• Nem Talált Eredményt

Versek a farmerzsebben

In document tiszatáj 1977. SZEPT. * 31. ÉVF. (Pldal 92-96)

UTASSY JÓZSEF: CSILLAGOK ÁRVÁJA

Mielőtt Utassy József Csillagok árvája című verseskönyvét értékelném, helyén-valónak találom, hogy idézzek egy nevezetes könyvből: „Az irodalomtörténet azt mutatja, hogy a közönség ítélete megelőzi a kritikáét, és a jövendő kritikusa igazat ad az irodalmi jelen mobjának (a tömegnek, A. J.). Homérosz a népé volt, mielőtt a filológusoké lett volna, Shakespeare a londoni suburb publikumáé, mielőtt a német esztétika lefoglalta. Talán nem túlzás, hogy minden nagy irodalmi m ű f a j a ponyváról indul el, s gyakran évszázadok múlva ér a tudósok asztalaira. A kritika rövidlátása és lassúsága ezek fölismeréseiben igazán megdöbbentő. A nép, melynek lelkéből fakadtak, fölismeri rögtön."

A gondolatsor Babits Mihálytól származik; 1917-ben írta. Még egy mondatát idézem: „A mi kritikusaink az Unalom szentségét prédikálják, s irodalmunk m á r megint veszedelmesen kezd hasonlítani ahhoz a »jó társasághoz«, amelyben nem illik életbevágó dolgokról beszélni."

Hat évtizeddel a nagy költő sorainak megjelenése után, a növekvő publicitású szórakoztató irodalom hordaléktömegének ismeretében sem állíthatnánk, hogy e gondolatok veszítettek érvényességükből. Az úgynevezett „magas irodalom" egyre hajlamosabb arra, hogy a fogyasztói társadalmak várakozásaival és elvárásaival dacolva, tudatosan váljék a tömegek számára fogyaszthatatlanná, s csak azokhoz a beavatottakhoz szóljon, akik trükkös bujkálásait képesek követni. Tapasztaljuk azt is, hogy a „magas irodalom", az igazi, hátat fordít a v á j t f ü l ű közönség kicsiny köreinek, hogy visszahódítsa éltető közegét, a nagyközönséget, s olyan forrásokhoz nyúl, amelyeket az akadémikus irodalomszemlélet irodalmon kívülinek t a r t : a re-gény riportjelleget ölt, a vers plakátszövegként harsog, a dráma vásári játékokból, iskoladrámákból, bűnügyi tudósításokból merít, s minden m ű f a j b a n feltör a folklór ősforrása.

Utassy költészetével kapcsolatban azért érdemes mindezt elmondani, mert a hatvanas évek vége óta a fiatalság tömegei tapsolnak a pódiumokon, diákklubok-ban, művelődési házakban előadott versei hallatán. Első kötetét, a Tüzem, lobogóm címűt (1969), miután rövid idő alatt eltűnt a könyvesboltokból, a diákok, a fiatalok tollal és írógéppel másolgatták, terjesztették, szavalták: éltek vele, mint a menzák ingyenkenyerével. Elérte a legnagyobbat, amit a művészet igényével föllépő poéta elérhet: versei egy nemzedék zsebében rongyoskodtak, mint a néhai diákokéban Petőfi Rongyos Vitézei.

Hogyne örülne ennek a jelenségnek a kritikus, aki diákkortársként maga is tap-solt Utassynak, s aki ráadásul az értékes irodalom népszerűsítését, értelmezését te-kinti hivatásának?! Hogyne idézné szinte k a j á n örömmel e jelenség igazolásául a legmagasabb irodalmi tekintélyt, Babitsot, akire oly gyakran és oly szívesen hivat-koznak a profanum vulgus lesajnálói?! Tudva közben, hogy Babits kétfrontos

har-cot vívott: az irodalmi sznobizmus mellett az antiintelektualizmust tartotta fő el-lenségének.

