• Nem Talált Eredményt

VARÁZS ALATT.*

In document Budapesti Szemle (Pldal 98-116)

Első közlemény.

I.

Már hosszú évek óta semmi jelentősebb eset sem zavarta meg L a r e n t u Verre t a n y á j á n a k békéjét, mikor valami rendkívüli esemény történt.

F o r r ó októberi n a p volt. Az asszonyok, Coanna, az öreg szolgáló és Milléna, a fiatal menyecske, kenyeret sütöt-tek. Zio L a r e n t u épen akkor tért haza a mezőről és ott állt a nyitott a j t ó b a n s p u s k á j á n a k szijját igazgatta.

— É h e s vagyok — m o n d t a fiatal feleségének, m u n -kájába elmerülve. — Mit adhatsz enni, Millé?

— Mit a d j a k ? — kérdezte Milléna az öreg szolgáló-hoz fordulva.

A két asszony kérdőn nézett egymásra, m a j d Coanna megszólalt f o n t o s k o d v a :

— Tetszik kenyér szalonnával ?

— Nagyon j ó l — felelte a gazda.

Zia C o a n n a levágott egy darab szalonnát, a melyet apró szeletekbe vagdalt és azt az egyik, még kisütetlen, szé-les és kerek czipóra ilszé-lesztette; aztán a czipót betolta a kemenczébe, hogy a szalonnával együtt megsüsse.

A szolgáló m e g az asszonya a sütőkemencze szája elé álltak és ügyeltek, hogy a sütés sikerüljön.

De p á r p i l l a n a t múlva L a r e n t u Verre egyszerre, úgy látszott, elfelejtett m i n d e n éhséget, megfeledkezett a

pus-* Ez elbeszélés czíme az eredetiben: Per riflesso, a mi azt jelenti: reflexből, reflex hatása alatt.

k á j á r ó l és épen olyan figyelmesen nézett ki az a j t ó n a távolba, m i n t a hogyan az asszonyok a kemenczét figyelték.

— C o a n n a ! — kiáltott fel egyszerre a férfi. — Gyere c s a k ! Nézd csak !

Az öreg n y o m b a n hozzálépett.

— Nem csal a s z e m e m ? — kérdezte a gazda.

A szemek sohasem csalnak.

— I d e j ö n ?

— Ide. E r e d j és rejtőzzél e l ; én itt m a r a d o k ! — m o n d t a az öreg cseléd ö n é r z e t e s e n .

— Nem kell n e k e m e l b ú j n o m ! — kiáltotta gazdája, n e m kevésbbé büszkén. — Bujj el te, ha a k a r s z !

— Nekem nincs rá okom, hogy e l b ú j j a m , L a r e n t u Verre.

— Nekem s i n c s !

Milléna közben a czipót a szalonnával e g y ü t t a kemencze szélére húzta, a z t á n megtisztogatta a h a m u t ó l és ő is o d a m e n t , hogy megnézze, mi történik.

— No mi a z ? Ki j ö n ? — kérdezte és kinézett. De n y o m b a n valami elfogódottságot érzett.

Egy asszonyt meg egy gyereket látott a t a n y a felé közeledni az üde, zöld síkságról odavezető ö s v é n y e n ; az asszony szegényes fekete s z ö v e t r u h á t viselt, a fiú pedig nagyon szerény g y a p o t r u h á c s k á b a volt öltözve.

Milléna azonnal felösmerte az asszonyban férjének egyik szegény asszonyrokonát, a ki tizenegy vagy tizenkét esztendő-vel azelőtt m i n t szolgálólány élt a t a n y á n és fia is szüle-tett L a r e n t u Verretől. Mindenki tudta, hogy csakis egyedül C o a n n a ingerkedése és pletykázása miatt — a ki m á r negyven éve uralkodott a t a n y á n — n e m vette feleségül a m á r akkor sem nagyon fiatal gazda A n d r e a n a Verret.

Később azután e helyett, zia C o a n n a ösztökélésére, feleségül vette a vén cselédnek egyik rokonát, a ki húsz évvel volt fiatalabb nála.

Esküvőjük óta Milléna sohasem látta t a n y á j u k o n A n d r e a n á t ; azt sem vette észre, hogy férje erre az asz-szonyra vagy fiúra gondolt volna, a kik most olyan las-san, nyugodtan és illedelmesen közeledtek a n a p s ü t ö t t e ösvényen.

— Miért j ö n ide? Mit akar i t t ? E r e d j , L a r e n t u Verre, eredj és bujj e l ; itt maradok é n ; eredj ! Bizonyosan p é n z t akar tőled! — m o r m o g t a az öreg cseléd.

— 0, Uram I s t e n e m , Jézusom, Istenem, — m o n d t a Milléna sóhajtva, félénken.

