• Nem Talált Eredményt

yes Gyula esszéje; Ágh István, Baka István, Döbrentei Kornél, Fodor András, Kiss Anna, Szepesi Attila versei; összeállítás a mai bolgár irodalom- ból; László Gyula Mohi Sándor- ról

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "yes Gyula esszéje; Ágh István, Baka István, Döbrentei Kornél, Fodor András, Kiss Anna, Szepesi Attila versei; összeállítás a mai bolgár irodalom- ból; László Gyula Mohi Sándor- ról"

Copied!
98
0
0

Teljes szövegt

(1)

0. SZEPT. 34. ÉVF.

yes

Gyula

esszéje;

Ágh István, Baka István, Döbrentei Kornél, Fodor András,

Kiss Anna, Szepesi Attila versei;

összeállítás a mai bolgár irodalom-

ból;

László Gyula Mohi

Sándor- ról

\

(2)

tiszatáj

R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 80-2847 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató

Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — 6740. Táviratcím: Tiszatáj, Szeged.

Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 10 forint. Előfizetési díj: negyedévre 30, fél évre 60, egy évre 120 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.

ISSN 0133 1167

A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla

(3)

Tartalom

XXXIV. ÉVFOLYAM, 9. SZÁM 1980. SZEPTEMBER

ILLYÉS GYULA: Írói gondok — Captivus gallicus 3 FODOR ANDRÁS versei: A Gubacsi úton, Quo usque ... 6 BAKA ISTVÁN versei: Ady Endre vonatán, Alkony 8 ÁGH ISTVÁN versei: Reggeliznek a madarak, Az 5. óra 9

KISS ANNA: Virág és hajszálak a hóban 11 DÖBRENTEI KORNÉL: Az oroszlán színeváltozása (vers) 14

SZEPESI ATTILA versei: Árnyak kelnek, Jelenidő,

Csontváry, Bolondok kertje 15 TÓTH ERZSÉBET versei: Nincs idő, Homlokod fényében 17

BENKÖ ATTILA versei: Búcsú-rapszódia, A patriar-

chátus megtagadása 19 OSZTOJKÁN BÉLA: Mint a szívdobbanást (vers) 20

MOST — PUNTE — HÍD A mai bolgár irodalomból

KOVÁCS ISTVÁN: Az áprilisi nemzedék 23 BORISZ HRISZTOV: A mama menyegzője (vers) 29

PARUS PARUSEV: Buchenwald (vers) 29 JOSZIF JOSZIFOV: Metszés (vers) 30 MARIN GEORGIEV versei: Ítélet, Szerelem 31

HRISZTO FOTEV: * * * (vers) 32 IVAN CANEV: Nyári vihar (vers: Utassy József fordí-

tásai) 33 GENCSO HRISZTOZOV: Nap (vers) 34

IVAN VALEV: Eretnek (vers) 34 RADA ALEKSZANDROVA: Riongtak a delfinek (vers;

Kiss Benedek fordításai) 35 HRISZTO FOTEV: Ámulatában hal meg a költő (Dudás

Gyula fordítása) 36 NIKOLAJ KANCSEV versei: Az idő, * * * (Rózsa Endre

fordításai) 39 KÁLIN A KOVÁCSÉVÁ versei: Se jó, se rossz, Az én sze-

relmem 40

(4)

GEORGI BELEV: Öreg fa (vers; Szokolay Zoltán fordí-

tásai) 41 KIRIL KADIJSZKI versei: Életkortyok, Kiáltás, Kiáltás

az éjben, Rejtett seb (Baka István fordításai) 41

HAZAI TÜKÖR

TÓTH BÉLA: Tiszajárás, IX 44 ANDRÁSFALVY BERTALAN: Néhány gondolat a „Tár-

sadalomtudományok — vidéken" c. vitaindító tanul-

mányhoz 49

TANULMÁNY

CSŰRÖS MIKLÓS: Fodor András: Tánc (verselemzés) ... 52 TANDORI DEZSŐ: „Csillag szabad akaratából" (Ágh

István költészete) 59

KRITIKA.

GREZSA FERENC: Csoóri Sándor: A tizedik este 63 GÖRÖMBEI ANDRÁS: Tőzsér Árpád: Genezis 65 SZAKOLCZAY LAJOS: Szepesi Attila: Az éjszakára ... 68

OLASZ SÁNDOR: Döbrentei Kornél: Szökőév 71 ELEK ISTVÁN: Boda István: Tétova Ikaruszok 73 VEKERDI LÁSZLÓ: Huszár Tibor: Történelem és szo-

ciológia 75 BALOGH ERNŐ: Illés Endre: Mestereim, barátaim,

szerelmeim 80 CSETRI LAJOS: Veres András: Mű, érték, műérték 83

M. G.: Mozaik (Rendhagyó recenzió egy rendhagyó an-

tológiáról) 87

MŰVÉSZET

LÁSZLÓ GYULA: Orbis pictus (Mohi Sándorról) 89 Színház

ABLONCZY LÁSZLÓ: Képviseletben 93

Szerkesztői asztal 96 ILLUSZTRÁCIÓ

Mohi Sándor művei a 22., 43., 88., 95. és a 96. oldalon

(5)

I L L Y É S G Y U L A

chéi gj&ruLoJz

Captivus gallicus

A franciákat is csodaszarvas vezette a mai hazájukba. Középkori legen- dájuk őket egyenest Trójából eredeztette.

ők voltak s maradtak, hiedelmük szerint, Hektor népe. Mert nem estek el mind. A füstölgő falak közül kihátrálva Aeneas csak egy részüket irányí- totta Itáliába.

Másik felüket Priamus, nem kis kanyarokkal, a tengeren, majd a Meóti mocsarakon át először is Pannóniába vezette. Ott pihentek meg néhány évszá- zadra, újonnan rakott városukban, Sicambriában. Amelyről is a talpraállt né- pet — a jövendő franciákat — eredetileg sicambereknek nevezték.

Meg-megesett, hogy frissen Pestre érkezett s magukat itt még dépaysé- nek érző francia író barátaimat a vendéglátás első poharai után kivezettem Buda egyik dombján fekvő lakásunk nem tágas erkélyére. Hogy oldódjék róluk az idegenség:

— Az ott Sicambria — mutattam le így többször is a völgybe.

A legendák verses földolgozásába a Gesta Regum Francorum alapján Ronsard is belekezdett s így, ha mások nem, a költők képzelet tágította szemmel követték ujjmutatásomat.

A hely — a francia nép létének csodaforrása — erkélyünkön állva ma- dártávlatból is akár mérnökileg rögzíthető. A hajógyártelepek és a téglaége- tők kéményei közt ott fehérlenek máig azok a jókora körben sorakozó romok, amelyek közt az óbudai srácok rúgják a rongylabdát.

Pontosan ott, ahol valaha acélsisakos gladiátorok villogtatták vaskos, rövid pengéiket.

Az volt egykor Aquincum katonai negyedének cirkusza.

Később a német hősmonda azokra a rejtelmes kövekre telepítette Etzel- burgot.

Még későbben Attila városának vallotta ugyanazt a helyet az a Gesta Hungarorum, amelynek alapján aztán a francia Anjou-házból eredt ma- gyar Nagy Lajos számára is készült múltszínező legenda.

A francia köznép vajmi keveset tudott már a legendáról, a hajdani Si- cambriáról. Alig ismert többet annak későbbi lakóiról, a magyarokról.

A második világháború francia közkatonáinak egy kis csoportjában mégis

— a történelem szeszélye folytán — különös érdeklődés támadt a távoli — szemükben addig nagyon is távol-keleti tartomány iránt.

E második világháború alatt a német hadvezetés a bajosabban kezelhető francia hadifoglyokat hazájuktól minél távolabbi táborokba irányította. Léte- sült ilyen Magyarország határának közelében is.

