Szólott az Úr Ábrámhoz: Menj el országodból, szülő-földedről és atyádnak házából1. És amint ősünkhöz, Ábrámhoz szólott az Úr, úgy szólott a Gondviselés ahhoz a férfiúhoz, akinek hamvai most annyi évtized után tétetnek örök nyugalomra a hazának anya-méhén: Menj el a te országodból mert ez az ország a küzdelem-nek hosszú esztendein keresztül az ő országa volt – menj el a te országodból, szülőföldedről, atyádnak házából, menj idegen földre!
De ami ősapánknál a jövőnek reménye, az a bujdosásnak induló fejedelemnél a múltat befejező búcsúszó. Az egyik, a bibliának alakja, boldog jövő felé indul s ezért szól hozzá az Urnák biztató igéje:
légy áldássá-, a másik lezajlott, bezárult, végkép befejezett szereplésének utolsó fordulóján elhagyja hazáját, bujdosni indul ide-gen földre, amelyen jövőt nem keres, amelyen nem várja egyéb, csak lelketülő, lelketölő, sivár egyedükét, csak epesztő szomorúság, nem várja egyéb, csak hosszú évtizedek mélylő keserve, keserves búsulása, bús emlékezése. És mégis, ámbár a fényesen indult múlt akkor mögötte már bezárult, az a múlt, amelyben mint imádott vezére, éltető lelke a magyar fölkelésnek irányt akart adni népe és hazája történelmének, ámbár e múlt már akkor mögötte
berekesztő-<lött, ámbár szinte egyedül ment távol messzeségbe, mégis ő rajta is beteljesedett, ha életében nem, de haló porában az írásnak az az igéje, amely biztatókig fordult ősapánkhoz, amidőn elhagyva szülő-földjét, idegen földre indult: légy áldássá. Mert az egész hosszú évezredes magyar történetből nem maradt meg a népnek emlékeze-tében Mátyáson, az igazságoson kívül egyetlenegy alakja sem a nemzeti történetnek úgy, mint az övé. Nem maradt meg elevenebben egyetlen alakja sem a nemzet történetének a nép emlékezetében és ha végig jártátok akkor, mielőtt az iskolák megnyíltak s terjesztették múltunk ismeretét falun s tanyán, ha végig jártátok akkor a magyar népnek kunyhóit, csak egy élő nevet találtatok a Mátyásé mellett:
41
a Rákóczi nevét. Csak egy név volt, amely imádság volt, amely áldás volt e hazában: a Rákóczi neve. Csak egy név volt, amely elült századoknak szomorú, nehéz, sötét sorából megmaradt a népnek szívében: a Rákóczi neve. S ezért lett ő áldássá a nemzet történe- tében, mert mindama nehéz évtizedeken át, amikor az a ragyoglatos kuruc küzdelem sötét vég-e után újból rabigába görnyedt, ellent- állásm. ingereltetett, mindama hosszú évtizedeken át minden szenve- désben és nyomorban, elgyötört állapotunkban ez az egy reményünk volt, ez az egy áldás volt rajtunk: a Rákóczi neve. És ha valahol teljesedett az írás igéje, akkor ezen a szent emlékű néven teljesedett, mert valósággal nemzeti eszménnyé lett, pedig a fejedelem messze tőlünk aludta,örök álmát: nem tért vissza ide, ahol lelke élt, sem élve, sem holtan.
Áldássá lett a magyar nemzet történetében, mert olyan kincs lett emlékezete a magyar nép lelkében, amelyhez hasonló kincset néni őriznek, csak egyet ez országban, ott, ahol a szent koronát őrzik. Mert ha a szent korona jelképe a magyar nemzet álladalom- alkotó erejének, úgy Rákóczi neve jelképe a magvar álladalom nemzetalkotó erejének. Hosszú időn át odakinn szunnyadta a holtak álmát rokontalan földnek rideg röge alatt. És íme ezen a, mai napon, midőn Kassának székesegyházában megnyíltak az ódon kapuk és megnyílt a kripta-ajtó, hogy a nemzet kormányának s képviselőinek jelenlétében nyugalomra térjenek hamvai; midőn közel és távolban magas hegyormon, tágas tereken, ünneplő ablakokban csillogó mécsek, lángzó szövétnekek, sugárkévés máglyák terjesztik a megdicsőülés sugárzatát: beteljesedik az írásnak bekezdő igéje, amely e héten követi a számkivetésnek múltheti szózatát: És megjelent 5. Igen, megjelent újból Rákóczinak szelleme az ő országában, szülőföldjén és nemzetének szívében: nemzeti föléledésnek ébredése lészen e glóriás temetés, ez a jelenés, keserű bujdosásnak békeszerző, végső útja, megrendítő tragédiának kibékítő végkifejlése, súlyos kérdésnek lidércoszlató végső megoldása.