L a r e n t u m e g f o r d u l t : feleségének gyerekes arczára és zia C o a n n a sápadt ránczos arczára tekintett és felkaczagott. De aztán m i n t h a rögtön m e g b á n t a volna a nevetést, n y e r s e n így s z ó l t :

Asszonyok, lássatok a dolgotok u t á n !

Milléna n y o m b a n visszasietett a sütőkemenczéhez, de zia C o a n n a meg sem mozdult.

— E r e d j , öreg, törődjél a magad dolgával!

— L a r e n t u Verre !

— E r e d j d o l g o d r a ! Tudok én még m a g a m o n segíteni ! E r e d j !

Az öreg cseléd kedvetlenül eloldalgott; de mikor m á r a k o n y h á b a n volt, még akkor is ki-kinézett az ajtón és m o r m o g o t t .

— H a t n e m akarsz enni ? — kérdezte Milléna a fér-jétől.

Zio L a r e n t u n e m felelt. Megint a fegyverszijján bab-rálgatott, de egyre ki-kinézett és valami m e g h a t á r o z h a t l a n nyugtalanságot, vagy még sokkal inkább tompa, t i t o k z a t o s , süket haragot érzett.

— Hiszen tudom én jól, miért jön ez az asszony és az a gyerek — gondolta m a g á b a n , összeszedve bátorságát. — Most kezdik m á r . . . Tegnapelőtt beszólt m á r nekem erről a tanító, m o n d t a , hogy a fiú a legelső t a n u l ó az iskolában és hogy én t a n í t t a s s a m tovább . . . Azután a plébános is be-szélt erről. Vigye el az ördög v a l a m e n n y i t ! Legyen földmíves, vagy t a n u l j o n a maguk költségén. Es most még idejön ez az arczátlan t e r e m t é s ! De csak rajta ! Jó, hogy j ö n n e k ! Rúgást, azt k a p h a t n a k !

E mellett a bátor szándék és elhatározás mellett is csodálatos tétovázást érzett, n e m maga miatt, h a n e m a fele-sége meg Coanna m i a t t . Félt a vén cselédtől és szégyelte m a g á t a felesége előtt.

— Jó, csak hadd jöjjenek ! Rúgást k a p h a t n a k , a m e n n y i t a k a r n a k ! — ismételgette m a g á b a n Andreára és a r r a a fiúra gondolva, a kit n e m szeretett. Eléjük akart m e n n i , hogy így elkerülje azt, hogy belépjenek a h á z á b a . Egy pillanatig azt hitte, hogy az asszony m e g a gyerek csak épen elmegy a ház előtt, de a mikor látta, hogy egyre közelednek és egye-nest a kapu felé t a r t a n a k , a falra akasztotta a p u s k á t és eléjük i n d u l t .

— Micsoda b a r o m s á g ! — m o n d t a halkan, megvetően zia C o a n n a .

A férfi úgy érezte, hogy odaszegezték a küszöbre.

«Azok ketten» egyre közeledtek; m á r az u d v a r kerítésénél vannak, m á r a k a p u n á l . A sövény mögött d ü h ö s e n csahol-tak a kutyák.

— Ave M a r i a ! — köszönt szerényen az asszony és nagy, tiszta nézésű szemét L a r e n t u r a emelte.

Ez nem felelt, de önkénytelenül h á t r á b b lépett, hogy beengedje a látogatókat.

A n d r e a n n a egy pillanatig sem habozott és emelt fővel lépett a házba, a melyet megbecstelenítve hagyott itt.

Oro«zlán-bátorságot érzett m a g á b a n , m e r t hiszen fiának jövőjéről volt szó. A fiú azonban pirulva, kissé szégyen-kezve nézett dióbarna tiszta szemével a r r a az alacsony, barátságtalan arczú emberre, a ki p a r a s z t r u h á j a fölött bőr-bekecset viselt és ravasz rókához hasonlított.

Andreana, n o h a bátornak érezte m a g á t , az első p i l l a n a -tokban semmit sem látott és köszönésé u t á n z a v a r t a n elhallgatott.

De l a s s a n k é n t visszatért a bátorsága s széjjelnézett.

A konyha még mindig ugyanaz volt, sárga földdel ki-föstve, közepén a nagy s ü t ő k e m e n c z e ; a szögletben, az ajtó mellett ott volt még a puska. Az asszonyok kenyeret sütöttek. A falra aggatott edényeket is ö s m e r t e ; csak egy fehér lapát volt ú j . És zia Coanna is ugyanaz volt m^g, ugyanaz a vén boszorkány, apró menyét szemével és keselyű-karmokhoz hasonló sárga, begörbült ujjaival. Csak két ember volt itt ú j A n d r e a n a számára a megszokott kör-nyezetben : a kis Andrea, a ki mellette állt, és Milléna a

Budapesti Szemle. CXLV. kötet. 1911. 7

sütőkémencze mellett. És h a b á r a kis Andrea és Milléna is zavartan, pirulva sütötték le a szemüket, mégis csak egye-dül ők voltak azok, a kik megjuhászkodóvá tették a bátor a n y á t .

