• Nem Talált Eredményt

PÁSKÁNDI GÉZA ÚJABB SZÍNMŰVEIRŐL

In document tiszatáj 1976. SZEPT. *30. ÉVF (Pldal 87-91)

„Vetült elém valami építmény rajza, amiben nincsenek kis egységek, csak erő-vonala van, csak tagolása, csak a gondolat hajlatai, csak eszem járásának gacsos vagy csámpás (de egyszeri) élete van . . . Az egész t ű n t fel és az egészet összetartó oszlop és ereszték — kohézió" — a Tű foka című verseskötetből vett idézet egyike Páskándi szerencsés önjellemzéseinek, s az életmű különös megtérvezettségére

fi-gyeltet. Jószerint n e m a tartalmi, témabeli kijelöléseket hangsúlyozza, a kikívánkozó mondanivalóra, élményanyagra n e m m u t a t rá. Páskándi a megformálásról, az „építmény" külleméről beszél — egyszerre távolítva el m a g á t az élménykifejezés h i r -detőitől és azoktól, akik külön-külön darabokban, megoldandó f e l a d a t o k b a n gon-dolkodnak, mindig a sorra következő munkára összpontosítva. A „kis egységek"-kel

— úgy tűnik — n e m a k a r j a sorra venni a megírandókat; az ihlet, az ösztön, a pillanat sugallatainak n e m igyekszik ellenállni. A Sancta Varietas — m i n t azt egyik v e r -sében í r j a — az ő „diktáló istene". Azzal a gesztusával, ahogy a valóságélmények, a primér élettények szerepét — ha n e m kérdőjelezi is meg, de — szóba sem hozza, éppúgy a romantika esztétikájának normáit követi, m i n t ahogy azzal is, hogy n a g y kedvvel nyúl mások ötleteihez, az átdolgozást, ú j r a í r á s t az önkifejezés egyik f o r m á -jának tudja. Nem ellentétes ezzel az eszménnyel a csapongás, a megszerkesztetlen-ség, a nagy egészre ügyelve a „kis egységek" — a színművek — alacsonyabb f o k ú megformálása. A m ű f a j h a t á r o k figyelembe nem vétele, kitágításuk kísérlete is ezzel az „egész"-re figyeléssel magyarázható. Legszembetűnőbben a d r á m á k esetében.

Hogy Páskándi mennyire n e m törődik a színpad, az előadhatóság követelményeivel, a r r a éppen a legfrissebb kötete hozza a legegyértelműbb példákat. A haladékban.

odáig megy a szerző, hogy még az előadás szüneteire is gondol, még a folyosói tereferéknek is funkciót szán; a színen pedig Dózsa Györgyöt jelenteti meg, tüzes trónon, vagy Curie-t hozza be, hogy aztán a nyílt színen elüttesse egy szekérrel.

És se szeri, sem száma a hasonló ötleteknek Oda kell gondolnunk e képtelenségek mögé azt a tényt is, hogy immár Páskándinak is megvan a maga „papírszínháza";

az előadások gyakorlatával csak n e m r é g szembesítheti drámaírói gyakorlatát. S ez akkor is b a j volna, h a n e m nyilatkozik úgy — Az eb olykor emeli lábát előszavá-ban —, hogy elsősorelőszavá-ban írónak és nem' színpadi szerzőnek t a r t j a magát, és a n n y i b a n könyvdrámákat írt, amennyiben szerette volna „jó o l v a s m á n y n a k . . . t u d n i ezt a néha mulatságos, olykor szorongató betűvilágot".

Á m még az is kétséges, hogy drámáke Páskándi ú j a b b darabjai. A szerző m ű -f a j i elkülönítésének alapjáról kiindulva: a mesélő tudatot az epika, a vitázó tudatot a dráma, a magáért való tudatot pedig a líra talajának-ősének nevezi egy helyütt.

