• Nem Talált Eredményt

BOLDIZSÁR IVÁN:

A FILOZÓFUS OROSZLÁN Az Élet és Irodalom, egyik 1969-beli számának utolsó lapján Katona Éva kérdéseire válaszolva Boldizsár Iván a következőket mondta: „Hírt akarok adni a hazai olvasónak a nagyvilág vezérlő eszméiről, válságairól és re-ménységeiről, s ugyanakkor a változó magyar társadalom helyét keresem Európa szellemi térképén. Ehhez hoz-záteszem, hogy külföldi útjaimon meg-fordítom szerepemet: a hazáról adok hírt a nagyvilágnak."

Szavait látszik igazolni legutóbbi kö-tete is, A filozófus oroszlán. A válo-gatásban az útirajztól a tudományos világ legapróbb rezdüléséig; a társa-dalmi kérdésekkel foglalkozó tanul-mánytól a lírai emlékezésig vagy esz-széig szinte minden békésen megfér.

Könyve első részének írásai valódi, vérbeli útinaplórészletek, az olvasó rengeteg adatot ismer meg Olaszor-szágról, NémetorOlaszor-szágról, Angliáról, de ezeken az adatokon túl egy örökösen vitatkozó közéleti személyiség életta-pasztalattal teli, kedvesen bölcselkedő, szellemes fordulatokkal megírt soraiból ezeknek az országoknak a költészeté-ről, művészetéről; lakóinak gondolko-dásáról, mindennapi életéről olvasha-tunk elsősorban, ugyanakkor történel-mi, nemegyszer akár matematikai, sőt régészeti ismeretekre tehetünk szert.

Kötetének a Második valóság cím alatti írásai talán folytatásai,. hasznos, gondolatgazdag kiegészítései az ÉS ha-sábjain írottaknak: A kommunikációs forradalom, Ü j reneszánsz címűeknek.

Írásai könnyedek, szellemesek — a gondolatok között a szavak játékával is incselkedő író tollának azonban nem ezek a legnagyobb erényei, hanem az, hogy sorainak legélénkebb, leginkább élő, gondolkodásra késztető örökösen felbukkanó problémái — a nemzeti ön-vizsgálat, a helykeresés; helyünk a vi-lágban, Európában, visszhangunk a szomszédos vagy távoli országokban.

(Külön érdeklődésre tarthat számot a Magyarok és németek: egy történelmi Hassliebe című munkája.)

S éppen ez teszi rendkívül izgal-massá ezeket az írásokat — melyeknek nagy része külföldi lapokban, folyóira-tokban látott napvilágot —, hogy az általunk már jól ismert, átélt; sokat vagy kevésbé vitatott problémákat a külföldi olvasó számára bemutatott összefüggésben és elemzésben olvas-hatjuk.

Könyvére, akárcsak korábbi írásaira a józan mérlegelés, a helyes értékelés, a hazai értékek, velük együtt a prob-lémák meglátása, a megoldásuk érde-kében való vitatása, az erre való neve-lés jellemző — s ezáltal válik olva-sásra feltétlenül érdemessé —, ha he-lyenként az ismétlései le is lassítják, kissé nehézkessé teszik is — a „ma-gyar kultúra utazó diplomatájának"

könyvét. (Szépirodalmi, 1971.) 84

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL:

DRÁMA FÉLVÁLLRÓL Grandpierre két legutóbbi regényé-nek — Változatok hegedűre és Dráma félvállról —, melyek együtt, egy kö-tetben jelentek meg — hasonló a té-mája, problematikája. A kiútkeresés, az ember magánya, a választás, a te-hetség és középszerűség, a dilettantiz-mus és tehetség viszonyának kérdései.

Kolozsvári Grandpierre problémake-reső író. Megvan az a képessége, hogy egészen pontos különbséget tegyen a beszélőknek nemcsak a hangneme, de még a hangórnyalata között is. Min-dennapi életünk pontos leírására ad-hatna ez lehetőséget, ebben a két re-gényben azonban — úgy látszik, beérte az író képekkel, mindig azonos szitu-ációkkal, hősei levegőjének megközelí-tésével.

Rendkívüli könnyedsége kétségtele-nül erénye, magabiztossága vitathatat-lan, de helyenként már-már teljesen elkoptatja eleinte leleményesnek tűnő fordulatait, humora így nehézkessé válik.

