatására. Később gyönyörűségem leltem az üvegtisztaságú, fényesen haladó gépekben, ahogy úsztak távoli világok felé. Meg- tudtam, hogy mindegyikben legalább harminc ember utazik. S milyen bátrak. Kék egekben szelni a távot! Nagyon megkívántam. Nőtt az eszem izma, s egy nálam idősebb szomszéd komámat állon csaptam örömömben.
— Repülős leszek!
Rögtön visszaadott a pofonból.
— Én meg pilóta!
Tízéves korunkban gyári tervek szerint faragtuk a repülőmodelleket, és gumi- motorral eregettük. A repülés teljesen megbolondított. Még a focit is elhanyagol- tam érte. Pedig volt olyan falusi csapatom, minden fehér inget kiloptam a házból, meg klottgatyát, hogy sportszerű szerelésben kergessük a lasztit.
Ha elgyalogoltunk Öttömösre, ott megvertek ugyan bennünket, mivel elfárad- tunk az útban. Hanem otthon, a visszavágón, az isten öttömösi bandája meg nem kent volna bennünket. A repülőzés egy időre elfelejtette velem a csapatot. Még apámékra is alig tudtam figyelni. Néha őértük is vissza kellett lapozzak az egymás után sebesen következő események tolakodásában. Tízéves koromban, 47-ben, apám már javában párttitkára volt az egész Alsótanyának. Nem abból élt, nem mondha- tom, sőt, odáig vitte a mozgalomban való mozgolódást, hogy a nagyfülű világban szerzetteket is rendre odaadogatta az államnak.
Szeszfőzde? — Igen —, az államé!
Mozi? — Igen, az államé!
A politikus tanácsolhatta neki, úgy gondolom. És meg volt győződve lépése helyességéről. Nem siratta a vant. Anyám siratta. Anyám számon tartotta, hogy úgy kezdődtek egymásnak, mint Ádám meg Éva. Meztelenül. Nemcsak az ágyban.
Ha fölmásztak az eperfára egy szelet kenyérrel a kezükben érő epret vacso- rálni, mindenük velük volt.
Apródonként vettem észre a körülöttünk történő változásokat. Egyszer mentem volna moziba, szerettem az orosz filmeket. A repülőseket, a bunyósakat, Meresz- jevet az Egy igaz ember című filmben legalább hússzor megnéztem. Olyan akartam lenni, mint ő. Egyszer mentem volna moziba, nem engedtek be, mint régen. Nem a miénk a mozi! Pénzem nem volt.
Dédapám, öreg cimborám, ha nem is került érdeklődésem lomtárába, alig ügyel- tem rája. Hanem a helyezkedést a foci megtanítja a játékossal. De nekem erre született adottságaim lehettek. A foci szabályait átvittem más területekre is. He- lyezkedtem. Apám akarta volna, hogy menjek középiskolába. De azt én bekötött szájú sötét zsáknak véltem. Se ki, se be. Egyetem? Az nékem nem magasság. Re- pülni akartam. Ezért helyezkedtem. Ezt a tulajdonságot anyámtól örökölhettem.
Mert mondom, apám nem tudott igazodni.
Mint kommunista párttitkár odaígérte az alsótanyai népnek, hogy templomot épít Rúzsán. Hordatta a téglát, csináltatta a tervet. Nem csupán pufogtatta a dobot, ő is komolyan vette, akár nagyapám a vándorkönyvet. Akarta a templomot. Följebb meg nem akarták. Így az akarás meg a nem akarás apámat ellökte Kecelre. A há- zát, földjét, moziját leadta a maga jószántából, erdő meg Kecelen is van, s akkor éppen ő kellett oda erdésznek. Azt hiszem, nem is siratta. Ott is zergetollas, vad- disznósörtés kalapban járt, erdészszerelésben, szép lakásba költözött, és visszhangos erdők fogták körül. Mit érzett, nem tudom, de azt láttam, hogy kicsit meglapult.
A politikus barátja is lekozmált a városnál, megyénél. Anyám siratta Rúzsát. A réz- üstöket, a pálinkafőzőt, a gerincen gurgulázó gatyás galambokat, a szomszédokat.
A kis motyót, a kakasok kukorítását, a kisvonat füttyét, sírás közben sorolta lel-
tárilag, hogy mit sajnált. Kolonics Pali bácsit, a pincehűs borokat, Kószó Jócot, dr.
Rozit, Muladi Sándort meg Tandari Ferkót.
Apám lapult, mint az erdőn született öreg nyúl. Amúgy senkinek sem csókolt kezet, a virágjában szerzett magasabb barátok közül. Akik nála vadásztak annak idején, még erdész párttitkár volt, itták pálinkáját, ették őzpaprikását, havonta többször törülve meg asztalánál a bicskát.
A bhadraszana, vagyis trónpóz igen alkalmas testhelyzet az emlékezésre. Három perc alatt ötévnyi időt beláthat innen az ember.
Kecelen olyan tökéletes gumihajtású repülőket kókányoltu'nk barátommal, hogy Kecskeméten 1950-ben első díjat nyertünk. Voltak ott öregebb modellező verebek, 15 éve faragcsálták a gépeket, csak vicsorogtak ránk. Azonnal fölvettek a Rákosi- művekbe ifjúmunkásnak. De repülősnek is.
A ruhánk, sapkánk szerint olyanok voltunk, akár a pestiek, de a félszeg, hülye, vadócpistás tartásunkat rögtön kiszúrták a flaszter legényei. Nem tetszett nekik az a pupák lelkes pofánk. Mert mi dolgoztunk. Amikor ők a lábukat lógatták. Amit a főnökök mondtak, azt mi rohanva csináltuk, önként jelentkeztünk szennyes szolgai munkákra. Műhelymeszelés, takarítás. A pesti nem jelentkezett. Ezért minket, mint példaképeket dörzsöltek az orruk alá. Na, tetszettünk is nekik, örökké kötekedtek velünk. Ebédnél kenyérgalacsinnal bombázták a levesünket. Persze mi sem a szen- tek iskolájában tanultunk, akármilyen ganéjos térdű parasztok is voltunk, pana- szunkat káromkodás formájában kiabáltuk oda. Tanultunk Kolonics Palitól olyan hosszú káromkodásokat, hogy tíz percig nem volt pont annak a végén. A radnai, borgói szakramentumos szűzmária istennel kezdődött, és az ilyen, olyan édesanyjá- val végződött. Ezen előbb csak röhögtek a pestiek, fetrengtek a gyönyörűségtől, de amikor az anyjukat is belekevertük a szövegbe, azt már nem akarták eltűrni. Oda- jött egy sünhajú siheder, inas volt, úgy állon vágott, hogy az asztal alatt ébredtem föl. Az ebédlő visít a gyönyörűségtől. Hanem a keceli barátom is belép védelmemre, őt is odaküldték, az asztal alá. Megvert a srác bennünket, mint paraszt a tehenet.
Szégyen, vagy nem, ebéd helyett sírtunk. Ki bír dagadt pofazacskóba levest kana- lazni? Akartam, mert a vasat megettem volna, olyan éhes voltam örökké, de úgy fölrepedezett a szám szalonnája, hogy a kanál nem ment közé.
Hanem ahogy a repülőtéren megismerkedtünk a fűrészekkel, már csak úgy, hogy hurcolásztuk őket ki-be a hangárba, szerkezetét szerszámoztuk, egy pesti gye- rek, ifjúsági bokszbajnok meglátja, hogy a szerszámok mind bal kézre járnak ne- kem. Rá is kérdezett, balkezes vagy? Megijedtem, hogy ez bűn lehet itt a repülő- söknél, talán ki is löknek, mert a műhelyben nem nagyon becsültek érte. Én pedig annyira vágyódtam a repülésre, mert veszélyes és tiszta, hogy bármire képes lettem volna. De hát nem lehetett tagadni, látta a koma, hogy bal kézzel húzom a csava- rokat, s tolom a reszelőt.