A vidék, a főváros fogadta őt azzal a kegyelettel, amely a leg- nagyobbakat, a legnemesebb magyart és a legmagyarabb nemest, amely a halhatatlanokat illeti. Elkísérte a nemzet őt képviselőiben végső nyugodalma felé és elhelyezték őt abba a kriptába, amely felé az egész nemzet, minden különbsége nélkül a hitnek, szent kegye- lettel fog ezentúl tekinteni, mint arra a helyre, amely a magyar
42
álladalom nemzeti voltának letéteményesét fog-adta magába. Ha a koronaőrség őrzi a koronát, az egész nemzet őrzi Rákóczi hamvait.
Nehéz e mai változott viszonyok között, nehéz meg érteni azt, mit akart Rákóczi, nehéz meg érteni azt, mit áldozott ő ezért a hazáért és e hazának népéért és még nehezebb megérteni azt, hogy az a legyőzött fejedelem, akit elárultak vezérei, hogy az a legyőzött fejedelem nagyobb győzelmet aratott, mint azelőtt vagy azután akár- melyik szószólója a nemzet érzületének, fegyverhordozója a nemzet ügyének. Mert az volt a csodálatos a kurucoknak a legyőzetésében, hogy az a vereség diadal, hogy az a bukás győzelem volt. A maj- tényi síkon letették a fegyvert, akik elhagyták a vezért, de ugyan- akkor annak az egy egyedül maradt embernek a neve kényszerítette Bécset elismerni, hogy amiért Bercsényi fegyvert fogott, abban a nemzetnek igaza nyilvánult s amiért Rákóczi harcolt, abban nem Kollonicsnak volt igaza.
Letették a kurucok a fegyvert, de Rákóczi nem írta alá a békét, nem esküdött hamis hűséget, mert ha a magyar ember hűséget esküszik, akkor megtartja, de ha Bécs békét köt, akkor a békét békónak tekinti, amelybe szerződő felét veri.
Megkötötték a szatmári békét. Hogy mi volt a szatmári béke, azt nem akkor értitek meg, ha elolvassátok a szövegét, amely oly békülékeny, amely annyit ígér, amely a hős vezérnek visszakínálja minden birtokát, a nemzetnek visszaadja minden jogát, amely mindent elismer és mindent ígér, mert a Kollonicsok mindig ígértek, de soha meg nem tartották ígéretüket, be nem váltották szavukat. Mert Bécs- ben úgy volt akkor, I. Józsefnek halála után, mint nagyon sokáig utána, hogy a király ígért, de cselédei nem váltották be szavát.
Röviddel a szatmári béke megkötése után törvényt alkottak az országgyűlésen. Nem azt értem, amelyet most eltöröltek, hanem alkottak egy rövidke törvényt, amelyben 111. Károly király fogadja a Karok- és Rendeknek, hogy eltávoztatja Magyarországnak más tartományok módjára besikkasztott kormányzását. Olvassátok el a nemzet történetét 1715 óta és akkor gondolkodóba estek, volt-e hatalma a német császárnak megtartani, amit a magyar király ígért, vagy volt-e szándéka Bécsnek megtartani azt, ami 1715-ben tör- vénybe ment, hogy rövid néhány évvel utána a nemzet, ez a jóindulatú, ez a királyát szerető, ez a lojális nemzet törvénybe iktassa a prag- matika sankciót. A nemzet a pragmatika sankciót megkötötte, meg
43
is tartotta hűségesen. A nemzet megtartotta, amit ígért, de a régi Bécs nem tartotta meg soha.
