• Nem Talált Eredményt

PORTRÉVÁZLAT EUGEN JEBELEANURÓL

In document tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF. (Pldal 63-74)

A tiszta emberség forrásainál

tizmus barbui örökség, az elvont, szigorú formalizmus a kor divatja, de az intelli-genciával párosuló szociális érzékenység s meditatív hajlam, az elesettekkel, a magá-nyosokkal, a szenvedőkkel való mélységes együttérzés már a Jebeleanué.

Brassó a két világháború között is ugyanaz volt, ami már évszázadokkal koráb-ban: az erdélyi népek találkozóhelye, kultúráik metszéspontja. Az ódon városházával ékes főterének minden kockaköve közös hazájuk történetének egy-egy darabkáját idézte, a Fekete-templom falaiból pedig régmúlt korok levegője áradt.

Eugen Jebeleanu az emberi élet legfogékonyabb esztendeit töltötte a Cenk tövé-ben húzódó falak között. Az érzékenység alkati sajátosság, ezt őseitől örökölte. Mo-hón issza magába mindazt, ami tartalmában értékes és szép, formájában újszerű és izgalmas. De történelmi érzékére — talán megengedhető feltételezés — Brassóban tett szert, e történelmi levegőjű városban szívta magába. Ebbe más nyelvű és kul-túrájú közösségek köznapi gondjainak és távlati törekvéseinek megértése éppúgy beletartozik, mint a hazájában és a nagyvilágban zajló események értő elemzése, összefüggéseinek fölismerése. Ezt, főként ha művészi formában és az örök emberi értékek melletti harcos kiállásban nyilvánul meg, nyugodtan nevezhetjük nemzet-köziségnek. így érkezünk vissza a kiindulóponthoz: a mélyen érző, töprengő művész-hez, aki együtt örül az örvendezőkkel, együtt érez a búsongókkal, fölháborodik, ha bármiféle igazságtalanságot tapasztal, és mindenek fölött: felelősséget érez ember-társai iránt. Az emberiséget egymással összekötő és egymástól elválasztó kategóriák, mint nemzet, nép, osztály stb. csak addig jelentenek számára valamit, amíg össze-kapcsolnak; abban a pillanatban, amikor megsértik tagjaik érdekeit — éket vernek közéjük, létükben fenyegetik őket vagy egyszerűen csak fájdalmat okoznak — meg-szűnnek létezni, egy magasabbrendű embereszmény nevében megtagadásra ítéltetnek.

A szenvedő ember áll előttünk, akinek enyhíteni kell fájdalmait, őt magát meg kell védelmezni, bármi áron. Az a tény, hogy szenvedései éppúgy determináltak, mint léte, ez esetben értelmét veszti, és el is kell veszítenie. Ezt a kört járja be a költő hosszú pályafutása során többször is. Ám az ő nagy kortársai (García Lorca, Nazim Hikmet, Pablo Neruda, Radnóti Miklós) esetében ez nem circulus vitiosus, sokkal inkább preciosus, abban az értelemben legalább, hogy kristálytiszta értékek, örök érvényű életművek származnak belőle, igaz: fájdalom, megaláztatás, pusztulás árán.

Ebben a szellemi fegyverzetben fogadja a század borzalmasnál borzalmasabb csapásait. Vértje: saját tiszta embersége; pajzsa: az emberi lét kiteljesedésébe vetett őszinte hite. Az egyedül, de milliók nevében megvívott és megszenvedett küzdelem eredménye: nagy művek egész sora. ízelítőül csupán néhány vers-, illetve kötetcím:

Ami el nem feledhető (Ceea ce nu se uitá, 1944), A béke pajzsa (Scutúl pácii, 1949), Lidice (a hitlerista csapatok által a földdel egyenlővé tett cseh falu emlékériek, 1950), A koreai kút (Fintina din Coreea, 1951 — a koreai háború embertelenségeiről), Da-lok a halál ellen (Cintece impotriva mortii, 1963 — a fasizmus szörnyűségeinek figyelmeztető felidézése).

És végül, az elembertelenedés ellenében fölemelt s művészi köntösbe öltöztetett emberi szó világviszonylatban is kiemelkedő; megrázó erejű ciklusa, a Hirosima mo-solya (Surisul Hiroshimei, 1958), mely messze földön ismertté tette nevét.