Kezdtem neki lökni a sódert, hogy valamikor régen minden ember bal kezes volt, vagyis egyformán ügyes volt mind a két kezére. Szerszámra, dobásra úgy járt bal kezében az eszköz, mint a jobban. De ahogy kitalálták a háborút, dárdázást, hát a szívet védő pajzsot, a bal kéz kellett, hogy tartsa. Ekkor kezdett elbutulni a bal kéz. Lassan elpusztultak, akik jobboldalt tartották a pajzsot és ballal döftek, hiszen a szív felőli oldal sebén elvéreztek a balkezesek.
— Marha dumád van, öcsi, de vedd tudomásul, bokszban előny a bal kéz.
A legtöbb embernek szokatlan az ilyen ellenfél, s fölér fél győzelemmel.
Veszélyesen izgalmasnak láttam mindig filmeken a bokszot, meg fellobbant bennem a sünhajú iránti harag, nem felejtettem el az ebédlőbeli verést. Úgy el- hányt bennünket, mint a lovat. És arra sem volt biztosíték, hogy ezután bármikor kedve szerint újra elverjen bennünket. A védelem rögtön mutatkozott. Megtanulok bokszolni! A barátokban nem leltem társakra, azok röhögtek, ingyencirkusz volt nekik, ha bunyóra került a sor. A sünhajúval különben sem mertek u j j a t húzni, bandája is volt. Egyet megölsz közülük, akár a bolhák, száz jön a temetésére.
Naná, rohantam bokszolni. A csepeli sportkör ifjúsági bokszolói úgy fogadtak, mint kispapok az ú j megtért jövevényt. Bunfordi, törött orrú, vastag szájprémű
koma suttogta nekem: szeretettel üdvözlünk! Szokatlan hang volt. Mindjárt meg- mozgattak kicsit, hogy álljak csak pózba, s csapkodjak a virgácsokkal.
Igazgattak. Szépen, gusztusosán üssél! Formás vívómozdulatokkal, plasztikusan!
Ne olyan darabosan, ahogy sintér csapja agyon a kutyát! Szép sikkes kishorgokat, egyeneseket ereszgessél!
Tetszhetett nekik a mozdulatom, mert ottfogtak. Adták a leckéket. Tükörben ingereltem magam, árnyékot püföltem, aztán sok esetén át zsákoltattak. Végül ez a válogatott koma vett kezelés alá. Kesztyűztük egymást. De ő oktatója volt a sport- körben legalább húsz gyereknek. Ezekben az időkben így foglalkozott velem is.
Kesztyűzgettünk. Még ő biztatott, hogy ne a nagyapját tiszteljem benne, üssem!
Nem nagyon ütöttem, aztán hogy belovaljon, jól megpofozott. Akkor ballal állon csaptam, földobta a lábát rögtön a levegőbe. Nagy futkározás következett, röhögték a többiek, hogy a tanítvány leütötte a mestert. Ahogy felocsúdott, nagy haragra gerjedt, láttam, ha el nem szaladok, megkalapál. De hát a verekedés nem boksz, engem te ne verj! Később nem bántott, fölnevelt a szorítóig. Ifjúsági könnyűsúlyban csapkodtam ezekben az években az ellenfeleket, több-kevesebb sikerrel. Egy hátrá- nyom volt, kicsit tudtam ütni. Néha háromszor fejbe kellett csapjam a komát, mire elbillent.
A reflexemet viszont bámulták. Olvastam valahol, hogy nyugati bokszolok macskával edzenek. Én meg kicsi koromban csak macskákkal játszottam. Ha az ember a macska mancsa elől el bírja kapni a kezét, akkor nyert ügye van. Kifej- lődnek a reflexek. Legtöbbször úgy megkalapáltam az ellenfeleimet, hogy a máso- dik menetre már készen voltak.
A vasasszakma is erősített rajtam jócskán, mert az se krémeslepény-csinálás, meg azután pénzért hetente eljártam vagont kihányni. Ügy, hogy mire a szakmából fölszabadultam, váltott ellenfelekkel edzettem estéről estére. Egyik ellenfél a gyo- morra specializálta magát, másik a fejre. Mire gyomorra jól hárítottam, jött a fej- döngető. .
A repülőknél nem szerették, hogy bokszolni járok. Mi akarok lenni? — kérdez- ték. Fuvaros vagy pilóta? Kapjon már a víztoronyhoz — mondták —, ez azt jelen- tette, hogy a fejemhez. Így aztán ritkítottam a tréninget. Megmagyaráztam magam- nak, nem is túl veszélyes, izgalmas játék a boksz. A repülésnél viszont következtek az ejtőernyős ugrások. Sokszor fölvittek bennünket az ugratógéppel, hogy szokjuk.
Láttam, hogy akik ugranak, félnek. Vacogott a foguk. Röhögtem. Még akkor is, mikor már rajtam volt az ejtőernyő, a hátamon meg a hasamon. Hanem, amikor a nagy semmi tátong az ember alatt, összekocódik a foga. Én is úgy belekapaszkodtam az ajtófélfába, hogy az oktató hiába taszigált, csak fogtam az ajtó szélét, míg végül lerúgott a gépből. Borzasztó érzés. Siklórepülővel szédelegni odafönt semmi. Az em- ber legalább annyit érez, hogy egy nyomorult deszka van a lába között. Az ugrás borzasztó bizonytalanság.
Csak amikor az ernyő szétlobban az ember fölött, s megfékezi a zuhanásban, akkor áll helyre a félsz. Három ugrásig vacogtam. Az ötödiknél már nyugodtan kiléptem a gépből, mintha fürödni mentem volna. De eddig elketyegett megint pár év fölöttem. Befejeződött a vitorlázó-tanfolyam, fölszabadult lakatossegéd voltam, pilótaiskolára jelentkeztem.
Persze, oda káderlap meg életrajz kellett. Sebesen írtam haza, küldjék ezt, azt.
Jelentkeztem pilótának. Még annál is sebesebben válaszolt apám, hogy kár a ben- zinért, kizárták a pártból, a káderlap teljesen elhomályosodott. Hazaugrottam. Nem lehet az, hogy olyan hites embert, mint apám, csak taccsra tegyenek. Bementem Kecskemétre a PB-re, még az ifjúmunkás egyenruhámban, s követeltem, hogy mi lett apámmal, öcsizgettek, vállon veregettek, s addig küldözgettek a házban, míg végül egy oldalajtón kint voltam az utcán. Visszamentem, hogyha az öreg nem jó, vegyenek fel engem. Apám tényleg nem tiszta. Volt neki háza, mozija, fatelepe, miegymása, az ilyet ki kell vágni! De hát nekem csak a két puszta kezem van,
ahogy neki is csak az volt, amikor kezdte. Nem nagyon bántóan, de azért körül- kacarásztak az elvtársak.
— Mért nem a munkahelyen jelentkezett?
— Eszembe se jutott.
