A nemzetközi tőkemozgás stratégiai tényezői (donorok és recipiensek)

TÉNYEZŐI (DONOROK ÉS RECIPIENSEK)

IKOZMA FERENCI

Ez a tanulmány alighanem Kozma Ferenc utolsó munkája. A lektorálást követő szer- kesztés közben ért bennünket a megrázó hír, hogy a Szerző 2005. július 5-én váratlanul el- hunyt. A szerkesztés során felmerült néhány kérdés, egyeztetni való, melyeket már nem tud- tunk a Szerzővel megbeszélni. A dolgozat így, félkész állapotban is sok érdekes, megfonto- landó gondolatot tartalmaz, ezért, a Szerző iránti tisztelete és nagyrabecsülése jeléül, a Szer- kesztőség úgy döntött, közreadja a tanulmányt.

TÁRGYSZÓ: Nemzetközi tőkemozgás. Fejlettségi szint.

A

nemzeti vagyon termelési tényezők vagyonértékeinek összessége.¹ Részét képezi a természeti kincsek értéke (N)², szélesebb értelemben véve a teljes állóeszközöké (C), a lakosság innovációs készségének vagyis a kreativitás mértékének (I) és a „végrehajtó”

munkaerőnek értéke (L):

L I C N

V = + + +

Az ország gazdasági potenciálját kétségtelenül befolyásolja az N nagysága: ennek flow (költségelem-) változata ugyanis a realizálható kitermelési járadék. Nem mindegy, hogy a gazdaság mekkora, tisztán természeti monopólium-függő extrahasznot tud egy évben realizálni exportjában, illetve mennyi ilyen jövedelmet nem kell kiadnia az import ellenértékének összetevőjeként. Ez a vagyonhányad azonban konstans, nagysága nem függ a vele dolgozó emberek termelékenységétől, legfeljebb a nemzetközi cserearányok- tól. A továbbiakban az N szerepétől ezért eltekintek

(

^{V =V−N}

)

^.

A másik három tényezőt azonban a fentebbinél némileg nagyobb bontásban célszerű szemlélni. Mind az állóalapoknak (a „munkaeszköznek”, a „technológiának”), mind az innovatív erőnek, mind pedig a megvalósító munkaerőnek van „elit” és „nem elit” rész (ez utóbbit engedtessék meg nem „közönségesnek” nevezni e szó rossz íze miatt: egysze- rűen „egyéb”-nek fogom e szektort titulálni):

1 Vagyis szélesebb fogalom, mint ahogyan azt a statisztikai felmérések befogják: ott a természeti kincsek (in situ) értéké- nek és az állóalapoknak az összesített értékét számítják nemzeti vagyonként.

2 Az itt használt jelölésrendszer némiképp eltér a standard makroökonómiában megszokottól, de mivel a formulák inkább csak illusztratív szerepet játszanak, ez talán nem zavarja az Olvasót.

Statisztikai Szemle, 83. évfolyam, 2005. 8. szám

(

C₁ C₂

) (

I₁ I₂

) (

L₁ L₂

)

N

V = + + + + + + ,

ahol az „1” index jelzi az „elit” és a „2” az „egyéb” fokozatot.

Ha külön gyűjtöm az „elit” és „egyéb” tényezőket, megkapom a nemzeti vagyon más keresztmetszetben való bontását:

(

C I L

) (

C I L

)

N V = + + ₁+ + + ₂+ ;

Ami azt sejteti, hogy a nemzeti vagyon erős fejlődésgeneráló:

(

C+I+L

)

₁=G; a tö- megtermelést lehetővé tevő, stabilitást hordozó:

(

C+I+L

)

₂ =S és egy inert (N) rész- ből tevődik össze.

N S G V = + +

A tőkekivitel³ kivonja a nemzeti újratermelési folyamatból a nemzeti vagyon adott hányadát. A hazai értéktermelési folyamatban létrejött valami, amit a hazai piacon nem forgalmaztak felhasználás céljából, hanem „felnyalábolták” és kivitték a határon túlra, a partner vagyonát gyarapítani. Az ország „szegényedett”.

Ez – egyszerűen szólva – „csőlátás”. A tőkék ugyanis nem turistáskodni mennek kül- földre, hanem azért, mert határon túl előnyösebb jövedelemszerzési lehetőségeik adód- nak, mint a „donor” nemzetgazdaságon belül. Ezen nem éves folyó jövedelmet kell érte- ni, hanem a befektetés egész időtartamának jövedelemtermelését (a halmozott vagy élet- jövedelmet), amelynek viszonyítási alapja a már megtérült tőke, persze a befektetés pil- lanatában kisebbítve a kockázati tényezővel és a diszkonttényezővel:

δ

⋅ ρ

′=∑

ex n

V GDP

j ¹ ,

ahol a j′ a tőkejövedelmezőséget, az n a megtérülési időt, a

ρ ^ex

V a kiszármaztatott va- gyont, a a kockázati- és δa diszkonttényezőt jelzi.

Minél magasabb a kivitt tőke „reménybeli” értékesülési foka

( )

^j′_ex az otthon befekte- tetthez

(

j_h′

)

képest, annál nagyobb az érdekeltség a befektetések külföldre vitelében:

>1

′

= ′

′′

h ex jex

j j

Ez a tőkeexport-motiváció legegyszerűbb esete: ha kitelepítés esetén több jövedelmet tudok nyerni a tőke működési ideje alatt, mint otthon (persze tőkeegységre vetítve), ki- sebb a kockázatom és gyorsabban kapom meg a befektetést visszaáramló pénz formájá- ban (vagyis kisebb a diszkontrátám is), mint otthon, akkor befektetési döntésemkor a ki-

3 Ehelyütt „tőkekivitelnek” nevezek minden külföldre származtatott termelésitényező-mennyiséget, függetlenül attól, hogy pénz- vagy naturális formában történt-e ez az átszármaztatás.

helyezés mellett foglalok állást. Ez az alapmotiváció különböző konstrukciókban jelenhet meg: a donor létrehozhat tisztán saját tőkével vadonatúj kapacitást („zöld mező”), betár- sulhat kapacitásbővítéssel már és/vagy modernizálással működő vállalkozásokba („joint venture”), részvényt vásárolhat az osztalék vagy árfolyamnyereség reményében, és van tisztán spekulatív jellegű nemzetközi tőkemozgás is. (A nemzetközi tőkemozgás e legke- vésbé produktív válfaja könyvelheti el – sajnos – a legnagyobb hasznot, ami természete- sen vonzza a produktív tőkebefektetéseket.)

