• Nem Talált Eredményt

TORDA! ZÁDOR ESSZÉI ÉS TANULMÁNYAI

In document tiszatáj 1978. MÁJ. * 32. ÉVF. (Pldal 90-105)

igy kerül párhuzamba Török Gyula méltatlanul feledett remekműve, A zöldköves gyűrű Cocteau és Alain-Fournier gyermekábrázolásával, Karinthy műhelye az ayméi vagy ionescoi alkotásmóddal, Vas István „ómódi modernsége" Eliotéval, Nagy Lászlóé García Lorcáéval.

Domokos esszéírása azon nagyszabású kísérletek közé tartozik, amelyek a mai magyar irodalom és irodalomtörténetünk, kritikánk közt (nem épp az előbbi hibá-jából) húzódó szakadék áthidalására vállalkoznak. Fikciók helyett — mint a tanul-mányírás realistája — líránk, prózánk valóságos értékeiért indít hadjáratot. (Jó példája ennek a kötet két — cán legjobb — esszéje, a Vas Istvánról és Németh Lászlóról szóló.) Nem fecsérli erejét harmad-negyedrangú rutinfeladatokra, az írás számára mindig a „nunc venio ad fortissimum" pillanata. Igazi otthona tán a portré, persze a műelemzés keretében. Mintha idegen volna alkatától az alkotói személyiségektől függetlenített esztétikai folyamatok leírása. Domokos az esszé leg-jobb — racionális — hagyományainak folytatója, akiben ízlés, műveltség és logika szerencsés összhangban egyesül. (Szépirodalmi, 1977.)

GREZSA FERENC

Legyünk realisták...!

dogmatizmus éveit. Szembe kellett néznie a kor nemzetiségi politikájával, ennek a politikának hátterével és következményeivel. Későbbi Gaál Gábor-tanulmányában vetett számot a felszabadulást követő fejlődés eltorzulásával, a nemzetiségi lét és művelődés alapvető problémáival. „Egy olyan politika kezdett érvényesülni — írja

—, amely a nemzetiségi kérdés megoldását csupán deklarálta, amely ezzel a dekla-rálással egy nacionalista vonal létét és a probléma megoldatlanságát kívánta elfedni.

Megoldatlanság pedig itt is elmérgesedést jelentett — ha úgy tetszik, súlyosbodást."

A „lenini" nemzetiségi politika' normáit kéri számon a koron, amely ebben a tekin-tetben is a „hit" elvének lelepleződése volt.

A hitelv bukása után ú j tájékozódásnak kellett következnie. Tordai Zádor tanul-mányai valójában ezt az ú j tájékozódást hirdetik meg és szolgálják, midőn az érte-lem és az „alkotó marxizmus" nevében látnak hozzá ahhoz, hogy eszmékkel népe-sítsék be a „hitelv" bukása után látszólag üresen maradt szellemi terepet. Először magára az értelemre, a tudás „sztoikus" eszményére hivatkozott: „A tudás talpalat-nyi földje eléggé fix pont, hogy a hit világát sarkaiból fordítsa ki. (...) A tudás biztosíték a csalódás ellen." A tudáseszmény kidolgozása után viszont mind telje-sebben bontakozott ki a marxista gondolkodás normáinak és módszereinek alkotó alkalmazása, vitákban történő képviselete. Tordai Zádornak nem kellett „vissza-térnie" a marxista ideológia eredeti forrásaihoz, hiszen Gaál Gábor filozófiai szemi-náriumának hallgatójaként ezektől a forrásoktól indult. Legfeljebb arról lehetett szó, hogy minél teljesebben kövesse az eredeti indítékokat. Munkássága, amelyet mint ideológus és filozófiatörténész végzett, az „alkotó marxizmus" újjászületéséhez igazodhatott, a magyar szellemi élet egy jelentékeny áramlatának sodrába kerül-hetett.

A marxista gondolkodás helyreállításán végzett munka két nagyobb tanulmányt eredményezett: a felelősségről és az utópizmusról. A felelősség alapjai (1967) című filozófiai esszé a fiatal Marx írásaiból merít biztatást. A felelősség eszméjét a sza-badság eszméjével kölcsönösségben tárgyalja, a döntés és a választás marxista értel-mezését adja. Tordai nagy teret szentel annak a Marxtól eredő gondolatnak, amely az elidegenedés megszüntetését és az emberi integritás messzemenő védelmét az ú j társadalom alapvető követelménye gyanánt fogalmazza meg. Másik esszéje: az Utazás Seholsincs-országba (1975) az utópisták gondolatrendszerének, közelebbről Fourier munkásságával és ideológiájával vet számot. Részletesen ismerteti a francia utópista szocialista irányzat e nagyhatású gondolkodójának alapvető műveit: a La Fa üsse Industrie és a Le nouveau monde amoureux című könyveket. Az emberi integritás iránti elkötelezettség hatja át ezt a tanulmányt is. Szerzője Ernst Bloch Freiheit und Ordnung című munkájára utalva a „szabadság" és a „rend" alternatí-vájaként, illetve e két elv szintézisére való törekvéseként interpretálja az utópista filozófusokat. Ismerős kérdés, ismerős alternatíva ez az új magyar irodalomból is.