Visszamehettem volna Pestre. De azt ne is lássam, ha pilóta nem lehetek. Még gyerek voltam, felnőtteknél nagyobb erővel. Anyám sírdogált, hogy l a k j a k m á r otthon. Ezért Kecskeméten dolgozgattam kisebb vasasüzemben. Nem sokáig. Egy tátongó seb voltam tetőtől talpig, hogy kivették alólam a repülőgépet. Úgy éreztem, szépen becsaptak. Nekem arra nem kellett gondolni, hogy bizonytalan a jövőm, ki lehetett biztos, ha nem én. Elég jól dolgoztam, még jól is kerestem, egy nagyon rozoga esztergapadon, amely úgy zörgött,. mint egy szemeteskocsi, de a művezető nem nagyon szeretett. Örökösen talált rajtam igazítanivalót. Mizserált a nyakamon, én meg kikértem magamnak. Hagyjon békén. Nap mint nap piszkált. Állítólag valami rokonának kellett volna az a hely a műhelyben. Akkor még nem volt könnyű bejutni. Én csepeli munkás voltam. Addig mondta, szájon durrantottam, összeesett, mint a colstok. A gyár vezetése úgy belém rúgott, hogy Szegeden kö- töttem ki. Szegedet szerettem. Nekünk, átokháziaknak, az volt a haza. Ha mi befelé mentünk a tanyáról, akkor hazamentünk Szegedre. Állás rögtön akadt, a csepeli munkakönyv tetszett. Annak még volt varázsa. Azonnal dolgoztam, s azonnal be- tettek az egyetemi fociba. Ez nagyot vigasztalt rajtam. A laszti. Meg a lányok.
Akkor már érdeklődtem utánuk.
1955-ben a leggólképesebb pasi voltam a SZEAC ifjúsági válogatottban. Pedig nem volt specialitásom a laszti, annyit tudtam, amit vadóc módra a tanyán össze- szedtem. Pesten láttam focit, meg a moziban. Amúgy az a fajta ürge voltam, hogy az ember vagy csináljon valamit, ha tudja, vagy üljön le, s malmozzon a hasán.
Az üzemben is. Rátettek egy száztonnás présre. Húztam a héblit. Dörömböltem vele, hogy kidűlt a műhely oldala. Rozoga is volt. De csak úgy söpörtem kifelé a blicc- fogókat. Annak az alkatrészeit préseltem. Ketten voltunk a présen, egy fél szemű gyerekkel. Jó srác volt. Vigasztalta magát: szegény ember házán elég egy ablak is.
Látott ő azzal sokszor többet, mint én kettővel. Dolgoztak az üzemben lányok. Nagy cég volt. Azt mondja fél szemű Jóska: Nem látod, hogy néz az a lány rád, mint az oltáriszentségre! Csiszolólány volt, az arca a fémpor ellen szeme aljáig eltakarva, akár a muzulmán asszonyoké. Akkor még nem volt porelszívó berendezés az üzem- ben, mint most. De látszott, hogy sütős szeme volt a lánynak, ahogy a strimfliszár fölött rámnézett.
Nők után soha nem hajtottam, mint más, velem koros strici. Táncolni se tud- tam, csak a sport meg a veszélyes ügyek érdekeltek. Szégyenlős is voltam, tanyai csöpörödésű. A lány meg képezett. Kedveskedett. Egy-egy falat szalonnás kenyeret, mézes puszedlit lökött. Később a számba tette. Simogatott. Tetszett. A tanyai tahó nem volt kedvességekhez szokva. S a lány az üzemben a legszebb volt.
Hónapok teltek, csak csipegettem a falatjaiból. Mivel mások is jártak, nem siettem utána. Egy válogatott bokszoló volt az állandó partnere. Jóvágású srác.
Vasas. Vele se akartam ujjat húzni. A lány nagy hírű táncos, mulatós volt. A kul- túrgárdázás éppen virágzott. Színpadi szereplőnek is bevették. Nem valami nagy játékos volt, de mutatós a deszkákon. Sokan sziszegtek utána. Én olyan hétköz- naplós lehettem mellette az első évben. Velem sétálgatott, mással mulatott.
Egyszer megvakítottak, hogy a művezetőm, akinek autója is van, esténként sötét dűlőutakra hordja a lányt. Másnap, amíg öltözők a ruhatárban, bejön a gazda, engem elfogott a buzgalom. Egy balhorgost méregből rögtön odairányítottam neki, de elkapta a fejét. A bádogszekrénynek behorpadt az ajtaja. De a második löket betalált. Valóban bűnös lehetett, mert az üzem góréjai nem tudtak meg a dologról semmit, ö is hallgatott, én is. De minél jobban pletykáztak a lányról, annál inkább evett utána a fene. Szomorú voltam, hogy vasárnaponként a bokszolóval hajt, egy- szer emiatt úgy berúgtam, mint a szamár, pedig a sportolók nem szoktak inni. Ma- rokkal tapogattam hazafelé az utat.
ö meg egyre több fiúval mászkált. Lestem rájuk. De ha én mentem vele, azok lestek rám, s megszólítottak: Ma te vagy az ügyeletes nála?
Anyám, nagyanyám szimatoltak a lány után, nem tetszett nekik. Cafka! Kapsz annál különbet! Mindenki strózsákja! Csak olaj volt a tűzre. Az nekem egy szent!
Szerettem, s úgy vettem észre, én is egyre jobb lettem neki. Aztán siettem min- denkit elzavarni mellőle. Aki ránézett, azt elpüföltem, ha tehettem. Hülye, őrült időszakom volt. Ötvenöt nyara. Anyámék egy este azzal állítottak be, hogy ki- tudták, állapotos a lány, csak én, az őrült nem veszem észre. Na, akkor kifakadtam magamból, hogy nem szégyellik magukat, nyulak voltak egész életükben, csak lapulták. A saját ügyeiket nem tudták intézni. Amiért egész életükben kapartak, körmüket szaggatták, attól félelmükben elmenekültek. Nem fogadom el a tanácsu- kat, mert maguk dolgát sem tudták irányítani. Juszt is elveszem a lányt.
Üdülőjegyet szereztek anyámék, hogy eltereljék a figyelmem. De én nem men- tem el a lánytól. Azt vállaltam, hogy pár napra kimegyek Mérgesre, rokonozni.
Biciklivel. De még azon a napon délután visszafordultam, annyira reszelt az ördög a lány után. Hatszor is megálltam a biciklivel, verset írni.
Egy szeptemberi reggelen bemegyek az üzembe, már a bélyegzőóránál látom, pislognak rám a többiek, röhögnek. De nyíltan, csak azt nem mondták, miért. Né- zem a pofám tükörben, nézem a ruhám, talpam, nem léptem-e valami aranyha- lomba. De nem. Az öltözőben is fennhangon vihognak, de gondolom, jókedvük van.
Akarom indítani' a száztonnást a fél szemű komámmal. Azt mondja: Várjál már, játszod az eszedet?
— Játssza a fene, nincs játszhatnékom.
— Nem tudod, hogy a lány lebabázott az éjszaka?
Csak pislogtam, mint az egér a korpában. Megkapaszkodtam a száztonnás indítókarjában.
— Lebabázott ám a szülő édesanyád, Jóska komám.
— Páljon ki a szám, ha ezzel akarok neked kedveskedni.
— Az éjszaka még nyergeltem a parkban!
— Nem vetted é s z r e . . . hogy röhögnek rajtad?
Na, bevágtam a prés héblijét tökig. Mert háromnegyed gőzön járattuk, hogy ne dűtse szét azt a rozoga műhelyt. De én löktem neki a kakaót, hogy verte az ütközőt. Szaladt le az igazgató az épület túlsó szárnyának emeletéről. Hullanak a cserepek a tetőről!
Falból jött az álüzemi bizottság, hogy szülési segélyt meg pelenkát, kelengyét adjon. Alig elmentek, ott volt az álnőbizottság. Aztán a DISZ. Égett a pofám meg a kapcám. Délig se bírtam ki a gép mellett, kibujdostam a telep végére, az ócska- vasak mögé. Haza se mehetek, a lányhoz se kívánkoztam.
Harmadnapra jött az anyja. Jámboran tette, hogy örül.
— Pont olyan, mint te vagy, fiam — s meg akart csókolni.
— Elmenjen innen vén izé — mondtam neki magyarul, hogy micsoda. Mit ne- velt a lányából! Hisz nem az enyém a gyerek. Még hat hónapja sincs, hogy maga mellé eresztett. Én se a fal védőről jöttem.
