A vajúdás két évtizede

In document A MAGYAR MŰVELŐDÉS ÉS A TANÍTÓKÉPZÉS TÖRTÉNETÉBŐL 1868–1958 (Pldal 136-144)

NEMZETISÉGI POLITIKA ÉS OKTATÁS

E KÉT NÉP KÖZÖTT”

1. A vajúdás két évtizede

A budai német nyelvű tanítóképző genezisét kutatva az 1868. évi XXXVIII. és XLIV., azaz a népiskolai közoktatás, illetve a nemzetiségi egyenjogúság tárgyá-ban hozott törvények elemzése kínálkoznék logikus kiindulópontul, ámde — terjedelmi okokból — a történet szálait csak a két forradalom bukását követő időszaktól, 1919 nyarától követhetjük nyomon.3 Augusztus 21-én a Friedrich-kormány — Bleyer Jakab nemzetiségi miniszter kezdeményezésére — rendele-tet adott ki „A nemzetiségi kisebbségek egyenjogúságáról”. A 4044/1919. ME sz.

rendelet a forradalmak nemzetiségi politikájának hatására s az ország területi integritása védelmének szándékával széles körben biztosította a nemzetiségek jogait. „Gondoskodni kell arról, hogy az állam területén nagyobb zárt egységek-ben együtt élő nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok az általuk lakott vidék közelében állami tanintézetekben anyanyelvükön nyerhessenek kiképzést, egészen addig, ahol a magasabb akadémiai kiképzés kezdődik” — olvashatjuk a 13. §-ban, majd a 14. kimondja: „Úgy a törvényhatóságok, községek, egyházak, egyházközségek, mint bármely nemzeti kisebbséghez tartozó magánosok, akár saját erejükből, akár társulás útján szabadon állíthatnak fel alsó, közép- és felső iskolákat... [melyek] — a közoktatásra vonatkozó törvényes rendelkezések betar-tása mellett — az állam hasonló célú és ugyanazon fokú intézeteivel egyenjogú-ak... [Ezek] nyelvét az alapítók határozzák meg.”4

Előremozdulni látszott a német nemzetiségi tanítóképzés ügye is. 1920. június 5-én napvilágot látott ugyanis a vallás- és közoktatási miniszternek és a nemzeti kisebbségek miniszterének 48.696/1920. VKM sz. közös rendelete, mely szerint:

„Annak biztosítására, hogy Magyarország német ajkú lakossága népiskolái szá-mára oly tanítók álljanak rendelkezésre, akik a magyar és a német nyelvet egy-aránt bírják... magyar és német tanításnyelvű tanító- és tanítónőképző intézetek felállítását, ill. meglevő intézeteknek ily nyelvű tanfolyamokkal való kiegészíté-sét” határozták el 1920 szeptemberétől Baján, Győrött, Felsőlövőn, Sopronban és Szegeden.5 (Tehát Budapesten nem!)

Mindazonáltal mégsem indult kétnyelvű tanítóképzés a dokumentumban jel-zett három hónap elteltével Magyarországon. Közel két évtizedet (1939 szeptem-beréig) kellett várni a német nemzetiségű magyar állampolgárok százezreinek az első színvonalas anyanyelvi s módszertani képzést nyújtó tanítóképző meg-nyitásáig. Ennek okát — a forradalmakat követő fokozatos konszolidáció mellett

— nagy valószínűséggel egy, a legutóbb idézett rendelet megjelenését alig egy nappal megelőző eseményben: a trianoni békeszerződés 1920. június 4-én történt aláírásában kell keresnünk.6 Illúziónak bizonyult a remény, melyre Bleyer Jakab nemzetiségügyi miniszter egész politikai stratégiája épült, hogy Magyarország területi integritása megóvható, ha kormányzata látványosan demonstrálja a nem-zetiségekhez való viszonyának pozitív változását.7 Így azután a történelmi Ma-gyarország végét rögzítő diktátum — a későbbiek során — valójában az 1919–

