• Nem Talált Eredményt

Sej, szellők...

Zord telek kínos koplalásai után vadak csordái vonulnak olyan éhesen a hó alól hegyező füvesekre, ahogy mi tömegeltünk, őzek, szarvasok, foglyok, fácánok, ten-g e r j á r t sirályok sietnek úten-gy, ahoten-gy mi sereten-geltünk az iskolák ismerettel töltött etetővályúihoz. Az éhség a betűre, a benne búvó szépre és erőre hajtott, hívott, kül-dött, taszított bennünket, kik faháncs kenyereken éltünk, s h a m u b a sült pogácsák-kal indultunk.

Fésületlen, mezítlábas seregek kerekedtek. Kit hol ért a trombitaszó, ott k a p t a magasba fejét. Éngem szólítanak? Megyek.

S ment magáért, a mögötte állókért, a rég hiába holtakért, a most élőkért, s az elkövetkezőkért. Hogy mindig süssön a nap.

— Mit akartok? Rangot?

— A legnagyobb is kicsi volna nékünk. H a n e m a világot! Azt a k a r j u k . Tudni.

Magunkénak a k a r j u k tudni minden csücskét és bugyrát. S ha ismereteinkben a miénk, akkor bánni vele. De jól! Rosszul m á r bántak vele eleget. Fatetőn lakó őseinktől kezdve itt lüktet csontjainkban minden bántalom.

— S hol maradtatok eddig? Nyitott kapukkal álltak az iskolák!

— Nincstelenségből rakott, égig érő, megmászhatatlan falak választották el a bejáratot előlünk. Óriás tömegeinkből hangyányi réseken ha át is tévedt közülünk egy-egy, mire vitte? Cúgos cipőben járhatott, s az adóhivatalban körmölte tengernyi bűneinket. S kiváló képességűjeinkből a kukoricakapálás művészei serkentek föl, kik baromi ésszel, bivalyerővel naponta bevágtak egy holdat.

S jöttek a tudás vályúihoz szólító trombitára tudor bányaácsok, tetőfedők, falazó kőművesek, zsaluzok, faragó béresek, hónaposok, summások. Teli rügyben feszülő befogadóképességükből otthon vőfélyek nőttek, s kugliban verhetetlen b u b a j á t é k o -sok és önkéntes tűzoltók, falusi képviselőtestülettől választott harangozok, kisbírók, dűlőesküdtek és határcsőszök. És városi kocsmahősök, nótafák, a r a t ó b a n d á k első k a -szásai, kazalrakók, rőzsélő erdei munkások, kaptafakészítők, kosárfonók, henger- és szélmolnárok, bank- és szállodaszolgák, üvegesek, lakatosok, egy-egy világi szép szakma kiváló művesei. Műszerészek, kárpitosok, kirakatrendezők, csipkeverők, h í m -zőlányok, faipari segédmunkások, fonógyári szakmunkások, szövők, műstoppolók, zárgyári beállítok, dűznimetszők, csapágygyári golyóválogatók, k a r p a s z o m á n y t a l a n libapásztorok, csirkegyári kopasztónők és mások.

Trombitaszó: Gyertek, tanuljatok!

Az égig érő falak a vesztesen nekünk győztes h á b o r ú b a n aláomlottak. S m á r lát-juk az iskolakapukat.

A város adta kollégium épülete utolsó mivoltában hadikórházul szolgált. Szeny-nyes falain szétcsapott poloskák tetemei, s lecsurgott feketülő vérfoltok.

— Meszelj, súrolj! Hodálynyi szobák. Ezernyi kéz, m á s n a p r a kész.

Bennünket tapogató fölvételi vizsgák.

Zsótér Mihály szarvasi tímárlegény olvas a Szabad Szó 1946. augusztus 22-i szá-mából: „Újjáéledőben a mátrai turizmus őszi idénye."

58

Kérdés: mi a turizmus? Netán valami úri passzió?

Zsótér teknősbéka szemhéjú, lassú pillantású, zömök. Gondolkozik. Az újság megbádogosodik kezében, úgy válaszol:

— Az csakis úri passzió lehet, mivel hozzánk, a befagyott Körösön, nemegyszer lekocogtak telenként a vaddisznók, kitúrták kertjeink aljából a pityókát, gyakran megpocskolták a krumplis vermeinket. Akkor jöttek az urak. Inkább csak szórako-zásból. Ledurrogtatták a vadakat. Így aztán látni való, hogy úri passzió az a turizmus!

Felcsattanó k a c a j kísérte a választ. A vizsgát vezető Vékes Lajos, tanárjelölt és kollégiumszervező türelemmel v á r j a a csöndet.