A legenda nem, de egy annak is képzeletébresztő híre hamarosan elterjedt

a foglyok között, hogy a közeli határon túl a szökevények kedvező fogadta-

(6)

tást remélhetnek. A lakosság ott nemcsak hogy nem adja ki, de még rejti őket; kalauzolja, tán még szülőföldjük iránti útra is. A magyarok nyelve ugyan elsajátíthatatlan, de ha mással nem, a pappal minden faluban el lehet

boldogulni. Latinul miséznek. Vegye hát elő ki-ki, ami szó a ministrálásból, meg a litániákból a fejében maradt. A foglyok közt kéziszótárak gyártódtak, valóságosan olyanok, amelyeket nemcsak zsebben, hanem ing alatt, sőt cipőben lehetett hordani.

A segítségükkel összeállított első mondat így hangzott, már ideáti bemu- tatkozásul: ego sum captivus gallicus. Vagy: franciscus — francia hadifogoly vagyok.

A fogadás mindenütt szívélyes volt. Nemcsak a papok válaszoltak meg- értően. Azok is, akik a közvetítő nyelvből még ennyit sem értettek, de mégis mindent megértettek.

Ami nekünk Szent Gellért, a franciáknak olyasféle Szent Márton; az, aki lovag létére köpenyét megfelezte a didergő koldussal. Hogy Tours városának szent püspöke Pannóniában született, az minden francia iskoláskönyvben ott van. A meleg étellel ellátott foglyok otthoniasan azonosították Pannóniát Ma- gyarországgal.

Ezekről, a múltban ekképp összefonódó gyökerekről persze ideát épp oly keveset tudtak azok a közrendű népek, akikkel a hajdan volt sicamberek utó- dai e meglepő körülmények közt s e nyelvi nehézségek ellenére meglepő rövi- den összebarátkozhattak.

Megismerkedtem merő véletlenből néhány jó partra jutottál magam is, igen mindennapi körülmények között.

A Balaton-part elég elhagyott helyén jöttem ki a vízből, a délelőtti úszás végén. Hat-hét tagú társaság eléggé, szétszórtan, vadon nőtt gálambsalátát s ennek híján zsenge gyermekláncfüvet keresett a vízmenti fűben.

Franciául kiáltották egymásnak az eredményt; ha találtak bár egy kis cso- mót. A levegőben fönt már bombázó rajok zúgtak. Nem volt kétséges, hogy kihez húznak, akik hangosan francia nyelvet használtak, akár gyakorlásul. Ám azoknak a napbarnított fiatal embereknek a nyelve hibátlanul francia volt.

Es — ahogy aztán szót váltottunk — a szívük éppúgy.

Innen indult az a fonál, hogy ugyancsak rövidesen — noha csak kérdés alakjában — azt a megtisztelő fölkérést kaptam, nem vennék-e részt —

:

eset- leg fölszólalással — azon a „szűk körű ünnepély"-en, amelyét ezek a német táborokból hozzánk lopakodott francia hadifoglyok a háború kellős közepén a

„magyar tenger" egyik, lakóhelyemhez közel eső falujában szándékoznak ren- dezni, zárt körben ugyan, de' mégis országos nyíltsággal. Mert hisz odabicik- lizni és vonatozni lehetett az ország minden részéből.

Július 14-e közelgett. S itt, a program szerint a Marseillaise-t lehetett éne- kelni. Egyetlen helyen' a kontinensen.

Mérlegeltem azon nyomban, miképp tehetném még otthoniasabbá a jöve- vényeknek e földet, a két nép kapcsolatának ismertetésével. A legendás sicam- berek léptek elő segítségemre emlékezetem vadonából.

Ilyen messziről kezdtem volna előadásomat, ha egyáltalán mégtartom. Azt akartam érzékeltetni, hogy a népeknek van a politika, a diplomácia kapcsola- tainál mélyebb, örökebb összeköttetésük.

A népmesei. motívumok nem ismernek országhatárt. A legendák szálai egymáshoz simulnak, egymással akár háborúskodó országok közt is. Magyar- ország és Franciaország közt, hála az égnek vagy helyesebben annak, hogy a pokol is összezavarja az ügyvitelét, nincs, nem volt hadiállapot. De a magyar és francia politika, jó. fél százada ellentétes tábort szolgált. Nemcsak a hivata-

4

(7)

los magyar sajtó, de éppúgy a magyar tömegek véleménye (a magamét sem véve ki) népünk újabb kori nagy tragédiájáért nem kis részben Franciaorszá- got okolhatja. Nektek, franciáknak, Trianon a kéjlaképítészet egyik mester- művét, s a gyönyörélet csodakastélyát jelenti. Nekünk, mivel ott törtek ide- genbe minden harmadik magyart s ott szabdalták szét anyanyelvünk terüle- teit: afféle ember-vágóhidat; charnier-t idéz, hatásában ahhoz a Mohácshoz hasonlót, ahol annak idején az iszlám dühe szabadult ránk. Ez lett volna a szó- noki kezdet.

A folytatás pedig, hogy ebből, a politikának e napi — évtizednyi, évszá- zadnyi — boszorkányviaskodásából ti lám semmit nem éreztek s nem fogtok tapasztalni. A mélylelkület áramlatát érezhetitek csak, azt az eredendően meleg fluktuációt, amely az embert még mint embert fűzi az emberhez s nem mint homo politicus-t.

Ez a nap itt eredendően vonzódik a ti népetekhez: okát, tüneteit hosz- szú volna fölsorolni. Lám, én is, aki ezeket az érdes szavakat ejtem, épp most helyezem tető alá íróink nem szűk körének együttműködésével irodalmatok- nak eddigi legnagyobb, s mondani merem, legméltóbb magyar nyelvű megszó- laltatását; épp ezt a pillanatot tartván legalkalmasabbnak, hogy tisztelgésünket

• kifejezzük.

*

Ezt szeretném érzékeltetni változatlanul. Ezúttal is, hogy most meg arra kaptam kitüntető fölszólítást, hogy abban a „szűk körű ünnepség"-ben vegyek részt, ha csak egy rövid bevezetővel, ami a hajdani hadifoglyok visszaemléke- zéseinek megjelentetésével készül.

Feledjük múltunkból, ami elszomorító — ami megzavarta emberi viszo- nyunkat — és elevenítsük, ami vigasztaló: ami reménytadóan összefűz ben- nünket.

A diplomácia titkos irattárába ötven-hatvan év után süt be a nap, s kerül minden sötét anyag is közismertté, oszlik a penész és a miazma. Engem maga- mat is megdermesztett az az ádáz gyűlölet, a fizikai agyvértolulásos elvakulás, amellyel épp a francia politikai körök — igaz, szinte shakespeare-i cselszövés áldozataiként — a nyájas Trianont a magyar történelem második Mohácsává tették. Idézzük föl viszont azt is, hogy azon a mohácsi mezőn olyan király halt meg, húszévesen, fiatal házasként, akinek anyja francia királylány s így kezdő anyanyelve ekként nyilván francia volt. Boldogtalan özvegye Nyugaton évtize- dekig tartott udvart, mint Reine de Hongrie. — A múlt árnyai és tanúi után így adjunk helyet a jelen hús-vér embereinek.

Feleletül pedig a diplomácia, a titkos politika irattáraira, bocsássuk mi is

napfényre ezeknek az egyszerű tanúknak a beszámolóit. Okulásul, elmék és

szívek megvilágosításául.

(8)

F O D O R A N D R Á S

A Gubacsi úton

Valahol erre volt

a mozi, ahol vizet árult.

A villamos két éleset kanyardul:

huzalok, bódék, bogáncsos drótok, vasvázak, elfehérült cölöpök... .

A kínlódó gyepük mögött a készülő jövő körül

még mindig minden csupa rom.

De ő, a volt szövőlány,

kék csillagpettyes ünnepi ruhában miattad vár a gyárkapu előtt.

S bent ötven asszonyi szempár

tiszta húrján, pendülve, mint a hárfán, átborzong láttató szavad:

. . . a szövőgyárak ablakán kötegbe száll

a holdsugár...

Aztán a sűrű kérdezők, a buzgó aláíratok

után az egyik mellém ül. Zavart, hevült arccal, vívódva, félve faggat: a költő nincsen úgy, hogy mikor végre írna, szólna, hirtelen minden torkára tolul...

s az egyetlent, az igazit

nem mondhatja ki mégse?

(9)

Quo usque.