Idézetéből most az a legfontosabb Utassyra nézve, hogy ő valóban „életbevágó dolgokról" beszél: szerelemről, a létezés gyönyörűségéről és borzongató veszedel-méről, békéről, hazaszeretetről, nemzetköziségről — közös szóval: az élet értékéről.

Helyesebben, nem beszél ezekről, hanem versekben éli; gyöngyözi homlokával, nem az erőlködők verítékével, hanem mint aki könnyedén fut fölfelé a remények és a hősies reménytelenségek hegyén, mint Balczó András a Küldetés ben.

Utassy azért válhatott a fiatalok kitüntetett költőjévé, mert oly romlatlan, oly tiszta és természetes, mint maga a jóravaló ifjúság. Versei ennek köszönhetik folklórértéküket. Egyvalaki írta őket, de tömegesen tudtunk és tudunk velük azo-nosulni.

Aki a rezignált bölcsességet érzi szívéhez közelinek, azt a pesszimizmust, ami az élet rosszával tisztában van, mégis szembefordul vele, az úgy tekinthet erre a költészetre, ahogyan Eötvös József a Petőfiére. Ö nemcsak elvont filantropizmusával, hanem tapasztalt emberségével is tudta 1847-ben, hogy az egészséges, tiszta forrá-sok nélkül menthetetlenül elapad az úgynevezett „magas irodalom". És furcsamód éppen az individualitás, a költői személyiség vész oda az individualizmus nevében!

Mert egyéniséget csak a közösség nevelhet — ott izzik föl a szeretet, gyűlölet, ott kér magának jogot, a többiekével egyenlőt az egyén, és ott hallatja fájdalmas szavait, ha magára hagyják harcaiban.

Eddig csak érzésekről, alapvető emberi tulajdonságokról beszéltem. Költészet akkor lesz belőlük, ha nyelvi fantáziával, mesterségbeli tudással párosulnak. És mű-veltséggel, olyannal, ami a költőt segíti, s nem korlátozza hajlamainak kibontako-zásában. (Sokszor lehettünk tanúi, hogy tehetséges fiatalok elvont stúdiumokba bonyolódtak, amiknek terrorisztikus dogmarendszere szinte megbénította bennük a költői talentumot.)

Első kötetében már találunk olyan remekléseket, amelyek a lírai mesterség felsőfokú elsajátítását bizonyítják. Ilyen például a Micsoda évszak, melyben adoniszi sorok (— u u ) váltakoznak khorijambusokkal (—uu—), s tizennégy szakaszon keresztül félrímek súlyosbítják e nagy fegyelmet igénylő műforma — sportnyelven szólva — „nehézségi fokát". Hasonló bravúr a Nyárutó, melynek formája legalább olyan választékos, mint az előbbié: a leoninus a szakmai készségek egyik leg-nagyobb próbája.

De most csak a teljesítményről beszéltem, holott a viszonylag kevés verset író Utassy nem teljesítményember, hanem küldetésember. A teljesítmény mérése csak arra való, hogy elhárítsuk Utassy fölül az olyan gyanakvásokat, amik szerint ösz-tönös, alapos képzettséget nélkülöző lírikus. Az igazi vívmány abban a költőiség-ben rejlik, hogy például a Micsoda évszak rímes, adoniszi-khorijambikus szaka-szaiban ilyen természetességgel szól a hibátlan versmuzsika: „Héja kereng fönn / percek alatt / megrohamozza a / fecskecsapat." S a remeklés azzal ér a csúcspontra, hogy a feszesen zárt formában szinte a prózai közlés keresetlenségével idézi föl önéletrajza legfájóbb emlékét, a háborúban elveszített édesapát: „azt se tudom hogy / (élve talán?) / hova temették / édesapám".

Mestere annak, hogy néhány sorban rendkívüli feszültséget keltsen, s fontosat közöljön önmagáról és a világról. A feszültség feloldása heurisztikus örömmel tölti el olvasóját. S remélem, az illetéktelen profanizálás ódiuma nélkül mondhatom, hogy a szeretkezők végső gyönyörérzését kísérő kiáltásnak hat számos verszárása.