A tőkekihelyezésnek egyéb motivációi is lehetnek. Csak a legfontosabbakat említem:

– a hazai befektetések működési biztonságának és költségének javítása; ellátni a hazai termelést, lehetőleg olcsó energiával, anyaggal, intermedier termékkel, mégpedig olyan forrásból, amelynek szállítási és árajánlati döntései a kezemben vannak;

– megkönnyíteni a hazai kapacitások ellátását műszaki újdonságokkal, K+F-eredményekkel, olyan fejlesz- tési közegben működő, saját rendelkezésű kapacitások segítségével, amelyek elérhető áron juthatnak ezekhez az újdonságokhoz és mintegy reléállomásokként közvetítik ezeket a hazai termelőkapacitások felé;

– megkönnyíteni bizonyos, protezsált régiók kereskedelmi akadályainak leküzdését azáltal, hogy területü- kön „vámbelföldi” termelést létesítünk, illetve az otthon termelt és a protezsált területen értékesítendő árukat

„vámbelföldivé” minősíttessük (az otthon termelt áruértékhányad ne legyen magasabb a protezsált terület sza- bályai által tűrt importhányadnál, de e keretet ki is használja).

– amennyiben a recipiens gazdaságnak erős érdeke fűződik a tőkeimporthoz és ennek az érdekeltségnek hajlandó különböző kedvezményekkel nyomatékot is adni (a vele konkuráló más gazdaságokkal való verseny eszközeként), úgy a donor „bolond lenne” nem elfogadni a nemzeti ajándékokat (adókedvezmény, ingyen te- lephely stb.).

Mindezek olyannyira módosíthatják az alapérdekeltségi viszonyokat, hogy önmagá- ban a termelési folyamatból származó haszon lehet akár szerényebb is a külföldi befekte- tés után, ha a többi elvárás összesített hatása a külföldön befektető össze (hazai is) befek- tetéseire végül is növelik a tőke működésének hatásfokát.

Mindez főként a termelőtőke-kivitelre vonatkozik, mégpedig arra a két alfajára, amely közvetlen (menedzsmentszintű) beleszólást tesz lehetővé a kitelepített tőke műkö- désére: vagyis a közös vállalkozásra (joint venture) és a vállalat-, vagy vállalati részleg külföldre telepítésére (nevezzük „zöldmező”-nek).

A határokon átnyúló hitelügylet repatriálható haszna a kamat, amely normális esetben messze elmarad a vállalkozás teljes nyeresége mögött. Csak akkor nyelheti le a nyereség oroszlánrészét – netán egészét – ha az igénybevevő gazdaság (vagy vállalat) kiszolgálta- tott, szorongatott helyzetben van és ezt a hitelfolyósító ki is tudja használni. Ez a donor jövedelem, alapvető jellegét tekintve már nem különbözik az uzsorától. Engedtessék meg eltekintenem tőle az elemzés folyamán.

Az a jövedelem, amelyet a „félig-meddig” működő tőke tulajdonosa a pénzpiacon szerzett tőketulajdon (részvény) után élvez (osztalék), meghaladja a kamatot (ha nem – biztosabb a pénzt bankban tartani!) és nem érheti el a létrejövő jövedelem haszonhánya- dának egészét. Pontosabban, elérheti; ti. abban az esetben, ha a részvénykibocsátás fo- lyamán a recipiens országban megjelenő addicionális tőke átlendíti a hazai tőke jövede- lem-létrehozó képességét valamiféle alsó határon: veszteségesből nyereséges lesz, a csonka nyereségességből az elvárt hasznot biztosítóvá, vagy az elvárt haszonnal értékesülőből extrahaszon forrássá válik. Ez azonban pusztán a tőketulajdon hozzácsapó- dásának köszönhető: a donor nem vesz részt a haszontermelési folyamatban sem műsza- ki, sem kereskedelmi tudásával. Ha a tőkearányos haszon egészét elviszi, úgy „ingyen”

vette igénybe a recipiens menedzsment-fáradozásait, amit az békével tűrt annak okából, hogy így a saját tőkehányada is rentábilisabbá vált.

A „szűkebb értelemben véve is működő”-tőke – mint említettem, a közös vállalkozás és a „zöldmező” – elvileg repatriálhatja a rá eső jövedelem teljes egészét, miután kifizette a reá eső arányos elevenmunka-költséget és fiskális kötelezettségeit. A recipiens nemzetgaz- daságok – annak ellenére, hogy a betelepülés bér- és adójövedelem-növekedéssel jár – ezt rossz szemmel szokták nézni, a betelepülés egyik kritériumaként sokan meg is szabják, az adózott nyereséghányad részének repatriálását tekintik még tolerálhatónak, miközben a recipiens országban maradó hányadot tőkeemelésként kívánják kezelni. Erőviszonyok kér- dése: ha ezek egyensúlyban vannak, akkor a repatriált vagyon valahol az elvárt haszon kö- rül alakul ki, az extrahasznot a recipiens újrabefektetésre kötelezi, vagy csábítja, ki-ki szo- kásai szerint. Ha a donornak nagyobb a külső tőkeszerkezetben való jelenlétéhez fűződő érdekeltsége, mint a recipiensnek, akkor megalkuszik azzal is, hogy az extra haszon egy ré- sze (netán az egésze) a befogadó gazdaságba kerül befektetésre. Ellenkező esetben a recipiensnek elég szerény, nem repatriált haszonhányaddal is meg kell elégednie, és ez sem biztos, hogy növeli a donor érdeklődését: ha ugyanis a tőkeexport jelentős hazai foglalkoz- tatási, bér- és adókieséssel jár, a közvélemény és a politika akadályozhatja a kiáramlást.

Vagyis a tőkeexport jelensége egyenlőtlenségi láncolatot hoz létre. A külföldön meg- termelt GDP-ből a tulajdonosnak adót és bért kell fizetnie: ez mindenképpen a recipiens jövedelmévé válik. A maradék egészét csak a recipiens erős kiszolgáltatottsága esetén le- het repatriálni. „Zöldmező” esetében az otthagyott résznek a működő tőke érdemi bővíté- sét kell szolgálnia (persze jó néhány év summázataként): ha nem, akkor megintcsak a recipiens kiszolgáltatottságával számolhatunk, Közös vállalkozása esetében a stabil tőke- társítás stratégiai feltétele a mindegyik befektető minimális elvárthaszon-eredménye, plusz az extrahasznon való, tőkearányos osztozkodás. Itt is előny, ha a külföldi befektető a reá eső extrahaszon-hányadot tőkeemelésként hátrahagyja.

donor donor donor

elv ex repatr

ex j j d i

j ≥ _, ≈ _, > >

Vagyis az exportált tőke teljes (a recipiensnél jelentkező) haszna

( )

j_ex nagyobb, mint a repatriált

(

jrepatr_,ex

)

, ez azonban nagyjából egyenlő a donornál elérhető elvárt haszonnal, ám nagyobb annál az osztaléknál (d), amit a donor tőkepiaci befektetés esetén elérhetne, és ez is meghaladja az azonos tőkemennyiség hitelkihelyezése esetén elérhető kamatát (i).