Ahogy a költő alakja magasodik, úgy egyszerűsödnek kifejezőeszközei, hiszen tömegekhez szól. Üj és végleges hangját talán a posztszimbolizmus egy sajátosan egyéni változatának nevezhetnénk.

Ám, miközben súlyos harcait vívja az emberiséget fenyegető rémségekkel, me-lyeket az írott szó erejével ideig-óráig megzabolázott vagy leláncolt, váratlanul sze-mélyesen is szembe találja magát a legfőbb rémmel, az elmúlással, s ő is védtelen-nek bizonyul, magára marad. A hozzá legközelebb álló ember, felesége elvesztése — letaglózza, megtöri, de elnémítani nem tudja. A kiút: ismét csak a költészet; a fo-gódzó: az immár egyetemessé tágított fájdalom, amely újabb, könnycsepptisztaságú verseket ihlet, s ezek, minthogy végletesen személyesek — általános érvényűek.

A költő, mint a népmesék halálosan megsebzett óriása, iszonyú fájdalmában vala-mennyi ember szenvedését átéli, magáénak érzi, s ereje utolsó megfeszítésével zsák-62

jába gyömöszöli. Majd zsákját vállára kapja, elbotorkál vele a világ végéig, s egy végső lendülettel messzire hajítja, hogy többé senki se találhassa meg. A minden-napok poézise találkozik itt az egyetemes költészet legjobb hagyományaival.

Az egyre-másra születő költemények két ú j verseskötetet töltenek meg. Az Elé-gia a lekaszált virághoz (Elegie pentru floarea seceratá) című gyűjtemény 1967-ben, a Hannibál pedig 1972-ben jelent meg. E két kötet legsikerültebb és legjellemzőbb darabjait tartalmazza az a kis könyvecske, mely Kicserélem a keresztet címmel ke-rült 1976 nyarán a magyar könyvesboltokba. A válogatás és a fordítás a Lász-lóffy-fivérek munkáját és ízlését dicséri. Szöveghű és mégis magyarosan ízes át-ültetésükről, mely egyenértékű a román eredetivel, csak elismeréssel szólhatunk.

Túlságosan elnagyolt lenne a költőről vázolt arckép, ha arról nem ejtenénk szót, hogy Eugen Jebeleanu a magyar költészet talán legrangosabb román tolmácsolója.

Hogy élete során ki milyen kultúra hatósugarába kerül saját népéén kívül, az körülményeinek függvénye, hogy kiket választ, ha rászánja magát a fordítás áldo-zatos munkájára, többnyire írói alkatából következik. De, hogy ezt milyen szinten teszi, az már tehetség dolga. Eugen Jebeleanunál minden feltétel adott. Tehetségét sohasem vitatták, nem is vitathatták. A magyarsággal és irodalmával a brassói évek során kötött ismeretséget, s ez az idők folyamán barátsággá mélyült; így még az a parányi érzelmi többlet sem hiányzik, ami nélkül népek közeledésének ügyét szol-gálni nemigen lehetséges.

Jebeleanu kedvenc magyar költői: Ady, Radnóti, József Attila és mindenekelőtt:

Petőfi.

Már 1930-ban, alig tizenkilenc éves korában lelkesen méltatja legnagyobb poé-tánk forradalmiságát, szavainak és cselekedeteinek azonosságát, életének és életmű-vének szinte egyedülálló egységét.

Jebeleanu költészetének egyik legjobb ismerője és fordítója, Szemlér Ferenc megjegyzése szerint Petőfi nagyon közel áll a román költőhöz, s ez nem is annyira meglepő, mint ahogy első pillantásra látszik. Lehet, hogy azt a sokak által meg-figyelt jelenséget igazolja, miszerint különbözhet a talentum, módosulhat a látószög, változhat a történelmi helyzet: az alkati rokonság megmarad.

Mindenesetre közvetlenül 1944 után, egy Segesváron rendezett Petőfi-ünnepsé-gen az a vörös inges, lobogó fekete hajú, fiatal férfi, aki sodró lendülettel az Egy gondolat bánt engemet című költeményt szavalta saját fordításában a hallgatóság előtt, valóban nagy elődjét idézte. Talán a körülmények is némileg 1848/49-re emlé-keztettek, legalábbis a reményeket illetően.

