• Nem Talált Eredményt

Válságos időket megélt színházak taktikai fegyvere, hogy t ú l j u t v a a holtponton, a m i n t ú r r á lesznek a működésüket bénító mostoha viszonyokon (külső és belső, ob-jektív és szubob-jektív nehézségekből k i j u t o t t elég a közelmúltban Szegednek), látvá-nyos é v a d n y i t á s t produkálnak. Fölfedezés e r e j ű premiereket, ősbemutatókat. Hogy látva lássa bárki, akit illet, mindenekelőtt persze a nagyérdemű, eloszlottak a gond-felhők, kisimultak az arcok, nincs is semmi b a j . Azaz, „hangsúlyosan i n d í t j á k " az évadot, a m i n t ezt m o n d a n i szokás. A műsorpolitikának e taktikai csodafegyvereit s o r r e n d b e n a h a r m a d i k , negyedik b e m u t a t ó k r a tartogatták Szegeden. Donizetti el-feledett operájával, az Anna Bolenával, illetve Aleszandr Gelmannak a Szovjetunió-ban is csak i m é n t ősbemutatott színművével (Éjszakai utazás).

ANNA BOLENA

Köztudott dolog, világszerte buzgó erőfeszítéseket tesznek bevilágítani az opera-irodalom á r n y é k á b a n m a r a d t alkotásait. N e m v a l a m e n n y i t persze, csak amelyik éri a misét. M á r a tavalyi Verdi-premieren, a Johannáén, incselkedett a kisördög: el-b í r j a - e a szegedi t á r s u l a t (anélkül, hogy a fölfedezéséért k i j á r ó dicsőséget eloroz-nánk), s m i é r t éppen n e k ü n k jó, ha máshol n e m k a p t a k utána. Most az A n n a Bolena t á m a s z t h a t kétségeket megint, v a j o n rendelkezik oly értékekkel, melyek több emberöltőn át r e j t v e m a r a d t a k a szakemberek előtt? M e r t ahol hozzányúltak, j u t a -lomjátékból tették, h a n g f e n o m é n o k k í n á l t á k meg vele a p u b l i k u m o t friss anyaggal

— m á s k ü l ö n b e n a m ű egésze zenetörténeti revelációval aligha szolgál. A Milanói Scala, mely nemcsak „ősbemutatta" 1830-ban, de 127 évvel később a tetszhalálból fel

is támasztotta, a fénykorát élő Maria Callas címszereplésével, meg Simionatóval, Nicola Rossi-Lemenivel, Ruggerio Raimondivai vállalkozott r á : a p a r t i t ú r a készség-gel szállítja a tetszetős zicceráriákat, de h á t énekes egyéniségek h í j á n mit kezdhet vele egy a n s a m b l e - k u l t ú r á r a berendezkedett, a vidéki létforma megannyi nyűgétől gondterhelt m a g y a r operatársulat, olaszul? Elégséges érve lehet, h a önbecsülésének inkognitójában időről időre ambicionálja valamely k u r i ó z u m m a l fölkorbácsolni az érdeklődést, persze szélesebb szakmai és közönségberkekben annál, mint a m e n n y i r e az agyonjátszott alkotások hétköznapi premierjeivel f u t n á ?

Látszólag úgy fest a dolog, üres kétségek szálltak meg a szegedi Zenés Színház-ban. A kétfelvonásos, á m hat jelenetével a húzások dacára is némileg terjengős előadás, megérdemelt, őszinte sikert aratott. N e m utolsósorban azért, m e r t v e n d é g k a r -mestere, az olasz Bruno Campanella (halványabb koncertbemutatkozásáért f r a p p á n s elégtételül) igazán kitűnő „nyelvérzékkel" beszélte Donizettit. Egyszersmind cáfolva a nem is a l a p t a l a n hiedelmet, mely o p e r á b a n a karmester személyiségét szívesen fokozza alá, hiszi másodlagosnak a vezető szólisták mögött. Campanella délszaki 103^