Déry Tibor negatív (Tordai szavával: „fekete") utópiája: a G. A. úr X.-ben és iro-nikus áltörténelmi regénye: A kiközösítő hasonló kérdésekkel viaskodott.

Az „alkotó marxizmus", és különösen a Frühschriften vonzásában alakuló gon-dolatmenet megtalálja a maga közvetlen mestereit, és megrajzolja ezeknek a mes-tereknek az arcképét is. Két ilyen portré található Tordai Zádor tanulmánya között.

A Szóvarázs (1968) Lengyel József munkásságát értelmezi, elsősorban az Igéző című kötet írásait. Ezeknek az írásoknak kettős mondanivalójára és elkötelezettségére figyelmeztet: a törvénytelenségekkel való leszámolásra és a szocialista elvek iránti hűségre. Az Igéző elbeszélője annak a gondolkodásnak az írója: esztétikai példája lesz, amely Tordai munkásságát is vezérli. Esztétikummá emeli a szocialista gondol-kodás belső számvetése során kialakult felismeréseket.

Még ennél is fontosabb a személyes értelmű, vallomásos hangon szóló Gaál Gábor-tanulmány, az Emlékezés és apológia (1969). A kolozsvári Tóth Sándor mo-nográfiája mellett a legjobb és legteljesebb írás, amely a Korunk híres szerkesztőjé-nek, az „alkotó marxizmus" erdélyi képviselőjének írói sorsát és egyéniségét mérte

fel. Tordai sorra mutatja be Gaál Gábor pályájának alakulását, gondolkodását, küzdelmeit, amelyek arra irányultak, hogy a szocializmus kelet-közép-európai ma-gyar fórumát: a Korunkot fenntarthassa, végül halálát, amely a pályakép igaz értelmezése szerint valódi emberi tragédia volt. Gaál Gábor eszméi és törekvései ugyanabba a gondolatmenetbe illeszkednek, mint Lengyel József elbeszélései. Emel-lett egyéniségének, ahogy a tanulmány ábrázolja, pedagógiai karaktere van. Gaál valóban egy nemzedék nevelője és mestere volt. Benkő Samu, Bajor Andor, Bretter György, Tóth Sándor mellett ehhez a nemzedékhez tartozik Tordai Zádor is. A ko-kolozsvárí professzorról és szerkesztőről írván, nemcsak az „alkotó marxizmus" áldo-zatos hívét és tudós képviselőjét mutatja be, hanem a nemzedék hűségét is kifejezi a méltatlan üldöztetés áldozatává vált egykori tanítómester iránt. (Magvető, 1977.)

POMOGÁTS BÉLA

Németh G. Béla: II vers

(VERSELEMZÉSEK, VERSÉRTELMEZÉSEK)

E szerény méretű, de kivételes gondolati mélységű és sűrűségű kötet méltón reprezentálja: a műelemzés Németh G. Béla határozott ívű tudósi tevékenységének folyamatosan jelenlevő, kiemelt szerepű műfajváltozata. Eddigi munkássága — soka-kéhoz hasonlóan — szinte szimptomatikus érvénnyel példázhatja irodalomtörténet-írásunk műfaji színképének átalakulását, aránymódosulását is: a nagy monográfiák, korszakösszegzések indokolt, szükségszerű konjunktúrája után a továbblépés egyik

— s úgy tűnik: legbiztosabb — esélyét az újabb szempontok, princípiumok érvé-nyesítésére törekvő, egy-egy részterület tüzetes föltárására koncentráló, így az inten-zív teljesség elemi célját szolgáló tanulmányok nyújtják. Kiváltképp ama korszakok, életművek analízisében, melyek kontinuus kutatói figyelem középpontjában állnak.

A szerző nagyszabású elemzései is majdani szintézisek előkészítői, egyben e világ-szerte fölívelő, sőt divatossá váló műfaj relatív önállóságának nyilvánvaló doku-mentumai. Sokoldalú érveléssel kifejlő végkövetkeztetéseit az idevágó további kuta-tások — a hivátkozás szakmai etikájának sérelme nélkül — aligha kerülhetik meg, műközelítési módszerei, alapelvei pedig az elemzés és interpretáció szuverén vál-tozatát bontakoztatják ki. Jóllehet, e kötet némely jelentékeny dolgozata immár harmadjára került most kiadásra, ismételt közreadásuk feltétlen jogosultságát még-sem vonhatjuk kétségbe. Mert elszórtan megjelent elemzései az egybegyűjtés révén koncentráltabban, egymást is erősítve, értelmezve tárják elénk a szerző próbált módszervariánsainak általánosítható tanulságait, s csak a kötet egészének szintjén lehetünk tanúi egy autonóm irodalomszemlélet, egy mély és széles körű tudományos alapozottságú emberi-tudósi eszményvilág kiteljesedésének. Emellett, természetesen, a kiadó nevével is jelzett, az utószóban egyértelműen kifejtett közvetlen cél, a mű-elemzés korszerű, magas igényű változatainak közkinccsé tétele, a színvonalas iro-dalomoktatás, elemzési kultúra szakmai forrásainak állandó gyarapítása ugyancsak messzemenően indokolja külön kötetben való megjelentetésüket.

