(luCretius: DE rEruM nATurA)
titus lucretius Carus költőként, epikurosz követőjeként élt a római köztársaság kritikus időszakában, az i. e. kilencvenes és ötvenes évek között. Az életéről szóló legnagyobb hatást gyakorló beszámolók – bármennyire hamisak is valószí-nűleg – a korai keresztény egyház olyan kulcsfiguráitól származnak, mint ami-lyen Donatus és szent jeromos volt, akik szerint lucretius elméje elborult az afrodiziákumoktól s így követett el öngyilkosságot negyvennégy éves korában.13 Cicero, Vergilius, ovidius egyaránt nagyra értékelte kivételes tehetségét, amely egyenértékűen mutatkozott meg filozófiai éleslátásában és a költői mesterség fölényes birtoklásában. Annak is köszönhetően, hogy a világegyetem rendszeré-nek szinte ez az egyetlen fennmaradt terjedelmesebb, az epikureista atomista filozófia talaján álló ismertetése, lucretius egyetlen fennmaradt munkája, a De rerum natura, „A dolgok természete”14 című lenyűgöző filozófiai eposz hihetetle-nül népszerűvé vált a korai újkornak nevezett korszakban. miután 1417-ben firenzében fölfedezték a szövegét, az epikuroszi tanításra vonatkozó fő hivatkozási alappá vált. sokan mások mellett montaigne, Gassendi, Hobbes nem csu -pán olvasták a költeményt, de különböző témákat tovább is fejlesztettek belőle.
nem csupán lucretius élete volt misztikusnak tűnő, vagy talán inkább para-dox, de maga a költemény is. Hiszen epikuroszról mégiscsak azt állítják a forrá-sok, hogy nem sokkal kevésbé volt ellenséges a szépművészetekkel szemben, mint Platón az Államban. s eltekintve a költészettel kapcsolatos személyes beál-lítódásától, epikurosz a filozófiában elkötelezett híve volt az egész világegyetem kompromisszumokat nem ismerően tudományos magyarázatának, amely első
13 lucretius-értelmezésem kiindulópontjául m. C. nussbaum írása szolgált: „Beyond obsession and Disgust: lucretius on the Therapy of love” (nussbaum 1994). A magyar szöveget lucretius 1957 alapján idézem, a latint lucretius 1977 alapján.
14 A bevett, s persze helyes, „A természet” vagy „A természetről” fordítással szemben azért része-sítem előnyben a szó szerinti, ám a filológiában inkább kerülendőnek tekintett „A dolgok ter-mészete” fordítást, mert a későbbiekben világossá váló módon nagy hangsúlyt helyeznék a „természet” szó (natura a nascorból) születésre, termésre, termelődésre, azaz folyamatos újjászületésre, alakulásra utaló rétegének. ez a réteg különösen erőteljesen jelenik majd meg fi ci -nónál – aki, bár más összefüggésben, de idézi is lucretiust – s persze spinozánál, aki viszont nem idézi, de a natura naturans – natura naturata fogalompárban épp az a jelentés lesz nála igen hangsúlyos, amelyre lucretius-értelmezésemben is rá szeretném irányítani a figyelmet.
pillantásra nem igazán kedvez a költői megközelítésmódnak. Hiszen a költészet, mint az irodalom általában véve is, alapvetően mégiscsak ragaszkodik a tudo má-nyos világkép (re)humanizálásához, miközben maga ez a világkép többé-kevésbé mindig is a dezantropomorfizálásra törekedett s törekszik folyamatosan. s az egyik nagy hatású eszköz a varázstalanított világ (újra) emberarcúvá tételére nem más, mint a visszanyúlás a mitológiákhoz – magánmitológiákhoz vagy olyanok-hoz, amelyek közösségek megalapozását szolgálják. mint az előző fejezetben utaltunk rá, Platón valami ilyesmit mondat szókratésszel furfangos válaszként a dialóguspartnere, Phaidrosz által feltett Gretchenfragéra a Phaidrosz című, az ilisszosz folyócska partján játszódó dialógusban.
„Phaidrosz: mondd csak, szókratész, nem innen valahonnan az ilisszosz lől ragadta el a hagyomány szerint Boreasz óreithüiát?
szókratész: Így mondják!