Az alkati hasonlóság nem jelent valamiféle szolgai alázatot. Jebeleanu markáns egyénisége átüt a megmunkált anyagon, a nyelvében idegen, szellemében rokon szö-veg az anyanyelv ízeivel szólal meg románul, mint például a János vitéz és a Hely-ség kalapácsa esetében.

Olyan vélemény is akad, hogy Jebeleanu fordításai a világirodalom legjobb Pe-tőfi-tolmácsolásai közé tartoznak, s ugyanilyen művészi színvonalon ültette át anya-nyelvére Ady, József Attila és Radnóti költeményeit is.

Jebeleanu Magyarországon is többször járt. Először 1947 augusztusában a Ro-mán—Magyar Társaság küldöttségének tagjaként. Annak a harminc napnak az élmé-nyei mélyen az emlékezetébe vésődtek. Még folyt a háború nyomainak eltakarítása, a lerombolt dunai hidak pillérei csupaszon meredtek az ég felé, dé az országban zajló lázas építőmunka a társaság tagjait is magával ragadta. Gyárakat, üzemeket látogattak, magyar írókkal és költőkkel ismerkedtek, és élvezték a Mocsáry Lajos nevét viselő magyar—román kollégium testvéri vendégszeretetét. A látogatásról cikke jelent meg egy korabeli folyóiratban; hazánkról és a magyar irodalomról kevesen írtak melegebben Romániában.

1959-ben műfordítói munkájának elismeréseképpen a magyar állam magas ki-tüntetésben részesítette.

1929: Napsütötte remetekolostor (Schituri cu soare) — 1976: Kicserélem a ke-resztet. Az ív, amely első és ez ideig utolsó kötete között feszül, szimbolikus is lehet.

— Valahonnan, nagyon messziről útnak indult egy ifjú. Sok hányattatás, még több 63

megpróbáltatás és rengeteg szenvedés után, mely maga a „haláltól kölcsönvett élet", magasabb szinten visszatalált hajdani önmagához, melyet megnemesített a fájdalom.

Az, hogy az egykori ifjúból meglett ember lett és haja már őszbe vegyül, senkit sem keserít el, legkevésbé a költőt, hiszen maga vallja: „ . . . m i n d e n t át kell élni és' mindent éltetni kell, hogy örökre meglegyen" — az ív kiteljesedett: a kör pedig bezárult.

-Bukarestben, az „Írók Házában" esténként magányos férfi üldögél asztala mel-lett. Magányát feloldandó, a lét végső kérdéseire keres választ, ahogy élete során eddig is tette. Mit is kívánhatnánk neki egyebet, mint hogy töprengései további m ű -vekben gyümölcsözzenek; népe üdvére, az emberiség szolgálatára.

BORSI-KÁLMÁN BÉLA

E U G E N J E B E L E A N U

A szárnyak és a föld

A madár olyan mag amelynek szárnya van de őt a föld nem szereti

gyökeret csak ott ver hol szél-szántotta levegőben nyílnak hullnak levelei

Szemirámisz

Geo Bogzának

Gyűlöletes adomány ez, hogy annyi halott után még élnem kellett.

Mert nem kertben éltem,

hanem vágóhídon.

Mondjam hát, hogy rubin

a miriád vércsöpp.

Hazudjam hát, magam becsapva,

hogy ahol éltem, nem kötélen lógtak társaim, hanem fénysugár ringatta őket

Szemirámisz

árnyas kertjeiben.

64

Csont és virág

Levegő a virág és virág a levegő

és úgy fáj minden csontom az elszállni készülő

Szomorúan vígan

Vígat hogyan írhatnék szomorú dolgokról?

Azt mondod, lehet, hiszen gyémánt mosolyt is könnyeket is

a zsebkendők befogadnak Aj, tudom: melyik melyiket De hol az a kendő

amelyik elfödné a Gödröt

Jobb így

Ti nem ismeritek ezeket a dolgokat, — jobb is így.