Zio L a r e n t u fel s alá j á r k á l t , m i n t h a keresne v a l a m i t ; de a k á r m e r r e nézett, m i n d e n ü n n e n két tiszta dióbarna szem félénk tekintetét érezte magán.

Egyszerre csak a tekintete találkozott zia Coanna apró szemének pillantásaival ós úgy t ü n t fel előtte, m i n t h a a vén cseléd nevetést f o j t a n a el m a g á b a n .

— H á t mi t ö r t é n t veled, L a r e n t u V e r r e ? — gondolta m a g á b a n . — Rúgd ki, kergesd el ő k e t !

Végre megállt az asszony és a gyerek e l ő t t ; kezét össze-fonta a h á t á n és gúnyosan kerdezte :

— No, h á t mit j e l e n t ez a l á t o g a t á s ? Mi j á r a t b a n vagytok ?

— E l j ö t t e m . . . E l j ö t t e m . . .

— L á t o m , de miért j ö t t é l ? H a valami bizalmas mon-dani valód volna, b e m e h e t ü n k a belső szobába. De siessünk, m e r t dolgom van.

Az asszony elpirult ós élénken, bizonyos büszkeséggel m o n d t a :

— Nem titok. Sőt még j o b b a n szeretem, hogy az asz-szonyok is itt vannak, m e r t valamennyitekhez akarok for-dulni, hozzád is, zia C o a n n a ; kérlek hát, m a r a d j a t o k itt.

Zia Coanna kissé megszelidült, de azért résen állott és n e m vette le szemét gazdájáról.

L a r e n t u Verre zsámolyt vett elő és ráült. Úgy gon-dolta, éppen elegendő határozottságot és egyben fesztelen-séget m u t a t o t t , de azért ő is, akárcsak Andreana, szégyelte magát Milléna és a kis Andrea előtt, h a b á r sem a kis Andrea, sem Milléna fel sem merte emelni a fejét.

— H á t L a r e n t u Verre — kezdte A n d r e a n a megindul-t a n — a megindul-tanímegindul-tó m á r beszélmegindul-t veled erről a dologról. A megindul-tiú szorgalmas, elvégezte az iskolát és ő lett az első. A tanító azt mondta, hogy t a n á r legyen belőle, (a gyerek újra elpirult) de én szegény vagyok és nem tudom tanít-tatni. Sokan azt m o n d t á k : Miért n e m beszélsz Larentu

"Verre-vel. 0 gazdag, nincs gyermeke és a n n y i alamizs-n á t oszt szét esztealamizs-ndőalamizs-nkéalamizs-nt, hogy hét család is megél-hetne abból. Miért ne t a n í t t a t h a t n á ezt a fiút i s ?

— E j n y e no — p a t t a n t fel L a r e n t u — azok az em-berek, a kik neked olyan jó tanácsot t u d n a k adni, miért n e m fordulnak egyenesen é n h o z z á m ?

— A tanító meg a plébános m e g m o n d t a ezt neked is . . .

— Igaz, igaz — m o n d t a visszaemlekezve.

Az asszony szerényen és tisztességtudón beszélt tovább, a nélkül, hogy emlékeztette volna L a r e n t u t a r r a , hogy ő az a p j a a fiúnak, — csak épen óvatosan a r o k o n s á g u k r a hivatkozott.

A kis Andrea figyelmesen hallgatott és n e m kerülte el figyelmét egyetlen egy szó sem abból, a mit az a n y j a mon-dott és a m i t «az az ember» felelt. «Annak az embernek*) m i n d e n szavát gúnyosnak vélte s leverő és bénitó szé-gyent érzett. Alig t u d t a megvárni, hogy végre t á v o z z a n a k : soha többé n e m a k a r t még csak a közelébe sem j ö n n i e n n e k a t a n y á n a k , h a akár földmíves vagy pásztor lesz is belőle és egész életén át a n n a k kell is m a r a d n i a . De egy-szerre elfelejtette m i n d e n szégyenét és felvetette félénk sze-m é t . «Annak az esze-mbernek« a h a n g j a sze-most hirtelen egészen édesen, jóságosan c s e n g e t t :

— Jó, h á t jó, m a j d meglátom, meggondolom a dolgot és t a n í t t a t n i fogom.

— De jó volna, ha . . . előbb gondolnád meg — m o n d t a zia Coanna bosszúsan.

Andrea az öreg cselédre nézett és hirtelen feltörő gyű-löletet érzett i r á n t a : reá t u d t a volna m a g á t vetni és össze-vissza karmolni.

