1959 — 1961.

tényanyag, a koncepció, a rendszerezés egy­

szerre követelt megoldást a szerzó'tó'l).

Egyetlen mozzanat erőteljesebb körvona­

lazása maradéktalanul sikerült: a Martino­

vics-perrel való szoros kapcsolaté. Egyre-más­

ra visszatérő mondatként hangzott, az egyet­

len kiragadott példa: „felsőbb tilalom miatt az engedélyt mégsem adta meg" (223.). Tilalom, mindenütt tilalom, amelyet kérvények, kese­

rű hangú folyamodványok őriznek tanú­

bizonyságul, tükrözve a per elrettentő, példát­

statuáló hatását, 22., 23., 24., valamint 53.

és 55.), jelezve, hogy mennyire félt az udvar s a nemesség mindenfajta társaságtól, azok­

ban éppen nem szabadkőműves-, hanem jako­

binus-mozgalmat fedezve fel.

A fentebb vázolt rendszerezéssel inkább meg tudta volna adni a diáktársaságok táv­

latait: a polgári átalakulásért folytatott harc­

ban, a nyelvújítás korában betöltött szerepé­

ben, s nem utolsósorban a Fiatal Magyar­

ország tagjainak útbaindításában, mindenek­

előtt pedig abban az előkészítő munkában és nem csekély erőfeszítésben, amelyet ezek a társaságok 1848 előkészítésében vállaltak.

Nem arról van szó, hogy minden esetben és valamennyi törekvésben, megmozdulásban feltétlenül tudatos a következményeket is világosan felmérni, képes munkálódásnak lehetünk tanúi, de annak igen: mily nagy volt a negyvenes évek szellemének erjesztő hatása

Szabolcsi Bence: A magyar zene évszázadai.

Tanulmányok, 1—2. köt. 1. : A középkortól a XVII, századig; 2. : XVIII-XIX. század.

Sajtó alá rendezte: Bónis Ferenc. Bp. 1959 — 1961. Zeneműkiadó V. 375; 319. (Magyar Zenetudomány, 1 —2.)

Szabolcsié egyike a legegységesebb tanul­

mánygyűjteményeknek: a tanulmányok szer­

vesen kapcsolódnak egymáshoz, sálinak össze szintézissé, a két kötet a magyar zenetörténet rendszeres kidolgozása a XIX. század végéig.

A részlettanulmányokban való feldolgozás még az összkép előnyére is vált. Az egyes századok uralkodó zenei irányzatainak rész­

letes kidolgozása folytán talán plasztikusabb lett a kép, mint egy „teljességre törekvő"

tárgyalás esetében.

Az első rövid tanulmány (írott hagyomány

— élő hagyomány) a magyar zenetörténetnek azt a sajátos módszertani problémáját vizs­

gálja meg, hogy a kutatónak miként kell támaszkodnia a feljegyzésekben fennmaradt forrásanyag mellett a népi emlékezet által megőrzött történeti anyagra is. Több gyakor­

lati példával bizonyítja, hogy a magyar mű- zene kutatója nem lehet el a népzene ismerete és tanulmányozása nélkül, mert az utóbbi 'sokszor teljesebb és megbízhatóbb formában

és tömegbázisa (talán ez vezette a szerzőt arra; hogy a Bevezetésben oly gyorsan rátér­

jen az 1840-es évek vizsgálatára, arány tála nul kevés teret engedve a korábbi, főleg az előző század utolsó tíz-tizenkét évének tárgya­

lására).

Nem arról van szó, hogy a tárgyalt kor­

szak kiemelkedő költői azért tudtak a legma­

gasabb csúcsokig felérni, mert ennek vagy annak a diáktársaságnak voltak tagjai, de bizonyos, hogy sokat köszönhettek azok útba­

indító ösztönzéseinek. Az irodalomtörténet­

írás visszapillantó szemével ma már úgy ala­

kul kapcsolatuk, ahogyan a — köztük — legnagyobbról maga Bodolay Géza találóan állapította meg, Petőfi nyomában járva: „De az evangélikus iskolák társaságait legegy­

szerűbben úgy járhatjuk végig egy fejezet­

ben, ha az ő életútját követjük" (233.). Kár, hogy az ilyesfajta csoportosító elv adta lehe­

tőséget nem érvényesítette átfogóbban és következetesebben.

