A nemzetközi hadi és humanitárius jogi el ő zmények

45

46 civil lakosság védelmére vonatkozó humanitárius célú jogi előírásokat tartalmazta, továbbá kimondta a vöröskeresztes megkülönböztető jelvény tiszteletben tartását és a vöröskeresztes alakulatok semlegességét. A résztvevő 16 ország mindegyike által elismert (és aláírt) egyezménnyel megszületett a modern nemzetközi jog első többoldalú hadijogi megegyezése, a háborúk humanitárius szabályozását magába foglaló első genfi konvenció, amelyet a hágai konferenciákon fejlesztettek tovább.

A hadviselés eszközeinek első nemzetközi szabályozására, ill. korlátozására a 20 állam által jegyzett 1868-as szentpétervári nyilatkozatban tettek kísérletet.⁹⁴ Ebben a szerződő felek kimondták a 400 grammnál könnyebb robbanólövedékek (amelyek gépfegyvertöltényként való alkalmazása esetén a meglőtt személynek nem marad esélye a túlélésre) és az ún. ’dum-dum’ golyók alkalmazásának tilalmát és deklarálták, hogy „az egyedüli jogos cél, amelyet az államok háborúban maguk elé tűzhetnek, az ellenség katonai erejének megtörése, […] a hadviselő feleknek nincs korlátlan szabadságuk az ellenségeskedés során a hadviselés eszközeinek és módjának megválasztásában”.⁹⁵

Az 1870-71-es porosz-francia háborúkban jelentős mértékben áthágták az addigi szabályozásokat (ideéértve a Vöröskereszt már elfogadott szabályainak nagy részét is).

Ennek hatására 1873-ban a belgiumi Gentben a Nemzetközi Béke és Szabadság Liga, valamint elismert nemzetközi jogászok (főként J. Caspar Bluntschli⁹⁶) kezdeményezésére megalakult az Institut de droit International, vagyis a Nemzetközi Jogi Intézetet. Az alapítók, azaz 11 európai ország neves nemzetközi jogászai a hadviselés rendszerezett szabályait az 1864-es genfi konferenciához hasonlóan, szélesen elfogadott és aláíróira nézve kötelező erejű nemzetközi szerződésben kívánták lefektetni.⁹⁷ E törekvést felkarolva, az orosz uralkodó, II. Sándor cár a többi nagyhatalommal folytatott előzetes egyeztetések nélkül (a korábbi ad hoc jellegű nagyhatalmi konferenciák mintájára) nemzetközi konferencia összehívását kezdeményezte. Így került sor az 1874-es brüsszeli

94 A polgárháborús Amerikában tették közzé az első, háborút szabályozó jogi kódexet. A z 1863-ban kiadott 157 cikkelyből álló, ún. Lieber-kódex polgárháborúra és államközi háborúkra egyaránt tartalmazott előírásokat, amelyeket az akkori polgárháborús felek ugyan többnyire nem tartottak be, de -- egyszerű formulázásuk miatt -- a későbbi nemzetközi hadijog kialakításánál figyelembe vették őket. Vö:Kovács, Péter: Nemzetközi közjog. 2006, 537.

95 Kovács, Péter: Nemzetközi közjog. 2006, 538.

96 Johann Caspar Bluntschli (1808- 1881) — svájci jogtudós, nemcsak a nemzetközi jog szokásjogi forrásainak addig példa nélkül álló összegyűjtését kísérelte meg, hanem úttörő jelleggel a hadijog dokumentálását is (Das moderne Kriegsrecht der civilisirten Staaten 1866) amely a hágai hadijogi konvenciók egyik kiindulópontjaként szolgált. Bluntschli már 1863-ban megjelentetett Általános államjog című művében részletes tervezetet szentelt a nemzetközi jog kodifikációjának alapján létrehozandó nemzetközi döntőbíróságnak: a szuverén államok közötti vitákat jogi úton rendező intézménynek. A következő években látva tervének megvalósíthatatlanságát, a nemzetközi jog kodifikálását ellátó nemzetközi jogi intézmény létrehozását tűzte ki célul.

97 http://www.icrc.org/ihl.nsf/INTRO/135?OpenDocument (hozzáférés 2012.01.12.)

47 nemzetközi jogi konferenciára, amelyre 15 európai állam küldte el képviselőjét. A résztvevők soraiban többen is feltűntek a Nemzetközi Jogi Intézet alapító jogászai közül:

Bluntschli például a német császár küldötteként, a genfi nemzetközi jogász, Gustav Moynier⁹⁸ a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának vezetőjeként is a fiatal orosz (észt) nemzetközi jogász, Fjodor Fjodorovics Martens⁹⁹ pedig cári diplomataként. Martens az általa kidolgozott 71 cikkelyből álló szerződéstervezettel érkezett a konferenciára, amelynek alapján végül a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól címmel egy 56 cikkelyből álló nyilatkozatot fogadtak el a küldöttek. A nyilatkozatot azonban a továbbiakban egyetlen állam sem ratifikálta, s így sohasem emelkedhetett nemzetközi jogi szerződési szintre. A tekintélyes nemzetközi szakmai háttér ellenére bekövetkezett kudarc legfőbb oka valószínűleg a konferencia egyoldalú, nemzetközi megegyezés nélküli összehívása és előkészítése volt. Számos ország csupán orosz hatalmi érdeket látott az összehívás és az elfogadott hadijogi nyilatkozat hátterében. A kisebb államok pedig attól való félelmükben utasították el a nyilatkozatot, hogy az egyoldalúan csak a nagyhatalmi érdekeket szolgálná.