Ha a kiáramló tőke repatriálható része nem éri el a hazai marginális (a tőketulajdonos piaci pozícióját még megtartani képes, vagyis elvárt) hasznát, akkor vagy a repatriálási rátát kell emelni, vagy a kiáramló tőke hatékonyságát kell megsokszorozni, vagy az azo- nos tőkebefektetés után kapható osztalékot kell megnyirbálni: ez esetben ideiglenesen fenntartható a befektető érdeklődése az exportált tőke recipiensnél hagyása iránt, ám a további tőkeexport már kérdésessé válik.

Ez az érdekeltség-rendszer konfrontálódik a tőkeimportőrével. Legegyszerűbb eset- ben egy nemzetgazdaság akkor érdekelt az importban, ha

– az import tőke által termelt, és a recipiensnél hagyott jövedelem nagyobb, mint amekkorára szert lehetne tenni hazai tőkék ugyanazon jellegű befektetése esetén. Vagyis a tőkeimportnak ki kell termelnie a recipiens országban megszokott elevenmunka-költség fedezetét, az adókat és egyéb közületi részesedéseket és ezeken

felül valamennyivel hozzá kell járulnia a befogadó nemzetgazdaság továbbfejlődéséhez: vagyis újrabefektetést is kell eszközölnie. Amennyiben ezt az igényét a recipiens nem tudja érvényesíteni, az azt jelenti, hogy gyenge az alkuhelyzete: a tőkeimport vagy a foglalkoztatás növelése miatt, vagy kereskedelmi mérlegének javítása mi- att szükséges számára, vagy pedig azért, mert más úton nem tud hozzájutni innovációkhoz;

– az importált tőke hozzáadása a hazai, rendelkezésre álló forrásokhoz kiegészíti azokat bizonyos befekte- tési-termelési-piacralépési küszöbök átlépéséhez, ami növelőleg hat a hazai tőkejövedelem, hozamára is: hozzá- segít az elvárthaszon-szint eléréséhez, vagy meghaladásához.

– nemzetközi fizetési nehézségekkel küzdő nemzetgazdaságok számára a beáramló tőke magas nyereségre- patriálása abban az esetben elviselhető, ha az importtőke exporthozadéka (hazai, megtermelt GDP-ben számol- va: az export importtartalma levonásával) meghaladja a kivont haszon összegét. A nemzetgazdaság nyeresége itt nem GDP-többletben, hanem többlet külföldi fizetőeszköz beáramlásában jelentkezik.

Ha a tőkeimport hozama a recipiens számára nem éri el ezt a szintet, vagy afelé hat, hogy hatékonyabb tőkék áramoljanak be hozzá, vagy afelé, hogy kevesebb haszon repat- riálódjék, vagy pedig élénkebbé teszi azokat a lehetőségeknek a kiaknázását, amelyek a bejövő tőke technikaátadásából származnak. Ellenkező esetben nem marad más érdekelt- sége a tőkeimportban, mint az, hogy a beáramló tőke munkahelyeket hoz létre (rosszabb esetben a hazai megszokottnál nyomorúságosabb munkaerő-újratermelést biztosító ele- venmunka-költségekkel). Amennyiben ez a végletes kiszolgáltatottság nem áll fenn, a recipiens nem érdekelt olyan tőkék fogadásában, amely alacsony hatékonyággal működ- nének a hazai piacon, amelyek hasznuk igen nagy hányadát (netán egészét) kiviszik az országból, amelyeknek nincs a hazai gazdaságra technikaifejlődés-átsugárzó hatása és amelyek alacsony életminőséget biztosítanak alkalmazottaiknak vagy bedolgozóiknak.

im repatr

im j

j ≥ _.

(

j_im− j_repatr.

)

= j_im,marad+ j_hazai≥

(

l_hazai+t+h_elv.hazai

)

,

azaz az importtőke ne repatriálja egész hasznát; a recipiensnél maradó jövedelem pedig fedezze a normál munkaerőköltséget, az állami elvonást és a hazai határ(elvárt)profitot.

Az importtőkéhez társuló hazai tőke hasznát pedig emelje az elvárthaszon-szint fölé:

hazai hazai elvárt hazai

marad im hazai

V h V

h

h _{, ,}

+ >

azaz az importtal kiegészülő hazai tőke haszonrátájának a hazai tőkebefektetésre vetítve meg kell haladnia a hazai befektetés hazai tőkére vetített elvárthaszon-rátáját. Ezt a tőke- befektetés a technológia, vagy a tömegtermelési haszon, vagy a külföldön létrejövő ter- mékeinek a saját eladási hálózatába való bevezetésével érheti el, de szerepet játszhat a magasabb szervezési és menedzsment tudás is, amely a befektetéssel együtt átáramlik a recipienshez.

Az eddig elmondottak nem választották külön a nemzetgazdasági és a vállalati érde- keltségeket. Pontosabban: olyan vállalati érdekekre tértek ki, amelyek valamilyen módon összefolynak a nemzetgazdasági érdekekkel. – Szűkebb felfogásban a vállalatnak tőkeki- helyezései és tőkebefogadásai vannak: ha külföldiek, akkor külföldiek, ha belföldiek, ak- kor belföldiek. A kettő között a vállalat akkor érez csak éles különbséget, ha a hazai pénzről való átállás idegen pénzre önmagában javítja, vagy rontja tőke kihelyezési, illet-

ve fogadási esélyeit, valamint akkor, ha a partnerjelölt ország szabályozási rendszere jobb, vagy rosszabb működési esélyeket kínál számára a hazainál. Az alulértékelt valutá- jú országok felé áramlik a tőke. Az adóparadicsomok számíthatnak nagy tőkeáramokra feléjük, a fiskálisan keménykedő gazdaságok pedig inkább taszítják a külföldi befektető- ket. Ennyiben a vállalati tőkeexport és -import–érdekeltség erősen összeér a nemzetgaz- daságival, illetve mindkettő a gazdaságszabályozó politikával.

