• Nem Talált Eredményt

MOST — PUNTE — HÍD Összeállítás a mai bolgár irodalomból

In document tiszatáj 1977. SZEPT. * 31. ÉVF. (Pldal 33-40)

MOST — PUNTE — HÍD

mint hullt egykor ama Patrokloszra — Achillész, Péleusz fia —

s rínék.

És ríttam ... Magányos és ismeretlen.

És újra. És újra Burgasz ragyog, hol a szörnyű rémülettől remegtem, és kiáltottam — én élő vagyok.

Élő vagyok — a restiben kilenckor.

A lumineszkáló tábla alatt...

Ahol fölébresztett hattyú a mozdony ...

Én elfogadom lelkesítő, nagy kockázatát annak, hogy élve éljek, ne legyek halott Hriszto Fotev soha:

Született Isztambulban. Harmincéves.

De bolgár. És Burgasznak lakosa.

... Színház Burgasznál nincs kegyetlenebb még.

Egyedül élek — mikéntha póluson.

Csupaszabb vagyok az északi szélnél...

Ne hagyj el engem, én kis kórusom.

Kórus:

Hogy sietsz te. Lehetetlen, hogy itt élj gőgös-névtelen, ki mégis ragyog?

Döntöttél, hogy emlékezel? Hogy ítélj?

— Hinni akarom, hogy élő vagyok.

Elégia

Most pedig elfeledlek — és mindörökre.

Mindörökre megmentelek magamnak.

Magamba mentelek így ... Nem az emléknek.

Nem a szánalmas, szomorú, eldeformálódott emléknek — amellyel bosszút esküszünk, megbocsátunk, megváltoztatunk, elveszítünk...

Örömmel feledlek el. Légy az emlékezetem fölött, mint ott, a meztelen fák idején,

oltalma alatt az esőknek ... Emlékszem rád a fellegekből.

Légy a levegőnél is erősebb.

Lerombolhatatlan, sugárzóan gyönyörű.

Sehonnan se jöjj — sehova se vezess engem ... Légy hatalmasabb

mindig tőlem — a bánatomtól — és kínomtól.

Légy örök — és könyörtelen.

Akkori szemeddel — esős

kezeddel — és akkori záporos kezeddel.

Lábaddal, mely hajlékonyabb a dagálynál.

Emlékezetem fölött légy mindig.

Hétköznapi halálom fölött...

Te lerombolhatatlan, sugárzóan gyönyörű.

Kezeddel, lábaddal, szemeddel.

És vállaiddal — emlékezőn a néhai szárnyakért...

N I K O L Á J K A N C S E V

Az erdőben van valaki

Valaki van az erdőn, aki batyujában hamut visz.

— Ha leomlik ősszel a lomb — mondja idegesen az erdőkerülő fülöncsípem azonnal: bizonyára fát égetett a fickó!

Intelek a csavargástól, lányok, egyelőre veszélyes.

Valaki van az erdőn, aki batyujában hamut visz.

— Szerencsétlen kincskereső az csak — szól szelíden a pocakos eltűnik, mihelyt a mágia megrontja majd az aranyat!

Intelek a csavargástól, lányok, egyelőre veszélyes.

Valaki van az erdőn, aki batyujában hamut visz.

— Lehetséges, hogy őrült — mondja bölcsen az orvos —, ha tudorok kezébe kerül: makkegészséges újra!

Intelek a csavargástól, lányok, egyelőre veszélyes.

Valaki van az erdőn, aki batyujában hamut visz.

— Meghalt valaha Indiában — vészjósol egy javasasszony —, elégették feleségestül, és most várja, hogy föltámadjon!

Ne merjetek kacarászni lányok, egyelőre veszélyes.

* * *

Csillagképek, szanaszéjjel magányos csillagok. A fájdalom özöne ez!

De én megszoktam már, hogy mindig vesztek, és nem hasít belém e pillanat sem.

Dobd az arcomba, parittya nélkül dobd a bántást — úgy ám, hogy a kavicsot ki ne köpjem.

Ha megkérded, elmondhatom neked azt, hogyan is ér el a látatlan öröm:

nézd, ott az a galamb, mely imitálja a szent lelket, épp az imént csippenté föl csillagomat, és én megéreztem azonnal, másodszor szüleiek újjá!

A meteor, miután már nincs

Ámbár a távolság mindvégig ellenem volt, amikor közel értem: fölrobbantam, s olyannyira tágítottam a pillanatot,

már-már magam sem tudom, hogy benne vagyok-e.

Saját hangom, hangerőm nő egyre csak egyre, mint hajszálaitok halál utáni csöndben:

ó, ellobban, zúgván egek felől a földre — ám a visszaútra így még nem is gondoltaml

M A R I N G E O R G I E V

Szabadság

Véreimet hagytam el miattad, ' mégis idegen, ím az orcád.

Nem vagy-e te örök hekatomba, kit áldozattal hizlalnak ...

Három csikó

Három csikó selymén a fűnek, az esteledő legelön

lassan eggyéolvadt a fűzek hamvas árnyával lebegőn.

Ám ahogy a Hold égre lábolt — igy az idő gyorsan pereg! — már a mezőn állt mind a három.

Lábhoz lehajtván a fejek.

Mikéntha homályból lennének:

faragva ily gyönyörűre.

Fejük hol fölmeredt az égnek, hol meg lehajlott a fűre.