Kétségtelen, hogy a páratlan szorgalom­

mal gyűjtött anyag — külön is említve a társaságok tagjainak névsorát, valamint a forrásjegyzék hatalmas apparátusát — nél­

külözhetetlen lesz a hat évtizedet felölelő irodalomtörténeti korszak kutatói számára:

dúskálhatnak filológiai gazdagságban.

Kovács Győző

őrzött meg egy-egy dallamot, mint a pontat­

lan korabeli feljegyzések. A szorosabb érte­

lemben vett történeti tanulmányok sora A középkori magyar énekmondók kérdéséhez cíművel kezdődik. Mint a szerény cím mu­

tatja, Szabolcsi nem a végleges megoldás igé­

nyével közeledett a kérdéshez, mégis ered­

ményei máig helyeseknek bizonyultak. Külö­

nösen meggyőző az az árnyalt fejlődésrajz, melynek során bemutatja, hogy az Árpádkor viszonylag egységes énekmondói rendje ho­

gyan mutat egyre növekvő gazdagodást és bonyolódást, majd a lantos és hegedűs elő­

térbe kerülésével hogyan vezet át organiku­

san a XVI. század énekmondói gyakorlatához.

Ezt az énekmondói gyakorlatot tárgyalja a két következő tanulmány, Tinódi zenéje és A XVI. század magyar históriás zenéje, melyek az irodalomtörténészek körében talán a leg­

többet idézett Szabolcsi-tanulmányok közé tartoznak. Eredményei sokkal ismertebbek annál,'hogy itt részletesen foglalkozunk kel­

lene velük: hogy Tinódit nemcsak „száraz verselés", hanem magaszerzette művészi dal­

lamai alapján is értékeljük, hogy a históriás ének tárgyalásánál annak dallamban fogan­

tatására, dallamtól való elválaszthatatlan- ságára figyelemmel vagyunk, elsősorban e tanulmányok érdeme. A század magyar zenei

*

766

képét egészíti ki A XVI. század magyar tánc­

zenéje c. tanulmány, mely a csak korabeli külföldi kiadásokban fennmaradt idevágó dallamemlékek kiadását és elemzését adja, s a kor tipikus táncát a hajdútáncban jelöli meg.

Egészen más a XVII.század képe. A vándor énekmondók helyébe a nagyúri rezidencia lép mint a zenei műveltség hordozója, az epi­

kus énekszót a hangszeres muzsika váltja fel.

A XVII. század magyar főúri zenéje c. tanul­

mány érdekesen írja le ezt a folyamatot, egé­

szen addig, amíg a század végén a főúri udva­

rok zenei műveltsége elszakad a hazai gyöke­

rektől, s kizárólag a külföldi zene szállásadó­

jává válik. A tanulmányt a XVII. század magyar világi dallamainak kritikai kiadása egészíti ki. A XVIII—XIX. század magyar zenei műveltségének képét két nagyszabású, monográfiának beillő tanulmány rajzolja meg: A XVIII. század magyar kollégiumi zenéje és A XIX. század magyar romantikus zenéje. A XVIII. században teljesen elidege­

nedő főnemesség helyét a köznemesség fog­

lalta el, mely zenei neveltetését elsősorban a református kollégiumokban kapta. A kollé­

giumi dalirodalom a század reprezentáns magyar zenéje. Ehhez járul egy kisebb (és Úgy tűnik, hevenyészettebb) tanulmány:

A magyar népzene stílusfordulója a XVIII.

században, mely az új magyar népdalstílus kialakulását — Bartókkal szemben — a XVIII. századra teszi. A*XlX. században létrejön végre a magyarság egységes zenei műveltsége. Ez az eredmény egyszersmind kudarc is, mert ez a zeneműveltség csak a fel­

színen mozgott, mélyebb zenei kultúrát nem jelentett, s hiányoztak az olyan teremtő egyé­

niségek, mint amilyeneket csak a XX. század hozott meg.

