13. F E J E Z E T .
Az 1848—49. évi szabadságharc
Irta : dr. líédvay István.
A magyar huszármúlt históriájának ennél a fejezeténél lehetetlen tovahaladnunk anélkül, hogy észre ne vegyük azt a szerves kapcsolatot, mely az .1848—49-i szabadságharcunk nagyszerű telje
sítménye s a magyar huszárok szerepe között mu
tatkozott. A Monarchia 1.2 huszárezrede közül 10 a magyar szabadság zászlaja alá sorakozott. A má
sik kettőt (5. és 7.) csak az tartotta vissza, hogy Radetzky seregében, olasz földön hadakozott. A régi ármádia fegyelemhez szokott, keménnyé edzett huszárja a fiatal magyar hadsereg lelke volt. E g y kedvű nyugalommal állta az ágyúk tüzét s elszán
tan vágtatott a halálba. Nem kötelességből, hanem meggyőződésből. A magyar rónák egyszerű fiai valami sejtésszerű ösztönnel érezték meg a nem
zetiségek gyűrűje által fojtogatott magyarság két
ségbeesett erőfeszítésének sorsszerű jelentőségét.
A szabadság hívó szavára, a veszéllyel mit sem törődve, szinte vakon botorkáltak fáradt lovaikon, messze osztrák tartományokon át a magyar határ felé. Itt azután mindvégig hűen kitartottak a ma
gyar ügy mellett. Sorsközösséget vállalva véle, azt a magyar huszár nagyszerű hadakozásával avat
ták. A szabadságharccal való szerves összekapcsoló
dásuk különben sem eshetett nehezükre. A régi, bizonyos fokig merev császári stratégiával s harc
móddal ellentétben vakmerő húzásokkal, meglepő harcmozdulatokkal működő magyar forradalmi ve
zetéshez huszáros könnyedséggel alkalmazkodtak.
Ahhoz minden idegszálukkal hozzáfűződtek, s a magyar honvédsereg vezetőinek kezében a hadi
célokat biztos szemmel felismerő, megbízható egy
ségeknek bizonyultak.
A magyar ügy mellé állásuk a császári had
vezetés számára érzékeny veszteséget jelentett. Bár e kor osztrák hadseregének nehéz lovassága mel
lett könnyű lovas csapattestei (chevaux-legers) is voltak, ezek harcban nemigen pótolhatták a tiszta magyar kiegészítésű huszárezredeket. A vérük nem volt ugyanaz. Nem huszárvér volt. A z egyik köz
ismert osztrák katonaíró a következőképp jelle
mezte a X IX . század elejének magyar huszárjait:
.,Huszárportyázások! Ezekről beszéltek Európában széltében-hosszában az osztrák-francia háborúk ide
jén. A kék és zöld magyar huszárok a köztársasági és császári francia katonasággal nem egyszer mér
kőztek meg; a gall katonák között — akik a huszár
gyorsaságot meséjükbe szőtték — puszta nevük is ijedelmet okozott. A franciák később utánozni pró
bálták ezt a könnyű lovasságunkat; fényes magyar
szabású katonagunyába öltöztették lovasaikat, de a régi, igazi magyar huszárszellemet soraikban soha
sem tudták meghonosítani!“
*
A z 1848. év elején a cs. kir. hadsereg a kö
vetkező huszárezredekkel rendelkezett:
1. számú Ferdinánd császár huszárezred.
2. számú Hannoveri huszárezred.
3. számú Estei Ferdinánd huszárezred.
4. számú Sándor huszárezred.
5. számú Albrecht huszárezred 6. számú Würtemberg huszárezred.
7. számú Henrik huszárezred.
8. számú Kóburg huszárezred 9. számú Miklós huszárezred.
10. számú Vilmos huszárezred.
11. számú Székely határőr huszárezred 12. számú Nádor huszárezred.
A napóleoni háborúk után a huszárezredek bel
ső szervezetében nem történt említésreméltó vál
tozás. Mivel előző fejezetünk ezt a részt kimerí
tően tárgyalta, a fölösleges ismétlések elkerülése végett csak egyes lényegesebb körülményt említünk meg.
A szabadságharc előtti cs. kir. huszárezredek legénységi kiegészítése toborzás útján történt. A szolgálati kötelezettség 12 évig tartott, mely után az öreg huszár vagy obsitolt, vagy újabb 6 évi szolgálatra kötelezte magát.
A tisztikar részint az állandó jellegű katona- iskolából, részint a jobbnevű nemesi és polgári családok katonaszolgálatra önként jelentkező tag
jaiból került ki. A lovas (huszár) tisztek a többi tüzér és műszaki tisztektől elkülönítve, a gyalogos tisztekkel együtt végezték katonai előtanulmányai
kat. E kor katonai nevelő- és képzőintézetei között első helyen állt a Mária Terézia által alapított
bécsújhelyi katonai akadémia (első néven nemesi hadapródház), amelyik 1755 óta gondoskodott a hadsereg tisztikarának pótlásáról. A katonai aka
démia ebben az időben 7, illetőleg 8 évfolyamból állt. A 7-ik évfolyamot kiválóan végzett zászlósok egy évig még az intézetben maradtak s ezalatt vezérkari és segédtiszti szolgálatra nyertek kikép
zést. Közülük válogatták ki később — előzetes csa
patszolgálat után — a vezérkari szolgálatra alkal
mas tiszteket.
A csapattisztek lovaskiképzésének tökéletesíté
sére a Salzburgban lévő katonai központi lovagló
iskola szolgált, melynek 12 tanfolyamlátogatója között 1848 elején 4 huszártisztet találunk.
A huszárezredek öltözete a hagyományos ma
gyarszabású zsinóros dolmány, nadrág, csizma és a f'élvállravetett vagy begombolt prémes mente volt. A dolmányok színe szerint megkülönbözte
tünk, sötétkék, világoskék és zöld huszárokat.
Sötétkék volt az 1., 3., és 11. huszárezred színe;
világoskék a 2., 7. és 10 huszárezredé (a G. és 12.-é
búzavirágkék); végül zöld a 4., 5., 8. és 9. huszár
ezredeké. A z egyszínű huszárokat a toliforgós, ma
gas csákók, vagy a gombok színe különböztette meg egymástól. A tisztek a gazdag sujtásos dol
mány kímélése végett, a begombolt mente alatt egyszerűbb mellényt viselhettek. A ruházkodás a bécsi Udvari Haditanács szigorú rendelete elle
nére sem volt teljesen egyöntetű. A megrovó csá
szári parancsok sem igen használtak. A z egyik 1810-ben megjelent császári kézirat különösen a huszártisztek gazdag aranysujtásos ruházatát ki
fogásolta, megjegyezvén azt, hogy ez a külső dísz nincs arányban tulajdonosuk vagyoni helyzetévei.
E szabálytalanságokat azonban nem szabad a jelen egyszerűségre törekvő felfogásának szigorú mér
tékével mérni. Azok koruk szelleméből fakadtak.
Huszárélődeink az egyes öltözetdarabokat, a fran
cia forradalom utáni idő ízlésének megfelelően egyszerűen maguk találták ki, s addig hordták, míg azokat rendeletileg el nem tiltották, vagy pe
dig hivatalosan is elfogadták. Jelenlegi honvéd-
ségünk tiszti társasági sapkája is például egyik ilyen önálló huszárkezdeményezésnek köszönheti
létét. 1 "• -
A huszár fegyverzete a rövid huszárkarabély, pisztoly és a kard volt.
A negyvenes évek császári politikájának egyik legfőbb gondját a francia forradalom nyomában felszivárgott nemzetiségi eszmék ellensúlyozása alkotta. A problémát akiiént igyekezett megoldani, hogy a Monarchia különböző nemzetiségeit kölcsö
nösen egymással tartotta féken.
A színmagyar csapattestek jórészét az örökös tartományokba helyezte, Magyarországba pedig idegen (osztrák, olasz, cseh, lengyel) ezredek ke
rültek. 1848 elején a 12 huszárezred közül csak négy (az 1., 2., 3. és a 11.) huszárezred tartózko
dott Magyarországon, illetőleg Erdély területén. A többiek az örökös tartományokban állomásoztak.