Ph. Vajon nem éppen innen? kellemesnek, tisztának és átlátszónak mutat-kozik itt a víz, és alkalmasnak rá, hogy lányok játsszanak mellette.
sz. nem, hanem úgy két-három sztadionnal lejjebb, ahol az Agra szentélyé-hez kelünk át; ott oltára is áll Boreasznak.
Ph. még sose ötlött a szemembe. De mondd csak, zeuszra, szókratész, hi -szed, hogy igaz ez a mitikus elbeszélés?
sz. Ha a mai bölcsek módjára nem hinnék benne, nem keltenék feltűnést;
és szofista szokás szerint elmondanám, hogy Boreasz szele sodorta le a közeli sziklákról a lányt, amint Pharmakeia nimfával játszott, és mint-hogy ilyen véget ért, ezért mesélték róla, mint-hogy Boreasz ragadta el […].
én azonban, Phaidrosz, egyébként kellemes időtöltésnek gondolom az ilyesmit, csak éppen egy szörnyű okos, fáradhatatlan és nem túlságosan szerencsés ember foglalatosságának – s nem egyéb okból, csupán azért, mert aztán meg a hippokentauroszok alakját lesz kénytelen kijavítani, utána a khimairáét, majd felé özönlik a Gorgók és Pégaszoszok tömege és egyéb lehetetlen, csodás teremtmények különös sokasága. s ha az ember nem hisz bennük és mindegyiket valami természeti jelenségre próbálja visszavezetni, […] ugyancsak sok szabad időre lesz szüksége.
nekem bizony nincs időm az ilyesmire, s ennek oka, barátom, a követ-kező: még arra sem vagyok képes, hogy – a delphoi felirat értelmében –
»megismerjem önmagamat«, s nevetségesnek tartom, hogy amíg ebben tu -datlan vagyok, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak. ezért tehát búcsút mond va nekik, elhiszem, amit a hagyomány tart róluk, és – mint az imént emlí-tettem – nem az ilyesmit, hanem önmagamat vizsgálom: vajon valami
szörnyeteg vagyok-e, aki tüphónnál is bonyolultabb és jobban okádja a tüzet, vagy pedig szelídebb és egyszerűbb lény, akinek természeténél fogva valami isteni és minden elvakultságtól mentes jelleg jutott osztály-részéül.”15
lucretius vállalkozása viszont pontosan az, amit a platóni szókratész nevetséges-nek tartott, s ezzel egy sokáig követők nélkül maradó, ám az „újkorral” újraéledő
„filozófiai világvázlat”16 megalapítója lesz. lucretius ugyanis úgy véli, fel kell adni a szókratész válaszának mélyén rejlő fő előfeltevést, mely szerint a ző alternatívákkal állunk szemben: vagy tudományos tapasztalatokat szerzünk a világról s eközben visszavezetjük a mitológiai, azaz szimbolikusan értelmezett világ árnyalatokban igen gazdag sokszínűségét fizikai jelenségekre, vagy pedig elménk tekintetét saját belső világunk felé fordítjuk, hogy kipuhatoljuk, kik is vagyunk voltaképp a magunk individualitásában – s ebben az esetben jobban járunk, ha nem redukáljuk, hanem felhasználjuk a mitologémák sokféleségét.
lucretius nézete szerint viszont nincs más útja az önmegismerésnek, beleértve a társadalmunkon belül elfoglalt helyünk megértését is, mint az egész természet tudományos megismerése, a legelemibb építőkövektől kezdve fel egészen a legösszetettebb társadalmakig. jól példázza ezt az alapelveket érintő döntést a kö -vetkező hely, amely arról szól, hogy néhány alapvető minőségre kell visszave-zetni nem csupán azokat a minőségeket, amelyekre később majd a „másodlagos”
jelzőt lesz szokás alkalmazni, hanem ezeken túl még a történeti tudást és a morális minőségeket is, vagyis azokat, amelyeket épp akkor kell alkalmaznunk, ami -kor megpróbáljuk kitalálni, nem vagyunk-e vajon szörnyetegek, akik tüphónnál is bonyolultabbak és jobban okádják a tüzet:
„igy testen s űrön kívül lényt, harmadikat még, nem tűr a dolgok közt meg a természetnek a rendje.
