• Nem Talált Eredményt

Nemzetiségi irodalmak

Napjainkban a nemzetiségek „újrafölfedezésének" lehetünk tanúi. Nemcsak afri-kai, ázsiai népek, törzsek nevét kell megtanulnunk, újabban gyakran hallunk elfele-dett vagy alig ismert európai népcsoportokról is; a hatvanas évek közepétől egyre erőteljesebb „etnikai" mozgalmak szinte új térképet rajzolnak elénk kontinensünk nyugati feléről. Rangos folyóiratok (például a párizsi Temps Modernes) különszámot szenteltek a nemzetiségi kérdésnek, a publicisztika nyelvében megszületett a „negye-dik világ" kifejezés, amelyen a nem államalkotó népek, kisebbségek összességét kell érteni. Kelet-Közép-Európában — legalább másfél évszázada — testközelből ismer-jük a szükségszerűen egymás ellen forduló nacionalizmusok dilemmáit, az etnikailag vegyes területek bonyolult kérdéskörét, a többség-kisebbség relációt. Az utóbbi év-tizedben a szocialista országokban is megélénkült a nemzetiségi kérdést vizsgáló kutatómunka, a nemzetiségi irodalmak eredményei naponta bizonyítják, hogy nem-csak egy szűk közösség „folklóröntudatát" ápolják, hogy van mondanivalójuk álta-lános emberi és kelet-európai hullámhosszon is.

A szomszéd országokban fejlődő magyar irodalmak létezésére ma már talán nem kell fölhívnunk a hazai közvélemény figyelmét, nem egy nemzetiségi területről szár-mazó mű került az utóbbi években Magyarországon az olvasói és kritikai „sikerlista"

elejére. Hajlamosak vagyunk azonban a nemzetiségi kultúrák és irodalmak proble-matikáját magyar specifikumként kezelni, megfeledkezünk arról, hogy szinte régiónk egészére jellemző népek és nemzetiségek egymás mellett és együtt élése. Nemcsak a magyar nyelv irodalmának határai nem azonosak az országéval, a szlovák, a szerb, a román nyelven születő irodalom is különféle állampolgárságú. Jól ismerjük a bukaresti Kriterion Kiadó magyarul megjelenő könyveit, kevesen tudják viszont, hogy ugyanitt német, szerb-horvát, ukrán és jiddis nyelvű művek is napvilágot lát-nak. A pozsonyi Irodalmi Szemléből, a marosvásárhelyi Igaz Szóból, az újvidéki Hídból anyanyelvünkön kapunk Ízelítőt a szlovák, a román, a szerb és a horvát irodalom új törekvéseiből, ugyanilyen közvetítő szerepet tölt be a Neue Literatur, a romániai németek; a Novy 2ivot, a vajdasági szlovákok; a Zwrot, a csehszlovákiai lengyelek folyóirata, hogy csak néhány példát említsünk. A vajdasági román írók művei megjelennek Romániában, a pozsonyi Slovenské Pohtadynak testvérlapja az újvidéki szlovákok folyóirata, az osztravai Profil Kiadó lengyel nyelvű kiadványait Lengyelországban is forgalmazzák. A kulturális cserében mindig érdekeltek a nem-zetiségek, sokoldalú munkával járulnak hozzá a közeledés, a kölcsönös megismerés feladatainak teljesítéséhez.

A nemzetiségi irodalmak „státuszát" azonban nem lehet a közvetítésre redu-kálni; hivatását, eredményeit elsősorban az adott nemzetiség szemszögéből kell mér-legelni. Egy-egy népcsoport hangját, vágyait „artikulálják", azt hirdetik, hogy az emberi teljességért nemzetiségiként is érdemes és kell vállalni a harcot.

A nem magyar nemzetiségi irodalmak megismerése számunkra az összevetés értékes tanulságait szolgáltathatja, a párhuzamok és különbségek föltárása a

nem-6 Tiszatáj 81

zetiségi irodalom sajátos természetének tisztázásában lehet segítségünkre. Eltérő körülmények között élő népcsoportokról van szó (számuk, földrajzi elhelyezkedésük, történelmi hagyományaik tekintetében jelentős a különbség közöttük), kultúrájuk-irodalmuk szerkezetében azonban sok a hasonló vonás.

