• Nem Talált Eredményt

Rekviem Nagy Lászlóért — magunk miatt

In document tiszatáj 978. ÁPR. . 32. ÉVF. (Pldal 38-44)

Nagy Lászlóért mondunk rekviemet, de magunk miatt.

Mert rólunk van szó. Arról a Magyarországról, amely itt 1925 és 1918 között ötvenhárom évet élt. 1945 óta harminchármat.

Én pontosan ugyanannak a nemzedéknek a tagja vagyok — alig pár hét volt közöttünk a különbség. Szerencsések voltunk és szerencsétlenek. Szerencsések, mert miután még láttuk a régit, már felnőttként éltük meg 1945—48 forradalmát, részt vehettünk mindenben, s a torzulások átélése után maradt még időnk, hogy kibon-takozást keressünk és találjunk. És szerencsétlenek, mert túlságosan fiatalok voltunk még arra, hogy a felszabadulás után igazán alakithassuk a forradalmat, felnőtt éve-inket túlságosan megtörte az út elvesztése, mire pedig kinőttünk belőle, lassan már kifele megyünk a világból.

De persze nemcsak a 25-ösök tartoznak ehhez a „nemzedékhez". Tágabb érte-lemben mindenki, aki vállalta 45 történelmi feladatát.

Milyen ország volt Magyarország ez alatt a pontosan harmadszázad alatt! Har-minchárom év alatt sikerült valamit valóban „megforgatni" a világból — ha nem is olyan teljességgel, mint dalunk kiabálta. Az történt nálunk, hogy eltakarodott az évszázados, mozdíthatatlannak, elkergethetetlennek látszó feudalizmus, az elnyomott, a fejlődés minden természetes lehetőségétől elzárt parasztság előtt megnyíltak az utak, elmaradt mezőgazdasági területből nemzetközileg legalább közepesen fejlett ipari-mezőgazdasági ország lettünk. Az történt, hogy új munkásság jött létre, klasz-szikus értelemben vett történelmi kohó, megnőtt az ipar és kibontakozott a váro-siasodás. Az történt, hogy mindenhez új értelmiség és új vezetőség emelkedett fel, s a nép maga is megpróbálhat végre hazát teremteni saját országában. S végül és mindezekkel együtt az is történt, hogy akik ezeket a feladatokat vállalták és végre-hajtották, gyakran nem tudták végiggondolni, és ritkán gondolták egyformán; nem-csak az ellenséggel küzdöttünk, hanem egymással és főleg magunkkal is. Sokszor tévedtünk és sokszor szenvedtünk vereséget, még többször arattunk álgyőzelmeket.

Mégis eljutottunk idáig, itt vagyunk, habár nem egészen gyanakvás nélkül, de többé-kevésbé együtt.

A művészetnek és a társadalomtudománynak mindig is az volt a feladata, hogy felmutassa a századnak a század önnön képét. A mi nemzedékünk akkor, a 45 utáni évek forrongó légkörében talán a korábbiaknál (és meglehet az azutjniaknál) is elszántabban esküdött fel erre. Ha cselekedtünk, alakítani akartuk a századot is. Ha tudósok, művészek akartunk lenni, fel akartuk mutatni a képet. Ó, hány és hány képféleség született, hány semmisült meg az idő bírálatától, hány bizonyult gyengé-nek, bizonytalannak, törékenynek. Vitatkoztak egymással világképeink, sebeket osz-tottunk és kaptunk, de legjobbjaink sohasem mondottak le a felmutatás szándékáról.

Ki jutott közöttünk legmesszebb? Ki ért fel a legmagasabb csúcsra? Ki fejezett ki legtöbbet a magyar valóságból? Ki adott a legmagasabb rendű érvényt annak, ami itt történt? Én úgy látom — s nemcsak most, a gyász szorításában — hogy Nagy László. De ha meg akarjuk kímélni magunkat a felesleges és idő előtti rangsorolás-tól, annyit felelősséggel kimondhatunk, hogy ő a legjobbak, legnagyobbak közül való volt.

Azt hallottam erről egy vitán, hogy pusztán tehetség dolga, ki jut magasabbra.

Persze a tehetségé is. De attól nem kevésbé függ, hogy a tehetség milyen maga-tartást képvisel. Nagy László magatartása a legtöbbet ölelte fel az ország átalakulá-sából. Egyik arca még a paraszté, az elmúlt évtizedek történésének egyik — bár sokszor szenvedő — főszereplőjéé, másik a világ új csodáit teremtő modern értel-

36-J J U K X n - L - m J l

M A U Ä g o u a i / o t f ; <L ¿ O O Z imm^IUL -^ J C U Í G J C

SlÚU¿UA¿llolt t L ^ j ^ ICüL^ CL ¿ - ^ M C o - Ju 'iHLúUj , (V LuII&l*, i a f U ^ t l M - ^ U n L u t j , l/UuoLv&oioUjL S ^ u l i u ^ oJUxM

^ o y J Í H A & i J c - . í j ) tutik* ¿ j k j o J i o -, CL ¿ o ' S IL [ U A j c ű f e u / 0 - f i û i c —

