Rosti Pál albuma és Orbán Balázs székelyföldi felvételei

fényképezésről Magyar fényképész kézikönyv címmel.¹⁰⁰ Bár az újság a címet helytelenül, Magyar fényképészként közli, tartalmi leírása már fedi a valóságot: „A bevezetésben elő van adva a fényképészet lényegén kivül annak történelmi vázlata s a fényképészet folyamata körüli eljárás. Második felében magában foglalja a fényképész által megszerzendő készletek, eszközök és szerek részletesebb ismertetését... A harmadik részben ismertetve vannak a fényképészeti vegytanon kivül mindazon nevezetesebb eljárási módszerek, melyeket a jelesebb fényképészek használni és alkalmazni szoktak.” Pár hónappal később Borsos és Társa fényképészeti könyvéről is olvashatunk.¹⁰¹ Mint a hirdetéseikből kiderült, „fényképészeti tanintézetükben” nemcsak árusították könyveiket, hanem ebből tanították is az érdeklődőket.

A könyv tartalmazza „az intézet kipróbált biztos vényeit, használati utasítással, valamint a negatív és positiv képek nem sikerülésének okait, a hibák rögtöni felismerése és eltávolítási módját...” Árultak még objektíveket, kémiai szereket, saját gyártású albumin papírokat és egy

„berendezett készletet” amely egy kezdő fényképésznek az elinduláshoz szükséges. A készlet ára és a tandíj 50 forint volt. A fent idézett művek jól példázzák, hogy fotótechnikai ismertetésekre nagy volt az érdeklődés az olvasók körében. Az első fotótechnikai könyv megjelenését magyar nyelven, magyar szerzőtől 1863. május 15-ére tehetjük, mikor is Pesten megjelent Tömösváry László, fent ismertetett kötete.

Az 1874-es év utolsó fényképészeti vonatkozású cikke, már Rosti Pál halálával foglalkozott, a címlapon és a rá következő lapokon is méltatta a tudós-politikus életútját.

Fotográfusi tevékenységéről a következőképpen számoltak be: „...ő az Egyesült Államok helyett Mexikót, Texást, Habanát s közép-Amerika szigeteit kereste föl (...) két és fél évig ott tartózkodás után, 1859. febr. 26-án hazájába érkezve, tapasztalatait s képei nagy részét egy pompás utazási munkában adta ki, mely maig is a legszebb magyar diszkönyvek egyike. E műve szerezte meg számára az akadémiai tagságot is, e megtiszteltetés 1861-ben érte...”.¹⁰⁶ Rosti Pál utolsó portréját egy fametszet őrzi, melyet Pollak Sándor metsző készített. E metszetet a Vasárnapi Újságban található nekrológ mellett láthatták az olvasók.

A lap más, neves fényképészeink munkáiról is hírt közölt, így például Orbán Balázs (1829–1890) kötetéről is.¹⁰⁷ „A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismereti szempontból” című monográfiában, a szerző lefényképezte vagy lerajzolta a nevezetesebb helyeket. Orbán Balázs az általa gyengének minősített fényképek mellé külön rajzot is mellékelt, hogy a fametsző, a fénykép és a rajz együttes tanulmányozása nyomán készítse el az illusztrációt. Leggyakrabban Greguss János, Keleti Gusztáv és Bicsérdi János rajzolta köteteibe az ábrákat.¹⁰⁸ A fényképeket és a metszeteket együttesen szemlélve látható igazán, hogy a fametszők mennyire átalakították, módosították a fényképen látott valóságot.

Hol épületeket „renováltak”, hol pedig esztétikai szempontok alapján változtattak még a felvétel formátumán is.

Rosti Pál által 1861-ben kiadott Úti emlékezetek Amerikából című könyve a szó szoros értelmében nem tartalmaz fotográfiát, hiszen „csupán” fametszetek formájában adták közre a képeket, de a fotótörténet mégis fontos műként tartja számon az albumot, hiszen minden fametszet előzménye fénykép volt.¹⁰⁹ Rosti a 1848-as forradalom és szabadságharc után elhagyta Magyarországot és 1856-ban vállalkozott arra, hogy észak-amerikai körutazást tegyen. Utazásainak első állomása New York volt, majd észak felé fordult, érintette Torontót és a Niagara vízesést, Québecet. Legjelentősebb vállalkozása a rákövetkező évben kezdődött el, melynek során a New Orleansban, majd Havannában töltött két hónap után Venezuelába és Mexikóba utazott. Utazásait 1858-ban szakította meg és tért vissza Európába. Rosti felvételeit papírnegatívokra készítette, hiszen számára a nedves-eljárás, az üveglemezek súlya és sérülékenysége miatt nem volt kivitelezhető, így viaszpapír-negatívokat használt. Azonban a papírnegatívok hátránya jelentős az üveg alapú képhordozókhoz képest, hiszen a kontaktmásolásnál (eredetileg negatívban kapjuk meg a leexponált jelenetet) a pozitív képen viszontláthatóak a papír rostjai is, mint képalkotó elemek, nem csupán a felvétel ezüst-negatív képének inverze.