Végeredményben kétirányú folyam bontakozik ki: az egyik a tőke ide-oda mozgása, a másik pedig az ellenirányú jövedelemáramlás. A nemzeti vagyont a tőkekiáramlás csök- kenti, a tőle függő jövedelemáramlás növeli. A tőkebeáramlás növeli a nemzeti vagyont (legalábbis az ország területén működő vagyont), ám a vele járó jövedelemkiáramlás csökkenti a rendelkezésre álló flow-forrásokat. Végül is a nemzetgazdasági szintű szaldót az határozza meg, hogyan viszonylik egymáshoz a beáramló tőke és a kiáramló jövede- lem, illetve a beáramló jövedelem a kiáramló tőkéhez:

(

V_im+ j_beáraml.

) (

− V_ex + j_kiáraml.

)

<>0

A tőkék ide-oda vándorlásának egyenlegét tehát módosítja a jövedelmek ellenirányú mozgásainak egyenlege. Ha egy nemzetgazdaság szerény tőkekivitel után jelentős jöve- delemhez jut, tetemes tőkebehozatalt viszont megúszik szerény jövedelemrepatriálással, Ábrahám kebelén érezheti magát. Különösen akkor, ha a kitelepített és betelepülő tőkék egyenlege csak enyhén billen az egyik irány javára: ez esetben ugyanis a tőkemozgás nem a hazai felhasználási akadályokat, vagy forrásínség kezelését jelenti, hanem a terme- lési és külgazdasági szerkezetben mindkét oldalon meglevő (de más-más természetű) kedvező adottságok együttes kihasználására való törekvés.

Itt az idő visszatekinteni gondolatmenetünk legelejére: oda, ahol taglalom a nemzeti vagyon összetevőit, mégpedig „elit” és „egyéb” bontásban. Nem mindegy ugyanis, hogy az exportált tőke milyen tényező-összetételű, milyen fokon; és ugyanez vonatko- zik az importált tőkére is. Amikor ugyanis exportáljuk a tőkét, nemcsak magáról a va- gyonról „mondunk le”, hanem arról a jövedelemről is, amit ez a vagyon, itthon mara- dása esetén létrehozna: ha ez a tőke „egyéb” tényezőkből áll (vagy ad alkalmat külföldi beszerzésre), akkor kis, fajlagos jövedelemtől esünk el, vagy jutunk hozzá. Ha az ex- portált tőke „elit” tényezőkből tevődik össze, magas, külföldről származó jövedelemre van kilátásunk (feltéve, ha jól, jó helyre visszük a tőkénket), de magas az a fajlagos jö- vedelem is, amelyről lemaradunk azért, mert itthon e tőke nélkül maradtunk. Ugyan- ilyen nyugtalanságokat érezhetünk a tőkeimport esetében, ha annak fejlődésgerjesztő hatása nem sokkal nagyobb a meglevő, hazai tőkéénél, az importtal csak azt „nyerjük”, hogy a jövedelem egy részét repatriálják. Ha olyan mennyiségű és minőségű „elit” tő- két hozunk be, hogy a hazai „I” és „L”-tényezőkkel azt kifogástalanul tudjuk működ- tetni, akkor mi is elégedettek lehetünk, meg a donorok is, ugyanis magas lesz a fajlagos jövedelemtermelés és annak nagy részét érdemes lesz a recipiensnél hagyni, mert bizo- nyítottan jól tud sáfárkodni vele. Ha akár a mi hibánkból, akár a partneréből túlfeszít- jük a behozatal „elit” mivoltát, azaz olyan technikát importálunk a tőkével, amelynek rendeltetésszerű használatára emberi erőink, infrastruktúránk stb. nincsenek felkészül- ve, akkor néhány év kínlódást követően az „elit” tőke nyüszítve fog eliszkolni a köze-

lünkből és vagy átadja a helyét az igénytelenebbnek, vagy még annak sem, mert „ve- szett” hírünk támadt a tőkepiacokon⁴.

Az optimálisan abszorbeálodó tőkeminőség „megérzése” alapjában véve a recipiens gazdaság feladata. A donor rendszerint helyesen dönt akkor, amikor egy fejletlen gazda- ságba ódzkodik az „elit” tényezők átplántálásától (C₁ és ), mert nem talál jó színvona- lú hazai termelőtényezőket (N

I1

, I₁, ), vagy találna, de az adott ország gazdaságpoliti- kája elriasztóan viselkedik a tőkebefektetések iránt. Nem megbízható azonban ez a meg- érzés akkor, ha bizonyos kockázatot kellene vállalnia az elit tőke kihelyezésével. Itt előí- téletek, politikai szimpátia vagy antipátia is szerepet játszhatnak, de általában jelentős szerepe van az adott (potenciálisan recipiens) ország gazdaságpolitikai ügyetlenségének és a tőkefogadó vállalati szektor gyenge külső kapcsolatrendszerének is. Azt hiszik, hogy azért, mert „jó a bor”, már megúszhatják a „cégérkihelyezés” költségeit és fáradságait.

Így történik meg, hogy világszínvonalú gyógyszerkutatási bázisra olyan külföldi befekte- tő települ rá, aki egy évtizedig aszpirint, ricinust és féregűző labdacsokat gyárttat a meg- vásárolt kapacitásokon, és csak fokozatosan jön rá, hogy ezek nagyságrendekkel többre lehetnének képesek. Ő is veszített (valamit), de a méltatlan szerepre kárhoztatott gyógy- szergyár ilyen helyzetben mindent elveszíthet.

L1

A tőkemozgásokkal, akárcsak az árumozgásokkal, termelési tényezők „cserélnek gaz- dát”. Létrejön egy olyan „láthatatlan forgalom”, amelynek sajátosságai emlékeztetnek a Ricardo-féle komparatívköltség-összefüggésre.

