A pénz szerepe a makroökonómiában

In document Pénz és kamat A monetáris politika megújítása (Pldal 28-35)

II. FEJEzET

2. A pénz szerepe a makroökonómiában

A 2. táblázat értelmezéséhez két fontos megjegyzést kell tennünk. Azt gondolhatnánk, hogy az elszámolási mátrixba rendezett viselkedési egyenletek által leírt összefüggések az újratermelés körkörös folyamata miatt eredményeztek idővel magasabb termelést, mint amit a multiplikátormegközelítés „egyensúlyi” termelésként meghatározott. Látni fogjuk, hogy ez nem így van. A multiplikátormodell is egy végtelen körkörös iteráció eredményét írja le, amikor a (8) egyenletet megoldottuk. Tehát nem emiatt adódott a nagy eltérés.

A végtelen iteráció nyilván irreális feltételezés olyan gazdasági folyamatok eseté­

ben, ahol a paraméterek idővel változnak. A valóságban minden gazdasági folyamat ilyen. Ha azonban nem a végtelenben gondolkodunk, akkor attól függően, hogy hány lépést lehet reálisan áttekinteni, már nagyon eltérő képet kaphatunk mind a jövedelem­

ről (ami 31,2 és 100 közötti értéket érhet el az itt alkalmazott számpéldánkban), mind pedig a többi változóról. Az erről alkotott összkép azonban minden időpillanatban konzisztens marad, ha az 1. táblázatban szereplő elszámolási mátrix sor­ és oszlop­

összegei kiadják a nullát.

A kétféle modell, a multiplikátormodell és az elszámolási mátrixra épülő szem­

léltetés között az igazi különbség a bérek és a háztartási pénzvagyon szerepeltetésével kapcsolatos. Ez a multiplikátormodell oldaláról szemlélve felesleges részlet, mert a vég­

telenben a pénzvagyont fokozatosan felélik, fogyasztásra fordítják. Ez tehát átmeneti változó ebben a felfogásban.

2.1. megtakarítás és a beruházás: az állomány és a változás (stock és flow) összekeverése

A megtakarítás a közgazdaságtan egyik talányos fogalma. Keynes a megtakarítást az elemzés középpontjába helyezte, az adott évi jövedelem el nem fogyasztott részét értette rajta. Fontos előrebocsátani, hogy az évi jövedelem és így a megtakarítás is flow jellegű változó. A beruházás és a megtakarítás között van összefüggés, ami sajnos a gazdaságpo­

litikai javaslatokban és a hagyományos makroökonómiai megfontolásokban is – Kalec­

ki állítását igazolva – a flow és a stock jellegű fogalmak összekeverését tükrözi, így téves

állításokat generál. Amit ugyanis az ez évi jövedelmemből nem fogyasztásra fordítok, az a megtakarításom (flow), de ennek nincs sok köze ahhoz, hogy az ez évi beruházások hogyan alakulnak. Az idei beruházásokat ugyanis sok minden finanszírozhatja.

Például a vállalatok felhalmozott korábbi profitjából származó forrásállomány (stock), és persze az én korábbi megtakarításaimból felhalmozott betétem állománya (stock) a bankokban, továbbá még néhány más forrás, de ezeknek nincsen semmi közük ahhoz, hogy az ez évi megtakarításom (flow) éppen hogyan alakult. Az óvatlan szemlélő az I=S egyenlőséget látva azt gondolhatja, hogy a fogyasztásról való lemondásom teszi lehetővé a főnököm tulajdonában álló cég beruházásait. Ez büszkeséggel tölthetne el, ha nem tudnám, hogy az egyenlet egyik oldalán egy flow (évi beruházás, I) áll, a másik oldalán pedig egy stock (korábban felhalmozott finanszírozási forrás, S) található. Ami nyilvánvalóan hibára utal, de azt nem jelzi, hogy hol a hiba. A hiba mélyen van, emiatt nem egyértelmű. A probléma az, hogy a pénzt ez a felfogás árupénzként fogja fel. Ami azt jelenti, hogy a pénz bármilyen áru lehetne, és a csere így olyan, mintha barter len­

