Á lélektani diagnosztikáról.
Várkonyi Hildebrand.
F. W. Foerster (Alte und neue Erziehung, 1936, 72 kk. 11.) egyet-ért Claparède-del (Psych, de l'Enfant. 11. kiad. 1926, 1—40 11.) és W. Sternnel (Die Erziehung zum psychol. Beobachten u. Denken.
Zschr. f. ang. Psychol. 1918) abban, hogy a nevelőnek egyik legfon-tosabb feladata a lélektan tanulmányozása. De vájjon — melyik lé-lektanról van szó? A z a tétel ugyanis, hogy „a lélektani ismeretek a neveléstudomány egyik alappillérét alkotják", oly régi, mint maga a nevelésről való gondolat, vagy legalább is mint Herbart iskolája;
és az idézett tétel oly magától értetődő, mint a Kolumbus tojása.
M i n d j á r t másként alakul a helyzet, mihelyt azt a kényemetlen kér-dést tesszük fel: melyik lélektan szolgálhat a l a p j á u l a hatásos és hi-vatásos nevelői munkának? A felelet, melyet e kérdésre némelyek adni szeretnek, abban áll, hogy válogatnak a lélektan számos „irá-n y a " és „re„irá-ndszere" között, s kiválasztják azt, mely „irá-nézeteik„irá-nek leg-jobban megfelel; ezzel az eljárással azonban nem jutunk messzire és egyáltalában nem győzzük le a helyzetben r e j l ő viszonylagosságot:
mert melyik irányzat az, mely s a j á t elveinek helyességéről meg ne volna szilárdan győződve? Nem vezet megnyugtató eredményre a nézetek valamilyen összeegyeztetése, a szintézis sem: mert a neve-lésnek még másra is van szüksége s nem csak arra, amit akár a vá-logató, akár a szintetizáló lélektanok az emberi vagy gyermeki lélek megismerésére a nevelőnek nyújthatnak. Ezt a több és más pszicho-lógiát követeli Foerster, mikor éles szavakkal bírálja a tanítójelöl-tek szokványos lélektani kiképzését, azokat a tanulmányokat, melyek megragadnak az elv ontált alános lélektan fogalmaínak kátyú -j ában:
„Ugyan mit is tanultok ti vaskos tankönyveitekből, melyeket azok a szobatudósok írtak, kiknek halvány sejtelmük sincs az emberi lélekről?! Itt van egy fejezet ,,A szenvedélyekről", vagy egy másik:
„Az emberi a k a r a t r ó l " . . . Hasznosíthattok-e belőlük csak egyetlen sort is? Ezek a könyvek félrevezetnek benneteket, mert végül is azt képzelitek, hogy valóban a „lélektant" sajátítottátok el. Pedig nem így áll a dolog: csak annyit tanultatok meg, hogy lehetséges 400 olda-lon keresztül a lélek kérdéseiről és állapotairól beszélni, a nélkül, hogy a lelki valóságokhoz a legcsekélyebb mértékben közelebb
jutot-F a n n o n h a l m i S z e m l e 6
tunk volna." Önmagunkat vezetjük csak félre, fejtegeti tovább a lé-leklátó író, ,,ha azt hisszük, hogy bármelyik filozófiát tanult tudós alkalmas arra, hogy valódi pszichológiai felvilágosításokat adjon, oly természetűeket, aminőket csak gyakorlott gyóntatok, sok évi tapasz-talásban kiérlelődött nevelők, jól kiképzett orvosok, vagy született pszichológusok nyújthatnak valóban termékeny módon." Végül fel-veti a kérdést, világos célzással a nevelés szükségleteire: „Hol van-nak a valódi kísérleti pszichológusok?" Csak azokat fogadhatjuk el ilyenek gyanánt, akik nem az elvontságok világában élnek, hanem akik s a j á t élményeikből és tapasztalataikból ismerik az emberi élet-nek és lélekélet-nek valóságos dinamikáját, konkrét tényeit és törvényeit, azokat a lélekbúvárokat, vagy inkább léleklátókat, ,,akik az emberi természetnek ellentéteit kiteljesedett nagyságukban hordozták lelkük-ben s akik ezen ellentétek lényegét s erejét s a j á t lelki harcaik erejé-ből ismerhették meg. Aki t e h á t igazi realisztikus és konkrét lélekis-meretre akar szert tenni, m e n j e n iskolába azokhoz a fentebb emlí-tett „experimentális pszichológusokhoz", pl. szent Ágostonhoz, ki oly konkréten és élményszerűen t á r j a fel az akarás harcait s a lélek vívódásait, — m a j d azok látóvá teszik a szemét, hogy megismer-hesse az alapvető tényeket." Ez az iskola n y ú j t csak elegendő kész-séget és alapot az embernevelés számára!