De «annak az embernek« a h a n g j a most megint meg-v á l t o z o t t ; mintegy szégyenlősen és félénken m o n d t a m o s t :

— Majd meglátom, szóvá teszem a famíliában, a z t á n m a j d megadom a végleges v á l a s z t ; m a j d gyere el a válasz-ért, Andreana Verre.

— Mikor j ö j j e k ?

— Mikor? H á t v a s á r n a p reggel.

A n d r e a n a és a gyerek felemelkedett és távozni k é s z ü l t : a fiú szemében most r e m é n y csillogott.

Zia Coanna ezalatt egy szakajtóba tette a kenyeret, melyet Milléna m o s t vett ki a kemenczéből és egyáltalán n e m titkolta bosszúságát.

— Bocsássatok meg, hogy háborgattalak benneteket m o n d t a A n d r e a n a elköszönve; — adjon Isten j ó n a p o t é s oltalmazzon benneteket az Ur.

Milléna, a ki szinte fel sem nyitotta a száját az egész idő alatt, most feltekintett és szeretetteljesen, gyöngéd-séggel nézte a fiúcskát. Aztán intett a vén szolgálónak, d e az lenézőleg félrehúzta a száját. Azonban zio L a r e n t u is észrevette és megéitette feleségének barátságos s z á n d é k á t ; l e h a -jolt, felvett egy kenyeret és régi szardiniai szokás s z e r i n t Andreana felé nyújtotta, m i n t a hogy bárki mással is megtette volna ezt, ha kenyérsütés idején lépett volna a házába.

A n d r e a n a begöngyölte a kenyeret kötényébe, még egy-szer elköszönt és fiától követve, távozott. A kutyák m e g i n t csaholni kezdtek az u d v a r kerítése mögött.

— Vesd oda a kutyáknak azt a k e n y e r e t ! Nem l á t t a d , milyen arczot vágott hozzá az a vén b o s z o r k á n y ? — m o n d t a a fiú.

— Semmit sem l á t t a m — felelte komolyan az anyja, — de ha l á t t a m volna is, mégse dobnám a kenyeret a kutyák-nek, m e r t a Mi U r u n k m o n d á , hogy ne vessétek a k e n y e r e t a kutyáknak eledelül.

Andrea vállat vont és hallgatott.

Végigballagtak a réten, a mely az ősz friss zöld színét öltötte magára. Verre nagy kiterjedésű legelői terültek el itt, a melyen csak itt-ott, egy-egy magas, girbe-görbe törzsű évszázados parafa-tölgy állott, a mely szinte beléveszett a csöndes vidékbe.

Cserjék, bokrok illata fűszerezte a levegőt. A távolban t a n y á k , m á s stazzo-k, egy fehér templomocska, egy b a r n a falu, cserjés és erdős sávok, napsütötte, világos utak voltak láthatók ; és ott, messze-messze, a láthatár szélén, magas, kékes párába merülő hegyek.

A parafa-tölgyek lombjai között tömérdek m a d á r csi-vogott és a legkisebb neszre v a l a m e n n y i e n nagy l á r m á v a l a m a g a s b a repültek.

— Az a fiatal asszony, a ki a kenyeret sütötte, «an-n a k az ember«an-nek» a felesége ? Megfigyelted a «an-n y á m ? Egyre hallgatott s egyre j o b b a n és jobban e l p i r u l t . . . — m o n d t a h i r t e l e n a fiú.

— Te s e m beszéltél! Pedig a te nyelved is helyén van.

— É n szégyeltem m a g a m . A fiatal asszony intett, hogy egy kenyeret a d j a n a k ; de az a vén boszorkány n e m a k a r t adni. Jó asszonynak kell l e n n i Milléna nónémnek.

I g e n , a z t á n Milléna n é n é m . . .

— Igen, jónak kell lenni és te most m á r hallgass és légy c s ö n d b e n ; m i n d e n kis bokornak füle van.

— H á t mi rosszat m o n d t a m én ? É n csak az igazat m o n d o m . Talán n e m szabad az igazat k i m o n d a n i ? Nem igaz, hogy az az öreg asszony boszorkány? H a v a s á r n a p — folytatta Andrea fenyegetően — ha v a s á r n a p n e m m o n -d a n a k igent, akkor az csak azért lesz, m e r t az öreg asz-szonyra hallgattak . . . és én . . .

— És t e ? — kérdezte az anyja, szeme közé nézve.

— S e m m i ! — felelte a fiú, hirtelen m á s r a fordítva a beszédet. — Milyen m a d á r az ott ? Milyen szépen é n e k e l ! Kiu, kiu, kiu, kiu, kiu, ötször egymásután, aztán elhallgat é s megint újrakezdi, mindég ötször egymásután, h o g y : kiu.

Milyen m a d á r a z ?

Az a n y j a most arra nézett és oda figyelt.

— Talán rigó.

— Nem, n e m rigó.