— Zsótér feleletét elfogadjuk, bár válasza nem helyes. Ismerete hiányos. De azért jön ide, hogy tanuljon. Azonban meséjének logikája kristálytiszta, ezért igaz.

A következő kérdés, úgy tűnik, váratlanul csapódik ide.

— Mi az ige?

Mély csönd. A falazó kőműves végiggondolja szerszámait, közöttük egynek sincs ilyen. neve. És ismer ezernyi munkafogást, munkafolyamatot. Ige névre nem hallgat egy sem. Egy kéz, kis fehér pufók, női, mint fölkiáltó jel, a fejek fölé vágódik.

— Az ige megtestesült Názáretben!

Kacagás nincs. A turizmus kérdésénél is kár volt annyira örülni.

— Miből gondolja? — érdeklődik tapintatosan Vékes tanárjelölt.

— A somogyitelepi kétcsövű katolikus templomban minden karácsony böjtjén fölemlegeti a plébános.

— Ismeretei hiányosak, de gondolom befogadóképességével nem lesznek bajok tanulmányai során — nyugtázta a választ Vékes.

Ki mit tanulna, s miért? Ábécében sorolom a neveket.

— Albus János.

— Jogot tanulnék, mert vissza akarom pörölni apám jussát. Meg a testvéreimen esett sértésekért a törvény furkósbot jávai a k a r n á m szétverni az ispán pofáját!

A tömegből, mint focimeccsen a szurkolók bekiabálnak:

— Máris kész prókátor vagy!

— Minden ügyvéd seggenülő tolvaj!

Ez Vékes fülét is megfogja.

— Hogy értitek ezt a tolvajügyet?

— Az ügyvéd a pörösködő felektől. elkapkodja a vagyont. Lépést se tesz érte, mégis az övé lesz.

— Busa Magdus következik! Mit akarsz tanulni?

— Mivel én csapágygyári golyóválogató voltam, hát szeretnék valami műszaki pályán előremenni. Hogy ne csak a csapágyakat ismerjem, de a gépeket is, amik-ben ezek szolgálnak, az utakat, végcélokat, ahová mennek.

— Ott a helyed, ott a helyed! — kiabált kedélyesen a fölvételizők hada. S így megy ez éppen százegyig.

— Tíz nap múlva indul a dolgozók gimnáziuma, a régi Barossban. Indul a fa-és fémipari szakiskola, a mezei jog, a tanítóképző, az óvónőképző fa-és különböző ápolónőképzők nyílnak.

Akik kollégiumhoz és iskolához jutnak, ne tekintsék azt hitbizománynak! Nem elég ám a p a d b a n ülni, ahogy nem elég a gép mellett állni vagy kapára támasz-kodni! Most forgassátok magatokat. Nemcsak az iskolák kapuit nyitottuk ki, de kinyitjuk a belétek zárt képességek ajtóit is. És éljetek vele!

Dolgozók gimnáziuma. Első óránkat, mindig az első a legemlékezetesebb, Firbás Oszkár igazgató tartotta földrajzból. Az ajtót sem csukta még be maga után, föl-kiált: a Föld! Nagy effel. A teljességet, Földünket jelenti, a csillagot, amin élünk.

A föld a lábunk alatt kis effel.

Mindazonáltal, kedves fölnőtt tanulóim, ennek a háborúban leégett tetejű gim-náziumnak én vagyok a boldogtalan igazgatója. Padjaink nincsenek, felszerelésünk

59

elpusztult. Ezek az asztalok bezárt kocsmák homályából kerültek elő, ezért olyan borfoltos a tetejük.

Önöket üzemek küldték ide. Önöknél kopogtatok. Rég kidobott, pincékben levő p a d j a i n k a t kijavítva fölhordhatnánk a termekbe. J ö n r á n k a tél. K á t r á n y p a p í r kel-lene a tetőre!

A tél berendezett osztályokban talált már bennünket. S a Föld a l a k j á t rajzol-tuk épp a táblára, mikor valaki fölsóhajtott: esik a hó!

Czógler Kálmán törött kémcsövekkel lép az osztályba.

— Ha most az én üvegemnek feneke lenne, b e m u t a t n é k két kémiai reakciót.

— Hozunk mi, t a n á r úr — szólal meg egy üvegtechnikus.

— Nem, nem gyerekeim. Nem vagyunk kolduló r e n d ! Maguk meglett emberek, fantáziájuk túlszárnyalhatja a legjobban fölszerelt bemutatót is. Kémcsövet t e h á t n e hozzanak, hanem mondom: a fluór forrpontja . . .