Mikor a kalkulációk és a takarékossági mutatók a cipőpasztás doboz oldaláról levétették a forgató kallantyúkat,

mikor a folyosók sarkán a porcelán- köpőcsészét is láncra kötötték,

tudtuk, hogy ennél rosszabb nem jöhet már.

S ahogyan élemedni kezdett remény és türelem,

az elsikkasztott kulcsokat lassankint visszaadták:

kinyíltak ajtók, ablakok, sorompók.

Ámde a nagy jövés-menések, kontinensek közt lódult áramok alatt egyszer csak kiderült, a megváltónak képzelt tudomány gyilkos salakja lent, a legsötétebb óceánmedrek árkaiba, ólom-

kazettákban sem évül el;

s hogy az élet derengő égi pajzsát csövek füstjével, tűhegynyi fúvó szórófejekkel is meg lehet bontani, hogy a föld biztonsága alattunk csak tojáshártya-vékony ...

és ami ennél is ijesztőbb, már alig rezzenünk föl

esténkint, ha az elrendelt klisék villanyos mákszitáiból,

üvegszemmel, de mosolyos fölénnyel arcunkba mondják:

— Bandita vagyok!

(10)

B A K A I S T V Á N

Ady Endre vonatán

Hová robog ez a vonat ki tudja az alkony fellegei mint asszonyi öl piros redői szétnyílnak magába fogad az éj és robogunk tovább ki tudja hogy hová milyen éjszakába micsoda anyaméh micsoda város micsoda óceán magzatvize

micsoda ringás vérpiros homály vár ki tudja istenem ki tudja

csak robogunk tovább a semmibe Hová robog ez a vonat ki tudja fekete szűz égő vörös szemekkel fekete csapzott hajzata vonódik utána sátán vasszüze hová fut ki tudja talán csak a sínek de ki tudhatja, hogy a sínek is hol csavarodnak föl a semmibe aludni kellene igen aludni

talán ha elszívnék egy cigarettát talán egy korty ital segítene

tán elaludnék ha egy asszony árnya a fülke függönyén átkéklene de az is lehet rajtam kívül már a vonaton nem utazik senki se Hová robog ez a vonat ki tudja az állomások régen elmaradtak megfulladok de zárva minden ablak robogunk a földsűrű éjszakába a záporba holtak zilált hajába

szikra száll vagy széttúrt csontok szilánkja ki tudja istenem ki tudja

s ki tudja hogy kik ülnek itt velem mint röntgenfénykép áttetszik az arcuk hol szálltak fel s mért nem szól senki sem csak mosolyognák s csontfehér kezükben fojtó illatú súlyos koszorúk

ki tudja hogy a vonat hova fut meddig fúródik a párnás sötétbe

mint rozsdás szög a Krisztus tenyerébe talán aludni kellene igen

nem tarthat már nagyon soká az út

hamarosan megérkezem

(11)

Alkony

A rókabundás alkonyat most lendül át az égi partra, s csillag-sövényen fennakad bozontos, rozsdaszínű farka.

Kitépi és tovább szalad, nyomára forró vért csöpögtet, és mint pityergő vadnyulat, kiejti szájából a Földet.

Á G H I S T V Á N

Reggeliznek a madarak

Ez a korai ablak

rámtár egy péter-páli hajnalt, madaraim kimaradnák az égből, akár telefonszámos naptáramból halottaim, kereszt f-re,

minden madár a földön, billegős galamb sétál, a rigó hármakat ugrik, az a kis szeleburdi veréb is köztük szürkül,

sürgős reggelizés, amíg teázgatok száz rózsaszín kukaccal

lett feketébb az udvar, a macska kefe-sámli, aztán meg törpe párduc hátulról a galambra,

micsoda kedves ragadozás!

dúlás, ölés, falás,

egészségiekre! föl a fára!

s velük emésztenek a fák, de nagy békére van kilátás!

harangszóig a szél is áll.

(12)

Az 5. óra

Fölébredt a szemközti villany, proletárok hajnalhasadása novemberi 5 órákor,

eső esik, mégis süt valami világosság egymás után nyárfámra meg belém, szél van,

árnyék gumibotoz, fölver a fény

keresztes lelkifurdalásra.

Ilyenkor a belső bajok nagyobbak, kisósodnak a bőrre,

átizzadják a vásznat, míg föl nem kel a Nap

csontfájdalom, elzsibbadt kisujjak, még a szív is kimozdul,

kimászna kosarából a szájon, a halál olyan közeli,

mint munkásnak a gyár.

Hasra fekszem, hogy aludni tudják, mélységre zárom szememet,

de istenem, mi lesz

a mindennapi kenyérrel, s azzal a húsz, harminc évvel, amit magamra szabtam ezután?

Novemberi 5. óra,

mikor új napot vajúdik az ország, Szibérián ót kelt ez a szorongás, már elhagyta a Dont és ideért.

10

(13)

K I S S A N N A

Virág és hajszálak a hóban

ATOMTITOK III. ÁLOM ATOMTITOK III. jelzés! Aha!

Nem ébredek fel, most nem ébredek fel, szuggerálja magát a postamester, tudni akarom, mibe keveredtem, mért kell pont nekem kézbesíteni, s kinek a gyanús táv- iratokat ...?!

Nyugágy helyett a ricinusbokornál persze ott a bunkerlejárat, es alant a titkosított varrógépfiók, fejből, előre tudja az egészet, megint itt van a távirattal, és arra ügyel csak, nehogy felébredjen...!

— Jelszó?! —

Mégfordul, beleütközik egy állófogasba: katonaköpeny, rangjelzések, sapka...!

Nem. ébredek fel, szánja el magát, végire járok ennek a dolognak, jelszó pedig nincs, táviratok vannak ATOMTITOK jelzéssel, és gyanú van, a részemről, de hagyjuk.,.!

És itt megint csak véget ér az álom, mivel hogy ronggyá ázott az esőben, Memőke pléddel, lila esernyővel indult a mentésére, és hiába magyarázza, hogy visszajött az álom!, plédek közé parancsolják, ahol már reménye sincs, hogy felvilágosítják, a nyugágy pedig végleg összecsukva jövő nyárig a veranda zugában.

MÁS KÖRÖKBEN

Siket varga, miután hétszer is körbejárta a Gilice Kata udvarában álló bokrétafát, énekelve átalvágott a sáron, s dűtve-borítva rázuhant az ágyra... Kese Tóthék- nál...! Akik felriadva megérttették Siket vargával végre, hogy Kese Tóth van ott- hon, Siket varga pedig a kéményére feltett jelnek egy zöldmázas csuport.

Innen a kéménydíszek nagy divatja, innen, hogy Siket varga végül is nem sokat nyert a maga ötletével, kétségbeesve navigál a sárban.

Schmoll paszta és Váncza sütőpor égen feledkezett plakátjai kísértik a haladóbb fejeket, végül is nem mindig az a feltalálók sorsa, mi Siket vargáé, Pápi Baloghnál például bevált az órakolonchoz kötött háromtepsis nagy kombináció, mi éppen akkor zuhan le a falról, mikor a postával indülni kell.

Borbolya Bá háromszor-három-lépés bogárhátú házát betetejeztük, csengők meg tük- rök koccanását hallja, szél beszélteti őket, szilvafácska ágon forognak ajtaja előtt, könnyű álmokkal békíti a vénség, kék farkasokkal égre szállni készül. Gyermekded sárga levelek esőznek, alájuk tartja tenyerét,' mesél még, foszladozó ingéről még a gombok egyenként vesznek el, a tárgyak irgalma emberi.

DESZKASZÁRNYAS ÁLOM

Valaki megint elvitte a létrát, ebben a házban lehetetlen bármit a helyén megta- lálni, ugyanakkor parancsba van kiadva, fogjon össze, de hirtelen, vagy három pár galambot...!

öregapám megindul a parancsra, szokás szerint, de nem leli a létrát, szokás szerint, ezért a tehénólnál elfutja a méreg.