Az exportált és importált tőkék minőségi és szerkezeti jellemzőiben jövedelemterme- lési potenciálok vannak bezárva. Az „elit” elemek magas, fajlagos GDP-termelést ígér- nek, az „egyéb” elemek pedig szerényebbeket. Akármilyen termelékenység- és innová- ció-ígéret van csíraként bennfoglalva a határokon keresztül mozgó tőkében, a C-elem túl- tengése az I-hez képest a donor nemzeti vagyonának erős kisebbedését, a recipiensnek pedig nagyobbodását sejteti. Abban a jövedelemben, amelyet a donor átszív a recipienstől, túl fog tengeni a technológiai részesedés. Oligopol piacon ez az erősen ál- landósuló, állótőke-arányos extrahaszonban jelentkezik, amely felfogható „állótőke- járadékként” is. Ez mindenképpen jellemző az erősen beruházásigényes transzplantátumokra (például a kohászatra, cementgyártásra, nehézgépgyártásra, nehéz- vegyiparra stb.). Arra mutat, hogy a recipiens beruházható forráshiányban szenved, ilyen jellegű tőkeimportot fogad be szívesen (vagy kényszerűségből), következésképpen eltűri, hogy a tőkearányos járadékjövedelemet kivigyék az országból. Ha ő (a recipiens) ehhez az állótőkéhez magas szintű K+F-et és kivitelező munkaerőt ( és ) tud párosítani, a tőkejáradék elvesztése fejében realizálni tud állandósult extrahaszon jellegű innovációs jövedelmet („agyjáradék”), valamint olyan elevenmunka-jövedelmet, amelynek ázsiója a nemzetközi árrendszerben nincs alulértékelve. Ez a tőkeforgalom jellemző azon kis or- szágokra, amelyek egyike magas beruházási megtakarításokkal rendelkezik, ennek egy részét otthon fekteti be, javarészt „elit” szinten, de az áltata abszorbeálható tőke mennyi- sége kicsi ahhoz, hogy ütőképes erőként jelenhessék meg az erősen oligopolizálódott

I1 L₁

4 Ide kívánkozik egy igen komolyan veendő megjegyzés. Az ország lakosságának kedvező intellektuális adottságai hosszú távon ható kedvező körülménynek számítanak – ám messze nem örökéletűek. Ezért nem tanácsos visszaélni velük: elhanyagol- ni karbantartásukat és fejlesztésüket. Ez ugyanis már mintegy egy évtizeden belül megbosszulja magát: devalválja az országot a befektetők szemében. Másik tényező: a tőkebeáramlásra nemrég nyíló gazdaság iránti befektetői bizalom csak hosszú évek alatt alakul ki. Akkor is a befogadó számára korlátozottan kedvező, vagy egyenesen kedvezőtlen áramok indulnak meg feléje, ha egyébként emberi kvalitásai igen kedvezők. Ha az intellektuális tőkét hagyja leromlani ebben a „bizalomérési” időszakban, történelmi alkalmat szakaszthat el, hosszú időre.

nemzetközi versenyben. Következésképpen olyan partnert (recipienst) keres, amelyik (tűrhető időn belül) képes az „elit”-szintű tényező-kombinációk sikeres, versenyképes üzemeltetésére, netán önálló fejlesztésére is. Ily módon a fejlett kis gazdaság a látens fej- lettségű kis gazdasággal társul. és -jellegű tőkét visz oda, hogy az hibridizálód- jék és megsokszorozódjék a recipiens -erőivel, mozgásba hozzák a recipiens - kapacitásait hogy így, ketten ütőképes „hatalomként” jelenhessenek meg a nemzetközi verseny bizonyos szegmenseiben (szelektált termékcsoportjaiban, vagy ágazataiban). Ez a recipiensnél „dominóhatást” indít el: ő pedig a maga, nem nívótlan, de nem is élvonal- beli , és összetételű tőkéjét viszi ki valamelyik partnerhez, amely ugyancsak beruházható forráshiányban szenved, gyenge az innovációs készsége és szüksége van magasan képzett végrehajtó munkára is (a félperiférikus övezet alsóbb régiójában lele- dzik: mondjuk Macedónia, vagy Törökország). Az imént még recipiens szerepű, de a má- sodik fázisban már donorrá előrukkolt gazdaság tulajdonképpen „multilaterális tőkecse- rét” hajtott végre, amelynek alapcélja magas színtű innovációs kapacitásainak és maga- san szakképzett munkaerejének kibontakozást lehetővé tenni. Tőkejáradék-veszteségét a donorjával szemben igyekszik kompenzálni recipienstől átáramoltatott (szerényebb) tő- ke-, innovációs és szakmunka-jövedelemmel.

C1

C2

I1 I₁

I1 L₁

C2 I₁ L₁

Azért vázoltam részletesen ezt a modellt, mert valószínűleg ennek kialakítása lehetne a hazai gazdaságstratégia tőkejövedelem-mozgatási „fejezetének” legfontosabb feladata.

„Egyéb” minőségű állótőkét ( ), szellemi terméket ( ) importálni csak annyiban ér- dekünk, amennyiben a lakosság meghatározott hányada nem rendelkezik a látens fejlett- ség tulajdonságával (intellektuális teljesítőképessége nem haladja meg közepes a fejlett- ségű partner anyagi felszereltségéét és életkörülményeinek minőségét). Ahol észleljük a látens fejlettséget, mindenképpen olyan befektető partnereket kell keresnünk és előnyben részesítenünk, amelyek -exporttal hibridizálják a mi belső és kapacitásainkat, erősen növekvő, fajlagos GDP-re serkentve azokat. Igen hosszú (fél évszázados) távlat- ban arra is érdemes számítanunk, hogy azokat a gazdaságokat, amelyek viszonylatában mi szerepelhetünk donorként, fokozatosan mi is az „elit”-szint felé mozgathassuk. Ez vi- szont az az állapot, amikor a korábbi, „felzárkóztató” donorunkkal már a csaknem „vegy- tiszta”, „elit”-szintű tőkecseréket tudunk kiépíteni, ami a két gazdaság magas szintű in- tegrálódását jelentheti.

I2

C1 I₁ L₁

A külföldi tőke magyarországi hatásáról és a magyar tőkeexportról jelentős adatbázis áll rendelkezésünkre.⁵

Ezek mindenekelőtt a betelepült tőke által alapított tiszta importtőkére, valamint a ki- sebbségi és többségi magyar tőkére alapuló üzleti szektor adatait tartalmazzák, rendsze- rint ágazati és telephely szerinti területi bontásban. A külföldi tőke által befolyásolt mű- ködésű és a tiszta hazai tőkére alapozódó szektor összehasonlítása egymással csak rész- legesen szerepel a kiadványban. A legfontosabb hatékonysági mutatók tekintetében azonban lehetséges az összehasonlítás.

