• Nem Talált Eredményt

TÖREDÉK AZ ÍRÓ HAGYATÉKÁBÓL (1947)

In document Páskándi Géza (Pldal 99-103)

Éppen ezért kísérletemhez a másik utat választottam: a tantárgyakat próbáltam úgy összevonni, hogy kevesebb idő alatt többet lehessen végezni. A mai közép-iskolában túlságosan sok a tantárgy. A gyerekek túl sok tányérból esznek s a tányé-rokon elkenődik a lényeg. A Tanügy rendezésé ben már hoztam föl példákat: törté-nelmet tanítunk a történelmen kívül magyarban, művészettörténetben, közgazdaság-tanban és énekben. Ezekben mindenütt elmagyarázzuk a korszakokat — tárgyan-ként és tanárontárgyan-ként másképp. Az én feladatom az volt: mit lehet itt az egytányér rendszerrel megspórolni. Elvben én csak négy tárgyat hagytam volna meg a közép-iskolában (történelem, természettudomány, matematika s az egy tárgyként kidolgo-zott nyelvek): most azt akartam megnézni: lehet-e ezeket s milyen időkihasználással tanítani is.

A legtermészetesebbnek a hetedik-nyolcadikos magyar és történelem összevonása látszott: a nyolcadik leányosztályt az előző évben is én tanítottam magyarra, ehhez most hozzávettem a történelmet, a novemberi tanárcserék során az enyém lett a közgazdaságtan is. A természettudomány tárgy kiformálására a hatodik fiúosztály felelt meg legjobban: ott kétórás tantárgy az egészségtan, én hozzávettem a három-órás vegytant. Egy harmadik, mesterkéltebb tantárgycsoportot a hetedik leányosz-tályban hozott össze — inkább a véletlen és a tanárhiány a magyar, francia és a lélektan óráiból. Volt ezenkívül még négy magyarórám — múlt évi felelősségem alapján — a nyolcadik fiúban. Ez az osztály volt kísérleteimnél a kontrollkémcső:

rajtuk ellenőrizhettem a nyolcadik leánybeli kísérletet.

J E G Y Z E T : E félbehagyott — Ortutay G y u l a vallás- és közoktatásügyi miniszternek szánt — beszámoló az 1946os kísérleti napló, az Óraadók királysága folytatásának készülhetett. K é z -iratról közöljük Horváth Károlyné (Budapest) anyagából. A Jelentés a miniszternek a második vásárhely: tanév tapasztalatait összegezi. Németh László sok — hasonló t á r g y ú és rokon m o n dandói ú — írása sorában megkülönbözteti összefoglaló jellege s vallomásosságának e g y i d e j ű sége. Mintegy összeköti a demokratikus iskola fölépítésének A tanügy rendezésében m e g f o g a l -mazott programját a tanügyi kísérletek eredményeinek elemzésével. A m a g y a r pedagógia súlyos vesztesége, hogy töredékben maradt.

G R E Z S A F E R E N C

K A M O T S A Y I S T V Á N : V Á S Á R H E L Y I K O T 96

Kohán György két emlékkiállítása

Németh László 1967-ben rövid emlékezést írt Kohánról. Ebben egyik barátja véleményét idézi az ötvenes évekből: „öreg barátunkat kérdeztem meg, akit én a legnagyobb magyar képzőművésznek tartok, s aki akkoriban járt lenn Vásárhelyen, hogy mi a véleménye Kohán Györgyről. — Neki még nagyon sokat kell tanulnia — hangzott a felelet, ami egy negyvenen túl járó művészről, a versenyen fölül álló művésztárs szájából, akiben epésséget soha nem vettem észre, elég súlyos ítélet volt." Ha érzékeltetni akarnánk a Kohán művészetét kísérő, csaknem haláláig .jel-lemző magatartást, szinte szó szerint általánosíthatjuk ezt a véleményt. Az elisme-rést jelentő Kossuth-díjra és az 1965-ös Galéria-beli kiállításra már a közeli halál vetett árnyékot. S azóta? Néhány rövidebb, értő tanulmány, cikk; egy, még kézirat-ban levő és egy hasáblevonatkézirat-ban maradt könyv jelzik a vele foglalkozó szakiro-dalmat. Gyulán, a városnak ajándékozott hagyaték egy-egy részéből minden évben kisebb tárlatot rendeznek. Rajzaiból halála ötödik évfordulóján a Magyar Nemzeti Galériában mutattak be kisebb gyűjteményt.

