V É G H A N T A L
Ivott a király
Az ablak tükrében megigazította a haját, aztán leült az íróasztala mellé, pedig még nem volt háromnegyed nyolc. Se az arcán, se a mozdulatain nem látszott semmi nyugtalanság, de belül remegett, mindene. Azt érezte, amit kis- diák korában, ha nem volt meg a házi feladata, és számíthatott rá, hogy talán épp neki kell kimenni a táblához, a füzetével együtt.
A szövetkezet központi irodájában az volt a szokás, hogy fél nyolcra járt mindenki, de a munkát csak nyolckor kezdték, addig kávéztak, vicceket mond- tak. Igazán kellemes volt ez a 20—30 perc reggelenként, a munka beindulása előtt. Az az igazság, hogy ha nem is volt kedve mindenkinek erre a néhány perces időtöltésre, de jó képet vágtak hozzá. Az elnök szerette ezeket a kávé- közi csevegéseket. Az elnöki iroda olyan volt, mint egy fővárosi külképvise- lettel rendelkező nagyvállalat szalonja.
Ez a kávézás is csak azért volt, hogy látsszon: itt a téeszelnök vezérigaz- gató szintű káder, ez nem kolhoz, ez nem kis nyomorgó összetákolt téesz. Tíz- ezer holdas nagyüzem, az elnök bármikor visszamehetne Pestre, akár tanszéke is lehetne az agráregyetemen.
Szép nő, nagyon szép. Nincs még harmincéves. Szőke, barna szemű, ma- gas kontyban hordja a haját, és papné. Ez a hétfő reggel az első — mióta itt dolgozik —, hogy nem vesz részt a 8 óra előtti csevegésben.
Amikor idehelyezték a férjét papnak, ő jelentkezett a téeszbe, sorba mind- egyikbe, akkor még négy téesz volt a községben; nem kellett sehova.
Az új elnök — látta egyszer az utcán — szólt az elnökhelyettesnek, aki idevaló kovácsmester volt, megkérdezte tőle, hogy ki az a nő? Másnap már íróasztalt kapott az elnök szobája mellett.
— Ha semmit nem csinál, ha csak úgy viszi el havonta a kétezret, hogy egy ív papírt nem tesz át egyik asztalról a másikra, akkor is itt a helye! Pest- ről. is járnak ide tárgyalni, meg külföldiek! Látnak itt egy ilyen nőt. .. !
A papné gondolt rá, hogy mi lesz, ha ennek a hirtelen lehetőségnek meg kell fizesse az árát? Az elnök fiatal ember. Még nincs ötven.
Nemhogy potyán vitte el a téeszből azt a kétezret, de talán ő dolgozott meg érte a legjobban. Két év alatt főkönyvelő-helyettes lett, a pontossága, a megbízhatósága többet ér, mint egyik-másik kimustrált számítógépé, ahhoz technikus kell, villanyáram, konnektor . . .
Még egyszer megnézte magát a félig nyitva hagyott ablaküvegben. Amikor ide került, hónapokig várta, hogy az elnök valamit szól. Nem szólt. Nem baj;
talán ha szól is, semmi nem lett volna, csak azt várta, hogy történjen valami körülötte. Igazán nem szokott elhatározni előre semmit, még lány korában sem.
De ha mást nem — annyit elvárt volna, hogy utasíthassa vissza az elnököt.
Annak is meglett volna a maga izgalma, érdekessége.
47
Az elnök kiskirály.
— Hülyék ezek — szokta mondani —, mindig csak annyit engednek meg az embernek, hogy éppen élni tudjon, aszerint, hogy odafent mennyire van- nak a dolgok pácban, de igazából megkötik a kezem. Mit tudnék én csinálni ebből a téeszből?! Én szeretnék külön pénzt is veretni a téesznek — az nem romlana, azt függetleníteném a világpénztől! Aranytartalékkal veretném a pénzt!