Tovább ballagtak a falu felé. L a r e n t u Verre t a n y á j á t m á r messze a h á t u k mögött hagyták, de Andrea még min-d é g maga előtt látta gazmin-dag rokonai alakját, Milléna kipi-r u l t akipi-rczát, a bőkipi-rbekecses, k u kipi-r t a vökipi-rösszakállú fékipi-rfi sápadt a r c z á t és különösen zia Coanna gyűlöletes fejét.

A szegény Verre-k, — a hogy őket a gazdag Verrek-től való megkülönböztetésül hivták — a falu végén laktak egy kis viskóban, a sziklás magaslaton és kőkerítéssel övezve, a melyen átnyúlt egy vadkörtefa. Előtte t e r ü l t el a nyílt

mezőség, a melyből m a g á n y o s olajfák emelkedtek ki é s a melyek most, az első őszi esők u t á n üdék és tiszták vol-tak. A falunak ez a vége, apró b a r n a házacskáival, szinte l a k a t l a n n a k l á t s z o t t : egyetlen élőlény sem volt látható.

Csak egyegy tyúk kapirgált a kerítések tövében vagy a m e r e -dek utcza kövei között.

Andrea a n y j a gyorsan h a l a d t fel a sziklába vésett lép-csőkön, kinyitotta az a j t ó t és belépett a viskóba, a mig a fiú kint maradt, a vadkörtefa á r n y é k á b a n és a messze-ségbe nézett, Verre t a n y á j a felé. Zavaros benyomások ker-getőztek lelkében. Még n e m tudta, hogy zio L a r e n t u az ő apja, de zio A n d r e a n a m á r többször m u t a t o t t a gazdag rokonukra, a ki alig méltatta őket köszönésre és ilyenkor így s z ó l t :

— Nincs fia; t a l á n terád fogja hagyni mindenét.

Andrea tehát m á r Verre örökösének érezte magát, de n e m szerette ezt a kevély rokonukat.

Andreana, ki nehéz m u n k á v a l tengette életét, elővette az orsót és az ajtóba ülve f o n n i kezdett. Kissé szomorú volt, de nyugodt, m i n t mindég. Andrea most az a n y j a felé fordult. Az a n y j á t , a k i h e z feltűnően hasonlított, nagyon szép-nek találta, a legszebb asszonynak az egész f a l u b a n ; m a g a s és egyenes tartású volt, n a p b a r n í t o t t és kerekded a r c z ú ; úgy találta, hogy hasonlít ahhoz az egyiptomi nőhöz, a ki-nek a képét a tanító könyvében látta.

— Andrea, — mondta az asszony, — most elmehetsz a tanítóhoz és m o n d d el neki, mit igért a te zio-d.

A fiú zavartan felriadt gondolkodásából és szó nélkül távozott.

Feledhetetlen napok voltak ezek az ő s z á m á r a : nem tudott se enni, se inni, se tanulni. Egyre csak a v a s á r n a p elérkeztét várta, remélve, bízva, de kicsiny lelke mélyén mégis a megalázkodásnak valami h a t á r o z a t l a n érzésével.

Pénteken korán reggel, szobájának üvegnélküli kis abla-kán át, Andrea észrevette, hogy Verre lóháton j ö n a falu felé. Gyakran látta m á r így j ö n n i «ezt az embert» a nagy szürke kanczán, vállán fegyverével; de még sohasem érzett láttára akkora izgalmat, m i n t ezen a reggelen. Úgy

kép-zelte, hogy Verre hozzájuk j ö n ÓR a mikor gazdag r o k o n u k az ablak alá ért, A n d r e a visszafojtotta a lélegzetét. De zio L a r e n t u tovább haladt, m i n t mindég, a nélkül, hogy meg-állt, vagy csak föl is nézett volna.

Dél felé azonban a szegény Verre-ék h á z á b a n megjelent signor Giacinto Tedde, a tanító. Szép szál ember volt, húsz-esztendős, rózsás arczú, erős és elegáns.

A kis diák, a m i n t meglátta a fiatal t a n í t ó t a szik-lába vésett lépcsőkön felfelé j ö n n i , elpirult és szinte s a j á t szívének dobogását is hallotta.

— J ó napot. No mi t ö r t é n t t e g n a p r ó l - m á r a ? — kér-dezte a tanító.

— Nem tetszik t a l á n beljebb k e r ü l n i ? — m o n d t a Andrea, szégyenkezve a kis házikó n y o m o r ú s á g o s állapotán.

De a tanító a k o n y h á b a n m a r a d t és körül sem nézett, a miért Andrea titokban h á l á t érzett i r á n t a .

— Semmi ú j s á g — m o n d t a Andreana, leült a zsá-molyra és a kezét köténye alá rejtette.

— De Andrea mondta, hogy látta . . . «azt az em-bert)). L á t t a d ? Nem igaz, A n d r e a ?

— Igaz — felelte sóhajtva a fiú.