Mit kíván tehát a nevelőtől Foerster, aki gyakorlatból oly mélyen ismeri az emberi lelket és aki jól tudja, mit lehet elérni a nevelés erőfeszítéseivel és mit nem? Egy mondatban kifejezve: konkrét, gya-korlatias, önismeretre és másoknak biztos megítélésére vezető lélek-tant, — valószerű lelki diagnózist és prognózist.
Az alább következő fejtegetések ennek a tételnek fonalán ha-ladva, törekszenek megvizsgálni a konkrét emberismerésnek lehető-ségeit és feltételeit, úgy, amint azok a jelenkor lélektani és jellem-tudományi irodalmában tükröződnek. Ez a „tudományos" és „elvont"
vizsgálódás természetesen ellentétben látszik állani Foerster fentebb érintett elveivel s megint csak azt az utat látszik követni, mely az élettelen lélektani elvontságok felé vezet. A valóságban azonban a veszedelem nem áll fenn: mert mi hiszünk (s bízunk) ugyan az ele-ven emberismeret érvényességében, de azt t a r t j u k , hogy annak tudo-mányos elemzése sem haszontalan, sőt öntudatossá teheti a gyakor-latban érvényesülő emberismeretnek elveit s biztosítja annak hatá-sosságát. A gyakorlati, konkrét lelki diagnózist tehát nem kívánjuk lerombolni s nem akarunk a puszta absztrakciók világában tévelyegni akkor, mikor a lelki diagnózis és prognózis természetét kutatjuk, törvényeinek megállapítására törekszünk, hanem a puszta gyakorla-tot — mely elvek nélkül vak, — a tudományos fogalmak eszmei ma-gasságára kívánjuk emelni.
Első helyen a lélektani diagnózis feladatainak s feltételeinek kér-dése érdekelheti mind a lélekbúvárt, mind pedig a nevelőt. A követ-kező esetek lehetségesek: a) meg a k a r j u k ismerni valakinek (pl. egy növendéknek) jellemét, valamely jellemvonását, vagy vérmérsékle-tét; — b) valamely e lelki struktúrálódásokon kívül eső más személyi
lelki sajátosságát, aminő pl. az intelligencia, emlékezet, figyelem, szellemi életkor; — c) bizonyos körülmények között való egyszeri viselkedésének okait (hazugság); — d) vagy törekedhetünk megta-lálni azt a típust, melybe az illető beletartozik; — végül e) egész pszichés személyiségének egyedi r a j z á t (lélektani profilját vagy pszi-chogrammját) kívánjuk megállapítani. Ezek a felsorolt lehetőségek
— melyek azonban nem merítik ki az idetartozó vizsgálatok teljes tartalmát, — mindnyájan a lélektani diagnózis céljait szolgálják. Ha pedig megállapításainkat, a jelzett körökben a jövőre vonatkoztatjuk s a vizsgált személyiségnek egy időpontban bekövetkező viselkedését megjósoljuk, akkor prognózist adunk. — Jelen tanulmányunkban csupán a diagnózisnak kérdéseivel foglalkozunk; a prognózisnak ugyanis még más törvényszerűségei és elvei is vannak azokon kívül, melyeket a diagnózis természete magában foglal.