összeállításunk természetesen nem vállalkozhat összehasonlító elemzésre, törté-nelmi-irodalmi hagyományok sokoldalú bemutatására. Elsődleges célunk a híradás;

arra szeretnénk figyelmeztetni, hogy régiónk kulturális térképéhez hozzátartozik a nemzetiségek irodalma is, s létezésükkel föltétlenül számolni kell a szélesedő együtt-működés, a kulturális csere tervezése során.

A KANDALLÓ F É N Y É N É L

A kandalló egy jugoszláviai szlovák író, Ján Labáth novellájában világít, a duzzasztómű építkezésén dolgozó fiatalember m i n t h a a lángocskáktól v á r n a választ jövendő sorsára. A nagyváros hidegfényű neonjai alól menekült ide a f i ú ö n m a g á t megtalálni egy viharos e r e j ű szerelem boldogsága és poklai után. Nem kétséges számára, hogy a jövőt a gigantikus méretű vízi erőmű jelképezi, d e azt is t u d j a , nemcsak világosságra, h a n e m bensőséges melegre is szüksége van az e m b e r n e k . A jugoszláviai szlovák prózaírók Pozsonyban megjelent (Slovensky Spisovatel K i -adó, 1971) antológiája Labáth elbeszélésétől kapta A kandalló fényei címet. N e m csupán a kötet talán legérettebb alkotóját tisztelték meg ezzel, olyan m ű címe ke-rült a könyv borítójára, amely esztétikailag-gondolatilag releváns példaként összegezi a vajdasági szlovák irodalomnak a legfontosabb törekvéseit. Azokat az a l a p -kérdéseket veti föl, amelyekkel szembe kell nézniük a mintegy kilencvenezer főt számláló népcsoport íróinak. Hová vezet, hová vezethet egy ekkora nemzetiségnek az ú t j a a hagyományos paraszti világ fölbomlása után, az urbanizáció, az iparosodás mai körülményei között? Kihez szólhat az író a tömegkommunikáció f o r r a d a l m a idején, milyen nyelven kell beszélnie, hogy üzenete eljusson a „címzettekhez"?

Mintánk anyaga egy reprezentatív novelláskötet, nyolc író huszonkét elbeszélése.

Mielőtt sorra vennénk válaszaikat, röviden a nemzetiség történelmi hagyományairól, a kulturális élet mai meghatározóiról. A Vajdaságban élő szlovákok mintegy két-két és fél évszázada kerültek mai szülőföldjükre, éppúgy, m i n t az Alföldön, a m a i Magyarország és Románia területén található szlovák szórványok. Az egykori tele-pesfalvak számottevő része az első időktől kezdve vegyes lakosságú volt, a szlovák parasztok viszonylag nagy területen, szétszórva éltek, különféle délszláv népcsopor-tokkal, magyarokkal, németekkel, románokkal, ruszinokkal együtt. A közel százezer-nyi vajdasági szlovákság jelenleg elsősorban a Bácska és a Bánság déli vidékein lakik, legjelentősebb központjuk az Újvidékhez közel eső Bácspetrőc. K u l t u r á l i s éle-tüket a korábbi évszázadokban szinte kizárólag az egyházak (evangélikus, katolikus) szervezték, s többnyire — hasonlóan az Alföld más t á j a i n élő szlovákokhoz — csak népi kultúra és népnevelő-műkedvelő irodalom létezett körükben. Bár a bácskai szlovákság vékony értelmiségi rétege, talán éppen az élénk vajdasági szerb k u l t ú r -áiét hatására, igyekezett kapcsolatot tartani Szlovákföld k u l t ú r á j á v a l , nemzetiségi öntudatuk erősebb volt, mint a tiszántúli szlovákoké. A szervező m u n k á b a n segí-tettek a Felföldről származó értelmiségiek, írók; később úgy adta vissza a „kölcsönt"

a vajdasági szlovákság, hogy több értékes szakembert nevelt a szlovákiai k u l t ú r a , tudományosság számára. Innen indult például Aridrej Mráz, a X X . századi szlovák irodalomtudomány egyik vezető alakja és A n d r e j Sirácky, a külföldi szlovákság k é r -déseit kutató pozsonyi tudományos intézet igazgatója, az alföldi szlovák település-történet monográfusa.