— H e l y e s ! — kiáltott . fel a t a n í t ó ; a z t á n mintegy befelé, m a g á b a n mosolygott és előhozakodott a nagy újság-g a l : — Iújság-gen, az az ember n á l a m volt és közölte velem, hogy h a j l a n d ó . . .

— A h ! — sóhajtott az a n y a és a fiú.

— Igen, hajlandó. De figyeljetek ide jól.

A két szegény teremtés remegő lélekkel figyelt.

— Úgy látszik, családi tanácsot tartottak. Vén cseléd-jük, ha jól tudom, zia C o a n n a a neve . . .

— Igen, az.

— T e h á t zia C o a n n a , úgy látszik, l á r m á t csapott.

L a r e n t u Verre j ó i n d u l a t t a l volt irántatok attól a naptól kezdve, de a vén cseléd, alig hogy ti kitettétek a lábatokat, veszekedni kezdett, hogy ez az első lépés ahhoz, hogy végül is Andrea legyen az úr a házban. — Az úr a h á z b a n én vagyok — m o n d t a L a r e n t u — és épen ezért, mert én vagyok az úr a házban, meg fogom tenni ezt a

jócseleke-d e t e t ! — De zia Coanna orjócseleke-dítozott és ellenkezett. És czélt is ért volna, ha n e m lép közbe L a r e n t u felesége.

— Milléna — m o n d t a A n d r e a n a .

— Milléna vagy Magdaléna, nem tudora pontosan.

Nagyon jó és j á m b o r fiatal teremtésnek kell lennie . . .

— Ó, igen, nagyon j á m b o r és alázatos . . .

— No b á t ő avatkozott belé a dologba, a ti érdeke-tekben. — Olyan nagyon szeretné, ha fia születne — mondta n e k e m L a r e n t u Verre — és meg van győződve, hogy az Isten csak azért n e m h a l l g a t j a m e g a kérését, mert . . . Szóval azt m o n d t a a férjének : — Taníttasd tovább Andreana Verre fiát. Talán az Isten megajándékoz b e n n ü n k e t e jócselekedet u t á n egy gyerekkel. — így történt, hogy L a r e n t u Verre r á s z á n t a magát a dologra és azért jött, hogy választ hozzon nekem és megkért, hogy ezt e l m o n d j a m nektek. De feltételt is köt ki. Figyelj ide, Andrea, és gondold meg jól, hogy kedvedre való-e? Azt akarja, hogy orvos legyen belőled.

A fiú feszülten figyelő arczán árnyék vonult végig.

Anyja aggodalmasan nézett reá és a tanító is fürkészve vizsgálta.

Micsoda titokzatos gondolatok dolgozhattak abban a kis agyban ?

Micsoda tervek vonulhattak át ezen a fiatal lelken?

— Meg togom tenni, a mit kiván — m o n d t a Andrea, a nélkül, hogy felvetette volna a szemét.

Az a n y a a tanítóra nézett és boldogan mosolygott; de az összehúzta szemöldökét és csöndesen a fejét rázta, fele-letként az asszonynak egy benső kérdésére.

II.

Az évek multak.

Andrea Verre az egyetemre járt, de a legnagyobb nyo-m o r ú s á g b a n élt, nyo-m e r t zio L a r e n t u nyo-megtudván, hogy Andrea félrevezette és az orvosi t u d o m á n y o k helyett a bölcsészetet t a n u l t a , megvont tőle minden segítséget. Igen, a helyett hogy t a n u l t volna, Andrea olvasott: Nietzsche, Bourget,

Shelley, szent Ágoston, Horatius, h a t a l m a s írók és édes-szavú költők műveinek és t a n a i n a k keveréke erjedt agyában, m i n t a m a g a földben, mikor tavaszodik.

Néhány h ó n a p óta olasz leczkeórákat és m a n d o l i n - ó r á k a t adott, abból tengette szomorú, visszavonult életét.

Hiába folyamodott ö s z t ö n d í j é n , s m e r t két ú j s á g vissza-utasította egyik czikkét, úgy érezte, hogy m i n d e n á l m a

ombadőlt.

Nem a nyomor m i a t t szenvedett, m e r t n e m felejtette még el szegény gyermekéveit, h a n e m végtelenül kicsiny-nek, értéktelennek érezte magát, egy megalázott senkikicsiny-nek, a ki elvész a nagyváros zűrzavaros kavargásában.

Valamikor hitt a tehetségében és nagy alkotásokról á l m o d o t t ; regényt kezdett í r n i ; verseket írt és szerencséről á l m o d o t t ; most m i n d e n n e k vége. Lealacsonyítottnak érezte magát, földre taposottnak és a fal tövéhez lapulva s u h a n t el az utczán, hogy ne lássák rongyos czipőjét. És mégsem érzett elkeseredést, sem szégyent. Lelke mélyén remélte, hogy az a p j a (most m á r t u d t a , hogy zio L a r e n t u az apja) lecsillapodik, megbékél és tovább is segíteni fogja.