Azt azonban el kell ismernünk, hogy annak a világnak, melyben hőseit sze-repelteti — tökéletes ismerője, s ezért figurái nem lógnak ki környezetükből, pontosan a helyükön vannak, de mind-két regényben szinte teljesen „mozdu-latlanokká" merevednek —, hangjukat ugyan minden egyszer eltalálja, de jel-lemzésük nem sikerül, kapcsolataikról egyetlen esetben sem tud újat mon-dani.

A két regény között van azonban érezhető különbség is: a Változatok hegedűre szerkezete jobb (modern ke-retbe szerkesztett, formált történet — a regény hősei az orvost várják vála-szával: megmenekül-e a regény fősze-replője, az öngyilkos Renáta —, ez a kezdő s a befejező kép is, s a két kép között zajlik le a történet), ez a mű sokkal gazdagabb problémákban is.

Ebből a szempontból a Dráma félváll-ról leredukáltabb, sémaszerűbb, ugyan-akkor ennek az alakjai — a professzor, Krisztina, és családja tagjai — jobban

motiváltak, szerencsésebben, részlete-sebben kidolgozottak — s ez teszi jobb regénnyé az előzőnél. (Magvető, 1971.)

KESZI IMRE:

A HALHATATLANSÁG SZAMÁRFÜLEI

„A mai magyar irodalom jelesei kö-zül senki sem alkalmasabb a feladatra:

megírni a század zenetörténetének re-gényét" — hirdetik a könyvvel együtt egyidőben megjelent ismertetők. Nem igazolásul, nem válaszképpen, de hadd idézzem a Látogatóban című kötetből Abody Béla sorait, a Keszi Imrével folytatott interjú elé írott röntgenké-pet:

„ . . . Nyugtalanabb, mint valaha, kí-sérletezik, eszméi és művei szinte ka-céran provokatívak, merészek. Lázas gondolkodó és hibátlan fogalmazó. A szakmában mindenki tudja, mekkora író, az olvasók közül kevesen. Inkább tisztelik, mint ismerik. Talányos, min-dig tartogat meglepetést."

A halhatatlanság szamárfülei is meg-lepetés. Odaadással, szeretettel, rendkí-vüli intenzitással, lankadatlan kíván-csisággal olvastam.

A regény Lassú Tamás zeneszerző önéletírása, Lassú Tamásé, aki h a j -szolja a zenével, a zeneszerzőkkel, a

„nagyokkal" való ismeretséget — mint ő maga mondja —, „skalpokat" szerez.

Miből született ez a regény?

A Babiloni vályog című korábbi kö-tetében írja a Kékszemű Bartók című írásában: „Mi marad a cikkíróra? ö t -letek, aperszük, kicsiny emlékezések, s azoknak köre is egyre szűkül. A né-hány találkozás gyér adalékai elfogy-nak, az élmény lassan szivárgó forrása kiszikkad, egyre nehezebb összekaparni a kevéske maradékot." S mégis, az él-ményből, az élményekből, a kevéske maradékból születik meg ez a regény.

Lassú Tamáson, s az ő találkozásain, sorain keresztül ismerkedünk meg a 20. század első felének zeneszerzőivel

— elsősorban is Bartókkal és Kodály-lyal, a Schönberg-körrel, Hauerrel. Így kerülnek közel hozzánk szokásaikról

hallva, szavaikat olvasva — a róluk szóló kedves anekdotizáló hangú epizódokon keresztül — Szent Dávid m a -sinisztája — Honegger, az órákat szen-vedélyesen gyűjtő Sztravinszkij; tanúi vagyunk Lassú Tamás véletlen-furcsa találkozásának Hindemithtel s a fiatal Ernst Krenekkel.

S a találkozások közepette az író v é -gigjáratja Lassú Tamással először a zenével, m a j d a zeneszerzéssel való is-merkedés útját. Lassú Tamást mindig a legfrissebb ismeretség befolyásolja

valamilyen irányba: eszerint kezd egy-szer szimfóniát, más alkalommal éppen operát írni, míg csak kudarcot n e m vall.

