• Nem Talált Eredményt

A posztmodern és a neveléstudomány

A közelmúlt tudományfejlődésének másik pólusát jelentő posztmodern szemléletmódja a megértő, a hermeneutikai tudományfelfogás módszertani bázisán kibontakozó újabb

1 Ennek részletes leírása több amerikai kutatóintézet kiadványaiban megjelenik, például az U.S. Department of Education, Institute of Education Sciences, National Center for Education Evaluation and Regional Assistance által 2003-ban kiadott Identifying and Implementing Educational Practices Supported by rigorous Evidence:

A User Friendly Guide. Washington.

2 Bundesministerium für Bildung und Forschung – BMBF (Hrsg.): Wissen für Handeln – Forschungsstrategien für eine evidenzbasierte Bildungspolitik. Szakmai tanácskozás a német EU-elnökség keretében (Bildungsfor-schung Band 25) Bonn/Berlin 2008.

irányzatok térhódítását eredményezte, melyek több egymást követő, egymásra épülő sza-kasz, szemléleti fordulat (turn) keretében bontakoztak ki. Az első állomás a nyelvi fordulat (linguistic turn) volt az 1980-as években. Ennek jegyében az irányzat követői a történeti szövegeket, a strukturális nyelvészet és a pszichoanalízis eszközeit is felhasználó kritikai eljárás segítségével mint sajátos diskurzusokat vizsgálják. A nyelvet jelek olyan zárt rend-szerének tekintik, amelyben a jelek közötti összefüggések újabb jelentéseket hoznak létre, ahol a valóság nem a diskurzuson kívüli viszonyítási alap, hanem a nyelv terméke.

Ez a szemléletváltás hatott a kultúra értelmezésének egészére is. Erre utal a nyelvi alapokon nyugvó kultúrafogalom legfontosabb alapmetaforája: a kultúra egésze szöveg-ként fogható fel. Ebben a folyamatban a kutatók érdeklődése elsősorban a kultúra jel- és szimbólumrendszerére irányult, melynek elméleti megalapozásában kiemelt szerepe volt a szimbolikus antropológia kiemelkedő képviselője, Cliffort Geertz tudományos eredmé-nyeinek. E szerint a felfogás szerint minden társadalom önmaga interpretációjára megha-tározott szimbolikus kifejezési formákat (pl. művészet, színház, rituálék, ünnepek) hoz létre. A különböző humán- és kultúratudományok az elmúlt évtizedekben kialakuló új ori-entációs pontjai közé tartozik a tér és az idő természetének vizsgálata. Ez a szemléletváltás alapozza meg a téri fordulatot (spatial turn), ami arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberi viszonylatok, a kultúra megalkotása során a jelek és szimbólumok, illetve a szöveg mellett fontos szerepe van a téri viszonylatokban reprezentálódó, megfogható matériának, az anyagi tényezőknek is. A kultúra szimbolikus „nyelve” megértésének további új dimenzi-óját a képi fordulat (iconic turn) teremtette meg. Az ennek nyomán kialakuló képtudomá-nyok a képekkel, a képi világgal való foglalkozás különböző jelenkori és történeti dimen-ziójának feltárására vállalkoznak. A képek megismerése helyett a képek és a vizualitás segítségével történő megismerésre helyezik a hangsúlyt. Törekednek a világnak a képek segítségével a látás és a rápillantás sajátos kultúrája révén történő megismerésére (Bachmann-Medick, 2009. 36–42. o.; Wulf, 2007).

A kultúra szövegként történő értelmezéséből következik az a felismerés, hogy maguk az emberi cselekvések mint a „kultúraszöveg sajátos” formái, maguk is gazdag szimboli-kus jelentést hordoznak. Az emberi cselekedetekbe kódolt „testszövegek” megfejtésére vállalkozik a performatív fordulat, mely megközelítés elsősorban Victor Turner ritualizá-ciós, továbbá John Austen performatív nyelvi aktus elméletére alapozódik. Az emberi cse-lekvések performatív vonatkozásait a különböző tudományok irányából vizsgáló megkö-zelítések arra keresik a választ, milyen eljátszott elemei vannak a különböző emberi cse-lekedeteknek, amelyeket például ünnep és karnevál formájában, illetve különböző sport-rendezvények, politikai események, vallási rituálék és nem utolsó sorban a színház által adnak elő. A kultúra szövegei a hétköznapok cselekedeteinek sajátos előadásai, társadalmi drámák keretében mutatják be, színrevitelük, azok kulturális szimbolizációja során ki-emelt szerepük van a különböző rituáléknak.

Posztstrukturalizmus – Foucault neveléstudományos recepciója

A posztmodern tudományfelfogás nézőpontváltásában fontos szerepe volt a francia társadalomtudományos-filozófiai gondolkodás 1960-as és 1970-es években előtérbe ke-rülő új generációjának (pl. Lacan, Lyotard, Deleuze, Foucault, Derrida). A posztmodern

neveléstudomány területén is érvényesülő tudományos szemléletváltását nagymértékben befolyásolta Michel Foucault (1990, 1998, 2000a, 2000b, 2000c) poszt- illetve újstruktu-ralista irányzatként definiált életműve. Ebben, a „tudás archeológiája” elnevezéssel elter-jedt komplex metodológiai rendszerben jól megfér egymás mellett a történelemanalízis, a filozófiai fejtegetés és a műelemzés.