Most értjük majd, mit jelentett a kuruc felkelés, mi volt ered- ménye nem a szatmári békének, mert nem a szatmári békének az eredménye volt az a néhány szó a magyar törvénykönyvben, melyet III; Károly esküvel írt alá, hogy az országnak más tartományok módjára, besikkasztott kormányzását megszünteti. Ez a néhány szó volt Rákóczi felkelésének végső eredménye. Nem azoknak ígértek, akikkel megbékültek, hanem azoknak ígérték, akiktől tartottak: a bujdosó Rákóczitól, aki kolostorba ment imádkozni hazájáért, attól a bujdosó Rákóczitól, aki szerzetes életre vágyott, mert lelkében elfordult a világ· igazságtalanságától: ettől a levert, ettől a kiüldözött, számkivetett Rákóczitól féltek. És miért féltek tőle? Mert érezték lelki nagyságát, amellyel elbujdosott, itt hagyva mindazt, amiért csak egyszerűen esküdnie kellett volna. Voltak, akik könnyebben esküdtek, akkor is és később is! Ó nem esküdött meg. Akarjátok tudni, hogy miért nem? Akkor jellemét kell ismerni jobban, mint ahogy ismerik őt ebben a mai korban. Hiszen ha reágondolunk, megjelenik előttünk a daliás levente, kardot rántva, zászlót tartva, serege előtt vágtatva és a nemzet lobogóját vive küzdelemről-küzde- lcmre. Pedig1 nem ez az igazi Rákóczi! A belső Rákóczi, az, aki nem esküdött meg Bécsnek, aki élő tilalomfa akart maradni, ha egyedül marad is az egész erdőből, az a Rákóczi az volt, akit elvettek édesanyjától, aki nem börtönbe, hanem sanyarúbb helyzetbe, a bécsi udvar nevelésébe került, akit idegennek neveltek idegenek odakünn Csehországban, . de olyan vallásosságot plántáltak lelkébe, hogy ha nem akarták volna belőle a magyar érzést kiverni, hálásnak kellene lenni mindvégig· a magyar nemzetnek, hogy olyan jellemet neveltek belőle, aminő csak a vallásával eltelt emberben lehet. Hiszen ha az ember olvassa végső idejében megírt Emlékezéseit, ezt a nagyszabású gyónást, akkor látja, hogy prófétai lélek lakott szívében.
Mikor egyedül maradt Rodostó magányában, imába merült, elő- kereste emlékezéseit és megírta az utókor és megírta gyermekei számára. Megírta latinul, mert azt mondotta: En németül nem írok és magyarul – fájdalom – az én gyermekeim meg sem értenék!
Megírta latinul egy egész életnek vezeklését és akinek érzéke van az emberi nagyság iránt, akinek érzéke van egy nagy lélek küz- delmei iránt, aki tudja, hogy mi az, mikor a hívő lélek Istene előtt
44
vallást tesz és feltárja legtitkosabb gondolatait: az bámulattal olvassa, amit Rákóczi ebben a kincsben nemzetének hagyott. Enyészhetetlen, magasztos nyilatkozását látjuk benne a vallásos áhítatnak. Embert, hazafit, hőst, aki előtt nyitva az egész világ és a világnak minden szórakozása, de elfordul tőlük; egy embert látunk, aki lelkét feltárja, lelkét, amelyben csak két gondolat él: az Isten és a Haza.
Ezért nem esküdött meg Rákóczi, ezért nem maradhatott hazájában, mert nagyon jól tudta, hogy az az ő hitével nem egyez, hogy meg nem esküdhetik oly esküvel, amely ki nem elégíti lelkét, amelyről tudja nagyon jól, hogy csak a haszonváró hűbéresnek esküje avval szemben, akitől visszavárja kincsét, de nem az őszintén meghódolt jobbágynak esküje. Meghódolni nem tudott ő Bécsnek soha. Nem forrott volna ereiben Rákóczi vér és nem lett volna anyjának fia, ha Bécs előtt térdet tudott volna hajtani. S ez az.
amiért teljesedik az ő nevén az írásnak igéje: légy áldássá, áldássá nemzeted történetében. Az a vallásos buzgóság a magyar nemzetnek megadta a bizalmat a jövőben, megadta azt a szavahihetőséget, hogy amit a nemzet ígér, azt meg is tartja emberül, amire a nemzet hitet tesz, azt be is váltja 1 íven.
