Született a Valéry-telepen. A magyar iroda
lom interurbánus telefondoctor poetusa, aki
„Aragon-doljunk, hogy a Tzara múlté" című kötetével és „Camus Dumas” című tanul
mánykönyvével tűnt föl, majd magyarra fordí
totta a világlíra teljes anyagának mintegy két
szeresét, plusz néhány Somlyó György-verset.
Olasz versélményeit bogiári származása elle
nére helyenkint félreismerhetetlen vasi
dialek-tusban dolgozta föl. Esszéinek jó részét előbb versjormában, legutóbb pedig regényben tette közzé. Ebből a munkájából adjuk itt közre a amit mindnyájan mindig játszunk, otthon, az utcán, a Közért-ben, Schopenhauer olvasása, Mozart hallgatása vagy a saját szeretkezé
sünk közben, magyarán a legelemibb emberi póz, mely mindenkiben él, benned, benne, bennem, hogy segítsen rövid távon, ha nem is a mások szemében, de legalább a sajátunk
ban megvalósítani, amit hosszú távon sem si
kerülhet soha, mert ha megvalósítottuk vol
na, akkor már nem ő lenne bennünk a pózbe
li kiélést leső hiány, hanem valami más, amit nem valósítottunk meg; aztán ott az a másik szerep, amit az író játszik, amikor ír, mert mihelyt leírom, hogy „Szia, T rü fü fü ...”
stb., máris átélem mindazt, amit ilyen helyze
tekről eddig írtak, hiszen a legegyszerűbb mondatban is mindig ott az egész világiroda
lom, azt pedig valami új fortéllyal ki kell ját
szani, megőrizve-feloldva meghaladni, rá
adásul azzal a természetességgel, amellyel az írásokról írt írásokról ír az ember, ami vi
szont elképzelhetetlenül nehéz, szinte lehetet
len föladat, mihelyt valóságos és irodalmilag csupán elképzelt dolgokról írunk, eleve a minden lehetséges megíráshoz képest való másképp-író szemével; végül persze itt van az egészség szerepe, mely valójában nem egyéb, mint a betegszerepnek komplementer módon cinkos szó- és gesztusregisztere, aho
vá a múltbeli egyenrangú pajtási szerep kicsi- szolta-vájta hagyomány épp úgy beépül, mint a jelen tökéletesen fölbillent értékrend
jéé, melyben már az én elkerülhetetlen és fé
lelmesen közelítő, de kivallhatatlan, sőt tu
domásul sem veendő magányszerepem is szó
hoz jut, ha ugyan szóhoz jutásnak lehet ne
vezni, aminek épp az a lényege, hogy nem fo
galmazódik meg, tehát ki sem fejezhető szó
val ; szóval)
- Szia, Trüfüfü - mondom.
(„Mondom” , írom, de ebből a szűkszavú
„mondom”-ból persze nem derül ki az a könnyed, kissé hányaveti, sőt szándékoltan nyegle felhang, amely valódi művészt köve
tel, e tónus pontos adagolásához szakavatot
tan értő ajkat, s most valahogy olyan va
gyok, mint Raimu „A pék felesége” című
filmben, amikor a felesége otthagyja, fájdal nél is kimunkáltabb esszét, csak ki ne menjen a fejemből, nahát, hogy mik nem jutnak az ember eszébe egy kórházi beteglátogatáskor, miközben rajtadkapott ápolónők surrannak ki a paplanod alól és oldalognak ki mellet
tem az ajtón szemlesütve, valami határtalan irigységet és tiszteletet ébresztve bennem, kü
lönösen, hogy most nem Cinke sutyorogja kajánul a fülembe: „Még mindig ilyen stőr p ip ik k e l...”, mert hiszen mondanom sem kell [épp ezért m ondom ; ha kéne, nem mon
danám], hogy újabb hódításaiddal tele a vá
ros, csak hat-hét állandó barátnőd [valamint a kórház] nem akar tudni semmiről, dehát te mindig ilyen voltál: „szocialista hedoniz- mus” , mondtad, közösségi ember nemcsak, sőt nem is elsősorban a saját élveit hajhássza, de én sajnos semmiféle hajhászásra nem érek rá, most is, hogy belátogattam hozzád, félbe kellett hagynom nagy tanulmányomat a mű
fordítás új, formahűtlen útjainak magasabb lehetőségeiről, de ezt persze neked nem mon
dom, hideg szobor vagy, meg sem értenéd, amilyen klasszikus a neveltetésed, maradok egyszerűen annál, hogy)
- Szia, Trüfüfü.
