Tito megbélyegzése

1948-ban még tartott a „gazdasági csoda”, amely Magyarországot Európa legfürgébb talpra állói közé emelte. Az újjáépítésen, a közlekedés helyreállításán túl a stabilizáció, a lassan megszűnő éhezés, a munkanélküliség enyhülése tény volt. 1948 nyarán ötszáz osztrák gyermek üdült Magyarországon. Újsághirdetés: „Egy kilogrammos szeretetcsomagot küldhet Németországba.”

Az 1947–48-ban gyakorlatilag hatalomra kerülő RM korlátlan úr is, meg nem is. A megszálló hadsereg csak akkor nem szól bele az ügyekbe, ha nem akar. Ám a zsebkendőnyi mozgástér RM testére szabott. Lejátszotta az egész mezőnyt. Hatalmát soha, senki nem fenyegeti, mégis mindig talál ellenséget. A miniszterelnöki székből kiakolbólított Nagy Ferenc így emlékezett rá: „Jól informált és kulturált ember, jó emlékezőtehetséggel. Profi politikus... Délkelet-Európa hasonló vezetői közül Rákosi volt a legnagyobb politikai kaliber.” Elvetemedett tehetség. De bárki lett volna a helyében, lényegében azt tette volna, amit ő. A megszállás évtizedeiben Magyarországon is csak egy embernek volt tárgyalási lehetősége a szovjet főtitkárral. Ez a kizárólagosság is óriási hatalom.

Sztálinnak nem a parancsai, inkább a léte szülte a félelmet. A legenda, hogy mindenről tud, elég volt, hogy százmilliók központi utasítások szerint éljenek, tízmilliók a szerint haljanak.

RM vezetőtársai is esküdtek rá, hogy Sztálin a részletkérdésekbe is beleszólt. Holott épp az volt az egészben a zseniális, hogy ő a legritkább esetben utasított. Nem azért, mert azzal átvállalta volna a felelősséget, egyszerűen fizikailag képtelen volt tizenhat köztársaság mellett ugyanennyi „független” országnak parancsolgatni. Ugráltak azok maguktól is. Sőt elnyomták magukat! Ha utasít, nem élnek állandó stresszben. A házi feladatot is maguktól találták ki. Ez volt a sztálinizmus „alkotó alkalmazásának” gyakorlata. A csatlós országok életre-halálra versengtek a szocializmus grádicsainak bevételében: államosítás, iparosítás, szövetkezetesítés stb. Hosszú a listája, hogy a tábor országai mibe hajszolták egymást. Mibe vitték bele őket vezéreik, hogy megmutassák Moszkvának, mire képesek. A versengésben RM szüntelenül sarkallta az országot, társait, hogy gyerünk, mert lemaradunk másoktól! Sztálin legjobb magyar, lengyel, román stb. tanítványai még a szovjet-orosz élet szokásait is lemásolták.

Egyszer csak egyformák lettek a katonaruhák, és népi együtteseik ugyanazokat az orosz népdalokat fújták. Sztálint nemigen érdekelte, miként halad a csatlós országokban a szocializmus építése, milyen ott a gazdasági vagy szociális helyzet. Jó támaszpont legyen és kész. Hogy ezen országok többnyire fejlettebbek voltak, mint a szovjet társadalom, nem foglalkoztatta. A moszkvai egyenruhát nem ő szabatta rájuk, és ha rövid volt a kabátujj, nem is ő vágatott le a karjukból. Csupán a szabászok voltak a szakmunkásai.

A „Rákosikkal” évente sem találkozott négyszemközt. Pártkongresszusaik megtartásával sem törődött, a főtitkári pofavizitekkel még kevésbé. Ha elkerülhetetlen volt valami új igazodás, a helyettesei intézkedtek, néha pedig raportra hívott. RM Moszkvában járva többnyire csak az osztályvezetőkig jutott el, vagy az összekötőig. Ha sokáig görgetett valami gondot, azt ismételgette, hogy Joszif Visszarionovicshoz kellene fordulni, sőt fenyegetőzött is vele.

Sztálin titkársága szerint 1949-től Sztálin haláláig mindössze kilencszer találkoztak egymással! (Ebből kétszer protokolláris jelleggel.) Mivel RM egyedül utazgatott Moszkvába, a PB-tagok is úgy tudták, évente kétszer-háromszor járt Sztálinnál (ami csak a Rajk-per közös komponálásakor fordult elő). Így aztán a személyes találkozások ritka pillanataiban Sztálin mindig tudott megszívlelendő tanácsot vagy gyilkos bírálatot mondani. Sokan ezt mégis

bornírt rendszernek tekintik. Pedig ha embertelen volt is vagy hosszú távon nem volt elég hatékony, kegyetlenül működött.

