• Nem Talált Eredményt

A régi magyar költészet értékelése az irodalomtörténeti hagyományban

In document a régi magyar irodalomban (Pldal 97-101)

A szubjektivitás alakzatai és az érzelmi hatás kérdése a kora újkori magyar költészetben*

2. A régi magyar költészet értékelése az irodalomtörténeti hagyományban

Elöljáróban – a régi magyar költészet megítélését érzékeltetendő – érdemes néhány fontos, a költészet történetére is reflektáló irodalomtörténeti állásfoglalást megemlíteni.

Ha olyan irodalomtörténetet keresünk, amelyben reflexió található a régebbi iroda-lom sajátosságaira, akkor elsőként mindenképpen Horváth Jánost kell említeni, mivel elmélete nagy hatással volt arra, hogyan gondolja el az irodalomtörténet régi, illetve modern irodalom különbségét. Horváth János koncepciója azon a tételen alapul, hogy az irodalom fogalma maga is történetileg változó, s hogy a modern kori szépirodalom az egyetemes irodalom szűküléseként alakult ki a 18. század végén. Miközben Horváth Já-nos ily módon a régi irodalom másságára mutatott rá, egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy a régiségben fellelhetők olyan momentumok, amelyek a szépirodalom kialakulását ké-szítik elő. Ilyen előzményként említi a költészet terén Balassi Bálint líráját. Horváth János szerint Balassi „az istenes, vitézi és szerelmi lírai nemben műfajt állapított meg, s oly műköltői nyelvet és lírai stílt, mely az általa kezdeményezett versképletekhez és műfajokhoz mintegy hagyományként hozzátapad s követőinél állandósul […]”. Balassi modernsége emellett még abban érhető tetten Horváth szerint, hogy az énekverstől a

4 Szilasi László, A sas és az apró madarak: Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. században (Budapest: Balassi Kiadó, 2008), 13–14.

szövegvers felé fordult, s hogy – habár alapvetően dalellenes – de mégis a dalköltészet kibontakozását készíti elő.5 A dalszerűség kérdése Horváth János felfogásában lényegé-ben azzal a kérdéssel függ össze, vajon Balassi tekinthető-e a modern élményköltészet vagy hangulatköltészet előfutárának. Horváth véleménye szerint szerelmi költészetében Balassi nem saját érzelmei közvetlen, egyszerű megjelenítésére törekedett, ilyesmi csak nyomokban fedezhető fel verseiben. A kutatás mai állása felől nézve Horváth Balas-si-értékelése már sok szempontból egyáltalán nem tűnik megalapozottnak. Kőszeghy Péter Balassi-monográfiájában például joggal mutat rá az énekvers és a szövegvers szem-beállításának tarthatatlanságára.6 Nyilvánvalóan problémás az a Horváth János által megalkotott (hegeli ihletű) teleologikus narratíva is, amelyben a költészet terén a dal képviseli a csúcsot.7 Figyelemre méltó azonban Horváth törekvése, hogy ne csak régi és új különbségét mutassa fel, hanem régi és modern kapcsolatát is. Ez utóbbi törekvés ugyanis a régi magyar irodalom újabb történeti tárgyalásaiban rendre háttérbe szorul.

A régi és a modern irodalom között tételezett különbség természetesen nem csu-pán Horváth János elméleti konstrukciója, hanem olyan periodizációról van szó, amely, bár némiképp eltérő elméleti keretek között és más-más fogalmisággal, de széles körben elfogadott, és számos irodalomtörténeti munka alapját képezi. Érdemes itt megemlíteni Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti tanulmányait, amelyekben ugyan a modern köl-tészet periodizációjára vonatkozó javaslat fogalmazódik meg, de egyes megállapításai a régiség értelmezése szempontjából is relevánsak. Mindenekelőtt az a Hans Robert Jaussra támaszkodó gondolat, mely szerint a modern irodalmat általában a kommunika-tív funkció eltűnése jellemzi.8 A retorikai hatásesztétika hagyománya a magyar költészet történetében Csokonai után szakad meg, s Berzsenyinél már csak az esztétikai hatás-funkciók egységének emléke, illetve az egység visszaállításának igénye artikulálódik.

Az esztétikai hatásfunkciók egységének megbomlása a művészet élvező tapasztalatának

5 Horváth János, A magyar irodalom fejlődéstörténete (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980), 106.

6 „Az énekverset meghaladó szövegvers: klasszikus fejlődésmodell, 19. századi eszmény, amelyet egyáltalán nem kötelező elfogadni. [...] dalellenes lírai műfajt […] Balassi sohasem hozott létre.