Bármi olyat, mi talán érzékünk tárgya lehetne, Vagy mit az ember az ész erejével tudna felérni.
most látod, hogy mind, aminek nevet adhat az ember, ehhez a kettőhöz van kötve vagy innen ered ki.
mert hiszen egybevaló mindaz, mi saját veszedelme
15 229b–230b, a fordítás alapjául szolgáló kiadás: Platón 1994, az idézet lelőhelye: 71–73.
16 A kifejezést a tengelyi lászló által meghatározott értelemben használom, lásd „Vetélkedő világvázlatok. transzcendentalizmus versus naturalizmus”. in: Boros–olay–reitz (szerk.) (2012): Filozófia, tudás, szociológia. Előadások Berlinben és Budapesten. DuGPhil–nmft, Budapest. 11–34.
nélkül nem válhat szét, és el nem különülhet;
mint kővel súly, tűzzel hő és nedv folyadékkal, testtel az érintés és ennek híja az űrrel.
ezzel szemben a rabság, gazdagság, a szegénység, Háboru, béke, szabadság és más minden, amelynek jöttével, mentével a minden megmarad épen, mind esetek csak, amint jó névvel hívjuk is őket.
nincsen idő se magában, a dolgokból veszi csak ki érzékünk, aszerint, hogy régebben mi esett meg, Vagy mi folyik most s mik történnek még ezután meg.
Valljuk meg, hogy időt nem is érzékelhet az ember
másképp, csak mozgás révén, sohasem nyugalomban” (i, 438–457).
Azok a létezők, amelyekkel akkor népesül be morális önmegértésünk tere, ha gondolkodásmódunkat mítoszi logika irányítja, az istenek és a félisteni létezés különböző más alakjai. A hagyományos mitológiai történetek alapvetően arról szólnak, hogy az istenek szférája és a materiális világegyetemen belüli térben és időben létező emberek közötti viszony globálisan nézve a kölcsönös egymásra-utaltság viszonya, s ez is kell legyen. Csak úgy élhetünk valódi emberi életet, ha a materiális természetet – bennünket magunkat is ideértve – folyamatosan ellenőrzésük alatt tartják és kormányozzák az istenek, akik en revanche elvárják az emberek háláját és áldozataikat olyasmikből, amik kedvesek a számukra. erről a hagyományos elgondolásról lucretius pontosan azt mondja, amit redukcionista elgondolását látva el is várhatunk:
„ám az anyagról mit sem sejtők azt vetik ezzel szembe, hogy isten nélkül a természet sose tudná emberi szükségünkhöz szabni az évszakokat, s nem tudna nekünk isten nélkül terméssel adózni, Vagy mással, mire vágya vezérli a földi halandót,
s hajtja az isteni kéj, mely mintegy élte vezére, Hogy fenntartsa faját szerelem mézes gyönyörével, Hogy le ne tűnjön az emberi nem, - s úgy vélik ez okból, Hogy minden csak az istenek által jött a világra.
láthatod ím, az igazságtól mily messze vetődtek.
még ha nem ismerném is a dolgok létrehozóit, Bátran merném már csak az égnek szerkezetéből
és sok más alapon bizonyítani és kimutatni, hogy nem az istenek alkották nékünk a világot, mely másként is meg van bőven rakva hibával,” (ii, 167–181).
Ami pedig a viszony fordítottját illeti, az istenek viszonyát az emberekhez, lucretius álláspontja s annak megfogalmazása éppilyen egyértelmű:
„isteneink természete azzal jár ugyanis, hogy életüket békés nyugalomban töltik örökké, emberi dolgoktól végképpen visszavonulva, menten minden bajtól, nem fenyegetve veszélytől, Bízva saját erejükben, mit se törődve mivélünk, nem bánják bűnünk, s nem nézik az érdemeinket, ám, ha akad, ki a tengert neptunusnak idézi, és a Ceres-nevet adja a gabnának, míg a bornak nedvét inkább Bacchus névvel szokta nevezni, engedjük, hogy a föld kerekét is hívja, ha tetszik, istenek anyjának,17 míg megkíméli igazság
Dolgában lelkünket a vallásos babonáktól” (ii, 645–656).
