• Nem Talált Eredményt

Az elidegenedés stádiumai „

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Az elidegenedés stádiumai „"

Copied!
5
0
0

Teljes szövegt

(1)

88 tiszatáj

SOLTÉSZ MÁRTON

Az elidegenedés stádiumai

T

ORMAY

C

ÉCILE

: A

Z IDEGEN

– J

ULIO

C

ORTÁZAR

: A

SZIGET DÉLBEN1

„Olyan érzésem volt, mintha az ök- lömmel négyszer egymás után meg- döngettem volna a balsors kapuját.”

(Albert Camus: Az idegen)2 Mielőtt bármit is mondanék, hadd szögezem le: Tormay Cécile Az idegen című elbeszélése, melyet elsőként a Napkelet 1927. évi 9. száma közölt,3 most, 2018 nyarán éppoly szívszorí- tón aktuális, mint születése és megjelenése pillanatában lehetett. Egy mesei elemekkel át- szőtt, dekoratív történet a civilizáció hatalmas zsákutcájáról. Csupán néhány sorát idézem máris ízelítőül:

Amire olyan kevély vagy, uram, a te civilizációd, az az embernek csak a testét toldja meg, a szeme látását, a füle hallását és a kezét, a lábát hosszabbítja meg – int Kelemen Mester, a középkori szel- lemalak. – Én a lelked látásáról és hallásáról beszéltem. A te civilizációd a tested kiegészítője, de vaj- jon mivel egészítette ki a lelkedet? Mit tettetek a lelketekért az én időm óta, ti emberek, kik ma hirte- lenebbül eljuttok Rómába, mint én a magam korában a szomszéd várispánságba, de mennyivel las- sabban juttok el Istenhez, ha eljuttok hozzá egyáltalán. Pedig minden csak azért van, hogy megleljük az utat. (778.)

Az írónő e kevésbé ismert munkájára még Turcsány Péter hívta fel a figyelmemet, aki utóbb előadást is tartott róla a Magyar Írószövetség 2012-es Tormay-konferenciáján.4Óda Calliopéhez című, lelkes és elragadtatott eszmefuttatásának – akkor még létező folyóiratunk, a PoLíSz szerkesztőjeként – egyik első olvasója voltam, és bár Péter elemzése nem volt külö- nösebben alapos, arra nagyszerűen alkalmasnak tűnt, hogy érdeklődésemet a tárgyalt elbe- szélés iránt kellően felcsigázza. Nem is csalatkoztam azután.

Hadd tegyem sietve hozzá: nem tartozom Tormay Cécile rajongói, sőt – szigorú értelem- ben véve – talán még olvasói közé sem. A Kráter Kiadó Aranyrög Könyvtárában megjelentet-

1 A Halottak élén – Magyar irodalom és művészet az első világháborúban címmel megrendezett 46. To- kaji Írótábor 2018. augusztus 19-i plenáris ülésén elhangzott előadás szerkesztett változata.

2 Albert Camus, Az idegen, Budapest, Európa, 2016, 82. (Ford. Ádám Péter, Kiss Kornélia)

3 Tormay Cécile, Az idegen, Napkelet, 1927/9., 764–779. (A főszövegben zárójelek közt megadott ol- dalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)

4 Turcsány Péter, Óda Calliopéhez: A Trianon-trauma mint fordulat a magyar prózairodalomban – Tormay Cécile Az idegen című novellájáról = „Nem csak a magam terhét hordom…” Tormay Cécile és a Napkelet, szerk. Erős Kinga, Kollarits Krisztina, Budapest, Orpheusz, 2013, 127–137. Továbbá: Po- LíSz, 144. sz. (2012. május), 58–64.; T. P., Hűség a szabadsághoz! (Pályaív az irodalom és a közélet tükrében): Tanulmányok, alkalmi írások, kritikák, vernisszázsok, beszédek, előszók, följegyzések, adott és kapott interjúk 2002–2012, Pomáz, Kráter, 2012, 405–415.

