• Nem Talált Eredményt

3. Cigányok és az iskola

3.1. Romológiai körkép

3. CIGÁNYOK ÉS AZ ISKOLA

SZABÓ SZILVIA

3.1. R OMOLÓGIAI KÖRKÉP

3.1.1. Nemzeti és etnikai kisebbségek

A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, és egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.

A magyar jog jelenleg 13 nemzeti és etnikai kisebbséget ismer el (bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán), de a fenti feltételeknek megfelelő bármely más csoport is kérheti elismerését legalább 1000, magát a kisebbséghez tartozónak valló választópolgár által benyújtott népi kezdeményezés útján. (1993. évi LXXVII.

törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól)

A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól az 1993. évi LXXVII. törvény rendelkezik, miszerint a kisebbségeknek joguk van a kisebbségi léthez és a kisebbségként történő fennmaradáshoz.

Tilos a kisebbségek beolvasztására, a nemzeti vagy etnikai arányok megváltoztatására, a kisebbségek erőszakos kivagy áttelepítésére törekvés, a kisebbségi csoportok vagy személyek hovatartozása miatti üldözése vagy jogai gyakorlásának akadályozása.

A diszkrimináció általános tilalmából fakadóan az emberi és állampolgári jogok bármiféle megkülönböztetés nélkül megilletik a nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó polgárokat is, bármilyen hátrányos megkülönböztetésük szigorúan tilos. Éppen ezért a nemzeti és etnikai kisebbségi csoportokat és azok tagjait speciális büntetőjogi védelem is megilleti: a Btk.

büntetni rendeli ugyanis a népirtást, az apartheidet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszakot, valamint a közösség elleni izgatást.

3.1.2. Cigányok története Magyarországon

A Magyarországon élő nemzetiségek számaránya viszonylag alacsony a hivatalos népszámlálások szerint. A nemzetiségi szervezetek becslései a népszámlálás eredményénél magasabb számot mutatnak, amibe a származás figyelembevétele is közrejátszhat.

Magyarországon a romák alkotják a legnépesebb kisebbséget. Jelenleg 570-650 ezer főre becsülik a cigányok számát, de egyes vélemények 800 ezer–1 millió fős lélekszámra utalnak. A szakirodalmakban elfogadott definíció a következő: „cigány az, akit a nem cigány környezete – különböző ismérvek (például életmód, antropológiai jelleg) alapján – cigánynak tart.” (Kocsis K.

– Kovács Z, 2001.)

De vajon kik azok, akiket a környezet cigánynak tekint? A cigány nemzetiségi adatokról című cikk szerint „a környezet a barna bőrűeket és ezen túlmenően a cigány származásúakat tartja cigánynak. Azokat, akiknek a szülei cigányok, általában a félcigányokat is, még akkor is, ha a személy nem vallja magát cigánynak. Természetesen vannak olyan emberek, akik el tudjál titkolni cigány származásukat.” (Kemény – Janky – Lengyel, 2004.)

A romák őshazájának helye az indiai szubkontinens észak-nyugati területe: Pandzsab. Érdekes a szóösszetétel jelentése: pandzs = öt, ab = folyó. Valóban, ha térképre nézünk, e területen az öt folyó vidékét találjuk, az Indust és annak mellékfolyóit.(A mai beszélt magyarországi cigány nyelvjárásokban is az ötös számjegyet pandzs-nak mondják a romák). A lassú, de folyamatos elvándorlás a Krisztus utáni 5. században kezdődött. Mint minden felkerekedésnek, a romák elindulásának is külső okai voltak, jelen esetben a hódító népek betöréseivel kapcsolatban választották a passzív rezisztenciát a nyílt konfrontációval szemben, amely a hadviselést jelentette volna. (Dr. Várnagy E, 1992.)

A félnomád vándorélet első megszakítása a korabeli Perzsia volt. A nyelvi rétegvizsgálatok a letelepedéssel kapcsolatos perzsa jövevényszavak a roma ősi alapszókincs mellett, arra rárakódva kb. másfél évszázados tartózkodásra utalnak Perzsia területén, melynek a fenyegető mongol betörések vettek véget. A továbbvándorlás délnyugati irányt vett, Örményországba jutottak el a romák.

Fontos állomása volt ez az ország a romák életében, hiszen itt találkoztak először a kereszténységgel. Ez egyházi közösségben való felszabadulás motiválhatta őket, a több, mint 400 éves letelepedésre az örmények között. A viszonylagos letelepedés azonban az ezredforduló környékén azonban véget érhetett, mert ebben az időben a szeldzsuk törökök intéztek térhódító támadásokat az 11 örmények ellen. Ennek okaként szedték a romák a

„sátorfájukat” és a támadások elől inkább egy menekülő kis csoporthoz csatlakozva elindultak a Balkán-félsziget irányába. A déli irányba haladók eljutottak Egyiptomba (valószínűleg innen a téves hiedelem az egyiptomi eredetről), ahol azonban nem álltak meg, hanem kötődtek egy akkor éppen arra vándorló, Szíriából nyugatra tartó népcsoporthoz.