Elvitték Rákóczit gyermekkorában, elvették az édesanyjától, elvitték Csehországba, kolostorba; azt hitték, elfeledi hónát. De a Bécs parancsára szívébe plántált hit nem tette hazátlanná s amikor bujdosóvá lett, a hazátlanságnak átka nem tette hitetlenné. Hiszen más, ha az a sors éri, ami őt, kétségbeesett volna hazáján, önmagán és hitén, üt látjuk Rodostóban nap-nap után hívő szívvel imában elmerülni, megnyugodni abban a tudatban, hogy ha ő általa nem is adta meg az Úr ennek a nemzetnek megváltását, azért nemzete nincs elveszve, nincs kitörülve a népek sorából.
Az egész kuruc-erdőből egyetlen szál fa maradt, ez az egy szál élő tilalomfa volt azokkal szemben, akik azt hitték, hogy belőlünk tartományt lehet csinálni. Ha belátta Bécs, hogy a levert kurucok győzedelmeskedtek; ha érezték odafönn a császári várban, hogy ezzel a nemzettel nem jó lesz a végletekig menni; ha érezték, hogy ebben a nemzetben oly ragaszkodás van a szent koronához és ahhoz, akit véle megkoronáztak, hogy minden áldozatot meghoz érte, csak megértsék a nemzetnek szózatát, kívánalmait, követeléseit; ha egyszer belátták odafenn Bécsben és beleírta III. Károly király a magyar törvénykönyvbe, hogy itt más tartományok módjára besikkasztott
45
kormányzással többé kormányozni nem szabad: akkor mi ezt a néhány szót el nem feledjük és itt besikkasztott kormányzással nem is fognak kormányozni soha! Ez az, amit Rákóczitól tanult a magyar nemzet, megtanulva azt, amit beigazolt a nemzet újból akkor, midőn felébredett hosszú, nehéz évtizedeknek nehéz szenvedése után. Amikor a nép elvesztette türelmét Rákóczi idejében s elment keresni őt lengyel földein, amikor a népnek, a röghöz kötött, a földet munkáló népnek százai sereglettek körüle, a nagy urak csak várták: beüt-e a kurucoknak. Ha beüt, a mágnások is hozzájuk csatlakoznak, ha nem, akkor a, magyar mágnások Bécsbe mennek udvaroncokul. Ez volt a mágnáspolitika. Ez az, amiért Rákóczi különb mindazoknál, akik vele egy vérből, egy rangból voltak.
Egyetlen nagy rangban levő ember volt csak, aki visszaszállott mihozzánk, aki nem akart Magyarországnak fejedelme sem lenni, mert a megkoronázott királlyal szemben az ő vallásos lelke nem engedte, hogy amíg a végső lehetőség megvan, a koronával ren- delkezzék.
Rákóczi az egyesült nemzetnek lett fejedelme és vezére abban a reményben, hogy reá bírja Bécset, – hiszen az akkori császár vele nevelkedett hogy egyszer tanuljon már az a Bécs is, amely Mohácstól kezdve egész Rákócziig vonakodott tanulni. Nehéz meg- tanulni azt, amivel lemondás jár és nehéz megtanulni azt, amivel egész múltunkat megtagadjuk. Ezért tanult oly nehezen Bécs akkor is, később is, 48-ban is. Mert mikor újból felébredett Rákóczi szel- leme, amikor beelégelte a nép a nyomorúságot, az alkudozást, amikor elfogyott a nemzetnek türelme és alkotmányt akart, amely az európai alkotmányok között méltóul megállja á versenyt, alkot- mányt, amely a régi nemzeti alkotmánynak folytatása, megújulása, alkotmányt, amely nemzetalkotóvá volt hivatva lenni, mert az egész népet befogadta sáncai közé, akkor megijedt Bécs. Ha nem bírt a kiváltságos Magyarországgal, hogy bír majd az egész tömörülő, sorakozó, milliónyi néppel?
Az a megkapó Rákóczi felkelésében, hogy Magyarországnak népe küzdött oly jogért, amelyből nem adtak neki, oly jogokért, amelyekből nem is kért. A késő koroknak emlékezetében ez a hatal- mas felkelés csak úgy élt, mint a kuruc szaladás kora. Az öregek még hallották öregapáiktól a kuruc szaladásnak hírét. A szaladás emlékezete megmaradt, de a felkelés, a küzdelem indító okáról,
46
arról megfeledkeztek. Pedig- indító oka, az nem volt más, mint 48-nak indító oka. Csak egy indító oka van az egész hosszú magyar törté- netnek Mohács óta s ez az egy az, hogy Bées nem tanult soha.