A korabeli nyomdai eljárásokat tartalmazó fejezetben állítottak, miszerint a metszet formájában közreadott képeken az eredeti fényképhez képest más jelenetek is szerepelhettek, fokozottan igaz Rosti albumának képeire. Ugyanis már a második műmellékleten látható jelenetet tekintve arra gyanakodhatunk, hogy ebben az esetben is a fametsző fantáziájának köszönhetjük, nem csupán a tökéletes kompozíciót, hanem még az egyes jelenetek előadását is. A képen látható tájkép Rosti felvételén is megtalálható, azonban a képen szereplő két jelenet nem. Az egyik a háttérben lévő lovaskocsi, amelyet négy ló húz úgy, hogy vágtatva halad a kocsi az úton. Az ilyesfajta mozgásábrázolásra Rosti fényképészeti technikája természetesen nem volt képes, a hosszú expozíciós idő miatt. Ebben az esetben a fametsző, Klette Gusztáv [Keleti Gusztáv] csak a kompozíció kedvéért metszette fába ezt a jelenetet, azért, hogy a középtér ne maradjon üres. Ez a képrészlet azonban még nem csak a fantáziából eredt, hiszen az úton bizonyára elhaladt időnként egy kocsi, azonban a másik képrészlet csupán a fantázia szüleménye. A kép előterében egy jaguárt láthatunk, amint egy kígyóval viaskodik, egy vízesés közelében. Ez a jelenet mutatja meg számunkra a 19. század közepén alkotó fotográfusok és fametszők képhez való viszonyát. A fotográfus, aki a helyszínen járt, elmesélte a fametszőnek élményeit, aki továbbgondolta azt és egy önálló művet alkotott. Ezt és a könyvben szereplő többi felvételre is úgy tekinthetünk, mint a Rosti és Klette által közösen jegyzett alkotásokra. Néhány esetben csak a kompozíció kedvéért és a valóságot nem torzítva, azt nem átrajzolva, „átmetszve” hozta létre képeit, néhány esetben pedig olyan jeleneteket is fába vésett, melynek fotográfiai alapja nem létezhetett, hiszen Rosti technikailag nem lett volna képes ilyen felvétel megalkotására, sem a használatos negatívtechnikára gondolva, sem arra az objektívre, amit használt.

Tekintettel arra, hogy Orbán Balázs székelyföldi felvételeinek fametszésénél ilyen túlzások nyomaira nem bukkanhatunk, feltételezhetjük, hogy a fényképész és a metsző közti kapcsolatból eredeztethető ez a fajta szemlélet. Orbán metszője a valóság képi elemeit tiszteletben tartotta, természetesen átrajzolt bizonyos részeket, az előteret látványossá tette, azonban olyan részletet nem alkotott, mely csak a képzeletben létezett.

A képi túlzások fába történő metszése azonban nem csak a fotográfus és metsző kapcsolatából adódhatott. Joggal feltételezhetjük, hogy a fotográfia megjelenésekor a fametszők munkájukat még a fényképkészítő eredményeinek fölé helyzeték, azt gondolhatták, hogy a fotográfia csupán a „kezük alá dolgozik”, de a képi valóságot ők teremtik meg. Rosti albumának készítésekor még annyira új volt a nyomtatás szolgálatába állított új technika, a fotográfia, hogy Klette joggal tarthatta fent magának a jogot arra, hogy kedve szerint bánjon a fényképi alapanyaggal. Orbán esetében ugyanakkor már inkább az a szemlélet vált

uralkodóvá, hogy a fényképen látottakat kell a nyomólemezre metszeni, és csak akkor térhet el a metsző a valóságtól, ha annak nincsen olyan következménye, amely téves, a valóságban nem létező képrészleteket mutat. Mindezekkel párhuzamosan az albumban megjelent két színes fametszettel kapcsolatban azzal a gyanúperrel élhetünk, hogy amennyiben ennyire

„nagyvonalúan” bánt Klette a képi elemekkel, akkor milyen formában módosította a színeket, ugyanis az album első műmellékletén ábrázolt jeleneten a népviselet színe nem közömbös, azt vagy Rosti emlékezetéből, feljegyzéseiből (a könyvben erre vonatkozó adat nincsen) tudhatta meg a metsző, vagy a fantáziájára volt bízva, amit természetesen a valószínűtlenebb elképzelés.