Kálmán bácsi következő ó r á j á n a k első kérdése: — Hozott valaki kémcsövet?

— Azt tetszett mondani, hogy nem vagyunk kolduló r e n d !

— Hát azt mondtam. Ne is hozzanak! Most m á r n e is hozzanak!

A következő kémiaórán:

— Na, hoztak?

— Akartunk, t a n á r úr, de olyan határozottan tetszett mondani, hogy ne, azt mi tilalomnak vettük.

Hanem a következő órára két ruháskosárnyi kémszertári eszköz a k a t e d r á n . Kálmán bácsi szétdobja két k a r j á t a csudálkozástól.

— Hány patikába törtek be ezekért, gyerekek?

Civil, vékony rendőrhadnagy áll föl, s jelent.

— Elhagyott javakból utalványozta a városkapitány, t a n á r úr k é r e m !

— Ha r á m volna bízva, most az egész osztályt címzetes kémiai doktorokká fogadnám. Hanem a konyhasó kristályosodási folyamata a témánk, foglalkoz-zunk azzal.

A kollégium minden nap csinosodik. Hazaérünk este, nagytermének hosszú falán fölirat:

„Száz népi kollégiumot, tízezer népi kollégistát!"

Na, ez r a j t u n k nem múlik. Birkatúrót vacsorálunk, de v a n választék is, u g y a n -olyan súlyban vizes lóparizert is ehetünk. Kilenctől tízig népi tánc. T a n u l j u k a dunántúli lassúst, meg a piripócsi kerekezőt. B e t a n í t j a Vorisek Vera. Szép lány, vastag copfban h o r d j a a haját, s t u d j a viselni mivoltát. Sokan csapnánk neki a szelet, észre sem veszi. A tánc nótáját f ú j j a :

A mohácsi malomgáton reng a nád Elvennélek, de n e m enged az anyád

Mikor m á r mennek a strófák, a tánclépések és a figurák következnek. Sípos Bandi sándorfalvi citerás veszi át a prímet. Ügy táncolunk, m i n t a padkaporos b á -lon, otthonosan. Vékes Lajos, kollégiumszervező tanárjelölt alig t u d j a lehűteni a társaságot.

— Versmondók, énekkarosok próbái következnek!

Vörös Szabó Pali, k a p á r a termett nagydarab legényember áll szétvetett lábbal egy üres terem halvány fényű izzója alatt. A kongó ürességben, a k á r öreg balkáni gerle búgása, melegséggel ömlik el a ballada.

Házamon nádszál a födél, A gólya is rászállni fél.

A sok adó súlya alatt,

Nagy gerendám m a j d leszakad.

60

Itt az ünnep, itt karácsony, Bor és kenyér sok asztalon.

De nékem nincs karácsonyom, Még kenyér sincs asztalomon.

Gyermekemet nem küldhetem oskolába, jaj, f á j nekem, Nekem hát nem édesanyám Magyarország, csak mostohám.

Megváltozik m a j d egészen, T u d j a Isten mikor lészen.

Éjfélt is elveri az óra, mire lecsöndesül a ház, s reggel n e m j á r n a k még a vil-lamosok, mikor a kollégisták kenyeret indulnak keresni. Ki régi munkahelyén dol-gozik, mivel csak délután kezdődik a tanítás, ki „koldulni jár", az üzemek által föl-a j á n l o t t hozzájárulások összeszedésére. És nincs konyhánk, így k föl-a m r á n k sem.

Máról holnapra élünk, mint az ég madarai. Százan ötven üzem és intézmény ebédkosztosai vagyunk. A rendőrség és tűzoltóság, honvédség és kórház, kendergyár, szalámigyár, fűrészgyár, gyufagyár, cipő- és bőrgyár, börtön és bútorgyár befizetés nélkül juttat bennünket ebédhez.

Balázs Sanyi komámmal, legjobb cimborámmal és m u n k á s joghallgatóval az öreg honvédlaktanya fogadott kosztosai vagyunk. Lapos csajkával a hónunk alatt delenként ballagdálunk az egytálételes bakakosztra. Sűrű, húsos cakompakkokat szab r á n k a szakács. Folyosókon ácsorogva eszünk, ahogy az akkori katonanép. Vasárnap tizenegy órára jártunk, hogy kimenős szakácsok ideje ne szökjön el velünk.