A magyar történelemnek nincsen egyetlen egy alakja sem a nagy hadverők és uralkodók, sem a törvényalkotók, sem a tudósok s a költők közt, akit lelkének magasztosságára nézve Rákóczi mellé lehetne állítani. Véle csak az ókornak prófétáit lehet összemérni.
Önzetlensége példátlan az embernek történetében és az a méla bú és az a magasztos bánat, amellyel évtizedeken keresztül viselte odakünn messze hazájától a hazátlanságnak átkát, az a méla bú és az a magasztos bánat, az minden költeményénél az ember irodal- mának magasztosabb és meghatóbb.
Nem volt, igaz, nem volt egészen egyedül. Találkozott ez ország- ban egy marék ember, akinek nélküle nem kellett a hazának földje.
Egy marék ember maradt mindazokból, akik Rákóczinak kenyeréből ettek, dicsőségében sütkéreztek.
Egy marék ember maradt, aki elment vele a számkivetésnek száraz kenyerére. Követte őt a maroknyi hű nép s egymásután elkövetkezék végük. Végső pihenésük ott lett távol idegenben. Mikor itthon a nemzet kezdett ébredni, tudatára ébredt annak a nagy adósságnak, amellyel nékik tartozott.
Két dolgot hoztunk délről haza. Két dolgot, ami egyenlő értékű ennek a nemzetnek életében és történetében: hazahoztuk délről, Orsováról a szent koronát és hazahoztuk délről Orsován át Rákóczi tetemét. A kettő egy pár a nemzetnek szemében: mert az egyik a királynak s a nemzetnek palládiuma, a másik a nemzeté.
Mikor a királynak kérő szavára visszaadta a tőreik birodalom- nak ura ezeket a hamvakat, mi úgy érezzük, mintha a magyar király kezet fogott volna a bujdosó fejedelemmel. Hazajött Rákóczi, elhozták édesanyjából is azt. amit a föld még visszaadott, azt a marék port, elhozták azt az egy pár embert, akik az emberek között szokatlan hűséggel kitartottak a nagy bujdosó mellett. Hazahozták őket és a nemzetnek megdobbant szíve, amidőn hamvaik közelegtek, amidőn elvitték, ha nem vitték is a koronázás templomába, de elvitték az országnak szívébe és onnan kísérték a trónnak tanácsosai és őrállói és a nemzetnek törvényhozói, ahol immár, úgy hisszük, a Gondviselésnek jóvoltából valósággal végső nyugalmuk lészen.
Szentebb a föld, a hazának földje, amióta Rákóczinak hamvai
47
benne nyugosznak. Szentebb a föld és ma egyek vagyunk abban a bánatos érzésben, amellyel eltölt bennünket a hazának múltja, egyek vagyunk mindannyian, én édes véreim és atyámfiai, egyek vagyunk mindannyian abban a tudatban, hogy megbűnhődte már ο nép a multat s jövendőt. Egyek vagyunk abban a tudatban, hogy ez a nemzet mindig megtartja azt, amit királyának ígér, amivel a király- nak tartozik, hogy ez a nemzet, amelyben Rákóczi oldalán az oláhok ós a tótok fölkeltek, hogy ez a nemzet a jelen időben is szorosan fogja magához csatolni tudni mindazokat, akik más nyelven kérnek kenyeret; hogy ez a nemzet a maga összeforrasztó erejével, áthaso- nító hatalmával a keblére ölel mindenkit, aki itt él, csak akarjon a hazának szolgálni igaz lélekkel és őszinte akarattal: hogy ez a nemzet, amely meg tudja becsülni múltjának nagy alakjait, amely nem tudott megnyugodni abban, mihelyt földerült fölötte a nap, hogy kinn maradjanak bujdosói a távolban, Rodostóban, Bizáncban, hogy ez a nemzet megérett arra, hogy besikkasztott kormányzással kormányozni ne lehessen soha többé.