Schütz Antal kiváló tanulmányában (Charakterología és aristo-telesi metaphysika, 1927) már úgyszólván minden lényegeset megta-lálunk a jellemek megismerésének módszerére vonatkozóan (,,Sema-siologia"). Mégis lehetségesnek látszik néhány részlettel kiegészíteni a becses vázat s különösen a lelki és személyiségi diagnózist tüze-tesebben elemezni, bízonyossági vagy valószínűségi különbségeket ta-lálni és az esetleges hibák forrásait a jellem- és személyiségmegis-merésben feltárni.
1. Mindenekelőtt a gyakorlati emberismeret lélektani természe-tét kell elemeznünk. A z emberek kezdettől fogva törekedtek meg-ismerni a többi emberi (és az állati) lények benső életéből annyit, amennyit csak lehetett s ma is igaz általában Downey megjegyzése:
,,az emberek társalgása háromnegyed részben karakterológia", — azaz, legjobban egymás személyi életével szeretnek foglalkozni, ez érdekli őket legelső sorban, ,,az embernek legigazibb tanulmánya az ember", Goethe szerint is, meg a valóságos élet gyakorlata szerint is.
A gyakorlati emberismerés másik iránya az önismeret felé vezet. A z a felszólítás azonban, amely önmagunk megismerését erkölcsi jelen-tőségűvé teszi (a delphii szózat), sokkal kisebb ingerrel s vonzóerő-vel hatott az emberiségre, mint mások lelki titkainak fürkésző-vágya.
Az embertársaink megismerése könnyebb, csábítóbb és izgatóbb szá-munkra, mint önmagunk megismerése. Ennek a jelenségnek okát ab-ban kereshetjük, hogy az élet feladatainak megoldásáab-ban, az élet-küzdelemben a siker vagy bukás gyakorlatilag a környezeten, s em-bertársainkon fordul; hogy terveink megvalósulhassanak és cselekvé-seink sikerre vezessenek, ahhoz elsősorban az embertársak közremű-ködésére, vagy legalább ís gátlásaik, ellenséges cselekvéseik legyőzé-sére van szükségünk. A természeti környezet, — az ember úgy érez-hette már ősidők óta, — könnyebben alkalmazható és alakítható
személyes énünkhöz, mint a többi ember. A többi emberhez való vi-szonyunk kezdettől fogva az alkalmazás és alkalmazkodás két sark-pontja között mozog s mind a két élettevékenység mélyén az önérvé-nyesítés alaptendenciája húzódik meg, mely mindenképen érvénye-sülni törekszik. De ugyanez az állásfoglalás, ugyanez a lelki
dina-mika játszódik le embertársainkban is: innen van a személyiségek harca, ütközései, vagy együttműködése, s ezek együttesen meglehető-sen bonyolult életdrámává szerveződnek egyéni életünkben. Ez az oka, hogy sokkal inkább fordul érdeklődésünk a második és harma-dik személyek felé és kifejleszti már a kis gyermekben is egyfelől a társas magatartás számtalan lelki rugóját, másfelől a gyakorlati em-berismeretet. — Ez a gyakorlati emberismeret a következő jelleg-zetességeket m u t a t j a : először is gyakorlati, azaz nem (lélektani vagy egyéb) elméletekből születik meg, hanem a társas érintkezésből, az emberekkel való bánásmódból. Különösen ez az utóbbi, az emberek-kel való foglalkozásnak kényszere és a nyomában járó siker vagy sikertelenség vezet a legtermékenyebb emberismerésre. Az emberek megítélésének végső alapja még a tudományosan képzett karaktero-lógusban is mindig ez a természetes emberismeret (pszichognózís) marad, melyet maga az élet fejlesztett ki benne. Második