És csak a csönd és a remegés, hosszú éjjel s nappal között hallgatták, hogy mit súg a fű ési mit mond nékik az anyaföld.

Még egy pillanat

Elhalványult a nap ...

A lég ínég szinte zengett.

Ragyog a madarak

tollán a fény és csend lesz.

Leájul egy levél — a fatörzs beledermed, meg is kérdi: — Miért?

S kap csúcsa sárga leplet.

A levél meg pörög, kereng, aláhull nesznek.

Egy pillanat még!... s fekszik madártollak mellett.

I V Á N C A N E V

Csend

Amikor elzendül kaszánkról a nyár zaja, s lüktet a csend, és az őrszemes hangyavárból morzsa dereng;

amikor visszahull galambunk a késtélen kezek közé,

s folyam zúg, amerre arattunk:

a búzaözöné;

amikor az aranyfa törzsét búcsúkörözi a levél,

és a szőlő fürtjein ködfényt ragyogtat föl a szél;

amikor az ereszek alján sorra némulnak a fészkek, és kisarjadt gyökere halvány a csillagos égnek;

mikor az est lámpáiból már lobbog az eljövő álom,

s csakis a hajszálerünk pulzál, majd hallod te is, barátom:

... hogy az atomok

hogyan esnek szét benned, s a könyörtelen szavak hogy robbannak.

Alkotás

Valaki jön, valaki másik elmegy:

egy föld — de az arató mennyi mégis!

Ám lépkedjen mindegyik a maga rendjén itt.

Mert ezen a közös mezőn a rejtett

magányban van a még rejtettebb nagyság.

Nem hasonlít itt más, csak a verejték.

Ébren

Az idő tájt, mikor az éjjeliőrök ásítanak, és titkos útjaikra tovalebegnek a kísértetek,

amikor a kakasok arról álmodnak, hogyan is kel ki a hajnal, az éj pedig saját zenitjén lép át —

mondd, miért nem tudsz aludni, te nyugtalan ember?

Álomtalan fa vagy, és mintha ezer éve vájná törzsed a szú már — ingerült idegeiddel belső hangot is hallasz.

Remegve a mindenség süket dobogását, hallasz-e legalább egy megnyugtató hangot is?

Bensődet kirágja aggodalmad.

Inkább lehettél volna fa, mint ember!

De most — büntetett-e, küldetett-e? — ébren vagy.

Örökkön reménykedni fogsz, utolsó leheletedig.

Csak vigyázd félve a kóbor tüzecskét,

amely kiéget neked egy ajtót az álom birodalmához.

Legyen az a láng névtelen, s jöjjön a legmelegebb pillanatbal

N I K O L Á J Z A J A K O V

Szőlőmetsző Trifon ünnepe

És ezen a napon kék nap kel föl, az ember megnyesi szőlejét,

és könnyeit véres hüvelykkel törli le.

ömlik a bor előtte, a zenészek megéneklik a venyigét, mely sohasem fog már teremni.

A bacchánsnők riadtan lesik az elhullámzó hóró leheletét,

tekintetük szenved a csinovnyikoknak, de az életet sem tagadja meg. Szelíd szó szeppeg a fájdalom helyéről

egy véletlenül kikapart köre.

Én, ifjabb minden gondolatomnál, nem vagyok magányos ebben a szeretett, de elhagyatott szőlőben,

ezen az ősi szertartáson, ahol valaki lelke csavarog halhatatlanul.

* * *

Nyugodtan megyek el. Megriadt szívem szörnyeit legyőztem.

Tettem én itt sokat. Többet, mint ahogy hittem, az emberért. Ott voltam kint a földjén,

és ragyogtam a magokra, melyeket szórva szórt.

Segítettem, legyen férfi, mert jól tudom, hogy csakis férfiszemben láthatjuk jónak a földet.

Most, hogy szavaimat emberhez fordítom,

gyötör a gondolat, meddig is jutottam. # És oly irdatlan mélységben tart az ihlet,

azt sem tudom, hol is a szívem.

Így mentem én egy ismerős éjszakán és úgy tűnt az úton, az idő elhagy engem, de ma láttam, helyén van itt minden:

az Ember szólt, megmondta a magáét és a fák magasan bekupolázták alakját —

de ö boldog volt, könnyei összemosódtak a megerősödött almafák nedvével.

* * *

Vannak szavaim a plusz 1 mosolyra mindig.

Vannak álmaim, melyekkel karomban tartalak titeket.

Iparkodom hozzátok szólni szépen, hogy később visszatérjetek hozzám, ne maradjak sohasem egyedül.

Vannak szememben fehér pontocskák, valamelyik 6 évvel korábbi fényképen vettem őket észre,

azóta sem láttam újra. Van kezem, nyűhetetlen ujjakkal —

ha markomat bezárom, akkor látom csak, milyen nagy is a szívem.

Van szenvedélyem, cigány szenvedélyem arra, hogy bolgár vagyok.

Van szerény vágyam is, hogy hirtelen eltűnjek, és amikor akarom kitűnő költeményekkel adjak hírt magamról.

Megannyi lehetőségem van, de nem tudok választani.

Magamat kell megvédenem álnokságommal szemben — maradjak én csak gyenge ember, aki arra teremtődött, hogy lerombolja a szavak és a nő ellenállását.

UTASSY JÓZSEF FORDÍTÁSAI

In document tiszatáj 1977. SZEPT. * 31. ÉVF. (Pldal 33-40)