1920-ban kikristályosodott magyar nemzetiségi politika felülvizsgálatához (s Bleyer menesztéséhez, a nemzetiségügyi minisztérium felszámolásához) vezetett,8 annak ellenére, hogy szövegében, tételesen, bizonyos nemzetiségi jogokat garan-tált. Az 58. cikkelyben rögzítette a faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tarto-zó magyar állampolgárok jogát, hogy „saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket" létesítsenek, s azokban „saját nyelvüket szabadon használják”. Az 1921. évi XXXIII. törvénnyel a magyar jogrend részévé vált szerződés 59. cikkelye ezt kiegészítette azzal, hogy az „olyan városokban és kerületekben, ahol nem magyar nyelvű állampolgárok jelentékeny arányban laknak, a Magyar Kormány a közoktatásügy terén megfelelő könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy ily magyar állampolgárok gyerme-keit az elemi iskolákban saját nyelvükön tanítsák”.9

Bár a m. kir. minisztérium 1923. június 22-i hatállyal megjelent — „a triano-ni békeszerződésben vállalt kötelezettségek végrehajtásáról" intézkedő ren-deletének 18. §-ában az alapfokú oktatáson túlmutató ígéretet tett (mely szerint

„gondoskodik arról, hogy az általa kijelölendő polgári iskolákban és középisko-lákban a nyelvi kisebbséghez tartozó tanulók számára a tanítás erre a célra létesí-tett párhuzamos osztályokban egészen vagy részben a tanulók anyanyelvén történ-jék”, s hogy „ugyancsak megfelelő módon gondoskodik arról, hogy az ezen

ren-delkezések végrehajtásához szükséges tanerők kellő számban kiképeztessenek”), a későbbiekben döntőnek bizonyult, hogy a békeszerződés csak az elemi iskolák-kal kapcsolatban tartalmazott előírásokat.10

A Vallás- és Közoktatásügy Minisztérium (VKM) 110.478/1923. VIII. a. sz.

rendeletében ugyanis a következőképpen „értelmezték” az idézett kormányrende-let elemi iskolákra vonatkozó utasításait. A „megjelölt cél elérésére az alább tüze-tesen megjelölt önkormányzati szervek vagy a szülők/gyámok a következő három iskolatípus között szabadon választhatnak:

A) kisebbségi tanítási nyelvű iskola, amelyben a magyar nyelv rendes, köteles tárgy, a többi tantárgyat a kisebbségi nyelven (anyanyelven) kell tanítani;

B) vegyes: kisebbségi és magyar tanítási nyelvű iskola; ebben az iskolatípus-ban a kisebbségi nyelvet (anyanyelvet), a természetrajzot, a természettant és a vegytant, a gazdaságtant, a rajzolást, a kézimunkát anyanyelven, a magyar nyel-vet, a földrajzot, a történelmet, a polgári jogokat és kötelességeket és a testgya-korlást magyarul, a beszéd- és értelemgyakorlatot, az írást és az olvasást, a szám-tant (mennyiségszám-tant) és az éneket anyanyelven és magyarul kell tanítani;

C) magyar tanítási nyelvű iskola, melyben a kisebbségi nyelv (anyanyelv) ren-des és kötelezett tantárgy, s amelyben az írás és olvasás magyarul és a kisebbségi nyelven (anyanyelven), a többi tárgy pedig magyarul tanítandó.”11

E rendelettel kapcsolatban fenntartásaikat hangoztatták a német tanítási nyelvű iskolák számának gyors csökkenése miatt (1918/19-ben: 281; 1919/20-ban: 287; 1920/21-ben: 92; 1921/22-ben: 5812) amúgy is aggodalmaskodó nem-zetiségi vezetők. Az 1924 őszén alakult Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (MNNE) vezetői13 a német anyanyelvi iskolák védelmében készítendő memorandumukhoz pedagógiai szakvéleményt kértek Imre Sándortól, aki 1925 januárjában körvonalazta véleményét „A nemzetiségi iskolákról”: „... Az érzület nevelése szempontjából fontos tárgyra nézve nem a tanítás nyelve a fontos, ha-nem a szelleme. Feltéve, hogy a szellem tiszta, a közös hazának és az egységes (azaz: több elemből álló, de egylelkű) nemzetnek a szeretete jellemzi: inkább németül tanítsanak magyar szellemben, semmint magyarul, de nem jutva be a lélekbe... Egyszóval: a pedagógiai megfontolás amellett szól, hogy a népiskolában a tanítás anyanyelven folyjék, a magyar nyelv tanítása pedig külön történjék...” — javasolta a professzor.14