A második világháború után kedvező föltételeket teremtett a szlovák k u l t ú r a és irodalom kibontakozása számára a jugoszláviai nemzetiségi politika. A könyvek meg-jelentetéséről jelenleg az Obzor Kiadó gondoskodik (bár szlovákiai kiadók is vállal-82

n a k részt e munkából), publikálási lehetőséget a Hlas Ludu című lap, továbbá a Novy Zivot című folyóirat biztosít az íróknak-költőknek.

Ha korábban az alföldi szlovákok irodalmában kizárólag a helyi színek domi-náltak, az alkotók elsősorban a szűkebb környezet igényeit óhajtották kielégíteni, a m ű v e k jelentős része a regionális folklór ihletéséből született, a novellagyűjtemény a nagykorúsodás folyamatáról tanúskodik. Több elbeszélésben megfigyelhetünk olyan törekvéseket, amelyek újrafogalmazzák a nemzetiségi irodalom céljait; új, korsze-r ű b b eszközök bikorsze-rtokában adnak számot a változó valóságkorsze-ról. Az íkorsze-ró m á korsze-r nemcsak egy zárt közösség m a j d n e m anonim szószólója, hanem az átalakuló közegben élő egyén tudatvilágát is megkísérli bemutatni. A kötetben plasztikusan kirajzolódik az a fejlődésvonal, a „népies", anekdotizáló novelláktól (Jankó Ceman, Pavel Cáni, Pavel Grna) a kultúrák konfrontációját — falu-város, nemzet-nemzetiség — átélő ember vívódásait „belülről" ábrázoló írásokig (Ján Labáth, Vítazoslav Hronec). Érté-kek keresése jellemzi a vajdasági szlovák írás ú j a b b fejezetét, a korszerű nemzeti-ségi életérzés megfogalmazásának igénye. „Azt keressük (olvassuk Michal Harpán utószavában), hogy hol találhatjuk meg itteni továbbélésünknek a gyökereit, s hogy m e r r e m u t a t n a k ezeknek a gyökereknek a hajtásai." (Kiemelés — K. Gy. Cs. 288. 1.).

Az idézett tanulmány illúziómentesen, önkritikusan értékeli a jugoszláviai szlo-vák próza fejlődését. Harpán leszámol a folklorizmus ködképeivel, pontosan l á t j a a nemzetiségi irodalom antinómiáit, hogy a szűk és zárt világból milyen nehéz tágabb horizontok felé lépni. Az elbeszélők többsége nem tud kiszabadulni az itt és most kötöttségéből, a közvetlen ábrázolásmód konvenciójából. A hagyományos irány poé-t i k á j á n a k a legkövepoé-tkezesebb megvalósípoé-tója Jankó Ceman, m a is a poé-t a n y á j á n élő parasztember, autodidakta író. Aprólékos részletességgel m u t a t j a be a bácskai szlo-vák ember mindennapjait, falusi-tanyai történetei mozdulatlan világban játszódnak, dikciója a népmesékére emlékeztet. S a j á t élményeit mondja el, írói távolságtartás nélkül, novelláiban maguk az események „szervezik" a történést, az író a jelenség-világ mögött nem keresi a mélyebben fekvő okokat.. Martin Kukucínnak, a szlovák klasszikus falusi próza múlt századi mesterének a követőjét látja a vajdasági kri-tikus Cemanban. írásainak elsősorban a megismerő értéke jelentős, a „tegnapi"

bácskai szlovák paraszt mentalitásáról, szokásairól, környezetéről kapunk h ű képet.

A „címzettek" felől nézve azt mondhatjuk, hogy írásművészete fontos adalék a v a j -dasági szlovák önismerethez.