(Persze az is lehet, hogy nem ezt kellett volna mondanom, hanem olyasmit, mint pél
dául: „Te ásítottál ekkorát, Clémentine?”
- ahogy Jókai kezdi „Az új földesúr” című regényét, de nála e ragyogó indítás után tíz oldal unalmas leírás jön, amire én nem len
nék képes, érthetően, hiszen mindenki csak a saját viselkedési rendszerei közt tud [ha befolyásolják, mintegy indukálják az enyéi
met, ami nem is csoda, annyit összeolvas az ember], de ideje, hogy visszatérjek rád, hi
szen ez a könyv rólad szól, el ne felejtsem, egyesegyedül rólad, édes Trüfüfü, aki az ifjú
ságom voltál, s aki íme, puszta sorsoddal még arra is ráveszel, hogy regény témává te
gyelek, holott mindenekelőtt és elsősorban költő, mi több, föltehetőleg [legalábbis így mondják párizsi barátaipi] jelentős költő va- gyök.)
- Pont te hiányoztál - feleled prózaian.
(Prózaian? Valóban? Ez persze nem a leg
pontosabb meghatározás, mert lehet-e ebben a helyzetben, a beteg-szerepnek az egészsé
ges-szereppel ellentétes egységben működő, egyszerre ösztönös és tudatos megnyilatko
zásában nem észrevenni valami szemhunyo
rító, a pajtásiasságra, valamint saját irodalmi felsőbbrendűségére és jelenbeli esendő álla
potára egyidejűleg kacsintó, sőt apelláló ízt, mely kesernyésen ömlik el a számban, mi
közben a már régebben gondosan begyako
rolt és most görcsösen magamra kényszerí- tett nyegleséggel ülök le ágyad mellé, hogy átgondoljam, mit is fogok erről a pillanatról írni másfél óra múlva, amikor hozzáfogok e könyvhöz, amely rólad, csakis rólad szól majd, édes Trüfüfü.)
Soós Zoltán
Közismert szegénylegény és protesztkobzos, a magánszektor ostora. Csak verseit adta ki, a haragját nem. „Vörös ribik” című osztályhar
cos balladájával, valamint „Kisembereknek nem kellenek kisasszonyok, csonkáim!” című kiáltványával óriási pánikot keltett a Hotel Duna Intercontinental bárjában. Egyetlen sza
lámihéjon tengetve napjait, vezeklőcsuhás ma
gyar turistaként beutazta egész Itáliát. Mint a
szerzetesi aszkézisnek csupán alkoholikus be
folyásra meg-megtántoruló híve, olvasóját ren
díthetetlen buzgalommal morzsolja.
Proteszthez álló szong Költők, írók, idegyertek!
Maszek górék összevertek.
Anabázis? Anatéma?
C ö ! Az élet csúnya téma.
Itt nem szűzlány fekszik hanyatt:
költősors nem szekszis anyag!
Ágyláb is ment, székláb is ment, mint egy korhadt esztáblisment, protesztszongtam, bendzsón persze, hisz fütyülök szendzsónperszre, függőkre és karkötőkre, belvárosi körkötőkre,
mit nekem sikk, gálakancsók, díjas filmek, á la Jancsók, szegénylegény én vagyok csak, foghíjaim dalt vacognak, ők írták e költeményem,