Vagyis lucretius válaszol szókratésznak, még ha csak implicit módon is, e válasz pedig nem más, mint hogy nemcsak a természetkutatók, de a morális önvizsgá-latot végzők is jobban teszik, ha felhagynak azzal, hogy isteni-mitologikus neve-ket adjanak a természeti hatóerőknek. mert még ha netán segít is ez az eljárás abban, hogy megmaradjon némi szabadideje, mégis, ha követői nem lesznek haj-landók megkímélni „igazság [d]olgában lelkünket a vallásos babonáktól”, akkor jó eséllyel kényszeríteni fogják a népet olyan barbár cselekedetek elvégzésére a vallás nevében, mint amelyek paradigmatikus példája lucretius – és a későbbi korszakok valláskritikus gondolkodói – számára iphigeneia föláldozása:
„félek azonban e résznél, hogy majd azt hiszed, ezzel én bűnös tudomány titkába avatlak, előtted
megnyitván a gonoszság útját. erre csak annyit:
éppen a vallás szült gyakran gonosz, égbekiáltó tetteket. igy mikor aulisi oltárát tríviának
17 talán meglepő módon leibniz fogalmaz majd hasonlóképpen számos alkalommal: beszélhe-tünk a mindennapokban Ptolemaiosszal „naplementéről”, ha fizikusként Galileivel együtt állítjuk, hogy mégis a föld mozog.
iphianassai vérrel szennyezték be galádul Hadra kelő görögök kiszemelt vezetői, a hősök.
Az, mihelyest a lepel, mely szűzi fejét koszorúzta, mindkét arcánál gördülve a földre leomlott, s látta, hogy atyja az oltárnál szomorún áll, – ugyhogy a szolgák dugdossák is előle a bárdot –
és láttára a nézők mind zokogásra fakadnak, – elcsukló térddel némán omlott le a földre,
Bár ő mondta először atyának a hős Agamemnont, most már még az sem lehetett hasznára szegénynek:
férfikarok fogták, felemelték, és remegett bár, oltárhoz vitték, nem azért, hogy az ünnepi eskü Végezetével víg násznép kísérje el onnan, ám hogy büntelenül, tisztán és épp eladó lány korban váljék áldozatául egy gyilkos apának, Csakhogy a hadnak könnyű és sikeres legyen útja.
ime, a vallás ily rút tettre ragadta az embert” (i, 74–95).
De mindeddig sok mindenről szó esett, épp csak a szerelemről nem, vethetjük föl, miután áttekintettük az eddig mondottakat, mint egy sajátos filozófiai világ-vázlat körvonalait.18 s ez az a pont, ahol lucretius művének mély ambivalenciája vagy paradoxiája a felszínre kerül. Hisz végtére is ő maga hívja a földet anyának nem is egyszer, még ha nem is istenek anyjának, de a természet minden létezője anyjának – persze csakis úgy, tehetjük hozzá, hogy közben megkíméli a lelkeket
„igazság [d]olgában […] a vallásos babonáktól”. márpedig jó okkal gondolhatjuk, hogy ha valaki anyáról beszél, akkor normális körülmények között szerelemről/
szeretetről is kell szólnia, legalábbis anyai szeretetről, s másfelől, ha eposzról van szó, akkor a műfaji követelmények kikényszerítik egy isten vagy istennő in vo -kálását. s még ha azt olvassuk is, hogy egyetlen istenre, semmilyen „isteni kéjre”
se volt szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy feltalálja a „szerelem mézes gyö-nyöreit”, valamint hogy tökéletesen természetes módon fenntartsa az egymást követő nemzedékek folyamatosságát, mégis Vénuszt, a szerelem hagyomány hor-dozta istennőjét szólítja meg lucretius a mű kezdetén. ám van valami, ami még ennél a ténynél is elgondolkodtatóbb: ha ugyanis figyelmesen olvassuk a
szöve-18 noha persze az előbeszéd szellemében nagyon is értelmezhetjük iphigeneia feláldozását az atyai szeretet vereségeként és a hitvesi szeretet/szerelem ellehetetlenülését a szeretet két alap-fajtájának alulmaradásaként két másik fajtájával, a mitológiai alapú istenfélelem és egyfajta hazaszeretet teológiai-politikai konglomerátumával szemben.
get, fel fogjuk fedezni, hogy a szerelem/szeretet lucretius költői-filozófiai rend-szerének minden szintjén döntő szerepet játszik.
ehhez fogható szerepet rajta kívül már csak a halál kap.