Ez a tudat, amelyben nevelni akarjuk gyermekeinket, ez a tudat, amelyből él a nemzet, amelybe e nemzet jövőjének horgonya bele vagyon vetve.
Rákóczit hazahozták és mélyen meghat bennünket az a tudat, hogy immár itthon nyugosznak dicső hamvai, azokéval együtt, akik mindvégig kitartottak mellette. Odafordulunk sírja felé és felszáll a Mindenek Urához, a magasságbélinek trónusához, fölszáll lelkünknek hő imája, hogy akik a földön példát adtak jellemben és szeretetben, bátorságban és honfierényben, békén nyugodjanak az anyaföldben;
jutalmuk legyen az l rnak fényességében, akik egy nemzetnek adtak példát honszerelemben, hűségben, bátor küzdelemben és békességes tűrésben. Amen!
*
1 Μ. Ι. 12. 1. -- 2 U. o. – 3 M. 1. 18, 1.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.
A halogatott reménység megbetegíti az elmét1. Mi az én erőm, hogy reménykedjem, mi az én végem, hogy magam tűrtessem2?
Megtört. Ma telik be a félszáz esztendő.
Nyolc nappal halála előtt izente: Magyarország velem együtt a sír partján bolyong. Én nemsokára leszállok. Adja Isten, hogy kedves hazám ne kövessen oda egyhamar3.
A nemzet nem szállott sírba. Az ifjú Széchenyinek adott igazat a történelem, aki 80 éve megírta (1830): „Sokan azt gondolják:
Magyarország – volt; én azt szeretem hinni: lesz4”. Szálló igévé lett e szó, túlélte minden írását. Volt idő, mikor olvasták írásait nálunk Szegeden is. Őt magát 77 éve látták itt: 1833 szeptember harmadikán ért ide gőzhajója. Leírhatatlan lelkesedés fogadta. Mint az első kormányozható léghajó felszállása, oly lázas izgalmat váltott ki a füstölgő gőzös. Versenyt futott a nép a hullámok közt haladó hajóval5.
Három napot töltött akkor itt6. 1846-ban újból megfordult nálunk Paleocapával7, de azért a szegedi snperek gép nélkül szer-kesztették tovább is lomha, bőgős hajóikat. Lovak vontatták tovább is a parton rakományaikat.
Elmaradottságunk rögtön szemet szúrt Széchenyinek. Bántotta a rengeteg piac kietlen és szabályozatlan volta. „Miért nem termel-nek a 26 holdon legalább burgonyát?
–kérdezte.
Nem véletlen, hogy 1861-ben8 róla nevezték el a teret, amely megkisebbülése után is, Széchenyi munkatársának s a város ujjá-alkotójának szobraival, palotás keretével és szőnyeges kertjével Széchenyi nagy nevét dicsőíti és várja a legnagyobb magyar szobrát.
Gyászolt a nemzettel Szeged is, mikor a döblingi tragédia befejeződött. Gyászolt a szegedi zsinagóga is (1860 május 20) és ámenének elhangzásával elállott az egyház gyászszava a hazában.
A hatalom félt e messze komorodó ravatal fenséges
komorsá-49
gától. A zsinagóga gyászünnepén jelen volt a megdicsőültnek szelleme:
a vallásbeli türelem, az szinte egyetértés, a testvéri szeretet, a honfiúi lelkesedés.
Sámuel prófétával ragyogó történeti párhuzamban mutatta be e szószék beszédes ajka a nagy honíiút9.
Hazafias érzület és nem szűk felekezeti felfogás vezérelte a gyászoló zsidóságot. Széchenyi nem tartozott az ö teljes egyen- jogúsításának előharcosai közé. Azt hitte, hogy a hűség a fajtához az első. míg a szabadelvűség a nemzetiség rovására történik s a kedvezés csorba a nemzetiségre nézve10.
Vélekedésem, mondotta 1844-ben, az, hogy ne tegyünk hátra- lépést, de nagy előrelépést sem és legjobban szeretném, ha azon nyomot követnők, amelyet a múlt országgyűlés alkalmával követtünk és fogadnók el azon törvényjavaslatot, melyet a múlt országgyűlés alkalmával ő felsége elibe terjesztettünk. Ezáltal a hosszas tanács- kozást, mely csak keserűségre vezethet, el fogjuk kerülni, mert még azt hiszik utoljára, hogy itt az ember a zsidóság ellen van. Bizo- nyosan én részemről az Istennek minden teremtményét tiszteleni és bizonyosan a zsidóságnak sem vagyok ellensége, sőt méltányolom előmeneteleiket és azt. amit a nemzetiség dolgában tettek11.