A homok fölfüggesztett íve, csillagok magánya,

— meg-megszédülsz, s érzed, fulladozol,

úgy körülvesznek az árnyak, arcukat tőled elfordítják,

vagy széthulló levegő csupán az arcuk.

Szemed lehunyod, s azt hiszed, a szemhéjak csapdája talán még foglyul ejti őket; és egyedül

suttogod el nevüket, vagy kiáltod, nehogy mindezt [álomnak véld.

Nem álmodtál, nem álmodsz már többé.

Öreg vagy, s mégha fiatal volnál is — mindegy. Nem éred utol önmagad.

S ha magad össze is szeded, elszorul a szív,

tágra kell nyitnod a szád, hogy még lélegezhess.

Várod a halászt, hadd jöjjön s hadd szedjen föl a száraz partról — és nincsen semmi remény, hogy hálója a tengerbe visszabocsát...

Imádság

Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szállj alá, hogyha vagy, a földre, vess véget a halál viharának, tedd kalappá mind a sisakot, a holtak orcáját megsimogassad, tartsd életben az élőt,

s ha atyánk vagy, maradj közöttünk, változtass borrá kiömlő vért

és civil menetté bármely hadsereget.

Ámen

ZIRKULI PÉTER fordításai

Még egyszer az erdélyi román színjátszás kezdeteiről

A Tiszatáj 1978-as októberi számában a Bukarestben élő művelődéstörténész, Árvay Árpád cikket írt az erdélyi román színjátszás kezdeteiről. A szerző e témában kevésbé járatos magyar olvasó számára összefoglalja azokat a fontosabb kezdemé-nyezéseket, amelyek 1849 előtt Erdélyben a román nyelvű színjátszás megteremtése érdekében történtek. A közlemény tanulságaira azért is érdemes újra visszatérni, mert a felszabadulás után Magyarországon megjelentetett egyetlen színháztörténeti kézikönyv, az 1962-ben kiadott egykötetes Magyar Színháztörténet néhány sorban intézi el a korabeli magyarországi nemzetiségi színjátszást, öt sort szánva az erdélyi román színjátszás kezdeteinek. Árvay Árpád írása is bizonyítja, hogy egy újabb, fel-tehetőleg az előzőnél korszerűbb és részletezőbb monográfiában — egyebek mellett

— a nemzetiségi színjátszó törekvéseknek is bővebb teret kell szentelni. Itt jegyez-zük meg, hogy a felszabadulás után Romániában — akárcsak más szomszédos szo-cialista országban — több színháztörténeti monográfia látott napvilágot, a román könyvkiadók tekintettel voltak az olvasók különböző rétegeire, s a népszerűsítő szín-háztörténeti könyvektől a tudományos apparátussal készült akadémiai összefoglaló szintézisekig — széles skálán hozzáférhetők a román színjátszás múltbeli eredmé-nyei. A sokféle összefoglaló színháztörténetekből tanulságul hadd hivatkozzam itt csak a két legfontosabbra: az Árvay Árpád által említett Ioan Massoff színháztör-ténész több kötetben adta közre a román színháztörténet különböző korszakairól 66

szóló vaskos monográfiát, s e kötetekkel szinte párhuzamosan a Román Akadémia égisze alatt létrehozott alkotói munkaközösség is eddig 3 kötetben jelentette meg a maga színháztörténetét A színház története Romániában címmel. (Istoria teatrului in Romanía.) A befejező, a felszabadulás utáni évek színházi életét feldolgozó negyedik kötet tudomásunk szerint most van sajtó alatt. Az említett kézikönyvek is foglalkoz-nak az erdélyi román nyelvű színjátszással. E témában loan Breazu kolozsvári ku-tató részletes és adatokban gazdag tanulmányára szeretném felhívni a figyelmet.

(Hozzájárulás az erdélyi román színjátszás történetéhez. Contribufii la istoria teat-rului románese din Transilvania.) Az 1956-ban megjelent 28 oldalas tanulmány első-sorban a Farkas József vezette román nyelvű, 1846/47-es színtársulat tevékenységét vizsgálja alaposan. Breazu Farkasék tettét a legmerészebb kezdeményezésnek nevezi, társulatuk munkája a legértékesebb az 1849 előtti erdélyi román színjátszói törek-vésekben. Breazuval is egyetértve — szeretnénk néhány más, a román színjátszás történetére vonatkozó adalékkal, adattal kiegészíteni a még mindég hiányos képet.