A bécsi hadügyminisztériumot a hadsereg egysé
gének irányadó elvétől eltekintve, ugyanez a poli
tikai megfontolás vezethette abban is, hogy külö
nösképp súlyt helyezett, az egyes ezrodeken belül a tisztikar nemzetiség szerinti keverésére. Am ig az egyes lovasezredek legénysége —• a huszárokról nem is szólva — lehetőleg egyazon nemzetiségből rekrutálódott, addig a tisztikar, a csapattesteken belül meglehetősen heterogén volt. A tisztek nem
zetiségszerinti megoszlására legjellemzőbb a követ
kező két adat:
1848 elején a Kecskeméten állomásozó Frigyes szász király nevét viselő 3. számú osztrák vértes- ezred 30 törzs- és főtisztje között 8 magyar volt,
C s . k i r . h u s z á r o k 1 8 4 8 -b a n .
ugyanakkor az Eszéken elhelyezett 1. számú Fer- dinánd császár huszárezred 58 főnyi tisztikarában 11 magyar mellett 47 idegen nemzetiségű tisztet találunk.
A negyvenes évek kezdetén Magyarországon és az örökös tartományokban elszórt huszárezre
dek huszárja, az akkori elhelyezési rend mellett falusi kvártélyokon, gazdaportákon, szigorú fegye
lemben, állandó gyakorlatozások közepette ette a császár kenyerét. A vidéki katonaélet egyhangúsá
gát jóformán semmi sem zavarta. A z idők nyugta
lansága, mely inkább csak a nagyobb városok le
vegőjében viliódzott, ide csak elmosódottan érke
zett meg. Egyízben azonban Prágában kisebb munkászavargás tört ki. A rendet a Nádor-huszá
rok egyik szakasza állította helyre. Ez az esemény már a tisztek között helyenként vitákra adott al
kalmat. Szűk baráti körben felmerült a kérdés:
Mit teszel, ha a zavargások elfajulásánál szembe
kerülsz testvéreiddel, a fajtáddal'? A súlyos prob
léma itt-ott megfeszítette a szűk huszárdolmányt s titokban erjedésnek indult az a belső válság, mely később oly sok tragikus lelki megrázkódta
táshoz vezetett. A z évtizedes nevelés, a császárhű
ség, a katonaeskü erkölcsi ereje s a szülőföldhöz, a fajhoz-tartozás lappangó, ösztönszerű érzései keltek itt bírókra egymással. Már ekkor megkez
dődött a lelkek kettéhasadása, mely — bármint döntött később a sors, vagy a véletlen — végig
kísérte a szabadságharc éveinek huszártisztjét mindhalálig.
Bár a légkör feszült volt, az 1848 márciusi ese
mények kirobbanása mégis a meglepetés erejével hatott.
M íg eddig csak a magyar huszártisztek mér
legelték a jövő eseményeit, most az idegenbe sza
kadt közhuszáron vett erőt a nyugtalanság. Egye
lőre azonban még nincs baj. Tisztjei szép szóval s ha arra szükség van, a fegyelem kemény marká
val tesznek féket a helyenként feltörő elégedetlen
ségre. A Bécsben március 13-án kitört forradalmi megmozdulás elfojtására többek között az ott állo
másozó 4. számú Sándor huszárezredet is kiren
delték. Két. százada a Burg udvarába került s mi
kor a kapu előtt összegyűlt tömeg a várba akart törni, a huszárok közéjük rontottak. A lázongókat szétszórták, miközben Kegnut János közhuszár az egyik tüntető fejére halálos csapást mért. A huszá
rokat megbízhatóságuk jutalmául a császár sze
mélyes védelmére rendelték, s a bécsi mozgalmas napokban mindvégig a várban teljesítettek szol
gálatot. A huszárok császárhűsége azonban csak rövid ideig tartott. Amikor a megalakult első fele
lős magyar kormány egén összetorlódtak a felle
gek, az idegen föld huszárjait lelkűk mélyéig meg
rendítette hazájuk vészkiáltása.
A délvidéki szerb felkelés kirobbanása, után
kisebb-nagyobb csoportokban megindult az áradat a magyar föld felé.
Elsőnek a Gácsországban állomásozó 6. számú Wiirtemberg huszárezred egyik százada szökött meg Marianpolból, magával kényszerítve szakasz- parancsnokát, Fiiáth főhadnagyot is. A ¡század pa
rancsnoka, Lenkey százados arra vállalkozott, hogy legényeit visszahozza. A szökevényeket utolérve azonban őt is hatalmába ejtette a hon
vágy. Százada élére állt s csapatával június 11-én ért Máramarosszigetre. Innen kezdve diadalúthoz hasonlított a magyar huszárok menete. A huszár- század Pestre érkezése után a Délvidéken harcoló 3. huszárezredhez került.
A huszárezredek legjava azonban még tovább is idegen földet taposott. A magyar kormány hi
vatkozva a király által is szentesített 1848. évi I I I . te. 8. §-ára, az örökös tartományokban állo
másozó magyar katonaság hazaküldését követelte.
A bécsi hadügyminisztérium vonakodott eleget tenni a felszólításnak. Csak az 1848 július 14-én kelt legfelsőbb császári leiratra mutatkozott v a la mivel engedékenyebbnek. A császári parancsra, mely az örökös tartományokban állomásozó ma
gyar csapattesteknek Magyarországba való irá
nyítását, tartalmaztaii a 4., 6., 9. és 10. huszár
ezredeket indította el hazájuk felé.
A 4. számú Sándor huszárezred, mely a már
ciusi bécsi forradalom idején megbízhatóságának oly megkapó bizonyságát szolgáltatta, az időköz
ben Grácba vezényelt osztálya kivételével, augusz
tus 13-án és 23-án két oszlopban hagyta el a csá
szárvárost.
A Lenkey ¡századával megfogyatkozott 6. számú Wiirtemberg huszárezred július végén kapott pa
rancsot elvonulására. A z ezred állomáshelyéről, a galíciai Brzezanyból elindulva, Lembergen, Grod- non, Jaslon és Duklán át ért augusztus első felé
ben Magyarországba.
A 9. számú Miklós huszárezred a morvaor
szági Proszniczból július vége felé érkezett P o zsonyba.
Végül a 10. számú Vilmos huszárezred Tarno- polból felszedelőoködve szintén július vége tájt jutott el a magyar földre.
1848 augusztus utolsó napjaiban a részint megszökött, részint hivatalosan Magyarországba rendelt huszár-alakulatokon kívül osztrák terüle
ten maradtak még a 8. és 12. huszárezredek (előbbi a galíciai Zolkiewben. utóbbi Prága mellett, Saatz- ban), továbbá a 4. huszárezred egyik osztálya Grácban. Ugyanitt kell megemlíteni az Olaszor
szágban működő osztrák hadsereghez tartozó két (5. és 7.) huszárezredet is.
A bécsi hadügyminisztériumnak azonban az erőszakkal visszatartott huszárcsapattestekből — az Olaszországban lévők kivételével — nem sok haszna
volt. Lassan szétporlasztotta azokat a magyar sza
badságharcnak a határokon túl is átcsapó tüze. A csehországi Saatzban elhelyezett 12. Nádor huszár
ezredet 1848 július 12-én a prágai forradalom le
törésére vezényelték. A huszárok az utcaharcban derekasan viselkednek. Utána az ezred régi állo
máshelyére vonul vissza. Ekkor már a Magyar- országból érkezett hírek megingatják a fegyelmet.
Elsőnek Sréter Lajos százados és Dessewffy Dé
nes hadnagy szöknek meg az 1. század 6 altiszt
jével és 43 közvitézével. Követi őket nemsokára egy egész osztály huszár Virága főhadnaggyal és Hollán hadnaggyal az élen. Ez év telén a 2. szá
zad old kereket és átlépve a határt, porosz földre szökik. Lefegyverzik őket s ezredükhöz vissza- toloncolják. A lázadókat s szökevényeket a terézien- stadti várbörtönbe vetik. A z ezredben ostromálla
potot rendelnek el. A kézrekerült szökevény huszá
rok kötélvégre jutnak. De mindhiába. A közben hatalmas lángokban égő magyarföld a mágneses vas erejével húzza a huszárszíveket hazájuk felé.