Véleményére támaszkodva az MNNE vezetői január 24-én memorandumot készítettek a miniszterelnökség számára, amelyben „pedagógiai meggondo-lásokból” kérték a fenti rendelet módosítását úgy, hogy „az ott előírt 3 típus közül csupán az első maradjon meg, s... a nem magyar tanítási nyelvű iskolá-ban a magyar nyelv egy-egy napi órán mindenik osztályiskolá-ban... rendes tárgy le-gyen”. Kérték továbbá, hogy a tanítás nyelvét „a lakosság anyanyelvére vonatko-zó hivatalos adatok alapján, népszámlálástól népszámlálásig terjedő hatállyal” a

VKM, illetve a megfelelő felekezeti főhatóságok határozzák meg, ne „a szülők évről évre változó és sokféleképpen befolyásolható társasága” legyen ebben az irányadó.15

Az 1925. július 21-én Klebelsberg Kuno kultuszminiszternél tartott értekezle-ten a házigazda és Prónay György államtitkár, bár „elvben akceptálták”, lényegé-ben elvetették a kéréseket. A három típus fenntartása mellett maradtak a környező államokkal elérendő „viszonosság” okán, valamint azért, „mert a háromtípusú rendszer könnyebben teszi lehetővé, hogy az iskolák tanrendjei a községek nem-zetiségi viszonyaihoz idomuljanak”. Az iskolák besorolására javasolt „numericus álláspontot” sem fogadták el. „Véleményük szerint a nemzetiségi jogokat nem lehet kötelezettségekké változtatni... Az érdekelt lakosság szabad megnyilatkozá-sainak lehetetlenné tétele súlyos precedensül szolgálhatna. Az elszakított területek magyarsága ugyanis szigorúan a lakosság önrendelkezésének elvi alapján áll...”

Az értekezlet végén Klebelsberg „Bleyer megnyugtatására közölte, hogy a kultuszkormány gondoskodott arról, hogy az új nemzetiségi politika gyakorlati végrehajtásához szükséges elegendő számú és német nyelvet kifogástalanul beszélő tanerő rendelkezésre álljon”.16 Valóban: még 1925 nyarán továbbkép-ző tanfolyamot szerveztek a budai állami tanítóképzőben már állásban lévő peda-gógusok részvételével. Ám az egyelőre folytatás nélkül maradt kezdeményezésnél jelentősebbnek bizonyult, hogy az 1925/26. tanévtől heti 4 órás nemzetiségi tan-folyamokat17 szerveztek kezdetben 6, majd a harmincas évektől 7-9 tanító-, ill.

tanítónőképző intézetben (köztük a budapesti állami képzőkben). Az első évek-ben 150–200, majd afeletti hallgatói létszámmal működött — igencsak eltérő színvonalú — tanfolyamok eredményeként évente 22–90 jelölt szerzett képesítést a programba bevont intézményekben (1925 és 1933 között összesen 342 fő).18

Szükség is volt rájuk, hiszen a német származású tanulók aránya 3,3%-ról 1%-ra csökkent a tanító- és óvónőképző intézményekben az 1920/21-es tanévet követő tizenhárom év alatt.19 Ilyen körülmények között aligha kételkedhetünk a történteket közelről szemlélő kortárs értékelésében, mely szerint az egészen 1944-ig fennmaradt tanfolyami képzés hasznos volt, mivel „nagyjából kielégítette az 1923-as törvény követelményeit, hiszen annyi nyelvtudást mindenki elsajátított, hogy a C típusú iskolákban megállja a helyét”.20 Márpedig a magyarországi né-met nemzetiségi népiskolák túlnyomó többsége (kb. 75%-a) akkoriban C típusú volt.21