1976 decemberében, halála tízéves évfordulóján emlékkiállítás nyílt a hódmező-vásárhelyi Tornyai János Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában. Mindkét tárlat anyagát a gyulai Erkel Ferenc Múzeumban őrzött hagyatékból válogatták.

A két kiállítás mintegy kiegészíti egymást. Bár a Budapesten kiállított képanyag összeállítói teljességre törekedtek, s Kohán minden alkotói periódusából bemutat-nak festményeket és grafikákat, mégis gyakran a Vásárhelyen látható képek isme-rete segít bennünket egy-egy mű teljesebb megközelítéséhez. Nem egy motívum, ami a vásárhelyi képeken csak részletként, még kiforratlan formában jelenik meg, több Galéria-beli alkotáson a teljes képmezőt kitöltő témaként, érett kidolgozásban áll előttünk. Az ilyen műveket összetartozónak érezzük, s ez rávilágít arra is, hogy Kohán művészi pályája megrajzolásához nem elégséges a történeti-szemlélet; hiszen a hasonló motívumok — más-más kidolgozásban — az időben távol álló alkotá-sokon is fölbukkannak.

Ha Kohán művészetét hiányai felől közelítjük meg, kitetszik, hogy nincs ön-arcképe — egyetlen fiatalkori tanulmányt leszámítva. Az ebből adódó fölismerés kulcsot ad kezünkbe: úgy érthetjük meg képeit, ha minden munkáját valamilyen módon önarcképnek tekintjük.

Ami első pillantásra szemünkbe ötlik: a képek monumentalitása. Nem a kere-tek méretét megnövelő titánkodás ez, hanem a lélekben lakó, belső, feszítő erő hatása, ami a legkisebb képen is jelentkezik. Ez a belső késztetés helyenként olyan kényszerítő erejű s a transzpozíció olyan tökéletes, hogy a nézőt a képek feltétel nélküli elfogadására indítja. Aki egyszer a Kohán-képek közelébe került, nehezen tudja kivonni magát hatásuk alól. Még a színeknek is súlya van. Ügy érezzük, ha a kép felső festékrétegét lehántanánk, a szálkás ecsetvonásokkal erezett felület alatt mélyebb, sűrítettebb színeket találunk. Monumentális hatást hordoz a képek "témá-jával szoros összhangban álló szerkezet is. Ezt éreztetik meg „bivalyos" képei, leg-jobban talán a Bivalyosszekér napkoronggal már-már földöntúli, a napot meg-kerülő utazása. A bivalyok súlyos, megnyúlt testét tömbökkel jelzett, lépésre emelt lábak hordozzák. Egy élet terhét húzzák a szekéren. A háttér széles, a szekér moz-gásával ellenkező irányú ecsetvonásai mintha teherként nehezednének a szekérre.

A kompozíciót a méltóságteljes, megállíthatatlan mozgás és az oly sok képen föl-ismerhető napkorong koncentrikus fényköreinek mozdulatlansága tartja egyensúly-ban. A Hazafelé című képen a tárgyak burkának széthajtogatásával, a síkok kitere-getésével elért különös perspektivikus hatást azzal fokozza, hogy a bivalyok jármát

— a kép erővonalait — és a háttér részleteit a farostlemez nyers színe adja. A mo-numentalitás néhány valóban nagyméretű, freskószerű képen a heroikus mozdula-tokban jelentkezik (Korsóvivő, Lófékező, Marokszedő, Menekülő), de az arányosan

7 T i s z a t á j 97

megnövekedett feszültség s az ezzel összhangban tartott szélesebb ecsetkezelés miatt ekkor sem érezzük formáit üresnek.

Kohán festészete néhány meghatározó erejű alapélményre vezethető vissza.

Ezek közül talán az egyik legfontosabb a másik nem, a nő, az asszony. Nőalakjai, bár nem feledkeznek meg asszonyi voltukról, mégis mindig alkotójukra utalnak.

Anyám, Fáradtság, Asszony, Pávás asszony című képei jelzik ezt az egész életét végigkísérő témát. Fogadalmat tevő, fátylaikba burkolózó, életet ajándékozó, érett asszonyai az emberi lét lehetőségeit kutatják. Felismerhetjük bennük nemcsak a mítoszok ősasszonyát, hanem a női lét nehézségeivel megküzdő, a jelenben élő asszonyokat is. Kohán asszonyalakjai a múlandóság és az öröklét határán élnek.