A jugoszláviai szlovák irodalom számára ma a legdöntőbb „kihívás": a hagyo-mányos falu elmúlása, a zárt közösségből kiszakadok értékkeresése. Ami Ceman számára még megföllebbezhetetlen adottság, az a más környezetből származó, más generációhoz tartozó író-értelmiségi számára ápolandó hagyományt, nosztalgiák for-rását jelentheti. Nem véletlenül kulcsmozzanata több novellának a „kötődés" kér-dése: „Soha ne vágd el a fának a gyökerét, m e r t kiszárad!" (Ján L a b á t h : A türk-mén lovas); „Nem, Márton fiam, olyan vagyok én, mint a fű, ha kitéped a földből, elszárad, elpusztul." (Pavel G r n a : Hét gyerek.) Falu és város normáinak szembesí-tését több elbeszélés úgy végzi el, hogy stilizálja a valóságot, egy nem létező nyel-ven beszélteti hőseit, a megváltozott életforma ellenpontjaként egy idilli falut teremt.

Ezekben az írásokban a hagyományos leíró ábrázolásmóddal találkozunk, a folklór színeivel, a lineáris szerkezetet viszont néhol az emlékezés rétegei bontják meg.

A n a r r á t o r tehát m á r nem a faluból szemléli a világot; a „vajúdó parasztvilág" di-lemmáit azonban nem az intellektus rációjával közelítik meg, s így gyakran csak szentimentális közhelyeket olvashatunk.

Ne becsüljük le azonban ezeket a próbálkozásokat, nem olyan egyszerűek az életformaváltás kérdései nemzetiségi szempontból. A régi falu elmúlása ugyanis a nemzetiség írói számára nemcsak társadalmi átrétegeződést, magatartásminták mó-dosulását, átrendezendő értékhierarchiát jelent. A zárt közösség fölbomlásával együtt járhat — különösen ha viszonylag kis létszámú, differenciálatlan társadalmi szer-kezetű szórványnépességről van szó — a nemzetiség lassú fölolvadásának a kezdete.

Ezért látszik egyetlen támasznak a múlt, a zárt, tradicionális paraszti közösség, ami írói eredmények felől nézve szükségképpen elzárkózást jelent a valóság elől.

6* 83

A jövőben otthont kereső írók a kiszakadtság, a köztes helyzet tudatosítására vállalkoznak, önmagukat keresik a megváltozott körülmények között. A legérvénye-s e b b analízilegérvénye-s — korlegérvénye-szerű elegérvénye-sztétikai f o r m á b a n — Ján Labáth élegérvénye-s Vííazolegérvénye-slav Hronec

tollából született. Labáth a XX. századi szlovák irodalom jelentős á r a m l a t á n a k , az ún. lírai prózának vajdasági művelője, hősei o p t i k á j á n keresztül fejezi ki a m e g -figyelt valóságot. A novellák cselekményét a szereplők érzelmei határozzák meg, a lineáris idő fölbontása a személyiség változásának, fejlődésének ábrázolására szolgál. Hőse m á r városban élve kísérli meg értelmezni létezését. Az anekdotizáló h a j lammal, a közvetlen ábrázolással a legkövetkezetesebben Hronec szakított, a z a n t o -lógia egyik legfiatalabb írója, a vajdasági szlovák irodalom sok r e m é n y r e biztató tehetsége. Az ő novelláiban k a p j a a legnagyobb szerepet a világot értelmezni és magyarázni akaró intellektus, teljesen kiküszöbölte prózai nyelvében az a r c h a i k u s

ornamentikát.

Huszonkét elbeszélés, keresztmetszet egy kis nemzetiség irodalmából, egy s a j á -tos kelet-európai mikrovilág jellegzetes koloritja, a népi elbeszélés ízei, gyökerek keresése és leszámolás az illúziókkal. Nosztalgiák, aggodalmak és r e m é n y e k h a n g j a i ; a legszínvonalasabb írásokban az otthont kereső X X . századi e m b e r r e l találkozha-tunk, aki egyénként és közössége tagjaként is hazára a k a r találni.