Egyszer, jövünk Sanyi k o m á m m a l nagy jóllakottan, hónunk alatt a hideg vízben ellöttyentett alumínium csajkával, a Honvéd téri református templomban meg épp vége lehetett az istentiszteletnek, sűrű tömegekben vonult ki belőle egy iskolás lány-csapat. Tengerészblúzok, fonott haj, s mint őzünőcsapat lépdel előttünk lassan, nyu-galommal a lányiskola. Néz Sanyi, sóhajt: — Ennyi szépet egy csordában! — El is haladnak, templomi áhítattal, s mi állunk lecövekelve, gátlástalanul b á m u l u n k utá-nuk. Sanyi két kezére fogja a csajkát, földhöz vágja.

— Ej, komám, a szakramentumos szűzmáriaúristenit annak a balladatojásból kelt szögényparaszti sóvár, bűgatyában járó, pentaton szülőédösanyámnak is, hogy bűnül n e vegye m á r a magasságos, hát minékünk ilyen aztán n e m jut! De soha!

Szégyellte t á n keserűségét, lehajolt, zsíros bakancsa szárába dugdosta kilógó kapcáját. Titkon tán szemét törölte, fölemelkedve az orrát böködte nagyujjával.

J á r u n k dolgozni. Régi szakmáinkban való buzgolkodásunkból jön össze a közös-ség reggelije, vacsorája. J á r u n k a Tisza-pályaudvarra. Huszonöt forint vagonja a szénkirakásnak. Nagy pénz. H a t v a n fillér egy kiló kenyér.

Szól a telefon, mikor n e m vagyunk iskolában, húszan is trappolunk vagont hányni. J ó meleg tavasz jött ránk, a kocsifordák rövidek, sürgős a munka. H á n y j u k egy halomba a szenet, vagonokat gurigatva.

Elkésve szalad közénk K u n Szabó Pali. Fehér Dórcó cipőben, aminek tizenhat forint p á r j a ; sárga mosónadrágban, ára huszonöt forint; fehér vászoningben, ára huszonnyolc forint. A vagon közelében löki le magáról a cuccát. Siet, hogy behozza lemaradását. Nagy öblű lapátra kap. Lapátolunk. A szénportól hasonlítunk a pokol-béli ördögökhöz. Kicsapunk tíz vagonnal, delet harangoznak. Szedjük a cele-culát.

Pali is öltözne. R u h á j á r a kilenc vagon szenet hánytunk. Próbált kocsisember mód-jára káromkodik. Mi is szidjuk. Az ő ruhája, a mi ruhánk. Tegnap Szakács Lajos grasszált benne, m a K u n Szabó volt a soros. Holnap én következtem volna.

Sok dévánkozásra nincsen időnk, futunk, ötvenönknek százfelé főznek. S dél-után nehéz órák következnek. Timár Lajos biológus tart összefoglalót. Hogy is éget-hetnénk képünk bőrét előtte. Arányosságában úgy bánik és beszél velünk, mint tizennégy éves tanítványaival. Úgy is követel. Mindent aprólékosan. Az insecták kitin borításos, stigmákkal és stracheákkal lélegző ízeltlábúit olyan aprólékossággal kívánja tőlünk vissza, mintha ő a k a r n á tőlünk megtanulni a szakmát. S

növénytan-61

ból a heliantus annus szirmait, bibéit, a sinapis arvensis szárát és gyökerét aggo-dalmas pontossággal követelte a cserepező legénytől éppúgy, mint a slingelő lánytóL Mintha azok holnap m á r katedrán állva kellene t o v á b b a d j á k fölpúpozott t u d o m á n y -kazlaikat.

— Mert az is megtörténhet!

— Mert most csak szépen, alaposan szabad tanítani, s tudni!

— Mert nem hadi világ ez!

— Mert nem gyorstalpaló ez! Ez a dolgozók gimnáziuma!

Faliújságunk körül hangos viták hömpölyögtek. Első napon t á n i n k á b b azon, egybe vagy külön í r j u k le a szót: Faliújság. Az Akadémia helyesírási szabályzata még nem ismerte a fogalmat. De a lázat a kritika- és önkritikarovat hozta a kollégistákra . . . A vezetőség ismételten megrója a Vasvári szövetkezetet, a m i é r t G y ö n -gyösi Pali n e m veti be reggelenként az ágyát, s a Kossuth Zsuzsásokat, m e r t el-késve érkeznek házi rendezvényeinkre. A Dózsa szövetkezetet, amiért Binecz J ó s k á t hagyják elszökdösni a politikai előadásokról.

H a n e m visszafelé is szabályos a játék. Barek Pistát, kollégiumi titkárt, a V i h a r -sarok elnöke bírálja meg, amiért nem adta kölcsön H é j j á Sándor k a n ásztáncosnak csizmáját.