Termékenységük a földet, elsiratni tudó képességük a halált idézi. Az Asszonyok — korok a problémát három különböző, időtlenségbe merevedő arcban érzékelteti.

A három arc — egy-egy jellegzetes nőtípus — végtelen tér- és időbeli távolságból került egymás mellé. Jelen, múlt, jövő egy asztal köré fonódik, s mintegy megsze-mélyesítve jelenik meg előttünk. Az arcok nem néznek egymásra, mindegyik csak a saját maga számára létező feladatra, a megfékezhetetlen időre, az ember múlan-dóságára koncentrál.

Kohán asszonyai nem önmagukért állnak előttünk, mindig a pillanatnyi élet-helyzet'vagy a lét tragikumába ágyazottan jelennek meg a képeken. Műveinek tragikuma nem az ember és a társadalom összeütközéséből ered; munkái a szenve-dés, az éhezés, a magány okozta lelkiállapot hű tükrét tartják a szemlélő elé. Nem kér szánalmat, hanem megéli és művészetté váltja magányát és tragédiáját: a se-hová nem nyíló ajtók, ablakok, tükrök külvilágot elzáró magányát, a hóra hullt varjú, a koporsóra esett ember tragédiáját. Háborús képein (Háborús fríz, Csend, Háború emléke) a hangsúly az egyén megpróbáltatásairól a közös szenvedés felé tolódik. Döglött és árván élve maradt lovai, acélsisakos katonái, zongorabillentyűkbe markoló görcsös ujjai lázadnak és lázítanak.

„Érettem jönnek a művek, egyik a másik után" — fogalmazta meg halála előtt néhány hónappal egyik levelében halálérzését; Kohán egész munkásságán keresztül-húzódik a halállal való szembesülés, pörlés, mely végül nem elfogadásban, hanem beletörődésben talál nyugvópontra. A Sirató vitázó, koporsóra borult asszonya, és a Halott lehajtott fejű, megtört emberpárja jelzi a folyamat két pólusát. Hatalmas ravatal a föld a Madárijesztő című képen. Kohán a búza halálában saját drámáját élte át; a levágott, keresztekbe rakott búzából ú j élet fakad. A fekvő búzakeresz-teken még egy kereszt, a madárijesztő álló alakja. Amíg tud, őrködik az életen, de ha megszületnek a művek,- alkotójuk azok áldozatává válik.

Kohán grafikái alkalmat adnak arra, hogy bepillantsunk műhelyébe. A rajzok-ban föl tudott oldódni, a vonalak előhívták belőle a játék örömét; megvolt tehát benne a fogékonyság az örömre, boldogságra. Itt láthatjuk kibontakozni expresszív rajztudását, a kubisztikus elveknek a geometrikus képszerkezetbe való fölszívódását.

A keleti, ikonszerű látásmód ünnepélyessége a folklór színeivel és formáival keve-redik. Vázlatai, tanulmányai segítségével ismerte meg a mozgás folyamatát, a felü-letek^ életét, és kapcsolatukat környezetükkel. E rajzokból könnyebben megérthet-jük áz olaj- és viasztempera-képek komor némaságát, architektonikus zártságát is.

Kohán rajzai egyszerre fejezik ki a tragikumot, és alkotójuk azzal szembeforduló, létet formáló akaratát.

Kohán György művészete nem köthető semmiféle irányzathoz, stílushoz, iskolá-hoz, Németh Lajos hasonlatával „magányos bölényként félrehúzódva" tökéletesen önálló, teljes értékű életművet alkotott. Látszólagos különállásával tudta megőrizni közösségi indíttatású, s élete utolsó gesztusával a közösségre hagyott művészetét.

A magyar festészet drámai, igazságkereső, felelősséget vállaló ágát folytatja. Ezzel festészete szervesen kapcsolódik Ferenczy, Gulácsy, Csontváry, Derkovits, Egry, Vajda Lajos munkásságához. A két kiállítás igazolja Féja Géza megállapítását:

„Kohán György, úgy hiszem, korunk legkülönb magyar festője, amit adott, az való-ban világtörténéssé táguló magyar piktúra."

TÜSKÉS GÁBOR 98

In document Páskándi Géza (Pldal 99-103)