ne, kifinomult módszerekkel. Ez a megállapítás további magyarázatot igényel. Hosszas fejtegetés kell ahhoz is, hogy belássuk: a megtakarítások által finanszírozott beruházás azt jelenti, hogy a pénz árupénz, és a csere barterjellegű. Az talán nem igényel részletes magyarázatot, hogy ma a pénzen keresztüli csere nem barterjellegű, mert a közhie­

delem azt vallja, hogy a pénz létrejöttét éppen a barterkötöttségektől való szabadulás indokolta. Ha a valóságnak ellentmond a barterjelleg, mint ahogy valóban ellentmond, akkor az sem igaz, hogy a beruházást a megtakarítás határozza meg. Az igazságot itt nem hitként, hanem elszámolási eredményként értelmezem.

2.2. A multiplikátor „ideológiai” preferenciát rejt?

A másik különbség az elszámolási mátrix szemlélete és a multiplikátorfelfogás között nem is igazán a számok fent bemutatott eltérésében rejlik. A multiplikátormodellben, mivel a pénzügyi vagyon nem szerepel, így a pénz13 sem jut szerephez. A klasszikus makroökonómia ezt a sajátosságot úgy fogalmazza meg, hogy a pénz semleges, a pénz és a reálfolyamatok szétválaszthatók, egymástól függetlenek (ez a klasszikus mak­

roökonómia dichotómiafeltételezése, lásd Weeks [1998]). E semlegességi elv bizonyo­

san sok előnnyel járhat, ugyanakkor vannak hátrányai is. Az egyik például az, hogy helyből kétségessé teszi az ilyen elmélet alkalmazhatóságát gazdaságpolitikai kérdések­

ben, amelyek általában a pénz körül forognak. A pénz és a bankok makroökonómiában való megjelenésének ellentmondásaival részletesen foglalkoznak Ábel, Lehmann és

13 Ebben az írásban a költségvetés kiadása, G=20 értelmezhető pénzteremtésként. Az állam a vásárlá­

saiért pénzt fizet a piacon, ezzel növeli a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Az adókon keresztül a piacról kivont kereslet pedig a korábban teremtett pénz visszavonása, megszüntetése.

Ta paszti (2016). Erre itt nem térek ki, pusztán jelzem, a cikk példa arra, hogy a hármas követelményrendszer következetes alkalmazása egyenes utat nyit egy új pénzelmélet megalapozásához, amely keretet ad napjaink égető kérdéseinek kezeléséhez. A Lon­

don School of Economics ajtajára kifüggesztett, a mai közgazdaságtan reformációjának alapkérdéseit összefoglaló 33 pont (amely Luther Márton ötszáz évvel korábbi nagy hatású téziseire utalva emlékezett meg annak fél évezredes évfordulójáról) öt pontot szentelt a pénz, a bankolás és a válságok kérdésének.14

Az új pénzelméletet az angolszász irodalomban egyszerűen csak modern monetary theory (MMT) néven emlegetik. Ez az iskola jutott eddig legmesszebbre a Luther tézi­

sei re reflektáló, a közgazdaságtan reformációjára vonatkozó javaslatok 24–28. pontjai­

nak megvalósításában. Ábel és munkatársai (2016) a 33 pontból a 24–25–26. pontokat teljesítik pusztán amiatt, hogy az elszámolási elveket alkalmazva vizsgálják a pénz­

teremtés és a bankok szerepét ebben.

A számpéldánkban bemutatott multiplikátormegközelítésből a pénz figyelmen kívül hagyása (a pénzsemlegesség feltételezése) miatt két mechanizmus hiányzik a modellből.

Egyrészt a pénzügyi megtakarítás (pénzügyi vagyon) nagysága nem befolyásolja a fogyasztást, másrészt a költségvetési hiány finanszírozásához szükséges megtakarítást sem látjuk. Ennek szemléltetésére vegyük az elszámolási mátrixban leírt modellt, és tegyük fel (a multiplikátormodell implicit feltevésével összhangban), hogy a pénzügyi vagyonból nem fordítanak fogyasztásra. Ekkor az (1) egyenlet által leírt fogyasztási függvényben a v = 0 paraméterérték mellett számszerűsítjük az újratermelési folyama­

tot. Ennek eredményét a 3. táblázat ismerteti. Ebből látható, hogy a végtelen iteráció útján a multiplikátormodell számaihoz jutunk el,15 és még valamihez! A megtakarítá-sok pénzügyi vagyonba halmozódásával a végén a pénzügyi vagyon értéke 10,91 lesz, ami éppen egyenlő a multiplikátormodell hiányának (20 – 9,09 = 10,91) nagyságával.