Persze nem csak letolásokról szólnak az írások. Sikeres műsorokról, vizsgákról, szereplésekről. Olvashattunk frissen sarjadzó ú j s á g u n k b a n tíz-tizenöt szobára t e r j e d ő koleszunk minden zege-zugáról. Ahhoz nagy volt, hogy minden szobában j á r t a s a k legyünk. A lányokhoz pedig tilalmas volt a fiúknak b á r m i k o r is belépniük.

H a n e m éppen így, az iskolai összefoglalók idején egész faliújságot betöltő föl-hívás kiabál r á n k : Kollégiumunkba jön Illés Béla, a Vörös Hadsereg őrnagya, író.

Pénteken este, kilenc óra után a f i ú k nagyhálójába.

Söprünk, takarítunk. Egy frissen készült lózungot m a r u n k le a falról, a m i n e k szövege ez: Neveletlenek nevelnek neveletleneket! Illés Béla tiszteletére s z e d j ü k le, nehogy neveletlen nevelőnek értelmezze már magát.

A mondott időben ott ült kövéren, kényelmesen, derékszíjától szabadultan, k i -gombolt zubbonyban. R u h á j á v a l ellentétben, minden mozdulatával civilesen. Éjfélig tartó izgalmat hozott. Zuhogtak rá a kérdések. Egy pohár víz mellett, k é t doboz Kazbek cigaretta füstjével bodorította beszédje selymét. Távoztával kitört közöttünk az „osztályharc". Balázs Sanyi k o m á m azt kérdezte, féltek-e a szovjet parasztok a kolhoztól? Mert a magyar paraszt úgy fél, mint ördög a tömjéntől!

Ahogy Béla bácsitól elköszöntünk, Vékes még visszaparancsolt b e n n ü n k e t a színhelyre.

— Barátaim — kezdte elkomorult arccal. — Balázs Sándor munkásjogász t a p i n -tatlan és apolitikus, tartha-tatlan provokációs kérdéseivel rossz fényt vetett a Vörös Hadsereg tisztje előtt kollégiumi közösségünkre, de m a g á r a a magyar p a r a s z t r a is!

Javaslom, fegyelmi tanáccsá alakulva, ítélkezzünk Balázs Sándor fölött, m i n d -annyiunk okulására!

Elnémultunk. Legfőképpen Sanyi.

— Elítélve Sándor apolitikusságát, elvonjuk tőle négy hétre a kimenőt! Szól-jatok!

— Én talán először! — lépett elő Sándor. — Tudtommal a n n a k a világnak vége, amikor az őszinteség provokációnak minősül! Mert igen is fél a paraszt! H a a p á m magyar paraszt, akkor a magyar paraszt fél, de mint kutya az égzengéstől.

És engem ne szorítsatok kussolásra! Béla bácsi n e m vette provokációnak a k é r -dést. Elmondta, hogy m á s volt az orosz paraszt történelmi helyzete, mivel a leg-szegényebb kolhoz is többet nyújtott neki első percétől kezdve, m i n t ami azelőtt volt. Mivel a bocskorszíjukba tűzött nyírfa kanállal léptek a kolhoz teli k o n d é r j a mellé.

Nagy baj, hogy ezt megtudtuk? Tudtátok ezt? Én megnyugodtam.

A fene hogy enné m á r meg a hivatalnoki szolgalelkűséget, csutorájával együtt!

Vonjátok el a kimenőmet! De azt ne várjátok, hogy m a j d hallgatok!

62

A feszültség nem engedett föl.

— Kérdéseket lehet feltenni — bátorítja Vékes a kollégistákat.

— Csak azt szeretnénk tudni, mi az a csutora? — kérdezte félénken Cirok Magdus.

— Az a pipa szopókája, első jelentésben. Másodikban, fakulacs! De ha nincs több kérdés, tegyük el m a g u n k a t holnapra! — javasolta Vékes.

A gyerekek zizegve ágyaztak, készültek a lefekvéshez. Neveletlenek plakáját szögezték vissza a falra. Sanyit is többen invitálták segítségül, de m á r Csutorásnak becézve, s ő magától értetődően mászott föl a létrára, tudva ú j nevét.

Tanév végén a NÉKOSZközpontból közénk érkezett Fekete Sándor. Velünk k o -ros, labdapattanású fiú, eszére, alakjára formás. Pózok nélkül szólt, ahogy este kilenckor besűrűsödtünk a nagyhálóba.

— Barátaim, népi kollégisták! A lezárt tanév eredményei biztatnak bennünket, hogy a falakra írt jelmondat a száz népi kollégiumról s a bele illő tízezer népi kollégistáról megelevenedjék! Őszre a szegénysorsú középiskolásoknak kollégiumot nyitunk.