A császári parancsnokok minden szigora eredmény
telen marad. A z egykor hűségükről s megbízható
ságukról híres Nádor-huszárok összeesküvése, szö
kése tovább tart. 1849 elején már csak bajt és gon
dot okoznak az osztrák hadvezetésnek s ezért május 6-án az egész ezredet Tirolba rendelik. A magyar határ közelében elvonuló huszárok természetesen minden kínálkozó alkalmat megragadnak, hogy el
hagyják csapattestüket s a régi ezrednek csak ron
csai érkeznek meg az új állomáshelyre.
A Gácsországban maradt Kóburg huszárezred
nél s a G rácban hagyott Sándor huszárosztálynál ugyanezek a jelenségek mutatkoztak. E z utóbbitól 1848 szeptember 30-án Stádiesky tizedes vezetése alatt 104 ember szökött meg. A gráci állomás- parancsnok közvetlen az eset után Latour hadügy
miniszternek kétségbeesetten jelentette, hogy a hu
szárok az engedelmességet megtagadták s az osz
tály visszamaradt része is el van szánva a szö
késre.
Röviden még csak az olaszföldön állomásozó 5. és 7. huszárezredek magatartására térünk ki. Az osztrák hadvezetés kezében ez a két huszárezred bizonyult a leghasználhatóbbnak. Egyrészt, mert a hazai földön tomboló események híre nehezebben jutott hozzájuk, másrészt, mert egész valójukat le
foglalta a hadiélet. Titokban szőtt összeesküvések
kel itt is találkozunk. Maguk a tisztek is kaptak szökésre buzdító névtelen leveleket, melyek vagy az ellenséges lakosság köréből, vagy egyes hon
vágyó huszártól származhattak. A magasabb csá
szárhű parancsnokok azonban idejében közbevetet
ték magukat s hol a szép szó nem segített, erősza
kos eszközökkel akadályozták meg a fegyelmetlen- ség elfajulását. A 7. huszárezred parancsnoka, T ö rök Sándor gróf ezredes például az ezredéhez inté
zett kiáltványában azáltal igyekezett legénységé
nek hangulatát befolyásolni, hogy többek között politikai nézetét kifejtve, a szabadságharc vezető- férfiait, elsősorban Kossuthot, meglehetős súlyos, elitélő szavakkal jellemezte. A tisztjeikhez ragasz
kodó huszárok hallgattak parancsnokaik szavára;
az olaszországi hadjáratban mindvégig derekesan megállták helyüket s hűek maradtak a fekete-sárga zászlóhoz.
A császári parancsra idegen földre vetett huszárok hazatérése az 1848—49-i szabadságharc egyik legmegkapóbb mozzanata volt. A történelmi hűségnek tartozunk azzal a megállapítással, hogy míg a huszártisztek javarészét bizonyos mérvig fogvatartótták azok a lelki gátlások, melyek min
den katona szemében érthetők, sőt becsülésre mél
tók, addig a. magyar huszárfiúk egyszerű lelke minden gátlás nélkül nyílt meg a szabadságharc eszméje előtt.
1848 elejének cs. kir. huszártisztjeinél az in
telligens ember mérlegelése, Ítélete, bizonyos fokú aggodalmai, nemkevésbé az összetettebb lelki be
rendezés kuszáit szálai: az adott szó, a fogadalom szentsége s a mélységből előtörő nemzeti érzés viaskodtak egymással, míg az egyik vagy másik jobbra vagy balra taszította őket. Természetesen akadtak kivételek is. Olyanok, akik minden külö
nösebb lelki vívódás nélkül határoztak. Meggyőző
dés vagy temperamentum! K i tudja, mi hajtotta ezeket jobban? Csak az az egy tény, hogy a veszély
ben álló haza megmentésének vágya minden aka
dályt legyőző erővel vonzotta őket a Kárpátok felé.
A kisebb-nagyobb huszárcsapatok hazafelé vo
nulása tele volt ezer izgalommal, veszéllyel. Akár Csehországból, akár Galícia végeláthatatlan me
zőiről kerekedtek f e l ... Űzőbe vették őket... A z utá
nuk küldött német lovasok kerülő úton elébük akartak v á g n i. . . A huszárok ezalatt éjjel-nappal váltakozó menetütemben haladtak. Csak akkor pi
hentek meg, amikor abrakoltak. A helységeket nap
pal, ha lehetett, kikerülték. Ha mód erre nem volt, vagy éjjel, amikor ihinden ház, sövény mögött ellenséget neszeitek, óvatosan kerültek a falu be
járatához. Ekkor sarkantyúba vették lo\aikat;
megeresztették a kantárszárt és — esik, aki esik — meg nem álltak csak a falu túlsó szélén. Itt számba- vették a megmaradottakat s azután „indulj“ ...!
tovább . . . előre .».
Mialatt a huszárezredek hazájuk felé tartottak, Délvidéken már folyt a harc. Megérkezésük után először ide kerültek. A magyar kormány a lázongó délszlávok megfékezésével egyidejűleg lázas siet
séggel fogott az új magyar hadsereg felállításához.
Természetesen a meglévő régi huszárezredek szapo
rításáról sem feledkezett meg. A vármegyék által kiállított mintegy 48 osztálynyi lovas nemzetőrön kívül az önkéntes lovas szabadcsapatok toborzása
is megkezdődött. Ilyen önkéntes lovas Csapatok vol
tak a jászkunsága, Berzenczey, Bocskay-hajdúk és Károlyi István gróf lovas alakulásai, melyek az újonnan felállított huszárezredek magvául szol
gáltak.
A Nagy-M agyar-Alföld szegénylegényeiből alakított huszárezred a törökverő Hunyadi nevét s a 13. számot kapta; a jászkun-lovasokból a 14.
számú Lehel huszárezred, Berzenczey lovasaiból pedig a 15. számú Mátyás iiuszárezred keretét 1 öl
tötték ki. K árolyi István gróf lovasönkéteseiből a 16. számú Károlyi huszárezred alakult s mindezek
hez még két huszárezred csatlakozott: a 17. számú Bocskay s a 18. számú Attila huszárezred. A régi huszárezredekhez csatolt új csapattestek felállítása rohamosan haladt. Lovas szolgálatra önként jelent
kező szép számmal akadt, úgyhogy 1848 decembe
rében, mivel időközben a határon túl lévő 5. és 7.
huszárezred újjáalakulását is elrendelték, a magyar kormánynak összesen 18 huszárezrede volt. A z új huszárezredek létszáma természetesen még nem volt teljes. Ezek további szaporításáról, valamint a régi huszárezredek állományának a tartalókszáza- dok útján történő pótlásáról a lovasság újoncozási felügyelője, Répásy tábornok gondoskodott.
A magyar kormánynak súlyos gondot okozott a régi s az újonnan felállított csapattestek közös nevezőre hozása, vagyis elsősorban az egységes magyar vezényszó kérdése. Annyi vitán felül állott, hogy az új ezredek minden tekintetben magyarok
lesznek. A kérdés csak az volt, hogy a régieket is új alapra helyezzék-e, vagy az idő rohano esemé
nyeivel számolva, egyelőre érintetlenül hagyják. A z alsóház augusztus 19-i ülésén, mely a hadügy
miniszter által benyújtott újoncozási törvényjavas
latot vitatta meg, maga Kossuth döntötte el a kér
dést, mondván: „ A huszárezredeknél, ahol a gya
korlatok bonyolodottabbak s amelyeknél a szellem a leghazafiasabb, minden maradjon a réginél.“ íg y is történt. A régi huszárezredeknél a szabadságharc alatt semmi változás nem esett. Német vezényleti nyelvüket is megtartották egészen Világosig. A honvédseregben kiérdemelt tekintélyükre mi sem jellemzőbb, mint az a történelmi tény, hogy azok a fiatal tisztek, kik később hozzájuk kerültek, egyen
ruhájukra a fekete-sárga zsinórt varratták fel.
A régi és az új huszárezredek közötti különb
ség magától érthetődőleg a ruházat terén is megnyilatkozott. M íg amazok régi egyenruháju
kat megtartották, az újonnan felállított huszárezre
dek huszárdolmány helyett atillát kaptak, melyen az aranysujtást egyszerűbb zsinórzat pótolta.