(2)

2018. november 89

tük ugyan egyes műveit, de ha most mérleget kéne vonnom, talán a Grendel Lajos tetszését is elnyert Emberek a kövek között5 az egyetlen, amely maradéktalan elismerésre késztetett. És bár Az idegen hátterében is ott érzem a Bujdosó könyv ideológiai premisszáit, számos rele- váns – az értelmezés során tapinthatóvá váló – világirodalmi minta szavatolja, hogy a szóban forgó elbeszélés esetében (Tormay meglehetősen heterogén életművén belül is) különleges szöveggel van dolgunk; olyan par excellene művészi alkotással, amely túlmutat, túlnő fogan- tatásának eszmei-poétikai és politikai-ideológiai keretein, kontextusán. Míg a Bujdosó könyv elbeszélőjét rendre elragadja az artikulálatlan indulat, mely a történeti hitelű arcképek – többek között Károlyi Mihályé – helyett szánalmas gúnyképekben leli örömét, Az idegen a tí- zes évek gyanútlan arisztokráciájának a világháború kirobbanásában játszott szerepét, a fel- sőbb osztályokat terhelő felelősség faktumát immáron a művészet eszközeivel, szépirodalmi igénnyel leplezi le. Ezért s nem másért döntöttünk úgy annak idején, hogy a PoLíSz 2012. má- jusi számában az elbeszélés szövegét egy az egyben újraközöljük,6 majd a Pest–Budai Eszté- tikai Kör beszélgetéssorozatában egészestés vitát szentelünk neki.7

Az ankét hangfelvétele, sajnos, nem maradt fenn, arra viszont pontosan emlékszem, hogy a kitűnő műfordító és irodalomtörténész, Pál Ferenc, aki ott és akkor találkozott először Tormay írásával, máris egy másik novellával, Julio Cortázar A sziget délben8 című remekmű- vével kapcsolta össze a tárgyalt alkotást. A két elbeszélés újraolvasása nyomán pedig igazat kellett adjak kollégámnak. Mert bizony, túl a korántsem érdektelen motivikus egybeesése- ken, a modern kor emberének identitás- és temporalitástapasztalatával kapcsolatos morális és teológiai dilemmák gazdag spektruma rokonítja a két szöveget.

Tormay 1927-es elbeszélésének nyitányában egy vasúti szerencsétlenség helyszíne tárul az olvasó elé – a széles, kontúros hátteret Adyt idéző, fülledt, levegőtlen nyáréjszaka adja, melynek fátyolán itt is, ott is átvérzik a túlélők és haldoklók jajszava. Cortázar 1966-os novel- lájának zárlatában egy lezuhant repülőgép roncsai közül emeli ki a főhős a rejtélyes sorsú idegent – lelkének haldokló alteregóját. Ráadásul az önmagaság mint másság tapasztalatá- nak, az ontológiai mélységű eszmélésfolyam – értékválság, életkérdés és egzisztenciális dön- tés hármasának – szimbolikus és „konkrét” közege mindkét esetben a víz (kisebb részt a tü- kör s a repülőgép ablaküvege); az identikus testrészek Tormay és Cortázar víziójában egy- aránt az arcok és kezek.

Tormay hőse, Donát a vasúti katasztrófa helyszínéről a patakpart szakrális területére menekül; előbb kezeit, majd egész arcát víz alá meríti, s ezzel – allegorikusan olvasva – a vi- lágháború lelkiismereti válságától szenvedő virtuális én mintegy alámerül az anyatermészet Genezáreti-tavában. „A vértől csak a föld és a víz gyógyítja meg az embert” (766) – tudatosul a frontot megjárt, deklasszálódott férfiban, kinek ép teste mellé mindössze megrokkant élet-

5 GrendelLajos, Néhány gondolat… Tormay Cécile Emberek a kövek között és Wass Albert A funtineli bo- szorkány című regényéről, Irodalmi Szemle, 2015/3., 84–89.

6 Tormay Cécile, Az idegen, PoLíSz, 144. sz. (2012. május), 44–57.

7 A vitát 2011. június 14-én, a Vigadó Étteremben (1011 Budapest, Markovits Iván u. 4.) tartottuk.

Résztvevők: Adamik Tamás, Elmer István, Pál Ferenc, Soltész Márton, Turcsány Péter, Zsávolya Zol- tán.

8 Julio Cortázar, A sziget délben = J. C., Nagyítás: Elbeszélések, szerk. Csép Attila, Budapest, Európa, 1977 (Zsebkönyvek), 331–338. (Ford. Szőnyi Ferenc) – A főszövegben zárójelek közt megadott ol- dalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.