Éppen ebbe nem kívánt belenyugodni az MNNE vezetősége, ezért 1927. júni-us 17-én egy — a miniszterelnökségen Bethlen és Klebelsberg grófok részvételé-vel tartott — értekezleten Bleyer Jakab kompromisszumként javasolta: „Általá-nosságban a B típusú (vegyes) oktatást kellene bevezetni...” A kultuszminiszter válaszában leszögezte, nincs kifogása a B típus szélesebb körű bevezetése ellen, ám hangsúlyozta: „Nehézség főleg a tanítószemélyzetnél van. A felekezeti és a

községi népiskolák tanítóit élethossziglan választják, csak fegyelmi úton mozdít-hatók el. A megfelelő nyelvismerettel rendelkező tanerők alkalmazása csak szuk-cesszíve történhetik.”22 Addig is a már állásban lévőket kell továbbképezni.

Lux Gyulát — „a kisebbségi oktatás elméleti pedagógiájának megteremtőjét, gyakorlati pedagógiájának legkiválóbb szakértőjét”23 — bízták meg, hogy 1928-tól nyaranként szervezzen előbb kéthetes,24 majd 1937-től egy hónapos to-vábbképző tanfolyamokat, kurzusonként kb. 70 népiskolai tanító számára Ba-ján (illetve Pécsett).25 A vonatkozó jogszabályokat, a hazai németség történetét, településviszonyait, kultúráját taglaló előadások mellett főként a hallgatók nyelvi kultúrájának fejlesztése, módszertani ismereteik gyarapítása állt e tanfolyamok programjában. Beyer Ede királyi tanfelügyelő évente megismételt előadásaiban ezentúl arra hívta fel hallgatói figyelmét, „hogy a kisebbségi tannyelvű iskolában különös gond fordítandó a hazafias nevelésre... hogy meggyökereztessék a tanu-lók fogékony lelkében a magyar nemzethez való tartozás tudata, a magyar hazá-hoz és annak alkotmányáhazá-hoz való töretlen ragaszkodás”. A Lux Gyula beszámo-lóiban „úgy erkölcsi, mint tanulmányi tekintetben sikeresnek” minősített tanfo-lyamok legárulkodóbb „szépséghibája” az volt, hogy már az első napokban kide-rült: a jobb megértés érdekében célszerűbb, ha az előadások zömét magyarul tartják.26

Történetünk további szálait követendő, térjünk vissza az 1930. évhez. Bethlen miniszterelnök akkori berlini látogatása során a hazai német kisebbség ügyei im-már a legmagasabb szinten kerültek napirendre. A november 25-én Brüning kan-cellárral és Curtius külügyminiszterrel folytatott tárgyaláson a hazai német ki-sebbség helyzetéről szólva Bethlen leszögezte: „szándékai a legjobbak, és szilárd elhatározása, hogy a német kisebbség kívánságainak az iskolaügy és a hittantaní-tás területén messzemenően eleget tegyen. Ennek az elhatározásnak a megvalósí-tását a birodalom által fenntartott német egyesületek Magyarországon lefolytatott agitációja lehetetlenné teszi. Ez az agitáció célul tűzte ki a magyarországi német-ségnek a magyarságtól való elidegenítését, és ez már kezd azzal az eredménnyel járni, hogy a magyarországi németségnek az országgal szemben érzett lojalitása ingadozóvá vált...” A tárgyalásról fennmaradt feljegyzések tanúsága szerint Curtius külügyminiszter Bethlen „szemrehányásait meglepetéssel hallja, s úgy látja, mintha egy circulus vitiosus-hoz vezető félreértés állna fenn, amidőn a ma-gyarországi németség hűsége iránt kételyek támadnak annak az agitációnak a hatására, amely a velük való mostani bánásmód következménye, másrészt jogos kívánságaiknak a teljesítését ennek az agitációnak a feladásától teszik függővé...”