K I S S GY. CSABA

EGY S Z Ü L E T Ő IRODALOM SIKERKÖNYVE

Téved, aki úgy véli, hogy csak a harmadik világban, a nemzeti ébredés ú t j á t járó népeknél figyelhető meg manapság az irodalmi t u d a t f o r m a születése, ú j iro-dalom kialakulásának folyamata. M á r az is meglepő, hogy — n é h á n y iroiro-dalom

jó-voltából — Európában szintén nyomon kísérhetjük ezt a f a j t a „modern genezist".

Méginkább az, ha német nyelvű irodalomról v a n szó — hisz t a l á n é p p e n n e k az irodalomnak a legpatinásabbak a hagyományai a legnagyobb k o r t á r s európai iro-dalmak sorában. A német XIII. század már m a g a mögött t u d h a t j a a Hildebrand-éneket, H a r t m a n n von Aue Iweinját, Wolfram von Eschenbach Parzivalját, G o t t f r i e d von Strassburg Trisztán és Izoldáját. Ezt a m á r esztétikailag is nagyra értékelhető teljesítményt mintegy betetőzi a Minnesang, Vogelweide költészete és persze a klasz-szikus hősköltemény, a Nibelungenlied.

A mai német irodalom Európában az egyik legnehezebben k ö r ü l h a t á r o l h a t ó jelenség. A kifejezés maga aligha vonatkozhat m á r egyetlen nemzeti irodalomra.

Nemcsak az NSZK, illetve az NDK irodalmának kettéválása bizonyítja ezt, de m i n -denképpen önálló minőség a svájci és osztrák német irodalom is. A születőfélben levő romániai német irodalom ebbe a sorba tartozik, a n n a k ellenére, hogy m i n d m á i g h í j á n van a szerves irodalmi jelenség ismérveinek. A romániai német i r o d a l o m n a k (vagy korábban inkább írásbeliségnek) természetesen szintén v a n n a k hagyományai.

A XIII. században élt Klingsor m á r részt vett a mesterdalnokok w a r t b u r g i v e r s e -nyén. Valentin Franck von Franckenstein a XVII. században négy nyelven verselt, A d a m MüllerGuttenbrunn (1818—1893) pedig m á r tudatos eszmeiség jegyében á b -rázolta sorstársai — a bánáti svábok — tarthatatlan helyzetét. Á m n e m c s a k a közel 800 esztendős kisebbségi lét akadályozta az egységes irodalom kialakulását. Nagyobb g á t j a volt ennek az a nyelvi konglomerátum, amely az idők f o l y a m á n nemhogy konvergens irányba fejlődött volna tovább, de még összetettebbé vált. M e r t az erdélyi szászság mellett immár svábok éltek együtt szudétanémetekkel, Sziléziából sőt Bécs-ből betelepült csoportokkal. Aki valamelyest is tájékozott a g e r m á n és n é m e t nyelv-fejlődésben, a n n a k mond igazán sokat ez a teny. Tagadhatatlan az is, hogy az elvétve kiemelkedő műalkotások sem léphettek ki a klasszikus német irodalom árnyékából, s ha igen, akkor is legfeljebb a kuriozitás erejével, az egzotikum á t -84

meneti vonzásával. Ehhez m á r csak jellegzetes adalékul említhető, hogy a legna-gyobb egyéniségek — Lenau m a j d Celan — e népcsoportból kiszakadva alkották még életművüket.

Törvényszerű tehát, hogy a romániai német irodalom 1945 u t á n ismét csak az organikus egységgé szerveződés nehézségeivel került szembe. Az írásművekből — noha sine qua non-jai egy nemzet vagy népcsoport irodalmának — még n e m szü-letik irodalmi élet. Könyvkiadás, folyóiratok, színház, szervezett kulturális közélet

— mindez csak az utóbbi évtizedek vívmánya. A romániai német irodalom így las-sanként — a helyi hagyományokra támaszkodó, jóval nagyobb és jelentékenyebb magyar mellett — az ország nemzetiségi irodalmainak sorában is rangos helyet sze-rez magának. M a m á r rendszeresen jelennek meg német nyelvű m ű v e k az Irodalmi és az Ifjúsági Kiadónál, sőt a Kriterion is több kötet kiadását tervezi az eddigieknél.