temperamentumával, a zenei textus fölényes (de cseppet sem fölényeskedő) i s m e r e -tében nemcsak áltálában, quasi, rajzoltatta föl a mű freskóját, h a n e m szigorúan és pontosan számon kérte a muzsika szemérmesen rejtőzködő motívumait, finom díszeit is. Gondosan ügyelt például arra, hogy a rézfúvósok tragikumot hordozó, e j t e t t tó-nusú, sejtelmes pianói a könnyebben megfújható mezzofortékig se m e r é s z k e d j e n e k ; a zenekari tuttik anélkül szabjanak fazont a hangzásképnek, hogy ráterpeszkednének a színpadra; a szólisták dallamvonalainak, az ariosóknak vagy az együtteseknek, legyenek előkészitései és meghosszabbításai az orchesterben; a vokálisok és h a n g -szeresek arányait a zene dramaturgiai funkciója szabja meg stb. Az A n n a Bolena leplezetlenül magán viseli a múlt századi nápolyi iskola jellegzetességeit. A bel canto gyönyörűséges, szívet-lelket melengető hatáselemeihez Donizetti szívesen szerkesztett francia nagyoperás finálékat, jelenetzáró tablókat; ismertebb operáiból szembeszökő a hasonlóság (nemcsak a kísértetiesen azonos szituációjú őrülési jelenetekben) a Lammermoori Luciával; az emberi természet lélektani elemzésének zenei kísérlete kitapintható az Anna Bolenán, ezeken a pontokon Campanella a hangzás tompított fényszóróival hinti meg az előadást. Konzekvensen emlékeztetve az operán végig nyomon követhető végzetszerűség-élményre, ami behatárolja úgyszólván v a l a m e n n y i figura zenei karakterét, mozgáskörletét.

Ettől függetlenül sem könnyű kibékülni a szövegkönyvvel. Közismert történelmi sztorik szomorú esélye az operában, hogy meghamisítják (miként Solera tette a Johannával), vagy a hitelesség kényszerzubbonyában dramaturgiai impotenciába f a -gyasztják. Ez utóbbi veszély leselkedik be Felice Romani színpadára. Az A n n a Bo-lena tudniillik alig szól másról, mint hogy egy eleve elrendeltetett tragédiából mi-ként lesz teljes bizonyosság. Szomorújátéka csupán a kivégzésnek, dramatizált pal-losjog, királynősirató: gyászmise, és n e m dráma. Hiányzik hozzá a figurák lehetséges tennivalóinak legalábbis két alternatívája, a tettek vállalásának vagy m e g t a g a -dásának választhatósága. A remény, mely legalább fölvillanna ahhoz, hogy a nézőt hangulatában motiválná, szurkolásra, pártállásra késztetné, szimpátiáját vagy a n t i -pátiáját kiválthatná, mozgásba hozná, erkölcs- és igazságérzetét fölborzolná. Egy-általán, kibillentené a szkepszisből, mely akarva-akaratlanul rátör, a m i n t fölszökik a függöny, s mivel tud egyet-mást a fejedelmien házasságszédelgő VIII. H e n r i k viselt dolgairól, a történet iránt közömbösíti. Anna a vérpadra megy, m e r t döntött a király, Jean Seymour követi a trónon (s az ágyban), m e r t így határozott a király; Percy, Anna egykori kedvese, hazatér száműzetéséből, hisz eképpen tervezte Henrik, föl-lángol, kelepcébe fut, mert az uralkodónak tervébe vág, maga teremt a l k a l m a t r á ; a bírák kimondják a verdiktet, miután elrendelte a nagyúr — minek folytatni, tökéletes a predesztináció. Olyannyira tökétökéletes, hogy m e g f o j t j a a d r á m á t . R e k v i e m -hangvétel itatja át a zenét is. M i n d j á r t az introdukcióra szétnyíló függöny u t á n a koromfekete windsori udvarkép nemeseinek suttogókórusa előrevetíti a tragédia árnyékát: az opera baljóslatú vezető dallama többször visszatér, s mindössze Henrik szólamában, Seymourral való duettjének néhány m o m e n t u m á b a n , meg Percy első áriájában szakad föl valamelyest a tragikum sűrű fátyla. A d a r a b predesztinációs púpját dekorálja (tehetne mást?) a rendezés is. Csikós Attila szurokba m á r t o t t a l a p díszletébe, az átjárókkal ügyesen tágított színpadra, vadászöltönyös, lándzsás f e j -vadászokat küld szaglászni, a sötétruhás kórus mögé, a rendező Horváth Zoltán.

S Vágvölgyi Ilona jelmezei is ugyanazon célt szolgálják: Henrik gonoszságát a töb-bieknek hozzáfűződő viszonyán, alázatán, tehetetlenségén, kiszolgáltatottságán át láttatni; így a kontrasztos színek dramaturgiája (világítási effektusokkal megspé-kelve) fontos szerephez jut, feszültségszabályozó. Horváth Zoltán mindenesetre oko-san tette, hogy csoportokra tagolta a személyzetet, történelmi t a n u l m á n y a i n k a t la-poztatta föl az emlékezetünkben.