Ebéd után mirvdig lefekszik az irodájában. Szunyókál egy fél órát. Azalatt csak egy ember mehet be az irodájába, a titkár. Bemondja, ki keresi, ő fel se ül, csak a jobb lábán a hüvelykujját mozdítja meg. A titkár arra figyel. Ha függőlegesen mozgatja, az azt jelenti, hogy jó, várjon az illető, mindjárt fo- gadja. Ha vízszintesen — az a nem!
Legutóbb a pártbizottságtól keresték. Vízszintesen mozgatta meg a láb- ujját. Semmi baja nem lett belőle.
Talán most már miniszter is lenne, de 56-ban a sajnálatos események ide- jén eltévelyedett egy kicsit, de már évek óta — soha senki nem érezteti ezt vele. Akkoriban vállalta el az elnökséget. Idejövetelekor a négy téesz egyesült, és a négy volt téeszelnök közül egy se látszott alkalmasnak. Kettőt megha- gyott elnökhelyettesnek — a pártbizottság kérte —, de azokkal van úgy, hogy hónapszám nem is beszél. Csináljanak, amit akarnak. Ö is azt csinál, amit akar. Persze minden fontos dolog az elnök kezében van.
Az egész téeszben csak ők ketten az igazán intelligens emberek. Megtehet- nék — csak úgy heccből —, hogy franciául társalognának a többiek füle hallatára.
Elmúlt nyolc óra. A papné most már az izgalom helyett inkább dühöt, haragot, fuldokló-fojtogató mérget érzett magában. Persze hogy nem mehetett be a reggeli kávézáshoz. Ha hívatta volna az elnök. .. Nem hívatta. Még nincs átkapcsolva a telefon az elnök irodájából a titkáréba; nem ment még ki a területre. Nem is fog?
Ö se fog bemenni hozzá. Ha kell, évekig nem megy be. Mit akar ő ettől az elnöktől? Visszafizetni? Megalázni, letiporni? Nem baj, ha ebből semmi se lesz. De megmondja neki: maga nem intelligens ember. Csak annak tartja ma- gát, de nem az! Ennyi elég lenne?
Persze ha akkoriban szól valamit az elnök, amikor őt felvették — amiből vagy lett volna valami, vagy sem; most mindenképpen más lenne a helyzet.
Az elnök vad-káromkodós ember. Mindegy neki, hogy milyen társaság előtt káromkodik. Csak a papné előtt, őelőtte nem káromkodott még soha.
Persze nemcsak ő, a téeszvezetők közül senki. Talán ha egyszer az elnök meg- tenné. De nem teszi meg!
Már legkevesebb fél kilenc.. . Megy minden a maga rendjén. Viszik a bri- gádvezetők a takarmánykimutatásokat, leadják a múlt heti jelentést. Jönnek a MÉK-től, az Agitrtröszt emberei a garanciális javítások jegyzőkönyveit kérik, az elnök néni mozdul a szobájából.
Az elnök nem italos ember, de néha — a társaság kedvéért — iszik. Vagy inkább a társaság iázik az ő kedvéért?
— A kollektíva jókedve szent! — szokta mondani.
A kollektíva őérte jókedvű, ha kell.
Tegnap — vasárnap — este jött haza a társaság a kirándulásról. A téesz- busz vitte az irodistákat — Egerbe. Két nap. Szombat reggel indultak. Persze ott volt az elnök is, ő találta ki az egészet, hogy a kollektíva ne csak a mun- kában, a hétköznapokon legyen együtt. Jöhetett családostul mindenki, de az elnök nem hozta a feleségét. Egyszer volt itt a faluban az asszonya, amikor a téesz megkapta a kormánykitüntetést — először —, a második kitüntetéskor már nem jött le. Valaha-szép, hervatag asszony az elnök felesége.
A kirándulásra egyedül ment a papné is. A férje szombat délután meg vasárnap istentiszteletet tart.