Németh G. Béla elemzéseit a szempontkészlet rendkívüli árnyaltsága, alkalma-zásának — a mű alkatától és az analízis céljától egyaránt függő — differenciáltsága, a költeményenként változható módszer és a szemlélet egészét átfogó-meghatározó általános alapelvek megkülönböztetése és folytonos kölcsönhatása jellemzi. Impozáns méretű, pontosan definiált tartalmú fogalomapparátusa a különböző típusú lírai

helyzetek, költői eszményvilágok, magatartásmodellek hív leírásának, lényegszerű meghatározásának bevált eszköztárát alkotja. A részletek analízisekor is a vers és az életmű teljességében gondolkodik — utalva szüntelenül az uralkodó korstílus, stílusirányzat egyénített érvényesülésének jeleire, a költemény fogantatásának, ki-bomló idearendszerének művelődés- és eszmetörténeti hátterére. Elemzései ezért vál-lalkozhatnak egész életművek átértékelésére, elfogadott eszmei-művészi hangsúlyaik módosítására. (E törekvés különösen szembetűnő Balassi Adj már csendességet...

című versének egyre tágabb vizsgálódási köröket átfogó interpretációjában, melynek némely tanulságát, elsősorban a költő szerelmi lírájának jelentőségcsökkentését, le-hetne ugyan vitatni, de ekkor sem feledhetjük az új, eddig kellően nem méltatott értékek hiteles és nagyhatású föltárásának komoly érdemét.) Tanulmányaiban az egzaktságra törekvő tudományos vizsgálódás nem feledteti a versélmény varázsát, végső következtetéseinek nagy távlatokat fölvillantó összegzésekor pedig visszanyer-hetjük a választott költeményekben megelevenedő súlyos benső küzdelem vagy ki-vívott harmónia katarktikus erejű emberi példáját. Legjava elemzései így maguk is élményszerűek, a megőrzött műélvezet és a magas szintű értelmezés mintaszerű egységéről tanúskodnak. Eme összhang megteremtését szolgálja a tárgyához idomuló, emelkedett tónusú értekezői stílus, az érvelés modora is. Elemzéseiben — e műfaj s általában az irodalomtudományi kutatás interdiszciplináris jellegének megfelelően

— különböző típusú szempontok illeszkednek célszerű, szerves rendszerbe, a kifej lő gondolatok logikai menetének egymást feltételező láncszemeiként. Németh G. Béla mindenekelőtt a poétika, grammatika, lélektan és filozófia kategóriáit és tanulságait állítja az eszmei-esztétikai sajátosságok, értékek föltárásának szolgálatába — eseten-kénti arányukat, természetesen, az értelmezett mű domináns szervezőelve szabja meg.

E meglehetősen általános ismérvek azonban még sokak elemzői gyakorlatát mi-nősíthetik, ha nem is a föntebbi arányban. Németh G. Béla módszerének specifi-kuma tehát — meggyőződésünk szerint — főképp a műben testet öltött lírikusi világkép filozófiai ihletésének, vetületének és hátterének részletes föltérképezésében, a különböző gondolkodói rendszerekkel való szembesítésében, a költői magatartás általánosabb érvényű, archetipikus gesztusainak fölfejtésében rejlik. De a kibontott egyetemesebb eszmények, magatartásváltozatok vizsgálatában és értékelésében, kora-beli tartalmuk és aktuális sugallataik meghatározásában — higgadt és legtöbbször meggyőző konzekvenciáinak, eredményeinek egyik biztosítékaként is — következe-tesen érvényesíti a dialektikus történetiség alapelvét. A művészi alkotás önelvűsé-gének alkalmazott princípiuma is csak így nyerhet — az elemzések menetében — hiteles szerepet.

A kötet — amint erre utószavában a szerző is utal — „rokon élménykörű" ver-seket gyűjt egybe, elemzésük módszerbeli változatainak funkcionális különbségét téve így szemléletesebbé. E költeményekben többnyire a költői személyiség „krízis-élménye" alkotja a vershelyzet lényegét, s a fölismert válságszituáció által létre-hívott tudatos eszmélkedésben, számvetésben, a kiváltó okok és megtartó remények (olykor: múlt-jelen-jövendő) szembesítésében a lírikusi magatartás és világkép esszenciája elevenedhet meg. A szerzőt idézve: „...különösen érdekelt az, miként sikerült egy-egy eszmecsoport, eszmerendszer, egy-egy eszményvilág, eszményállítás, célkitűzés által az írónak, az embernek személyiségét megteremtenie, megőriznie, megmentenie" (Utószó a Mű és személyiség című tanulmánykötetben). A versválasz-tás e személyes indítéka csaknem a kötet egészét átfogja: Balassi, Kölcsey, Arany interpretált költeménye, Babits és József Attila vizsgált művei, az önmegszólító és időszembesítő líratípus valamennyi opusza egyértelműen a tudósi érdeklődés fön-tebb idézett körébe vágnak. Vajda János költeménye (A vaáli erdőben) is beilleszt-hető, noha csak közvetve, a könyv fősodrába: az önfeledt, harmonikus, idilli létezés iránti elemi vágy intenzitása a fogantató élethelyzet ziláltságának következménye, kifejezője. A választott Petőfi-vers (Itt van az ősz...) viszont végképp kívül marad a sorjázó vívódó alkatú művek körén — mintegy az ellenpélda lehetséges szerepét is betöltve. De ebben a versben ugyancsak a „teljes világkép", az „egész létélmény"