De nem akart még egyszer megalázkodni e l ő t t e ; n e m akarta, hogy ő közeledjék először. Ebben az időben — tél kezdetén — keze közé került Dosztojevszkij Bíin és Bűn-hődés czímű regényének olasz fordítása. V a s á r n a p volt, a mikor elkezdte olvasni ezt a h a t a l m a s regényt, enyhe, de felhős, ködös és szomorú este.

Az első oldaltól kezdve mély hatással volt reá ez a regény. Easzkolnyikovban s a j á t m a g á r a ismert. 0 is nyo-m o r b a n élt és közel volt hozzá, hogy azt a p á r leczke-órát is elveszítse n e m tisztességes emberhez illő ruházko-dása és czipője miatt.

Úgy találta, hogy külsőleg is h a s o n l í t a n a k egymáshoz : mind a ketten magasak, finom arczvonalúak és mindkettő-jüknek tiszta b a r n a szeme v a n : h a m a r o s a n végtelen rokon-szenvet, f á j d a l m a s részvétet érzett a h a l h a t a t l a n orosz diákkal.

De lassanként eltűnt e z ; Andrea lelkében n e m m a r a d t vissza egyéb, csak a rettenetes történet h a t a l m a s suggestiója. Órákon át ott élt, vergődött aggódó, tétovázó lélekkel a könyvben.

Minden szó visszaverődött szivében, m i n t elhagyott romok között a hang, felébresztvén a mély visszhangokat.

Csak a mikor a homályos, felhős n a p p a l szürke fénye fogyni kezdett, tette félre a k ö n y v e t ; felállott és megrázkódott.

Úgy érezte, m i n t h a valami távoli világból t é r t volna vissza, a hol ijesztő intensitással élnek és szenvednek az embe-rek ; életének realitása teljes leplezetlen sivárságában állott előtte s még kisebbnek érezte magát, m i n t m á s k o r ; törpé-nek, erőtlennek és sivárnak, szenvedély és álom nélkül valónak.

Egy ideig fel és alá j á r k á l t rendes és tiszta szobács-kájában, a hol n é h á n y , szemnek tetszetős kép függött a falon és mandolinja, a mely fordítva állott az egyik kotta-fiizeten, ragyogott a szürkület utolsó sugaraiban.

És Raszkolnyikovnak szobácskájára gondolt, a r r a a szük, poros, dohos odúra, a melynek olyan nagy hatása volt a gyilkos diák sorsára s azt kérdezte magától, hogy az ő színtelen életére nincs-e hatással polgáriasan tiszta és kényelmes szobácskája.

L á m p á t gyújtott, megint elővette a könyvet és vissza-tért abba a távoli világba, a hol olyan h a t a l m a s intensitással szenvednek az emberek. Minden lapnál f á j d a l m a -san átérezte Raszkolnyikov minden aggodalmát, minden tragikus á l m á t és minden borzalmát.

Hosszú órákat élt így, ennek a különös világnak vissza-sugárzásában és megfeledkezett a reális életről. Va-lami monoton, zúgó, állandó komor zajt hallott és csak mikor l á m p á j a kialudt, vette észre, hogy az eső zuhog.

Lefeküdt, de a zuhogó eső melancholikus z a j á b a n valami külö-nös, jeges borzongás-félét érzett és megint átérezte sivár létének teljes vigasztalanságát. Eszébe j u t o t t hasonlatos-sága az orosz diákkal és kesernyésen mosolygott. Nem, ő véghetetlenül kisebb, m i n t az a nyomorúságos hős. És lelkében csodálatos kérdés ütötte fel a fejét.

— Tudnék-e én is gyilkolni? — Nem — felelte gyor-s a n ; de h o z z á t e t t e : — nem becgyor-sületegyor-sgyor-ségből, h a n e m gyen-geségből és gyávaságból nem.

Nem tudta miért, de egy távoli, homályos kép jelent

meg felizgatott a g y á b a n , m i n t kisértet a k ö d b e n : zia Coannának, a stazzo vén cselédjének képe.

De ez csak egy pillanatig tartott, a regény benyomásai ú j b ó l ú r r á lettek r a j t a ; eszébe j u t o t t az a borzongás, a melyet érzett, a mikor félbe kellett szakítania az olvasást, hogy felvágja a könyv oldalait és azt kérdezte m a g á t ó l : — De miért van ez a könyv oly nagy h a t á s s a l r e á m ? Minden eléggé művelt olvasóra ekkora h a t á s s a l v o l n a ? Vagy valami különös lelkiállapotban vagyok, t a l á n a b n o r m a l i s is vagyok, hogy ennyire h a t r e á m ?