48
Beült mindenki a buszba. A családok együvé. Az elnök a papné mellé ült, ez igazán nem volt feltűnő, ülhetett volna akárhova. A fiatalok egy bandába.
Valahogy nem akart, nem tudott hangulatba jönni a társaság.
De egyszerre aztán mégis hangulatos lett az út.
Az egyik kislány — leírókönyvelő — odament a sofőrhöz, és súgott a fü- lébe valamit. A busz megállt.
— Mi van, Stolzmayer? — kérdezte az elnök.
— Marinak pisilni kell! — mondta a sofőr.
Ezen nevettek.
Mari, a könyvelőlány kiszállt a buszból, bent kuncogtak, aztán visszajött, hogy ő így nem tud, mindig kinéz valaki az ablakon.
— Jó, hát akkor ne nézzen ki senki — mondta az elnök —, ha úgy csak- ugyan nem tud ez a lány.
Mari kiment megint.
Buszok, motorok, szekerek jöttek. így se tudott. Két lány kiment Marival, hogy árnyékot tartanak neki ballonkabátból.
Mindenki dőlt a nevetéstől.
Igazán jól érezték magukat így együtt — az egész kollektíva. Végre akadt alkalmas bokor. És ilyenformán az út sem telt esemény nélkül.
Mire Egerbe értek, egyformán jó hangulatba kerültek mindnyájan. Min- denki örült, hogy eljött, hogy az elnök elvtárs megszervezte ezt a kirándulást.
Még egy negyede se telt el az együtt töltendő időnek, de máris érzik az együttlét jótékony hatását.
A szállodában mindenki elfoglalta a szobáját, a családok együtt, a lány- meg a fiúcsoportok hármasával-négyesével. Csak az elnök meg a papné, nekik volt egyágyas szobájuk.
A papné irodáját úgy hívták, hogy a kiskönyvelőség. Kilenc óra elmúlt, és most még senki nem nyitott be az ajtaján. Jó, de ő se fog benyitni sehova.
Kibírja akármeddig. Az elnök irodája felé se fog menni. De hogy lesz majd az ebéd? Együtt járnak át az étkezdébe.
Most már nem érezte azt az izgalmat, amit reggel, most már csak a düh forrt benne, meg hogy valakit porig alázzon! Nem tudott dolgozni, kimenni se bírt. Az járt az eszébe, hogy mitől ilyen ő most, mint amilyen?
Mit mondana az elnöknek, ha egyedül jön be? Hogyhogy egyedül? Kik voltak ott szombat este, akik előtt lejátszódott minden? Ugyanazoknak kellene itt lenni!
De hát az elnök nem fog bocsánatot kérni. Nem olyan ember. Talán soha, senkitől nem kért még bocsánatot. Ha tudna ilyet tenni, már rég miniszter lehetne. De hát a papné megsértődött? Nem most, nem akkor este; soha! ö t nem lehet megsérteni. Apától tanulta ezt. Apa nagy ember volt, vezérkari tiszt — és humanista. Egy évvel a háború befejezése előtt nyugdíjba ment.
A lányoknak francia neveltetést biztosított — de milyen körülmények kö- zött . . . ?
Ö mégis csak egy kis papné lett. Hát megérte?
A fegyelmet apától tanulta. Apa gyakran mondta, hogy anélkül nincs semmi. A fegyelmezett ember nem sért meg soha, senkit. És nem is sértődik meg. Hát ki ez az elnök, hogy őt meg tudta sérteni? Nem sértette meg! Így hát nem is vár bocsánatkérést, de akkor mit vár?
Amikor a szállóban mindenki rendbe szedte magát, lementek a hallba, hogy onnan majd elsétálnak valahova, vacsorázni. Egy jó kiskocsmát találtak, szinte üres volt, ellepte a társaság egészen.
Ettek és ittak.
Sokkal jobban sikerült minden, mint ahogy remélték, eltervezték. Az elnök a vacsorán nem a papné mellé ült.