Erdélyben a hivatásos színjátszói hagyományok mégteremtői a különböző vándor német társulatok voltak. A hivatásos magyar nyelvű színjátszás — átmeneti próbál-kozásokat nem számítva — 1792. november 11-én a kolozsvári magyar színtársulat első előadásával kezdődik. A román hivatásos színjátszásról évtizedekig nincs tudo-másunk. Az erdélyi német (szász)—magyar—román nyelvű színjátszás fáziseltolódá-sának történelmi okai vannak.

Ugyanakkor, ha hivatásos színjátszásról jó ideig nem is beszélhetünk, Közép- és Kelet-Európában jellegzetes tünet, hogy a színház műkedvelő-dilettáns együttesek révén van«jelen a művelődési életben. Az iskolaszínjátszás és esetenként a főúri műkedvelő színjátszás tölti ki sok helyen az űrt. Az erdélyi románok esetében a balázsfalvi görögkeleti papi szemináriumban honosodik meg a színjátszás. Az intéze-tet 1754-ben hozták létre, s nem sokkal az alapítás után sor kerül az első román nyelvű színielőadásokra. A célok nemzetiek és didaktikaiak egyaránt. A hátrányos helyzetben levő román nyelv terjesztése éppúgy feladat, mint a diákok előadókész-ségének és ismereteinek a bővítése. De hogy a balázsfalviak tevékenységét nem lehet csak pusztán didaktikai célokra redukálni, bizonyítja az a tény is, hogy már 1755-ben Gr. Maior igazgató kezdeményezésére, s a „rendezői" feladatokat ellátó tanár V.

Neagu-Orbul segítségével vendégszerepelni indulnak Szászsebesre, Alvincre, Gyula-fehérvárra. A következő évtizedek is a balázsfalvi kezdeményezések jegyében telnek el. 1831-ben hét, előzőleg Kolozsváron tanult román ifjú tér vissza Balázsfalvára. ö k Kolozsvárt rendszeres látogatói voltak a magyar színielőadásoknak. Elhatározták, hogy színielőadásokat tartanak románul. Elsőként Gh. Barifiu által összeállított jele-netet mutattak be, egyelőre kosztümök nélkül, majd később, a kezdeti sikereken fel-bátorodva, újabb, ezúttal már kosztümös előadásokra került sor, s megalapítják a drámabizottságot, amelynek feladata a színdarabok kiválasztása volt — többek kö-zött. Gh. Barifiu, T. Cipariu, I. Rusu és mások vállalják a kezdeményező, irányító szerepet. A két, már korábban említett színháztörténeti monográfia érdemben és részletesen tárgyalja a balázsfalviak szerepét, de téves következtetésekre jut a ba-lázsfalvi színjátszás utolsó szakaszát illetően. loan Massoff (Teatrul románesc-privire istorica. Bucure$ti, 1961. 334. 1.) írja: „A balázsfalvi színjátszás 1838-ig tar-tott, azaz addig, míg Barifiu Brassóba nem került..." Az akadémiai kiadvány szer-zői szerint Gh. Barifiu 1836-ban kerül Brassóba, hogy ott a helyi román iskolát létrehozza, majd szerkesztője legyen a meginduló román lapoknak (Gazeta Transil-vania és a Foaie pentru minte, inima si literatura). Barifiu távozása a balázsfalvi színjátékok ritkulásához, majd 1838-ban végleges megszűnéséhez vezet. Tehát

mind-^ két román színháztörténet a balázsfalvi diákszínjátszás végét 1838-ban jelöli meg.