Megtudhatjuk, hogy a külföldi érdekeltségű vállalatok 1992-ben a hozzáadott érték mintegy egyötödét, 1997-től kezdve pedig évi átlagban mintegy felét hozták létre. Az ár- bevételek tekintetében többé-kevésbé ugyanezek voltak az arányok. A korszak elején a

5 Lásd: A külföldi működőtőke Magyarországon. Központi Statisztikai Hivatal. 1992-től 2003-ig évente. Az első, elemzett adatbázis 1993-ban jelent meg. 1990-re visszamenő adatokkal. (Azóta évente napvilágot láttak frissebb, 2003-ig terjedő adatok is.) Az alábbiakban közölt adatok ezekből a kiadványokból származnak.

külföldi érdekeltségű vállalatok a beruházásoknak ugyancsak egyötödét teljesítették, ez 1997-től felfejlődött mintegy hattizedre. A külföldi érdekeltségű szektor árbevételei szer- kezetében az átlag feletti az élelmiszeripar, vegyi- és gumiipar, elektromos-elektronikai és műszeripar, a járműgyártás és az energetikai rendszer külföldi tőke általi „elfoglalt”

rész. Az elektromos, elektronikai, valamint járműipar szinte teljes kibocsátása az import- tőkével működő vállalatoktól származik. Az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték tekintetében a teljesen külföldi kézben levő vállalatok a belföldi vállalatok átlagának 1,8- szorosát teljesítik. Hasonló az arány azon vállalatok esetében, amelyek vagyonában a be- hozott tőke kisebbségben van. A külföldi tőketöbbséggel rendelkező vegyesvállalatokban viszont a termelékenység 1,9-szerese a nemzetgazdasági átlagnak. Az utóbbi években a külföldi tulajdonban levő (és vegyes) vállalatok K+F-kiadásai arányosak a beruházási sú- lyukkal a nemzetgazdaságon belül. Ez korábban nem volt kimutatható. Igen tanulságos beruházásaik összetétele, amit az itt következő tábla számai illusztrálnak.

Az importált tőkeberuházások anyagi összetétele (százalék)

Külföldi tőke

(összes ágazati beruházása = 100) Külföldi tőke (összes beruházása = 100) Ág, ágazat

Hazai gép Import gép Nemzetgazdaság Feldolgozóipar

Nemzetgazdaság 30 40 100

Feldolgozóipar 25 55 70 100

Élelmiszeripar 40 35-40 20

Vegyipar 35-40 30-50 21

Gépipar 10-33 25-40 10

Elektronika stb. 15-20 50-67 29

Járműgyártás 10 70 20

Energetikai rendszer 25-30 5-10 10

Kereskedelem 30-40 25-30 10

Szállítás, hírközlés 35-40 30-40 10

Forrás: a szerző saját számításai.

A magyar tőkekivitelről ennél jóval kevesebb adatunk van. Tudjuk azt, hogy 1998 és 2002 között mintegy háromszorosára nőtt, de ekkor sem érte el az 500 milliárd forint ér- étket. Azt is tudjuk, hogy a kivitel mintegy fele a hazai bankok terjeszkedése, 17 százalé- ka kereskedelmi, 15 százaléka ingatlan és egyéb gazdasági szolgáltatás ágazati és mind- össze 9 százaléka feldolgozóipari beruházás. Vagyis, egyelőre szerény „tapogatózásnak”

és nem jövőbeni, tetemes jövedelemgerjesztőnek ítélhető. 2002-ben a kivitel egyharmada két nyugat-európai országba (NL és DK), a fele a környező gazdaságokba (Macedónia, Szlovákia, Románia, Csehország és Horvátország) irányult. Egyéb tapasztalatból tudjuk, hogy tőkekivitelünkben a fentebb „elit”-ként kategorizált tényező legfeljebb csak nyo- mokban van jelen.

A tőkeimportra vonatkozó adatforrásaink, mint érzékeltettem, ennél jóval gazdagabbak.

A jelen gondolatkör lényegére azonban csak közvetett, „sejthető” utalásokat tartalmaznak.

Az, hogy a tőke zöme olyan ágazatokba áramlik, mint a vegyipar, elektronika, járműgyár- tás, önmagában nem felel arra a kérdésre, hogy a beáramlás „elit”, vagy „egyéb” jellegű-e.

A legfejlettebb technológia mellett is dolgozhat nagyon szerény képességű, tudású „egyéb”

emberi tényező és viszonylag primitív felszereléssel is lehet összekötve igen magas szaktu- dású-kreativitású munkaerő. Az utóbbi években fellendülő K+F-kiadás utalás arra, hogy ha eleddig nem is volt jellemző, az importált tőke kezdi „felfedezni” a magyar munkaerőben rejlő „elit”-tulajdonságokat. Azt tudjuk, hogy Magyarország tőkeimportja nem elégséges volumenű az ország felszívóképességéhez, a befektetések nem elég stabilak, elit/egyéb színvonaluk alacsonyabb az ország termelőerőinek teljesítőképességéhez képest, nincs elég biztosítékunk arra, hogy a visszahagyott (nem repatriált) jövedelem kellő szinten tartsa mind a béreket, mind az államháztartást, mind pedig a hazai termelőegységek hosszú távú versenyképességét. Ez a lehangoló helyzet akkor is igaz, ha az elmúlt néhány évben elmoz- dulás tapasztalható az „egyéb” színvonaltól a „csaknem elit”, vagy „elit” színvonal felé (szofisztikáltabb termelőfolyamatok, némi K+F, kereskedelmi- és pénzügyi tevékenység stb. áttelepülése tapasztalható a transznacionális szektorban). A tőkebeáramlás ütemét azonban csaknem eléri a jövedelem-kitelepülésé. A bejövő tőke viszonylag kevés munka- helyet teremt és erősen támaszkodik (még a szofisztikált technológiák használata esetében is) a munkaerő zavartalan újratermelését csak nagy nehézségekkel biztosító munkabérhez, a költségvetéshez való hozzájárulásuk pedig vélhetően kevesebb, mint az a költségtöbblet, amelyet a költségvetés visel betelepülésüket és működésüket támogatandó. Még mindig in- kább gerjesztik az S-, mint a G-szektor volumen- és minőségiteljesítmény-növedését. Saját termékeiket természetesen bekapcsolják saját eladási hálózatukba, a hazai vállalatok nívós (magas GDP/fő hozamú) bekapcsolása azonban nem kielégítő mértékű.