70 000 példányban jelenik meg a bukaresti Neuer Weg című napilap — heti k u l t u -rális melléklettel. A Volk u n d Kultur szintén több teret szentel az irodalomnak, mint korábban. 1968—69 óta a legfontosabb irodalmi folyóirat, a Neue Literatur is havonta jelenik meg. Ugyanettől az időtől számítható a vidéki német nyelvű újsá-gok megújulása is (a brassói Kárpátén Rundschau, a temesvári Neue B a n a t e r Zeitung és a szebeni Hermannstadter Zeitung). Igen érdekes, követhető példa a kolozsvári főiskolások kísérlete: Echinox címmel háromnyelvű (német, magyar, r o -mán) lapot szerkesztenek.

A hatvanas években fellendülő romániai német irodalomnak az epika a leg-ismertebb, s kétségkívül nagy fontosságú műneme. Érthető ez, hiszen e népcsoport valóságos társadalmi helyzetét, történelmi sorsát a historikusok n e m örökítették meg. A korszakok fiktív újrateremtésével, a történelmi • miliő számtalan apró kellé-kével — egyszóval a hitelesség illúzióját keltő éthosszal csak az epikai m ű n e m pró-bálkozhat. A líra és a d r á m a n e m teremti ú j j á a tárgyi totalitást. Csakhogy itt érez-teti leginkább hatását a klasszikus értelemben vett hagyománynélküliség. A m o d e r n kor prózája csak igen ritkán nyúl ehhez a módszerhez. Nem véletlen, hogy a leg-idősebb nemzedék tagjai — például Oscar Walter Cisek (1897—1966) — múltat idéző regényeposszal kísérleteztek (Sírom, ohne Ende) vagy éppen a Horia-Closca paraszt-lázadást idézték vissza történelmi regényben (Crisan, Horia). Adolf Meschendörfer (1877—1963) nagysikerű regényei viszont a közelmúlt történelméhez fordulnak (Leo-nore, Büffelbrunnen). Paul Schuster, a családregény m ű f a j á t választva, néhány nem-zedék életútjának r a j z á b a n ad képet a fasizmus éveiről (Fünf Liter Zuika). Az őket követő prózaíró-generáció (Ludwig Schwarz, Franz Storch, Arnold Hauser, Franz Heinz) m á r olyan kérdésekkel került szembe, amelyek egyként vetnek föl szemlé-leti-gondolati, illetve poétikai dilemmákat. A romániai németség történelmi ú t j á n a k epikai r a j z a ugyanis érthetően a nagy történelmi sorsfordulókhoz, a konfliktusokat sűrítetten tartalmazó csomópontokhoz tér vissza — á m n e m azonos írói eljárások-kal, és éppen a poétikai megközelítés változatossága révén ú j és ú j színeket hozva felszínre. Csalhatatlan jele ennek a kísérleti állapotnak, hogy m a még a kisprózai m ű f a j o k vannak túlsúlyban. Nagyobb prózai vállalkozásokban ez ideig kevés ered-ményt mutatott fel a Storch—Hauser nemzedék. Egyelőre több az epikus pillanat-kép, több a kimerevített gondolat, ötlet vagy éppen gyorsfényképre emlékeztető karcolat, igénytelenebb novella, mint a nagyobb tereket átfogó regény. (Jegyezzük meg azért, hogy a romániai német írók legnagyobb része újságírással keresi kenye-rét, tehát szükségszerűen gyakoriak a publicisztikába h a j l ó műfajok.)