Sokat ettek, és sokat ittak, de azért nem rúgott be senki. Zene is volt, lehetett táncolni.
4 Tiszatáj 49
Alkalmasabb helyet nem is foghattak volna ki. Mert a zenészek közt volt egy hegedűs, harmonikás, gitáros is. A lányok az elnök elvtársat felkérték tán- colni. Ment. Aztán a fiúk is a papnét. ő nem. Mehetett volna, de nem szokott soha i— nem ment, hiába kérték, pedig nagyon jól érezte magát. Az elnök elvtárs előhívatta az üzletvezetőt, megbeszélte vele, hogy majd akkor lesz zár- óra, ha ő szól.
Most már nem ettek, csak ittak, és azt érezték, hogy csakugyan ettől az alkalomtól jobbat a kollektíva összekovácsolására nem is tudtak volna kitalálni.
Az elnök úriember volt — persze nemcsak most, mindig!
Kifizettette mindenkivel, amit eddig rendelt, és szólt, hogy ettől kezdve az egész társaság az ő vendége.
— Jól akarom magam érezni — mondta. — De én csak akkor érzem ma- gam jól, ha másnak is jó kedve van.
Ittak, most már csak abból, amit az elnök hozatott.
A papné soha, soha nem ivott.
— Mondom, hogy azt szeretném, ha jó hangulata lenne mindenkinek.
ő t nézték. Észrevette.
— Én is jól érzem magam!
— Nem hisszük, nem látjuk, nem iszik! — kiabálták. — Kilóg a társa- ságból! — mondta az elnök, és ő is nézte a papnét.
— Mit csináljak, hogy lássák, én is jól érzem magam?
— Igyon!
— Nem szoktam!
— Ez az én borom! Nem issza mindenki a boromat, elvtársak! Ez a bor egy kommunista ember bora. Nem issza a tiszteletes asszony!
Csend lett, aztán az elnök nevetni kezdett, nevettek a többiek is.
— Most én iszom! — állt fel az elnök —, most nekem van jókedvem. Ki iszik velem? Kinek van velem jókedve?
Mindenki ivott, mindenkinek jókedve volt, a papné is a szájához emelte a poharát.
Megcsendesedtek, beszélgettek, a fiatalok mentek táncolni, de attól kezdve hiába kérték fel a lányok az elnök elvtársat megint — nem ment. A papnét már nem is zavarták a fiúk.
Az elnök beszélt. Elmondta, hogy ő mi mindent tett meg már az emberért.
Hol lehetne ő már, h a . . . nem folytatta.
— Nincs itt jókedve senkinek — ordította el magát, és felállt.
Feszült izgalom töltötte el a társaságot, mintha valamennyien tudnák, hogy visszafelé menet árokba fog rohanni a busz, és mégis beül mindenki.
Mi a fenének jött ide ez a papné? Maradt volna otthon, ha nem lenne itt, nem volna semmi zűr. Miért nem issza meg azt a bort, ha az elnök elvtárs annyira akarja? Ennyit igazán megtehetne érte. Mit adott ez az ember a falu- nak? Hol lenne ez a téesz az elnök elvtárs nélkül? Mi volt itt addig, amíg az elnök elvtárs ide nem jött? Ki adatta vissza az egyháznak a két hold füzest az ártéren? Még mindig a téeszé lehetne .. .
Az elnök elvtárs kiitta a maga poharát, lefelé fordította, mások is, de a papné nem.
— Képtelen vagyok! — mondta.
Az elnök állva maradt.
Csend lett.
— Értem én — mondta —, kihúzza magát a kollektívából a tiszteletes asszony!
ő t soha nem hívták a téeszben tiszteletes asszonynak, csak úgy, hogy Éva, vagy kartársnő. Az elnök ma este már másodszor tiszteletesasszonyozza.