A pénz semlegességét feltételezve tehát az elszámolásimátrix­szemlélet és a multipli­

14 A 33 pontból ide idézem a 24–28. pontokat: (24) A gazdaságban keringő új pénz legnagyobb részét a kereskedelmi bankok teremtik, minden alkalommal, amikor új hitelt nyújtanak. (25) A pénzteremtés módja meghatározza a gazdagság elosztását a társadalmon belül. Ezért a pénzteremtés módját poli­

tikai, nem pedig tisztán technikai kérdésként kell értelmeznünk. (26) Mivel a bankok hozzák létre a pénzt és az adósságot, a gazdaság fontos szereplőinek tekinthetők, és a makroökonómiai modellek­

ben is meg kell jelenniük. A bankrendszert nem tartalmazó gazdasági modellek nem lesznek képesek előrejelezni a bankválságokat. (27) A közgazdaságtannak jobban meg kell értenie, hogyan jönnek létre a válságok és az instabilitás a piacokon belül, nem pedig a piacokat érintő külső „sokkokként” kell tekintetünk azokra. (28) A pénzügyiesedésnek két dimenziója van: a rövid távú spekulatív pénzügy és a pénzügyiesedett reálgazdaság. A két problémát együtt kell tanulmányozni (Az új közgazdaságtan 33 pontja, 2017, Virág Barnabás, 2018).

15 Ezen a példán keresztül látható igazán, hogy az elszámolási mátrixban reprezentált és az állományo­

kat és az áramlásokat konzisztensen kezelő felírás és a multiplikátorfelírás közötti eltérés „eltűnik”.

Ez mutatja egyben azt is, hogy az eltérés nem a körkörösség vagy a végtelen periódus miatt adódott.

Ami nem tűnik el, az éppen a pénz szerepeltetése miatti elem, vagyis a lakosság pénzvagyonában meg­

jelenő elem, amit a multiplikátor teljes mértékben figyelmen kívül hagy.

kátormodell közös számai azonosak lesznek. Az elszámolásokat bemutató mátrixban azonban megjelenik a pénzvagyon felhalmozása. A tankönyvek multiplikátormodellje mintha jótékonyan elfedné a társadalmi­gazdasági összefüggéseket. A pénzügyi vagyon felhalmozódását valami okból homályban hagyja. Az emiatt keletkező jelentős rést az állami költségvetésben így „társadalmasítja”, azaz az adófizetők nyakába varrja. Más szavakkal: a lakossági pénzvagyon felhalmozódása (egyeseknél) éppen akkora, mint amekkora hiányt az adófizetőkre terít a multiplikáció.

3. táblázat: Az elszámolási mátrix és a multiplikátor a pénzvagyon felhalmozása esetén (s = 0,3, τ = 0,2, ν = 0, G = 20)

Periódus 0 1 1–12 1–48 Végtelen multiplikátor-megoldás

Fogyasztás (C) 0 11,2 25,43 25,45 25,45 25,45

költségvetési kiadás (G) 0 20 20 20 20 20

gDP (Y) 0 31,2 45,43 45,45 45,45 45,45

Bérek (W) 0 20 45,41 45,45 45,45 nem szerepel

Adók (T) 0 4 9,09 9,09 9,09 9,09

Háztartások pénzvagyona

(VH(t)) 0 4,8 10,89 10,91 10,91 nem szerepel

Megjegyzés: A táblázatban a periódust megelőző időszakok kumulált értéke szerepel, kivéve a háztartások pénzvagyona esetében, ahol a záróállomány értéke található.

Forrás: Godley és Lavoie (2007) könyvének 69. oldalán közölt 3.4. táblázat hasonló számítást ismertet eltérő paraméterértékekre kalkulálva

A sajátos eltérés arra utal, hogy milyen hibát követhetünk el, ha a hagyományos mak­

roökonómia keretében gondolkodva fogalmazunk meg gazdaságpolitikai javaslatokat.