— Hurrá, nyissunk!

A szalámigyárral való összeköttetésünk révén évzáró ü n n e p ü n k r e egy lópok-rócra való kolbászvéget kaptunk. Azon és hideg vizén roptuk reggelig a táncot.

A szünetekben kórusoztunk, verseltünk, pentatonból mozgalmira váltva, szomorúról át vidámakba.

Másnap hallottam az u d v a r végében, amely csak egy dróttal választódott el a Béke utcai úri villák lugasos kertjeitől, hogy szidnak ám bennünket.

— Lám, az ú j világ értelmiségei minden éjszaka dorbézolnak, hétről h é t r e lánc és nóta!

Nyelvemen égett, hogy átszólok a szőlőlugas alá, drága méltóságos asszonyom;

bár bakakoszton, kolbászvégen és hideg vizén élünk, n e m kell nékünk ahhoz innunk, hogy jókedvünk legyen! Nap süti útjainkat!

A száz népi kollégiumért kiáltó lózung elevenen lépett le a falról. A város ide-adta a volt Tunyogi gimnázium épületét. Hiányoztak ugyan a padlók, az ajtók és ablakok, de jó tágas épület. Be sem ázik, le sem égett, csak éppen mindenki ki-rabolta belőle, amire szüksége volt. Ezért nekünk való. H a n e m a város, nagy figye-lemmel kísérve lépteinket, kiutalta a Huszárlaktanya fűrészporos lovardáját is, anyaghasználatra. A n n a k a mennyezete nútféderes deszkával volt szigetelve. Tenger-nyi deszka a magasságokban. Verebek l a k t á k . a pókhálós hodályt, s patkányok.

A mennyezet nyeregteteje húsz méternyi magasságokba szökött.

Adtál város lovardát, adjál létrát hozzá! Adta. A tűzoltók kétkerekű tolólétrá-ját. A francia forradalom szankülottjai taszigálták olyan büszkeséggel ágyúikat, ahogy mi fuvaroztunk a kerekes létrával. Hanem teli a palatető, meg a deszka köze hőszigetelő salakkal. Dől belőle a por, mintha tüzérségi tűzzel lőnék a száraz anya-földet. Szurtosak vagyunk, akár a csürhés disznó. De h o r d j u k Alsóváros határából Fölsőváros határába a matériát. Száz kollégium egyike épül itt! Ehhez egyetlen gé-pünk a létra. Vermes Éva orvostanhallgató brigádja húzza, V a r j ú Vince jogász-szövetkezete egyensúlyban t a r t j a a két keréken guruló terhet.

J a v u l t a k élelmezési gondjaink, UNRRA-konzerveket kapunk. Tonnaszám a mo-gyoróvajat, margarint, a tejport. Nem is mentünk külön kenyérkeresetre többet.

A száz kollégiumért kiáltó követelményt hajszoltuk hétről hétre.

Augusztus 20-án m á r két tábla feszített a kollégium v a s k a p u j á r a szögelve :-Móricz Zsigmond Népi Kollégium, másik oldalon: Kálmány Lajos Középiskolás Népi Kollégium. Benne laktanyákból összehordott vaságyak, kórházak szalmazsákjai és székek a püspöki hivataltól. Az u d v a r u n k is frissen kövezve, és víz, zuhanyozó,, tanulószoba. És lókórházból kapott fűrészporos kályhák. Az avatás ünnepi ebédje:

fahéjas tejbekása, dunsztosüvegekből ittuk rá a vizet. P o h a r u n k nem volt. Délután-63.

•a fölvételizők, meg a magunk örömére rittyentettünk olyan kerek műsort, egyszer csak azt vettük észre, r á n k szakadt az este.

A fölvételizők kicsi tanyai bugyuta fiúkból, törött szárnyú, h á b o r ú t j á r t ősjogá-szokból, alapvizsgás bölcsészekből, bukott főiskolásokból seregeltek össze. És az újonnan érettségizettek csapata is ott várta sorsát. Nálunk kezdenék felsőiskolai tanulmányaikat. Ez egy egészen ú j sereg. Milyen büszkék voltunk. M i n t a r a t ó b a n d a első kaszásai. Tán nem v á g h a t j u k rosszul. Látjuk leterített rendjeinken, s h a l l j u k lábunk nyomában tipródnak utánunk. Mint a b a n d á b a n dolgozó asztaloslegények, egymás gyalujának füttyentése h a j t j a a másikat. Minél élesebb a szerszám, sebesebb a kéz, annál vidámabban szólal meg a fenyő. S ki n e m a k a r előbbre való l e n n i ? Hitünket kivirágosodva látni; mámor. Vágunk is olyan magától h e m p e r e d ő m ű s o r t frissen téglázott udvarunkon, estére elködlik előttünk a nap.