jellegze-tesség: Mivel az emberismeret keletkezése a gyakorlati élettevékeny-ségekhez van kötve, azért azokban fejlődik ki legnagyobb fokban, akiket a többi emberekhez valamely ösztönön, érzésen stb. alapuló tevékenység fűz. Az anya, ki gyermekével kezdetben egyetlen szer-vezetet alkotott, a nevelő, ki a növendéket ápolja, gondozza, nyítja, a főnök, aki a l á r e n d e l t j é t az élet fontos cselekvéseiben irá-nyítja, pl, az üzletember, a hadvezér, a politikus, a szónok mindnyá-jan a lélek oly mélyeiből s rétegeiből f a k a d ó tevékenységeket végez-nek, melyek sikerük és hatásosságuk titkát nem az értelemből merí-tik, A fentebb elsoroltakon kívül az „ösztönös" emberísmerőkhöz tar-toznak az embert ábrázoló művészek és filozófusok is, mint pl. szent Ágoston, s a keresztény aszkétíka művelői, Rousseau, Dosztojevszki, Nietzsche stb. Emberismerésünket rendszerint „intuíciónak" szokták nevezni, mert nem az ismerés öntudatos elemzésén nyugszik és el-járásaik, pl. bizalmuk vagy bizalmatlanságuk okát egyes emberek, dolgok iránt nem t u d j á k tudományosan igazolni; emberismeretük ,,naív" és „globális", „érzékük" van bizonyos jelenségek iránt s ez vezeti sejtéseiket. Harmadik helyen a z t a sajátosságot említhetjük, hogy a gyakorlati emberismerés egyszerre diagnózis, meg prognózis is, — negyedszer: nem csupán az illető személyiség jellemére vagy vérmérsékletére, esetleg más személyiségi vonására (pl. intelligencia) irányul, hanem elsősorban rendszerint valakinek viselkedését ítéli meg. Más a személyiség és ismét más a jellem, a vérmérséklet, s a viselkedés tudományos fogalma; a mai lélektan e fogalmakat élesen elválasztja egymástól. A gyakorlati emberismerés nem t a r t j a külön ezeket a fogalmakat, hanem egy homályos („globális") egészbe fogja össze őket, diagnózisa rendszertelenül hol egyik, hol másik személyi-ség-részletre vonatkozik, leginkább azonban arra, ami a gyakorlati életben legfontosabb előttünk: az embertárs viselkedésére. Alább következő fejtegetéseinkben törekszünk kimutatni, hogy a gyakorlati emberismerésnek ez a differenciálatlansága átszármazott a tudomá-nyos ember ismerés módszerére is és számos megítélési hibának vált forrásává. A gyakorlati emberismerés főként az embertárs
viselke-dését diagnosztizálja és prognosztizálja és több-kevesebb merészség-gel és valószínűségmerészség-gel egyúttal belefoglal a viselkedésbe valamely benső irányító erőt is (pl. elfogultság, irigység, félénkség, gyávaság szeretet, érdek, önzetlenség, bosszúállás, együgyűség, lustaság, ön-állótlanság stb.), az ismerésnek azzal a sajátos módszerével, mely a tudományos jellem- és személyiségismerésnek is fontos e l j á r á s á t al-kotja (1. alább), A kettő között azonban nagy különbségeket észlelhetünk: a gyakorlatiintuitív megismerés nem igazolja a saját e l j á r á -sát, sőt még a tudományos elemzésekből sem tanul sokat (esetleg semmit), míg a tudományon alapuló emberismerés számot vet saját módszereivel s törekszik szabatosan megmérni ismerő értéküket. A mondottakból már sejthető a gyakorlati emberismerés ötödik jelleg-zetessége is: ez abban van, hogy a gyakorlati emberismerés mintegy veliinksziiletett „adomány", érzék, képesség és