(14)

Álomról lévén szó, szegei, kopácsol, egybetákol egy szárnyszerkezetet, megnyekgeti, indul az ólpadlásra, félúton sincs, de már előkerül öreganyám a tállal meg a késsel, amit nyugodtan vehet sürgetésnek... ! Viszont mióta repülni tud, végleg átpártolt a galambok oldalára, eszében sincs galambot hajkurászni! Körberepül, szapora nyekgetéssel működtetvén a deszkaszárnyakat, húz felfelé, s először életében világo- san megérti, hogy a dolgok csak így, repülve elviselhetőek... ! De a kalapja elszáll a fejéről, s a kapkodás miatt zuhanni kezd....'.'.'

öreganyám a tállal meg a késsel tényleg ott áll az ágy végiben, s néki kétsége sincs afelől, hogy az álmot valóságos parancs váltotta ki, s afelől sincs kétsége; hogy a létrát nem találja a helyén!

Mégsem ez, de a repülés emléke teszi véle, hogy a parancsot megtagadva hosszú beszédet intéz, egyenest az ágyból galambokért s mindenkiért, kinek szárnyai nőttek ezen a világon.

VESZEDELMEK

Mostanában a süvölvény hadakból ki-kiválnak a gőzösebb fejűek, s fütyörészve, a képen vágott holdig feltolt kalappal teszik magukat, tojáshéjbaj, súlyos bajuszhiány névre hallgató kórságokba esnek. Ezek azok az „ajajaj legénykék", Rebeka lelkemet idézve itten, kik a földkerekségen mindenütt kiröhögtetik magukat, mivelhogy bics- kával hadonásznak, ha előttük egy macska átfut, Temető Baloghról nem is szólva, s a nagy fehér libáról, ki folyton a nyomában' járt, s mikor már Gilice Kata kocs- májához értek, merte csak a kalapját hozzávágni... ! Libanyomokat nem leltek a hóban, Temető Baloghgal viszont azonnal veres bort kellett itatni, siralmas csizma- nyikorgást produkált. A Söntés bádogjára lecsapott kártyahalmok jelezték, hogy sze- rencsés kártyajárást akasztott el, mikor a kocsmaajtót maga után bevágta, és a frászból veresborral tudták csak kikezelni.

Most 1vagy az van, hogy a Kese Tóth lánynál nem látják szívesen a vak beszédű, faluréme Temető Baloghot, s akkor a Kese Tóthék öreganyja intézte úgy, hogy Temető Baloghnak hajmeresztő kísérete legyen, vagy valaki a kóbor lelkek közül szegődött hozzá, mindkét változattal számolni kell! Bebeka lelkem, ki a vérfágyasz- tás képességével tűnik ki a sorból, s öreganyám, ki táltos képzelettel, hetedszer sik- latják ki eszüket Temető Balogh esetén, miközben nyúzzák a rétest, preckelik a zsírral, és a fuszekliszárak visszarogynak bejáratott posztócipőjükig. .

KÖVESGYÜRÜÁLOM

Kese Tóthék alsószobája mélyén, öreganyja őrizetére bízva alszik az egyetlenke Kese Tóth lány, még az alma is kiesik kezéből, amit Temető Balogh hozott néki, dunnára kitett gyűrűs bal kezéből alágurult a szoba közepére.

öreganyja sóhajtva forgolódik, új taktikákat eszel ki a rosszabb, s még annál is rosszabb fordulatokhoz Temető Balogh ügyben, mert mióta ezek így összeédesedtek, aludni sem tud. Szétvadítja őket, és másnap megint itti ül a legényke, vak beszédé- től rebeg még a lámpa lesrófolt lángja is... ! Megmondta a menyének, hogyha ebből egyszer lakodalom lesz, magára vessen! ö engedte, hogy Temető Balogh köves- gyűrűjével nyíltan járjon a lánya! Meg kellett volna istenesen ..tépni, s megetetni erővel, ki látott már olyat, hogy éhezéssel csikarja ki a gyermek a szülőtől, amit akar... ?! Hát vége a világnak...!

S mi volt a válasz? Hogy az őrizettel lett megbízva, és nem a károgással, a szemét tartsa nyitva, az a dolga, s nem az, hogy a varjakkal konkuráljon!

összehúzva a páros veres függöny, de még azon is átalsüt a hold, álomban jár a Kese Tóth leány, és Temető Balogh kövesgyűrűjével megérintvén, kinyílnak mind a zárak... - 12

(15)

VÁRAKOZÁSOK

Istentelenül hosszú ez a tél, akik betérnek Gilice Katához, megsörételt fácánok véres tollát, kutyakölkök vágtáját, és a csőszök rosszkedvét viszik magukkal, a borba szeretnék mindezt belefojtani.

Sidó Annuska nagykendőbe kötve fehér szelekkel tépeti magát, hóban húzza a fél- szemű babát, és szőke nád közé keveredve várja, hogy érte menjen valaki. Az úton Pápi Balogh hozza-viszi a postát, talpa alatt a forró tégla végleg halálra hűlt, és laposüveg híján Pápi Balogh odafagyna a bakra, akkor pedig az angyalos kuverták sosem érnének célba, amiket Kökény Pipi s a Gyöngyszép Fánika küldözget a hely- béli ifjúságnak.

A vénebbje makk disznó, tök király társaságában igyekszik a sűrű temetésekre nem gondolni. Sutban, kemencetorkón, kék zománcos pitlik földjében már repednek a magok palántázáshoz, mikor a halál labdarózsák habzását elutálva, magára rántja a nagy kőlapot az úribb sírok egyikén, ahonnan fertelmes ügyleteit bonyolítja.

RÖPTETÖ ÁLOM

— Hát te mit fújkálsz odafenn?

— Eztet a levélsípot!

— Könnyű neked, csak muzsikálsz!

Körös-körül gyolcsvillogás, nagy selyemszalagzurrogás, szoknyalobogások, Sidó An- nus, a Kese Tóth leány, Temető Balogh, a Süvöltő Tóthok apraja kézenfogva, Süle Miska, a további, és még további Temető Baloghok, minden világhaszóntalanja tök- dudákkal, bürökdudákkal, bodzasípokkal, levélsíppal... ! Lárma a szelekbe merülve.

Virág Bori fut el az úton, Rebeka lelkem tekergeti ránk a nyakát... ! Szárnyra eresztett gólyakölykök keverednek közénk, s a széllel vitorlázó pelyhek közé, lámpa- virágok míves gömbjét rombolta szét a nyárutó...

És az álomi készülődés vonatfüttyökbe sodródik, csapatba verődött úti batyuink közé, bátorításul a deákós évek, s felnőtt korunk kínját is elviselni, mert mint tud- juk, Galícia, Galícia sem volt egyéb: a holdbanéző kapitány hét csepp kiomlott vére, virág és szőke hajszálak a hóban.

(16)

D Ö B R E N T E I K O R N É L

Az oroszlán színeváltozása

Izmok zeuszi villámaiból összeöltve vagyok a tökély királyi vadja, egy isten örök étvágya visszhangzik bennem, az eget bezúzza lendülő

mancsom: szférákon át zúgatom alá, s a földre döndítem, hogy fölbitien a szavanna és a fellegekig

fröccsenő gazellavértől a mennybolt.

fölémdermedő hatalmas katicabogár, szellemsugárzásában baljós

elnyugovásom, köröttem glória dereng a vadon szagából, a

láthatárra döglegyekkel függesztem álmomat, az idő vasrudakat nevel a határtalanból, így tűzi a

rothadáshoz a lelket, kínjában bevicsorog rám a szabadság, kinek feslő ínyem volt az imazsámoly, bömbölésem isteneket fölbújtó fohász, ketrecem óriás pórusain át ordítom világgá magamat,

a pokol rózsaligetéből cirkuszi koszorúm, benne az űrt életem tölti ki, elábrándozzák az idomárok; ostorral égetik rám képzeletük brutális csillagképeit s a hérosz nyúzókése nyomán egész alkonyatra való szégyen lángol, míg a menny a bőrömbe öltözik, sörényem rőt záporával üzenek olyan őszt, hogy elrozsdál az iránytű a költözőmadárban és elmállik a csönd —

búzaszemben viharzik a titok, áthat csigáházat

és piramist, őrzöm, fönséges vadjaként az időnek, de kőbezsibbasztott

tökélyemen emberfej a szeplő.