Nekünk lehetőségünk van, hogy éppen korabeli magyar források alapján kiegé-szítsük, s egyúttal kiigazítsuk a román színjátszásról alkotott képet, ú j adatokat szol-gáltatva a balázsfalviak későbbi működéséhez is. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk Gheorghe Barifiu vezető és sokáig kezdeményező szerepét, hangsúlyozni kívánjuk, hogy távozása nem jelentette e színjátszás hanyatlását vagy éppen a végét — mint

5* 67

ahogy a magyar forrásokat kevésbé ismerő szerzők alapján hinni lehetne. De álljon itt a korabeli forrás, amely a REGÉLÖ-PESTI DIVATLAP 1843. július 6-i, 2. számá-ban jelent meg Ladár aláírással (Bérczy Károly), s a tudósítást az év június 15-én keltezték Balázsfalváról: „Erdélyi olvasók a'feltett czimet meglátva csodálkozni fognak azon, hogy lehet ezen, nagyobbára oláhoktól lakott helységben magyarokra nézve említésre méltó. De kocsizzunk csak le a hegyen, s miután az oláh püspök több ezerbe került szép kertjét és góth modorban épülendő kastélyát a helység tágas négyszögű piaczával s rendezetlen szurtos utczáival együtt megnéztük, menjükk be kipihenés végett a szűk udvarú emeletes tanodába. Itt a tanárok úgy mint a pap-növendékek illő nyájassággal fogadnak, s miután egyebeket megmutattak, elvezetnek egy nagy terembe, mellynek egy részét padok és székek, más részét színpadok és függönyök foglalják el. A függönyök s általában minden színi diszítmények a mos-tani oláh püspök kegyes adományából vásároltattak a tanuló ifjúság számára. Való-ban mind az, hogy a tanuló intézetben ollykori színészi előadások végett külön ter-met használnak, mind az, hogy ezen előadásokat tanárok, kanonokok s a város elő-kelőbbjei is meglátogatják s pártolják, méltán megérdemli dicséretünket és mél-tánylásunkat. Hátha még feljegyezzük ide azt is, mi a növendékeket szerintünk leg-inkább dicséri, hogy t. i. nagyobb részint csak általuk fordított darabokat játszanak.

Közelebbről «-Lear király«-t adták, az eredetiből lefordítva, de úgy látszik a közönség több rokonszenvvel fogadja a vígjátékokat, mi e végre ajánlók Kisfaludy Károly, Kovács Pál, és Gaál némelly jelesebb vígjátékait, s ha jól vagyunk értesítve, azok közül némellyiknek oláhra fordításához neki is kezdettek . . . "

Lehet, hogy sokak számára meglepetés volt a román nyelvű műkedvelő előadá-sok híre, de a Kolozsváron megjelenő Erdélyi Hiradó című lap rendszeres olvasói a Regélő-Pesti Divatlap híradása előtt három hónappal korábban olvashattak róla:

„Balázsfalván a papi növendékek növelő házában Aurora czím alatt egy lap jelenik meg kéziratban, a dolgozatok benne részint magyar nyelvből oláhra fordítvák. Ezen kivül a növendékek tanulási szünnapokon több nevezetes, erkölcsi irányú, s jelenkor szelleméhez alkalmaztatott oláh színdarabokat játszanak, oláh nyelven, ha női sze-mélyek hiányával is, de a közönség megelégedésével..." (Erdélyi Hiradó, 1843. ápri-lis 17/22. sz.)

Nyilvánvaló, hogy a balázsfalvi színjátszás a negyvenes évek elején is számot-tevő tényező az erdélyi román szellemi életben. Külön figyelmet érdemel a tudósí-tásban a Lear király román nyelvű előadásának a feljegyzése, ugyanis Shakespeare e darabjának előadásáról a román színháztörténetnek nem volt tudomása.

Színháztörténeti stúdiumok elkerülhetetlen feladata, hogy nyomon kövesse a hi-vatásos színjátszás keretein kívül eső, de színházi jellegű más tevékenységeket is, így a főúri és az iskolaszínjátszást olyan korban, amikor még a hivatásos színházi élet keretei — a színházi élet intézményesített rendszere — az objektív körülmé-nyekből adódóan még nem alakultak ki. Hiszen ezek a különféle színjátszóformák vezetnek el a hivatásos színjátszás megteremtéséig. Ezek egyengetik az utat, ezek erősítik a „valódi színház" megteremtésének igényét. Árvay Árpád is ismertette az aradi 1846-os román nyelvű színházi előadást. Talán nem fölösleges megemlíteni, hogy Aradon már korábban is sor került román nyelvű — igaz, műkedvelő — elő-adásra. így például a Honművész 1838-as 48-as számából megtudjuk, hogy „némelly fiatal emberbarátok a Duna áradása által károsultak javára május 31-én »Egyveleg«

czím alatt az ott divatos magyar, német, romlott francia és oláh nyelven" tartottak előadást az úgynevezett Hirschl színházban. Hirschl Jakabról, mint lelkes és áldo-zatokat vállaló színház-építtetőről a Hazai és Külföldi Tudósítások című lap is több-ször megemlékezik. Az ő aradi színházában mutatják be a román nyelvű előadást.