ölt testet — épp karakterük alkotja e dal alapos érveléssel kibontott műfaji külön-legességének eszmei hátterét. A költői eszményvilág minőségének tömör, a lényegre (s főleg a mű további elemzésének szempontjaira) összpontosító meghatározását ta-lán csak annyiban véljük töredékesnek, hogy nem utal kellően ama — kételyek, gyötrő vívódások kísérte — benső evolúcióra, melynek végeredményeként a törté-nelmi-társadalmi haladás, az értelmes cselekvés kiküzdött bizonyossága valóban másodlagos érvényűvé változtatta a „lenni vagy nem lenni" létfilozófiai antinómiá-ját, s emberi bánattá szelídítette az elmúlás rettenetét. Nyilvánvaló, hogy a költői világkép részletesebb értelmezése messze túlnő egy verselemzés vizsgálódási terré-numán. Az említett motívum hiánya azonban — nézetünk szerint — nem a kifejezés indokolt vázlatosságából, a szempontok kényszerű redukciójából fakad, hanem in-kább az elénk táruló koherens gondolatsor, koncepció lényegéből. Németh G. Béla mintha túlzottan is közvetlen kapcsolatot látna a „társadalmi forradalmat érlelő kor" és a költői szemléletet átható, ideológiai alapozottságú optimizmus között — értelmezésének tükrében Petőfi így „homogén, egyívű típusú" költővé válik. A kor és az egyéniség egymásra találása e forradalmi világkép genezisének, kiteljesedésé-nek vitathatatlan forrása, de eme hiteles kauzális viszony kifejtésekor a szerző feledi-feledteti némileg a kiforrott eszményekhez, hitekhez vivő út stációit, a gon-dolkodó ember válaszkeresésének kíméletlen tudatosságát (például Világosságotl).

Mert Petőfi kikristályosodott eszmerendszere korántsem egy szinte spontán lelki folyamat szülötte: a társadalmilag hasznos, értelmes cselekvésre vágyakozó-készülő költőnek e valóban „fölívelő korban" is meg kellett vívnia heroikussá magasodó benső küzdelmét hivatás- és magatartáseszményeiért, melyeket — igazságukról filo-zofikus mélységű számvetésekben megbizonyosodván — többé föl nem adott. Esz-méinek, magatartásának emberi értéke, világképének és létélményének, a romanti-kához fűződő kapcsolatának bemutatása — úgy véljük — e küzdelem karakterének méltó elemzésével válhatna teljessé

A szerző összetett líraeszményének, költői magatartásideáljának teljes inkarná-cióját aligha köthetjük egy-egy meghatározott vers világához vagy alkotói pályához, életműhöz. Inkább — a kötet változatosságának tanúságaképp — költeménytípusok-ban lelhetjük föl különböző övezeteit: az elvont eszményt mindenekelőtt összessé-gükben képviselik. Sejthetően nagyobb arányban — s így elvi, szemléleti érvényes-séget sugalmazva — talán a magyar líra ama vonulatában ölt mégis testet, melyet Arany és Babits számos ponton érintkező életműve hív létre. Úgy tűnik, e két költő elemzett verseinek esztétikuma, ethosza és filozofikuma áll legközelebb Németh G.

Béla konzekvens értékszemléletének elveihez, mértékéhez. Ennek lehet szembeszökő következménye, hogy szigorú tárgyiasságra törekvő stílusa leginkább akkor telítődik érzelemmel, akkor vált át sűrűbben vallomásszerű futamokba — egy klasszikus humanitáseszmény vállalásának személyes példáját is fölvillantva —, amikor a líri-kus Aranyról, vagy a „nagymester Babitsról", a „nagy emberről" ír. Költészetünk e kissé mellőzött területeinek jelentékeny, objektív értékeit bontva ki — érvekkel alapozott rokonszenvének komoly irodalomtörténeti nyereségeként. De eközben vilá-gosan, elfogultságoktól mentesen látja: Ady és Babits eltérő törekvései nem kizár-ják, hanem kiegészítik egymást. Miként — a historikus közelítésben — Petőfi és Arany értékei is.

Németh G. Béla elemzései nem könnyű olvasmányok. De — e m ű f a j lehetősé-geire tekintve — talán a legtöbbet adják: a tiszta logikájú, nagyívű fölismerések maradandó élményét, a választott költeményekből sugárzó kiküzdött-megőrzött hu-mánum magatartásformáló hitét — a líra emberi küldetésének elemi bizonyosságát.