– No, harcosok, hát milyen az ellátás?

– Kitűnő, tábornok elvtárs! Annyit kapunk, még marad is.

– Na és mit csinálnak a maradékkal?

– Hát megesszük, tábornok elvtárs! Még kevés is.

Nem sokkal a két munkáspárt egyesülése után, 1948 nyarán, Rómában merényletet kísérelt meg egy diák az olasz kommunisták főtitkára, Togliatti ellen. Sztálin kijelentette: „a pártok vezetőinek élete nem magánügy”, és megszigorították a biztonsági intézkedéseket. RM megkérdezte a testőrségét, nincs-e valakinek olyan problémája, ami elvonná a figyelmét.

Villája gondnoka a „nemzetközi burzsoázia merényletének” köszönhette első lakását. RM viszont beszüntette a szabad járkálást az emberek között, már a Parlamentből sem sétált át kétszáz méternyire a pártközpontba, pedig neki az első perctől kezdve volt testőre. Gépkocsija elé és mögé elő- és utánfutó kocsi kerül. (Egyszer egy személyautó csalinkázott velük szemben. RM kísérője URH-készüléken utasította az előfutókat, hogy menjenek neki. Az őrök agyrázkódással megúszták.) Ha vidékre megy, viszi magával az ennivalót. 1948 őszétől a pártközpont „élelmező tiszt”-je felügyeli Rákosiék háztartását is. Villájuk előtti kandeláberekbe lemezeket rakatnak, hogy az épület sötétben maradjon. RM már nem ül ki az udvarra, és sétálni sem megy ki nappal, csak este. Akkor a kert négy sarkában feláll négy géppisztolyos őr, és ő, mint egy rab rója a köröket.

A PB minden tagja és Rákosiné is testőrt kap. 1949 elején tovább szigorították a biztonsági intézkedéseket, a pártőrség átkerült az ÁVH-hoz. A Togliatti elleni merénylet a túlhajtott éberkedés nyitánya: a pártelit bizalmatlanságba burkolódzik.

– Miután átkerültünk az MDP-be, ott reggeli, ebéd, vacsora van, különmozi, különüdülő van:

bebörtönöztek bennünket az apparátusnak készült világba – mondta a volt szocdemvezér Marosán György. – Hamarosan telefonált Rákosi, hogy el kell költöznünk a Baross utcai bérházból. Szerettem ott lakni, de a mindenkire érvényes határozat szerint villába kellett menni.

A pártvezetés többsége számára nem igazi veszteség, hogy romlott a valóság megismerésének lehetősége. Egyetlen jelentést sem utasítottak vissza azzal, hogy nem ilyen az élet. Nem ez a mérce. Az életet a határozatok testesítik meg. Rákosinak kapóra is jön a biztonsági szigor, hogy tudnia „kell” mindenről. Mindent neki kell „intéznie”, de a kisiklásokért másokat hibáztat: még erőteljesebben keresi az ellenséget. A sok tennivaló sok felületes döntésbe viszi bele. Kapásból véleményezi az elé kerülő iratokat. Megjegyzéseiben jóformán semmi eredetiség (egy-két mondatban nehezen is lehetne). Rákosi egyre kevésbé koncepcionális vezetője az országnak, inkább olyan minden lében kanál, amivé egy mindenható válik szándékától függetlenül is. Megnyilvánulásaiban egyaránt tetten érhető a meglepő éleslátás és a tájékozatlanság. Küldetéséből is fakad, hogy nem csupán a lényegi dolgokat tartja kézben.

Néhány emberben bízik, ha bízik, és csak ennek a szűk körnek van módja cselekedni.

1948 júniusában a Tájékoztató Iroda (Kominfom) bukaresti ülésén trockista renegátnak minősítette, gyakorlatilag kizárta soraiból a Jugoszláv Kommunista Pártot (JuKP), mivel a körtáncban Jugoszlávia nem koreografált lépéseket is tett. Sztálin és Tito ellentéte a háborúig nyúlt vissza. Moszkva csak félszívvel támogatta a partizánháborút, mégis azt kívánta, hogy felszabadítóként ünnepeljék. A vegyes vállalatok mérlegkészítésekor a JuKP PB ülésén elhangzott: a SZU ki akarja zsákmányolni őket.