Negyednapra megjelent az apja. Kezdi a hegyibeszédet, hogy ő is szakasztott így járt. De nem bánta meg. Szép kis gyereketek van.
A bokszolóra gyanakodtam. Mondom neki: te voltál. Azt mondja, hogy lehet- nék, majdnem egy éve te hajtasz vele!
Anyámék persze csinálták a propagandát, hogy látod, te hülye, megmondtuk, hogy cafka.
Mikor a klinikáról hazakerült, elmentem hozzájuk. Első szava az volt, meg- mondta: nem tőlem van. Ezzel még jobban magához kapcsolt. Tetszett, hogy őszinte.
S milyen szép lett a szülés után! Hujuj.
Mások is mentek volna utána. Októberben mondom otthon, elveszem a lányt.
— Kitagadunk a családból!
— Nem hagyhatom szégyenben a lányt!
— És a mi szégyenünk?
— Elveszem, s befogom a világ pofáját, amúgy is utána vagyok esve.
Otthon sírtak, könyörögtek, öreganyám összetett kézzel rimánkodott. Az esküvő napján apám beszélt velem.
— Könnyebb a rövidebb útról visszatérni! A lány tárgyaláson is azt vallja, hogy nem a tiéd a 'gyerek. Mi bajod lehet?
Jó, jó, megígérem, elmegyek a családhoz, megmondom, hogy nem állok oltár elé. De amikor odaértem, már várt a násznép, kicsi lelkes csapat. Kezdtem ma- gyarázni, hogy nem. Azok is egebeli sivíkolásba kezdtek, összetett kéz, visítás.
Közben szomorúságomban felöntögettem a garatra, s attól egész egyszerű lett min- den. Már magam mondtam, hogy menjünk. Miért rontsam el ennyi jó embernek a hangulatát, legföljebb majd elválunk. Mentünk is az anyakönyvi hivatalba, nyúlok a zsebbe, nincs ott a személyi igazolványom. Amikor nagyanyám utoljára megölelt, akkor vehette ki a zsebemből. A násznép ott ült világ hahotájára az anyakönyvi hivatal előszobájában, s várt a vőlegényre. Hazamentem indulatosan, hogy még egyszer agyoncsapom a családot. Nagyanyám átkozódott, de én sejtettem, hol lehet az igazolvány. Volt a családnak egy kazettája, pénzt, értéket, titkokat odarakták.
Jól sejtettem. Még eszembe jutott, hogy lám a sors még biztosított volna nekem egy visszautat. Ha akkor a víztoronyhoz kapok, talán másképp alakul az életem.
A család úgy búcsúzott: ezután nem ismerünk!
Az anyósék konyhájában laktunk, ők egy kiskorú fiúval a szobában. A mi kölkünk ott bömbölt a lábunknál a nászéjszakánkon. Az üzem örömszabadságot adott, három napot. A negyedik napon kézen fogva mentünk dolgozni. Az asszony is lakatos volt. A traktoristavilágban, velem egyidőben szerezte meg a MÁVAG-ban a szakmát. Az anyós fizetéskor királyi kajákkal szolgált, de néhány nappal utána, egy kanálfej sóért is a szomszédba szaladt.
A savaszana, vagy hullapóz a teljes ernyedtség művészete. Biztosítja, hogy az agy is szabadságra menjen. De az agy álmunkban is dolgozik, akkor is emlékszik, mind arra, ami ébrenlétünkben történik velünk.
Csak akkor kaptam már fel a fejemet mindenféle egyéni bajaimból, amikor az utcákon javában ment a tüntetés. Nem magyarázni akarom tetteimet, de úgy emlékszem, kijáratnak tűnt, ami odakint történt. Az első napokban nem tudtam ki, kivel van, s kivel vagyok én. A rádiók is keverték az agyunkat. Amerika etette a népet. Ejtőernyősökkel, atompisztolyokkal, zöldsapkásokkal kínálgatott bennünket.
Mindenhová vittem a lobogót, ahová ment a tüntető tömeg, és vagy ezerszer éne- keltem a Himnuszt meg a Szózatot. A Takaréktár utcán is ott álltam pontosan szemben a katonákkal az első vonalban. Az veszélyes is volt, s legalább láttam, hogy mit csinálunk. Föl volt már transzformálva mindenki. Az utca úgy teli ember- rel, hogy tű nem bírt volna a földre esni. Szólítgatták a népet rezesarcú katona- tisztek, hogy oszoljon a maga jószántából. De az nem is bírt, s nem is akart oszolni.
S akkor jött a csőre tölts vezényszó. A katonák fiatalok voltak, szépek. Áz asszo- nyok agitálták őket, ahogy a világ minden forradalmában főzik az asszonyok, az anyák, a lányok a csőre töltött puskájú katonákat.
— Hát anyátokra készültök lőni? Hát a testvéreitekre lőttök? A feleségeitekre?
És sírtak. Az asszonyok is meg a katonák is. Mindenféle meghatottság fogta a tor- kukat. És énekeltük a Himnuszt. És sortűz. És két perc múlva kétszáz pár félcipő meg esernyők, meg lobogók, táblák, botok, aktatáskák, egy pár mankó, meg egy halott maradt az utcán, és körülötte kupacban hajlongó bátrak.
Ki kérdezte, hogy fontos volt-e ez? A sortűz.
Azokban a napokban mindenféle jelszavak fölröppentek. Már voltak a tömegek- ben előkiabálók, ahogy halottkísérők között elősiratók, előimádkozók lépnek. Men- tünk a szalámigyárhoz, csillagot leszedni. Minden zűrzavarnak van valami heppje.
Azokban az időkben a tömegnek nagyon fontos volt a csillagászat. Egy civil kucs- más kiabálja ám a gyár előtt: 1 forintos kenyeret, Rákosinak kötelet! Rákezdte a tömeg is. Nézem a pasit, ráismerek, odamegyek, lelkes Matyi voltam én is, szájon
kenem, hogy azonnal összeesik. Mindjárt rám rohantak a tömegek, hogy tán Ráko- siért ütöttem meg a csizmást.
Mondom, ez a koma még most is spicliskedik, hisz ez tavaly engem elkapott a lánnyal a Tisza-parton, hogy bevisz. Aztán abbaegyeztek, hogy nem visz be, ha lefekszik vele a lány.
— Ne bosszuljatok, testvérek! — jajgatott valami egyetemi tanár kinézetű, vé- kony arcú férfi. Nem lesz belőlünk semmi, ha egyéni fájdalmainkat korrigáljuk!
Ököllel!
Igaza volt. Kár volt. Csak hát kezemre esett a pasi.
Volt egy rúzsai komám, kocsmájuk, földjük volt, s 1953 előtt internáló tábor- ban szenvedtek. Ott megedződött, és teljes dühvel állig felfegyverezve keresett en- gem ezekben a napokban. Valamiért nagyon rangos lehetett, autót tettek alá, s fegy- veres fiatalok kísérték. Jött a lakásomra éjszaka, hívott, hogy a hidat küldjük a levegőbe, s egy-két hasonló ténykedéssel írjuk be magunkat a történelembe, aztán usgyi. Az amik majd jobban rajonganak értünk, ha kimegyünk.