A regény azonban nemcsak a 20. századi zenéről, zeneszerzőiről, de az á l -taluk élt korról, az ál-taluk átélt ese-ményekről, a korszak Párizsának, Bécsének, Berlinének, Budapestjének a t moszférájáról próbál — sikerrel — k é -pet, személyes ihletésű képet adni.

S ez a személyes ihletés teszi igazán vonzóvá a regényt és annak szereplőit, mert mindazt, amit mi látunk, hallunk Lassú Tamás segítségével, Keszi I m r e élte meg.

A regény nem Keszi I m r e önélet-írása mégsem, hiszen — mint egy ko-rábbi kötetéből megtudjuk — ő

Sztravinszkijjal például Budapesten t a l á l k o -zott, Lassú T a m á s Párizsban b u k k a n rá a zeneszerzőre, de a hangulata, a végső konklúziója m i n d k é t találkozás-nak ugyanaz, s s z á m u n k r a az é l m é n y fontos, s mi azt k a p j u k Keszi Imrétől.

Ezáltal válik szinte s z á m u n k r a is személyes élménnyé hősünk első t a l á l -kozása Bartókkal, a zongoraművésszel a Rippl-Rónai-kiállításon, ahol egy harmadik „nagy" — Móricz Zsigmond olvassa fel novelláit. Ezáltal lesznek általunk is közelről láthatóvá a p e r zselő arcok a Nyugat O s v á t j u b i l e u -mán. Mi is csodáljuk Kodály t ü r e l m é t , módszerességét, pedagógiáját, „ t r ü k k jeit, érezzük Bartók kézfogásának m e legét, m e r t t u d j u k , az ezeket m e g e l e -venítő írások-emlékezések t a n í t v á n y i vallomások is egyben.

S ezért n e m hat fucsán, idegenül a napjainkban szokatlan terjedelem, a zeneszerzők nemegyszer szinte egészen aprólékos jellemzése, m e r t Keszi I m r e sorai a legegyszerűbb eszközökkel í r ó d -tak, közvetlenségük vonz b e n n ü n k e t . Végig feszült, mégis könnyeden f u t ó , izgalmasan lírai a bevezető soroktól egészen a regény utolsó „akkordjáig".

(Zeneműkiadó, 1971.)

SZIGETI L A J O S

SZEGED ZENEI ÉLETÉNEK ISMERT SZEREPLŐJE: KARNAGY, TANÁR, A MUZSIKA HÍVEINEK SZERVEZŐJE. ELSŐSORBAN MÉGIS ZENESZERZŐ. EBBEN A MINŐSEGÉBEN KERESTÜK FÖL KÉRDÉSEINKKEL.

— Milyennek ítéli meg a zeneszerző helyzetét ma Magyarországon? A fővárostól távolabb élőknek milyen lehetőségeik vannak az ország figyelmének felkeltésére?

— Azt hiszem, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon jellemző tü-net, hogy a komoly zenét író szerző egy kicsit elszigetelődött. A rohanás, az idő-hiány, a hírközlő eszközök szórakoztatózenei dömpingje, s ugyanekkor a komoly zenei nyelvújítások, kísérletezések, a teljes koncentrálást igénylő ú j művek néha bizony tátongó űrt teremtettek a szerzők és a hallgatók között. Ráadásul minden valamire való szerző önálló zenei nyelven beszél, mert nincs, s hovatovább nem is lehet szó egy zenei köznyelvről — a zenetörténet legalábbis az egyéniség egyre foko-zódó jelentőségét bizonyítja —, arról nem is szólva, hogy a már egyszer elmondott gondolatok ú j r a megfogalmazása, éppen a tempó felgyorsulása miatt feleslegessé vált. Ügyannyira, hogy a legnagyobbak, pl. Sztravinszkij számára már egy stílus, egy kifejezési forma nem is elegendő. Képes önmagát időről időre megújítani — nyilván egy belső kényszer következtében — úgy, hogy egy oroszos-népies stílustól több állomáson át eljusson a punktualizmusig. Igaz — s ez a nagyság titka — min-den korszakában Sztravinszkij marad. Vagy itt van Bartók példája. Mennyire más az első zongoraverseny, mint a második, a harmadik koncert letisztultságáról nem is beszélve. Vagy a Mikrokozmosz sorozat egyes darabjai, amelyek szinte kivétel

nélkül más és más zenei rendet, stílust, problémakört mutatnak, a legegyszerűbb népdalszerűtől kezdve a „logarléccel mérhető"-ig.