hajlam, mely csak bi-zonyos határokon belül fejleszthető és tökéletesíthető s egyénenkint változik, A nevelőknek egyik lényeges kellékét épen ebben az ember-ismeretben, közelebbről: a gyermek- és ifjúkor intuitív megismerésé-nek készségében kell látnunk, melyhez járul még az egyéni-konkrét személyiségek megismerésének kelléke is (a korok és egyének meg-ismerése nem azonos), — A gyakorlati emberismerés és diagnózis képessége nagy érték és kiváló emberi sajátosság ugyan, mégis nagy fogyatkozásokat találunk benne, melyeket a tudományos módszerrel dolgozó személyiségismerés törekszik pótolni. A „tudományelőttes"
emberismerés fogyatékosságai a következők: a gyakorlati emberisme-rés viszonylagos értékű, egyoldalúságokban akadhat el, épen mert
„intuitív", azaz érzelmes és az ismerő alanyiságához, egyéni tapasz-talásaihoz van kötve. A jelenségről (a viselkedésről) a lélek mélyén nyugvó indítékra történő következtetés nem igazi következtetés, ha-nem sejtésszerű implikáció, mely sokszor elegendő ugyan a gyakor-lati eljáráshoz, de még többször tévedést tartalmaz. Nem szabad ugyanis felednünk, hogy ,,a látszat gyakran csal" és hogy ugyanan-nak a viselkedésnek a legkülönbözőbb benső indítékai lehetnek s megfordítva: ugyanazon lelki indíték a legkülönfélébb megnyilatko-zási formát öltheti magára. A gyakorlati emberismerés a lelki össze-tevőknek, a viselkedés forrásainak megítélésében tehát szükségképen bizonytalan és ingadozó marad. Azért követelte m á r Stuart Mill
„Ethiology" címen azt, hogy a népszerű általánosításokat és tipizálá-sokat a lélektan törvényeivel kell összefüggésbe hozni s ezen az ala-pos kell diagnózisunkat felépíteni.
2. A z önismeretnek lélektani elemzését ez alkalommal mellőzve, vessük fel a kérdést: miben különbözik a tudományos (karakteroló-giai) emberismerés a naív-intuitív megismeréstől, A különbözést két kiemelkedő pontba foglalhatjuk: a) a tudományos e l j á r á s elsősorban pontosan körülhatárolja azt a kört, azt a megismerési tárgyat, melyre vonatkozik. Más esettel állunk szemben, ha egy konkrét egyéniség lelki r a j z á t a k a r j u k adni, s ismét más a helyzet, ha megismerésünk tárgya és célja a típus, melybe a vizsgált személy tartozik; más a jellem és ismét más a vérmérséklet megismerése, vagy az ezektől
különböző lelki személyiségvonásoké. Hasonlóképen élesen különböz-tet a tudományos eljárás a viselkedés és ennek belső a l a p j a i között s különös figyelmet fordít az egyes jellemvonásokra is, melyek a viselkedésformák után a legnagyobb érdeklődést keltik általában a gyakorlati élet diagnosztái előtt. — b) A második különbséget a diagnózis módszereinek öntudatosításában, lehető szabatosságában és a szimptoma-érték törvényeinek megállapításában találjuk. — A sze-mélyiség, jellem, jellemvonás, vérmérséklet, viselkedés fogalmainak meghatározása volna az első feladat, melyre a diagnózis érdekében múlhatatlan szüksége van a személyiségismeret eljárásainak. Ennek a feladatnak másutt törekedtünk megfelelni. Jelen tanulmányunkban a fentebbi fogalmi szétválasztásokat ismereteseknek feltételezve, csu-pán a diagnózis módszertanának néhány kérdését kíséreljük meg elemezni s vizsgálatunk eredményét tételekbe foglalni.