A két kötet gerincét adó, nagyszabású tanulmányok 1928-1933 között keletkeztek, a magyar zene évszázadainak képét a fiatal Szabolcsi Bence rajzolta meg irigylésre méltó munkakedvvel. Már akkor birtokában volt azoknak, az ismereteknek (és képességeknek), mely e nagy feladat elvégzésére képessé tette.

A zenei emlékeket eldugott kéziratos forrá­

sokig menően tanulmányozta (egy részüknek kritikai kiadását is adta), de emellett szinte mindent elolvasott, amely az elmúlt száza­

dok társadalmának és művelődésének ismere­

téhez fontos, nem is beszélve az általános zenetörténetben való jártasságáról. Ez a páratlan tájékozottság, az elmúlt korok hite­

les rajza, az egész társadalom szemmeltartása teszik tanulmányait roppant színessé, ele­

venné, mindenki számára élvezetessé, a szak­

emberek számára pedig nagyon hasznossá.

Nehéz eldönteni, melyik korszakban mozog otthonosabban. A református kollégiumok világának bemutatása éppoly meggyőző, mint a romantika zenei társadalmának fölényes

és ironikus rajza. Talán mégis a XVI. század­

ban, ,,a magyarságnak ebben a nagy száza­

dában", mely múltunknak már annyi kutató­

ját megragadta, időzött a legszívesebben, tanulmánykötetének legszebb lapjai e szá­

zadról szólnak.

A Szabolcsi által megírt magyar zenetörté­

net még sokáig érvényes marad a magyar tudományosság számára, ha nem is végle­

gesen, mert ilyen a tudományban sincsen.

De ahhoz, hogy a magyar zenetörténet képe lényegesen módosuljon, még sok időnek kell eltelni, és mindenekelőtt egy olyan tudós­

egyéniségnek kell majd fellépni, mint ami­

lyen Szabolcsi Bence.

Stoll Béla

Mezey, Ladislaus: Codices Latíni medii aevj Bibliothécae üniversitatis Budapestinensis.

Accedunt tabulae quae scripturas sub datis exaratas et aliae quae signa chartarum exhi- bent quas posteriores collegit et notis auxit:

AgnesJBolgár. Bp. 1961. Akadémiai K- 391 p.

A budapesti Egyetemi Könyvtár gazdag középkori anyagát számon tartotta ugyan a hazai és külföldi medievalisztika, használatát azonban megnehezítette az a körülmény, hogy nem volt modern katalógusa a gyűjte­

ménynek. A Szilágyi Sándor szerkesztette korábbi kötetek több mint fél évszázad eltel­

tével már csak jobb híján elégítették ki az igényeket (A budapesti m. kir. Egyetemi Könyvtár codexeinek címjegyzéke. Bp. 1881. — A budapesti m. kir. Egyetemi Könyvtár kézira­

tainak címjegyzéke. 1—2. köt. Bp. 1889 — 1910.).

A szintén sok középkori latin kódexszel rendelkező Országos Széchényi Könyvtár mindeddig jobb helyzetben volt, mert kere­

ken 20 évvel ezelőtt közzétette már állomá­

nyának a korszerű igényekhez mért részletes jegyzékét, Bartoniek Emma mintaszerű fel­

dolgozásában (Codoces Latini medii aevi. Bp.

1941.). Ezek után számítani lehetett arra, hogy az Egyetemi Könyvtár is megteszi ugyanezt.

Valóban meg is jelent két címjegyzék, közülük az egyik a budapesti görög kódexeket leltározta, — így az Egyetemi Könyvtáréit is (Maria Kubinyi: Libri manuscripti Graeci in bibliothecis Budapestinensibus asservati. Bp.

1956.), a másik pedig Mezey László — most ismertetésre kerülő — összeállításában a latin nyelvűeket regisztrálta.

A Codices Latiniben a legkorszerűbb szem­

pontok érvényesültek. Feltünteti benne Mezey a kódex kézirattári jelzetét/keletkezési idejét és a datálás alapjául szolgáló adatokat, közli könyvészeti adatait, megállapítja paleo­

gráfiai típusát, kitér az írástükör mikéntjére (egy hasáb, vagy több), a díszítések sajátos-

767