Áttanulmányozásuk nemcsak szakmai, művelődési ismereteket, hanem érvényes esz-ményeket is nyújt. Kívánatos és szükséges tehát, hogy a szerzői, kiadói közvetlen cél — a kötet lényeges tanulságainak bekapcsolása a tanítás-tanulás áramába — mind teljesebben váljon valóra. Kényszerűen vázlatos ismertetésünkkel voltaképp ezt kívántuk szolgálni. (Tankönyvkiadó, 1977.)

BALOGH ERNŐ

Török Gábor: József Attila-kommentárok

A költői szövegrészeket a mindennapi nyelvi jelentéshez méri Török Gábor, s a leggyakoribb figyelmeztetése, tanácsa ez: „Üssük fel az Értelmező Szótárt!" Meg-fogadtuk a tanácsát. „József Attila-kommentárok" — hangzik a műfaji meghatáro-zást adó főcím. A „kommentár" szó alatt pedig a következőket olvashatjuk a szó-tárban: „Valamihez szóban vagy írásban fűzött magyarázó, közelebbről megvilágo-sító, kifejtő megjegyzés(ek), fejtegetés(ek), magyarázó jegyzet, magyarázat, értelme-zés." De megadja a szótár a sajtóban használatos jelentést is: „hírmagyarázat".

A tágabb jelentés mellett inkább ez utóbbira gondolhatott a címadáskor a szerző, hiszen már régóta vallja, hogy a műalkotás, a vers nem más, mint hír, üzenet!

Egy korábbi Török Gábor-könyv bírálójának, Tamás Attilának a véleményével egybehangzóan valljuk: az is! Török Gábor azonban még a saját gondolatrendszerén belül is szegényíti a verset, még „üzenef'-voltától is megfosztja, amikor műértel-mezései („hírmagyarázatai") során nem cesz mást, mint a költemény gazdag asszo-ciációs tartományából, jelentéseinek sokaságából kiemel egyet-egyet (esetleg néhá-nyat!), „racionalizálja", „lefordítja" a verset. Holott, ha pusztán csak üzenetnek fognánk fel a műalkotást, még akkor is azt kell mondanunk, hogy maga az üzenet a vers bonyolult áttételei között oszcillálva, minden áttételével együtt-egyszerre hat, hiszen a műalkotást a köznyelvi gondolkodástól éppen e bonyolultsága, ha tetszik:

nagyfokú sűrítettsége, intenzitása különbözteti meg! Török Gábor többször is idézi József Attila tételét („a versnek minden pontja archimedesi pont"), de míg értel-mezni értelmezi a tételt, hallgatni már nem hallgat rá, mert nemegyszer szinte

„átírja" a verseket, máskor pedig úgy „oldja föl" őket, hogy „betold" egy-egy szót, vagy írásjelet. Idézi például A város peremén sorait: „Ki inti le? — talán a földes-úr? / a juhász vad ebét?", majd azt mondja az idézett részről, hogy az „logikailag tulajdonképpen egy kérdő alakú kijelentés ( = a földesúr nem tudja »-leinteni a juhász vad ebét«)." Vagy másutt: idézi a Számvetés című verset: „Engem sunyi-ságra oktat / az erkölcs. (...) Rólad is ezt hiszem.)", s a zárójel szerepét vizsgálva a következőképpen „kommentálja": „Ha téged, társ, aki bárki lehetsz, sunyivá tett az erkölcs, mit érek vele, ha szólok hozzád? Nem bízom benned, gyanakodva nézlek."

Vitatkozni vagyunk kénytelenek az ilyen értelmezésekkel s a vita annál is inkább jogos, mert Török Gábor tudatosan provokálja olvasóját.

„Hogy közös alapról induljunk e l . . . " — hirdeti már a méltánylandó tudósi alapállást jelző alcím a könyv elején. A jószándékú olvasó kíváncsian várja, mi lehet ez a „közös alap". E várakozást kezdetben kielégíti a szerző, mert valóban az egyik leglényegesebb kérdésből indul ki, abból, mi a műalkotás, mi a költemény s korábbi elméletek tucatját utasítja el. Az olvasó azonban csalódik, ugyanis az el-utasítottak helyébe egyetlen szempont szerint létrehozott elmélet kerül, a „lírai materializmus", amely nem más, mint a műalkotásnak művészi hírként való fel-fogása s ez lenne a „közös alap". Csakhogy néha bántóan „erőszakos" a szerző, mert a vele egyet nem értőt hol „szépléleknek", hol „dogmatikusnak", hol pedig „makacs tévelygő"-nek nevezi, s az olvasó némi keserűséggel vállalja csak, hogy tovább-haladjon a Török Gábor kijelölte úton.