Páskándi ú j a b b színműveiben nem annyira a vitázó tudat nyilatkozik meg, m i n t inkább a magáért való tudat. A vitákhoz feszültség, nyílt és egyértelmű állásfoglalás szükséges — e darabokat pedig A sor című „beszélgetések" egyik szereplőjével lehet a legjobban jellemezni: „A kockázat el van vetve." A lírikus és az epikus P á s k á n d i is jelen van ezekben az igazi konfliktusok nélkül m a r a d t színművekben. Az utóbbi az anekdotáival, sztorijaival, párbeszédes karikatúráival, vicceivel, fordulatosán előadott epizódjaival; a lírikus jelenlétét pedig az bizonyítja a legjobban, hogy P á s -kándi a színműveiben is sokszor f u t a „nyelvi t á j felé". Az a f a j t a „ h a n g k a l a n d "

vonzza, melynek legszélsőségesebb példája A sárikás anyós vagy szintedelem a minthadalomban — avagy ottólkodás a régtűnt herminásban című vígeposz (Kortárs, 1974. július). A nyelvteremtés, a „morfológia s e m m i j é n " evezés izgalma a színművek egynémelyikét is á t j á r j a . Két mozzanatra érdemes figyelni ezzel kapcsolatban: a r r a a leleményességre, amellyel úgy t u d j a kutatni a nyelv tájait, hogy közben óhatatla-nul is elárulja, mekkora öröm számára az anyanyelvvel való kísérletezés. A másik mozzanat alkotáslélektaninak mondható: a nyelvi t á j a k bebarangolásának lehető-sége a szerző játékosságra való h a j l a m á t csak erősíthette, n e m fogta vissza alkotói szertelenségében, csapongásában. A dráma m ű f a j i keretei sem korlátozták a fel-szabadultságérzést, n e m lassították az író „sebes munkaszokását".

A színművek sorjázása — könyvekben és színpadokon — furcsa módon azt a gyanút erősítette, hogy Páskándi művészete ú j a b b szakaszának a lényege t ö b b m ű -fajúságában, vagy éppen műfajtalanságában ragadható meg. P a r a d o x o n n a k látszik ez, á m esszéire, jegyzeteire, tanulmányaira, a színműveket kísérő értelmezésekre, aztán verseire, novelláira gondolva talán elfogadható a t ö b b m ű f a j ú s á g gondolata.

Ami sokoldalúságot is jelent, szoros kapcsolatban azzal a gondolkodásbeli nyitott-sággal és szerteágazó műveltségélménnyel, amely — egyelőre úgy tetszik — n e m

>86

szükségszerűen a d r á m a m ű f a j á b a n találja meg a maga kifejezésmódját. „Megisme-résed vágyán nincs hatalmad" — mondta m á r egy régebbi Páskándi-verssor, s ez a csillapítatlan tudásszomj, a megismerésnek szinte m á r mértéktelen hajszolása — és nem a m á r megismert rendezésének vágya — is a többműfajúsághoz vezethetett.

Más szempontból: a drámai m ű f a j epikai és lírai elemekkel való bővüléséhez.

Mindezt ott kell látnunk amögött, hogy Páskándi ú j a b b színműveiben nem jutott el a Vendégség és a Tornyot választok magaslataira.

Az ú j a b b d r á m á k szemléleti váltásról-változásról is beszámolnak. A Vendégség-gel és a Tornyot választokkal jelölhető alkotói periódusig Páskándi az eszmék mel-letti kitartás, az állhatatosság, keménység példáit mintázta. Legjobb műveiben azt a hőst formálta meg, aki a kisszerű környezete fölé tud nőni; az emberség, az erkölcsi tisztaság forgott kockán, amikor a tehetség, a zseni vagy a valamiben n e m átlagos képességű ember állt a középpontban. Az volt a tét, amit még az Időszak is meg-fogalmazott a maga tragikomikus párbeszédeinek egyik kérdésében: „Ki engedte meg nekik, hogy kiváljanak?" Másrészt a „ha valaki a k a r j a — bűnösök vagyunk"

kiszolgáltatottságáról, a Lajos Fábián megöletése című, detektívregényben is föl-pásztázott alárendeltség-tudatról, tehetetlenségérzésről számoltak be, nyomatékosan, a hatalmi helyzettől való függést, a szolgaság pszichózisát árnyalva — mind az elbeszélések, mind a párbeszédek, színművek. Olyan körülményeket festettek, ahol még az álmok is tilosak (A Táncos), ahol véteknek számít bármilyen különös képes-ség (Weisskopf úr, hány óra?), ahol a dolgok néven nevezése is bűn (Az eb olykor emeli lábát), s ahol az embereket az „enyém a tény — tied a magyarázat" elve osztja szolgákra és uralkodókra • (A király köve). A tehetséget állította szembe a te-hetségtelenséggel, a bátorságot és elhivatottságtudatot a gyávasággal — esélyt adva a különb minőségnek, ha n e m is a megmaradásra, de az értelmes, m e r t példát mutató pusztulásra. Az egyes ember a középszerűek gyűrűjébe szorult — sokszor n e m is az egyszemélyű hatalom tette elviselhetetlenné az életet, de a kisszerűek tülekedése.