Az első komoly összecsapásra akkor került sor, amikor Sztálin jóváhagyása nélkül kötött barátsági szerződést Belgrád és Szófia. A feddést elfogadták, és Tito maradt a tábor második

embere. Amikor viszont Moszkva nélkül döntött arról, hogy a görög polgárháború miatt csapatokat küld Albániába, meakulpázása ellenére szükségesnek tartották, hogy a nézeteltérések tisztázására megjelenjen Moszkvában. Nem ment, sőt Sztálin tilalma ellenére segítséget ígért a görög testvérpártnak. A JuKP PB kimondta: a Kreml a saját elképzeléseit erőlteti a népi demokráciákra. Erre Moszkva visszahívta tanácsadóit, és a jugoszláv vezetőket szovjetellenességgel, revizionizmussal vádolta – de a nézeteltérések igazi okát, az önálló Balkán-politikát nem említette. 1948 tavaszán dühödt levélváltást folytattak, aminek a végén Belgrádban letartóztatták a szovjetek besúgóit.

RM nyomban segített haragudni. Titónak írt kemény levelét a szovjetek súgására elküldte a többi pártnak, mire ők is követték a magyar példát. Tito tárgyalásra hívta a szovjeteket, de a Kreml úgy döntött, hogy a Kominform-ülésén fogja kiteregetni a szennyest. Több főtitkár közvetítene, de a nagy csaholásban már Tito is megmakacsolja magát. Az 1948 júniusában, Bukarestben tartott konferencia szünetében a Sztálint és az SZKP-t képviselő Zsdanov állítólag megemlíti, bizonyítékaik vannak arra nézve, hogy ügynökök szivárogtak be a jugoszláv vezetésbe. Koholmányát elhiszik és terjesztik. RM a jugoszlávok elleni kérlelhetetlenségben is túltesz másokon, és mellékesen javasolja, hogy a Kominform tegye át a székhelyét Belgrádból Budapestre. Viszont szót emel a kollektivizálás gyorsítása ellen. Bár a lengyel delegátus is elmondja, hogy a parasztok irtóznak a kolhoztól, Zsdanov ezt elengedi a füle mellett, hiszen a háborús feszültség miatt csatasorba kell állítani a parasztságot is.

A Kominform bukaresti határozata szerint a JuKP irányvonala eltér a marxizmus–

leninizmustól, Tito és társai barátságtalanok a SZU-val szemben, és kulákpárttá változtatták a JuKP-t. „Nincs demokrácia, nincs választás, nincs bírálat és önbírálat” – mármint a jugoszlávoknál –, helyette trockizmus, és törökbasa-rendszer van. A JuKP kívül helyezte magát a testvérpártok családján. Zavarában a Szabad Nép Tito „elvtársat” olcsó ravaszkodónak is nevezi. Korábban RM is törleszkedett a cári allűröket felvett vezérhez, ám a határozat után újból megírta neki a „magáét” (másolat Moszkvának). Kellett is kapaszkodnia, hisz a lengyel párt vezetőjét azért váltották le, mert „nem értette meg a népi demokráciák és a Szovjetunió közötti viszony alapvető ideológiai tartalmát”.

„A szocialista bohóc nem nevetséges!” (Zsdanovnak tulajdonított kijelentés.)

A júniusi KV-ülés határozata még csak kerülgeti, amit novemberben kimondanak, hogy „a döntő kérdésekben” nincs külön út. Csak „a Szovjetunió vérrel megszentelt és dicsőséges útja” létezik, a szocializmus érdeke és a szovjet érdek egy és oszthatatlan. (Több

„osztályharcos” orosz szó, kifejezés került ekkortájt a tábor országainak nyelvébe.

Függetlenül attól, hogy valóban RM használta-e először Magyarországon az orosz kulák szót

„a mások kizsákmányolásából élő zsíros paraszt” elnevezésére, az ötvenes évek üldözött parasztpolgárát így hívják a magyarban. Az efféle szavakat nem lehet kiiktatni a nyelvből, akárcsak mondjuk a német láger szót.)

A jugoszlávok megbélyegzése, a szovjet befolyás erősödése rigorózusabbá tette a tábor életét.

A kulákság megzabolázására államosítják a traktorokat és a cséplőgépeket. A kemény idők engedménye, hogy a parasztok esküvő és keresztelő (!) alkalmával megőröltethetnek ötven kiló búzát.