(3)

90 tiszatáj

kedve járul már birtokul. S e nyomasztó diszpozíció utóbb csak elmélyül, amikor csatlakozik hozzá a felelősségtudatból származó lelkiismereti válság. Tormay ugyanis, dickensi ötlettől vezetve, az elbeszélést záró „dómjelenetben” egy szellemalak formájában szembesíti hősét háború előtti önmagával. Már-már ironikus gesztus az író részéről, hogy Donát épp a fronton elvesztett pecsétgyűrűjét ismeri föl elsőként az idegen kezén, miközben nyilvánvaló, hogy nem holmi csecsebecsét veszített el ez az európai műveltségű arisztokrata, a liberalizmus és demokrácia egykori harcos híve, hanem – elébb – a tudás, a haladás modernista-aufklérista eszményébe vetett (vak)hitét, majd utóbb, a Tanácsköztársaság vérgőzös hónapjaiban, privi- legizált osztályhelyzetét. Így bolyong, idegenként, ismeretlen osztályosai elhagyott kastélyá- ban, régen elpusztult és meggyilkolt urak szentélyében, akikhez mindössze a kollektív fele- lősség nyomasztó reminiszcenciái kötözik immár.

S a történet itt váratlanul véget ér, megszakad. A zárlat elliptikus, sejtető – célja mintha az olvasói lelkiismeret ébresztése, fölkeltése volna… Hogy Donát végül visszanyeri-e lelke el- vesztett békéjét, megtapasztalja-e még valaha a boldogságot, képes lesz-e harmóniává fogal- mazni osztálya s nemzedéke átható csődélményét – mindez homályban marad.

Tegyük hozzá: Tormay elbeszélése a XX. század első harmadában születik, s elsősorban a század nyitányára fókuszál. Cortázar novellája csaknem négy évtizeddel későbben íródik, mégis ugyanazon processzust, a modern individuum elidegenedésének kulturális- szociálpszichológiai folyamatát, vagyis annak egy későbbi szakaszát ábrázolja; a civilizáció börtönébe zárt, a nemzetközi hatalmi játszmák áldozatául esett egzisztencia szűkölését viszi színre. Az idegen a „boldog békeidők” harmóniájából indít: elbeszélője már-már ironikus só- várgással idézi a fin de siècle világát. „Most is olyan hirtelen jött, mint akkor – írja Tormay. – Senki se gondolta volna, hogy lehetséges. Előzőleg nyugalmasan ingatták az emberek a lábu- kat, hogy múljék az idő, és azután jött… a háború, a forradalom, minden úgy jött, mint a vas- úti szerencsétlenség.” (765) Cortázarnál a teheráni járat közeleg alattomos, csábító fátum- ként. A gyanútlan, boldog Marinit, az 1966-os argentin forradalmak korának emblematikus emigráns figuráját, aki úgy hiszi, végre sikerült kiszakadnia, akinek „a sziget egész valóját el- árasztotta”, ugyanúgy éri a „légicsapás”, mint az 1914–18-as háborút s a ’19-es forradalmat megélt Donátot a vasúti szerencsétlenség.

A sziget délben hőse – Donáthoz hasonlóan – idegenként, mai divatos kifejezéssel élve, outsiderként vegetál élete talmi díszletei közt: felelőtlen, a valódi érzelmeket és morális táv- latot nélkülöző családi-felebaráti kapcsolatai, pitiáner munkahelyi ügyei mind valóság- amalgám csupán: a vágyott, a képzelet által kilombosított saját élet hiányának csillapító- és pótszerei. Éppen a föld és a víz – Tormay által exponált – ösztönös vágya fejeződik ki azután Marini a sziget iránt ébredő szerelmében, a vágyban, hogy „legrosszabb énjétől”, mely csak- nem mindennap elrepül álmai szigete – potenciális életének színtere – felett, megszabaduljon végre, s egy teljesebb, emberibb élet részese legyen. Hogy történetét saját maga szője- bogozza, kirántván azt a párkák kezéből, hogy sorsa alakulását egzisztenciális döntéseivel al- kotó módon befolyásolja – végső soron: hogy boldog lehessen.