— Miért nem issza meg azt az egy pohár bort? Mire vág fel? Vegye tudo- másul, hogy tíz ilyen szeretőm is van Pesten, ha akarom! Én úriember va- gyok, tiszteletes asszony!
50
Leült. Nem szólt egy szót se. Voltak, akik menteni akarták a helyzetet.
Valaki óvatosan nótázni kezdett. Később megint ittak, de a papnét már nem kínálta senki.
Egy úrinő, nyilvános h e l y e n . . . apa beszélt egyszer erről. Mondjuk, egy francia ú r i n ő . . . vagy egy a n g o l . . . Nótázna? Így? Ezekkel? S e n k i v e l . . . sehogy!
— Most én iszom! — állt fel megint az elnök, de nem nézett senkire!
Ivott, és leült.
Új nótába kezdtek.
— Most megint én iszom — mondta az elnök újra —, én! Persze, maga, tiszteletes asszony, nótázni se nótázik velünk! Az én apám is arisztokrata volt, de nótázni tudott a cselédeivel. Ez a mi országunk átka! Hogy itt a felsőbb»
ség sose tudta elénekelni az egyszerű nép dalait. Nem tudja most se! Se a maga fajta arisztokrácia nem tudja ezt, se az új! Itt soha demokrácia — ebben az országban — nem lesz!
Az üzletvezető elnézést kért, de azt mondta — rendben van minden, csak a demokráciát ne, ha l e h e t . . .
— Mondjon valamit... ne hallgasson! — ordította az elnök, és káromko- dott megint.
Nem kezdett új nótába senki.
— Mondjon valamit!
A papné hallgatott
— Mondja azt, hogy kikéri magának! Mondja azt, hogy magával így nem beszélhetek! Hogy én úriember vagyok, és egy valamire való úriember egy hölgyet nem sértegethet...
— Ugyan, elnök kartárs! Tessék úgy venni, m i n t h a . . . — olyan halkan mondta, hogy a mellette ülők is alig hallották.
— Én csak azt akartam, hogy jókedve legyen mindenkinek, ha én iszom!
Hát én ennyit se akarhatok? Nem kötik meg nekem mindenben a kezem, ked- ves elvtársak és kedves elvtársnők?! Aztán kijavította: kedves elvtársnők és elvtársak.. .
Valaki nagyon durván nekiállt a papnénak. De alig szólt egy-két szót, az elnök felemelte az ujját: — Pszt!
És csend lett.
Tíz óra is elmúlt, amikor még mindig nem jött ki az elnök a szobájából.
Nem bírom tovább — gondolta a papné — nem bírom, ha nem történik valami! Érezte, hogy az apai fegyelem utolsó pici részecskéi is mindjárt el- szállnak belőle.
„De hát mit is akarok? — megint megnézte magát az ablaküvegben. — Megöregedtem volna, hogy nincs hatalmam? De hisz ha én akarom...!"
Betévedt egyszer a templomba a barátnőjével. Egy fiatal pap prédikált.
Micsoda férfi volt! Ragyogó barna haja, a szeme a templom minden pontjából látszott. Mint egy görög atléta . . .
„Akarom magamnak ezt a férfit!"
Az a fiatal pap — a prédikációja második részét csak neki mondta. Egye- dül csak neki — mintha senki más nem ült volna a templomban...
Egy hónap múlva a menyasszonya lett. Kristóf ötvenéves .. . ő harminc . ..
Megvannak... Társaságuk szinte sose volt, de a papné tudott viselkedni. Még a kényelmetlen helyzetekben is, mint amilyen az volt, amikor a pszt után az elnök elvtárs elaludt. Ügy, együltő helyében a széken, a kocsmaasztal mellett.
Valaki fizetett helyette, és a társaság hazament a szállodába. Mindenki tudta, hogy holnap megkérdezi az elnök, ki fizette ki a számláját?! Meg is kérdezte.
Ö másnap is azt várta, amit most? Nyilvános bocsánatkérést? Vagy mit?'