Pedig egészében izgalmas olvasmányok Török Gábor „eszköztanulmányozó"

kommentárjai, „jelenségtanulmányai". A fejezetek élén egy-egy József Attila-sor áll, mintegy mottóként is, s ezekből választ, emel ki egy-egy szót a szerző s ismer-teti meg az olvasót József Attila lírájának (s általában a lírának) egyes jelenségei-vel. „Versrészletek mikroszkóp alatt" — olvashatjuk az összefoglaló címet, amellyel kommentárjait bevezeti, indítja. S valóban a legapróbb nyelvi jelenségeket — a tolsztoji művészi icipicit — ragadja meg, József Attila-i egyediségükben is. Sor kerül a metaforikus főnévi összetételek egy-egy típusának („malacvilágosság"), a többjelentésű képzők és származékszók („ügyeletes"), az alaki hasonlóságon alapuló

jelentésátvitel („elhibban") vizsgálatára is. Még a költő szerkesztéstanát: zárójeleit, központozását, versen belüli idézeteit is vizsgálat tárgyává teszi.

Mi az oka a mégis föltámadó hiányérzetünknek?

Az egész tanulmánykötet vitairat-jellegű, nem csak lényegét, de stílusát, szerke-zetét illetően is, csak azt nehéz néha eldönteni, hogy mivel, illetve kivel vitatkozik tulajdonképpen Török Gábor. Ellentmondásokat érez ott is, ahol az olvasó szerint nincs. A Flóra-ciklusról szólva mondja: „Az egymás utáni felhívások kölcsönhatása révén a szerelem maga testesül Flórává, és Flóra a szerelem istennőjévé válik, ő s i eszköz — a szocialista realizmus egyik mintaalkotásában..." A három ponttal még föl is erősíti a versből — szerinte — kiolvasható ellentmondást. De vajon miért ne férhetne meg egy „ősi eszköz" a szocialista realizmussal, mint módszerrel vagy akár mint stílussal?!

„A tanulmányíró tisztázza a témájának koordinátáit megadó kategóriahálóza-tot!" — írja egyik kommentárjában. Hiányérzetünket az fokozza, hogy a gyakorlat-ban nem ilyen következetes a szerző. Műfaji behatárolásai ugyanis homályosak, pontatlanok. Nem világos például, mit ért „lírai tanítás"-on, s még kevésbé látszik tisztázottnak, mic ért „személyes líra" alatt? Ügy tűnik, műfaj-kategóriaként hasz-nálja, de akkor vajon azonos lenne ez azzal, amit másutt „személyes-lírai vers"-nek nevez?

Amint már utaltunk is rá, a beszélt nyelv és a költészet különbségéből ki-indulva próbálja a lírai műalkotás mibenlétét meghatározni, de az olvasónak ismét hiányérzete támad, mert nem kap elfogadható magyarázatot a legégetőbb kérdésre:

mi a költészet nyelve?

Az irodalomtudományban gyakran merül föl egy igen lényeges elméleti prob-léma: mit elemzünk, a műalkotást, mint ideális létezőt, vagy annak konkretizációit?

S mindannyiunkban fölvetődik, hogy az egyes stilisztikai eszközök hatásánál vajon a mai vagy a mű keletkezésekor érvényesülő hangulati értéket kell-e figyelembe vennünk, azaz „kortársaivá" kell-e lennünk a költőnek az elemzés pillanatában.

Török Gábor a lehetetlenre vállalkozott, amikor hatásvizsgálataiban e kettőt meg-próbálta egyszerre érvényesíteni. Egzaktságra törekszik, statisztikákkal dolgozik —

e hatásvizsgálatoknál is —, de ő maga is bevallja, hogy a statisztikai táblázatokba

„némi szubjektív értékelés" is belecsúszhatott. S valóban, mint itc is, a szempont megválasztása erősen szubjektív, s jelentősen módosítja e statisztikák egzaktságát.

E választás esetlegességének hátrányát bizonyítja — akaratlanul is — egy másik táblázata, amellyel a lírai kicsinyítés gyakoriságát, korszakonkénti, évenkénti válto-zását mutatja ki. Tájékozódásul József Attilát egy költőtárssal hasonlítja össze e szempontból. De miért éppen Dsida Jenővel? Mert „szintén gyengéd lírikus" — mondja Török Gábor. Ismét csak szubjektív prekoncepció tehát a statisztikai össze-hasonlítás alapja! Hiszen ugyanez elmondható lenne (s talán hasznosabb, érvénye-sebb is az összehasonlítás!) akár a korai Illyés Gyuláról is. Statisztikai vizsgálatai során — nem minden logika nélkül, de — önkényesen önálló versként kezeli hosz-szabb művek egy-egy versszakát, részletes magyarázatot, indoklást nem fűz hozzá.

Félreértés ne essék, a kritikus nem tiltakozik eredendően a statisztikai stilisztika ellen, de mindaddig, míg az adatfelvétel ilyen, tehát a szokottnál is szubjektívebb szempontok szerint történik, nem hisszük, hogy eredményesebb lenne más (akár a

„hagyományos") megközelítési módoknál! Mert Török Gábor is, amikor valóban az egész életművet érintő lényeges megjegyzéseket tesz, ítéleteket mond ki, akkor — mint kénytelen bevallani is — ő sem a statisztikai módszer segítségével jut eredményre!