S hogy mit tehet, mit tesz a mai magyar zeneszerző? Keres, kutat, ki több, ki kevesebb sikerrel. A számomra szimpatikusak megpróbálják a zeneszerző-technikai eredményeket egy, a magyar népzenéből sarjadó műzene szolgálatába állítani — tehát a bartóki utat folytatni —, mások pedig a külföldön éppen divatos irányzato-kat, kísérletezéseket tartják követendő példának.

Hogy aztán a fővárostól távol élő zeneszerző mit tehet, nagyon nehéz kérdés.

Mindenesetre: ha van kitartása, ha képes éveken át töretlen hittel, akarattal, a többszörös elszigeteltséggel nem törődve dolgozni, már tett valamit. Vagy — s úgy látom, ez a tipikusabb eset — vidékre kerülve egy-két évig próbálkozik, aztán el-fásulva abbahagyja az egészet. Mert hány tehetségnek induló muzsikust — s itt előadókról is szólok — hallgattatott már el a vidék közönye, a lélekölő oda nem figyelés, a kevés szereplési lehetőség, s mindenek fölött a fővárostól távol élőket sújtó enyhe lekezelés. Mert vajon nem tragikus-e, hogy olyan zseniális zongora-művésznő, mint például Höchtl Margit, csak azok számára volt ismerős, akikkel egy városban élt?! Budapestre kerülve akár világ csodája is lehetett volna. De úgy lát-szik, ez a fővárosi-vidéki kettősség már valami magyar átok. Vagy legalábbis olyan örökölt betegség, amelyet még mindig nem sikerült gyógyítani. S ebben, azt hiszem, elsősorban a fővárosi sajtó a hibás. Az a sajtó, amelyik elvileg országos igénnyel ír, de a gyakorlatban nagyon is Budapest-központú. Csak ritka esetben, sokszor ki-számíthatatlan módon érzi feladatának, hogy vidéki művészi teljesítményekre is figyelmet fordítson. Hányszor előfordult már, hogy egy ugyanolyan jellegű vállal-kozás (pl. darab műsorra tűzése) a fővárosban országos szenzációszámba ment, s amikor ez, néha még a budapestit megelőzve Szegeden történt, legfeljebb helyi érdekesség maradt. De nem akarom az olvasót untatni a „vidék" vélt vagy jogos sérelmeivel.

— Léteznek-e, s ha igen, hogyan értékeli ,a zeneszerzés szegedi hagyományait, volt-e, van-e aktív kapcsolat véleménye szerint a helyi alkotók és a közönség között?

— Ügy gondolom, hogy hagyománynak, tehát bizonyos fokig kötelező erejű örökségnek csak olyan művészet tekinthető, amely megszületése idején az adott te-rület (falu, város, táj) jellegzetességeit is hordozva volt képes egyéni, semmivel és senkivel össze nem téveszthető eredményt felmutatni. Ráadásul olyan eredményt, amely az adott művészeti ág mércéjével mérve szakmailag korszerű, tehát nem pro-vinciális próbálkozás. S ilyen hagyomány — bármennyire is f á j ezt leírnom — meg-győződésem szerint nincs. Mindössze két figyelemreméltóbb régebbi zeneszerző kom-pozícióival találkoztam. Király-König Péterével és Figedy-Fichtner Sándoréval. (Bí-zom abban, hogy Dankó Pista nótáival kapcsolatban nem kell magyarázkodnom.) Figedy-Fichtner erős Erkel-hatás alatt komponált. Ez persze nem lenne baj, ha az erkeli zene csak kiindulópont lett volna Fichtner munkásságában, ha ezen a talajon sikerült volna egy attól végül is elütő, szakmai szempontból is megoldott életművet létrehoznia. Sajnos, nem így történt. Legjobbnak tartott munkájában, az 1848 című szimfonikus költeményében is sok a megoldatlan, már-már ügyetlen részlet, s rá-adásul az erkeles hangvételű zene korántsem éri el az Erkel-művek színvonalát.