Arra kérem az olvasót, próbálja ilyen szempontból végiggondolni az El című vers záró szakaszát: „Horizont-körhintán / száll a világ, forog; / fecskék, fecskék, fecs-kék: / szabad elektronok!" A panteisztikus, ugyanakkor nagyon emberszabású kép szédülete, s a szabad elektronokként kilövellő fecskék bennem fölkeltik az intenzív élménynek azt a képzetét, amire utaltam. Az „ösztönösség" csak azzal a pontosí-tással mondható el Utassyról, hogy az ésszerűség, az etika mindenkor igazolja.

A Tüzem, lobogóm után nyolc esztendővel jelent meg a költő második kötete, a Csillagok árvája. Az 1972-ig írott verseket foglalja magában, s ez az adat arra

figyelmeztet, hogy Utassy olyan verseket ír, amelyek bizonyos körökre irritálóan hat-nak, miközben közönségük lelkesen fogadja őket. Figyelmeztet arra is, hogy ez a vékonyka verseskönyv nern ad útbaigazítást Utassy termékenységéről j föltételezhet-jük — s a folyóiratokból tudjuk is —, hogy az utóbbi öt évben sem pihentette a tollat. A hosszas várakozás miatt néha magam is úgy gondoltam Utassyra, hogy nagyszerű villanásai vannak, de csak villanásai vannak. Most inkább így mondom:

ez a költészet csupa villanás, villódzás. Oly sokat mond néhány sorban, hogy je-lentéstartományát, hátországát illetően ez a karcsú kötet egyáltalán nem szűkös.

Keserves történelmi múltunkról fokozhatatlan tömörséggel mond szentenciát:

„Légy pogány, keresztény: / ott függsz a távcsöves / puskák célkeresztjén" (Világ világa). Tudja, mi a kárhozatos történelmünkben, hazaszeretete mégis izzóan opti-mista. Erre vall a csupa láz, • csupa lélek Magyarország!. A vers virágének-motí-vumokból komponált himnusz. A kétféle műfaj keverése a műfajelméletek zordon védelmezői számára talán stílustörésnek hat. Ám a szerelmi vallomás, a haza mes-terkéletlen asszonnyá stilizálása folytán, töretlenül szemléletes és hiteles. Ilyen eleven a kép: „hátadba körmeim holdvilágárkot vájnak".

Az Utassy-versek ú j formai leleménye — mint a körmök vájta „holdvilágárok"

esetében is — a szójáték. A Vajda János emlékére írott Lobogó gyászban olvashat-juk: „Űrdöngölő csillagi csárdás." A sírva vigadó, Világos utáni Magyarország osto-rozójával, Vajda Jánossal lélekben azonosulva játszik a szavakkal: a „csűrdöngölős"

szó első hangját a „csillagi csárdás" alliterációjába rejti — zeneileg sugallja.

Szójátéknál is több: szavak mágiája, amikor ötlete fölszikrázik a Váci Mihály-tól búcsúzó versében: „Dúdoljunk, Miska, mielőtt landol / e szívlökéses repülőgép!"

(Temető ég). Két sorban jellemzi — s nemcsak jellemzi: mitizálja Váci Mihály sorsát, szenvedélyét, szenvedését, végzetes utolsó repülőútját. A szavak játékosan elcsúsztatott jelentésárnyalatával találkozunk a Pohárköszöntő ben is: „ . . . S z a b a d -ságot / az Ember úgy nyer itt: / bilinccsel együtt / töri a tengerit!". Mondanom se kell, a „játék" életbevágó — tétje a szabadság, a forradalmakkal kivívott és munkával megtartott.

