TISzTSégEK Egy mALomVáLLALKozáSBAN

A Compassok és a cégjegyzék kötetei alapján összesen 34 féle pozíciót különítet-tem el a tulajdonostól a cégvezetőn át a levelezőig. (Lásd mellékletek 5. táblázat.) Az ezeket a pozíciókat betöltő személyek – a tulajdonosokon túl – vagy cég jegyzői joggal rendelkeztek, s ezért nevük feljegyzésre került a cégbíróság cégjegyzékei-ben, vagy a cég tartotta fontosnak feltüntetni a nevüket a céget reprezentáló sze-mélyekként a Compassokban. A pozíciók rögzítésekor egyértelművé vált, hogy a 19. század második felében nem beszélhetünk szilárd és általánosan érvényesülő vállalati hierarchiáról a malomcégek esetében, s minden bizonnyal igaz ez min-den más, korabeli vállalkozásra is.

A vizsgált malomvállalkozások esetében cégformaként egyéni cégekkel, köz-kereseti társaságokkal és részvénytársaságokkal találkozhatunk. Az egyéni cégek és a közkereseti társaságok esetében természetesen nem létezett semmilyen köz-ponti szabályozás arra nézve, hogy milyen feladatköröket milyen tisztségek-kel tisztségek-kell betölteni egy cég működtetéséhez. Az 1875. évi kereskedelmi törvény (XXXVII. tc.) arra vonatkozóan rögzített irányelveket, hogyan kell elnevezni a céget, mi kell az alapításához, felszámoláshoz, milyen jogok, kötelességek ille-tik meg a tulajdonosokat, mit jelent a cégvezetői jog, milyen jogai és kötelességei vannak a segédszemélyzetnek stb. Egyéni cég esetén egy, közkereseti társaságban legalább két tulajdonosa volt a vállalkozásnak, s mellettük mindig volt egy vagy néhány tisztviselő, aki(ke)t a tulajdonos(ok) felruházott(tak) a cégjegyzés, cégve-zetés jogával, vagyis aki(k) aláírhatott(tak) a cég nevében egyedül (per procura) vagy közösen (collectiv procura) egy másik cégjegyzővel, esetleg az egyik tulaj-donossal. Céget jegyző tisztviselővé válhatott valaki könyvelő, titkár, irodafőnök, de akár helyettes könyvelő vagy társasági tisztviselő besorolás mellett is. Ennek megfelelően például a főkönyvelő és a könyvelő nem is rendezhető egyértelműen hierarchiá ba, hiszen egy kisebb cég akár nem is tett különbséget főkönyvelő és könyvelő között, vagy egyszerűen nem nevezett ki főkönyvelőt, így nem tekint-hető valaki automatikusan alacsonyabb rangú alkalmazottnak könyvelőként mint máshol egy főkönyvelő. Sőt, még a részvénytársaságok esetében is előfordulha-tott, hogy valakit az egyik évben főkönyvelőnek, majd egyszerűen könyvelő-nek, később újra főkönyvelőnek neveztek meg a Compassban. Az egyéni cégek és a közkereseti társaságok vizsgálatakor tulajdonképpen csak két pozíció különít-hető el biztonsággal: a tulajdonosé/tulajdonosoké és a cég képvisetével felruhá-zott alkalmafelruhá-zott tisztviselőké. A tisztviselők közötti hierarchia esetről esetre csak mikrovizsgálatokkal lenne felállítható, feltéve, hogy megfelelő mennyiségű forrás is fennmaradt a kérdés megválaszolásához.

108

A részvénytársaságok vállalati hierarchiája a cégformából adódóan szükség-szerűen több fokozatú volt.1 A részvénytársaság tulajdonosai a részvényesek, akik azonban – ellentétben az egyéni cégek és a közkereseti társaságok tulajdono-saival – nem vesznek ténylegesen részt a vállalat munkájában. ők csak a pénzt, a tőkét adják a társaság megalapításához, működéséhez részvények megvásár-lása for májában, így velük csak a tulajdonosi kör vizsgálatakor találkozunk majd.

Néhányan azonban pozíciót is betöltöttek a részvénytársaságokban. Az 1875-ös kereskedelmi törvény a részvénytársaságok esetében kimondta2 ugyanis, hogy a tulajdonosok, vagyis a részvényesek meghatalmazása, választása alapján a céget az igazgatóság vezeti, az igazgatóság működését pedig a szintén választott felügye-lőbizottság ellenőrzi (182.§–200.§).3 mivel mind az igazgatóság, mind a felügyelő-bizottság tag jainak működésük idejére az alapszabályban rögzített számú részvényt kellett letétbe helyezniük a vállalat pénztárában, mintegy garanciaként, így e két testület tagjai egyben részvényesek is voltak, vagyis a tulajdonosokhoz is tartoztak.