(17)

S Z E P E S I A T T I L A

Árnyak kelnek

kuvik ül a körtefán kéménykürtőn behuhog tél van tél

árnyak kelnek föl-le járnak létrát visznek kinn a kertben tél van tél

hóemberek elindulnak seprűnyélen lovagolnak tél van tél

ablak előtt rikkantanak reszelősen trombitálnák tél van tél

szíjostorral csördítenek rossz vasakkal csörömpölnek tél van tél

hasas hordót gurigatnak máglyatűzön átugrálnák tél van tél

álca rajtuk veresorrú kócszakállú bandzsiszemű tél van tél

kuvik ül a körtefán kéménykürtőn behuhog tél van tél

Jelenidő

itt élek hány éve már

közel az aquincumi villasorhoz a bárányos kövekhez

olykor alkonyi lármát hallok messziről de a szállongó sötétben

nem tudom .

birkákat terelnek a hadiúton katonákat

kereskedők utaznak nyikorgó szekereiken mutatványosok vagy turisták

északról dél felé folyvást

északról dél felé napról napra éjről éjre

a Mediterráneumhoz

(18)

Csontváry

hány magyarázat az iglói jelenetre tudós-halandzsa és

bajuszpödrő vigyor a piacon

ökrösszekér haladt a szűk utcákon át felvázoltad rajzónnal vény-papírra a pillanatba forrt jelenetet

később beduin-pusztán sakálok vonítása alkony sugarában a libanoni cédrus hatezeréves ágak suhogtak fönn a szélben marad feltöretlen a szavak héja

„a sas szárnyát napnak feszíti"

„elfogadtam a szellem meghívását"

Bolondok kertje

G. L. emlékére

üszkös facsonkok angyalarcnak gördül felettük feketén a nap egy gyárkémény hirtelen beleszúr az ösvényekre alkony korma hull és trombiták duhogó szárnyák és ráf ok törése küllő-recsegés az ablakok szeme kék és üres a földmély zúgása rémületes kósza rigó fut a pázsiton át őrzi a világtalan éjszakát

16

(19)

T Ó T H E R Z S É B E T

Nincs idő

Már nincs idő,

de emléke vérzik a bútorokon,

mint szobádban a búcsúzó nap aranymetszése, és gyomrodban a lenyelt kanalak.

*

És az ajtót nem lehet bezárni ha menekülő nádasok csöngetnek.

De már a szimatoló lét is ágyadra ülhet, fényképezheti lepedődet,

égboltnyi vászonra feszítve bámulhatja a csapások helyét és a golyónyomokat, bejöhet, elmehet.

Itt minden úgy indult,

hogy ne legyen semmi titok.

Most mégis tested kell, arcod és kezed az utolsó hazát lélegzőknek,

mielőtt könnyű leszel mint az ostya, és rengeteg.

És nincs titok.

Ügy kellett élni,

hogy most a lámpafény is máglyatűz legyen, és erdők hatalmas, sziklás csöndje

tőled kolduljon életet, hát nem tilthatod ki szádból a megfagyott virágokat akkor sem, ha néhány éjszaka

mindég elválasztja tőlünk Magyarországot, ha néhány földszintes ütközet

már kiszívta vérünk.

*

És az asztalra hulló arcokat

csak én hosszabbítom meg hajnalig, csak én nem látom itt a vesztőhelyet.

Nekem elég legelső arcod, és tengertől tengerig viszem.

Maradjak száműzött hazádnak, maradjak bujdosódnak,

azt akarja ez a káprázat

hogy utoljára érjen el az árulás.

(20)

Homlokod fényében

Mióta nem szeretlek

kevesebb a május verseimben

kevesebb az orgona, viola-illattól részegen nem ásítoznak a falusi utcák

a hó, a szél, az eső, a tenger is kevesebb mintha minden évszak együtt múlna el csupaszodik, őszül a versem

mióta nem szeretlek

gyermekkoromat sem szeretem pedig milyen jó volt elbújni benne szaladni nyártól nyárig

jegenyétől jegenyéig hogy megmutassalak téged

egy templomban is viháncoló kislánynak aki olyan kicsi volt

hogy a frissen csépelt búzába majdnem belefulladt

mióta nem szeretlek

egy összeszorított állkapocs zárult a gyermek-zokogásokra a gyermek-sebeken húsz év aranypora nagyanyám petúniái árvák

és a japán tyúkok hiába ülnek fel a meggyfára éjszakázni

nem törődöm velük sem nyúlós, álmatag napok jönnek nincs már dolgom

nem izgulok már és nem sietek nem állok már ki tapsolni a jégesőbe szegényebb lett a föld egy boszorkánnyal szegényebb lett egy tündérrel

messzire húznak tőlem a madarak nem küldöm többé hozzád őket mióta nem szerettek

verset írni sem szeretek új szavakat akarok kitalálni

új évszakokat, új virágokat, új folyókat újra akarok nevezni mindent

mert a régiek nagyon fájnak mióta nem szeretlek

mint egy kitörni készülő vulkán örökké fenyeget

a földrész ahol veled éltem

ahol nem volt szükségem más nyarára más kenyerére, más kézfogására

ahol homlokod fényében aszkéta voltam.

(21)

B E N K Ő A T T I L A

Búcsú-rapszódia

Vékonyodik kedvem s pofám aranyozni fölösleges,

vak férgek, szorgos termeszek rágcsálnak szét belülről.

Mióta tigris-karmolászás ékesít, nem élvezem az esti utazások ízét, hiába hullámzik a kép,

gombóc a számban, tologatom zúzádat, galambocskám.

Savanyúbb a szőlő mint valaha, barátaim is elfáradtak,

vakondtúrásra állni mit ér?

távolodnak a dátumok, ismert helyek és égi mezők.

Lemondok kétes javaimról, bujdosó pillantásomat, tőrbe nem csalják, elárulom.

Jelentkezem felső vízi uszálykalauznak, aldunázni fogok, cirkuszba viszem a befalazott gyereket, lásson világot, élek mag-magam.

Most kéne hinni valamiben, megszületni gyűrött arccal recsegő ágyon, részegen.

A patriarchátus megtagadása

Liliomra köpködő király, örökös boxbajnők, ágybavizelő hadúr,

vitustáncot járó mellszobor,

fűzőjébe visszapréselt, félájult generális, körmét lakkozó ifjúsági vezér,

fekáliából gyúrt főnix, a történelmi alkony

langyos vérfürdőjében ázó kecskeszakáll

(22)

címerük phallos és pallos,

ám az őrtoronyból korszerű hullanemző- csövek meredeznek a négy világtáj felé.

Oktalan reménység, hogy pöcegödörbe fullad előbb-utóbb e társaság;

csak a száguldó temető

asszonyai végezhetnek velük

partvisra csavart ronggyal és vödörrel.

O S Z T O J K Á N B É L A

Mint a szívdobbanást

Látom én,

látom málló mirtuszait túlvilágra vágtázó katángkórót szedni,

látom kiszáradt árkok völgyében,

látom dögök és csontváz-hulladékok temetőjében, látom málló mirtuszait túlvilágra vágtázó

bikacsordák tipró patái alatt, hússzínű márványsírkövek

lángjából röppent varjú-fellegek alatt, látom a sikoltó szél bomlott futamodását halom szemét-korhadék ágyból magasra kelni, és látom, istenem, látnom kell,

amint alkonyt, szívettépő szép őszi alkonyt sugároz róla a foltos szvetter is.

Anyám

krizantém-illat-b oldogtalanságú Anyám

meghalt és nagykeservesen felnőtt csemetéidet sirató felhőszemű Anyám

szelíd imbolygású, szellőtől is félő gyertyaláng Anyám

sohasem imádkozó, sohasem éneklő, szent-áhítat-csengésű almavirág-szavú Anyám

hínárarcú Anyám

bársonyfodor a szívemen.

Benned látom én gyalázatomnak minden okát.

Látom minden okozóját;

rákfeketefrancosfoszlásnak induló,

(23)

vagy már nem is induló, örökké ott rejtező, vagy nem is rejtőző,

állandó mosolyalatti keservet — mosolynélküli keservet,

keservet, keservet, keservet,

hordom magamban, mint a szívdobbanást.