Jobb lenne, ha inkább kölcsönösen kimagyarázkodnának — javasolta. Bethlen hozzájárult ehhez, megismételve: „Ha az általa felpanaszolt agitációt leállítanák, akkor a magyarországi német kisebbség kívánságai teljes kielégülést találhatná-nak.”27

A levéltári források tanúsága szerint Bethlen István miniszterelnökségének utolsó éveiben valóban erőfeszítést tett a C típusú iskolák egy részének B típusú-vá típusú-változtatására, törekvése azonban bizonyos politikai szervezetek, vidéki ve-zetők, s a legnagyobb iskolafenntartó, a katolikus egyház ellenállásába ütkö-zött,28 így a B típusú iskolák száma az 1926-os 63-ról öt-hat év alatt kb. 140-re nőtt (miközben a C típusúak száma 260 felett maradt), majd ez a tendencia megtorpant, sőt részben a visszájára is fordult.29

Az átalakulási folyamat lassúsága, ellentmondásossága s az 1930. évi nép-számlálás adatai elkeserítették az MNNE vezetőit, akik — érthetően — kevés készséget mutattak arra, hogy megfogadják a statisztikus-politikus Kovács Alajos tanácsát: „A németségnek bele kell nyugodnia abba, hogy Magyarország elve-szett terület a számára. A németség itt még akkor is nehezen tudhatja fenntartani magát, ha művelődési szükségleteiről a békeszerződés szerint gondoskodunk, mert nincs meg a lehetősége annak, hogy értelmiségi osztálya kiképződjék."30

1933. május 9-én Bleyer Jakab nagy vihart kavart deklarációt olvasott fel a Képviselőházban az MNNE nevében. Ebben az 1923-as kormányrendeletnek a középiskolákra s a pedagógus-utánpótlás biztosítására vonatkozó ígéreteit fel-idézve leszögezte: „sajnos az a tényleges helyzet, hogy egyetlen ilyen polgári vagy középiskola sincsen, és nincs egyetlen tanítóképző sem, ahol a német kisebbségi iskolák számára a német nyelv szempontjából csak távolról is meg-felelő tanítók képeztetnének ki”.31

A Bajcsy-Zsilinszky Endre és mások heves reakcióját kiváltó32 deklaráció (egyebek között) ismét napirendre tűzte a német nyelvű tanítóképző kérdését, mely ettől kezdve a legfontosabbnak minősített német nemzetiségi követelések sorában maradt mindaddig, amíg a fokozatosan változó, általunk itt részleteiben nem követhető kül- és belpolitikai konstelláció eredményeként meg nem valósult.

Az érdemi tárgyalásokra Bleyer halála után,33 1934. február 5-én került sor Gömbös Gyula miniszterelnök, Kánya Kálmán külügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Hóman Bálint kultuszminiszter és más kormány-tisztviselők, valamint Gratz Gusztáv MNNE-elnök részvételével. Az utóbbi be-számolója szerint „a kormány elvben hajlandó 3-4 éven belül a B típust mindenütt megvalósítani (az állami iskolákban). A felekezeti iskoláknak ugyanezt javasol-ják.” A polgári és középiskolák létrehozására vonatkozó kérdést „kereken elutasí-tották”. A német nyelvű tanítóképző intézet felállítását „semmi körülmények kö-zött sem engedélyezik. Legfőbb indok: nincs rá pénz.”34

Mindazonáltal a korábbi három típus helyébe az egységes, vegyes tannyelvű (a B típusú) népiskolát állító 11.000/1935. ME sz. kormányrendelet közreadása to-vábblépésre ösztönzött a tanítóképzés ügyében is.35 Megvalósításához németül jól tudó tanítók tömegére lett volna szükség, márpedig az 1930-as népszámlálás során a 20.149 népiskolai tanító között mindössze 95 német nemzetiségűt

re-gisztráltak.36 Az ily módon a magyar kormányzati körök számára is egyre nyil-vánvalóbbá váló pedagógushiány megszüntetéséhez szükséges német nyelvű tanítóképző létrehozását — 1936-ban — az MNNE vezetői mozgalmuk leg-fontosabb követelései között ajánlották a támogatásukra akkoriban fellépni kész [német] birodalmi tényezők figyelmébe.37