3, Mikor egy előttünk megnyilvánuló személyiségnek valamely szándékot, érzelmet, jellemvonást, hajlamot, indítékot, vagy bármely más pszichés tulajdonságot, cselekvésalapot stb. tulajdonítunk, min-dig egyetlen egy módszerhez folyamodunk s ez az értelmezés. Schütz helyesen m u t a t rá (i, m.), hogy már a gyermek s a kezdetleges em-ber is biztosan értelmezi a lelki megnyilvánulásokat; ez az értelme-zés oly ősi és annyira természetes tevékenység, hogy messze meg-előzi az értelmiség (intelligencia) kifejlődését s attól többé-kevésbbé mindvégig független is m a r a d . E korai kifejlődésre két példát hozha-tunk fel: egyik a csecsemőnek „affektív imimetizmusa", vagyis az a
(nagyon korai) tevékenysége, hogy a fölébe hajló anyai arc moso-lyára mosollyal válaszol, — a másik a Bleulertől (Naturgeschichte der Seele, 2. kiad. 175. 1.) említett „meglepő" tény, hogy kis gyerme-kek jóval az értelmük derengése előtt már felfognak és átlátnak egyes bonyolult helyzeteket és ezeknek megfelelő reaktív viselkedést tanúsítanak s ebben őket ,,érzelmeik" vezetik, (Egy öthónapos gyer-mek pl, m á r „fel t u d j a fogni", hogy a felnőttek „komikusnak" talál-ják viselkedését s ezért bosszankodásának ad kifejezést.) Honnan ered a kis gyermeknek e meglepő viselkedése? Nyilvánvalóan bizo-nyos „értelmezésből"; a felnőttek viselkedését, s a j á t o s „jeleit" a gyermeknek valamikép értelmeznie kellett, hogy a megfelelő reakció létrejöhessen. Minden emberismerésnek, minden fokon és minden alakban, ez az értelmezés a végső ismereti alapja. A z értelmezés, mint megismerő tevékenység, több jegyet tartalmaz, melyek csakis az ő sajátosságai s amelyek többé-kevésbbé elkülönítik más megisme-rési módoktól. Az értelmezés ugyanis mindig jelből vagy jelekből indul ki. A jel fogalmában ismét bennefoglaltatik a jelzés, a szimbo-lizáló ero, az utalás egy más lényegre; a jel mindig „kifejez" vala-mit. A mai jellem- és személyiségtudománynak egyik segédtudomá-nya, a „kifejező mozgások lélektana", vagy általánosabban: a
„kife-jezések lélektana", melynek főbb eszméit kitűnően a d j a Schütz. E tudomány épen azt a feladatot tűzi maga elé, hogy a „kifejezések"
osztályait és a kifejezések szimptóma-értékét megállapítsa. Az értel-mezés elméletének első lépése tehát: leltárt szerkeszteni az emberi
kifejezésekről, kifejező mozgásokról, hogy aztán az értelmezés tevé-kenységét e kifejezésekkel kapcsolatosan tanulmányozni lehessen. Ha nem félünk a ,.rendszerezés démonától", egy kis erőfeszítéssel a következő csoportokba oszthatjuk a diagnózis alapjául szolgáló ki-fejezéseket: A) természetes, B) mesterséges kifejezések csoportja. — Ez utóbbiak az oly kifejezései a vizsgált személyiség benső állapotai-nak, oly teljesítmények, melyeket mesterségesen, kísérlettel hoztunk létre (lélektani kísérlet és a pszichotechnikai próba). Ebbe a cso-portba sorozhatjuk továbbá azokat a reakciókat, teljesítményeket, megnyilvánulásokat, kifejezéseket is, melyeknek körülményeit — az előidéző helyzetet — mesterségesen hoztuk ugyan létre, de mégsem kísérlet vagy próba (teszt) céljából, hanem más célból, — ilyen meg-nyilatkozások pl. a nevelési szituáció ,.mesterséges" kifejezései, mind a nevelő, mind a növendék részéről. A nevelői ,,póz" ís idetartozik, mint lélektani jelenség. Természetes és mesterséges kifejezések között elméleti éles határvonalat húzni nehéz; még nehezebb az egyes gyakorlati esetek elbírálása. Elméleti nehézséget okoz az a kérdés is:
vannak-e egyáltalán „mesterséges" kifejező mozgások? Nem kell-e lényege szerint ,,természetesnek" tekinteni minden kifejezést? E probléma azonos a karakterológusokat foglalkoztató azon kérdéssel, melyet így fogalmazhatunk meg: az „igaziság" („Echtheit") kérdése:
ez a tettetés, hazugság vagy álcázott megnyilvánulások problémája. E kérdés tüzetes elemzése helyett csak annyit jelzünk itt, hogy egy-felől: minden kifejezés ,,igazi", ha valóságos előidéző okára vonat-koztatjuk s azzal együtt szemléljük (a tettetés is ,,igazi", „valódi"
tettetés); másfelől: a kifejezések sajátos természete hozza magával, hogy nem csupán egyféle jelző viszony áll fenn a külső megnyilvá-nulás és a benső okok között, hanem többféle. A z t is megállapíthat-juk továbbá, hogy a „nem-igazi" megnyilvánulások is a természetesek közé tartoznak, a róka ravasz tettetése pl. nem a lélektani labora-tórium kísérleti helyzetéből születik. — A természetes kifejezések osztályába számtalan jelenség tartozik, melyeknek természetesen nem csupán „kifejező" jelentőségük, hanem ezen kívül álló és önálló értelmük is van, kivéve a legfontosabbat, az emberi beszédet. Két nagy kör különíthető el ebben az osztályban: az emberi személyi-ség pszichofizikai alkotórészét tevő kifejezések s a tőle függetlenné vált művek, alkotások köre s az előbbi csoportban ismét szétválaszt-hatok: a (viszonylagosan) nyugvó, mozdulatlan — és a mozgásos ki-fejezések, Még további szempontok is kínálkoznak az emberi szemé-lyiség „kifejeződéseinek" csoportosítására, (pl. „egyenlőértékű", ekvivalens és nem egyenlőértékű kifejeződések stb,), de a kimerítő osztályozás helyett összefoglalásra és áttekintésre törekedve, a következő sorozatot állíthatjuk össze, a külső jelekből haladva a bensők felé:
Az emberi személyiség s annak egyes pszichés sajátosságai ki-fejezésre juthatnak: kész alkotásaiban (irodalmi, képzőművészeti, poli-tikai, gazdasági alkotások, szervezések, vezetés stb,), — teljesítményei-ben (próbák) — környezetének kiválasztásában vagy annak önkéntes
megváltoztatásában, öltözködésében, azoknak a tárgyaknak kiválasz-tásában és összegyűjtésében, melyekkel magát körülveszi, — ember-társaihoz való viszonyában, — kozmikus és vallási beállítottságában,
— testalkatában (v. ö. Kretschmer és Pf ahler idevonatkozó műveit),
— fiziognómiájában, azaz testi szervezetének szilárd és jellegzetes felépítettségében (1. Märker és Bissky műveit), — mimikájában, vagyis testének, arcának, járásának, tagjainak mozgásaiban (v. ö.
Böhle), és külső magatartásában, — gesztusaiban (1. pl. M. H. Krout:
Journal of genetic psychology, 1935. 385. és kk, 11.), — írásjeleiben (grafológia), — és beszédében. Ezek a személyiségértelmezéshez szük-séges jelek és a diagnózis kiindulópontjai.
4, Az értelmezés fogalmának tisztázásában elérkeztünk a leg-fontosabb kérdéshez: miben határozható meg az az (ismeretelméleti) viszony, mely a külső jelek és a jelzett lelki mozzanatok között fennáll? Más szóval: mily kapcsolaton alapszik az értelmezés? — A gyakorlati emberismerés előtt ez a viszony nem kérdéses: ,,a . . . megnyilvánulásokon közvetlenül megjelennek az értelmet kifejező s ezért közvetlenül értelmezhető tartalmak, nemcsak úgy, mint az írás-ban a hangok, hanem, mint a kimondott szón a gondolat" (Schütz, i. m. 62. 1.). A tudományos kutatás azonban épen ennek a közvet-lenül jelző viszonynak természetére, mivoltára kíváncsi s maga Schütz is a következő víszonyodási lehetőségeket találja a jel és jelzett között a személyiség- és jellemismerésben:
A lelki jelenségek és kifejeződésük között feltételezhetünk a)
A lelki jelenségek és kifejeződésük között feltételezhetünk a)