Az 1875 után egységesen igazgatóságnak, esetleg igazgatótanácsnak nevezett testület feladata volt a vállalkozás stratégiai irányítása. Korábban választmány-ként, igazgatóválasztmányválasztmány-ként, bizottmányként nevezték meg őket. A straté-giai (testületi) vezetők hozták meg a részvénytársasági vállalatok esetében a leg-fontosabb döntéseket, az alapszabály által kiemelt esetekben csak a közgyűlés felhatalmazása mellett. (E testület tagjai természetesen nem egyformán vettek részt e döntések meghozatalában, s nem volt egyforma a súlyuk sem a testület-ben, de jelen esetben megmaradunk az ugyanazon pozícióval rendelkezők egysé-ges vizsgálatánál.) Az alapszabály előírásának megfelelően megbízatásuk idejére, ami jellemzően 3–5 év volt, meghatározott számú (jellemzően 5–15 db) társasági részvényt kellett letétbe helyeziük. maguk közül elnököt, esetleg (egy-két) alel-nököt is választottak. Az elnök vezette le az igazgatósági üléseket, s többnyire ő elnökölt a közgyűléseken is. Az igazgatóság létszáma malomvállalatonként válto-zóan alakult, s a korszak előrehaladtával jellemzően megnőtt, általában 5–12 sze-mély alkotta. Legalább havonta egyszer tartottak igazgatósági ülést, de inkább kéthetente. éves díjazásuk a vállalat jövedelmezőségétől függött, az éves tiszta

1 A részvénytársaságok általában nagyobb cégek is voltak több alkalmazottal, mint a nem részvénytársasági formában működő vállalkozások, bár azért bőven akadt kivétel is, gondoljunk csak a több száz munkással, egyéni cégként működő Haggenmacher-malmokra vagy a nehézipari Weisz manfréd művekre, előbbi csak 1921-ben, utóbbi pedig 1918-ban alakult részvénytársasággá.

2 A korábbi magyar törvényi szabályozást a részvénytársaságokra nézve az 1840. évi XVIII. törvény tartal-mazta, ebben már volt szó választmányról, de még nem szabályozta olyan részletesen a feladatköröket, mint az 1875-ös.

3 Fontos megjegyezni, hogy a kereskedelmi törvénnyel bevezetett magyar rendszer eltért a némettől, ott az Aufsichts rat (amit magyarul leginkább felügyelőbizottságnak fordíthatnánk) volt felelős a stratégiai döntése-kért és a felügyeletért egyaránt, míg nálunk külön-külön testület fennhatósága alá tartozott a stratégiai dön-tések meghozatala (igazgatóság) és a vállalat működésének ellenőrzése (felügyelőbizottság). Vö. Kuncz 1922.

109

nyereségből kaptak szintén az alapszabályban meghatározott százalékot, úgy-nevezett tantième-t, de általában egy éves minimum összeget emellett is megaján-lott az alapszabály az igazgatóság tagjainak. Veszteséges években erről a díjazásról gyakran lemondott e testület. Szintén a stratégiai irányítást végezte a részvény-társaságok életének egy speciális szakaszában, a cég felszámolása idején a felszá-moló vagy leszáa felszá-moló bizottság is.

A felügyelőbizottságot az 1875-ös törvény előtt vizsgálóknak is nevezték. Az ő szerepük a részvénytársaságokban az üzleti jelentések hitelesítése volt, egyfajta ellenőri funkcióval bírtak a vállalat üzleti működésére nézve, vagyis a stratégiai vezetőtestület munkáját kísérték nyomon az üzletév folyamán. Előfordult, hogy maguk közül elnököt választottak, bár ennek különösebb jelentősége nem volt, s gyakran választott a közgyűlés póttagot (egy-két főt) is e testülethez, aki(k) egy rendes tag távozása után, (egy újabb) választás útján lépett(tek) be a testületbe.

A felügyelőbizottsági tagok számát az alapszabály határozta meg, általában 3–5 tagban, miként éves díjszabásukat is, ami mindig fix összeg volt, tehát nem füg-gött a vállalat üzleti eredményeitől. A felügyelőbizottsági tagok éves fix díjazása mindig alacsonyabb volt, mint az igazgatóság minimálisan megállapított java-dalma, viszont ők is rendelkeztek részvénnyel, amit megbízatásuk idejére, általá-ban 1–3 évre nekik is letétbe kellett tenni az alapszabály szerint. A le teendő részvé-nyek száma mindig kisebb volt, mint az igazgatóság esetében előírt részvényszám.