A szó nála mindig eleven kép, nem elvont fogalom. Ez a titka azoknak a me-taforáinak, melyekben hasonló és hasonlított egyenlő rangon, kölcsönös szemléle-tességgel harmonizál: „Besúgó nádas. Címerárulás. / Gúlába gyávul a kukoricás".

Próbáljuk felbontani a képsort. Félre nem érthetően utal a világosi fegyverletételre, s a hazaáruló hadvezérre, hibátlan anyag- és természetismerettel, mert a szélben suttogó nádas a „besúgó", a kukorica lecímerezése a „címerárulás", a gúlákba rakott — és ki sem kell mondania: „szuronyos levelű" — kukorica a vert hadsereg lerakott fegyvergúlája. A nyárvégi mezőgazdasági munka és a világosi fegyver-letétel egymásba játszatása így folytatódik: „Lefejezve ím, egy ezred napraforgó. / Fölnégyelendő: krumpli. Detronizált: mák" — az utolsó mondat, illetve kép magya-rázatául elég, ha a mákgubó „fején" látható koronaformára gondolunk (Hanyatlás-végi nyár).

Az őszi természet sárguló fáit sújtó, fonnyasztó verőfény, s a hangulatával kifejezett személyes érzés itt még szürreálisabb formában jelentkezik: „Dióverő-fény. Rezgőnyárfa / idegösszeroppanása" (Ember az őszben). Ennek az a különös trouvaille-ja, hogy a verőfény olyan erővel „ver", mint a dióverő karója, s mindezt egyetlen szóösszetételbe sűríti; az őszülő rezgőnyárfa pedig „idegösszeroppanásként"

érzékelteti, hogy ember és természet együttesen szenvedi a kor — a meteorológiai és a társadalmi kor- vagy évszak — légkörét.

Utassy költői világát a színkép tágassága, a gondolati változatosság és gazdag-ság tekintetében nem hasonlíthatjuk legfontosabb példaképéhez, de természetessége és közvetlensége csak Petőfiéhez fogható. Ezért mondhatja ki ilyen magától ér-tetődőn pillanatnyi lelkiállapotát: „Tündéri ámulat vesz körül" (Egy pillanat rög-zítése). Ám ember és táj szoros kapcsolatát úgy jeleníti meg, hogy a kép rend-szerint magába foglalja a Petőfi utáni, szinesztéziákkal élő impresszionisták vívmá-nyait. Főként a huszadik századi, posztimpresszionista elemekkel dúsított József

Attila- és Radnóti-versek lírai realizmusát integrálja nyelvében. Önáluk ilyen ben-sőséges a tájkép: „Kicsillagosodik a csönd és / bogárlik felém egy távoli zöngés"

(Hazáig). A Rimbaud-t idéző Szárnyas oltár utalását a Magánhangzók szonettjére tévesztettnek tartom: Utassy nem a hangok és színek, hanem a hangok és a betűk formái között mutat föl analógiát, s ez lényegesen kezdetlegesebb változata a komp-lex érzékelésnek, mint a valódi szinesztézia: „Taszítsd a tenger tornyait szét, / Iste-nét kutasd, meredek l-jét".

Nemzedéke nevében alapvető szállóigét tett közkinccsé, a háborúban született korosztály szívéből szólót: „NEM ISZUNK CSATÁKRA CSENDÜLŐ POHÁR-BÓL! / csak tiszta forrásból, / csak tiszta forrásból" (Akár a szarvasok). Mint any-nyiszor, itt is úgy honosítja sajátjává a magyar költészet és zene két vándormotí-vumát — a Szenei Molnár-féle XLII. zsoltár híves patakra kívánkozó szarvasát és Bartók Cantata profanajának szarvassá változott fiúit —, hogy garantált tisztasággal érzékeljük, amit tudományosan meghatározni nem lehet, csak érzékelni: a magyar lélek jelenlétét. (Szépirodalmi, 1977.)

ALFÖLDY JENŐ

SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK

In document tiszatáj 1977. SZEPT. * 31. ÉVF. (Pldal 92-96)