Hogyan oldható meg ez a talány?
mindenesetre legelőször is legalább egy pillantást kell vetnünk a költemény előszavára. Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, észrevesszük, hogy lucretius a maga előadásában finoman, de jól észrevehetően eltér a hagyományosan Vénusznak tulajdonított szerepek hangsúlyozásától. lucretius ugyanis Vénusz alapvető szerepét nem annyira a kiszámíthatatlanul lobogó szerelem istennőjé-nek képében látja s láttatja, mint inkább a gyümölcsöt hozó, a termékennyé válás fázisába átlépett, szabályok szerint működő istennő képében. feleséget, anyát lát benne sokkal inkább, mint szeretőt, aki a szükséget szenvedés állapo-tától – jó esetben – elvezet ugyan a kielégüléshez, ám ezzel lényegében le is zárul a szerepe. lucretius szövegében e szeretői szereppel szemben pont az kerül a kö -zéppontba, ami úgyszólván a beteljesült szerelem gyümölcse, a szó igen átfogó értelmében. Hisz legelőször is természetesen maga róma ez a gyümölcs, mert az istennő „róma anyja”; ez persze annyiban hagyományos elnevezés és szerep, amennyiben Vénusz hagyományosan szoros „családi” kapcsolatban van trójával s Aeneasszal, róma alapító hősével. ám ez még csak a prelúdium, ha szabad így fogalmaznunk, hiszen közvetlenül azt követően, hogy Vénusz ebből a funkció-jából fakadóan szólíttatik meg, mindjárt kilépünk ebből a szűkös keretből, s immáron mindannak forrásaként jelenik meg, ami csak létrejön a világegye-temben, azzal analógiában, ahogyan a Szümposzionban Pauszaniasznak erószt a politikában, a poliszközösségben betöltött szerepére összpontosítva bemutató beszédét erüximakhosz kozmikus dimenzióba átlépő beszéde követi.
„megtartó Venusunk, ki a bolygó égi jelet s a Gályás tengert, dús földünket megsokasítod sok-sok néppel, mert ami él, az mind a te műved, s tőled van, hogy látja a nap keltét és ragyogását:
elfut előled a szél, jöttödre eloszlik az égnek minden fellege, és leleményes jó anyaföldünk ontja eléd a virágot; rád mosolyognak a tenger Habjai és tündöklik nyájas fénnyel az égbolt.
mert mihelyest az idő a derűs kikeletre kinyílik, és a tavasz serkentő langy szellői vigadnak, jöttödet, istennő, legelőször a röpke madárkák népe jelenti: szivük mélyét átjárja varázsod,
majd a szilaj barmok tombolnak a friss legelőkön, s ússzák át a folyókat, majd mi csak él a világon, ((Bájadtól rabul ejtve, erődtől megbabonázva,)) mind megy utánad, bárhova is vezeted, csalod őket.
Végül a tengereken, hegyeken, zúgó folyamokban, kis madarak lombos fészkén meg a tarka mezőkön Mindenik élőnek szívébe beoltva az édes
Vágyat eléred, hogy fajukat fenntartani törnek”19
(i, 2–20, kiemelések – B. G.).
Az imént említett paradox vonása a lucretiusi műnek itt persze ismét jól látha-tóvá válik abban, ahogyan megütközik az olvasó azon, hogy a második könyv-ben, amint korábban idéztük, lucretius kifejezetten elveti a gondolatot, mely szerint az emberi faj isteni s istennői irányításra szorulna rá önmaga fenntartá-sához. s ha ez még nem volna elég, lucretius nemcsak azt festi meg élénk költői színekkel, hogy miként irányítja a természet termékenységi folyamatait maga az istennő, hanem még egy megdöbbentően emberiessé tett képet is ka -punk Vénusz istennőről s mars istenről, akik egy boldog család tagjaiként talál-koznak össze este, mintegy munka után, s a szépséges hölgy láthatólag rejtett, ám annál ellenállhatatlanabb módon irányítja erős férjét, éppen csak teste szép-sége és kedves szavai által (szinte mint majd rousseau Emiljében a reménybeli zsó fiával példázott „nő”).