Boldogság helyett azonban bűntudat és szorongás lesz osztályrésze mindkét elbeszélés hősének – az elhibázott élet nyomasztó terhe nehezedik Donát és Marini vállára is. Az altere- gó, az idegen, a doppelgänger titokzatos másik tagja – legyen az, miként Tormaynál, a múlt, akár, mint Cortázarnál, a potenciális jövő képviselője – hív, emlékeztet, súg és rádöbbent; se- gíteni azonban nincs módja. Marini „hajója” sosem jut révbe, a boldogság és remény pillana-

(4)

2018. november 91

tait motorbúgás szakítja meg, s mint Orpheusz Eurüdikére, mint Lót Szodomára, felpillant a gépre, melyen „legrosszabb énje” közeledik, majd a tengerbe zuhan. Eljutott hát Marini való- ban álmai szigetére? Vagy csak beteljesítette sorsát? Belépett vajon a kafkai dóm egyedül számára fenntartott ajtaján? Megtalálta – legalább egyetlen percre – élete értelmét? Nem tudni. A novella zárlata minden misztikus-fantasztikus homályossága mellett egyértelműen jelzi: a helyi halászok, „mint mindig, most is egyedül voltak a szigeten, az egyetlen idegen csak az a nyitott szemű halott volt köztük és a tenger között” (338).

Persze meglehet: Marini utazása, akárcsak Donát jelenése a Mártonffy-kastély altemplo- mában, mániás, illetve poszttraumatikus neurózis szüleménye. „Csak álmodja-e mindezt, vagy tényleg így van” – tűnődik Az idegen elbeszélő-hőse (773). Talán a képzelet játéka min- den – álom, akárcsak Peyton Farquhar csodás „megmenekülése” Ambrose Bierce Bagoly- folyójában.9 Egyszeri és egyszerű – voltaképpen nem is egészen eredeti – írói fogás a művészi üzenet továbbítására, és mint ilyen, elhanyagolható formai kérdés csupán?! De ha már a

„mondanivaló”-nál tartunk – amennyiben beszélhetünk még egyáltalán ilyesmiről szépiro- dalmi szövegeket olvasva –, idekívánkozik, hogy a Gólyakalifa írójától a Sóbálvány hátbor- zongató rövidprózáit jegyző Shirley Jacksonig10 a XX. századi írók és művészek egyik legfon- tosabb közös tapasztalata és üzenete az első világégést követő totális értékválság és a szemé- lyiség integritásának megbomlása közötti összefüggés. Maga az a tény, hogy a civilizált mo- dern élet, a „történelmi idők”, a nagyhatalmi érdekek börtönéből „nincsen mód kitörni”. Hiá- ba tépi le karóráját Marini, mint a nem sokkal később forgatott Szelíd motorosok Wyattje, nem szakadhat ki így sem a lineáris európai időből, s nem igazíthatja (át) életét az antik gö- rög olimpiászok ciklikus rendjéhez, melyben Klaiosz és fiai, a helyi halászok élnek. Ugyanígy Donát sem térhet vissza a szekularizált modern létből, a liberális demokrácia dogmatikájától a Kelemen Mester által képviselt-szorgalmazott archaikus-spirituális létezés közegébe.11 S a megszűnt transzcendens távlat, a Tormay-szövegben melankolikus nosztalgiával megidézett Isten-központú, „középkori” eszkatológia helyére lépő modern apokalipszis cortázari víziója éppen ezt a szorongást avatja véglegessé az értelmetlenség és valószínűtlenség torzító lencséi által.

Az egésznek semmi értelme sem volt – állapítja meg Marini –, hetente háromszor elrepülni délben Xirosz felett éppolyan valószínűtlen volt, mint hetenként háromszor azt álmodni, hogy délben elre- pül Xirosz felett. A haszontalan és vissza-visszatérő látomásban minden hamis volt, egyedül talán a vágy volt igazi, hogy újra lássa, meg a pillantás a karórára nem sokkal dél előtt, s a rövid, de izgató kapcsolat azzal a vakító fehér sávval a szinte fekete kékség szegélyén, meg a házakkal, ahol a halá- szok ilyenkor épp csak felemelik a tekintetüket, hogy egy pillantást vessenek erre a sebesen távolo- dó másik valószínűtlenségre. (332)

Ismétlem: egyetlen folyamat két – időben relatíve távoli – állomását szuggerálja a két al- kotás, miközben az egyik még a gótikus elbeszélés, a másik már a science fiction határait fe- szegeti. Arról a folyamatról van itt szó, melynek szinkron fázisát Törékeny értelemvilágaink

9 Ambrose Bierce, Bagoly-folyó = A. B., Bagoly-folyó, Budapest, Európa, 19852 (Zsebkönyvek), 5–15.

(Ford. B. Nagy László.)

10 Shirley Jackson, Sóbálvány, szerk. Geher István, tan. Debreczeni Júlia, Budapest, Európa, 1983 (Mo-

dern Könyvtár, 470).