A megítélés logikáját egy háromdimenziós összevetés segítheti. Az egyik szempont a tőkeminőség foka (hogy ti. „elit”-e, vagy „egyéb”). Ennek aldimenziója az, hogy mind- egyikük esetében a repatriálási ráta alacsony-e vagy magas. A harmadik vetület sorolja a tőkeáramoltatást kiváltó tényezőket. Ezek a következők:

– tőkeexport miatti jövedelemkiesés;

– tőkeexport szülte jövedelembeáramlás;

– tőkeimportnak köszönhető jövedelemtöbblet;

– tőkeimport okozta jövedelemkiáramlás;

– tőkemozgások fajlagos munkahely-módosító hatásainak egyenlege;

– tőkeimport technikai fejlődést gerjesztő hatása;

a) az „elit” szektorban;

b) az egyéb szektorokban;

– természetikincs-feltárás;

– marketing- és eladási hálózatba való bekapcsolódás.

Nem szükséges pontos adatokat használni: nem is lehetséges. Elég a jelenségeket öt osztályba rendezni („iskolai osztályozás”), vagyis az erősen kedvezőket 5-tel, az enyhén kedvezőket 4-gyel, az indifferenseket 3-mal, az enyhén kedvezőtleneket 2-vel és a na- gyon rossz megítélésűket 1-gyel jelölni. A végén kijövő vizuális kép segíti a helyzet megítélését, feltéve, ha az „osztályzatokat” nem előítéletekkel adjuk.

A várható megítélés valószínűleg „kegyetlen” lesz, de nem reménytelen. Vagyis reá- lis, és annak is kell lennie, mert különben vagy rózsaszín álmokat kergetünk az ország ja- vának következetes és sikeres megteremtése helyett, vagy letargiába süllyedünk, netán megelégszünk az „imperialisták” szidalmazásával.

Ez a „kegyetlen” tisztánlátás már csak azért is fontos Magyarország számára, mert elég kicsi és kiszolgáltatott az ország ahhoz, hogy a tőke be- és kiáramlását kényelmes

fiskális és monetáris termelőeszközök segítségével tartsuk egyensúlyba. A már benn levő és a potenciálisan betelepülő tőkét, mindenekelőtt a transznacionális tőkét, amelyet mennyiségben is, színvonalban is, piacra jutásunk szempontjából is messze a legfonto- sabbnak kell ítélnünk, nem „regulázhatjuk” meg mindenféle gazdasági jutalmazó és bűn- tető normatívákkal. Ha valami nem tetszik neki, hetek alatt tovább áll. Számunkra sokkal fontosabb a tőke jelenléte az országban, mint a tőke számára a jelenlét (vagy a betelepü- lés). A fiskális-monetáris rendszer, valamint az ügyintézések zavartalanságának biztosítá- sa nem több, mint a betelepülés „elfogadható” környezetének biztosítása. Önmagában nem csáberő, ugyanis a tőkebetelepülésért világverseny folyik, és vannak, akik nálunk többet képesek áldozni ezen „elfogadható környezet” biztosítására.

Csak akkor érhetünk célt, ha a betelepedés „kellemes környezetét” mindenekelőtt a világverseny legkényesebb pontján, a foglalkoztatandó emberek tudásán, szorgalmán, fe- gyelmezettségén és mindenekelőtt kreativitásán keresztül képesek vagyunk meglevő vagy reménybeli partnereinknek biztosítani. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni a tuda- tos és következetes, szelektív kutatási, képzési politika szükségességét. A Magyarország- hoz hasonló országnak mindenekelőtt az elit tőkét kell vonzania és köréje ugyancsak elit, vagy ahhoz közeli hazai termelési-kiszolgálási bázist kell építenie. Az „egyéb” szektor- ban, különösen annak alsóbb régióiban, nem vagyunk versenyképesek. Ugyanis több mil- liárd ember ajánlkozik e szerepre, akik olcsóbbak nálunk, egy részük még szorgalma- sabb, fegyelmezettebb is.

Azt, hogy Magyarországra nem az „egyéb” kategória alsóbb régióit képviselő tőkékkel érdemes betelepülni, hanem (minimálisan) a felső régióival, bizonyos pontokon⁶ pedig az

„elit”-tel, a reménybeli betelepülőkkel, valamint a megtelepedettekkel csak egyenkénti, be- ható kapcsolatrendszer kiépítésével, folyamatos párbeszéddel lehet elérni. Ha tapasztalják, hogy ez a párbeszéd nem az ő korlátozásukat szolgálja, hanem a közös, magas hatékonysá- gú érdek érvényesítésének eszköze – az intelligensebb transznacionális óriások partnerünk- ké válnak. A kevésbé intelligensek, vagy mohóbbak, vagy „imperialistábbak” pedig nyu- godtan települjenek át Bhutánba: nincs velük egyeztethető távlati érdekünk.

A tőkebehozatal és kivitel mérlege Magyarország esetében hosszú évtizedeken át még negatív előjelű lesz. Történelmi, szervi, „zsigeri” tőkehiányban szenvedünk. Nemcsak a fejlődési álmainkhoz, hanem a lakosság intellektuális teljesítőképességéhez viszonyítva is. Ez a hiány akkor is nagy és sürgető lesz, ha a mainál jóval gazdaságosabban tudunk majd bánni szerény felhalmozási lehetőségeinkkel. „Elit” minőségű tőkét nem is szabad kiszármaztatnunk, hacsak nem olyan területen nyerhet hasznosítást, ahol teljességgel hi- ányzik a hazai intellektuális termelőbázis. Inkább arra kell törekednünk, hogy a hazai

„elit” forráshoz minél nagyobb és potensebb behozott „elit”-forrást csatoljunk (például a biológia- és matematikaigényes termelőterületeken). Az „egyéb” területen (termelőszfé- ráról és szolgáltatásokról, például bankszektorról, szállodaiparról, vagy üzemanyag- kereskedelemről beszélek) a hazai, már magasabb intellektuális teljesítményre képes munkaerő-„elit”, vagy „kvázielit” alkalmazási célokra való felszabadítása lehet a cél. Ezt

6 Ne szégyelljük felderíteni és „konyhakész állapotba” segíteni ezeket a pontokat. A tervgazdaság piacgazdasággal való felváltása gazdaságpolitikai gondolkodásunkat átlendítette egy olyan végletbe, amely csak az 1968 előtti állapotok reakciója- ként érhető. Indikatív, hosszú távú tervezést, programalkotást a világ csaknem mindegyik, késéssel felzárkózásba lendülő nem- zetgazdasága gyakorolt. Franciaországtól Japánig és Dél-Koreáig bezárólag. Az abszolutizált liberalizmus („manchesteri”, vagy

„kvázi-manchesteri” modell!) még a világhatalmaknál sem vált be, a kicsi és gyenge országokat pedig érdekeiktől független sodrásokba taszította. A szelektív „ágazati” hatás lehetőségeinek megvilágítása külön tanulmánysorozatot követelne.

meg lehet oldani egyszerű struktúraátrendezéssel: „bezárok-építek”, de ha a hazánkban már nyűgként egzisztáló termelés más helyen még rentábilisan gyakorolható, a kapacitá- sok átszállításával, „joint venture”-konstrukcióban, külföldön még egy ideig kézben tud- juk tartani.