A részvénytársaságok további tisztviselői már valamennyien a cég alkalma-zottai voltak. A vállalati hierarchiát rájuk nézve semmilyen szabályozás nem határozta meg, így leginkább a hétköznapok gyakorlata alakította azt vállalko-zásról vállalakozásra. A részvénytársaságok alkalmazottai közül így is határozot-tan elkülöníthető egy vagy két személy, akiket ma leginkább menedzsereknek nevezhetnénk. ők voltak a vállalkozások operatív vezetői, akik a vállalatok min-dennapi irányítását végezték. Kinevezésüket a stratégiai vezetői testülettől kap-ták, nekik is tartoztak beszámolási kötelezettséggel, és munkájukért fix fizetést kaptak, amihez számos más juttatás is társult, és a nyereségből is részesedhet-tek. Az operatív vezetőket – vállalatonként tehát egy-két, legfeljebb három sze-mély került ilyen posztra – nevezhették vezérigazgatónak, műszaki igazgatónak, kereskedelmi igazgatónak, ügyvezetőnek,4 ügyvezető igazgatónak és igazgató-nak. A megnevezések mögött rejlő tartalmi különbségek itt is csak mikrovizs-gálatokkal feltárhatóak, s főleg akkor izgalmas a kérdés, ha több operatív vezető működött egy cégben, különböző feladati és hatalmi jogkörrel.5 Volt malomcég, ahol különbséget tettek kereskedelmi és műszaki igazgató között, máshol nem,

4 A Királymalom Rt. esetében fordult elő ez a megnevezés, s a személyekből ítélve egyértelműen operatív döntések meghozatalára jogosult pozícióról volt szó, még akkor is, ha a megnevezésben nem szerepelt az

„igazgató” kitétel.

5 A Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. esetében elemzi a kérdést: Vass 2003: 139–148.

110

volt, ahol használták a vezérigazgató megnevezést, kiemelve őt más igazgatók fölé, máshol ügyvezetőről beszéltek, s az is előfordult, hogy ugyanazon személy pozí-ciójának neve hol igazgató, hol vezérigazgató volt. értékelhetnénk mindezt a hie-rarchiában való mozgásként is, de a jelenség gyakorisága és következetlensége arra utal, hogy inkább a hierarchia meghatározatlanságáról volt szó.

Bár az operatív és a stratégiai vezető megnevezésére egyaránt használatban volt az igazgató kategóriája, az 1875-ös kereskedelmi törvény után már általá-nosan, a két vezetői posztot, a stratégiai és az operatív irányítást határozottan elválasztották. érzékletesen festi le a helyzetet az Erzsébet gőzmalom Rt. egyik 1876-os igazgatósági ülése, ahol Naeff Ferenc kinevezéséről döntöttek. Az alapí-tás (1868) óta a cégnél levő Naeff ekkor kapta meg az „üzlet műszaki vezetésé-nek” feladatát azzal a megjegyzéssel, hogy az üzletvezetői cím mellett az eddig használt igazgatói címet is megtarthatja, „miszerint ezen cím csak az üzleti kör-ben megkívánható tekintély megadását foglalja magában, anélkül, hogy egyúttal az a törvény értelmében [értsd az 1875: XXXVII. tc. – K. J.] megválasztott igaz-gatósági tag jogkörét is [magában foglalná], miután a nevezett úr ilyenné nem, hanem csak is üzletvezetővé van megválasztva, illetőleg szerződtetve”.6 miként az idézet is hangsúlyozza, Naeff „szerződtetve van”, alkalmazott, ellentétben „a tör-vény értelmében megválasztott igazgatósági tagokkal”, a stratégiai vezetőkkel.

Az idézetnek ugyanakkor nem csak az a tanulsága, hogy Naeff operatív veze-tőként egyszerre volt nevezhető üzletvezetőnek, igazgatónak és műszaki igazga-tónak, hanem az a jelenség is, hogy az igazgatósági ülésen fontosnak tartották eloszlatni a bizonytalanságot atekintetben, kit nevezhetnek igazgatónak. A keres-kedelmi törvény életbelépésével az addig jellemzően választmánynak nevezett testületet a részvénytársaságok élén igazgatóságnak kellett átnevezni, az igazgató cím tehát a választott testületnek és a kinevezett, szerződtetett magántisztviselő-nek is kijárt ezután.7