E sikertelenség ellenére a Nemzetközi Jogi Intézetben 1874-től folytatták a megkezdett hadijogi szabályozás kimunkálását, az Intézet 1880. évi Oxfordban tartott közgyűlésén pedig elfogadták az ún. Oxford Manualt a szárazföldi háborúk szabályozásáról, amelyet Gustav Moynier dolgozott ki. A kézikönyvet, amely tulajdonképp az 1874-es brüsszeli deklaráció, az 1864-es genfi konvenció és szokásjogi szabályok összefoglalását adta, és bár a további nemzeti és nemzetközi szabályozások alapjának szánták, megjelenésekor azonban nem kapott nagyobb figyelmet a politikai döntéshozás köreiben sem. Végül

98 Dunant mellett Moynier szerepe volt a legfontosabb a Nemzetközi Vöröskereszt megalapításában, neki sikerült ugyanis több befolyásos genfi polgár megnyerésével Dunant ötletét átültetni a gyakorlatba. Az alapítandó segélyszervezet jogosítványait, jogi és szervezeti hátterét illetően azonban alapvető ellentétek bontakoztak ki Dunant és Moynier között. Dunant elképzelése szerint a harctéren mind a segélyszervezeteket, mind a sebesülteket a semlegesség védelme alá kellene helyezni. Ezt Moynier nem látta hosszú távon megvalósíthatónak, és az egész vállalkozást veszélyeztető ötletnek tartva, elutasította. Ő inkább a szervezet tevékenységének mielőbbi jogi alapokra helyezését és hosszú távú biztosítását szorgalmazta.

Hamarosan megszerezte az elnöki pozíciót a fiatal szervezetben és kiszorította Dunant-t, aki vállalkozásainak csődbe menetele után teljesen elszegényedve élt. Moynier ezek után a legtöbb nemzetközi és svájci kezdeményezést megakadályozta, amely Dunant megsegítésére irányult. Az 1901-es béke-Nobel-díjat azonban végül Dunant kapta meg, s míg Moynier többszöri jelölése ellenére sem nyerte el, az általa vezetett Nemzetközi Vöröskeresztet ugyanúgy, mint a Nemzetközi Jogi Intézetet (melyben szintén vezető pozíciót töltött be) megtisztelték a díjjal. Moynier 1868-ban belépett a Nemzetközi Béke- és Szabadság Ligába is, hogy elejét vehesse azon pacifista támadásoknak, amelyek szerint a Vöröskereszt azzal, hogy a háborúkat igyekszik elviselhetőbbé tenni, előmozdítja az egyre gyakoribb háborúskodást. Moynier álláspontja szerint a Vöröskereszt és a békemozgalom egyazon célokért küzd más eszközökkel. Vö.: Riesenberger, Dieter, Für Humanität und Frieden. Das Internationale Rote Kreuz 1863-1977, Vandenhoeck&Ruprecht, Göttingen 1992.

99 Német születési nevén Friedrich Fromhold Martens (1845-1909).

48 kezdeti sikertelensége ellenére a hágai békekonferenciákon éppen ez az anyag szolgáltatta az egyik legfontosabb tárgyalási alapot a hadijog szabályozásához. A hadijogi szabályozások mellett az állandó döntőbíróság konkrét tervezetét az 1895-ös brüsszeli IPU konferencián fogadták el, a következő évi budapesti konferencián Berzeviczy Albert által előterjesztett javaslat alapján tovább alakították és az így kimunkált IPU-tervezet szolgált vitaalapként a hágai konferencián.

Mindezen előzmények és tényezők összefüggésében a nemzetközi békemozgalom és az IPU 1889-től fellendülő tevékenységének és évente tartott csúcskonferenciáinak is jelentős szerepe volt a két hágai békekonferencia összehívásában. Apponyi Albert emlékiratai, valamint a résztvevők, többek között Bertha von Suttner tudósításai szerint például a Budapesten megtartott millenniumi békekonferencia, illetve (az azt követő) interparlamentáris konferencia kezdeményezéseinek is köszönhető az 1898-ban kibocsátott

’cári manifesztum’, amelyben II. Miklós orosz cár a hágai békeértekezlet összehívását sürgette.

Apponyi ugyanis a budapesti interparlamentáris konferencián (a konferencia előkészítő tárgyalásainak értelmében) tartott beszédében felhívta Oroszországot az IPU-ba való belépésre, valamint javasolta az IPU alapszábalyainak módosítását, amivel lehetővé válik nem parlamenti ország csatalkozása is (az alapszabályoknak azonban csak finom módosítását javasolta-és ezt is fogadták el, hogy célzottan csak Oroszország előtt nyissák meg az IPU kapuit¹⁰⁰). A mindkét budapesti csúcskonferencián jelen levő orosz nagykövet tolmácsolta a cárnak a felkérést, amelyet az akkor még visszautasított. "Akkor még erősen ragaszkodtak Oroszországban az autokráciához – jegyzi meg Apponyi emlékirataiban, majd így folytatja: – De amint beavatott forrásból tudom, ez a meghívás indította Miklós cárt arra, hogy maga módja szerint valamit tegyen a világbéke érdekében és a hágai békeértekezleteket kezdeményezze. [...] Az összefüggés tehát, amely a cári kezdeményezés és a budapesti gyűlés akciója közt megállapítható, nem kevéssé emelte az utóbbinak jelentőségét."¹⁰¹ Eltekintve a tudósítás szubjektív jellegétől valószínűsíthető, hogy a Budapesten elhangzott felkérés nyomán figyelt fel a cár a két mozgalom által felkarolt célokra, a nemzetközi döntőbíráskodás és leszerelés kérdéseire.

100 Vö: Arday-Katona: 110 év. 2006

101 Apponyi Albert: Emlékirataim. 50 év. I. Kötet. Bp., MTA. 1922. 235.

49