Egészen más Király-König Péter esete, öt kitűnő mesternek tartom. Meggyőződé-sem, hogy a brahmsi romantikát követők között előkelő helyen áll, s hogy ugyan-ezeket a műveket valamelyik osztrák városban írva, publikálva, különösen német ajkú területen, ma is szívesen játszott szerző lenne. Éppen ezért ha muzsikáját nem is, de szakmai felkészültségét s mindenek fölött azt a törhetetlen erőt, akaratot, amellyel — s itt Fichtnerre is gondolok — Szeged zenéi életét szolgálta, követendő példának tartom.

Hogy milyen a kapcsolat az itt élő alkotók és a közönség között? Űgy látom, nem rosszabb, mint a fővárosban. Nekem legalábbis kellemes tapasztalataim vannak.

88

Más kérdés aztán, hogy ez a közönség eléggé kisszámú. Úgyannyira, hogy a r e n d -szeres hangverseny-látogatókat egy-két év alatt arcról is megjegyezheti az ember.

— Mit javasolna tenni a komoly zene, különösen századunk zenéjének hatásosabb propagálására, népszerűsítésére? Ebből a szempontból látja-e értelmét a Szegeden-., évente hagyományosan megrendezendő mai magyar zene hetének?

— Rendkívül nehéz és húsba vágó kérdés. Már csak azért is, mert a megoldás;

nemcsak a muzsikusok gondja. Általános pedagógiai kérdésről, valami nagy-nagy népművelési feladatról van itt szó. A megértetés, a megszerettetés szempontjából' ugyanis — ha kisebb-nagyobb különbséggel is — ugyanabban a cipőben jár a mo-dern képzőművészet, vers, film stb., mint a mai zene. S ha valaki egyszer meg-értette Bartókot, minden bizonnyal közelebb jutott Picassóhoz is, és viszont. Zenére koncentrálva csak egy utat látok: színesíteni, gazdagítani a repertoárt, ritkábban hallható szerzőket, műveket is játszani, de olyanokat, amelyek már magával a meg-szólaltatással is hatnak. Tehát nagy műveket. S mindenek fölött: jól játszani! Meg-fogni a hallgatót. Ez a jóelőadás-igény aztán százszorosan vonatkozik az ú j művekre..

Az ú j zene propagálását illetően nagyon komoly jelentőségűnek tartom az idén-Szegeden megindult Mai magyar zene hete sorozat-tervezetet. Ha ez a sorozat csak:

öthat évig is, de rendszeresen visszatérő esemény lesz, egészen biztos, hogy h a t á -rozott előrelépést eredményez majd az ú j zene megismeretése, megszerettetése terü-letén. Különösen akkor, ha sikerül több zeneszerzővel (csak a legjobbak meghívá-sáról lehet szó) találkoznia személyesen is a szegedi közönségnek, és sikerül jó ismeretterjesztő előadásokat szerveznünk. A muzsikusokon kívül itt az ideihez h a s o n -lóan továbbra is komoly feladat vár a városi tanács művelődésügyi osztályára, a Somogyi-könyvtár zeneszobájára, a Bartók Béla Művelődési Központra, s mindazok-ra, akik — ha egy jóindulatú megjegyzéssel is (pl. sajtó) előbbre kívánják jut-tatni a szegedi zenei élet ügyét.

— Mi a véleménye az operavitáról, pontosabban: válságban van-e az opera? Ezzel' kapcsolatban milyen tanulságokat vont le magának A három vándor című operájá--nak szegedi bemutatójából?

— Én nem hiszek az opera válságában. Véleményem szerint ugyanis az opera, örök műfaj. (Most látom, hogy a tájékozott olvasó mosolyog, mondván: „De kérem, az opera az 1500—1600-as évek fordulóján született Olaszországban, hogyan lehetne-hát akkor örök?" Ez valóban igaz, de csak formailag.) Az „opera" ugyanis sokkal régebbi eredetű. Tény, hogy az elnevezést az 1590-es években kapta, s ekkor fogal-mazták meg tudatosan is az „új" műfaj szabályait, mégis az opera ősidőktől kezdve • létező kifejezési forma. Mert vajon minek lehet értelmezni a reneszánsz pásztor-játékokat, a középkori passió pásztor-játékokat, az ókori zsidó — kórusos, zenekaros, szóló-énekes — extatikus templomi muzsikálást, a görög drámák zenés-táncos átszövését,, a sumér teremtésmítosz recitálást, vagy a primitív varázslók, sámánok stb. önkívü-leti állapotban való üvöltözését, ha ném valami „primitív" operának? — a kínai, indiai stb. több évezredes hagyománnyal rendelkező népi „operákról" nem is;

beszélve.