A magyaros jelleg természetesen ez utóbbi huszárezredeknél is kifejezésre jutott. Legerede
tibb volt közöttük az alföldi csikósokból, pásztorok
ból és szegénylegényekből toborzott 13. számú Hu
nyadi huszárezered öltözete: fekete tollas betyáros kalpag, két sor pitykegombos, búzavirágkók atilla, pantalószerű szürke posztónadrág, melyet alul csizmamagasságig bőr borított. A Hunyadi huszá-
M agyar huszárok 1848—49-ben.
rok öltözetük fölé gyakran lobogö ujja kék vászon
inget és bő gatyát húztak.
Fegyverzetük fejenként két pisztolyból, kard
ból, erősen megvasalt fokosból és karikás ostorból állott. A fokost a mellen lévő tölténytáska szíjjá- hoz erősített karikába akasztották, az ostort pedig az egyik vállon és a mellen felcsavarva hordták.
Harcban a kardot rendszerint hüvelybe rejtet
ték s legszívesebben fokossal verekedtek.
Amikor az elnevezés kérdése vetődött fel, ismét gondosan ügyeltek arra, hogy a régi huszárok ér
zékenységén sebet ne üssenek. Kossuth Görgeyhez intézett egyik levelében a következőket írta: „ A huszárok féltik nevöket — méltán híres, dicsőséges név —• tehát ne nevezzük őket 1-ső, 2-ik, stb. hon
véd-lovasezrednek, hanem 1-ső, 2-ik, stb. honvéd
huszárnak.“
A magyar újoncozási törvény a felállított ezre- deknéi a magyar szolgálati nyelv használatán, a zászló, ruha és jelvény magyaros jellegén kívül csupán annyi változást hozott, hogy a szolgálati időt 4 évben szabta meg. Egyébként nem forgatta fel a régi huszárezredeik szervezetét, hanem ellenke
zőleg: a fiatal huszárezredeket teljesen amazok mintájára szervezte meg. Mészáros, a honvédség talpraállításánál egyébként is a cs. kir. hadsereg szerkezetét vette alapul. A bécsújhelyi katonai aka
démia mintájára a tisztikar utánpótlását szolgáló
„M agyar hadi főtanodát“ alapított, melyet a mai Ludovika Akadémiánk elődjének tekinthetünk. En
nek az intézetnek 1849 január 7-én kellett volna megnyílnia. A z ünnepélyes aktust Windischgratz herceg csapatainak az ország fővárosába történt bevonulása hiúsította meg.
A z újonnan felállított huszárezeredek tiszti
karát részben a cs. kir. hadsereg tényleges és nyug
díjas tisztjei, részint a legénység műveltebb elemei szolgáltatták.
A z érezhető tiszthiányon a honvédelmi minisz
ter Görgey javaslatára átmenetileg tiszti vizsga- bizottságok felállításával segített. Mindenki, aki a hadseregben tiszti előléptetésre törekedett, vegyes tiszti bizottság elé került.
A fegyverzetet és a felszerelést vagy a régi cs.
kir. katonai raktárak készletéből vették el, vagy külföldről hozatták. Emellett belföldi előállításról is gondoskodtak. Pesten a Károly-laktanyában ru
házati bizottság, Óbudán országos fegyvergyár létesült. Pozsonyban a feldunai hadtest számára egy fiók ruházati bizottság alakult.
A honvédsereg talpraállítóinak minden rész
letre kiterjedő, elsőrangú szervezőképességéről tesz bizonyságot az 1849-ben megjelent szolgálati könyv (Tábori utasítás a gyalogság, lovasság és tüzérség számára), mely e kor harcászati elveit tartalmazza.
Mint jellemző érdekességet említjük meg, hogy a könyv illusztrált címlapján a háttérben Napóleon
képe látható, előtte a felfegyverzett, hódoló honvéd
vitézekkel.
Táborozásnál a lovasság a természetes akadá
lyok által kevésbé, vagy egyáltalán nem védett szárnyra került. Mindkét oldalról védett táborozás
nál, vagy nagyobb viszonyok között a lovasság csak kivételes esetekben jutott az első vonalba.
Ilyenkor a harcvonalak mögött olyan pontokon he
lyezték el, ahonnan a gyalogságot rajtaütés esetén támogathatta.
Vegyes fegyvernemekből összetett csoportok
nál, nyílt, területen a biztosító (előőrs) szolgálatot lovasság látta el.
A huszárok főként a távoli felderítés eszközei voltak, de előszeretettel használták fel őket portyá
zásra is, amikor az ellenség háborgatása, hátra
hagyott raktárainak lebontása, szállítmányok el
fogása, stb. volt feladatuk. Ily alkalmakkor tűz
harcra gyakran lóról kellett szállamiok. A parancs- nők magatartására az utasítás ezeket mondja: „A z ily portyázó hadak parancsnokai és vezérei gyak
ran saját akaratuk és belátásukra vannak ha
gyatva; rájuk nézve csak általános rendszabályok, csak utalások az elérendő célra léteznek; a többi mind bátorságukra, tapasztalásuk és tehetségeikre marad bízva. Tágas mező nyílik előttük és tért enged nekik tevékenységük és elhatározottságukat próbakőre tenni. Nekik tehát ravaszsággal páro
sult, kiművelt harci tulajdonságokkal, elzárkózott- ság és lélekébers éggel kell bírni ok. A bátortalan lélek merész föladat alatt összeroskadna.“
Önálló lovasrészek ütközetmenete a gyalogság
hoz hasonló volt. A z elővéd, melynek ereje legfel
jebb a csapat egyharmada lehetett, három részre oszlott: az elől lévő élre, segélyrészre s végül a tar
talékra. Harc esetén az egymást kölcsönösen támo
gató biztosító tagok csatárláncba fejlődtek. A lovas
csatárok térköze 3—4 lépés, vagy nagyobb volt. A lovasságnak csatárláncszerű felállítását a gyalog
ság ellen általában kerülték. Ha az mégis elkerül
hetetlen volt, akkor a lovas csatároknak mozogniok kellett, hogy az ellenséges gyalogság tüzének hatá
sát csökkentsék. Lovasok elleni harcban azonban a lovak helyben maradtak, hogy a fölösleges mozgás elkerülésével a támadásnál kellő erőben marad
janak.
Vegyes fegyvernemekből álló csapatoknál, nyilt téren rendesen a lovasság látta cl a menotbiz- tosítást; kevésbé átszel delt terepen gyalogsággal együtt alkalmazták.
A lovasság általában a támadás eszköze volt.
Csatarendbe fejlődéskor jobbára a harcvonalak mögött állt s meglepetésszerű, átkaroló támadások végrehajtására használták fel. Maga az utasítás is kiemeli, hogy „a lovasságnak minden csupán vé
delmi cselekvésmódja igen ártalmas, mert az ő védelme a megtámadásban áll.“
A z utasítás lovassági harc-elvének megfelelően az 1848— 49-i szabadságharc huszárjai valóban a támadószellem megszemélyesítői voltak. A z osztrá
kok számára a meglepetések ezerféle változatait tartogatták. Tekintélyük különösen nagy volt az ellenség előtt. Maga Görgey emlékiratának egyik helyén a következőket írta róluk: „A z ellenség min
den cirkálód csak a huszárok után kérdezősködik, hogy merre vannak. Első feladatom lesz ezután oda törekedni, hogy a honvédeket is megemlegessék.“
Előzőleg szóltunk arról, hogy az osztrák örö
kös tartományokból Magyarországba rendelt, vagy szökött huszárezredek, illetőleg azok részei, a meg
levőkkel egyetemben, jobbára a Délvidékre és E r
délybe kerültek; később azután felosztották őket az egyes működő honvédseregek között.
A délvidéki csatározások közepette említésre- méltó huszárrohammal először 1848 július 10-én, a Versee környékén lezajlott ütközet alkalmával ta
lálkozunk. E napon a szerb felkelők két oszlopban nyomultak támadólag Versee felé. A magyar mi
nisztérium által iderendelt Blomberg ezredes a város közelében 4 gyalog-, 4 lovasszázaddal, to
vábbá temesvári és egyéb nemzetőrcsapatokkal és 2 ágyúval fogadta az ellenséget. A z első összecsa
pás után egyik oldalról a huszárok, a másikról pedig az osztrák könnyű lovasok rohanták meg a szerbeket, akik rémületükben a közeli nagyobb kukoricásba menekültek. A huszárkard nagyszerű munkájának eredmények ép a felkelők 300 halottnál is többet hagytak a csatatéren, míg a magyarok vesztesége mindössze 7 főre rúgott.