Egy másik csoport nyugatra tartott, ahol Görögországba érkeztek. Az országon belüli kisebb vándorlások mellett letelepülőnek mondható közösségben egyre inkább jelentkezik csírájában az a termelési forma, melynek során nem csupán a maguk szükségleteinek kielégítésére termelnek (fémművesség, kovácsmesterség, kosárfonás, sátorkészítés, stb.), hanem szolgáltató iparként másokat is ellátnak e tevékenységükkel, kezdenek sarjadni a hagyományos cigány mesterségek, melyek aztán évszázadokon át megélhetést biztosítanak a romáknak az európai országokban.

A török hódítás előszelét érezve, kezdetben a keresztény vallású csoportok kezdtek el kisebb csoportokban, északi irányban szivárogni hazánk felé. Ettől az időtől fogva már írott dokumentumok is rendelkezésünkre állnak. Oklevelekből tudjuk például, hogy 1396-ban a pécsi püspök 25 sátoros cigány családnak engedélyezte a letelepedést a városfal tövében, de a tömeges letelepülés ekkor még nem volt jellemző. Ezen változtatott amikor Zsigmond király és császár un. menleveleket adott ki, amelyek szerint legálisan jöhettek az országba a roma

3.1. Romológiai körkép | 53

csoportok. A nagyobb arányú betelepedés igazán csak a hódoltság után, a XVIII. században következett be, a felvilágosult abszolutizmus korában, amikor is Mária Terézia intézkedései nyomán szisztematikusan jöttek a romák főleg az Alföld térségébe. Őket nevezi a szakirodalom az un. kárpáti cigány csoportnak.

A királynő elképzelése az volt, hogy a török hódoltság következtében kipusztult vagy elmenekült magyar lakosság helyére telepíti a romákat. Ezért hívta őket újmagyaroknak. Úgy gondolta jóhiszeműen, hogy a mezőgazdaságban hiányzó munkaerőt velük fogja pótolni. Nem ismervén a romák történetét, vállalkozása sikertelen volt, hisz a félnomád életet élő, a kézműiparba csak éppen belekóstoló romák alig-alig ismerték az állattenyésztést, növénytermesztéssel pedig soha nem foglalkoztak. Ezzel kapcsolatban hozta Mária Terézia azt az intézkedést, hogy a roma kisgyermekeket (2-4 éveseket) ki kell emelni a családból, elvenni a roma szülőktől és magyar parasztcsaládokhoz kell adni, ahol a gyermekkori szocializáció alatt földművelő környezetben fog felnőni, így fognak majd a romák részt venni a magyarországi mezőgazdaság újjáélesztésében. Ennek az elgondolásnak valóra váltása meghiúsult, mivel a roma családok kohéziós ereje erre is kiterjedt, a gyermekekhez való kötődés életfontosságú a roma családokban (ezért vállalkoznak a roma asszonyok a legritkább esetben abortuszra); megindult az elvett gyermekek felkutatása, a gyermekek szökései, a parasztság és a roma lakosság konfrontációja és ebből kifolyólag a vándorlás újra felerősödött.

Tehát ez a családpolitikai intézkedés nem a letelepedést segítette elő, hanem annak éppen ellenkezőjeképpen a romák továbbvándorlását erősítette, megjelent az üldözöttség tudata, hiszen erőszakkal próbálták megváltoztatni őket.

1773-ban kiadott rendeletben kötelezték a megyéket, hogy minden sátorban élı cigány családnak szilárd lakást építsenek, a sátorokat rombolják le, a szilárd házat otthagyó cigányokat csavargásért büntessék meg.

A beilleszkedés lehetőségeinek megszűntével 1848-49. évben fokozott szerepet kap a cigányság önálló nemzeti fejlődése. Sok közülük nemzetőrként, vagy honvédként szerzett állást. A szabadságharcot követben újra megtiltották a cigányság vándorlását, azt 1867-tól belügyminiszteri rendelet tiltotta. A század utolsó évtizedeiben József főherceg jelentős anyagi áldozatok árán megkísérelte a vándorcigányok letelepítését.

A századforduló tájékán elrománosodott nyelvű cigányok érkeztek a Bánátból. Ők magukat beáshnak, vagy vlaxo-rom-nak nevezik.

Hazánkban az oláhcigányok őrzik legerősebben a nyelvet, a cigány kultúrát, népzenét, hagyományaikat, szokásaikat. Ők vajdák vezetése alatt érkeztek, erős törzsi-nemzetségi keretekben. Törzseiket évszázadokra vissza tudják vezetni. Anyagi jólétüket lókereskedéssel és fémmunkával teremtették meg.

1916-ban egy rendelet hatására hadizsákmánynak nyilvánították a cigányok lovait, bevonultatták őket a hadseregbe. Problémát jelentett, hogy kit tekintsenek cigánynak. A törvény nem tett eleget kor problémáinak megoldásra, mint például a munkaügyi és szociális gondok. Nyíltan kimondta, hogy nem tekinti teljes értékű állampolgárnak a cigányokat. Tovább nehezítette a romák megélhetését az 1931-ben kiadott rendelet, mely szigorította a vándoripari engedélyek kiadását, ezzel is nehezítve a munkavállalásukat. 1938-ban napvilágot látott egy belügyminisztériumi rendelet, melynek értelmében minden cigányt, gyanús egyénnek kellett tekinteni. (Dr. Várnagy E, 1992.)

A II. világháború nehéz évei nem kerülték el a romákat sem, az 1944-1945-ös években körülbelül 25-30 ezer magyarországi cigányt deportáltak. A cigány holokausztról minden év augusztusában megemlékeznek 1997 óta.