Hanem a nagy zűrzavarban anyámék engedték, hogy a feleségem is hozzájuk költözzön, kezdtek bennünket szeretni, s a mosókonyhában laktunk. De hogy bejött ez a rúzsai komám, anyámék szörnyen megijedtek, hogy alig kimásztam az egyik maccsból, most majd belemászok a másikba. De hát valamire való vadász, nyulak tanácsa szerint nem élhet! Nagyon kedvem lett volna menni. Hanem a feleségem se engedett. Beszorított a falhoz, s nyüszített, mint kutya, ha ütik. De ezt a komám nem várta meg. Annál harciasabb hangulatban volt, hogy érzékeny családi jelene- teket várjon végig. Különben is, morgó motorral várták az utcán a hitesei. Körül volt tűzgélve kézigránáttal, és három géppisztoly is a hátán, rettentő ambiciózus volt, hogy megadjon mindent, a dühének megfelelően. Elmentében azért néhány gránátot, s egy automatát otthagyott, ő meg sietett. De ahogy becsukta maga után az ajtót, anyám összeszedte a játékszereket, s kidobálta a temetőárokba. A házunk vége a Rókusi temetőre szolgált.
Decemberben már dolgozgattunk, de nagyon sztrájkszagú, szomorú volt a hely- zet. Ijesztgetések, remegések fogtak körül. Akit a tüntetésen szájon vágtam, fakabá- tosan keresett apáméknál. Gondoltam, ez a koma még engem begyűjt, és visszaadja száztetejével. Most módja lesz hozzá. Amúgy se vagyok valami makulátlan szent szűz. Ott voltam, igen, a csillagoknál. És mindenütt ott bohóckodtam, mert nagyon hiányzott egy kis vakaródzás.
Én most más nevében nem beszélek. Akik őszintén vették, véresen, komolyan vették, csinálták, hitték, azok nevében én fölületes könnyelműséggel nem szólok, illetve amit én mondok, a komolyakra nem vonatkozik. Se magamat föltránszfor- málni nem akarom, se azokat kicsinyíteni. Maradjunk ebben!
De a fakabát csak érdeklődött utánam. Az üzembe is eljött, talán nem éppen azért, hogy gyönyörködjön bennem, hanem bizonyságot szerezni, hogy én vagyok-e.
Állítólag nem volt meggyőződve valódiságomban. Az amerikai rokonok is firkálgat- ták a leveleket egymás után, hogy addig menjünk hozzájuk, legalább mi, fiatalok, amíg lehet. A műhely is olyan üresnek tűnt. Az én korosztályom teljesen kiment belőle. Csak öregek maradtak, s ferde szemmel néztek, morogtak ránk, hogy a nem- zetnek ez a tragédiája is miattunk van. Mi lihegtünk, lelkesedtünk, zöldfülű fiata- lok, s most ott ülünk a sír szélén. A munka se vett be. Semmi sem sikerült. A régi vállalatvezető disszidált, az ú j kolbászgyanúsan nézett, kerülgetett. Kérdezősködött, faggatott. Én az első beszélgetésnél megmondtam: tüntettem, sztrájkoltam.
Tudtam, hogy disszidálnom kell. Annyi bajom van, a magam erejéből ebből ki nem vakaródzom. Az asszony megint gyereket várt, anyámék szidtak bennünket, fáztunk a mosókonyhában, hát mi vár itt ránk? Disszidálnom kell.
A határt a tenyeremnél is jobban ismertem. Hát Rúzsa meg Mórahalom az én fiatalságom játszóterülete volt. Persze tudtam, hogy rettenetesen meg van erősítve, de hát megpróbálom.
Anyám megérezte, hogy mire készülök. Nem szidott bennünket, sőt, agitált, hogy el ne induljunk. Könyörgött. Otthonról is szöknünk kellett, de észrevette, pedig
éjszaka, mikor már mindenki aludt, akkor indultunk. Az Anna-kútnál utolért. Fönn- hangon sírt. De hiába. Attól csak ideges lettem. Mondtam neki, már annyi bajt csináltam maguknak, szégyent hoztam a fejükre, így egyszerre mindennek vége lesz, s én is megjavulhatok. Elküldtem, ne csináljon jelenetet, s tulajdonképpen kijárási tilalom van. De nálunk volt a gyerek, azzal igazoltuk volna magunkat, hogy beteg, visszük a klinikára. De anyám csak jött utánunk, s itt a városháza előtt aztán rám- jött az idegesség, s akár egy keretlegény, elkezdtem lökdelni, míg a földre rogyott, s talán bele is rúgtam. Szidtam. Nem bírt fölállni. Nem jött utánunk.
Egy nagynéném valóban Alsóközponton lakott. A hajnali vonaton, a karhatalom igazoltatott bennünket. Kunhalmon szedték le a sok süket pestit a kisvonatról.
Gyönge szövegük volt. Hogy disznótorba mennek, meg lakodalomba. Januárban.
Az én szövegem elhitték a határőrök, mert ismerték Alsótanyán a nagynénémet meg a férjét. De figyelmeztettek, hogy ne találkozzunk az éjjel a határon. Akkor már örültem. Boldogan mondtam nekik, ha mégis találkoznánk valaha az életben, egy zenélő tajtékpipával ajándékozom meg őket.
Éjjel ropogó hóban, rettenetes ködben, a határőrök után kétszáz méterrel gyö- nyörűen átsétáltunk a határon, de úgy, hogy átváló katonával sem találkoztunk Horgosig. A vasúti töltés mellett mentem, mert olyan köd volt, az orromig nem láttam. Az állomáson egy .árva cigánnyal találkoztam. Örültem neki, rákiáltottam, ez szerencse! A cigány megijedt. Ügy megijedt, hogy azonnal meginvitált a putriba.
Nem volt messze. Mindenki fönt volt náluk, lehettek. vagy harmincan egy szobában, s rögtön kínáltak kocsonyával. Gyanús kocsonya volt, de nem akartam a szerencsé- met sértegetni, ezért ettem belőle. Na, cigány, mondom, hói kell itt jelentkezni?
Mert éjiszaka volt még, amúgyse ismertem a járást Horgoson. A cigány készségesen elkísért abba az utcába, ahol a rendőrség működött, de még csak a közelébe se jött, messziről mutatta, biztosan sáros volt ő is előttük.
Innét pár hét után Kanizsára kerültünk, a kanizsai táborból egy-két hónap múlva Belgrád alá, egy Indzsia nevű öreg, Ferenc József idejéből való huszárlak- tanyába. Itt már ágyba fekhettünk. Rengeteg időnk volt, hetekig unatkoztunk, gon- dolkozhatott, láthatott az ember eleget.
Megint csak a magam szubjektív ítéletét mondom. Más nevében nem beszélek, mert más másképp láthatta. A tábornak 85-90 százaléka magánügyek miatt verődött össze, a férfiak a szomszédasszonyukkal, régi szeretőkkel, fiatalabb ángyikákkal szöktek, a nők pedig sógor bácsikkal, s régi férfi szeretőkkel. Körülbelül 10 száza- léka lehetett igazán valamiért a rendszerre haragvó ember, akit üldöztek, internál- tak, orrba ütöttek, meghurcoltak. Ezek között elég sok volt a súlyos sebesült.
Indzsián százan is laktunk egy szobában, öregek, fiatalok, nősök, nőtlenek. Ret- tenetes élet volt. Valaki éjszakai álmában mindig fölsírt. Egyik abbahagyta, kezdte a másik. Fennszóval jajgattak, otthon maradt családjuk, vagyonuk, házuk, kanaluk után. Az éjszaka rossz tanácsadó. Olyankor akasztották föl magukat azok, akik reménytelennek látták további sorsukat. Fölosontak a laktanyapadlásra, senki se zavarta őket. Nyugodtan fölköthették magukat. Egy siralomház volt az egész lak- tanya. Nappal nagyokat civakodtunk, kártyáztunk, fociztunk, az emberek mesélő kupacai kialakultak, voltak hivatásos hazudozók, őrületesen nagyokat gurítottak. De az szórakozás számba ment.
Egyszer ide érkezett egy magyar bizottság, hogy hazaszólítson bennünket. Egy nyílt arcú bolsi beszélt, hogy az ú j kormány hazavárja a kiszédelgett magyarokat.
Először úgy szólt a tömeghez, hogy: elvtársak. Rettenetesen fölhorkantak a népek.