A július 17-i földvári ütközetnél, amikor a honvédek ütegei a szakadatlan tüzelésben kimerül
tek s a gyalogság visszahúzódott, Ripp alezredes a Ferdinánd-huszárokat kisebb rohamosoportokra osztotta, melyek azután az ellenség vonala mögé lopakodva, olyan zavart keltettek sorai között, hogy állásait egymásután elhagyta és visszahúzódott.
Jellacsics liorvát bánnak ez év őszén a Dunán
túlra történt betörése idején, a szeptember 29-én lezajlott pákozd-isukoroi ütközetben a Miklós-hu- szárok hadakoztak keményen. A magyar hadsereg jobbszárnyára rendelt egyik osztálya az ellenség ismételt támadását utasította vissza, Pátka község északi széléhez kikülönített oldaloszlopának el
szántságán pedig az ellenséges lovasság több át
karoló kísérlet hiúsult meg. Ebből a csatából e kor memoire-irodalma egy kedves kis huszáresetet örö
kített meg: A z egyik Miklós-huszár alól kilőtték a lovát. A huszár lába lova teste alá szorult. Amikor riagynehezen kiszabadította magát, visszavágtató bajtársai után rohant. Körülötte jobbra-balra sű
rűn osapdostak az ellenség golyói. A huszár egy- ideig versenyt futott velük, azután egyet gondolt.
Megállt, nagyhirtelen visszafordult. Elesett lová
hoz visszaszaladt. Itt a közeledő ellenség szemelát-
tára leszerelte azt, s a kantárt és nyeregszerszámot összenyalábolta. Ezekkel a hátán most már még gyorsabban futott a magyar harcvonal felé s így vonult be, teljes szerszámmal csapatához,
A huszárok az október 7-i ozorai diadalból is kivették részüket. Am ikor Roth ezredes, az egyik liorvát had parancsnoka, Perczel -serege elől gyors iramban igyekezett Oz-ora felé, hogy egérutat nyer
jen, ebben a szándékában a magyar sereg elővédjét alkotó huszárok akadályozták meg. Gáspár huszár- kapitány ez alkalommal tanúsított bátor magatar
tásáért egyszeriben ezredessé lépett elő.
A szerencsétlen kimenetelű sehweeháti csatát nemsokára követő osztrák támadó hadjárat, vagyis a magyar fősereg visszavonulása közben, a huszá
rokra hárult az a feladat, hogy a magyar sereget állandóan zavaró lovastámadásokat kivédjék. íg y többek között december 18-án nagyobb császári lovassággal kellett szembeszállaniok.
Görgey e napon a Győr felé elindított zömé
nek fedezésére a 9. számú Miklós és a 10. számú Würtemberg huszárezredet Mosonnál hagyta visz- sza. Minthogy az ellenség jóidéig nem mutatkozott, a visszamaradt huszárok egyrészét szintén Győr felé irányította. Késő délutánra járt az idő, ami
kor nyugat felől nagyobb lovascsoport bontakozott elő s a Győr felé menetelő huszárok oldalába tar
tott. Görgey ekkor testvéröccsét, Görgey Kornélt indította a Wiirtemberg-huszárokkal rohamra. A zárt rendben rohamozó huszártömeg hatalmas erő
vel zúdult az ellenségre, mely utóbbi képtelen lévén az ellenállásra, csakhamar visszavonult. E győzel
mes huszárroham után írta Görgey Kossuthnak:
„Éljen a magyar! Ma győztünk! A jóval erősebb ellenség gyáván megfutott az én kisszámú, de ki
mondhatatlanul lelkesült csapatomtól s a csatatért több halottal nékünk engedte át,“
Huszárok mentettek meg később, január 3-án, a Tétény mellett lezajlott utóvédharc közepette egy meglehetősen kritikus helyzetet is. A január 2-án Pesten megtartott haditanács elhatározta, hogy Görgey seregét Arácon keresztül a V ág mellékére irányítja. Ennek értelmében a magyar fővezér a
Buda alá vísszavönuit seregének átcsöportosításái rendelte el. Érd község mellett álló dandárát visszavonta s helyébe a tétényi dandárt rendelte.
A z előbbi dandár parancsnoka azonban nem várta be a felváltást, hanem idő előtt visszavonult. Ez tette lehetővé azt, hogy a felváltás végett Érd felé gyanútlanul menetelő honvédosztagokat útközben ellenséges lovasok lephették meg. A visszafutó hon
védeket az osztrák vasasok űzőbe vették s egész Tétényig kergették, amikor egyszeriben egy osztag Vilmos-huszár vetette magát közbe. Kemény harc fejlődött ki, amelyben a vasasok jelentékeny vesz
teséget szenvedtek és meghátráltak, hutásuk meg
akasztotta a közben harchoz fejlődött osztrák had
test támadását és így a tétényi dandár még idejé
ben csatarendbe fejlődhetett.
Görgey hadteste 1849 telén a bányavárosokban táborozott. A magyar vezér arra a hírre, hogy Col- lery osztrák ezredes csoportja Zsarnócánál a hon
védsereg táborkörletébe tört, a ¡Sándor gyalogezred egy zászlóaljával, a 9. huszárezred egy századával és némi kevés tüzérséggel maga sietett a veszélyez
tetett pontra. Ideérve azonban arról értesült, hogy az ellenség közben Zsarnócáról a Guyon-féle had
osztály ellen, Selmecbánya felé fordult. Görgey az ellenséget a hegyek között nyomon követte és Hod- rics közelében összeakaszkodott véle. A hegyes- dombos terepen heves harc fejlődött ki, melynek során a tűzhöz nem szokott tót gyalogos újoncok megfutottak. A huszárok útjokat akarták állni, de azok a lovak hasa alatt odébbkúsztak. Görgey az általános zűrzavarban magárahagyatott ágyúit akarta megmenteni. Ez a gondolat annyira hatal
mába ejtette, hogy minden másról megfeledkezve, az ágyúk mellett egyedül maradt. Ebben a lelki állapotában észre sem vette az ellenséges vadászo
kat, akik időközben hatásos lőtávolságra megköze
lítették. Most már maga a hőslelkű hadvezér is visszavonulásra gondolt, az ellenséges golyók azon
ban igen közel fütyültek el feje mellett. Egyik a csákóját is átfúrta. Valamivel odébb tőle egy hu
szár támogatta sebesülten vánszorgó pajtását, ami
kor egy nekivadult nyerges ló vágtatott feléjük az ellenség oldaláról. A huszár ügyesen elfogta a pa
ripát s bajtársát rásegítve, maga legott Görgey- hez vágtatott, hogy vezérének saját lovát fel
ajánlja. Görgeyt ez a nagylelkű önfeláldozás pél
dája annyira meghatotta, hogy egyszeriben re
ménykedni kezdett s ezekkel a szavakkal fordult huszárjához: „Vágtass inkább azok után a hitvány bakák után és terelj nékem ide vissza egy falkát be
lőlük, de oly legények legyenek ám, mint Te va g y !“
„Hasztalan fáradság lesz“ — felelte az károm
kodva — „hisz ezek tótok, nem magyarok!“ A magyar fővezér bizakodása — fájdalom — hiába
valónak bizonyult. A z újabban hozzáterelt tót vité
zek az első golyólövésre ismét visszaszaladtak s őt
magát az időközben előkerült segédtisztje, Kempé- len százados és hűséges huszárja csak erőszakkal tudták elvonszolni a csatatérről.
Január vége felé, amikor Görgey hadtestével a bányavárosokból kibontakozva, a branyiszkói szoros felé igyekezett, hogy a Hernád völgyébe le
szálljon és az osztrák seregek ellen megindítsa nagyobbszabású támadó hadműveletét, a Tokaj környékén álló Schliek császári altábornagy csa
patait Klapka honvédserege foglalkoztatta. E na
pokban egy megkapóan eredeti, a magyar huszár jellemét minden ízében átvilágító huszáros tettel találkozunk. A Gyöngyösön állomásozó 8. számú vértesezred, melynek parancsnoka Montecuccoli gróf osztrák ezredes volt, a városból egy reggel felsőbb parancsra kivonult. Montecuccoli kissé gyengélkedett s ezért elhatározta, hogy valamivel később kocsin megy ezrede után. Ekkor azonban az történt, hogy egy huszárkáplár, aki hat emberével Mezőkövesd felé cirkált, meggondolta magát s út
vonaláról letérve, Gyöngyösre is ellátogatott. Ide
érve, a város alatt az ellenség felől tudakozódott.