1948. július 30-án Tildy Zoltán köztársasági elnök lemond – és hűségnyilatkozatot tesz:

„Közvetlen környezetemhez tartozó személy súlyosan vétkezett a magyar állam, a Köztársaság, népünk érdekei ellen”, illetve „teljes mértékben egyetértek a magyar népi demokrácia egész eddigi politikájával”. Az ok: Tildy diplomata vejét hazaárulás és kémkedés vádjával letartóztatta az ÁVO. A külföldi lapok az elnök kikényszerített lemondásáról, teljes kommunista uralomról írtak. A lemondólevelet valóban Rákosiék fogalmazták, és a lemondás okát is ők kreálták. Tildy mégis azt írta Rákosinak: a „bizalom megingásáért még csak neheztelés sincs bennem”. RM a KV-ülésen arról beszélt, hogy az amerikai imperialisták

„háborúval fenyegető szituációt teremtettek”. Ennek egyik részlete a berlini válság volt, magyar mellékhajtása pedig Tildy külföldre szöktetése lett volna családostul, „anélkül, hogy lemondott volna”... Tildyné amerikai látogatása is „politikai misszió” volt, hiszen mialatt a lányánál és diplomata vejénél tartózkodott, kiszorították a kormányból a Francia Kommunista Pártot, majd az Olasz Kommunista Pártot is! Ezekben a napokban Nagy Ferenc Svájcban dolgozott azon, hogy a magyar kommunistákat is kiszorítsák a kormányból. A KV némán hallgatta a sületlen mesét. Hallgatott az eszes Révai, és a más gyakorlaton nevelődött szocdemek is. Bezzeg az ÁVO említésekor kitört a taps. Tildy helyett Szakasitsot jelölték köztársasági elnöknek: ennek a gesztusnak világszerte hatása lesz a szocdem munkásokra (RM). Megválasztásakor Szakasits magyar Sztálinnak nevezte Rákosit, ami akkor dicséretnek számított.

A miniszterelnök után tehát RM lemondatta a köztársasági elnököt is. (De Tildy Zoltán és felesége legalább a Rózsadombon élhetett házi őrizetben.) Ebben a krimiben halott is volt:

Tildy vejét halálra ítélték és kivégezték (1992-ben rehabilitálták).

1948 nyarán a Tildy-ügy nélkül sem volt uborkaszezon a politikában. Szabad Nép, 1948.

július 18.: Boarov Zsivko, a budapesti Jugoszláv Követség sajtóattaséja meggyilkolta Moics Milos elvtársat, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének (MDDSZ) egyik vezetőjét. Július 25.: Veszedelmes bűnszövetkezetet leplezett le a rendőrség az FM-ben (62 letartóztatás). Július 31.: Tildy lemondása. Augusztus 4.: Rá-Rá-Hajrá! Ellenséges légkörben hősiesen küzdenek olimpiai versenyzőink a magyar színekért. Az összképet a rendszeresen közölt Mindszenty-ellenes cikkek tették teljessé. Azt viszont elhallgatták, hogy PB átvette a legfontosabb állami személyzeti ügyeket is „a Minisztertanács túlterheltsége” miatt...

A budapesti zsinagóga élére új rabbit kell kinevezni. Felterjesztik Rákosinak a jelöltek listáját.

– Mi az, megőrültek? – üvölt fel Rákosi átnézve a listát. – Hiszen ez csupa zsidó!

Augusztusban az MDP Titkárság dönt arról, hogy emelik a rendőrség létszámát.

Szeptemberben a párt igényt tart a megüresedett honvédelmi tárcára. A négyes fogat tagja, Farkas Mihály „vezérezredes”, lesz a honvédelmi miniszter. Egyesítik a párt belügyi és katonai bizottságát. Bár öt hónappal korábban már létrehozták az államvédelmi bizottságot, ez is ÁVB. Az ÁVO-t középfokú hatósággá alakítják: létrejön a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, a BM ÁVH. A hatóságnak internálási jog jár, és létszámemelés, de az ő feladatuk az útlevelek kiadása és a külföldiek ellenőrzése is.

Noha az MDP-program kisbirtokra épülő mezőgazdaságot ígért, RM – bár eleinte nem fűlött hozzá a foga – már az egyesülési kongresszuson is a „termelő- és egyéb szövetkezetek”

fejlesztéséről beszélt. Aztán az augusztus 20-i kecskeméti népgyűlésen letette a garast a szövetkezés mellett. „Két út áll a magyar parasztság előtt. Az egyik út a régi, megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálkodás...” Ám neki is nagyüzem, ha százan egy sorban kapálnak...