Még az anyját is fölemlegették. A koma megvárta, míg elcsöndesül a tömeg, aztán nagyon rugalmasan disztingválva, újra szólt: — Hölgyeim és uraim! A Duna-me- dence az Önök hazája, nyugodtan jöjjenek haza. Amnesztia van. A megtévedt em- bereket nem bántjuk. Akik súlyos bűnöket követtek el, s hazajönnek, azokat bíró- ság elé állítjuk. Köztársaság téri szereplésért életfogyt., vagy halál! Korvin köz tíz év stb.
így fölsorolta a koma a tabellát. Erre a fogadásra készüljenek.
Voltak olyan hangok: üssük agyon! Mások: hallgassuk meg! Vagy pedig: hi- szünk neki, de félünk hazamenni!
Végül kiskorú gyerekek jelentkeztek, akik az első héten már majd meghaltak az anyjuk és a testvéreik után.
Néhány hónap múlva elszállítottak bennünket Gerovóba. Ez a második világ- háborúban haláltábori funkcióban szolgált. Egyébként nagyon szép tájak magasla- tára épült, ide már sűrűn jöttek a nyugati bizottságok munkásokat verbuválni. Elő- ször az ausztrálok érkeztek. Csak a jó fogú, egészséges szakmunkás férfiakat kerí- tették ki maguknak. Akinek vakbélműtétje volt, már nem is kellett. A nőket vitték válogatás nélkül. Sántát, bénát, süketet vagy akár a kurvákat is.
Nagy elkeseredés lepte meg a tábort. Mit válogatnak? Űgy turkálnak bennünk, mint a közönséges árucikk között. Válogatnak. .Mi szabadságharcos magyarok va- gyunk! S pár nap múlva úgy bedühítettük magunkat, nekiugrottunk a bizottságnak, és elvertük őket. Egy-két hónapig aztán, hogy rossz hírbe keveredtünk, riem jött mihozzánk munkást kereső bizottság. Be voltak ugyan jelentve a brazilok, mexi- kóiak, argentinok, de végül csak a brazilok jelentkeztek. Magas vérnyomású vagy szívbajos ember nem kellett nekik. S a párttagok. Egy ismert szegedi gyárigazgató letagadta, hogy köze van a párthoz. A szakmai vizsgán megfelelt, jó lakatos volt:
Be is állították a kivándorlók listájába. Másnap már valamelyik európai központ- jukból megtudták a párttasági könyvének számát is, közölték, hogy nem kell nekik.
Svájc és Svédország csak betegek után érdeklődött. Nagypofájú hazugokat, akik azzal döngették a mellüket, hogy tíz vagy húsz tankot lőttek ki, a listára se vették föl. Hőzöngőket nem gyűjtöttek. A brazilok szakvizsgáztattak bennünket a beval- lott szakmákról. Vasasok után kapkodtak. Eszterga, hegesztés, mérés, műszakirajz- olvasás volt a lecke. A tábor ment volna már, a cukrász is lakatosnak vallotta magát, az alapfogalmakat tőlünk tanulta meg, csak hogy kijuthasson innen. így aztán, hogy beváltunk, a brazilok felvételijén, lehettünk valami ötszázan, elkerül- tünk Rijekára. Itt nagy üzletelésbe csaptunk, főleg a jugoszláv dohányt szereztük meg, hogy Olaszországban üzletelni tudjunk véle. Átvittem 50 doboz cigarettát, megnézhettem érte Firenzét, Rómát, s néhány észak-olasz várost. Nápoly környékén családonként elkülönítve, papírházakban laktunk, ott vártuk a hajót vagy másfél hónapig. Lelketlen üzletelésekbe kezdtünk, de az olaszokat nem tudtuk becsapni.
Nagy nehezen aztán eljött értünk a hajó. A tengerről sokat olvastam. Úgy lát- szik, pontosan leírták, akik foglalkoztak vele, mert semmivel sem mutatta magát különbnek, mint amilyennek olvasmányaim alapján ismertem. Egyetlen említésre méltó dolog történt. Egy jenkinek kifújta a szél a kezéből a százdollárosát, bele a vízbe. Nagyon éhesen néztem utána. Azt mondta, ha kiszedem, az enyém. Persze milyen a bolond magyar. Amúgy is szerettem a veszélyt. Beleugrottam. A hajón riadót rendeltek el, ember a vízben! Megfenyítettek, de a nők megszerettek, s buk- tak rám. Bátor ungeréz voltam nekik.
Rio de Janeiro előtt volt a többi között egy kis sziget. Virágok szigeté volt a neve. Akkora lehetett, mint a múzeum előtti tér. Pár ház, orvosi rendelő, üzlet, s egy apácakolostor rajta. Kőből való barakképületek, az örök Amerikába kivándor- lók karanténja. Kutya rossz szárított halakat adtak enni. A pokoli gőzös melegtől fulákoltunk. Jöttek a munkaközvetítők, nagyobbakat hazudtak, mint a magyarok.
1948-as árakat mondtak be nekünk, hozzá 55-ös munkabéreket. De amikor bemen- tünk a városba, leesett az állunk a bámulattól. Tízszer rosszabb Volt a helyzet a vártnál, rettenetes infláció dúlt Brazíliában. Egyenruhás cserkészfiúk kísérgettek bennünket a városban, munkahelyről munkahelyre, s az Encsévécsé névre hallgató katolikus szervezet adott némi pénzbeli segélyt. Hatezer kruizeirót családonként. Na- gyon rossz pénz volt az.
Ahogy megérkeztünk, az első hónapban megszületett a- kisfiunk. A katolikus segélyszervezet vitte el egy prolinegyed kórházába, Niterojnak hívták a negyedet, s két napon belül kiadták az asszonyt is és az egészséges gyereket is. Ott nem dajkálják a szülő nőket. Igaz, a sebek is hamarább gyógyulnak. A fiú nagy fel-
tünést keltett a kórházban, hiszen ott mulattok, meszticek és négerek szültek leg- inkább, ritka volt a fehér gyerek. Majd szétszedték, kézről kézre adták a srácot.
Én az első hónapban munkát találtam Rio legelőkelőbb területén, a Kapaka- bána területén, egy aranyműves magyar milliomos jóvoltából. Az illetőnek az volt a bogara, hogy maszek focicsapatot tartott. Minket, vadbarom focistákat odaver- buvált a bandájába. Ennek révén jutottam hozzá az első munkához.
De a szigeten élők nagy része munka nélkül lézengett, mert éhbérért nem akart dolgozni. Akadtak köztünk mozgalmi emberek, akik megszervezték a Virágok szige- tén élő magyarokat, hogy ne adják el magukat. Ezért aztán csak követelőztek, de munkára nem mentek. Az volt a szöveg: nem azért adtuk föl a hazánkat, a múltun- kat, hogy itt rabszolgák legyünk! Ebben a mozgalomban Rio baloldali pártjai mel- lénk álltak. Valami kis pénzbeli segítséget is adtak. Hanem az ottáni kormány spic- liztette a sziget lakóit. Az újságok kezdtek firkálni róla, hogy micsoda kommunista bandát küldtek ki Brazília partjaira. Az elégedetlenek írtak az ENSZ titkárának, az angol királynőnek és sok jóléti egyesületnek. Ideges is volt a társaság, a klíma kínzott bennünket. Nagy volt az éhség. A szigeten egy néger parancsnok és öt rendőr szolgált. Azok az örökké kiabáló magyarok közül kiemeltek néhányat. Erre összeröffentünk, megvertük az öt rendőrt meg a parancsnokot, hogy csak úgy repült a tollúk. Azonnal jöt a speciális rendőrség rocsókon, körülfogta a szigetet, meg se bírtunk mozdulni. Fölvertünk mindenkit, a tábor lakói közül, bezárkóztunk a házakba, készen arra, hogy megvívunk ezzel a golyószórós rendőrséggel. Nagyon dühösek voltak már ránk, rossz hírünk volt. Mi is féltünk ettől a speciális rend- őrségtől, hiszen még a gengszterek is messzire elkerülték őket. Ezek rögtön ütöttek, lőttek. Voltak közöttük háborút járt német katonák és mindenfélé nációbeli hadak.