Miféle fizetség ez.

Ki hozta a bűnt és honnan hozta nekem.

Ki pingálta feketére a lelkem.

Ki mondta, hogy lányokat főzzek, ki mondta, hogy gyönge mellűeket áldozzak a zsarátnok úrnak, ki mondta, hogy áldozzak,

ki mondta, hogy kinek áldozzak, és késemet,

ki adta kezembe

szemem szelídségét penge-hegyre tűző átkos késemet,

s ki mozdította el bennem hitemnek gyönyörű magaslatát, és kicsoda oltotta ki belőlem a szerelemnek fölfonódó lángját, ki gyötört ily keményre,

gyorsan omló vályoggá,

ki gyúrta belém ezt a nagy-nagy roskadást,

babiloni kemenceépítések idején.

Anyám.

Menyegzők özvegye.

Szerelmes földönfutó.

Dércsípte lelkünket mint árokparti kökényt nékünk hütös magyar utakon, ki löki át a decemberbe dideregni holdas éjszakán, s ki vezérli tőlünk széles ívben el hitünk nagy-nagy istenét, hogyhát jön még dér, ó jön bizony,

csahos-arcú konc-leső kutyákra is, nékünk hütös magyar utakon.

Este van, látlak, Anyám.

Hamarosan tűz lesz.

Piros rózsákat nyit az éjszaka.

(24)

Lobbanó lángjai mellett a tűznek

kezdjük el énekeinket:

Vihar előtti dalt,

nem a perlekedők dalait,

szívünk énekét vigye messze a szél.

Azt legalább

mert benne, Anyám — jól tudom én azt:

Kórházi ággyá csöndesült minden akarat.

MOHI SÁNDOR: LASZLO GYULA ARCKÉPE

(25)

MOST — PUNTE — HÍD

A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL

KOVÁCS ISTVÁN

Az áprilisi nemzedék

Hó, hó . . . Sztaniol-zizzenésű csend.

Látóhatár-széles, fehér hold.

Fehér utak. Fehér a levegő is.

Besöpri nyomomat a hó.

Mentem?

Egy helyben álltam?

Az idővel is igy vagyunk. Történések csapnak le ránk,

mint ragadozó madarak.

A nagyok a nevünket tépdesik, a közepesek szavainkat,

az aprók a pontok kölesét csípik fel. . . Kifakultak érzéseink. Őszülnek gondolataink.

Hallgatunk.

Néha azt kérdezzük magunktól:

„Eltünk? Vagy — nem is éltünk?"

Sztefan Canev: Fehér nocturno (Rab Zsuzsa fordítása)

A személyi kultusz évei cellává változtatták az ember koponyáját, mellkasát;

egyformára barázdálták az agyat, egyazon ritmusra dobogtatták a szívet. Ehhez hozzászokva — hosszú távon az a veszély fenyegetett, hogy az ember elfelejt gon- dolkodni, s érzelmei ösztönné silányulnak. Sarkítva fogalmazva: megszűnik lenni.

Fáradékony munkagéppé, tapsoló bábuvá válik. A költő pedig felcserélhető írógépé- vel — (ha éppen tarthat írógépet) — annak billentyűi csapkodnak ujjbegyére, s rög- zítik a beidomított idegpályákon keresztül agyába a „kincstári szöveget". Van-e megalázóbb annál, mint amikor a vers így írja a p o é t á t . . . Az író-költő így tojássá formálódik, felcserélhető és kicserélhető lesz. S a tojások, még ha Kolumbusz Kris- tófra várnak is, megzápulnak.

A XX. kongresszus jelentősége, hogy a börtöncellák zárjai mellett a szájzárakat és a szívkamrák riglijeit is felpattintotta. Legelőbb talán a költőkét. Minden kelet- európai irodalom 1956-nak köszönheti újjászületését, megújulását. Legközvetlenebbül és leghamarabb a szovjet, a lengyel és a bolgár. Legtragikusabban a magyar. A mai lengyel írói középnemzedék hivatalosan is 1956-os nemzedéknek kereszteltetett. Szü- letésük jelképes hónapja: október. A bolgároké: április.

Az utóbbi negyedszázad legjelentősebb bolgár irodalmi áttörésének tagjai alkot- ják az úgynevezett áprilisi nemzedéket. Előttük is a megváltozott politika emelte fel a sorompót. Juhász Péter szavaival összegezve a tényt: „A párt áprilisi plénuma az egyén rehabilitásával a költészetet is kimozdította a kátyúból. Az élő irodalom valamennyi nemzedékére felszabadítóan hatott az a tény, hogy a polgári és eszté- tikai törvénykönyv most már egyaránt biztosította a költők jogát az egyéni hangra."

„Elindulni a levegő útján — ő tanítson /' a költészetre, a megbékélt levegő!" — fogalmazta meg az indulás ars poeticáját a költő, Hriszto Fotev.

(26)

Hajlamosak vagyunk csupán a Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Rozsgyesztvenszkij nevével íémjelzett fiatal szovjet lírával, valamint a Róiewicz, Herbert, Bialo- szewski vezette lengyel költőnemzedék fellépésével hangsúlyozni a nagy irodalmi átalakulást, pedig Petar Karaangov, Andrej Germanov, Hriszto Fotev, Ljubomir Levcsev és Sztefan Canev nemzedéke nem csupán a bolgár költészetnek alkotta meg egyik legszebb fejezetét, a világirodalom számára is maradandó értékű műveket te- remtett. Vigasztaló, hogy az érték örökérvényű, akkor is, ha nem veszünk róla tudo- mást. Az, hogy e nemzedéknek csak hét-nyolc évnyi kifutása volt, hogy végül is befulladt, szétforgácsolódott, nem minősítheti visszamenőleg az 1956 utáni eszten- dőkben született írásokat.

Hriszto Fotev nem kisebb költői tehetség, mint Tadeusz Róiewicz. A lengyel költő Beszéd az öregasszonyokért című verse bejárta a világot, Fotev rokonihletésű és esztétikailag rokonértékű költeménye, az Anyámnak, viszont alig ismert. A ma- gyar olvasó a mai bolgár költők antológiájában (Margarétás záporok) találkozhatott vele. A visszhangtalanságból ítélve: csak futólag.

Anyám,

mint mindig, most is visszatérek, mint mindig, váratlanul

betöltöm ablakodat a sötétben. — Maradj, ne állj fel meglepődve, ne hullj a karomba —

csak nézz rám,

hagyd, hogy letegyem a kabátot, hogy felaprítsam a fát, hogy a lábad elé térdeljek, hogy begyújtsak.

Hajolj a bőröndöm fölé mosolyogva, ruháim, könyveim, gondolataim fölé, érintsd meg őket, végy rá engem is, hogy súlyukat újból megszeressem.

Ne félj, nyiss be lelkembe,

töröld le ablakait, vendégszeretöen tárd ki ajtaját valaki előtt — add vissza tükre ragyogását, törött edényeit

töltsd meg szemed ezüstös nedveivel,

hogy éljek — hogy hordozzam gondolataimban a te örökös jelenlétedet.

Anyám,

ne öregedj meg, ne higgy a tükörnek napvilágnál.

Nézz a szemembe szüntelenül.

Szegülj ellene szomorúságodnak.

Küzdj egészségedért kétségbeesetten, védd meg a lelked, anyám,

a ráncoktól, az idő homokrétegétől.

Ne legyints, hogy hiúság, egyszer-egyszer üdítsd rúzzsal az ajkad ...

És ne halj meg, megtiltom neked, mindvégig élj,

amíg én élek.

Jelenj meg irtózatos álmaim között, fehér ruhádban,

védj meg

a csöndes asszonyok tekintetétől...

24

(27)

Forduljak döbbenten utána valakinek — te mégy ott az esőben.

Te az ablakkeretben,

az erkélyeken, a fák közt, önmagamban, te vagy, anyám, anyám,

ne hagyj el engem.