A valódi ellentét az olvasott és az (énekelve vagy nem énekelve) előadott vers között van, de ebből sem helyes értékítéletet kovácsolni, s egy adott szöveg működhet így is, úgy is. Balassi mindkét típust ismerte és művelte. Kései versei nem azért jobbak, mert szövegversek.” Kőszeghy Péter, Balassi Bálint: Magyar Amphión (Budapest: Balassi Kiadó, 2014), 246–258, 256.

7 Vö. Szili József, „A magyar irodalomtörténet önelvű rendszerezése”, in A magyar irodalom történetei, szerk. Szegedy-Maszák Mihály és Veres András, 3:37–51 (Budapest: Gondolat Kiadó, 2007).

8 Kulcsár Szabó, „Hogyan s mivégre tanulmányozzuk az irodalomértés hagyományát? (Az esztétikai hatásfunkciók és a történeti irodalomértelmezés)”, in Kulcsár Szabó Ernő, Irodalom és hermeneutika 26–53 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2000). Jauss Adornóval polemizálva fejtette ki gondolatait, a negativitás esztétikájával szemben hangsúlyozta a művészet kommunikatív funkcióját. A  magyar kontextusban ez az álláspont inkább a marxista és a pozitivista hagyomány képviselőivel szemben fogalmazódik meg. Hans Robert Jauss, Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik (Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 1982), 31–241.

hanyatlásával jár.9 A költészet terén e folyamat párhuzamos a líra műnemként való önál-lósulásával, s a romantikus szubjektivitás foglalataként való azonosításával.10

A régi és a modern irodalom paradigmatikus elkülönítése képezi az alapját Kecs-keméti Gábor irodalomtörténeti alapvetésének is.11 A régiséget az egyetemes iroda-lom fogalma, az imitációelv és a retorikai műveltség meghatározó volta által jellemzi.

Ugyanakkor Kecskeméti – Horváth Jánoshoz hasonlóan – fontosnak tartja, hogy szór-ványosan a régiség irodalmában is találhatunk „a posztromantikus esztétikai kívána-lomrendszert is kielégíteni képes, különleges alakzatokat”, a személyes, bensőséges ént artikulálni képes alkotói eljárásokat, melyeknek a számbavétele hozzájárulhat a modern értelemben vett irodalom 18. század végi kiemelkedésének leírásához.12

Ha a kora újkor költészetét is tárgyaló irodalomtörténeti munkákat vesszük szemügyre abból a szempontból, mit mondanak a költészet funkciójában bekövetke-zett változásokról, a retorikai költészetmodellel szembeni több-kevesebb autonómiát megnyilvánító közlésformákról, aránylag kevés támpontot találhatunk. A régi magyar költészet értelmezésével az utóbbi időben csupán egyetlen monográfia, Szilasi László A sas és az apró madarak című könyve foglalkozott. Szilasi egyik fő ihletforrása Michel Foucault A szavak és a dolgok című könyve, annak az episztémék egymást követő rend-jére vonatkozó tézise volt. Ennek megfelelően a monográfiában olyan háromosztatú történetiség sejlik fel, amelyben az 1600 körüli korszakhatár igen hangsúlyos. A sas és az apró madarak tulajdonképpen az 1600 körül bekövetkezett episztéméváltás poétikai vetületeit igyekszik megragadni a trópusok és a figurák elemzésével. Szilasi könyve cél-kitűzéséből kifolyólag nem tekinti feladatának annak megvilágítását, miben különbözik a 17. századi költészet a modern költészettől. Sőt, elemző módszere voltaképpen költői és nem költői szövegek között sem tesz különbséget, e monográfia annyiban líratörté-net, amennyiben a trópusok és a figurák szerepét éppen költői művekben vizsgálja.13 A 18. század végi költészetet eddig legalaposabban Mezei Márta monográfiája dol-gozta fel, igen árnyaltan mutatva be a Csokonai előtti költészet változatait.14 Habár az elemzés inkább a jelenségek sokrétűségének leírásában érdekelt, mintsem egy egységes narratíva kialakításában, a költészet terén bekövetkezett változások talán legfontosabb

9 Kulcsár Szabó Ernő, „Hogyan s mivégre…”, 30, 36.

10 Kulcsár Szabó Ernő, „Költészet és dialógus (A lírai művek befogadásának kérdéséhez)”, in Kulcsár Szabó Ernő, Irodalom és hermeneutika, 134–147 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2000).