11 Vö. Rudolf Bultmann, Történelem és eszkatológia, Budapest, Atlantisz, 1994 (A Kútnál), (ford. Bánki

Dezső).

(5)

92 tiszatáj

című legújabb könyvében Hidas Zoltán ekképpen írta körül: „az újkori nyugati ember többek között az »identitás«-ban tesz megújuló kísérletet arra, hogy megrögzítse társas és szemé- lyes önmagát. A »válság« hol a világ túlerejében, hol rohamosan önállósodó szféráinak ural- hatatlan sokaságában, hol pedig az azokba feszülő ember »szerepeinek« összeegyeztethetet- lenségében ölt alakot. Az emberélet »peremfeltételeinek« – »struktúráknak«, »erőknek«,

»törvényeknek« – vélt elhatalmasodásától hajtva megindul annak a személyes erőközép- pontnak az intenzív keresése, amihez önmagával valamiképpen azonosként egyáltalán tett és vele szabadság rendelhető. Ha a fenyegetettség-tudat még tovább fokozódik, idővel az »én«

minden megformáltságában is idegen vagy saját uralmi erőket gyaníthat. A tét, immár túl a személy változhatatlan lényegközéppontjának a feltevésén, magának a cselekvőképességnek a megmentése.”12

*

Tormay Cécile 1927-es és Julio Cortázar 1966-os elbeszélésének sokadszori újraolvasása után ugyanaz a kérdés foglalkoztat, mint Hidas kollégámat: lehetséges-e végső fokon a cse- lekvőképesség megmentése? Van-e esélye a kortárs embernek, hogy – Kelemen Mester kife- jezését kölcsönvéve – meglelje az utat? S ha igen, létezik-e egyáltalán út? Milyen út, milyen utak vannak, és vajon képesek vagyunk-e keresni-kutatni őket? Hajlandók vagyunk-e szem- benézni a múlttal, vállalni a jövő felelősségét – és elindulni saját szigetünkre? Kilépni mind- abból, ami ellenőrzése alá von, s közben megfoszt önazonosságunktól, amely a kényelemért, a céltalan, önfeledt szórakozásért cserébe az értelmes, saját életet követeli tőlünk… Tormay- nál talán van még esély (sőt, mintha kimondva-kimondatlanul – a nemesi-nemzeti elit virtuá- lis lelkiismeretének szerepébe bújva – erre tüzelné korának olvasóját is); Cortázarnál már biztosan nincs.

Most 2018-at írunk – s a magam részéről teljességgel tanácstalan vagyok.

De persze reménykedem. Azért is vagyok itt…

12 Hidas Zoltán, Megváltó identitás = H. Z., Törékeny értelemvilágaink: A világalakítás rendje és szabad-

sága, Budapest, Gondolat, 2018 (Conditio Humana, 5), 264. (Kiemelések tőlem – S. M.)

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

ott feküdtem a kis zöld udvaron, mint egy zöld növényhab-tutajon, mint egy fehér kamilla-tajték tutajon, mint egy selyemszál-moszathab-tutajon, mint egy véres avar-tutajon..

Ahogy a fürdőszobaszekrényt kinyitottam most az előbb, láttam, ott a pohár – ilyesképp jöttem rá, hogy álmom, gyötört kis mozzanat, becsapott, a' vagy épp boldogított

Bár Kafka szabadságon nem a társadalmi cselekvés szabadságát érti, mégis úgy tetszik, hogy a belső szabadsághoz sem elegendő a külső feltételektől való

Gyöngyösön négy kötete maradt fenn, Szakolcán (Túrócszentmárton) pedig egy.. PETRUS de Pál

Sajnos Beély Fidél gyakorlati pedagógiai munkásságáról kevés adat maradt fenn, de féléves pedagógiai kurzusának kéziratos tézissora, és az előbbekben ismertetett

Az „Építsük Európát a gyermekekért a gyermekekkel” címû hároméves Európa tanácsi program célkitûzése az, hogy megvalósuljon a gyermekek jogainak tiszteletben

istenem mit tettünk… olyan volt minth a az ég magába szívta volna az egész várost a fekete szemüvegen kere sztül is olyan villanást láttam mi ntha ívhegesztésbe

– Nézze meg, doktor úr, milyen gyönyörű sajt! – Kanabé bólogatott, és magában méricskélte, hány kilós lehet. – És azt is nézze meg, milyen ember vagyok én!