Mindezek ellenére vitathatatlan, hogy komoly erényei is vannak Török Gábor könyvének. Van néhány kitűnő ráérzése, amikor egy-egy nem világos, nem érthető költői metaforát más szépirodalmi anyaggal világít, magyaráz meg (például a

„pipacsbúborral" értelmezésében). Hatalmas ismeretanyaggal dolgozik: a „harsány"

melléknévből szófajt nem váltó elvonással keletkezett „hars" szóról írt kommetárjá-ban Ady, Szabó Lőrinc, Déry, Juhász Ferenc műveit is segítségül hívja, bevonja az

elemzésbe. Az idézőjel, idéző mondat nélküli úgynevezett rejtett idézetek felismeré-séről írott fejezete érdekes, tanulságos a nem nyelvész számára is! Fontos, tovább-gondolandó, amit az alliterációról ír. Örömmel üdvözölhető, hogy — bár csak egyetlen nyelvészeti szempontból, de — vizsgálja az eleddig sajnos „elhanyagolt" bírá-latot: József Attila Babits-kritikáját. Feltétlenül nóvumot jelentenek az önrímek poliszémiájáról írott fejtegetései! Szimpatikus vonás, hogy bepillantást enged a kutatói munka műhelytitkaiba is, hogy nem szégyelli bevallani, ha még megoldat-lannak látszó problémákkal áll szemben.

De még e valóban komoly erényeket felvonultató részekhez is kénytelenek va-gyunk kritikai megjegyzéseket fűzni. A tudósi tervszerűség és rendszeresség mél-tánylandó. E tekintetben csak tanulhatunk Török Gábortól. Tiszteljük a szerzőt igényességéért, hogy saját korábbi ítéleteit is újragondolja, felülbírálja (például a Nyár című vers értelmezésében). De zavarja az olvasót, hogy a szerző korábbi köny-veinek egy-egy hosszabb fejtegetésére hivatkozik s legfeljebb egy mondatnyi uta-lással kelti azokat életre. Azt a törekvését, hogy „ne csak a «tiszta« jelenségeket írjuk le és elemezzük, hanem azokat is, amelyek a kategória határán, vagy már kívül esnek" — méltányoljuk. De, hadd tegyük hozzá, azt már kötelessége megálla-pítani a tanulmányírónak, hogy mit kell a kutatás melléktermékének (és egyúttal nem közlendőnek!) tekinteni!

Néha elmarad a szerző az ígéreteitől. „A nyelvtani első és második személy a lírában" című nagyfejezet bevezetésében például olyan kérdéskör (Mit értünk „sze-mélyesség", „lírai én" alatt?) megválaszolását ígéri, amely — ha eredménnyel zá-rulna — jelentősen megváltoztatná az eddigi álláspontokat. De végül is Németh G.

Béla idevonatkozó jelentős tanulmányához (József Attila önmegszólító verstípusáról) nem tett érdemben hozzá.

S végül, a kötet egyik legnagyobb hibájáról: Karinthy Ady-paródiáját idézve, majd kommentálva, ezt írja Török Gábor: „Valóban: fogalmi oldalról minden ismétlés, ha nem is bolondság, de szószaporítás." Török Gábor is többszöri — he-lyenként tudatos — önismétléssel igyekszik okfejtéseit mintegy az „olvasó szájába rágni" — teszi tehát pontosan azt, amit helytelenít. Értelmezései amúgy is bőbeszé-dűek. Tételesebb fogalmazással egyértelműbb hatásuk lenne!

Nem kétséges, hogy a József Attila-kommentárok értékes szempontokat is ad a József Attila-kutatóknak és a költőt szerető olvasóknak. Kár, hogy az említett hibák, ellentmondások és hiányosságok rontják az értékes szempontok hitelét is!

(Gondolat, 1976.)

SZIGETI LAJOS

Bálint Sándor: A szögedi nemzet

Ebben a könyvben talán egyetlen fölösleges szó nincsen. Nem lehet tudni, ki használja föl most, ötven vagy száz év múlva, kinek a kezébe kerül, amíg a nyom-tatott betű olvasható marad, ezért benne van mindaz, amire a szerző, a „szegedi nemzet" tudós napszámosa, sokáig ingyenes néprajzosa, végtelen szorgalmú kalász-szedegetője ráakadt és fölvett. Üres kalászt egyet se vett föl.

Szentségtöréssel ér föl, hogy az összehordott nagy asztagból két sovány pél-dát hozok előre: A cséplőgépek megjelenésekor, a húzatós gépekhez egy Dávid nevű kupec hordta Erdélyből a bivalyokat. A legjobb bivalyvásárok Kisteleken voltak. Kinek lehet ez fontos? Tudjuk, hogy a nyomtatást fölváltó cséplőgép óriási változást hozott, de mit keres a tudomány soraiban a kupec? Ne finnyáskod-junk, ehhez a változáshoz a szegedi tájon hozzátartozott a bivaly is, és a bivaly

révén Dávid kupec is beleérdemesült a monográfiába. Másik aprócska eset: Virágh György fiatal alsóvárosi galambász legkedvesebb galambját véletlenül, a gyászolók nagy megdöbbenésére, vele együtt temették el. A többi elröpült. Azért említem csak a két kicsi példát, hogy az elején mindjárt elhitessem: aki a kis szemet is fölveszi a porból, hogyne őrizné meg, hogyne tisztogatná vissza eredeti formájára és színére a nagyobb rögöket is! Ráakadt, keze között megforgatta, leírta. Oda írta, ahol bárki rátalál.