A vállalati hierarchiában az operatív vezető(k) alatt következő tisztvise-lők között a részvénytárstagok esetében éppen annyira nehéz hatalmi köröket ki mutatni, miként az egyéni cégeknél vagy a közkereseti társaságoknál. Számta-lan esetben pusztán cégvezetőként vagy társasági tisztviselőként nevezték meg az alkalmazottat, s e kitételek tartalma cégről cégre, sőt, esetről esetre változ-hatott. megfigyelhető volt az a gyakorlat is, hogy egy személy nevéhez több-féle pozíciót is társítottak a források, például egyszerre volt valaki irodafőnök és cég vezető, vagy főkönyvelő és irodavezető. mivel pozicionális rangsort csak az

6 BFL VII. 2.e. Cg. 1193/714 1876. július 2. – igazgatósági ülés.

7 A kereskedelmi törvény adta új keretekbe való illeszkedés, igazgató(ság) és igazgatótanács közötti kom-petencia-megosztás sajátos példáját mutatja a magyar általános Hitelbank hierarchiája. Lásd Kövér 2005.

111

eseti vizsgálatok8 után lehetett volna felállítani, végül tisztviselői címke alá von-tam össze a következőket: igazgatóhelyettes, főtisztviselő, főmérnök, főkönyvelő, iroda főnök, fiók igazgató, üzletvezető, levelezési főnök, főpénztárnok, titkár, búza-vásárló, disponens, jogtanácsos, cégvezető, társasági tisztviselő, intéző, könyve lő, helyettes könyvelő, levelező, pénztárnok.

Az áttekinthetőség és a vizsgálati eredményesség érdekében tehát a pozíció-kat csoportosítottam, s a következő csoportokra nézve végeztem további vizsgá-latokat: tulajdonos, stratégiai (testületi) vezető, felügyelőbizottsági tag, operatív vezető, tisztviselő. A kialakított kategóriák közül egyértelműen a tisztviselői cso-port lett a legheterogénebb (nagyon sokféle megnevezés került egy csocso-portba), s a tulajdonosi, a stratégiai (testületi) és az operatív vezetői státusz, valamint a fel-ügyelőbizottság kifejezetten homogén kategóriát jelentett ilyen szempontból.

A döntési kompetencia felől vizsgálva az általam kialakított pozíciótípusokat a tulajdonos, a felügyelőség és a tisztviselő csoport mutatkozik homogénebbnek, ezek esetében viszonylag azonos szintű döntési hatáskör társult a csoportba került személyekhez: a tulajdonos korlátlan döntési jogkört élvezett, s ebben csak a társ-tulajdonosokkal osztozott, ha voltak ilyenek; a felügyelőbizottság tagjai kizárólag ellenőri szerepet játszottak a vállalatban; a tisztviselők pedig – bár ezen belül sok-féle döntési jogkörrel bírhattak – mindenképpen a munkavállalói hierarchia csú-csa alatt helyezkedtek el.

A stratégiai (testületi) vezetők és az operatív vezetők csoportjának döntési hatóköre már finomabb distinkciókkal írható le. A malomvállalatok vizsgálata alapján jó néhány olyan stratégiai (testületi) vezetőt lehetne példalként felhozni, aki igen kis mértékben folyt bele a döntéshozatalba, esetleg jóval kisebb szerepet játszott, mint az adott döntést az igazgatóság elé terjesztő operatív vezető. mint az majd a következő elemzésekből is kiderül, a két csoport, a stratégiai és az operatív vezetők közötti átjárás sem volt ritka. A döntési mechanizmusok, szerepek válla-latról vállalatra eltérhettek, de a két csoport között mindenhol volt egy alapvető választóvonal: az igazgatóság tagjai nem álltak a cég alkalmazásában, míg egy vezérigazgató vagy egy műszaki igazgató igen. Utóbbiak fizetését az előbbi testü-let határozta meg. Az természetesen más helyzet, ha egy vezérigazgató egyben az igazgatóság tagja is volt, vagy elnök-vezérigazgatói posztot töltött be, de ebben az esetben nem is számítottam az operatív vezetők közé. Az elnök-vezérigazgató egy sajátos egyszemélyi vezetést jelentett a korszakban, egyszerre volt feje a cég ope-ratív és stratégiai vezetésének, és jellemzően a legnagyobb részvénytulajdonnal is bírt a tárasaságnál. Ezért tehát, jóllehet nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a stratégiai (testületi) vezetők csoportja nem egyforma szintű „vezetőket”, illetve

8 A tisztviselői csoportok közötti különbségtételre adhat lehetőséget a fizetési kategóriák vizsgálata, ám erre nézve nagyon elszórtan és igen kevés adat maradt fenn a dualizmus kori gőzmalmokról.

112

a döntésekben nem egyformán résztvevő személyeket tartalmaz, de az operatív és a stratégiai vezetők közötti kompetenciabeli és hatalmi különbség sokkal hatá-rozottabb és élesebb volt, mint a stratégiai vezetők közötti.9