Kérdezősködésére azt a választ kapta, hogy az itt tanyázott vértesezred kivonult, de ezredese még a vendéglőben van. A huszárkáplár tüstént odalova
golt, lóról szállott, felment az első emeletre s a császári ezredes ajtaján illendően bekopogtatott.
Harsány „szabad ‘ volt a válasz s a következő pil
lanatban az ámuló Montecuccoli gróf előtt tiszte
legve állt meg a káplár: „Jelentem alássan — úgy
mond — ezredes úr foglyom.“ A megdöbbent ezre
des szó nélkül adta meg magát. M íg podgyászát összecsomagolta, két huszár állott ajtaja elé. A káplár ezalatt gyorsan a városházára nyargalt, hogy kocsikat rendeljen s ez alkalommal itt is meg
kérdezte, hogy nincs-e még a városban fekete-sárga érzelmű ember. Mint ilyet, a városkapitányt jelöl
ték meg, aki kiáltványt bocsátott ki a császáriak érdekében. A huszártizedes a városkapitánynál már kevésbé udvarias formaságok között tette tisz
teletét s őt is elfogta. Nem telt bele egy óra, a huszár járőr foglyaival kikocogott a városból s azo
kat parancsnokságához szállította. Ez a huszárcsíny Gyöngyös városának, melyet nemsokára ismét csá
szári csapatok szállottak meg, hadisarcul kirótt 50.000 forintjába került.
Schlick és Klapka seregeinek egyik összetűzése alkalmával, a január 22-én lezajlott tarcaii ütközet
ben történt, hogy a huszárok a sűrű ködben magát az osztrák vezért is kis liíjján, hogy fogságba nem ejtették. Ezzel kapcsolatosan a Klapka táborában tartózkodó Szemere többek között a következőket jelentette: „Tegnap csak a csaló köd gátolta, hogy meg nem semmisítettük Schlick seregét. A z ég ked
vezett neki, saját ereje elhagyta. De az Isten vég
zését ki nem kerülheti... Tegnapelőtt magát is (t. i. Seblicket) körülfogták huszáraink. Magyar
szólása s ravaszsága és huszáraink túlbecsületes- sége által sikerült megmenekednie. . . A huszárok, mint az itt lévő hevesi lovas nemzetőr is, kuruczul vagdalta az ellen lovasait.
A sikerült branyiszkói áttörés s Klapka és Görgey kassai találkozása után nyilvánvalóvá lett, hogy a honvédsereg nagyobbszabású támadó hadművelethez lát. A z osztrák haderő főparancs
noka, Windischgrátz herceg ezért elhatározta, hogy erejének összevonása után serege zömével Miskolc felé vonul, a magyar fősereget csatára kényszeríti és lehetőleg a Tisza mögé szorítja. Terve érdekében többek között Colloredo dandárét Gyöngyösről Hatvanba s egy cirkáló csapatot Coudenhove őr
nagy alatt Kápolnáról Gyöngyösre rendelt. Ez utóbbit lepte meg- Kompolton, február 18-án reggel
ú óra tájt egy lovas különítmény, mely 3 szakasz 8-as, 5 szakasz 1-es és 3 szakasz 14-es huszárból állt. A mintegy 240 főnyi vértesosztály az uradalmi kastély szérűskertjében volt szálláson. A huszárok a ház előtti őröket egy pár kardvágással elnémítot
ták s azután a kertben, a felkantározott lovak mel
lett álló vérteseik közé ugrattak. Egyik oldal tálló ellenséges szakasznak sikerült nyeregbe vágnia magát, ezekre l jj Imre százados rontott Kóburg- lius záraival.
A vasasok csakhamar szétrebbentek, de apróbb csoportokban hol gyalogosan, hol lóháton, még elszántan védekeztek. A közelharc az osztrák lova
soknak 8 halottjukba, 38 sebesültjükbe és 30 fog
lyukba került. A huszárok vesztesége — bármeny
nyire hihetetlennek látszik — az egykorú hivatalos harcjelentés szerint csak 1 közvitéz és 5 ló volt.
A vértesek parancsnoka, Coudenlioven őrnagy maga is súlyos sebet kapott, úgyhogy Gyöngyösön lemaradt menekülő bajtársaitól. A huszárok közül különöskép Yaculin József és Andódi Gábor Ko- burg-fcözhuszárok tűntek ki vitézségükkel. Ez utóbbi azzal, hogy az ellenség által körülfogott kapitányát élete veszélyeztetésével kimentette.
A magyar szabadságharc történelmében 1849 tavasza jelentette azt a fordulót, mely a honvédek bámulatbaejtő teljesítményével lepte meg Európa katonai köreit. A z a fiatal magyar sereg, mely Windischgrátz hercegnek az ország fővárosába tör
tént bevonulása után csak itt-ott hallatott valamit magáról s melyet az osztrák tábornokok szervezeté
ben széthullott, komoly ellenállásra képtelen, fe
gyelmezetlen tömegnek véltek, az őszi fáradalma
kat kipihenve, egyszeriben talpra ugrott. A Sajó és a Hernád völgyében, valamint a Tisza-vonalán álló magyar seregtestek gyülekezése a nagy mér
kőzésre, február derekán már folyamatban volt.
Egyesülésük után elkeseredett dühhel vetették ma
gukat a császári hadakra. Hatvan, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom ennek a lendületes előretörés
nek mindmegannyi pozitiv hadisikereket jelentő állomásai. A magyar huszárok, akik eddig is lelkét jelentették az új honvédseregnek, most valami le- gyűrhetetlen szilajsággal szálltak harcba. A győ
zelem mámorában a haditettek egész sorát vitték végbe.
Ebben a hajlékony, szinte meseszerűen ívelő hadjáratban csak az első nekifeszülés idején talál
kozunk kisebb megtorpanásokkal. Addig, amíg a honvéd fősereg parancsnoka Dembinszki altábor-
Guerilla-harc a vasas-némettel.
nagy volt. Később azonban, amikor a császári sereg egyik volt huszártisztje kezébe került a magyar honvédség gyeplője, a (magyar szellem s a magyar kard csodákat müveit.
Dembinszki, aki ez év február 12-én vette át a feldunai magyar hadak feletti vezényletet, sereg
testeit meg a gyülekezés befejezése előtt láger kör
nyékére vezette. Elsőnek itt került harcra a sor.
A lebruár 2ó. és 27-én lezajlott kápolnai csata első napján a Klapka-féle hadtest egyik hadosztály
parancsnoka, Máriássy, az ellenség által szabadon hagyott kompolti erdőt akarta elfoglalni, hogy a hézagba nyomulva, az osztrákok közé ékelődjék.
Ezt a szándékát b£> honvédzászlóaljjal, 5 huszár- századdal és 2 üteggel meg is valósította. Előnyo
mulásával természetesen ellenfelét válságos hely
zetbe hozta. A vele szemben lévő császári dandár parancsnoka, Wyss tábornok ezért egy lovasosz- táiyt küldött ellentámadásra, ő maga pedig erős tüzérségi tűz támogatásával, a honvédeket oldalba fogta. A z osztrák lovasság egy honvéd négyszöget szétszórt s ugyanakkor néhány előrevont osztrák üteg a honvédek között némi zavart keltett. A z ekként megfordult előnyös helyzetet Wyss újabb lovastámadásra használta fel. Ez az ismételt lovas
támadás a harc sorsát végkép eldöntötte volna, Máriássy azonban hirtelen maga állt Sándor-hu- szárjai élére s a vasasokat véres fejjel visszaűzte.
Február hó 27-én, vagyis a kápolnai csata második napján a császári sereg egyik megkerülő oszlopa, ¡Sebnek hadteste is beavatkozott a harcba.
A siroki szorosból kibontakozva, a magyar arc
vonal jobbszárnyán lévő Klapka csapataira vetette magát. Támadásának súlya olyan hatalmas volt, hogy a honvédek nem tudtak helyt állni. Verpelét elveszett. Ekkor játszódott le a csata legmegkapóbb jelenete. A z a lovasharc, amelyben a két fél arc
vonala előtt összegyűlt lovasosztagok oly hősies el
szántsággal csaptak egymásra, hogy szemtanuk állítása szerint mindkét fél lábhoz tett fegyverrel, némán és mozdulatlanul nézte a véres színjátékot.