K ^ u j d C «Macc R Í J ^ u m W ,

Oitulc lúUJüfvol, k i ladt iuckj- a ÍlűJUUMl, CL ydpnrCL- :

j ^ y i d W v u J c 0

-faWfto ¿ ^ k J k t r d j < ¿ k

ia'L cl W

H u k c l t u v u i t ' i : J ü u ^ i , O i t J c t M ^ d ^ k , ¿ J j ^ i

f t t ó f u ^ o í « ¿ ¿ c ' f r c i

ÍUCoV

K Ö R Ö S F Ö I K I R Á N D U L Á S O N : K I S S F E R E N C , N A G Y L Á S Z L Ó , K O R M O S I S T V Á N

miségé. Költészetének elsőleges mágiája, hogy milyen hatalmas ívvel fogja össze a kettőt. De benne van ugyanakkor az anyaggal küzdő, anyagot formáló munkás és a forradalmi átalakulásért küzdő népből jött vezető, egyik hang, egyik réteg sem ide-gen tőle. Amivel nem az osztálymeghatározást akarom megvonni tőle: ezt a teljes-séget ő úgy fogta össze, hogy mindig, megszakíthatatlanul érezni lehetett benne az iszkázi parasztfiút. De olyan parasztfiút, a népmese harmadik gyermekét, aki siker-rel ostromolta meg a teljességet.

Egy másik vitán meg azt hallottam, hogy útitárs volt, nem marxista. Ostobaság-nak tartottam és tartom. Nemcsak azért, mert részt vettünk együtt egy-két marxista szemináriumon. Hanem mert az a hatalmas külső-belső folyamat, amelyet a folya-mat nagyságához illő mértékkel fejez ki, megfelel a marxizmusnak. Ha így van, kit érdekel, hogy nem a marxizmus szemináriumi terminusait használja?

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a Nagy László-i költészet, életmű, magatartás az e g y e t l e n , vagy akárcsak az elsődleges, amely kifejezheti a 33 év történelmét. Akik előzetes véleményt alkottak, többnyire más tendenciák érvényesü-lését várták; akik az éppen adott jelenben akarták megnevezni a jövő hordozóját, gyakran másra szavaztak. Ezzel függött össze, hogy egész rövid időszakok kivételé-vel a művészetpolitika is többnyire máshová próbálta tenni a hangsúlyokat. Van tehát okunk elgondolkozni azon, miért történt, hogy minden más j o g o s akarat, törekvés, szándék, igény mellett és ellenére ez a magatartás és ez az életmű találta meg a legmagasabb rendű kifejezést (különösen, ha azokat a társakat is

hozzávesz-szük — neveket most nem sorolok, bőven vannak —, akik végül is ugyanezt a maga-tartást képviselték és képviselik). Miért esett így? Azért talán, mert a művészetben ebben a vonatkozásban sem lehet hazudni? Mert hiába akarták-akartuk egyidőben Magyarországot egyszerre a vas és acél országává tenni, hiába vágyakoznak máskor mások arra, hogy a komputer és a könyv hazájává legyen, az elmúlt három évtized legnagyobb történése mégiscsak a parasztsággal történt meg? Csak a parasztság fel-szabadításán, felgyűlt erejének a nemzet erejévé való átformálásán, legszélesebb értelemben vett (nemcsak művészi) hagyományainak közkinccsé tételén keresztül vezetett és vezet az út a szocialista módon modern Magyarország megteremtése felé.

Nem lehet nem hozzátenni, hogy úgy gondolom, mostanában jutottunk el a kor-szakhatárra. Olyan pontra érkeztünk, amelyben a 45-ben vállalt program már nem elégséges többé. Nem azért, mert más kell helyette, hanem mert több kell. Nem egyszerűen arról van szó, hogy fejlett ipart és mezőgazdaságot, vele a marxizmus alapelvei szerint való szocialista viszonyokat kell teremtenünk, hanem hogy mindez csak akkor lesz lehetséges, ha az egész magyar életet a minőség jegyében tudjuk átformálni a termeléstől az életmódig, a mindennapi magatartástól a kultúráig. Űj nemzedékek lépnek porondra, akik már innen indulnak. Ha a régi nemzedékek csak a régi hiteket, programokat és célokat ismétlik, kihullanak a rostán. S innen nézve újra kell gondolnunk társadalmi cselekvésünk lehetőségeit csakúgy, mint hagyo-mányhoz való viszonyunkat.

Nagy Lászlóért mondunk tehát rekviemet, de magunk miatt mondjuk. Mert ő megalkotta életművét, teljeset, szépet, mi pedig nélküle maradtunk. A további utat nélküle kell végigjárniok azoknak, akik végig tudják járni. Kegyetlen dolog, mert elvesztésével nemcsak személyes barátai érezhetik magukat egyedül, hanem mind-azok, akik a műben találtak barátot: saját lelkiismeretük, legbelsőbb gondolataik objektivációját. Ez a lelkiismeret nem szólal meg többé. Elővehetjük műveit, de az új helyzethez már nem lesz új szava. Pedig kellett volna még nekünk ereje, tiszta-sága, megvesztegethetetlensége és szépsége. Nélküle nehezebb lesz.

37-KÓSA FERENC

„A szavak elmenekültek tőlem"

In document tiszatáj 978. ÁPR. . 32. ÉVF. (Pldal 38-44)