A hármas elv érvényesítése védelmet adna e hibákkal szemben, amennyiben feltárná a rejtett kapcsolatokat, mint azt a fenti példában láttuk a pénzvagyon kezelése kapcsán.

2.3. néhány szó a hibás alkalmazásokról

Aki a körülményes számolgatást kihagyná, valószínűleg azt gondolná, hogy az itt meg­

határozott három feltétel mindegyike triviális, és nincs ember, aki hibásan alkalmazná azokat komoly gazdaságpolitikai megfontolások esetén. A helyzet az, hogy a legtöb­

bünknek mégis „sikerült”. Sok példát említhetnék a jelenből, de ezt kerülöm, mert

személyeskedésnek vennék az érintettek.16 Ezért csak néhányat említek itt, és ezeket is a régmúltból. Ráadásul mindegyik említett példához van közöm. Érthető lenne, ha ezt hárítanám, de az alábbiak nem önkritikát jelentenek, hanem ma is élő hibás gyakor­

latra mutatnak. Ilyen hibát demonstrálnak a magyar piacgazdasági átmenet köréből Ábel és Bonin (1991), Piper és munkatársai (1994), amikor az átmenet fő kérdésének a privatizációt és annak sebességét gondolják, és nem a lakosság és az állam jöve de lem­

összefüggéseit vizsgálják. A lakosság, a vagyonosok és a nem vagyonosok jövedelmi folyamatainak – valamint ezeknek az állammal való összefüggéseinek – akkor és ma is a gazdaságról való gondolkodás központi kérdésének kellene lennie. Ezt nem követve a koraszülött jóléti állam problémáját úgy véltük orvosolni, hogy a jólétit elhagytuk, nem látva, hogy a hiány amiatt állt elő, mert a mérlegelésnél hiányzott a képből a pénz­

vagyonok mozgásának figyelembevétele. Jómagam (Ábel 1994) a vállalati problémák makroökonómiai gyökereit keresve figyelmen kívül hagytam a lakossági pénzvagyon alakulásával kapcsolatos összefüggéseket, ami nem fordulhatott volna elő, ha a hár­

mas feltételt követem. Később ezt a hibát némileg oldotta, hogy a vállalati priva ti zá ció­

ról a hangsúly átkerült a privatizált vállalatok innovációs képességének a problémáira (Ábel–Bonin 1998). Ezek az egyoldalú, de gyors megoldást ígérő javaslatok érthető módon keltettek hiányérzetet magukban a szerzőkben is, amikor az árnyoldalakra hív­

ták fel a figyelmet: figyelmeztettek a pénzügyi fekete lyuknak (1991), valamint az állam dezertálásának súlyos következményeire (1992, 1994). A privatizációval kapcsolatban a közgazdasági elemzés hiányosságainak említése túl óvatos megfogalmazás, ha a pri­

vatizációt, mint nálunk Magyarországon történt, elhibázott csődtörvénnyel gyorsított eljárásban hajtják végre, ráadásul restriktív monetáris politika és hitelszűke együttes alkalmazásával. Erről is írtunk, bár számottevő hatása ennek már nem lehetett (Ábel–

Miller 1992; Ábel–Siklós 1994; Ábel–Szakadát 1995). A gazdaságpolitika kritikájának hatása rövid távon gyenge, a gazdaságpolitikai hibák viszont hosszú távon drámai következményekkel járhatnak. Gyöngyösi és Verner (2017) meggyőzően mutatják be, hogy a lakosság széles csoportjai pénzvagyonának negatívba fordulása és az adós­

ságválság területi bontásban véve hogyan járult hozzá a munkanélküliség területi egyenlőtlenségeihez, és ez miként tükröződik a választók preferenciáinak a politikai szélsőségek irányába tolódásában. Fontos körülmény a hivatkozott írás újítása. A szer­

zők nem a szokásos összefüggést, a munkanélküliségtől a lecsúszáshoz vezető utat, hanem a fordított összefüggést helyezik előtérbe, nevezetesen azt, hogy a pénzügyi vagyonvesztés meglepően nagy mértékben magyarázza a munkanélküliség növeke­

dését a helyi kereslet visszaesésén keresztül. E folyamatok elemzése ígéretes kiindu­

lást jelent mindennapjaink megértéséhez.