Akadt aknavetőjük, lángszórójuk, könnybombájuk. Nagyon dühösek voltak, amiért az öt rendőrt megvertük. Szedték össze a hírhedettebb magyar családokat, autóra pakolták őket, azzal, hogy kiviszik őket a dzsungelbe, sok ezer kilométerre levő kávéültetvényekre. Volt is akkora jajveszékelés, ordítozás, hogy azt nem lehetett csak úgy kiállni. Erőszakkal szaggatták szét a tábort, s cipelték őket összekötözve.
A családok kapaszkodtak, a rendőrök megvadultak, s gumibotozták őket. Néztük megmerevedve. Hogy ilyet is lehet csinálni? Az asszonyok, akiket ráncigáltak, ret- tentően ordítottak: — Mit bámultok? Magyarok vagytok? Hagyjátok, hogy ezek a fasiszták cibáljanak bennünket? Ettől mi is megbolondultunk. Szétszedett vas- ágyakkal, söprűnyelekkel megrohantuk a katonákat, ütöttük őket, az autókból ki- engedtük a magyarokat. Újabb rendőri segítség érkezett, minden méteren álltak vagy négyen. Fölállították a golyószórókat, figyelmeztető sorozatokat engedtek a levegőbe. Egy öregebb magyar megállította a csatát.
— Hagyjuk abba, gyerekek! Itt haljunk meg rossz négerek golyóitól, amikor otthon annyi mindent kibírtunk!
Nem is volt értelme. Először csodálkoztak a többiek, hogy engem meg a csa- ládomat nem ráncigálják. De hogy jártam dolgozni, a Bokor-cég közölte velem, míg jól rúgom a labdát, addig nem enged elmenni Rióból. Kellettem a focihoz.
Amúgy magyarázták, hogy jó lesz, ha összébbhúzzuk magunkat. Nem otthon va- gyunk. Mit képzelünk? Brazília nem akar szocializmust. Bokor dühös volt, elém vágott egy csomó újságot, benne voltak a mi gyönyörű képeink, amint közelharc- ban verekszünk a rendőrséggel. Rettenetes rossz hírünk volt a városban. Több szimpátiával írtak egy-egy rablógyilkos bandáról, mint a Virágok szigeten élő ma- gyarokról. Hónapokig nagy téma voltunk a jobboldali lapnak. A baloldali lapok a pártunkra álltak.
Az én munkahelyem címe ez volt: Metallurdzsika-Bokor. Nagyon modern gyár volt, a gazda a háború alatt tollasodott meg, ő csinálta a tapadó aknák valamelyik fontos részét. Petropolisz körül öt falu volt az övé, nagyobb városokban tíz-húsz bérháza, s még másik három gyára. Szigorú rendet tartott. Cigarettázni, fütyö- részni, beszélni vagy elkésni szigorúan . tilos volt. Illetve csak egyszer lehetett.
Utána repült az ember. Az olyan se maradt meg nála, akinek izzadt a keze, hogy 22
a szerszámok rozsdát ne fogjanak utána. Ebben az időben már teljesen békebeli tárgyakat gyártottunk: gáztűzhelyeket, hozzávaló palackokat, villany vasalót, ven- tillátort, turmixot s ehhez hasonló gépeket. Havonta 7 ezer kruizeirót kerestem, 6 ezret fizettem a lakásért. Igaz, előkelő helyen volt. Nem álltam túl jól anyagilag, de a meggazdagodás módozatairól rengeteg példázat volt forgalomban. Lehetőleg ismerősökre mutogattak, mint testközeli példákra. Amikor Rióba értünk, egy kato- likus bizottság nevében szép magyar bajszos katonatiszt fogadott bennünket, vala- milyen vitéz X. Y., aki szintén pucéron érkezett ide, a gróf Eszterházy famíliából való feleségével. Ő disznóhizlaldában vállalt állást, a felesége valami étkezdében mosogatott. És most milliomosok. A vitéz kitanulta a sertéshizlalást, az étkezdé- ből került ki a moslék. Olyan rossz, lyukas hűtőjű autójuk volt, amikor az első szállítmányt vitték, hogy egy sógoruk ült a motorházon, s locsolóból állandóan öntötte bele a vizet. így tudtak üzletelni. S most milliomosok.
No, akkor ne szégyelljük mi se, hogy miket csinálunk. Csak a munka vezet bennünket a gondtalan élethez. A lakbért nem bírtam fizetni. De a gazda nagyon ragaszkodott hozzám a foci miatt, és beajánlott egy gazdag magyar festőhöz, hogy házgondnok legyek. Ott mindenfélét csináltunk, kertet gondoztunk, mostunk, főz- tünk, vasaltunk. De hogy az asszony megszült, megint nagyon megszépült, az öreg festő megkívánta. Nekem meg ez nem tetszett. Három hónapon belül fölképeltem a híres magyar festőt, és otthagytuk.
Munkahelyet könnyen találtam. A foci révén szép ajánlatokat adott mindig a gazda, különben négy évtől hatvanig Brazíliában mindenki rúgja a lasztit, és rajong érte. Hanem egyre reszelt az ördög az otthon után. Már lestük az újságot, hogy milyen moziban melyik magyar film megy. Egy-két óra hosszára kicsit ott- hon éreztük magunkat. Ha humoros is volt a film, a brazilok dűltek a röhögéstől, mi meg bőgtünk. Nekünk az volt Magyarország. A brazilok csak lestek ránk, hogy milyen süketek vagyunk, sírunk, mikor nevetni kéne. A Körhintát például végig- bőgtük.
A maszek focicsapatát először úgy megporolták az ellenfelek, hogy itt-ott szedtük össze magunkat. Később fölocsúdtunk, s kaptuk a kalóriapénzt. Gondolom, volt miből pénzeljen bennünket, hiszen olyan szórakozást is megengedett magának, hogy például mikor selejtezték a hadsereg tankjait, megvett belőle tízet. Vett tíz darab ágyút is. S valami távoli farmján elkezdett a tankokra lövöldözni. Szóra- kozásból. Passziózott.
Bunyó minden napra akadt. Nem bántam, hogy megtanultam itthon bokszolni.
Brazíliában szelíd kutya módjára nem is lehet megélni. Különösen ha pénze sincs az embernek. Mert azok is hamar ütöttek. Foci közben is könnyen állon csapták az embert, s ha visszaadott belőle az ember, vagy valami kis dulakodás keveredett a pályán, a nézőtérről, akár géppisztollyal is közénk lövöldöztek. Volt rá példa.
Így aztán, hogy verekedtem a pályán, a gazda elzavart a csapatból. Egy kül- városi üzembe kerültem, mert azért munkahelyi címet adott.
Kicsi műhely, modern gépekkel ott mindenféle náció dolgozott, négerek, mesz- ticek, svédek és németek. Odakerült két négergyerek, akkoriban szereltek le az angolai frontról. Mivel én jókedevű szivar voltam, mások meg nemigen álltak velük szóba, aranyoskodni kezdtek velem. Bekenték zsírral a szerszámok nyelét, én viszonzásként tavottába tettem a fejüket. Ök visszaaranyoskodtak és a gépzsíros bödönt úgy a fejemre csapták, hogy majd megfulladtam. Brazilok kaparták le rólam a naftát. Nagyon föltranszformáltam magam, amikor ki bírtam nyitni a szemem, nekiugrottam az egyik pasinak, s elvertem, mint paraszt a lovát. Rosszul tettem.