Igazán nagy teher a két női szereplőre hárult, Bajtay Horváth Ágotára (Anna) és Lengyel Ildikóra (Seymour). Gyilkos szólamokat, koloratúrákat, sok magas hangot kellett énekelniük. Kiváltképp imponáló B a j t a y Horváth Ágota gyors és látványos fejlődése Szegeden. Csak imént jött, érdemleges színpadi előélet nélkül, m i n d j á r t a 104^

mélyvízbe dobták (Cosi fan tutte), s meglepetésre n e m a partot keresi, a h o v a kiúsz-hat, h a n e m tempózik befelé, erőteljes karcsapásokkal (Johanna, Anna). M á r színé-szileg is teljes f i g u r á t tud adni, zeneileg pedig beosztással él: n e m lép vissza a nehéz frázisoktól, sőt, oda igyekszik tartalékolni energiát, precízen veszi a f u t a m o -kat, a magasságokat b á t r a n és szárnyalóan m e g f ú j j a anélkül, hogy s z o p r á n j a kicsor-bulna. A különleges f e l a d a t képességeinek látható m a x i m u m á t hozza ki Lengyel Ildikóból is. Intenzív és hatásosan kivitelezett mezzoszólama a m o l y a n r é v b e jutott Ebolira emlékeztet a Don Carlosböl, mely rokonságot n e m leplezi (nincs is r a j t ' szégyellnivaló): kettőse A n n á v a l a negyedik kép végén, m a j d az ötödikben H e n r i k -kel, az előadás legjobb pillanataihoz tartozik. Érdekes módon az egyetlen „szabad e m b e r n e k " , lehetőségei k o r l á t l a n u r á n a k , Enricónak n e m j u t t a t áriát Donizetti (vagy m e r t a n n y i r a gyűlölte a történelmi Henriket). Gregor Józsefnek így a d r á m a i recitativókban, duettekben, együttesekben kell (már régóta nem bizonyítani, i n k á b b ú j ó -lag) emlékeztetni rá, basszusa a legszebb m a t é r i a ezen a színpadon, varázsos kincs, m á s hangzásbeli gyengeségek feledtető gyógyszere: az úgynevezett középlágéban például oly gyönyörűen szól, hogy ez a m i n d e n h á j j a l megkent kéjlovag rokonszen-vessé válik. Réti Csaba P e r c y j é t a f e n t e b b m á r említett húzások jótékony cenzora t e r j e d e l m e s e b b szereptől, s több felső cétől kímélte meg, nem egészen indokolatla-nul, hisz é n e k e i n i v a l ó j a így sem kevés. Teszi ezt a tőle megszokott egyenletes, jó színvonalon, zeneileg kifogástalanul. A kisebb szerepekben Gortva Irén (Smeton) in-t a k in-t alin-tjával, h a n g u l a in-t o s a n előadoin-tin-t ariosójával válin-t ki elismerésin-t, az epizódokban pedig Kenesey Gábor Lord R o c h e f o r t - j a ü d e hangi élmény, de nem lehet panasz Fekete Imre Örtisztjére sem. L e g f e l j e b b a kórus osztott szólamainak időnkénti v é r -szegénységére.

ÉJSZAKAI UTAZÁS

Vasútállomás a szegedi Kisszínház: előcsarnoka váróterem, színpada szerelvény-metszet, vasúti kocsi folyosója és szomszédos kupéi. Itt b ú j ó c s k á z n a k G e l m a n „ter-melési d a r a b j á n a k " hősei az Éjszakai utazásban. A szerző h a m a r keresetté vált a magyarországi színpadokon (is). A budapesti Nemzeti játszotta az Egy ülés jegyző-könyvét (a m ű filmváltozata Prémium címmel j á r t a b e az országot) m e g a Vissza-jelzést — s o r r e n d b e n h a r m a d i k d a r a b j á n , a Mi, alulírottakon, j ó f o r m á n m e g sem száradt a tinta, k é t moszkvai társulat is életre lehelte, s íme p á r h ó n a p r a r á l á t j a a szegedi közönség, a szovjet d r á m a hetén. Elbert János fordítása ú j címet föstött a színlapra: Éjszakai utazás. Mielőtt fejéhez kap az olvasó, megint „termelési t é m á j ú darab", oszlassuk el sietve n e m feltétlenül alaptalan aggályait: a színmű á r t e r é b e n ugyan építkezések, tervszámok, m u t a t ó k állnak, figurái mégsem s ü p p e d n e k el az iszapjában. A m u n k a , teljesítmény, ellenőrzés, a hivatali r a n g l é t r á k különböző fokai csak úgy v a n n a k jelen, m i n t erkölcskategóriák. N e m is esik szó, csak j ó idő után, az eredendő konfliktushelyzetről, sőt az igazi főszereplők elő s e m kerülnek. Tetteiknek, viselt dolgaiknak következményeivel találkozik a néző. Grizsiljuk, az események egyik l á t h a t a t l a n mozgatója, gyors k a r r i e r t f u t o t t be, trösztigazgatónak nevezték ki, s a vidéki építőipari k o m p l e x u m élére ú j vezető, Jegorov került, aki elődjének lát-szatsikerei mögött visszásságok egész h a l m a z á r a bukkant, s aki ezért szálka lesz a trösztigazgató és a vele egy h ú r o n pendülő területi funkcionárius szemében. Hogy félreállíthassák, k e n y é r g y á r építésével bízzák meg, á m oly mostoha feltételekkel, ami eleve r e m é n y t e l e n n é teszi a vállalkozást: a műszaki átvételre helyszínre érkező bi-zottság természetesen n e m í r j a alá a jegyzőkönyvet, gyakorlatilag t e h á t úgy fest a dolog, sikerült Jegorovot megfúrni, leváltása puszta formalitás. Itt kezdődik a darab, ahol ez a jellegzetes machinációsorozat végződhetne. Ibseni d r a m a t u r g i a szerint, analitikusan, hiszen G e l m a n egy m á r leplombált d r á m á t szakít föl konfliktusainak hegesztvényeinél. Az átvételi bizottság vonatra száll, s visszatérőben a területi köz-pontba, éjszakai utazáson kénytelen ú j r a é r t é k e l n i a történteket — n e m jószántából persze. A szomszédos f ü l k é b e n velük tart, s különböző trükkökkel n y a k u k b a