Ugy találta, hogy nem. Sokkal inkább Dosztojevszkij h a t a l m a s művészi erejének t u l a j d o n í t o t t a e z t ; később egy igénytelen kis szerelmi történet, melyet ő írt legutóbb, j u t o t t eszébe és úgy érezte, el kell p i r u l n i a . . .

De miért kell e l p i r u l n o m ? — kérdezte s a j á t magá-tól. — E n még csak gyerek vagyok. Mit éltem én át, m i t l á t t a m é n ? S e m m i t ; mindig csak vegetáltam. Dosztojevszkij szenvedett, epileptikus volt és m i n d e n szenvedése, r e t t e n t ő agyvelejének m i n d e n phosphorescálása, a tapasztalás m i n d e n láza, a mely ott reszket a könyv oldalain, azt b i z o n y í t j a : ő neki, s a j á t m a g á n a k is el kellett követnie Raszkolnyikov b ű n é t és végig kellett szenvednie a bűnhődés minden gyöt-relmét, hogy megírhassa ezt a könyvet.

Ebben a p i l l a n a t b a n történt, alig hogy tz a gondolat kialakult benne, hogy megszületett Andrea Verre ben az a rettenetes gondolat, hogy b ű n t kell elkövetnie, csak azért, hogy t a n u l m á n y o z z a az így n y e r t benyomásokat és aztán abból valami h a t a l m a s művet í r h a s s o n .

Zia Coanna alakja visszatért. A b e n y o m á s oly erős volt, hogy Andrea n é h á n y pillanatig m i n d e n egyébről meg-feledkezett. Szíve hevesen d o b o g o t t ; a n y u g t a l a n aggódás és rémület pillanatai voltak ezek . . .

Aztán minden elmúlt. Nevetett saját m a g á n , bolond-nak nevezte magát és aludni akart.

Nyugtalan éjszakája volt. Elaludt, felriadt, aztán megint el-aludt és második á l m á b a n azt álmodta, úgy érezte, hogy ébren van, visszaemlékezik előbbi á l m á r a és Raszkolnyikov á l m á r a , a mikor a gyilkos diák sírva fakadt az elkínzott ló láttán.

Különös : ebben a második á l m á b a n úgy rémlett Andreá-nak, hogy m á r elhatározta a b ű n t ; nemcsak elhatározta h a n e m m á r azt is elgondolta, m i n t békül ki apjával, hogy e l j u t h a s s o n a t a n y á r a , a stazzo-ba és megölhesse zia Coan-n á t ; és ezalatt elemezte a t u l a j d o Coan-n érzéseit, hogy m a j d visszaadhassa azokat jövendő könyvének lapjain.

Felébredve, k i m o n d h a t l a n levertséget é r z e t t ; úgy t ü n t fel előtte, m i n t h a valami szörnyű átok nehezednék a sorsára.

De ezalatt, m i n t álmában, elemezni igyekezett benyo-másait, a r r a gondolván, hogy el fog érkezni az a n a p is, a mikor végzete beteljesedik. Aztán megint nevetett ma-g á n és ú j r a érezte kicsinyséma-gének, senki voltának teljes t u d a t á t .

— E h — gondolta bátorságát vesztve és bosszúsan — bolond vagyok, csak gondolkodom. H a elkövetnék is valami bűnt, soha sem t u d n á m papirosra tenni, a min átmen-t e m . Mi átmen-törátmen-ténheátmen-tik velem ? Senki sem vagyok, elég! Nor-mális teremtés vagyok, fölöttébb korlátolt szellemű és éle-tem, végzetem egyszerűen fog lefolyni, m i n d e n vakmerőség, m i n d e n különös jó és rossz vonás hiján.

Fölkelt, kinyitotta az ablakot s visszatért életének ki-csinyes v a l ó s á g á h o z ; a szörnyű álmok eltűntek.

Ezen a n a p o n és a következőkön is folytatta a regény olvasását, de sietség nélkül, a nélkül, hogy ú j r a érezte volna az első éjszaka lázas benyomásait. Raszkolnyikov ebben az időben egy becsvágyó és szerencsétlen őrjöngőnek t ü n t föl előtte.

Aztán félretette a regényt s az átérzett benyomások l a s s a n k é n t elhalványodtak, elmosódtak és eltűntek.

És mégi?, ez u t á n az olvasmány u t á n különös változás m e n t benne végbe. Eszrevehetlen hajlandóságok, m u n k a -tervek, hirtelen megalázkodások, levertség és ellágyulás h u l l á m z o t t lelkében. A mandolin lágy és gyöngéd hangja, bizonyos versek, bizonyos szavak, bizonyos látomások mély-séges fölindulásokat' keltettek benne, olykor szomorúakat, olykor derűseket.

Még jobban elszigetelte magát és különös álom-életbe m e r ü l t .

In document Budapesti Szemle (Pldal 98-116)