Hosszas kaszabolás után végre a huszároknak kel
lett engedni, akiket a Verpelétből újonnan kibon
takozó ellenséges lovasosztagok űzőbe vettek. E válságos percben, még pedig délelőtt 11 óra tájt jelent meg Pöltenberg a harcmezőn, aki sebtében 4 Sándor-huszárszázadot küldött előre. Ezek a vérteseket visszaverték és a többi összeszedett hu
szárok segítségével Verpelétig üldözték. Még Schlick vasasainak első támadása alatt történt, hogy egy magyar üteg legényeit, kik helyükön az utolsó pillanatig kitartottak, a német lovasok egy szálig lekaszabolták. A z üteget később a győztes huszárok visszahozták, még pedig sebesült tiizér- 1 egénységével egyetemben.
Schlicknek a magyar jobbszárny ellen ismétel
ten meginduló támadásai azonban később mind he
vesebbekké váltak. A z érezhető nyomás következ
tében a magyar hadkozép visszavonulásba kezdett.
A visszavonulást a magyar jobbszarnyon Fölten- berg fedezte. A kerecsendi magaslatokat a végső lekelletig tartani kellett, hogy később Fölten- berg is megmenekülhessen. Ezen a ponton a követ
kező eset játszódott le: az itt felállított egyik üteg jóidéig kitartott, de amikor veszélyessé vált a hely
zet, — visszavonult. A tüzérek o ágyút már elvon
tattak és épp az utolsó körül foglalatoskodtak, ami
kor az elsült és véletlenül az egyik vontatólovat találta el. A megrökönyödött szekerészlegények el
vágták a többi ló istrángját s a már elvonult ágyúk után vágtattak. A z üteg parancsnoka hasztalan erőlködött tüzéreivel, hogy az ágyút elvontassa, (iörgey, aki történetesen épp itt tartózkodott, ekkor a közelben lévő Pásztory ¡Sándor huszárkapitányt hívta egy pár Sándor-huszárral segítségül. A hu
szárok a legnagyobb ágyútűzben tüstént a hely
színen teremtek s az ágyút jóformán az ellenség orra elől hátravonszolták.
Dembinszki a kápolnai csata után a honvéd
sereget Mezőkövesdre vonta vissza s a falu közelé
ben február 28-án délelőtt, arccal Szihalom felé, csatarendbe állott. A visszavonulást Kmetty had
osztálya fedezte, melyet útközben egy nagyobb, ül
döző osztrák lovascsapat megtámadott. A szoron
gatott magyar hadosztály segítségére Gáspár, a Miklós-huszárok ezredese, a főseregtől Görgey Kornél őrnagy osztályát és Thomsdorf százados vezetése alatt egy század Hunyadi-huszárt rendelt.
A huszárok elszántan rontottak a jóval nagyobb osztrák lovasságra s azt öldöklő kézitusa után csak
hamar visszaverték. A harc hevében még egy ellen
séges üteget is zsákmányoltak, melyet örömittasan vittek magukkal. A veszteségről szóló egykori fel
jegyzés szerint az ellenségből 9 halott és 49 sebe
sült maradt a csatatéren. A huszárok veszteségéről csak annyit tudunk, hogy a Hunyadi-huszárok pa
rancsnokát, Thomsdorf századost saját huszárjai sebesítették meg .súlyosabban. A százados erre azzal szolgált rá, hogy ütközet közben egy vértes tisztet, kiben régi bajtársára ismert, annak könyörgésére szabadon engedett. Közelben lévő huszárjai ezt meglátva, „áruló“ kiáltással parancsnokukra ron
tottak s fején több súlyos sebet ejtettek.
A mezőkövesdi utóvédharc után a magyar fő
sereg Tiszafürednél átkelt a Tisza balpartjára.
Innen — kissé megpihenve — március derekán, Vetter vezérlete alatt, a Pesttől keletre elhelyezke
dett császári hadtestek ellen ismét támadó előnyo
mulásba kezdett. Görgey hadteste Tokajon és Mis
kolcon át — észak felé hatalmas kerülővel — tün
tetőleg Gyöngyös felé tört előre, a többi hadtestek pedig Tiszafüreden át tartottak Kál környékére.
Windiscbgrütz nem volt tisztában a magyar had
sereg szándékával, ezért az északi, tüntető magyar
seregrész ellen fcjclilick hadtestét indította el. Ebből keletkezett az április 2-i hatvani csata, melyben a Zagyva hídjáért folyt kemény küzdelem. Ez alka
lommal különösen a Ferdinánd-huszárok egyik osztálya tüntette ki magát, Zámbély a 4. huszár
ezred alezredese pedig maga állt az egyik honvéd
zászlóalj élére és személyesen vezette azt rohamra.
Schlick meghátrált s kivonult Hatvanból, de lova
sai kisebb-nagyobb tömegekben feltünedeztek a folyó túlsó partján. A huszárok az ellenséges lova
sok sakkbantartására éjjel-nappal portyáztak a Zagyva jobbpartján. E gy ilyen éjjeli portyázás alatt történt, hogy Lichtenstein Ferenc herceg megnevezve magát, rákiáltott a magyar huszá
rokra, hogy térjenek vissza a császár hűségére; az egyik őrvezető, ki régi katonakorából ismerte a her
ceg hangját, visszafelelt: „Inkábbhercegséged áll
jon át mihozzánk!“ Ugyanennél a hadtestnél tör
tént, hogy Gáspár ezredes április 4-én Görgey K or
nél huszárőrnagynak azt parancsolta, hogy osztá
lyával keljen át a hídon s a Zagyva jobbpartján az egyik magaslaton elhelyezkedett vértesezredet űzze el. Amikor Görgey szerényen megjegyezte, hogy jó volna talán még egy osztály huszárt mellé adni, a következő büszke választ kapta: „E g y osz
tály Miklós-huszár mindig megfelel két osztály németnek!“ Görgey átkel a hídon. Útközben széles árkon kell átugratnia. Legyőzi az akadályt. Dombra kell felvágtatnia és csak akkor kezdődik a viadal, melyben a huszárok derekasan állják a sarat és csak akkor hátrálnak meg, mikor újabb ellenséges segélycsapat érkezik. A z osztály 80 embere elesett vagy megsebesült.
M íg a honvéd V II. hadtest Hatvanon át igyekezett tüntetésével a császáriak figyelmét magáravonni, addig a Gyöngyös és K ál között felvonult honvéd
sereg zöme (I., II . és I I I . hadtest) az április elején Vetter helyébe lépő Görgey fővezérlete alatt Tápió- bicskén át, délfelől tartott a Gödöllőn álló császá
riak oldalába. Tápióbicske mellett, április 4-én Jellacsics seregébe ütközött. Harcra került a sor.
Magyar győzelem után Nagy Sándor üldözte a Hannover- és Ferdinánd huszárezredekkel az ellen
séget.
A Tápió hídjáért folyó ádáz küzdelem köze
pette, Sebő Antal a Ferdinánd huszárezred alezre
dese, egy hatalmas termetű osztrák lovas őrnagy- gyal, R iedesellel csapott össze, ki őt hüvelykújján megsértette. Erre a huszártiszt dühében olyan ha
talmas vágást mért ellenfelére, hogy az menten le
fordult lováról.
A magyar fősereg zöme április 6-án Isaszeg alá ért. Először az I. és I I I . hadtest került tűzbe.
A kettő közötti hézagban, Isaszeg északi szegélyén a Hannover lovasezered állt. A csata hullámsze
rűen zajlott. A magyarok számára egyik meglehe
tősen kritikus pillanat volt az, amikor nagyobb
osztrák lovasság a két hadtest közé ékelődött ma
gyar huszárok ellen támadott. A Hannover huszár
ezred lépcsőben álló osztályai ekkor sebes vágtában hömpölyögtek le a magaslatról a Rákos -patakment i síkságra, ahol hevesen összecsaptak Montenuovo gróf vértesszázadaival. Ezt még egy újabb összecsapás követte, mely azzal végződött, hogy a harcoló lovasok szétválva, még jóidéig farkasszemet néztek egymással, mert a mély homo
kos talajon lovaik teljesen kimerültek.