akasz-105^

kodik egy kellemetlenkedő, erőszakos fráter, Lonya Singyin, az építkezés fődiszpé-csere, Jegorov embere. Azért jött, hogy tisztességes főnöke megmentésére m i n d e n t bedobjon (még feleségét is, az élet apró örömeire k a p h a t ó Szemjonovnak, a területi maffia beépített káderének kompromittálására): ha mégis alá tudná íratni a jegyző-könyvet — hiszen sok elmismásolt vállalkozásra pecsét került m á r — hivatalában maradhatna Jegorov, s folytathatná harcát a Grizsiljuk-szerű kalandorok ellen.

Izgalmas, bár némiképp aránytalanul elnyújtott csevelyek után az előadásnak jó kétharmadán forrósodik föl a levegő, s kezdenek nyílt kártyákkal játszani. A d a r a b -nak jeles erénye, hogy a leosztásban nagyjából azonos értékű lapok jut-nak a felek-nek, fődiszpécserünk azonban rossz ütemben dobja ki az aduászt (egyenesen a vo-natablakon, az aláíratlanul eltépett jegyzőkönyv f o r m á j á b a n ) , így Gyevjatovnak, a bizottság vezetőjének, üres papirost kell ellátnia kézjegyével, ha segíteni a k a r — amire neki személyesen is akad indítéka, hiszen őt is fölhasználták, tisztességét ke-verték bele a pakliba. Az aláírásokat Nujkina, a bizottság hölgytagja, r e t i k ü l j é b e süllyeszti a végállomáson, Szemjonov kimenekül a vonatablakon, olajra lép, pontosan nem tudni tehát, megnyerte Singyin az ultit, vagy kellete korán ütésre kényszerült a hetessel; passzol a bizottság az utolsó előtti lapoknál. Valerij Leventalnak, a Bol-soj tervezőjének rendkívül praktikusan használható, színszerű vasúti fülkéiben és folyosóján Léner Péter mozgatja ötletesen a szereplőket, a tolóajtók szikrázó i n d u l a -tokra és békés vodkázásokra nyílnak-csukódnak, egy helyszínen három színhely is eleven, lélegző, ami pergő ritmusban t a r t j a az előadást. Mely végeredményben azzal a megszívlelendő tanulsággal szolgál, hogy a fejlett szocializmus t á r s a d a l m á b a n sincs előre kikövezett ú t j a a tisztességes, ambiciózus, kritikus és önkritikus m u n k á -nak, a valóságos teljesítmények igazságának: vannak helyzetek és körülmények, amikor és ahol meg kell küzdeni azért. Kár, hogy Vass Gábor Singyinje a borzas fiatalság lerohanó stílusát időnként üres kiabálásokba fullasztja; szerencsére a jel-lemek dolgában hozzá egyedül közeli Kovács Jánosnak Gyevjatovja elég erőt hordoz magában küldetésének átértékelésére. Kátay Endre a megvesztegethetőségig k a m é -leontermészetű Szemjonov, Barta Mária hűvösen józan Nujkina, s Király Levente vasalt öltönyű Maliszovja (az utca embereinek jelmezeit Vágvölgyi Ilona tervezte), a vendég Menszátor Magdolna eszköztelen Allája, valamint Zámori László Kalauza tette még teljessé Gelman d r á m á j á n a k magyarországi bemutatóját.

NIKOLÉNYI ISTVÁN

106^

.TÁNC