Viszonylag szerény anyagi tőkével, annál több I és L részvétellel csatlakozni tudunk nagy, tőkeerős cégek – főként a harmadik világ területén végbemenő – nagy, komplex vállalkozásaihoz (alvállalkozói rendszer). Ez is tőkekivitel, s ha a kapcsolat stabilizálódik az „elit” tőkeimport egyik katalizátora is lehet.

*

A gondolatmenet első felében kísérletet tettem arra, hogy a tőkemozgással kapcsolat- ban felmerülő érdekfelfogást elszakítsam az egyszerű „azért csinálja, mert keresni akar rajta”-szinttől. A számos formula ellenére ezt nem „számtanpéldának” fogom fel és Olva- sómat is óvom attól, hogy ilyen bonyolult érdekhálózati összefüggéseket matematikai mo- dellel próbáljon tisztázni. Egyrészt a matematikai modell feltételezi, hogy mindenki, aki dönt (például tőkekihelyezésről, repatriálásról, „elit” és „egyéb” színvonalú implantációról stb.) kitűnően van informálva, információit tökéletesen le tudja fordítani rövid és hosszú távú érdekeinek nyelvére, vagyis emberi számítások szerint jól dönt. Ez azonban távolról sincs így. A reálfolyamatok alakulásában igen sok irracionális, vagy legalábbis

„szuboptimális” vonást tudunk regisztrálni. Másrészt hajlamosak vagyunk uniformizálni a piac szereplőit: ő az áru, vagy tőketulajdonos, aki egy a sok közül. Valójában a mai oligopol piacon együtt élnek a sarki suszterek a transznacionális óriásokkal, és az köztu- domású, hogy a katicabogár mozgását motiváló erők másképpen hatnak az állatvilágra, mint a tigriséi. Százötven évvel ezelőtt a sok százezer, többé-kevésbé egy nagyságrendbe tartozó piaci szereplő ide-oda mozgása végül is kifejezhető, leírható volt valami statiszti- kus eredővel, anélkül, hogy ismertük volna bármelyikük motivációit. Ma ez lehetetlen.

Amit a General Motors feltalál, más súllyal esik latba, a nemzetközi tőkemozgásokat sza- bályozó erőviszonyok területén mint, amit Kovács János, a piripócsi autószerelő-mester kifundál. A formulák tehát legfeljebb országos átlagban mutatnak rá több-kevesebb elmo- sódottsággal bizonyos tendenciákra, mégpedig igen erős egyéni eltérésekkel.

A stratégiai alapkérdés viszonylag egyszerű. Erősen tőkeszegény, látens fejlettséggel bíró nemzetgazdaságunk, történelmi megpróbáltatásaink következtében tetemes veszte- ségeket szenvedett, és ez nemzetközi kapcsolatrendszerünket folytonos újrarendeződésé- re kényszerítette. A XXI. század folyamán azonban hosszú időre meg akarja határozni helyét a nemzetközi gazdasági kapcsolatrendszerben, mégpedig olyan szinten, hogy az megfeleljen termelőerői fejlettségének és húzó hatással legyen azokra. Mind ezt pusztán belső (N, C, I, L) tényezővagyonunkra támaszkodva nem fogjuk tudni elérni, vagyis nem vagyunk Japán. Nincs olyan kedvező helyzetünk a világgazdasági kapcsolatrendszerben, hogy korlátlan mértékben fogadhassunk C1 és I1 minőségű importtőkéket, vagyis nem vagyunk Írország. Nincs lehetőségünk arra, hogy fejlesztési erőfeszítéseinkhez négy évti- zeden keresztül jól fizető „rezsihordozót” vehessünk igénybe.⁷ Vagyis nem vagyunk

7 Közismert, hogy a XX. század második felében végbement finn felzárkózás egyik legnagyobb pénzügyi forrása az igen jól jövedelmező szovjet hajó- és kikötőberendezés-export volt, amelynek hasznát átforgatták a nyugati világpiacon versenyké- pes ágazatok fejlesztésébe.

Finnország sem. Ezzel szemben rendelkezünk első osztályú K+F- és részben T (termelé- si, technológia-működtetési) hagyományokkal bizonyos műszaki-gazdasági kultúrák te- rületén, amelyeknek nagy része a mai nemzetközi árkonstrukcióban ugyan nem első vo- nalbeliek (hagyományos technológiai berendezés gyártás stb.), de a mainál nagyságren- dekkel jobban volnának értékesíthetők a nemzetközi piacokon megfelelő C1 ellátással, amely megtermékenyíthetné a hazai I1 és L1 kapacitásokat. Kisebb, de nem elhanyagolha- tó hányaduk pedig magában rejti a mindenkori világszintre emelkedés lehetőségét (bioipar, -élelemtermelés, matematikaigényes szellemi és modellépítő tevékenység, víz- technika stb.), amennyiben C1 (és „frissítő”, „kiegészítő” jellegű I1) tartalmú tőkeimport hozná erőteljes mozgásba őket.

E sorok írójának van elképzelése egy ilyen stratégiáról, ezúttal azonban nem fejti ki, nehogy a „ráerőszakolás” vádja érhesse. A cél a helyzet elvi és gazdaságpolitikai vonása- inak tisztázása és a kérdésfelvetés volt. Örülnék, ha a közgazdász szakmai világ élénk eszmecserét folytatna róla. Kérem, ne vegyék patetikus felkiáltásnak. Csendben, de na- gyon komolyan mondom: egy évszázadra kiható tényezőkről, azaz a jövőnkről van szó.

SUMMARY

This posthumous article gives a detailed analysis of the exports and imports of capital. Using a two- dimensional breakdown of the capital (fixed assets-labour-human capital versus high tech-normal) it describes the eventual behaviour of the exporter (donor) and importer (recipient) economies. Based on this analysis, me- dium and long term macroeconomic strategies are highlighted. This is extremely important for a small and open semi-developed economy with a permanent shortage of capital. So the paper gives some policy indication of the long run economic strategy for Hungary.