Nincs arról szó, hogy az Istennek akármi teremtését jogokból kirekesszük, mert felfogásom és vallásos érzelmem szerint azt sze- retném, hogy e hazában minden ember, ki az Isten képére van alkotva, egyenlő jogokkal bírjon és egyenlő terheket viseljen. Bár mondhatná mindenki valláskülönbség” nélkül: nekem is van hazám, ez az ultima tendentiám, ez a kikötőm, amely felé vitorlázok.
De mint hű tagja a. magyar fajnak egy túlzó indulat által, hogy magam gyermekét dobjam ki a bárkából, ezt másokért tenni nem fogom soha.
Tévedt a nagy férfiú. A nemzet nem bárka, amelyet a beszállók túlterhelhetnek, hanem küzdő hadsereg, amely annál hatalmasabb, mennél többen esküsznek föl zászlaja alá.
A hazai zsidóság pedig a magyarságnak egyetlen őszinte és rajongó szövetségese.
Forradalmár volt Széchenyi az előjogokkal szemben. A rendi országból polgári országot akart teremteni. Főúri hagyományaival összeütköztek forradalmár átlátásai. Az elnyomó réteg fölé fölemelke- dett főnemes indult az elnyomottak megmentésére.
50
Most, midőn az emberiség gyermekkorát már elhagyá a sértő privilégium jó sikerrel többé nem víhat a természet törvényei ellen s végre bizonyára nagy sírhalom alá dől egy fejledező nép virága.
ha a felekezetek örökké mint ellenségek s nem mint barátok állnak szemközt egymással”.
Egy mágnás hirdeti: a privilégium kora lejárt. A tudományos emberfő mennyisége a. nemzet igazi hatalma11!
Új világnézetet hirdet. Meg kell újhodnia a nemzetnek!
Jelszava (1836): megint és megint – szünetlen! Akár csak Deáké: csak újra és ismét újra!
Páratlan izgató volt. Szívósan ostorozta az elmaradottságot, A közértelmesség és közerkölcs nem a hiányok bágyadtlelkű palás- tolása által fejlődik ki és nem egy morális marazmusből veszi azon rugósságát. mely csak életből fakad: hanem kirekesztőleg a hiányol;
nagylelkű elismerésének és férfias orvoslásának okozatja és követ- kezése1·” .
Ezért volt próféta. Nem lakott benne a hiányok bágyadtlelkű palástolása, hanem a hiányok nagylelkű elismerést1!
A próféták isteni önkívülete, lángoló lelke lakott benne. Nem várt elismerést, nem félt a közvélekedés elfordulásától, lia van férfi- hez illő és méltó foglalkozás, – monda – az bizonnyal nem min- dennapi kisded örömeink vadászata s nem azon felszínségek hajhá- szata, melyek köntöseinkre paszomántot, a hozzánk szóló levelekre hosszabb címzetet tűznek, hanem lelkünk függetlenítésére irányzó tülekedésünk10.
Független volt: királyi kegyet, népszerűséget nem keresett.
Mindkettőt szolgálta: a királyt s a nemzetet. A szomorú viszo- nyok ellentétbe helyezték e kettőt. Felsóhajt: mintha király és haza- szeretet olyan volna, mint ecet és olaj, mely soha eggyé nem vegyül17.
A nagy hídépítő összekötő hidat akart verni király és nemzet, főurak és nép között.
Felidézzük sírjából e félszázados fordulón Széchenyit, felidéz- zük, mint Saul király Sámuel prófétát, Széchenyi szellemét, hogy elveinkben megerősödjünk, hogy munkára intsen bennünket. Hiszen a munka mozgató gépeit ő honosította meg folyóinkon. Működésé- nek jelképe a munka gépe! A belső erőtől haladó gőzös a társa- dalmi haladás jelképe. A halhatatlan Széchenyi nem a Nemzeti Kaszinó billikomjának Széchenyije, hanem a- történelem Széchenyije,