A szövetkezetekkel kapcsolatos tétovázását később azzal magyarázta, hogy a horthysta reakció befeketítette a szovjet kolhozrendszert, ám a világháború bebizonyította, hogy a szovjet hadsereg jobb, mint a fasiszta hadsereg, a szocialista ipar jobb a kapitalistánál, a szovjet győzelem „a kolhozok győzelme is”.

Már 1945-ben felmerült a Magyar–Amerikai Olajipari Rt. (MAORT) kisajátítása, ám a győztes USA egy vállalatával szemben kockázatos lett volna ez a lépés. Így lett a MAORT a gazdaság taposóaknája: amerikai érdekeltség egy államosításra eltökélt országban. Olajcég!

1948 nyarán robbant az akna. A MAORT vezetői javasolták, a kihozatal (a kitermelhető mennyiség) érdekében csökkentsék a háború után kiszipolyozott olajmezőn a termelést, mert akkor a kihozatal harminc helyett negyvenöt százalék lehet. Válaszul a Titkárság – egy politikai testület! – lefogatta a cég két amerikai vezetőjét. Indok nincs, azt viszont

meghatározzák, hogy az ÁVO két hétig nyomozhat, és jelentésük után döntenek „az állami kezelésbe vételről”. Szeptemberben bejelentik, szabotázs történt („veszedelmes bűncselekmény” a népi demokrácia megdöntésére). A „nyomozati anyagot” (Szürke könyv) kiadják angolul is. A Standard Oil Company (New Jersey) memorandumát nem közlik.

Az amerikaiak „szabotázsa” miatt őrizetbe vették a nyugdíjas vezérigazgatót és társait is. A négy magyar vádlottnak a feje fölé kellett emelnie a kezét, amíg össze nem esett, amíg nem vallott az amerikaiakra. Végül a letartóztatott két amerikai is aláírta a „vallomást”, és ekkor kiutasították őket Magyarországról. A céget államosították.

2. „Itt nem tetszik prímás lenni!”

Most majd jön az egyház! Megfogjuk az egyház heréjét! Megmarkoljuk! – mondta állítólag RM 1948 tavaszán. 1946-tól kezdve külön ávós csoport figyelte a katolikus egyház lépéseit.

A Hercegprímási Hivatal felhívta a hívek figyelmét: senkit se tévesszen meg „a magyar nemzet pártja” elnevezés, és az sem, hogy „Szabadság!” helyett falun „Adjon isten!” a köszönés. Vasárnapokra a párt falujáró munkásbrigádokat szervezett az apró-cseprő javítások ingyenes elvégzésére. A párttagok haranglábat, templomtetőt javítottak. Az egyház óvta tőlük a híveket, mondván (nemigen érthetőn): „Minden harang-, templom- és a fazékjavítást halhatatlan lélekkel vásárolunk meg.” RM keresztapaságát is kifogásolták: „a keresztvizetlen kommunista vezér keresztapa, fából vaskarika”. Mivel Mindszenty József hercegprímás tisztában volt a kommunisták távlati céljaival, RM személyes ellenfelének is tekintette a vele egy évben és egy jegyben született főpapot. Az angol ügyvivő jelentése szerint: „Két jelentős politikus van Magyarországon, Rákosi és Mindszenty, kár, hogy Rákosi az okosabb.”

Mindszenty József 1941-ben vette fel szülőfaluja, Csehimindszent rövid nevét – a Pehm helyett –, ilyen előkelősített, y-ra végződő formában. Nevét az ellene indított hazug per tette ismertté. Az aszkéta papot már zalaegerszegi plébános korában Zalai Lámának nevezték.

1918–1919-ben a zalai ellenforradalom egyik vezéralakja. A harmincas évek elején nem sikerült legitimista néppártot létrehoznia. A világháború idején a magyar trón betöltéséért kívánt aláírásokat gyűjteni. Felettese nem ajánlotta püspöknek „műveltségének hiányosságai, türelmetlensége és ridegsége”, meg rugalmatlansága miatt. Horthy Miklós kormányzó is ellenezte a kinevezését, de XII. Pius pápa nem hallgatott rájuk. MJ néhány püspöktársával együtt kérte a nyilas kormányt, hogy a háború értelmetlen folytatásáért ne áldozzák fel a Dunántúlt. Megtiltotta, hogy a zsidóság veszprémi elhurcolása után hálaadó misét tartsanak.