Pygmalion és Dávid Ferenc vagy Apáczai ettől a szellemi tunyaságtól, emberi si-lányságtól éppúgy szenved, mint attól, hogy az Oidipuszok, Blandraták, Basiriusok kisajátították maguknak a világértelmezés m u n k á j á t , a jelenségek, tények magya-rázatára csakis magukat t a r t j á k alkalmasnak. Egy korai Páskándi-elbeszélés így veti föl a később többször visszatérő dilemmát, az életmű e szakaszának legfontosabb problémáját-gondolatát: „Mi jogon vagy te az É r t e l m e z ő ? . . . Mit fedezel te fel a mások leveleiben, prédikációiban és asztali beszélgetéseiben? — Azt, ami nincs benne kifejezetten, de ami ott lehet mögötte" (A hitfejtő). (Külön elemzés tárgya lehetne kimutatni, mennyi az egyezés Páskándi Géza és Sütő András műveinek motívumai, szemlélete között, s hogy miért és miként nyúlnak mindketten a reformáció korá-hoz, egyedüli méltó magatartásnak tudva a következetességet; az Árnyékban című Páskándi-novella megfogalmazta „ M é g i s . . . itt állok, s másképp nem tehetek" konok keménységét.) Nemcsak a teljesítmény, a maradandó, mert alkotásokban megőrzött tett forgott kockán Páskándi korábbi műveiben, kilátástalannak tetszett m i n d e n f a j t a

— jó értelmű — különbözés megérzése is. A „mégis-hit" példája miatt ugyanakkor egyértelmű volt, mit választ, mi mellett foglal állást az író.

M á r a kevés nyoma maradt az egyértelműségnek. S ez ismét csak összefügghet az alkotó szertelenségével, azon túl, hogy az író úgy érezheti: a kisszerű viszonyok ellen harcoló hősről m á r elmondott minden lényegeset. A lemondást, az ötletek megszűrését, a fantázia fékezését maga a szerző is felveti. Nem tudja a jobb, mit cselekszik a bal című tudománynépszerűsítő párbeszédének egyik passzusa bízvást érvényes a szerzőre magára is: „Képzeljék e l . . . a casus bellit az én agyamban, amikor n e m kevesebbet, mint gondolataim, asszociációim derűs napraforgókalapját kellene leütnöm, mert a jobb kezem tulajdonában levő agykertemből áthajtottak a bal részbe. Hogyan osszam meg az agyamat? Azt szokták mondani: oszd meg, és uralkodj! H a ez igaz, akkor meg kell osztanom az agyamat, hogy uralkodhassak rajta." Minden alkotás elengedhetetlen feltétele, alapja a szelektálás, rendezés — Páskándi ú j a b b műveiben éppen ettől a rendezéstőlrendszerezéstől, az ötletek, t é m a

-körök megosztásától idegenkedik a legjobban. Ezzel ő maga is tisztában van, ezért is a d j a a legszabadabb asszociációkra építő darabjának, A haladéknak, a „valami" m ű -faji meghatározást, s ezért j á r h a t j a át — a Távollévők című tragikomikus bohózat bevezető szavait idézve — a relativitás borzongása. „íme, a viszonylagosság!" — kiáltja A haladék Csörgősipkása is, és alighanem a legjellemzőbbet á r u l j a el az ú j a b b színművekről. Nem ütköznek meg már a figurák sem a hatalmaskodókkal, sem a kisszerű környezettel; az eszméik mellett kitartó hősök helyét a m e g f u t a m o d ó vagy a csaták befejezését valamilyen rejtekhelyen kiváró alakok foglalták el. Az egy eszmét vállalók helyett a minden eszmék változását túlélők lettek a középponti ala-kok. Híján minden hősiességnek. A harcok sem nyíltak, az összecsapásoknak nincs tétjük, az örökös készülődésben a feszültség megszűnik. így lesz Lúdas Matyi, a tökéletes támadás kidolgozója, és Döbrögi, a tökéletes védekezés megszállottja az őrültekháza lakója, s mint ilyen békés beszélgetőpartner, A fenyegetés vagy

elké-sett találkozás avagy az új magyar Lúdas Matyi című tragikomédiában (Alföld, 1976/1—2).