„mert egyedül te [Venus] tudod boldoggá tenni az embert Békességgel, hisz mars kormányozza a harcok
Véres ügyét, s ő gyakran dől az öledbe, legyőzve ámor-verte örök sebe által, s vágyva tekint rád.
Hátraszegett nyakkal kérőn jártatva szerelmes Pillantását, istennőm, rajtad, mialatt a fekvő hős lélegzete orcádat simogatja.
ó, mikor egyszer is így heverészik drága öledben, önts ajakadról, istennőm, rá mézes igéket,
s kérj csöndes békét, rómának népére, te áldott,” (i, 30–40).
19 jól látható e sorokból, hogy Vénusz lucretiusnál annak az előbeszédben említett „erótikus elánnak” a megnevezése, amely a létezők mozgásátvágyát irányítja, ám minden tekintet nél -kül valamifajta e világon kívülről, „fölülről” adódó jóra, szépre. A lucretiusi univerzumban nem-csak a platóni „pénzemberek”, de minden létező a létezés egyetlen síkján mozog.
Úgy vélem azonban, ezek az első látásra ellentmondónak tűnő törekvések végül mégiscsak összhangba hozhatók. mindenekelőtt persze nem szabad elfelejte-nünk, hogy a De rerum natura nem csupán egy valamifajta koherenciára és igaz-ságra szükségképp igényt tartó filozófiai értekezés, hanem éppannyira egy lenyű-göző irodalmi műalkotás is, melynek alapvető célkitűzése némiképp mégiscsak eltér egy puszta filozófiai értekezésétől, s ezért a koherenciaigényt is kicsit más-ként kell értelmeznünk. feltétlenül óvatosnak kell lennünk a „nyitott műalkotás”
általánosan elfogadott elméletének korában, amelynek értelmében maga a mű határozza meg, milyen szerkesztési elveket szabad elvárnunk és számon kérnünk rajta. nem szükséges most különösebben érvelni e tézis mellett, hisz elég nyil-vánvaló, hogy a De rerum natura a filozófiai igazságigény mellett igényt tart az irodalmi műalkotás státuszára is, arra, hogy egy kompozíciós szempontból töké-letesen végiggondolt, lezárt műalkotás legyen. s ha a – csak töredékekben fenn-maradt – preszókratikus költeményektől mint esetleges mintáktól eltekintünk, az e két igény egyesítésére létrejött műalkotás nyilvánvalóan saját maga szabja meg értékelésének kereteit. olyan ez, mintha, mondjuk, egy kubista műalkotás ténylegesen elénk tárna egy érvényes geometriai bizonyítást, vagy ha egy rene-szánsz madonnakép szándéka szerint és ténylegesen is föltárna egy trigonometriai tételt. ezt a tézist annyiban szeretném most kissé közelebbről is meg -határoz ni – noha persze messze nem lesz célom, hogy kimerítő irodalmi elemzést adjak –, hogy úgy vélem, meghatározhatók azok a fő kompozíciós elvek, ame-lyek a luc retiusi mű teljes kifejlését irányítják a kezdetétől a végéig. Az eddig mondottak alapján nem nagyon lehet meglepő, hogy úgy vélem, lucretius két fő kompozíciós elvet alkalmazott, melyek közül a szerelem/szeretet főképp a mű első felét strukturáló elv, miközben azért nem tűnik el teljesen a második rész-ben sem, amelynek saját fő kompozíciós motívuma viszont a halál, kétségkívül legalább távoli mintát szolgáltatva Az ember tragédiája római színe számára.
ebben az írásban leginkább persze továbbra is a szeretet/szerelem szerepéről lesz majd szó.
Visszautalva e fejezet elejére, úgy vélem, a szerelem szerepe éppenséggel az, hogy a műalkotás dimenziójában emberivé formálja azt a világegyetemet, amely
Visszautalva e fejezet elejére, úgy vélem, a szerelem szerepe éppenséggel az, hogy a műalkotás dimenziójában emberivé formálja azt a világegyetemet, amely