(Székely Magda fordítása)

E költeményből leképezhetőek az áprilisi nemzedék által végrehajtott esztétikai fordulat legfontosabb vonásai. Üjfajta formai fegyelmet és gondolati felelősséget teremtett. A kötött vers előírásosan lüktető rácsai közül kirostálódott a gondolat.

S a gondolat lett az, ami a szabad verset lélegeztette. A lélegzet — ritmusa a haj- szoltságnak, a pihenésnek, az álomnak, a halálbamenésnek, a szeretkezésnek, a szü- letésnek stb. A hajszolt, pihenő, álmodó, halálbamenő, szeretkező születő ember másként lélegzik, más a szívdobogása. A szabadvers tudatos, emberi kötöttség: a gondolat fegyelme.

Fotev lehetőség szerint kilúgozza verseiből a lírát sugárzó metaforát. Verse majdhogynem köznapi prózabeszéd. „Magam vagyok. Hattól szerettelek, / szerettelek kilencig..." — írja Szabad, kedélyes, rossz vagy végre hát című költeményében, a szerelem lefokozásának himnuszában. Majd két sorral alább, mint futó fényben a víztükör, felvillan egy kép: „Megcsókolom a hangod nedveit", amely egyszerre az öröm, a veszekedés, a búcsú emlékét vetíti elénk. És emlékképeket lobbant föl az utazás is. (Vagy azok oly gyorsan suhannak el az ember előtt, hogy az utazás érzé- sét keltik?) A robogó vonat ablakán túl levetkőzik az ég, s mintha vásznára, a vég- telenség vásznára vetítődne a világ:

Látom végtelen csöndemet a fákban.

Zöldek a szívjajdulásig!

A reggeli hegyek a feszülő egészség

kivésett szobrai. Füstölnek testvérgyilkosan a fapallók alatt a szurdokok!

Vérembe emlékek sokadoznak — közelibbek, rejtelmesebbek, mint a kis állomások.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Fotev a bolgár líra Szindbádja. Nyughatatlan, örök vándor, akinek útlevele és étlapja megírt és megírhatatlan költeményei.

„ . . . a pontos, tiszta rajzok, a gyöngéd lírai vonalak költőjeként indult. Üjabb verseinek gondolatisága azonban elmélyült, a költői világa kitágult. A finom vonalú, kissé stilizált részletek közé beáramlott az erősebb sodrú líraiság" — jellemzi Juhász Péter a Margaréták zápora utószavában Petar Karaangovot, akinek „pilinszkys"

metszésű, tömörségű és hangulatú képei teszik zárttá, súlyossá a verset. A Szeptem- beri szomorúságban érezhetően azonos a két költő lelke rezdülésének, ihlete suga- rainak hullámhossza:

Ó, szeptemberi szomorúság!

A nyár villámokkal támadt nekem.

Bizonnyal egy marék dudvát szorít szegény, fáradt kezem.

Csak átmenet.

Ez az idő

visz messze mégis, gyötrő lendületben.

Mint virágport a mezőn, álmok szelei fújtak engem —

(28)

Szeptember ez.

Kinn lépegetnek majd hűvös arcú, tiszta lányok...

S ülök a hideg kályha mellett, jövendő esték muzsikálnak.

(Székely Magda fordítása)

Költeményeinek leggyakrabban ismételt jelzői, főnevei, igéi: messzi domb, gyom- verte rét, kihalt országút, szél, seb, vér, nap, fakul; ellobog, alkonyodik — a ma- gárahagyottság, az árvaság kifejezésének nélkülözhetetlen „kellékei". Ahová Karaan- gov vonul — elérhetetlen akár a föld és ég varrata: a horizont. Az ember és a nap- felkelte, az ember és a napnyugta örökké egyforma távolságát hurcolja magában

— otthonos otthontalansággal, mint a földtől és a földből kiszakadt ember. Rajza

„földi vonulásának" egy jellegzetes pillanatképét rögzíti:

Napnyugta.

Föld és ég

egybeolvad az alkony színeiben.

Hazatérnek a szántóvetők,

dobban nehéz léptük a vetések mentén.

A távolban pedig, valahol a fehér utakon,

szelíden kószál a szél.

Alkonyodik.

A dombról leereszkednek a parasztok

— a föld urai.

Nézd, arcuk téglaszínű

és szemük lámpásként világít.

A Nap, mielőtt lebukna cipóként ül meg vállukon.

(Pákozdy Ferenc fordítása)

„Tudom: / csupán ha írok, ha beszélek, / lehetek élő része a létnek" — vallja magáról dialektika-dicsérő versében (Az élet szakadatlan változás) Andrej Ger- manov. Valóban, a lélekvándorlás modern apostolaként támaszt életre, tölt fel szel- lemmel mindent, legyen az a kéz ujja, vagy a folyó hídja, vagy a Balkán hegysége.

Elsősorban a gyermeké az életteremtő fantázia. És Germanov poétaként is gyermek.

Költészetét a gyermekkor, a „kincses nyomorúság" emlékei hatják át, határozzák meg. Múltja, mint annyi nemzedéktársót, őt is a faluhoz köti. Annak világa üt át a gyermekévek gyolcsán keresztül, mint a vér vagy a megtört erdei málna. A gyer- mek gondosságával, természetes hitével veszi számba a világ dolgait. Néha játékos komolysággal, olykor komor figyelemmel:

Magányos viskó, porlepte kis ablak, kujtorgó szél és mégtépett vidék...

Fölötte hulló levelek forognak, ijeszt a furcsa, nyirkos szürkeség ...

Embertelen, kihalt udvar, egy vacogó fa, szél vág didergő leveleire,

s az udvaron egy ottfelejtett labda, emlékeztetnek engem... De mire?

(Király Zoltán fordítása)

Az áprilisi nemzedék egyik legkiemelkedőbb egyénisége Ljubomir Levcsev.

26

(29)

Nemzedéktársai közül egyetlen, akinek önálló kötete is megjelent magyarul: Ljubo- mir Levcsev versei (Európa, 1976).

A XX. századi bolgár költészet egyik legizgalmasabb fejezete az első világhábo- rút keresztező évtizednek szimbolista törekvéseiből és eredményeiből állítható össze.

Elgondolkoztató, hogy az olyan kiváló költőket felvonultató líra, mint Peju Javorov vagy Nikolaj Liliev, miért nem tudta meghódítani a szürrealizmus tartományát.

A történelmi felelősségnek, a társadalmi haladásnak a parancsa vagy az ikonok álom alatti fegyelme, a népköltészet „rettenetet feloldani" akaró „kibeszélő" epikus hömpölygése-e mindaz, amely nem kedvezett a szürrealizmusnak, hanem inkább a bolgár költészetre jellemző realizmus forrásait buzogtatta új folyammá?

A szürrealizmus hiányát azért is hangsúlyoznám, hogy kiemeljem, milyen űrt tölt be Levcsev költészete. Az Anyám az égben című versében a bolgár oltárképek komor szemű, sötétarany angyalai röppennek föl szürrealista varrottas angyalkákként az égbe. A képek könnyed lebegése és az elveszített édesanya lélekbe nyilalló hiánya szerkezetileg, képileg és gondolatilag is harmonikussá ötvözi a verset. Lev- csev József Attila-ian önző, aki nem az elárvult kisfiú rémült, dacos hangján köve- teli a „mamát", hanem a fiatalember szemérmes kényelmével hiányolja az anyai gondoskodást:

Leborulsz a Mindenható trónusához, lábát áztatod könnyeiddel.

S igen kéred, igen kéred:

engedjen le csak egy percre, láthatatlan hazatérni ...

Reggelimet megcsinálnád ...

Ruhámat is kikefélnéd ...

Cigarettásdobozomra odaírnád:

„Korán gyere haza ám!"

(Tandori Dezső fordítása)

Az anya iránti ragaszkodásnak ez a fordított irányú, mélyen emberi, őszinte megjelenítése Levcsev több versében is előfordul, így a Miskolc gyönyörű városban is, amelyben szintén a szürrealista elemek a meghatározóak. A kötet egyik legszebb sora olvasható ebben a költeményben — (a kiemelés tőlem — K. I.):

... Lehunytam a szemem.

S íme:

anyám

lép be ... Színhely a régi szobám.

Egy csésze erős teát hoz.