Ismételt intervencióiknak is szerepük volt abban, hogy Mackensen követ 1936.

december 8-án már némi továbblépésről számolhatott be a Darányi miniszterel-nökkel, Kánya külügyminiszterrel, Kozma belügyminiszterrel, Hóman kultuszmi-niszterrel folytatott tárgyalásait összefoglalva. Kánya külügyminiszter elismerte:

„jelenleg még tanítók sem állanak elegendő számban rendelkezésre ahhoz, hogy az iskolatörvényt gyakorlatilag hatékonnyá tehessék; de a kormány ... lényegesen ki akarja bővíteni nemcsak a már meglévő átképző tanfolyamok rendszerét, ha-nem ... külön intézményt létesít [melyben a] kisebbségi iskolák leendő tanítói a német nyelvben hat hónap alatt oly alapos kiképzést kapnak, hogy feladatuknak tökéletesen megfelelhessenek”.38

Ám a német felet nem nyugtatta meg ez az előrelépés; miniszteri találkozók során szorgalmazták egy német tanítóképző létrehozását.39 Az újabb, 1937. június 13-i Neurath-látogatás s egy, a kölcsönös jó szándékot demonstráló „nyilatkozat-csere” nyomán40 augusztus 23-án megjelent a vallás- és közoktatási miniszter 18.696/1937. eln. sz. rendelete: „A m. kir. minisztérium 11.000/1935. ME sz. alatt kiadott rendeletével kapcsolatban minél hatékonyabban kívánok gondoskodni arról, hogy a német nyelv ismeretéhez kötött tanítói állások betöltésénél kellő számban álljanak rendelkezésre megfelelően képzett tanítók. E célból annak a képzettségnek a kiegészítésére, amely a tanító(nő)képző intézetekben működő német nyelvű előkészítő tanfolyamokon szerezhető meg, az 1937–38. iskolai évtől kezdve Budapesten egy tanévre terjedő tanítói továbbképző tanfolyamot állítok fel. Ez a tanfolyam a szükségeshez képest állandóan, vagy csak idő sza-konként működik. A tanfolyamra a szükséges létszámban olyan állástalan okleve-les tanítók, tanítónők vétetnek fél, akik a német nyelvű tanításra való képesítést már megszerezték, esetleg ennek a képesítésnek a hiányában olyan állástalan okl.

tanítók és tanítónők, akik a sikeres továbbképzéshez kellő alapul szolgáló nyelv-készséggel rendelkeznek.”41

Az „Egyéves Németnyelvű Tanítói Továbbképző Tanfolyam” hivatalos megnevezéssel honosodott új — immár harmadik ilyen célú s 1944-ig fennálló — intézmény vezetésével is Lux Gyulát bízták meg (helyettese dr. Kosáry János volt).42 Az általában évente 30 állástalan tanító (köztük 10 tanítónő) felvéte-lére jogosított tanfolyamra írásbeli és szóbeli felvételi vizsga eredményeként lehetett bejutni és — a korabeli viszonyok között igen előnyösnek számító felté-telek mellett — tandíjmentesen, ingyenes internátusi ellátással lehetett tanul-ni, az ily módon biztosítottnak látszó álláslehetőség reményében. Az évi 24

„rendkívüli előadást” nem számítva, heti 32 órát tanultak a felvettek a Fővárosi Pedagógiai Szemináriummal szoros munkakapcsolatban álló intézményben. A tananyag négy nagyobb részre tagolódott: 1. kisebbségi ismeretek, 2. népiskolai anyag, 3. nyelvi ismeretek, 4. gyakorlati képzés. Az 1. témakörben a felvett taní-tók a hazai németség eredetét, történetét, nyelvjárásait, kultúráját, jogait, valamint

„a kisebbségi iskola módszertanát" tanulmányozták; a 2. tárgykörben a népiskolai anyag német szókincsét, szakmai terminológiáját sajátították el; míg a 3. típusként említett órák során általános nyelvi ismereteiket bővítették, szóbeli és írásbeli nyelvkészségüket fejlesztették. A gyakorlati képzés (4.) két teljesen osztott, 6 osztályos népiskolában, a budaörsi r. kat. községi fiúiskolában és az Irgalmas Nővérek leányiskolájában, heti egy délelőtt zajlott. Emellett népművelői gyakor-latokon, szemináriumokon és egyházi ének-zenei órákon vettek részt a hallga-tók.43