A francia filozófus munkásságának egyik fontos vonulatát alkotják az ismeretelméleti megközelítésű művek – például a Les mots et les choses (A szavak és a dolgok, 1966), a L’archéologie de savoir (A tudás archeológiája, 1969), melyek a tudományos tudás létre-jöttének történeti vetületét a szigorú akadémiai-tudományos gondolkodás fejlődése szem-pontjából vizsgálják. Foucault pedagógiai szempontból is jelentős későbbi munkái a ha-talom mikrostruktúráit vizsgálják. 1975-ben jelent meg nagy hatású Surveiller et punir (Felügyelet és büntetés – magyarul 1990) című munkája, ami a fegyelmezés és a fegyel-mező hatalom társadalmi szerveződésének változásait vizsgálta. A munka kiinduló tézise szerint a középkori fegyelmezési és büntetési módszerek brutalitása helyett az egyre fino-mabb és civilizáltabb formák létrejötte a fegyelmezési és büntetési mechanizmusok mű-ködési területének nagyarányú kiszélesedésével jár, így elemzéseiben megjelenik a ka-szárnya, a kórház, a modern gyár, az internátus, a kollégium, illetve az iskola vizsgálata is. Ezek arra utalnak, hogy egy-egy korszak fegyelmezési módszereinek különböző formái mögött olyan közös alapok állnak, amelyek változásai meghatározzák a látszólag gyöke-resen eltérő funkciókat ellátó intézmények működését. Alapvető változást jelent az is, hogy az újkortól az emberi testre irányuló mind erőteljesebb fegyelmező hatást – a katonai kiképzéstől a manufaktúrákon belüli munkafázisok kialakításáig – olyan módon változtat-ják meg, hogy az egész test fegyelmezése helyett inkább egy-egy pontjának készségeire helyeződjék a fegyelmező kontroll. Ezáltal egyrészt megnövelt hatékonyságú „alkalmas-sággá”, „képességgé” formálja azokat, másrészt – a belőlük nyerhető energiát és hatalmat megfordítva – azokat szigorú függőségi viszonnyá alakítja át. Foucault (1990. 189. o.) aprólékos elemzései részletesen tekintik át az egyes intézmények fegyelmezési-ellenőrzési mechanizmusainak változásait, hogy ezek révén kimutassák a tudás és a társadalmi mikrohatalom minden területre kiterjedő totális jellegét (Pokol, 1995. 25–26. o.;

Messerschmidt, 2006. 292–298. o.).

Konstruktivizmus és neveléstudomány

Az elmúlt évtizedek népszerű pedagógiai irányzata, a posztmodern számos elemét fel-vállaló konstruktivista neveléstudomány szintén kétségbe vonja az empirista megközelítés tudományfelfogását. Az irányzat számos tudományos megfigyelést és elméleti kritikai észrevételt felhasználva törekszik az emberi tanulási folyamatokat új alapokra helyező olyan elméleti koncepció kialakítására, amely az oktatás terén is jól alkalmazható. Az irányzat kiinduló tétele szerint a megismerés minden formája, így a tudományos megis-merés is sajátos emberi konstrukció. Az emberi megismegis-merés nem csupán információk tá-rolása, annak tudatban történő kumulációja, hanem a tanulás és tudás maga is aktív konst-rukciós folyamat, amelynek kialakulásában a befogadónak éppolyan kulcsszerepe van, mint az átadónak. Ennek során a tanuló által birtokolt, már meglévő kognitív struktúrái (előismeretei) kerülnek a tanulási folyamat középpontjába. Ebben a folyamatban aktív

szerepet játszanak azok a korábban megszerzett ismeretei, amelyek képesek kapcsolatba kerülni az új információval. Ezek „naiv elméletek”, világképek, tudományos alaposságú rendszerek, forgatókönyvek formájában léteznek a tanuló személyek tudatában (Nahalka, 1997a, 1997b, 1997c). Ezekre az elvekre épül az 1970-es években kibontakozó konstruk-tivista mozgalom, ami két, egymástól független irányzatként jelent meg, ezek a módszer-tani, illetve a radikális konstruktivizmus.

A konstruktivista megközelítés tanulásfelfogása a kognitív pszichológiával rokon mó-don értelmezi a megismerés törvényszerűségeit. Eszerint a tanulás az ember belső világá-nak folyamatos építése, strukturálása, amelyben kiemelt szerephez jut az előzetes tudás (prior knowledge), melynek használata (előrejelzés aktusa) vezet el ahhoz, hogy felismer-jük az előzetes koncepciók feladásának, illetve megváltoztatásának szükségességét, vagyis a tanulás folyamatához. A tanulás nem induktív folyamat, az új ismeret, a felfede-zendő összefüggés mögött mindig ott van az értelmező kognitív struktúra. A megismerés mindig egy értelmezési keretekből álló szűrő működtetésével alakulhat. Az értelmezési keretek alakítását mindig maga a tanuló végzi, a kognitív rendszer annak tevékenysége révén változhat. Ebből adódóan a tanulási folyamatokat nem a külső körülmények irányít-ják. A belső értelmező rendszerek és a tanulás tárgyának találkozása dinamikus folyamat (vö. Glasenfeld, 1995; Nahalka, 1997a, 1997b, 1997c, 1998).