11 Kecskeméti Gábor, „Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében elkészítendő irodalomtörténet megalapozása”, Irodalomtörténeti Közlemények 118 (2014): 747–783, 769.

12 Kecskeméti, „Az MTA BTK…”, 774.

13 A Foucault-féle diskurzuselemzést más módon kamatoztatja B. Kaute. Brigitte Kaute, Die Ordnung der Fiktion. Eine Diskursanalytik der Literatur und exemplarische Studien, (Rostock: Deutscher Universitätsverlag, 2005). Kaute szerint a klasszikus korban, a reprezentáció korában a költészet funkciója az, hogy a reprezentáció működését teszi láthatóvá; a modern korban pedig a szubjektum empirikus-transzcendentális kettősségét.

14 Mezei Márta, Felvilágosodás kori líránk Csokonai előtt (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1974).

vonásának itt a személytelen költészettől az egyéni kifejezési formák megjelenéséig ve-zető út mutatkozik. A kiinduló pontot a 18. századi tanító-moralizáló költészet képezi, ehhez képest mutatkoznak újdonságnak az egyéni érzelmek megjelenítésre vonatkozó törekvések első jelei. A monográfia időkorlátaiból következően azonban a 16–17. szá-zadi költészet formái még kontrasztként sem jelennek meg benne, s így nem derül fény arra, hogy a 18. században megjelenő személyesebb formák hogyan viszonyulnak a reneszánsz és barokk költészet hagyományaihoz.

Találhatunk viszont a 18. század végén bekövetkező változásokra, a barokk és a 19. század eleji költészet kapcsolatára vonatkozó megállapításokat a Magyar irodalom című kézikönyvben, illetve Vaderna Gábor egy érdekes dolgozatában.15 A kézikönyv-ben az 1800 körüli időszak költészetét tárgyaló fejezet a 18. században továbbélő barokk hagyományokhoz, a rendi költészethez és a közköltészethez képest igyekszik meghatározni a bekövetkező változásokat, azok lényegét a költészet funkciójának át-alakulásában látva:

„A 18. század második felében jelentkező művelődési programok ugyanis igen komoly szerepet szántak a költészetnek a nemzeti, tudományos, politikai identitások építésében. A rendi és a közköltészeti hagyománnyal ellentétben e programok a költészet hatókörét jóval tágasabban jelölték ki: immár nem egy-egy reprezentatív esemény rangját és fényét jelző díszítőelem a vers, nem is a szórakozás alkalma az, amely létrehozza, hanem sokkal inkább egy tágabb közösség identitásának alkotóeleme és egyúttal garanciája.”16

Ha azonban a barokk hagyományokat ily módon határozzuk meg, akkor a régi ma-gyar költészet legkiemelkedőbb alkotásai azokban nem igazán helyezhetők el. A tanult, a retorika szabályait követő alkalmi költészet művelése a korszakban valóban elterjedt volt ugyan, de Balassi, Wathay, Rimay, Zrínyi, Esterházy Pál vagy Petrőczy Kata Szidó-nia költészete – azaz a régi magyar irodalom kutatói által főúriként számon tartott, s leginkább becsült költészet – nem követi a retorika szabályait és az iskolai klasszikusok mintáját, s többnyire valamilyen konkrét alkalomhoz sem kötődik. Amade László és Faludi Ferenc esetében is erősen kérdéses, vajon a szórakoztatás és az alkalmiság meg-felelnek-e verseik maradéktalan jellemzésére. Összességében az állapítható meg, hogy e kézikönyv-fejezet erősen hangsúlyozza a hagyományok továbbélését, de a régiség költői hagyományait a modern kori költészettől teljesen idegennek tételezi.17

15 Vaderna Gábor, „Mit hagyományozott a 18. századi költészet a 19. századra?”, Irodalomtörténet 94 (2013): 467–501.

16 Szilágyi Márton és Vaderna Gábor, „Az irodalom intézményesülésének kora”, in Magyar irodalom, főszerk. Gintli Tibor, 313–428 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010), 330.

17 Szilágyi és Vaderna, „Az irodalom…”, 323–330. A  koncepció részletesebb kifejtése: Vaderna,

„Mit hagyományozott…”.

In document a régi magyar irodalomban (Pldal 97-101)