Véleményem szerint ugyanis az opera alapvető kritériuma az, hogy a szöveg-úgy felizzik, hogy elhagyva eredeti korlátait, a hangsúlyok, jelzők stb. végletes, kiemelésével a hétköznapi beszéd éneklésbe csap át. Ilyen értelemben „operának"

tartom a magyar siratóasszonyok rögtönzéseit is, különösen abban az esetben, ha a-, siratást „hivatásos" siratok végzik, tehát olyanok, akik tudatosan is képesek magu-kat ilyen feszült lelkiállapotba hajszolni. (Nyilvánvalóan itt a magyarázata annak, hogy idegenek előtt nem szívesen rögtönöztek, hiszen egy kívülálló jelenléte éppen ezt az „alámerülést" zavarta.)

Hogy aztán opera vita mégis van, más kérdés. Ennek kulcsát én magukban a>

konkrét darabokban látom: kevés még azoknak a modern műveknek a száma,

ame-Tyeknél a „fehér izzás" feledtetni tudta volna velem a nyelvi újításokra való kon-centrálást.

A három vándor című operámmal kapcsolatban annak idején a színházi műsor-füzetbe a következőket írtam: „Mit mondhatnék a darabról? Nagyon szeretem. Ügy vagyok vele, mint az apa az első fiúgyermekével. Hiszen ez az első színpadi m u n -kám, s az első olyan darab, amelynek dallam- és harmóniarendje csak az enyém.

Biztosan vannak kis operámnak gyengéi is, de hát melyik szülő ne látná gyermekének szeplőit is szépségtapaszoknak?" S hogy ma mit mondok? Az élet nagy a j á n -dékának tartom, hogy ezt a darabot megírhattam Ha másért nem, azért, mert az

• első operát megírni a legnehezebb. Kegyetlenül nehéz. Ma már talán nem is tud-nám. S hogy mit tanultam? Nagyon sokat, s főleg sokfélét. Színpadismerettől kezdve

•az énekesek teherbíró képességén át a színházi mentalitásig, emberismeretig annyi : mindent, hogy erről akár könyvet is tudnék írni. De legfontosabb tanulságom az

volt, hogy „van mit keresnem" ezen a területen, s újabb-újabb műveket kell írnom, 'hogy azok az elképzelések, amelyeket vallok, jól megoldottan napvilágot lássanak.

— Tudomásunk szerint ismét operán, a Móra-regényből készülő Aranykoporsón dolgozik. Milyen elképzelésekkel?

— Igen, dolgozom. Körülbelül egy év óta komponálom a zenét, azelőtt közel :két évig törtem a fejemet a regény dramatizálásán. Ugyanis a szövegkönyvet is magam készítettem el. Egyrészt azért, mert végső fokon csak én tudhatom, hogy .milyen szövegekkel tudok megbirkózni, másrészt pedig, mert Szegeden nem találtam olyan zenéhez is, színpadhoz is értő írót, akire közvetlen munkatársként számít-hattam volna. Már csak azért sem, mivel ez a feladat írót nem is igen inspirálha-tott, hiszen nem szövegírásról, hanem a Móra-szöveg „vágásáról", képekbe sűrítésé-ről volt szó. Természetesen sokat konzultáltam színházi szakemberekkel, rendezők-kel, karmesterekrendezők-kel, s kikértem Móra Ferenc leányának, Vészits Endréné Móra Pan kának a véleményét, hozzájárulását is. A darab természetesen teljes estét betöltő háromfelvonásos opera lesz. Tíz képben, prológussal. Hogy a bemutatóra mikor kerül sor, nem tudom. Még nagyon sokat kell addig dolgoznom. De meglesz, s itt lesz -Szegeden.

— Köszönöm a Szerkesztőség megtisztelő kérdéseit.

— Köszönjük a válaszokat!

In document tiszatáj 1972. ÁPR. * 26. ÉVF. (Pldal 86-92)