A meglódult, rohammal vágtázó idővel hadakozik sok éve, a felejtésnek áll útjába kicsi céduláival, elkoptatott ceruzáival Bálint Sándor. Őrzi a régi Szegedet, szülővárosát, a Várost, őrzi, mert nagyra tartja. Hírét kelti, mert büszke rá, és sze-reti. Mivel szereti, tesz érte: a mai szegedinek, meg a holnapinak mutatja föl a régit. Csapokat, eresztékeket hagy mindig: itt kellene toldás hozzá.

A Móra Ferenc Múzeum évkönyvét adta rá, hogy kötetenként útjára bocsássa a néprajz nyugdíjas professzorának nagy munkáját, Szeged néprajzi monográfiáját.

A szögedi nemzet címet viselő, a szegedi nagytáj népéletét bemutató nagy mű első kötete most jelent meg.

Mit ért Bálint Sándor szegedi nagytájon? Mit takar a cím: A szögedi nemzet?

„Sajátos helyi szóhasználatban a szögedi nemzet jelenti egyfelől a törzsökös szegedi népet (a szögedi nemzet szeret dógozni), másrészt pedig a hozzá való tartozást (én szögedi nemzet vagyok). Ez utóbbi némi önérzettel mondatik." Azokat a falvakat sorolja be a nagy táj fogalmába, amelyeket a legutolsó két évszázad alatt egészében vagy részben a szegedi magyarság alapított, illetőleg népesített be. A gányófaluk mellett fölsorolja az ú j tanyaközségeket, továbbá azokat a nem szegedi, sőt idegen gyökérzetű falukat is, ahová népünk kisebb-nagyobb számmal, de mégsem szórvá-nyosan betelepült. Eszerint Szegednek számít Csanytelek is, mint Dombiratos, Dé-zsánfalva, Jászszentlászló, Verbica vagy Zsana. Nem telekkönyv szerint természete-sen, rokoni és szellemi kötődés révén. Ha e könyv alapján valaki Szegedet nagynak tartja, nem téved: a város szellemi ujjlenyomatát vitte magával, aki földet, meg-élhetést keresve kirajzott falai közül. Nem tudott hátat fordítani neki, megtartotta beszédében a jellegzetes ö-zést, néha megtanított rá másokat is, fölrakta házára deszkából a napsugaras díszítést. Őrizte szokásait, továbbadta kertészkedő tudomá-nyát és célszerű találékonyságát.

„Ha szemtanúként már nem foghattam át Szeged népi világának egészét, úgy érzem, hogy lényeges vonásaiban mégis megismerhettem az 1848—1914, vagyis a szabadságharc és első világháború nagy történelmi határkövei közé eső népéletet, szellemi és tárgyi világot. A két világháború közötti korszak, illetőleg azóta eltelt idő néprajzi feltárásáért, áttekintéséért és elérhető hitelességéért magam kezeske-dem" — írja az előszóban. Tegyük most a nyomatékot az idézet utolsó két szavára:

biztosak lehetünk benne, amit leírt, annak minden általa föllelhető forrásban utána-nézett, vagy tanúságtételre hívta az öregeket, akik emlékezetükkel nagy időket fog-tak át. Sokszor forrás ő maga, mindig szerény és mindig hiteles. Legtöbbször ilyen-kor is támasztékot keres, és lábjegyzetben leírt szóra is utal.

„ . . . egy emberélet örömmel vállalt iparkodásának gyümölcse" a könyv. Régóta tudjuk, hogy készül, és vártuk, hogy megjelenjen. A szakadatlanul dolgozó kutató nagy meglepetésünkre mégis azt mondja, nagyobb a téma annál, hogy be tudta volna fejezni. „Kétségtelen, hogy különösen még Kálmány Lajos temesközi világában bő-ségesen akadt volna tennivalóm. Itt azonban kutatópályám minden igyekezete elle-nére sem nézhettem szét. Bizonyára lett volna még munka a népnek dolgozó, egyéb-ként kihalt vagy haldokló iparágak körében is. Itt-ott más jelenségek is elbírták volna a részletezőbb levéltári, illetőleg helyszíni vizsgálatot. Most, életem őszén mégis a summázásra kellett rászánnom magamat, és a további feladatok elvégzését a jövő nemzedéktől kérnem."

A szegedi néprajzi érdeklődés és kutatás kezdeteivel indul a kötet. Mondhatnánk úgy is, hogy Szeged magáraébredésével. Dugonics András, Csaplár Benedek, Kálmány Lajos, Lőw Immánuel, Kovács János, Vedres István, Tömörkény István, Cs.

In document tiszatáj 1978. MÁJ. * 32. ÉVF. (Pldal 90-105)