4* 51
Hazafelé jövet megálltak megint egy bokornál. Követelték, hogy Mari szálljon ki most is. Hiába nem kellett neki, mégis kiszállt, a kollektíva akarta, jót nevettek, majdnem olyat, mint menet.. .
Nézték a tájat, nevettek, a papné azon gondolkozott, hogy éjszaka, amikor felment mindenki a szobájába, és lefeküdtek, fürdés után lefeküdt ő is — nem tudott elaludni. Valaki kétszer egymás után megkocogtatta a szobája ajtaját.
Vagy lehet, hogy nem is kocogtatta meg senki, csak ő álmodta? Nem álmod- hatta, mert nem aludt. Ki kopoghatott az ajtón? Az elnök részeg volt. Miko- rára józanodott ki? Már világos volt, amikor a kopogást hallotta. Ha egy- általán hallotta, nemcsak képzelte...
Vagy talán most képzeli, hogy valaki kopog az ajtón? Igen, most csak- ugyan kopognak... az elnök.
— A kávéja ott van az asztalon. ..
Ezért jött? Már mindjárt dél lesz.
— Kedves Éva, ha akarja, én bocsánatot kérek magától az egész kollek- tíva előtt!
Most hogy kellene megalázni, a földig tiporni? Az apa szívósságával, ere- jével . . . Győzni! Vagy bele se menni a harcba . . . Ha nem is győz, de legyőzni se hagyja magát. Mint apa . . .
— Elég, ha magának megmondom, ugye? Bocsánatot kérek! Kinek számí- tanak ők, akik ott voltak? Magának? Nekem?
Kezet csókolt.
— Kitöröltük, ex memóriám!
— Nem történt semmi — mondta a papné, most szerette volna látni magát az ablak tükrében. — Nem kell bocsánatot kérjen. Semmi nem történt!
— De megsértettem!
— Nem vettem sértésnek! Semmi nem történt. . . ismétlem!
— Miért? Kicsoda maga, hogy nem lehet megsérteni? Még nekem se? És én ki vagyok?
Az elnök belerúgott az ajtóba, kiment a folyosóra. Elordította magát —:
Jöjjön ide mindenki!
Akik bent voltak az irodákban, kijöttek, megálltak az ajtóban.
— Hallották, hogy bocsánatot kértem tőle!
— Hallottuk!
A papné állt, olyan sápadt volt, mint a fal.
— Na, akkor visszamehetnek!
Visszament mindenki az irodába.
Az elnök belépett a szobába, és halkan betette maga mögött az ajtót. Szé- pen, csendesen beszélt.
— Most már csakugyan rendben van minden!
— Igen! — mondta a papné.
— Mert maga elfeledkezett arról, kedves Éva, hogy mi itt ketten, hiába vagyunk fent, mégis csak legyőzött emberek vagyunk! Egyformán. Mind a ket- ten. Ezt ismerjük e l . . . az azonosságot... a magunk szintjén .. . Ha nekünk már csak ez maradt. ..
— Magának! De én nem vesztettem semmit!
Fölényes volt, apára gondolt, felállt, megnézte magát az ablaküvegben, mintha rajta kívül senki se lenne a szobában, és úgy érezte, hogy még sokáig bármilyen csatába belemehet, nem fog veszteni! Megnyerte ezt is.
Leült az asztalához; sorba szedte az abrakkiutalásokat, külön a zöldeket, a sárgákat, a pirosakat, amelyek a juhoknak, a sertéseknek és a hízó marháknak
•kiutalt takarmányt bizony latolják. Aztán hozzákezdett az utalványok összesí- téséhez. Mintha az elnök bent se lenne a szobájában, az elnök, aki tizenkét éve van itt, és addig még soha nem fordult vele elő, hogy ne tudta volna: mit kell mondjon, mit kell tegyen. Bármilyen helyzetben.. . Most nem tudta!
52