A 109.629/1938. VKM IX. sz. rendelet értelmében44 tanulmányaikat írásbeli, gyakorlati és szóbeli vizsgával zárták a jelöltek. Csak a második, az 1938/39-es tanévben rendezett tanfolyam zárásáról maradt ránk dokumentum, melyben a tanfolyamvezető tapasztalatait így összegezte: „A tanfolyam hallgatói általában igen szép tanulmányi eredményt értek el, van összesen 10 tiszta jeles, 8 jeles- jó, 4 jó, 4 jó-elégséges és 5 elégséges eredményű. De nemcsak a tanulmányi eredmény jó, hanem a hallgatók tanítói arravalósága, kisebbségi tanítói készsége és lelkisége is igen jó. Hiszem, hogy valamennyien meg fogják állni helyüket.”45

A kortársak s a források tanúsága szerint tehát komoly, minden korábbinál je-lentősebb előrelépés történt a német nemzetiségi tanítóképzés terén 1937 őszén, anélkül azonban, hogy a graduális képzés ügye megnyugtatóan rendeződött volna.

S bár ezzel a birodalmi körök is tisztában voltak, a magyar–német kapcsolatok más kérdései kerültek a figyelem központjába (pl. az Anschluss és következmé-nyei, a kereskedelmi, illetve a katonai kapcsolatok, a tengelyhatalmakhoz és az antikomintern paktumhoz való közeledés, a Csehszlovákiával kapcsolatos közös és különböző érdekek stb.), melyekhez képest a magyarországi németség ügyei valamelyest háttérbe szorultak. Amennyiben mégis felvetődtek, német részről elsősorban a volksdeutsch irányzat mozgásterének tágítását, befolyásának növe-kedését szorgalmazták, míg magyar részről éppen e mozgalom féken tartását kér-ték, s inkább az iskolakérdésben mutatkoztak engedékenyebbeknek.46 A „nagy-politika” fókuszából kikerült német nyelvű tanítóképző intézet ügye, „hajója” is csak a nemzetközi politika „oldalhullámain” jutott, juthatott célba.

1938. november 3-án, a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács és a Minisztertanács együttes ülésén, melyen az első bécsi döntés következményeit taglalták, az utolsó (14.) napirendi pontként — Imrédy miniszterelnök javaslatára — úgy határoztak, hogy „a kisebbségi tanítóképzőket mindjárt meg kell csinálni”. Majd két hét múl-tán, 1938. november 16-án, a második Imrédy-kormány első ülésén a

miniszterel-nök előadta „a mai Magyarország területén lakó kisebbségek érdekében teendő kormányzati intézkedésekre vonatkozó javaslatait. Nézete szerint legsürgősebb egy német tanítóképző felállítása Budapesten.”47

A budapesti német nyelvű tanítóképző két évtizedes előtörténetének gyors le-zárásával kecsegtető döntés motívumai könnyen kiolvashatók az időzítésből s az utóbbi minisztertanácsi ülés azon határozatából, mely szerint a visszakerült „szlo-vák középiskolákat is fenn kell tartanunk”. A korábban is problematikus — a középfokú hazai oktatási rendszer nyelvi homogenitására hivatkozó —

A budapesti német nyelvű tanítóképző két évtizedes előtörténetének gyors le-zárásával kecsegtető döntés motívumai könnyen kiolvashatók az időzítésből s az utóbbi minisztertanácsi ülés azon határozatából, mely szerint a visszakerült „szlo-vák középiskolákat is fenn kell tartanunk”. A korábban is problematikus — a középfokú hazai oktatási rendszer nyelvi homogenitására hivatkozó —

In document A MAGYAR MŰVELŐDÉS ÉS A TANÍTÓKÉPZÉS TÖRTÉNETÉBŐL 1868–1958 (Pldal 136-144)