1944 végén a nyilas hatóságok elhurcolták, és börtönéből csak a „barbár hódító” szovjet csa-patok szabadították ki. A földosztást „idegen megszállóktól ránk parancsolt” rablásnak nevezte. A pápa antikommunista volta miatt nevezhette ki esztergomi érseknek 1945 augusztusában (majd bíborosnak is). Beiktatási beszédében bejelentette, az ország első zászlósuraként fog részt venni a közjogi élet helyreállításában. Kifejezte hódolatát az emigrációban élő „örökös királynak”, Habsburg Ottónak. Mindszenty az „államfőtlen ország” első emberének tekintette magát. Az 1945-ös választási pásztorlevél durva politikai beavatkozását még a győztes Kisgazdapárt is bírálta. MJ tiltakozott a népbíróságok ítélkezési gyakorlata, a csendőrök nyugdíjának elvonása, majd az ezeréves magyar királyság megszüntetése, a „köztársaság behozatala” ellen. De védelmébe vette a kitelepítésre ítélt német anyanyelvűeket, a szomszédos országokban üldöztetésnek kitett magyarokat is. Kérte az amerikai követet, hogy „Anglia és az USA vessen véget a szovjet állampolgárok (Rákosi, Rajk, Gerő, Révai)” uralmának. 1947–1948-at Mária Évének nyilvánította, és a zarándoklatok több helyen tüntetéssé fajultak. Az egyházi tevékenység korlátozása – a társadalmi egyesületek feloszlatása, az iskolák államosítása stb. – miatt nem volt hajlandó tárgyalni a kormánnyal. 1948. december 26-án hamis vádak alapján letartóztatták, 1949-es kirakatperében életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1955-től kezdve házi őrizetben

tartották. A forradalom kiszabadította. A felkelés leverésekor az amerikai követségen kapott menedéket, és 15 évet töltött a Szabadság téri épületben. RM halálának évében, 1971-ben hagyhatta el a követséget, és utazhatott Rómába. A pápa két év múlva „leváltotta”; kérése ellenére haláláig aktívan politizált. Négy évvel élte túl Rákosit. Mindszentyt rehabilitálták, hamvait 1991-ben szállították haza. Boldoggá avatási eljárása elkezdődött.

Az 1947-es választások után Rajk azt a feladatot kapta, hogy próbálja meg betiltani az Új Ember című lapot, és indítson helyette új katolikus újságot „kommunista vezetővel”. RM fe-jében az is megfordult, hogy egy Rómától független, katolikus egyházat kellene szervezni.

Tetszett neki az az ötlet is, hogy mivel Mindszenty nem ismeri el a köztársaságot, „állásának megfelelő teljes tisztelettel” át kellene tenni a határon. Tudta, hogy Mindszenty „mindenáron mártír akar lenni, de nem teszem meg neki ezt a szívességet”. „Többet ér nekem egy erkölcsi halott... mint egy mártír.”

1948 februárjában az MKP tárgyalóasztalhoz ült a „konkurens vállalat” (RM) vezetőivel. Az egyházi delegációt vezető Czapik Gyula egri érsek engedélyt kért a jegyzetelésre. RM: „Ez személyes szabadság. Gondoltam arra, hogy gyorsírót hozok, de mivel nem hivatalos a tárgyalás, lemondtam róla” – mondta, miközben az ÁVO-val titokban magnóra vetette a beszélgetést. A jegyzőkönyv cáfolja RM legendás tárgyalási technikáját, briliáns taktikai érzékét, hiszen a fő gondja, hogy Mindszenty Kanadában tárgyalt Habsburg Ottó főherceggel, leragadt Ottó fantáziakirálysága körül. (Moszkvában közölte Szuszlovval, ha az egyház

1948 februárjában az MKP tárgyalóasztalhoz ült a „konkurens vállalat” (RM) vezetőivel. Az egyházi delegációt vezető Czapik Gyula egri érsek engedélyt kért a jegyzetelésre. RM: „Ez személyes szabadság. Gondoltam arra, hogy gyorsírót hozok, de mivel nem hivatalos a tárgyalás, lemondtam róla” – mondta, miközben az ÁVO-val titokban magnóra vetette a beszélgetést. A jegyzőkönyv cáfolja RM legendás tárgyalási technikáját, briliáns taktikai érzékét, hiszen a fő gondja, hogy Mindszenty Kanadában tárgyalt Habsburg Ottó főherceggel, leragadt Ottó fantáziakirálysága körül. (Moszkvában közölte Szuszlovval, ha az egyház