A z osztrák hadaknak Isaszeg alól történt visz- szavonulása után Görgey merész és nagyvonala húzással lepte meg az osztrák vezetést. A Rest alá visszavonult császári hadtestek foglalkoztatását a II . Aulich-féie hadtestre és Asbóth hadosztályára bízta, maga pedig az I., 111. és később a V II. honv.
hadtesttel Vác felé tört előre, hogy az Ipoly és Garam völgyén át Komárom felmentésére siessen.
A z április 10-i váci győzelmes csata után Görgey seregének zömét, április 19-én Nagysallo mellett Wohlgemuth császári csapatai igyekeztek feltartóztatni. A honvédsereg lendületének azonban nemigen lehetett ellenállni. A helységből véres utcaharc után kivert császáriak egyik hadosztálya utoljára még a délnyugati magaslatokon igyekezett lábát megvetni. Ez sem sikerült. A honvédek el
szánt előretörése, támogatva Gáspár huszárainak rohamával, az ellenséget innen is elkergette. A z Esztergom és Komárom felé menekülő császáriakat Nagy Sándor 9 huszárszázaddal üldözte. A csatáról beszámoló egykori harcjelentés szerint a huszárok által halálosan megsebesített császáriak tömege borította a csatateret. A könnyebben sebesült osz- trák katonákat 200 szekér szállította tova.
A huszárok szívós üldözésére jellemző az, amit később Görgey írt emlékiratában: „ A z előtte való napon Nagy-Sallónál megvert ellenségből április 20-án már csak egyes szétugrasztott tömbökre akadtunk, a N yitra vizén innen, kik ráúnván a cél és irány nélküli bolyongásra, hadifogságba estek.“
A Nagysalló melletti ütközet alatt — az egy
kori kitüntetési beadvány feljegyzése szerint —- Nagy József, a 2. huszárezred kapitánya, Nagy Sándort az őt körülvett 12 vértes gyűrűjéből egy
maga mentette ki. Ugyanezt, tette P éterffy őrmes
ter is, aki ezredesét, Pikéthyt vágta ki az ellenséges lovasok csoportjából. A helység közelében lezajlott csatározások közepette Venisz Gábriel, Juhász János és Kosztolányi Mihály közhuszárok a város
menti szőlőkben egy szakasz ellenséges gyalogsá
gon rajtaütöttek s azt szétugrasztották.
M íg a honvéd seregtestek hatalmas ívben ka
nyarodtak az Ip oly és a Garam völgyén át Kom á
rom felé, addig Pest előtt a tüntetés feladatával hátrahagyott I I. hadtest és Asbóth hadosztálya is derekas munkát végzett. Aulich — mondhatnék — orránál fogva vezette Windischgrátzet, akinek sej
telme sem volt arról, hogy voltaképp a honvédsereg egyik kisebb csoportjával áll szemben. Ezt termé
szetesen csak az tette lehetővé, hogy a I I. honvéd hadtest állandóan foglalkoztatta az ellenséget. A fővárostól keletre élénk csatározások folytak, me
lyekben igen gyakran a huszárkardoknak is dolguk akadt.
Egyik ilyen nagyobbszabású tüntető jellegű támadás alatt, Asbóth alezredes erejének egyrészé- vel április 12-én az ellenséget a Rákos-patak mel
letti állásából visszavetette. Előnyomulása közben azonban a pestkörnyéki szőlőkből hevesebb ellen
séges oldaltámadás tiizébe került. Szorult helyzeté
ben huszárok jöttek segítségére. A Bocskay-liuszá- rok az osztrákokat két oldalról megrohanták s heves tusa után visszavonulásra kényszerítették. A küzdelem hevében Harsányi százados egy osztrák tábornokot levágott, de később ő maga is hasonló sorsra jutott. Hét huszárjával egyetemben a csata
téren maradt.
A z április 19-i nagysallói honvédgyőzelem után most már Komárom felmentése is befejezett ténnyé vált. A Duna balpartján elhelyezkedett csá
szári csapatok egyszeriben eltávoztak a vár közelé
ből. Klapka csapatai április 22-én minden ellen
állás nélkül bevonultak a városba. A győzelem ezenkívül még egy igen jelentős következménnyel járt. A Komárom mellett álló honvédsereg a Pest közelében lévő osztrákok utánpótló vonalát fenye
gette. A z osztrák hadsereg hadászati helyzete tart
hatatlanná lett. Welden táborszernagy, ki időköz
ben Windischgrátz herceg helyébe lépett, reálisan mérlegelve az eshetőségeket, a budai vár védelmé
vel Hentzi tábornokot bízta meg, ereje zömét pedig Győr, illetőleg Bécs felé irányította vissza. A z oszt
rák sereg Nagy-Igimánd magasságában, 25-én egye
sült a Duna jobbpartján Komárom alatt álló Bimunich hadtestével.
Görgey természetesen nem mulasztotta el az alkalmat, hogy hátráló ellenfelét menetútjától el
térítse, vagy legalább is megtépázza. Április 26-ára virradó éjjelen átkelt az ideiglenesen vert komá
romi hídon és a Duna jobbpartján álló osztrák seregre vetette magát. A támadást Kiss és Seliulz dandárai kezdték meg. Támadásuk az osztrákokat csakhamar az ácsi erdő alá nyomta vissza, amikor 2 utóvédet képező gránátos századot 2 Kóburg- huszárszázad bekerített és fogságbaejtett. Ez alka
lommal kiváltképp Berzsek alezredes tüntette ki magát. A többi honvédhadtest később szintén támadást kezdett. A balszárnyat Ó-Szőny és Mócsa felé Klapka, a közepet Puszta-Csém és Puszta-Har
kály irányában Damjanich, a jobbszárnyat pedig Ács felé Görgey vezette előre. A császáriak, főleg a mögöttük lévő menetvonaluk biztosítása miatt, hevesen ellenálltak. A z Ó-Szőny és Mócsa felé támadó Klapka tért nyert. Nagy Sándor, ki a derék
had mögött felállított lovasság parancsnoka volt, ezt az alkalmat arra használta fel, hogy parancs nélkül a hátráló ellenség oldalába törjön.
Erről a lovasharcról szóló eredeti harcjelentés szerint, az érdekes ütközet a következőképp zajlott le: Nagy Sándor a 8. huszárezred 4 századát Ó-Szőny felé, a 3. huszárezred 3 századát egy fél lovas-üteggel pedig Kászonyi ezredes parancsnok
sága alatt az ellenség jobbszárnya ellen irányította.
Ugyanekkor Pikéthy ezredesnek, ki a 2. huszár
ezred 4 századát vezette, azt parancsolta, hogy a
megkerülő támadás sikerének érdekében az egyik oldaltfekvő magaslaton, a véksőkig tartson ki. P i
kéthy a dombot valóban elfoglalta és erős ágyű- tűzben, nagy vesztesége ellenére szilárdan tartotta.
Ezzel lehetővé tette azt, hogy Kászonyi az ellenség jobbszárnyát megkerülve, annak sorait megbon
totta. A nagyobbarányú huszártámadás sikerét egy váratlan esemény hiúsította meg. A távolból, Kis- Igmánd felől egyszeriben nagyobb lovastömeg bon
takozott ki. Ez a Montenuovo-féle lovasdandár volt, mely a császáriak Budáról történt visszavonu
lása alatt, útközben lemaradt. Váratlan megjelenése minden számítást keresztülhúzott. Nagy Sándor kénytelen volt erejét megosztani és 5 huszárszáza
dot küldött ellene. Ez a, maroknyi csapat hősiesen rontott az ellenségre, de a sokkal nagyobb erővel nem tudott megbirkózni.
E lovastámadás alkalmával különösen kitűn
tek: Kászonyi ezredes, a megkerülő lovascsoport parancsnoka, továbbá Medvecky és Ruzsinszky őr
nagyok, Vermes százados és Esterházy gróí fő
hadnagy.
A csata az egész arcvonalon délután 1 óra táj
ban szűnt meg. A vereség által alaposan megtépett, kimerült ellenséges sereg április 27-én reggel foly
tatta visszavonulását Pozsony felé.
Görgey a menekülő osztrákokat tovább nem kö
vette. A z április 28-án megtartott komáromi hadi
tanács határozata értelmében Pöltenberg hadtestét az ellenség megfigyelésére Győr közelében hagyta,