Ma már a jelzett művekben és az említett tanulmányban feldolgozott az id. Far-kas József első román nyelvű társulatának az útvonala, eseménytörténete. Kevésbé ismert viszont az, hogy milyen visszhangja volt e társulat működésének. A lapokban megjelent — az előadásokkal kapcsolatos — feljegyzések, tudósítások többé-kevésbé ismertek — a magánfeljegyzések viszont nem. Gyulai Lajos (1799—1869) erdélyi re-70

former politikus, az egész Európát beutazó rendkívül művelt földbirtokos 140 köte-tes kéziratos naplót hagyott hátra. Nem véletlen, hogy naplójában e társulatról is megemlékszik. Lapozzunk bele:

„1847. dec. 5. Tegnap vendégem volt dévai ügyvéd Keserű, ki lunkai uradalmam kezelését akarja által venni, tavaszig az is el fog dőlni. Beszélte, hogy Dévára jövő télire oláh színész társaság fog telepedni, melynek hiszem jó kelete lesz, mert Déva igazi oláh város, táncvigalmai is akkor a legélénkebbek, mikor hátszegánura veszik a dolgot, a kedvelt oláh táncra. Olyankor öreg, ifjú mozgásba teszi inait. Jelenleg magyar színésztársaság van ott, melly dicséretetik, de tovább szándékozik sátor-fájával . . . " (Ms. 1450/45. kötet. 76. 1. Lelőhely: Kolozsvári Egyetemi Könyvtár. Kéz-irattár.)

Három nappal később: „Szászvároson az oláh színházat akarom megnézni. Tehát beteljesedett, amit Varikinger (?) mondott, mikor két színháza lévén Szászvárosnak, magyar és német, egyik nemzetű sem ment a másikéba. Azt mondta volt t. i., hogy oda oláh társaságnak kellene jönni, akkor a nemzeti gyűlölség megszűnve, az oláhba magyar és szász is elmenne..." (Uo. 100. 1.)

Gyulai Lajos visszautazott Kolozsvárra és némi csalódással jegyezte fel decem-ber 16-án: „Vasárnap délután Szászvárosra mentem, hol Barcsai László barátommal egybetalálkozván nem oláhul, mint óhajtottuk volna, hanem magyarul játszódtak a rossz színészek. Még nem hallva soha oláh színi eléadást, szerettem volna, ha Szász-várost ilyen tapasztalatot megtehettem volna, hol úgyis magyar és szász egymást gyűlölve, az oláh színházban közösen megszoktak jelenni. Nem úgy a magyar vagy a német színházban, hová csak az illetők szoktak megjelenni..." (132. 1.)

A színház iránt fogékony reformer politikus, ha nem is láthatta az újdonság-számba menő, románul játszó színészek játékát, feljegyzései fokozott érdeklődésről tanúskodnak s jelzik, hogy fokozott igény jelentkezik Erdély-szerte a hivatásos ro-mán színjátszás állandósítására. S talán akaratlanul is nyitva hagyott egy kutatók által megválaszolásra érett problémát: mi történik ott, ahol különböző nyelvű színé-szek, színtársulatok találkoznak? Miért mennek szívesen a románok előadására ma-gyarok, szászok? Miért fogadják kitörő lelkesedéssel a magyar színészeket Brassó-ban, ugyanakkor ugyanazokat Szebenben játszani is alig engedik? Hogyan lehetsé-ges, hogy a húszas évek végén a harmincas évek elején azon a Kassán állandósul és fejlődik nagy sikerrel a magyar színjátszás, amely három nyelvű: német, szlovák és magyar — és nem a magyarok alkotják a lakosság többségét? Mind olyan meg-válaszolásra váró kérdések, amelyekhez csak a közönség története felől lehet közelí-teni. A közönség története, amely a már így is megkésett, a majd egyszer elkészülő ú j magyar színháztörténetből sem hiányozhat.