A m á s n a p kezdődő fölvételiken öreg kollégisták a d t á k a szolgálatot. Pontozó bizottságokban, írásbeli dolgozatok körül és a konyhákon.

A frontot j á r t a k szűrve kerültek csak hozzánk. Rozsdájuk gyanúsnak t ű n t előt-tünk. És az ú j o n n a n érettek is itt-ott. Szögi B a n d i t első m e n e t b e n kiselejtezte a bizottság. Vékes L a j o s beszélhetett mellette. Irt és olvasott franciául, tiszta volt csa-ládi múltja, akár az ivópohár, á m egy népdalt el n e m tudott dudolázni, s n e m állt táncra a lába.

— De hát végigsorolja a világirodalmat, meg a magyart, barátaim, népi kollé-gisták! — rimánkodott Vékes.

— Az a száj tudása!

— És az észé! F e j m u n k á s n a k készül, akárcsak ti!

— Fél év próbaidőt adunk neki!

A negyvenhetes választásra készültünkben, tán n e m is épp véletlenül, kollégiu-munkba látogatott Veres Péter. A közel kétszázas tagságunk hetven százaléka a Parasztpárt tagja volt. Tíz százalékot tettek ki a szocdemek, másik tízet a k o m m u -nisták, tíz százalék lehetett a pártonkívüliek száma.

Meleg szívvel fogadtuk Péter bácsit. Röviden beszél. A baloldali blokknak győz-nie kell! Különben meghíznak r a j t u n k a tetűk! T á n n e m így szó szerint. K e d v é é r t . három citerásunk talp alá valójára roptuk ú j táncainkat. É p p a tápéi darudübögőst.

Közénk penderedett. Tempósan csuszogott csizmája talpával. Elkészültében m é g lel-künkre kötötte: mindent tegyünk meg a győzelemért.

Tettük is. Éppen Tápéra megyünk ifjúsági nagygyűlésre. Ahogy k i é r ü n k , nézi Karaly Bandi, hogy pártállásunk szerint kitesszük-e a koalíción belüli baloldali blokkot. Ott v a n n a k a szocik, komcsi kettő is akad, de nincs parasztpárti a n a g y -s z á m ú NÉKOSZ-para-sztokból. Bandi rámo-szt egy para-sztpárti föl-szólalá-st. Mikor

r á m kerül a sor, parasztpárti hangot ü t v e alig v a r t y a n t o k el úgy tíz mondatot, egy buksi f e j ű suhancér, Bandinak az öccse, az első sorban fölvisít, hogy biz itt nagy piszkosság történik.

Hiszen n e m is vagyok parasztpárti, hanem k o m m u n i s t a ! Jól t u d j a ő, b á t y j á h o z jártában-keltében ismer á m bennünket.

Amúgy is sistergett a város levegője, a f a k u l t a t í v hitoktatás tüntetéseitől, a Nagy Iván-féle tömeggyűlések lázától. Még az amerikai újságírókat is elpüfölték kézen-közön a szegediek. A teremben levő kisgazdaifik, a Balogh-pártiak és a Slachtások a padokon keresztül törve rontottak rám, ü t v e lökdeltek ki az u d v a r felé.

Bandiék alig t u d t a k kivenni a kezük közül.

Eközben, az iskolaszünetben Firbás Oszkár gimnáziumigazgatótól k a p o k egy levelet, hogy bizonyos időben jelenjek meg szobájában. H a r m i n c a n k u c o r g u n k asz-tala körül, ő maga hátra tett kézzel, izgatottan járkál közöttünk.

— Tanulmányi eredményeiket értékelve megállapítottuk, hogy a volt h á r o m párhuzamos első osztályból önök harmincan ősszel olyan második évet kezdhetnek, ami a félévi vizsgákkal befejeződhet. J a n u á r b a n elkezdhetik a h a r m a d i k osztályt.

Ha mi, tanárok, a lélek szobrászai vagyunk, s önök a nemes matéria, miből a

•64

m ű kibontakozhat, bizony szeretnénk látni műveskedésünk eredményét. Maguk tiszta f e j ű felnőttek, állítom, hogy könnyen megbirkóznak a feladatokkal. Áll az alku?

K i n t lakó, idősebb, családos melósok n e m vállalkoztak rá. Ők nem laktanyákban eszik ebédjüket, nappal dolgoznak. Mi, kollégisták, mint ugrásra tanított verseny-lovak, neki készítettük lelki lábainkat a magasra állított akadályoknak, hogy csak a k á r a hasunk aljával is le ne súroljuk a lécet.