Nem A rejtekhelyben megfogalmazott cél, a „tartalékosan kell átélni a f o r r a -dalmat" gondolata vezeti a szereplőket, még csak n e m is a n n a k a tudata, hogy a forradalom legkevésbé az utcán dől el, annál i n k á b b a rejtekhelyeken — az u n a l o m elkerülése a legfőbb cél. A legnagyobb vágy, hogy végre történjék valami. Az igazi konfliktusok azonban hiányoznak, a küzdelmeknek nincs tétjük. Szelim és D e m e t e r hiába harcolna egymás ellen, h a m á r a szultán és a király eldöntötte, hogy vége a háborúnak. A haladék sem deríti ki, mi az a kényszerítő erő, mely a F é r f i n a k és a Nőnek a múlt, a történelem végiggondolását parancsolja, s egyáltalán: az irreálisan, álomszerűen megidézett alakoknak milyen reális mondanivalójuk lehet a valóságos közegükben ismét csak meg nem határozott főhősök számára. Páskándi e m ű b e n nem az abszurdoid „ember tragédiáját" írta meg, h a n e m az abszurdoid e m b e r „ t r a -gédiáját". Vagyis azt, hogy a relativisztikus szemlélettel n e m lehet messzire jutni.

Sok mindent érint A haladékban a szerző, a kis nemzet—nagy nemzet hamis szembe-állítását éppúgy, mint a zseni és a középszerűek viszonyát, érinti azt a kérdést is, hogy a forradalmi cselekvésre alkalmas-e a mai idő; az Indiánnal pedig talán leg-súlyosabb gondolatait mondatja ki a rezervátumba zártságról, a kihalásra ítéltségről s arról, hogy „a világ gondoskodása a saját büszkesége lealacsonyítását is jelenti" — magvas gondolatoknak nincs híján a színmű, az egész mégsem egyéb ötletek gazdag tárházánál. Éppen az sikkad el, amire pedig szerzői utasításában külön f e l h í v j a a figyelmet: a két főhős sorsfeszültsége. Ebben az elsikkadásban nagy szerepe lehet annak, hogy Páskándi sokszor m á r - m á r öncélúan tör a humoros hatásokra. Ezért beszéltetheti a botcsinálta doktort a Moliére-mű ú j változatában úgy, m i n t h a az favágó korában a filozófiai tudományokat is elsajátította volna, s tisztában l e n n e a szerepjátszás lényegével, a muszáj kalandjával; a „doktor"nak egyszersmind v a l a -milyen stilisztikai szemináriumot is végeznie kellett, hogy olyan tömören t u d j a jel-lemezni a társait, mint például a d a j k á t : „tehénfarából szalonbapattant surgyébolha".

A humorral együttjár ugyan a viszonylagosság — egyik a másiknak f ü g g v é n y e — , á m az a szemléletet alakító abszolút relativitás — a szerző kedvelt p a r a d o x o n j a i n a k szellemében fogalmazva —, amely semmi bizonyosságot, semmi nagy értéket n e m talál, szükségszerűen vezet el az abszurd filozófiához. Mindenesetre ilyen szelleme-sen, ekkora jókedvvel, ennyi leleménnyel n e m sugallta még egyetlen író sem, hogy a világ értelmetlen lehet. Mert — az írói magyarázat ellenére — P á s k á n d i ú j a b b darabjai nem azt állítják, hogy a világ úgy, ahogy van — abszurd, h a n e m azt — és erre a történelmet idéző, a múltat vallató színművek a bizonyítékok —, hogy a világ úgy, ahogy volt és van és ahogy lehetett volna — abszurd. P á s k á n d i Csörgő-sipkása keserűen nevet. A bohóckodás, a kacagás a tanácstalanságot leplezi: az író . k i mellett állhat ki az Apáczaik, Dávid Ferencek után, hol találhat végre biztos

pontot, hogy megvethesse a lábát? (Magvető, 1975.)

M Á R K U S BÉLA

>88

In document tiszatáj 1976. SZEPT. *30. ÉVF (Pldal 87-91)