16 Van persze kivétel is, ezek közül kiemelkedik Rodrik (2007), aki a gazdasági növekedéssel kapcsolatos gazdaságpolitikai javaslatok átfogó értékelésére kidolgozott módszert, a growth accounting elszámolási módszerét állítja követendő példaként.

2.4. következtetés: Az állományok szerepeltetése segít a globális pénzügyi válság megértésében

Láttuk, hogy a háztartások pénzvagyonának elhanyagolása miatt a multiplikátormodell félrevezető képet ad a gazdaságról. E tényező megjelenése a modellben mélyreható változást idéz elő. A jövedelemáramlások és az állományok konzisztens rendszerbe illesztve leírják, hogy a jövedelemfolyamatok hogyan hatnak az állományokra, és azt is, hogy az állományok változása magukat a jövedelemfolyamatokat is befolyásolja.

Az itt elemzett egyszerű esetben láttuk, hogy a háztartások megtakarítása pénzvagyo­

nuk változásában csapódik le, és fogyasztásukat is befolyásolja pénzvagyonuk alaku­

lása. Ez az apró módosulás a pénzvagyon alakulásában viszonylag kis mértékű válto­

zást jelent. Esetünkben (2. táblázat) az első periódus végén a pénzvagyon növekménye 4,8 (a 16 adózás utáni jövedelemből 30 százalékos megtakarítási ráta mellett ennyivel növeli a pénzvagyonát a lakosság). Az iteráció második lépésében (2. periódusban) a megtakarítás ismét növeli a pénzvagyont, méghozzá 2,688­cal [a 11,2 fogyasztás gene­

rálta jövedelemből az adók után 30 százalékot megtakarítva: 11,2 ×(1–0,2)×0,3=2,688].

A pénzvagyon állománya azonban ennél kevesebbel nő, mert közben már fogyasztás­

ra is fordítottak belőle 1,44­et (VH(1)ν, vagyis 4,8×0,3=1,44). Így a pénzvagyon záró­

állománya 4,8­ról 6,048­ra emelkedett: 4,8 – 1,44 + 2,688 = 6,048. A pénzvagyon nettó növekménye a 3. periódus végére már csak 0,036. A 4. periódusban a záróállomány már csökkenni kezd, és innentől ez a csökkenő tendencia folytatódik. A 2. táblázatban szereplő szám mutatja, hogy a pénzvagyon a 12. periódus végére 2,69­re csökken.

A fenti érvelés a multiplikátormodell mechanizmusának szemléltetését célozta, jelez­

ve, hogy még abban az esetben is érdemes a pénzvagyon állományát és annak változását külön szerepeltetni, ha annak induló és végső értéke egyaránt nulla lenne, vagyis ha ez az állomány csak átmeneti hatást gyakorolna a folyamatra. Ezt azért fontos hangsúlyoz­

ni, mert azt gondolhatnánk, hogy nemcsak az állományokkal összefüggésben, hanem minden gazdasági változóval kapcsolatban jogos eljárás, hogy az átmeneti hatásokat figyelmen kívül hagyjuk. A példa figyelmeztetése éppen az, hogy ez az egyszerűsítés az alkalmazás során hibás eredményhez vezethet.

Még inkább fontos az állomány figyelembevétele abban az esetben, ha az nem nulla és nem is tűnik el, vagyis nem esik ki a modellből. Ennek az általános megfontolás­

nak különös hangsúlyt adott a globális pénzügyi válság. A válságot sokan a globális egyensúlytalanság kiéleződéseként a folyó fizetési mérlegek, a deficitek és a többletek növekedésére vezették vissza. Vagyis az állományváltozások alakulását hangsúlyozták, de figyelmen kívül hagyták magukat az állományokat. Az állományok nagyságának elhanyagolásával azonban figyelmen kívül hagynak egy jelentős potenciális kockáza­

tot, nevezetesen az állomány átértékelődéséből adódó kockázatot. A devizahitelek ilyen átértékelési kockázata vagy árfolyamkockázata nem elhanyagolható mértékű kockázat, amit a globális pénzügyi válság nyomán fájdalmasan megtapasztaltunk.