Nagyon sebes vágtatásunkban egyik esemény tiporta a másik sarkát. Szólítanak bennünket a pártbizottságra is, hogy most pedig ki hová és m e r r e a választások idején. K a p o m én a pecsétes írást, hogy Alsótanya x és y körzetének választási biztosa vagyok. Az Irodasori iskolától Mórahalmán át a Zöldfásig, Átokháza határáig e n y é m a választási gyűlések ügye. És K u n h a l m á n a választás n a p j á n elnökségben a helyem. Ehhez való j á r m ű a konzervgyár által kölcsönzött árubeszerző férfikerék-pár. És ezek másíthatatlan kívánalmak. És természetesek.

Megy is minden a maga módján, mint a puskából kilőtt golyó. Világosak a front-vonulatok. Kisgazdák nem jártak az én választási gyűléseimre, s mi sem jelentkez-t ü n k náluk. N e m annyira programozjelentkez-tunk, minjelentkez-t inkább beszélgejelentkez-tjelentkez-tünk, kölcsönösen tapogatóztunk, kérdezősködtünk a világ fordulásairól.

A legtöbb gyűlésen megkérdezték:

— Hát m a g a mög micsoda? Már a kenyérkeresetére nézve?

Azt n e m mondhattam, hogy gimnazista. Huszonkét éves létemre ki értené itt a sorsomat. Azt sem mondhattam, hogy kollégista, netán hittérítőnek néznének.

— T á n ügyvégy? — vélekedtek néhányan —, hogy ilyen patentosan töszi-vöszi?

Kicsi dicsérettel kevert, kedvesen piszkálódó aranyoskodás volt ez, mire csak olyan fogadjisten mehetett válaszul, ahogy az adjonisten szólt.

— Ex asztaloslegény, kollégista diák és járásbíró vagyok egy személyben. P á r t -állásomra való nézvést pedig magukkal egy h a j ó b a n evező.

— Na, iszön. Aztán, hogy értetődik ez a járásbírósági dolog?

— Tegnap éjfélkor a Borbás köröszti kocsmában befejezvén a gyűlést, ülök a biciklimre, hogy hazakerekezzek. Három kilométeren belül kiereszt a gumim. Gya-log m e n t e m haza. Harminc kilométer. Mert járásbíró vagyok.

A K u n h a l m i iskola koalíciós dekorációval virrad a választás vasárnapjára. Min-denféle plakát kiabál. Sarló-kalapácsos, Föld, Kenyér, Szabadság-os, imakönyves — kenyeres. És mindegyiken jelek, hová tedd a keresztet.

S mi, a koalíciótól küldött választási bizottság, ünnepi gúnyában ülünk, feszült várakozással. Elnökünk öreg bolsi, lópatkoló és kocsikovács a közeli országút nád-tetejű műhelyéből. A reggel hatkor érkező választókat úgy fogadja kalaplengetve, akár lakodalmi vőfély a sorjázó vendégeket. Egy-két szó, biztató következik kinek-kinek, hogy hová kell tenni a keresztet, mellé ne tegye, jó helyre rajzolja á m !

Különben a választási helyiségben tilos az agitáció. Csak a listák zizegései, a szavazó f ü l k é r e akasztott szalmazsák libbenése jelzi, hogy halad a munka. Időnként kicsi diskurzusok indulnak, nem pászol a tanyaszám a névvel, néha elhaltak helyett akarnának voksolni a törvényes örökösök. Mert a holtakért az élőknek mindig is voksolniok kell.

Közben nézem én, hogy az öreg bolsi elnököm rettenetes pontumossággal osztja ki a szavazólapokat. Valahonnét az asztal alól húzza elő kezét, mintha fájdítaná, s hüvelykujját fölül teszi a lapra, néha a jobb fölső sarokra, máskor a közepére, har-madszor a jobb alsó sarokra.

Ügy dél körül, hogy kicsit megapad a szavazók árja, etetik otthon a jószágot, kilépünk levegőzni az udvarra. Régi barátság alapján kérdem tőle, hogy ez a hü-velykujjfogás m i r e való. Talán a köszvény b á n t j a ?

— Á, fiú, megmondom én, káderezek! Lekáderezem a gyanúsakat. Vékonyka csontolajat kapok a hüvelykujjamra, úgy fogom a papírt. Estére halványan előjön rajtuk az u j j a m nyoma. Namármost, van a pártszervezetünkben vagy hat küldött ember. Már úgy értvést, hogy olyanok, akiket a kisgazdák vagy a schlachtások

küld-5 Tiszatáj 65