ENYEDI SÁNDOR

K O P A S Z M A R T A M U N K Á J A

69

Király László: Az elfelejtett hadsereg

A romániai magyar irodalom második Forrás nemzedéke a hetvenes években figyelemreméltó eredményekkel járult hozzá a magyar irodalom színképéhez. Egyé-nivé formálódtak az induláskor még gyakran keveredő, egymásra erősen hasonlító arcok. A nemzedékjelleg is hátrább szorult, a csoport helyét az egyéniségek foglal-ták el. Farkas Árpád mély zengésű, népsorsot vigyázó lírája, Kocsis Istvánnak a személyiség nagyobb lehetőségeit az erkölcs szférájában kutató és kipróbáló drámái, Vári Attila avantgarde és abszurd frissítésű novellái, Kenéz Ferenc merész kísérle-tezései, Csiki László intellektuális fölényt sugalló versei és elbeszélései, Magyari La-jos olykor kissé verbális kötődésmoralizmusa, Czegő Zoltán fájdalmak fölé emelkedő hetykesége mind-mind külön színfolt és külön érték már. Ebben a „csapatban" Ki-rály Lászlóé az egyik vezető hely, s mint Farkas Árpádnak vagy Kocsis Istvánnak, neki is maradandó műve van már a magyar irodalom egészében. Kék farkasok című lírai kisregénye a most harminc-negyven közötti nemzedék közérzetének, élményei-nek, bajainak szuggesztív kibeszélése volt a hetvenes évek elején, epikai megjelení-tése egy alapvetően lírai, közérzeti témának.

Sorra megjelenő verskötetei egy rendkívül tudatosan épülő pálya ívét rajzolják elénk. Király László természetes mozdulattal nyúl a gyakran szembefordított hagyo-mányokhoz, egyszerre merít a népballadából és Kassák Lajos ösztönzéséből. Művé-szetének fő törekvése nyilvánvalóan az, hogy kiformálja, megteremtse a mai ember etikus magatartásmódját, hogy korszerű választ adjon a mai idő kihívásaira. Előző kötetének (Sétalovaglás, 1976) Régi mesterek ciklusa már erősen jelezte az öntanúsí-tásnak Király újabb kötetére még inkább jellemző módját: a mai életérzésnek, világ-látásnak a szembesítését a művészet és történelem korábbi időszakainak tanulságai-val. A magyar irodalomban fölöttébb gyakori utalásos vers kedvelését. A Régi mes-terek ciklus portréversein átsugárzott a mai költő személyes indulata és etikai pa-rancsa: az egyszemélyes cselekedetek értelmébe és szükségességébe vetett hit. Az egyszemélyes példa azonban mindig közösségtoborzó szándékú, hiszen erkölcsi meg-alapozottsága, morális logikája van. A nagy személyiségek megidézésében mindig fontos szerepet kap a példaállító szándék, a költői személyiség a maga létválaszait a nagy példák tanulságaival fejezi ki. így az idő igazoló törvényét is maga mellett tudhatja.

Az elfelejtett hadsereg verseire is jellemző az idő kitágítása, a költői ént több-ször látjuk a múltban, más művészi alkotások lírai szituációjában, mint a jelenkori közvetlen vallomás állapotában. Ez a két vallomásforma természetesen szétválaszt-hatatlan, hiszen mindegy, hogy a személyiség milyen elemekhez kapcsolódva fejezi ki magát. Király László közvetlen vallomásversei ebben a kötetben fájdalmat, pusz-tulást, megvalósíthatatlan nosztalgiákat, ősziessé, vetkőzővé vált időt énekelnek.

A mámor, a nagy akciók, a dinamikus cselekvés elmúlásáról, értelmetlenné, illúzióvá minősüléséről vallanak a versek. Nincsenek emberi lehetőségek a cselekvésre, a leg-több, amit a személyiség tehet: a szándék őrzése:

70

In document tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF. (Pldal 63-74)