A brassói származású Arnold Hauser (1929) az egyik legmarkánsabb — külföl-dön a legismertebb — egyénisége az 1945 után indult prózaíróknak. 1951-ig mun-kásként dolgozott, m a j d a Neuer Weg szerkesztőségének volt munkatársa, jelenleg a Neue Literatur főszerkesztő-helyettese. Több kötetben adta közre elbeszéléseit, novelláit (Kerben, 1962; Ein Tür geht auf, 1964; Leute, die ich kannte, 1965; Neu-schnee im Mdrz, 1968; Vnterwegs, 1972), első regénye 1967-ben jelent meg. A Der fragwürdige Bericht Jákob Bühlmanns nyolc év alatt — e kis irodalomban szokat-lanul — nagyívű pályát futott be. Kiadták román és magyar nyelven is, megjelent az NSZK-ban, elismeréssel fogadták Svájcban, az NDK-ban és Ausztriában. A

kor-85

társ romániai német próza aligha dicsekedhet hasonló s i k e r k ö n y w e L Ilyen t e r j e -delemben, s főleg ismertető célzatú írás keretei között n e m t é r h e t ü n k ki a m ű egész komplexumának elemző értékelésére. Annál is inkább, m e r t a B ü h l m a n n regény-struktúrája voltaképpen nem ismeretlen a modern magyar prózában járatos olvasó előtt sem. Arra mégis választ kell keresnünk, mi az oka a könyv népszerűségének, viszonylag gyors „térhódításának"? Mármost, ha elfogadjuk — végletesen egyszerű-sített tételként —, hogy egy nemzet vagy népcsoport irodalmának a nyelven túl döntő-elhatároló sajátsága a műből sugárzó nemzeti és tudati jelleg — a k k o r a Hauser-regény titkát is valahol itt kell keresnünk. Olyan népcsoport sorsáról ad hírt, amelyről német nyelven csak a romániai német irodalom szólhat és tud szólni.

Arnold Hausernak már a kisprózai írásaiban is föllelhető az az eljárás, amely mintegy a jelenből visszafelé, analitikus-oknyomozó módszerrel keresi az érvényes következtetéseket. Ügy k u t a t j a a történelmi és művészi igazságot, hogy számontart minden determináló tényezőt; éppúgy rögzíti a lendítő vagy visszahúzó hatásaikat, mint a többértelműség vagy a téves következtetés lehetőségeit — mintegy r á m u t a t v a azok veszélyeire is. Ennek megfelelően — ha nem is a legmodernebb technikával — megbontja az elbeszélés lineáris rendjét. Az idősíkok az értelmezés logikájának megfelelően kerülnek egymás mellé: az érvelés természetéhez igazodva utalnak előre vagy vissza az időben. A Bühlmann természetszerűleg örökli ezt a regénystruktúrát.

De míg a novellák csak egy-egy esemény kapcsán m u t a t n a k rá a háttérben húzódó tragikum egyes vonásaira, itt több évtizedet átfogó történet kerekedik ki az oknyo-mozásból, egy ember életútjának rekonstruálása egy népcsoport történelmi ú t j á n a k legfontosabb élményeit is felidézi. És Hausernak éppen ez az igazi írói törekvése.

A regény magyar nyelvű kiadása (Kriterion, 1970) az Adolf Sommer megidézése címet viseli. Jagamas Ferencz Zsuzsanna fordítása túlzottan ugyan n e m dicsérhető

(számos nyelvi hiba és pontatlanság tarkítja), á m ez a cím p a r a d o x módon többet árul el a regényről, mint az eredeti. Igaz ugyan, hogy a szüzsét, a fiktív történet törzsét J á k o b Bühlmann, nyugdíjas újságíró „vitatható beszámolója" a d j a — d e a f ő hangsúly nem a korrekciók mechanizmusán van. Anton Micu, a r o m á n a n y a n y e l v ű német szerkesztő ezt a „vitatható beszámolót" k o m m e n t á l j a olvasójának. Csakhogy a gondosan megépített kettős szűrőrendszer mindössze a történések tárgyilagos visszaidézését szolgálja. A teljes objektivitás illúzióját keltő epikai eljárás p é l d á j a

— de ennél semmi esetre sem több. Mindvégig Adolf Sommer k á l v á r i á j a áll a kö-zéppontban, minden egyéb regénytényező az ő sorsának értelmezésére hivatott, ekép-pen valamennyi alárendelt szerepet játszik a kompozícióban. (Jegyezzük meg, hogy az efféle regényépítés igen gyakori az NDK prózájában. Christa Wolf Nachdenken über Christa T. című regénye, vagy méginkább Erik Neutsch — még

problematiká-jában is rokon — műve, az AvJ der Suche nach Gatt is hasonló prózatechnikai eljárással dolgozik.)