A pénzügyi állományok és pénzáramlások értékelésével kapcsolatban a másik tipi­

kus hiba az, hogy gyakran azok nettósított volumenét tekintik meghatározónak, azt gondolván, hogy például a beáramló deviza és a kiáramló deviza nettó összege a fontos, nem pedig az áramlások bruttó nagysága. Holott a pénzügyi stabilitás szempontjából ez nem így van. Itt a bruttó áramlások nagysága és volatilitása fontosabb elem, mint maga a nettó egyenleg alakulása. Ez azért is lehet így, mert a pénzügyi stabilitás kapcsán az árfolyamváltozások (részvény, kötvény és deviza) átértékelési hatása az állományon jelentkezik. Amennyiben e pénzáramlásokat nem aggregáltan, hanem a jövedelem­

tulajdonosok szintjére konkretizálva vesszük szemügyre, akkor a bruttó­nettó distink­

ció elhanyagolásából adódó torzítás rögtön egyértelművé válik. Ha például a beáramlás spekulatív pénzügyi eszközökbe történik (külföldiek részvény­ vagy kötvényvásárlása), a kiáramlás ugyanakkor egy adott jövedelemtulajdonos (vegyük a lakosságot) pénz­

ügyi egyenlegét érinti, például drasztikus adósságleépítést kikényszerítve ott, akkor az az egyenlegtől függetlenül még abban az esetben is drámai hatással van, ha eközben a ki­ és a beáramlás állománya számszerűen megegyezne, vagyis nettó szinten nulla lenne.

A jövedelemtulajdonosok szektorok szerinti elemzésére és az ezek közötti mérleg­

összefüggések konzisztens kezelésére vonatkozó technika, az ún. stock-flow consistent (SFC) modellezés gazdaságpolitikai alkalmazásának kifejlesztése Wynne Godley nevé­

hez fűződik, és a módszert átfogóan ismerteti Godley és Lavoie (2007). A módszer alkalmazása alapján Godley évekkel előre jelezte az Egyesült Államokból kiinduló mély válság bekövetkezését, és leírta annak fő hatásmechanizmusát (lásd Godley 1998;

Godley– Izurieta 2002). A szektorok mérlegállományainak összefüggéseire épülő vál­

ság értel mezés Richard Koo nevéhez kötődik, aki mérlegválságként (balance sheet reces-sion) írta le Japán kilencvenes évektől kezdődő recesszióját. Módszere jó értelmezési keretet adott a 2007–2008­ban az Egyesült Államokban kirobbant és gyorsan globálissá vált válságra vonatkozóan is (Koo 2003, 2011).

A vállalatvezető és a gazdaságpolitikus dilemmái a közgazdaságtannal kapcsolatban

A gazdaságpolitikus és a vállalatvezető igényeiről, azok jellemzőiről, és a gazdasági folya matok megértéséhez és irányításához igénybe vett eszközökről szól ez a fejezet.

A gazdasági elmélet és a gyakorlati igények közötti kapcsolatokat veszem górcső alá abból a szempontból, ahogy ezt egy gyakorlatorientált gazdaságpolitikus vagy válla­

latvezető szemlélhetné. Érintem az elmélet (irreális) kiinduló feltevéseit és az azokból levont (számszerűsíthetetlen) következtetéseket. A teóriának ezek a jellemzői a gyakor­

lati embert nem nagyon zavarják – őt az érdekli, hogy ezekkel az eszközökkel lehet­e hasznos módon problémák megoldásával próbálkozni. Azt állítom, hogy lehet. Talán éppen azért van erre mód, mert az elmélettől a gyakorlati alkalmazás során a gazda­

ságpolitikus és a vállalatvezető egyaránt nem a „megoldást” várja, hanem az ahhoz való közelítést. Az alternatívák felderítését és azok valamiféle összevetését, összehasonlítá­

sát. A „megoldást”, vagyis a döntést nem az elmélettől és nem is valaki mástól várják, hanem saját maguk akarják azt meghatározni, meghozni.

In document Pénz és kamat A monetáris politika megújítása (Pldal 28-35)