Mindig arra oktattak Brazíliában, hogy haragot ne tartsak senkivel. Ha valakire ' megharagszom, üssem agyon, de olyan magyaros, évekig tartó bosszulgatásoknak nincsen helye. Itt kinyiffantják az embereket. Nem érnek rá piszkálódni. Persze, a gazda kivágott a verekedésért. Ügy, hogy Rióban már nem is találtam munkát. Be- tyár rossz hírem keveredett. Kicsaltak Petropoliszba, gondnoknak egy milliomos vil- lájába. Jó sorom lett, szép hely volt. A gyerekek fölhíztak, kigömbölyödtek, meg- 23
szépültek. Ez olyan hétvégi háza volt annak a gazdagnak. Fizetett. Mindig a be- törőktől félt, engem is fenyegetett, hogy éjszakánként állig fegyverezett rablóbandák fosztogatják a villákat. Hanem hogy egy vad magyar odakerült, még a gengszterek is elkerülték a házát. Igaz, hogy egy kicsit én is féltem, éjszakánként sorozatfegy- verből jól meglövöldöztem az eget. Ne csak én féljek. Hanem a jólét megártott.
Hiányzott Rio, a mozgás, az élet, a haverok. Egy focista barátommal összeakadtam véletlenül, aki szakma nélkül mindenféle munkát elvállalt és megkókányolt. Egy hét alatt többet keresett, mint én egy hónap alatt. Maga mellé vett csendestársnak.
Mivel nekem legalább volt szakmám. Kopakabánál egy francia hölgynek nagy divat- áruüzletében ütöttük föl a tanyánkat. Magyar nomád sátrakat állított be az üzlet közepébe, próbafülkéknek, ezeknek csináltuk a vázát és a világítását. Jól sikerült, nagyon a pártjába fogadott bennünket. Azt hitték, mindenhez értünk, beajánlott egy negyvenemeletes házba bennünket. Itt aztán vállaltunk mi tévészerelést, hűtő- szekrény-javítást, redőny- és rolettafölrakást, hajtózárjavítást, ablakkinyitást, csap- bőrözést és mindent a világon. Hogy jól beváltunk, ismerős pofák voltunk a házban, az asszonyok ránk kaptak, még afféle bérszeretkezésre is vállalkoztak. Otthon az asszonyok csodálkoztak, hogy milyen pokoli sokat dolgozunk, igaz, sok pénzt is vittünk, de az ölelgetésben teljesen leálltunk otthon. Már vigasztaltak bennünket, hogy ne vállaljunk olyan sokat, inkább kevesebb pénzt vigyünk haza. Itt meglet- tünk volna halálunkig, csak egyszer ballagok hazafelé a magasvasúton, látom, nagy csoportosulás van, egy néger püföl egy fehér embert. A tömeg nézi, gyönyörködik benne. A koma föláll, a néger újra leüti. Fölállt vagy háromszor, emez mindig állon csapta, hogy elterült. A tömeg megtapsolta. Én nem tudtam nézni. Odamentem, állon csaptam a négert. Ö terült el. Engem is megtapsoltak. Akkor kiugráltak a fehérek, különben tömegverekedés lett volna, pártomat fogták, hálásak voltak, hogy nem hagytam az európait. Mindjárt megkínáltak egy modern elektromos gyár mű- vezetői beosztásával. Az első munkám az volt, hogy magyar szakemberekkel népe- sítsem be a műhelyt. Csaltam is összefelé az ismerősöket, jobb embereket. Hanem ahogy beállt a műhely termelése, éppen azok, akiket legszebb szóval hívtam, ki- fúrtak onnét. Nem sokat fájt érte a fejem, elég ismeretségem volt már, s jártassá- gom az elhelyezkedésben. Egy rádióüzembe kerültem szerszámlakatosnak. Szigorú üzem volt, tiszta, mint a laboratórium, jól is fizettek. Egy öreg német ember volt a művezető, ettől nagyon sokat tanultam. Csak a honvágy bizserélt állandóan a nya- kamon. Éppen onnan mellőlem hazajött egy magyar ember, régi gyerekkori cimbora, sokat sírtam utána. A másik szomszéd gépen meg egy brazil gyerek dolgozott, látta, milyen szomorú vagyok, kérdezte, mi bajom. Mondtam, majd szétcsavar a honvágy.
A koma beköpte a vezetőségnek, azok kiderítették rólam, hogy mint ipari kém dol- gozok náluk, s amit összeszedtem, vagy szedek, azt szépen hazaviszem. Ügy kivág- tak, hogy a lábam se érte a földet. Rengeteg munkahely volt. Csak már itt is észre- vettem én, ebben a rádiógyárban, hogy szokatlanul dagad a lábam, s fáradékony vagyok. De még átváltottam egy lengyel céghez, hűtőberendezéseket gyártottunk.
Két hetet leverek nála, egy napon észreveszem, nem bírok fölkelni az ágyból. Előbb azt hittem, hogy a szokatlan éghajlattól vagyok tele vízzel. Brazil orvos kezelgetett, adta az injekciókat, de nem fogott rajtam. Néger szomszédasszonyok jártak át, kuruzsoltak, mindenféle okosságot tudtak, de ebből a betegségből nem tudtak ki- húzni. Míg feküdtem, megszületett a harmadik gyerek, összefutottak a néger szom- szédasszonyok, azok révészelték világra a Jancsi gyereket. Mondhatom, nagy tapasz- talattal és szeretettel csinálták. Mindent összehordtak. Pelenkától a hintőporig.
Engem is kuruzsoltak tovább. De nem ment le a lázam. Negyven fokos lázban dög- löttem. Egy Jávor nevű öreg magyar orvoshoz küldtem el az asszonyt, hogy fölkelt, az vizsgált meg. Csóválta a fejét. Késő. Nem tud segíteni. Hastífusz. Olyan lyuka- csos volt már a belem, mint a tarhonyarosta. Nagyon jó gyógyszereket adott, pénzt nem fogadott el. Mondtam neki, hogy nincs is. Ráment vagy hat hét, mire föl bír- tam kelni. Legyöngültem, hogy csak sírtam állandóan. A kertben elbújtam a tök- levél alá, hogy ne lássák a szomszédok, mennyire le vagyok gyalázatosodva. Negy-
vennyolc kiló voltam. A rokonok tudták a bajomat, levél útján küldözgettek egy kis pénzt postán, de a brazil posta magánkézben volt, mindig megpocskolták a küldeményeket.
Jelentkeztem a hatóságoknál, hogy hazamegyek. Az amerikaiak agitáltak, hogy elvisznek jobb klímájú területre, hogy jobban fizetnek. Maradjak. Mondtam nekik, nem bírja a szívem. Nem bírja a klímát, a szorongást, s az állandó vágyakozást.
Persze én hülye voltam mindig. Százezer számra voltak kint magyarok, azok bírták.
Vagy legalábbis tűrték. De én úgy éreztem, a szerencse is elpártolt tőlem.
Írtam Argentínába a magyar követségre. Pár hétig nyomoztak utánam, mit csi- náltam, mit nem csináltam, aztán elküldték a jegyeket az egész családnak Szegedig.
Sok zörej, fuldoklás visszamaradt a szívem körül. Ha egy orvos nem ajánlja nékem a jógát, már nem mesélem el ezt az utazást, ezt a kirándulást.
Az életemért kucorgok kétszer naponta, a nyakszirtemre pakolva testem ter- heit, és fejem tetején hurcolom súlyomat, sirsza szana állásban. A szív ilyenkor pihen. A fej megtelik vérrel, hátra, befelé nézek az eszem tokjába. Akaratom be- viszem az agyamba. Valamire mindig egészen pontosan visszaemlékszem.