A regény tehát három nézőpontból vizsgálja tárgyát: az elbeszélőéből (Anton Micu), a beszámoló szerzőéjéből (Jákob Bühlmann) és részben d o k u m e n t u m j e l l e g ü vallomásokéból (Adolf Sommer naplójegyzetei 1951-ből). S o m m e r életének nagy állomásai bontakoznak ki a felidézett cselekmény során: a városban töltött gyerek-kor, az i f j ú i évek egy erdélyi faluban, barátsága Hein Fielkkel, a szerelem élményei

— s természetesen a fiatalon átélt háború. A felszabadulás után csavargyári m u n -kásként l á t j u k viszont hősünket. De a németség sorsából következő t r a u m á k a t csak fokozzák az ú j a b b szomorú események. Sommer — inaséveiben jó t a n u l m á n y i ered-ményeiért — Ilja Ehrenburg A vihar című regényét k a p j a jutalmul. Ezek az olvas-mányélmények azonban benne is vihart kavarnak: „ . . . a keze olykor önkéntelenül ökölbe szorult olvasás közben, m e r t . . . mégsem éppen így állt a helyzet a n é m e -tekkel. (...) A könyv lapjain a saját anyanyelvén leírt emberek kivétel nélkül szörnyszülöttek voltak." Ügy látszik, az az Adolf Sommer, akinek „amerikás" nagy-szüleit a honvágy hozta vissza Romániába — az ú j társadalomban sem találja a helyét. A román néphadseregből származása miatt szerelik le — érthetően n e m a tényt t a r t j a tragikusnak, hanem a mögötte rejtőző megkülönböztetést. 1951ben m á r -m á r úgy látszik, sikerül végre révbe jutnia, újságíró-gyakornok egy bukaresti lapnál.

86

Itt újra bizalmatlansággal találja szemben magát, nem ú j í t j á k meg a szerződését.

Mégis, az íróként is tehetséges Adolf Sommernek van mondanivalója: életének nagy tanulságait elbeszélésekbe próbálja fogalmazni — de írói pályája sem bontakozik ki. Anton Micu ugyanis épp azért keresi az eltűnt, azóta már férfivá érett Sommert

— hogy ú j r a lehetőséget adjon az egykor elkallódott írónak. A regény jelenidejében azonban minderre csekély remény marad. Sommer — úgy tűnik — mindennel le-számolt, életét kényszerűen az ötvenes évek rendjéhez igazítva mondott búcsút vágyainak. Jegyzetfüzetébe ezt írja 1951 m á j u s á b a n : „Nincs más hátra, minthogy el-menjek. (...) Valamire azonban figyelmeztetni szeretnélek: mindenki, aki hozzátok kerül, ember. Bízzatok benne, mert mindenkit megsebez a bizalmatlanság." Adolf Sommer itt m á r nemcsak a maga keserveit írja. Ö és fiktív létének teremtője, a regényíró egyként a romániai németség tragikus közelmúltját, s az ú j életbe való visszatérésének számos súlyos nehézségét kívánta figyelmeztető érvénnyel megörö-kíteni. Nem a felmentés útjait keresi ez a regény, hanem a történelmi ítélkezés igaz-ságosságát perli vissza, nem hirdet kollektív ártatlanságot, de elutasítja a kollektív bűnösség hamis gondolatát is. így tanít pontosabb önismeretre, s így ad igaz képet egy kisebbségben élő nép valóságos múltjáról, tanulságokban gazdag, formálódó jelenéről.

KULCSÁR SZABÓ ERNŐ

HÉZSÖ FERENC: ARULAS

87