Felemeli a földről

az ingem,

mely mint egy bűnbánó, borul épp a széklábhoz.

(Tandori Dezső fordítása)

„Formái idők során egyszerűbbek lettek, gyakorta a prózai keresetlenség hang- ján szólnak, de a költői képek ereje, a hirtelen észrevételek lelki rebbenései a rideg szövegekben is élő drámai kifejezés hordozói maradtak" — méltatja költészetét Fo- dor András a jelzett kötetben. — „Levcsev világbeli bolyongásainak, kereső izga- tottságának és politikai kötelességtudatának az ád mindenkori hitelt, hogy nem vesztette el érzékét az elsődleges emberi relációk iránt." Verset ír a lelőtt szarvas haláltusájáról, balladát ír a fáradt asszonyokhoz, megemlékezik a nagyapa házának beomlott tetejéről, mindezt oly természetesen, mint amikor Botevről és Petőfiről szól.

(30)

Halál — a költészet örök témája. Az életbe torkolló és az életből kifutó SEMMI tartalma és titka, mivel valami módon az élet része, mindenkit megragad. Sztefan Canev különböző formában fogalmazza meg a kérdést: „Éltünk? Vagy — nem is éltünk?" Igyekszik szemébe nézni a halálnak. Olykor García Lorca megrendülésével (Szeretnék énekelni), de mindig a tiszta életre vágyó ember óhajával. Hitvallásként fogalompárrá avatja a tisztességtelenséget és a halált. Ahogy ezt az Igazi halál című versében kifejezi:

S ha mégis meghalok ...

Ne keressetek golyót a koponyámban.

Ne keressetek kést a mellemben.

Ne keressetek ciánkálit a véremben.

Vizsgáljátok meg figyelmesen a térdeimet.

Ha felfedezitek rajtuk a csúszás nyomait — az az én halálomi.

(Király Zoltán fordítása)

Sztefan Canev, ha nem is feszítik olyan direkt politikai indulatok, mint Jevtu- senkót, költeményeiben bátran fellép azok ellen, akiknek még „a mellénygombjuk is egybevág a határozatok három pontjával" (Abszolút pontos idő), a XX. század őszé- ben magányos Hamletként puskacsövek előtt mondja el nagy monológját (Ösz, XX.

század), s tragikus tömörséggel fogalmazza meg nemzedékének széthullását, s a szét- hullás tanulságát (Lovak):

Harmincan voltunk. Nemsokára

hárman csupán. Ma már mind egyedül.

Egyre magasabb állásokat ragadunk meg, és leszünk egyre magányosabbak

(Nagy László fordítása)

„Folyton valami meghökkentőt, valami abszolút újat akar mondani" — írja róla Juhász Péter. Mint minden költő. Ám Sztefan Canev, teszi ezt a legtermészeteseb- ben; verseit ezért érezzük művészileg, emberileg hitelesnek. Nem foltosak az agy izzadtságcseppjeitől. A hulló hó tisztaságát, levegőjének frisseségét árasztják. A nagy havazásban ott áll az Ember, akinek tisztességesen végig kell vinnie az életet. Ott áll a költő, akinek igazat kell mondania, mindig az igazat.

28

(31)

B O R I S Z H R I S Z T O V

A mama menyegzője

Jött le a dombról és vitte az út, vitte — eltüntették apám a varázsló füvek.

. Húsz éve várom őt vissza, már húsz éve int a menyegzőnek a mama is nemet.

Búsan, magányosan jönnek a férfiak — járásuk szép, ragyog fésült hajuk puhán.

Gyűrűre maguktól kínálják kezüket, ám arról hallani sem akar még anyám.

Mosolyogva megy ki, tesz-vesz az udvaron, avagy szomszédolgat, s tejecskével tér meg.

Leül a küszöbre, társalog a csönddel...

Nekem őt mindig így mutatják az évek.

De eljön egy napon a vőlegény hozzánk, hárman üljük körül akkor a kis asztalt.

Csönd lesz, nagyon nagy csönd, és tűnődünk hosszan, s szólnak, halkan szólnak a klarinétok m.ajd.

ö morzsákkal babrál, anyám meg csak nézi.

Végre szóba hozzák majd az egészséget, életre kel házunk, lesz ismét a régi.

Akkor én fölállok — és elhagyom őket.

A küszöbről anyám sírva néz utánam, lassan ágyat bont és megsimítja mellét, félve húzódik az idegen vállához, s odasimul halott apám szíve mellé.

UTASSY J Ó Z S E F fordítása BORISZ HRISZTOV 1945-ben született Pernikben. A bölcsészkaron szerzett diplomát Veliko Tarnovőban. Üjságiróként dolgozik. Kötetei: A Hetedik napon (1975), Esti trom- bitaszó (1977).

P A R U S P A R U S E V

Buchenwald

Még száz év múlva is tán

itt járkál közöttünk a rettenet árnyéka, és a. folyosók hideg faláról

félelem árad •..

(32)

Nem emlékezhetem

arra az időre, amikor még nem éltem.

Suhog a fű a sírokon, szélre, mezőre gondolok,

tekintetem pedig elméláz a madáron, amely semmit sem ért,

csak dalol a drótkerítésen.

A holtak hangja annyira távoli ...

Minket csak a józan ész ment meg mindentől.

És a dalokból jövő születik bennem!

UTASSY JÖZSEF fordítása

PARUS PARUSEV 1947-ben született. Középiskolai tanulmányait Burgaszban végezte, m a j d Veliko Tarnovóban szerzett bölcsészdiplomát. Kötetének címe: Általad teremtett világ (1975).

J O S Z I F J O S Z I F O V

Metszés

Velem történt vagy nem ez az eset?

De ágynak dőlt apám... És mama írt: vasárnap ugorjak már haza, ha tudok, ha lehet,

mert a szőlőnk rám és metszőollóra vár csak.

Metszettem én már? Nem emlékszem, de tudom, apám a második rügyet meghagyta mindig.

Ám most beteg... És nincs remény... Hív az új bor:

nekem kell metszenem. Remeg markomban az ibrik.

Ej, megkésett metszés! Csak remegtess!

Forr a Naptól, nedvtől, kapásoktól a mező.

És kakukk számol... Én meg kettőig metszek, és hallom, hogy mögöttem — sír a szőlő...

UTASSY JÓZSEF fordítása

JOSZIF JOSZIFOV 1948-ban született Lukovicában. Szófiában a bölcsészkaron szer- zett diplomát. Jelenleg a Literaturen front főszerkesztő-helyettese. Kötetének címe:

Földalatti fa.

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

Ez a nyugati világban a Biblia tudattalan emléke és a műveltség jelképévé vált (van például Magvető ki- adónk). Mindez a szobrot kiemeli hétköznapjainkból, és

A közeledés tehát kölcsönös volt, ennek esztétikai fejleményeire Illyés legújabb verseiről, a Különös testamentumról szólva már felhívtam a figyelmet (Népszava,

Olyan volt az egész, mint amikor valaki egy állásról hirtelen lemondva, szertefoszlat egy lét- formát, amely homlokegyenest ellenkezett egyéniségével, s amely ellen vakon kellett

formákról beszélünk: akkor ha ma talán még nem is, de előbb vagy utóbb eljön az ideje, hogy a számítógép nemcsak egyszerű kiszolgálója, műszaki segédeszköz«'

tanévben az általános iskolai tanulók száma 741,5 ezer fő, az érintett korosztály fogyásából adódóan 3800 fővel kevesebb, mint egy évvel korábban.. Az

* A levél Futakról van keltezve ; valószínűleg azért, mert onnan expecli áltatott. Fontes rerum Austricicainm.. kat gyilkosoknak bélyegezték volna; sőt a királyi iratokból

Garamvölgyi „bizonyítási eljárásának” remekei közül: ugyan- csak Grandpierre-nél szerepel Mátyás királyunk – a kötet szerint – 1489 májusá- ban „Alfonso

Legyen szabad reménylenünk (Waldapfel bizonyára velem tart), hogy ez a felfogás meg fog változni, De nagyon szükségesnek tar- tanám ehhez, hogy az Altalános Utasítások, melyhez